"Hadd éljen szegény..." /Gyóni Géza/

1915 októberében, Csucsáról Ady Endre az alábbi levelet küldi egy számunkra ismeretlen ismerősének:

Kedves, fiatal barátom,

Gyóni (Áchim) Géza sohase volt költő, s nem is lesz. Ezt még egy világháború sem tudta megcsinálni. Fiatal újságírószimattal s kényelmetlenül kényelmes helyzetében transzponálta igaz poéták formáit s hangulatait. Természetesen elsősorban engem bányászott ki, de szerencsére nem jó bányász... Csak annyi ő, mint a háborús revük szerzői. Hadd éljen szegény, s ha hazakerül, hadd élhessen meg e szörnyű háborúból, mely annyiunk életét vette el, vagy tette tönkre.

Üdvözli szívesen

Ady Endre


Botka Ferenc: Katonatömegek sűrűjéből — Gyóni Géza 

Gyóni Géza 1914 előtt poétáskodó újságíró volt különböző vidéki lapoknál. Versköteteiről jórészt csak ismerősei tudtak. Bár értette és kedvelte Adyt, írásaiban nem volt képes sem követni, sem elsajátítani a magyar líra Ady által elindított nagy megújulását.

Verseit az első világháború forgószele ragadta magasba. Már a mozgósítás legelső napjaiban megkapta a behívót: a keleti frontra került, s a körülzárt Przemysl várából hallatta hangját. Itt minden rendkívüli együtt volt, ami a szenzációhoz szükséges: os-romlott vár, maroknyi védelem hősiesnek tetsző ellenállása, jól szervezett és szerkesztett tábori sajtó, amelyet az akkor újdonságszámba menő légiösszeköttetés át tudott juttatni a hátországba, a fővárosba is; a sajtó közli egy lelkes közlegény szuggesztív verseit. S hogy a szenzáció teljes legyen: e költemények rövidesen füzet formájában — ügyesen megválasztott címmel: Lengyel mezőkön, tábortűz mellett — is megjelentek, nem kevesebb, mint tízezer példányban, s az értük befolyt jövedelmet a költő az elesettek özvegyeinek és árváinak ajánlotta fel.

Hadd jelezzük azonban, hogy Gyóni verseinek e legelső háborús ciklusában is benne rejlenek a nyilvánvaló és fokozottan felszínre törő ellentmondások. Eleinte a háborút mint a negyvennyolcas hagyományok továbbfolytatását láttatja (Petőfi lelke), naivan azt állítva, hogy e harc célja „szabadság, nagyság, szerelem és szépség", s egy olyan jövő megteremtése, amelyben a búzát az aratja le, aki vetette... (Ének a gránicon). Ám az se kétséges, hogy a háborút hetyke kalandként felfogó versek (Levél a gránicról, Őrségen) mellett egyre szaporodnak a szenvedéseket, nélkülözést feltáró vallomások (Magyar katonák dala), sőt olyan megnyilatkozások, amelyek felfedezik az ellenségben is az embert (méghozzá az öldöklésbe hajszolt embert: Alexis levele Alexandrához), s halkan és félénken már a békevágy is hangot kap (Egy fehér kutyához), hogy végül villámként robbanjon bele a korábbi „vegyeskarba" a háború érdekmechanizmusát szertedübörgő tiltakozás, a Csak egy éjszakára... rapszodikus szenvedélyű körmondata, amely a „pártoskodók és vitézkedők", a „hitetlenek és üzérkedők", „az uzsoragarast fogaikhoz verők" s a „csahos nyelvvel hazaszeretők" elé idézi felelőtlen ténykedésük következményeit: a pusztulás és pusztítás megrázó képsorait. Ijesztésként, erkölcsi indítékú figyelmeztetésként, de bizonyos mértékig már a felelősségrevonás fenyegetéseként is.

A fogságba eséssel valami teljesen új kezdődik Gyóni életében. Mindenekelőtt a „nemzeti bárd" státusát veszti el egyik napról a másikra, s névtelen káplárként kishíján elsüllyed a legénységi állomány szürke tömegében. Öccse, Mihály nyújt neki segítő kezet: maga mellé veszi tisztiszolgaként... E felemás s némiképpen megalázó helyzetben felhorzsolt érzékenységgel reagál az új változásokra, köztük a legszemélyesebbre és legmegrázóbbra: szerelmese lassú elhidegülésére.

E pokoljárás lírai emlékei a Levelek a Kálváriáról két ciklusában (1915, 1917) öltöttek testet, s természetszerűen központi szerepet játszanak Gyóni hadifogságban írt verseiben, e költészet szociális metamorfózisában. A távolság és a rendkívüli háborús élethelyzetek által felszított érzések Gyóni előtt felvillantották egy polgárilag is elfogadott szerelmi beteljesülés reményét. Partnere számára azonban e kapcsolat nem jelentett ilyen mély kötődést. Lassan megritkultak az ostromlott várba címzett levelek és csomagok, a fogságba esést követően pedig - egy-két üzenettől eltekintve - teljesen elmaradtak. E kapcsolat megszakadása Gyóni számára nemcsak lelki törést jelentett. Tovább erősítette benne személyisége szociális lefokozásának az érzését, s áttételesen ugyan, de hozzájárult világszemléletének újfajta, népibb orientációjához. Jól érzékelhető ez a Levelek a Kálváriáról két ciklusának a hangvételében-látásmódjában is. Az 1915-ben írott még egy magára maradt lélek féltékeny indulatait és tehetetlen vergődését rögzítik, az 1917 elejéről keltezettnek a hangvétele nyugodtabb, kollektívabb. Feloldódva a család és asszony nélküli tömegek szenvedéseiben, szeretetéhségében, másokat vigasztalva maga is könnyebben viseli el a magányt.

Közép-Szibéria legnagyobb, több tízezres hadifogolytáborában, Krasznojarszkban Gyóni Géza fokozatosan átalakul. A tisztek között félig-meddig megtűrten, s céltalan értelmetlen tétlenségre ítélten a megsebzettek érzékenységével éli át a legénység honvágyát és békeakaratát. Már nem a harc, a szenvedés költőjének vallja magát, hanem „az öröm száműzöttjének", akinek krisztusos új életcélja, hogy hitet öntsön a csüggedőkbe (Magyar bárd sorsa). Előre megírt nyolcsoros sírversében pedig — korábbi önmagát megtagadva — tételesen is kinyilatkoztatja:

Véres harcok verték fel hirét,
De csak a béke katonája volt.

Egysíkú és szinte sematikus lenne azonban a kép, ha itt megállnánk, ha nem tárnánk fel Gyóni lírájának mélységes (s mindeddig ugyancsak szemérmesen megkerült) ellentmondásait.

Összes verseit olvasva szinte az a benyomásunk, mintha nem is egy és ugyanaz az ember írta volna őket. Kétségek és reménységek között hányódva többfelé hasadt az egyénisége. A szenvedések megváltó erejű profetikus hirdetése mellett (In memoriam), szöges ellentétben költészete és élete új alakulásának minden belső törvényszerűségével (vagy engedve bizonyos külső kényszersugallatoknak?) újra és újra feltörnek benne korábbi militarista énjének, nagymagyar hazafiságának bombasztikus hangulatai.

S ugyanakkor: mindezzel szemben — s ugyanígy ellentétben a rabság állapotába belenyugvó passzív magatartással - felfedezhető lírájának egy harmadik, teljesen új ága is, amely egyrészt közvetlenül és értőn reagál a környező orosz valóság jelenségeire, másrészt a háború és a magyar társadalom berendezkedését újragondolva, ösztönös erővel feltörő s forradalmi ízű következtetések előtt nyitja meg a zsilipeket. Intenzitását, vonzását tekintve gondolatvilágának ez a trendje a szimpatikusabb és egyre erősödőbb. Már legelső jelentkezése is — közvetlenül a fogságba esést követően - valóságos kis remekműben ölt testet. A mindössze három versszakból álló Orosz tájkép miniatűr sűrítménye a fogság földrajzi környezetének és abba ágyazottan az orosz társadalmi viszonyoknak.

E pillanatfelvétel nemcsak a „tárgyat" jellemzi, de „tükrözőjét" is. Aki az őt és bajtársait fogva tartó idegenben igen rövid idő alatt felismeri a jelenségek mögött meghúzódó társadalmi viszonyokat és azok tartalmát. Ez az élménye a továbbiakban csak gazdagodik, és egyre erősíti azt a magatartást, amely az „ellenségben", a „rabtartókban" egy gyűlöletes rendszer kiszolgáltatottjait látja. Egy olyan rendszerét, amely nemcsak a foglyokat, de saját szegényeit s értelmisége legjobbjait is kihasználja s elnyomja (Omszki emlék, Bilincsek útján). Ez a felismerés szervesen összefonódik a költő megújuló és társadalmi tartalmában gyökeresen átrendeződő nemzettudatával. (...)

Nem meglepő, ha ilyen érzelmi állapotban természetes hagyományként eleveníti fel a múlt századi magyar szabadságharc emlékeit - s centenáriumok kapcsán -, költőtárs elődeinek példáját: a szerény és méltatlanul elfeledett Tompa Mihályét, akit a vándorok elé világító „lámpa sorsa vonzott", s a nemzettudat drága selymét szövő s mégis koldusrobotra kényszerített Arany Jánosét. (...)

A rövid ideig tartó szellemi felszabadultság után jött a tragikus vég. Öccsét is, őt is 1917 tavaszán tüdőbaj támadta meg, s egyikük szervezete sem tudott ellenállni. Súlyosan legyengülten, rogyadozó testtel még elkísérte utolsó útjára Mihályt, de néhány napra rá vele is végez a kór. „A költő, aki 1914 nyarán a háború költőjeként indult a lengyel mezőkre, 1917 nyarán mint a nemzeti demokrácia és az emberi szolidaritás vértanúja esett el a becsület krasznojarszki mezején" - írta róla egy év múltán, lírai magatartását is jellemezve Juhász Gyula.

... Nem kétséges, Gyóni Géza arra törekedett, hogy verseiben a nemzetért érzett felelősséget fejezze ki, s igaz az is, hogy ugyanakkor a parasztság, a nincstelenek nevében emelt szót. (Maga is „egyszerű falusi parasztnak" vallva magát még egyik legutolsó költeményében is: Egy gyöngédlelkű grófnőhöz.) Mindezt azonban alárendelte egy forradalmi és demokratikus társadalmi átalakulás eszméjének. Ilyenformán Gyónit is teljes joggal tekinthetjük a Magyarországon és Oroszországban is aktuális polgári demokratikus forradalom hangadójának, szellemi előkészítőjének. (...)

Szovjet Irodalom, 1984/6. szám, 149-152. lapok.


Kis Gyóni Géza breviárium*


LEVÉL A GRÁNICRÓL

Kelt levelem már
Polyákországba.
Iróasztalom:
Katona-láda.
Irószerszámom:
Panganét vége;
Aki olvassa,
Békesség véle.

Aki olvassa,
Könnye száradjon,
Drága kis szive
Meg ne szakadjon.
Sose gondoljon
Csunya halálra -
Vidáman él itt
Hű katonája.

Nap süti napszám
S ha hüs az éjjel,
Betakaródzik
Csillagos éggel:
Éhét elveri
Jó bádog-csajka;
Tükörnek is jó,
Ha kedve tartja.

Kedvese - látni
Ha vágya támad,
Csak sarkantyut ád
Felhő-lovának.
Át a Tej-uton
Patkója villog:
Hazáig: hip-hopp,
Vissza is hip-hopp.

Vadon erdőn ha
Állitják posztra,
Vadon magányát
Van ki megosztja.
Zörren a sürü,
Szive se dobban,
Fegyvere tussát
Öleli jobban.

Fegyvere tussán
Úgy ég a képe,
Mintha simulna
Párja ölébe...
Jó katonának
Igy fogy a napja -
Polyákországban,
Hű szivvel igy vár
Vig virradatra.

           (Lengyelország, augusztus.)


ŐRSÉGEN

Sötét felhők sürün esőznek.
Szürke csuhát ölt a lengyel határ.
Visztula hidján alkonyi csöndben
Kongó léptekkel egy katona jár.

A hidon túl halál ül lesben.
Eső szitál felhőgomolyból.
S Visztula hidján a katona
Egy mesebeli nőre gondol.

A drága nő most merre van -
És merre-merre minden szépség?
Visztula hidján a katona
Számolja a szive verését.

Minden verése messze dobban,
Szemét a messziségbe vájja.
S kongó lépések elviszik
Alkonyodó hazai tájra.

        (Lengyelország, aug.)

LEVÉL NYUGATRA

Hol vagytok most, kis »intellektüellek«,
Kiket bus század baljós vége ellett?
Szent nyugat előtt rajongva térdeplők,
Kik lehánytatok minden józan gyeplőt;
Gúnyos mosolygók ideálra, honra,
Kiknek a »New-York« volt a Pantheonja;
Kik ígértétek a szent Holnapot,
S akik tegnap is hátra voltatok.

Hol vagytok mostan, fránya franciások,
Kis erótikák, tucatóriások?
Csörög-e még a sok kis szélkereplő,
Amelynek szép volt minden ami szeplő?
Magyart és multat szánva nézdelők,
Nyugati szesztől kótyagos velők,
Koraszült bölcsek, véznák, betegek
Mit érez mostan horpadt melletek?

Hol vagytok mostan, kerge planétásak?
A vihar földjén csak egyet is lássak.
De hol vagytok haj? Merre csak szemem lát,
Vasizmú hősök verik a gyehennát,
Mely odvaiból zúgva tör elő.
Csönd, kis fiuk, csönd, - beszél az erő.
Nevetek mától: csiba, korcs javas!
Halljátok: beszél az Erő s a Vas.

Halljátok: sorsunk egy marad a földön,
Míg csak Krisztusra kereszt vár és börtön.
E földet s mit rajt teremt a zseni,
Paraszterőnek kell megvédeni.
Mert elsodorja véres áradat,
Ki vérengzők közt védtelen marad
És hová kéne, hogy elbujjatok,
Ha idevárnánk - azt a nyugatot!

Az a Nyugat, melyet majmoltatok,
S melytől vártátok a szent holnapot,
És a vad Észak, melyet épülésül
Rajzoltatok, már rothadt a penésztűl.ü
S akik megtartják néktek a világot:
Erkölcsben tiszták, harcban óriások,
S azoknak marad magtárjuk egész,
Kiket ki nem kezd a világpenész.

Halljátok ime s megtartsátok észbe
Koraszült kornak sok kis csenevésze:
Korhadt fa törzse, min harkály kopácsol,
Földre zuhan már vihartámadáskor.
Csak szálas fenyves, melyben sasok hálnak,
Állhat ellene szél forgatagának
És jöhet vihar világkeverő:
Mosolyogva állja szüz magyar erő!

                                (Przemysl, okt.)

ŐRTŰZNÉL

A csapat nyugszik. Ma éjjel én virrasztok,
S virrasztanak az őrző csillagok.
Parázs fényében pirosló szép arcok -
Ma jól végeztük megint a napot.

Megolvasom: egy... kettő... Mind megvannak!
A mellek járnak, mint a fujtató.
Hejhaj, fiaim, e széles mellekre
De rég nem borult csókolni való!

Szálljatok erre, álom angyalkái,
Egy-két óra csak, ami jár nekünk.
Hamar befogni a Göncöl-szekérbe:
Egy-két órára otthon lehetünk.

Mint a sárkányok, Ugy rohantak nappal
S most Ugy alusznak, mint a gyönge bárány.
Császár hadnagy már mosolyog is hozzá:
Ott jár a kópé a más háza táján.

Kend, Bogdán sógor, ma megint kirugott;
A fogát is kend ott hagyta kishiján -
Négy muszka ellen... Ha haza nem jön kend,
Mit szól majd az a szabadkai kislány?

Szabó pajtás már rendesen csinálta:
A muszka sorból kettőt kikeritett.
Most ott választ a dabasi vásárba
A babájának mézeskalács-szivet.

Kovács uramnál biztosan szüret van:
Olyan jóizűt csettintett a mustra.
Budai korcsma cégérén is lóg már,
Akit levágott, a tarfejü muszka.

Mihály még most is rohamot kiáltoz, -
Abból hiszen csak majd ma is kijut.
Dörög is már a muszkaszomoritónk -
Hahó! hajnallik. Jó reggelt fiuk!

                                (Pikulice, okt.)

CSAK EGY ÉJSZAKÁRA...

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
        Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy - mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
        Csak egy éjszakára:
Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
        Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Ugy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, -
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
        Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam... feleségem...

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
        Csak egy éjszakára:
Vakitó csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.
        Csak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
        Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
- - Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

                                        (Przemysl, november.)


VÉGVÁRI SÁNCOKBAN

Hat lábnyira a föld alatt
A mécsek gyéren égnek.
Fölöttünk egyre szántanak
A vasfejü legények.
Hat lábnyira a föld alatt
Még lánggal ég az élet.

Hat lábnyira a föld alatt
Kis ur az ember, pajtás.
Az élet egy-két pillanat,
S a halál egy sóhajtás.
Hat lábnyira a föld alatt
Mégis remélünk, pajtás.

Hat lábnyira a föld alatt
Mégis vidám az élet.
Még nóta is szól, hallga csak:
Ó, drága magyar lélek!
Hat lábnyira a föld alatt
Dalolnak a legények.

Hat lábnyira a föld alatt
Csak kiteleljünk, pajtás:
A harcok majd lezajlanak
S megenyhül minden sajgás;
Hat lábnyira a föld alatt
Lesz még öröm-kurjantás.

Hat lábnyira a föld alatt
Érik a Jövő, pajtás.
Vérből majd szebben kél a mag
S dusabban hajt a hajtás.
Hat lábnyira a föld alatt
Már nem soká tart, pajtás.

                (Przemysl, február 27.)

*

Levelek a Kálváriáról

I. rész. 1915.

4. LEVÉL

Még egy hét... nem tarthat tovább -
És véget ér a gyászos élet.
(Pajtás, ne harapj akkorát,
Holnap is ezzel kell beérned.)

Még három nap - és nincs tovább.
Ki bánja, hogy már végre vége!
(Pajtás, ne harapj akkorát,
Mit eszel holnap estebédre?)

Még egy nap... A bús angyalát,
Holnap, holnap a kapuk nyílnak!
(Pajtás, ne harapj akkorát,
Hátha, hátha - aztán is virrad?)

5. LEVÉL

Mit locsog a tavaszi sár
Sápadt honvéd talpa alatt?
A dróton túl a haza vár, -
Rakott asztal, Ősbudavár, -
Locsogj, locsogj tavaszi sár:
Sápadt honvéd előre!

Mit locsog a tavaszi sár
Sápadt honvéd talpa alatt?
Szép kedvesünk hű csókra vár,
Mögöttünk a csúf csóka-vár, -
Locsogj, locsogj tavaszi sár:
Sápadt honvéd előre!

Mit locsog a tavaszi sár
Sápadt honvéd talpa alatt?
Elől halál, hátul halál;
Csúf csóka-vár a holdba száll, -
Locsogj, locsogj tavaszi sár:
Honvédek csak előre!

9. LEVÉL

Ma kaptad meg egy levelem.
Gondolod: a halott betűi.
Látod a vért a kezemen
S szeretnéd onnan letörülni.

A fájdalom, a hű kutya
Veled van nappal s éjszakán át.
Hiába zárod be az ajtót,
A küszöbön nyöszörögve vár rád.

Reggel, reggel, - csak az ne lenne:
A tegnapot kezdeni újra;
És a holnapot várni, várni,
Mikor annak sem lesz csak búja.

Hová lehetne menekűlni?
Hol van vége az útvesztőnek?
Talán megenyhít, gondolod,
Ha látsz magadnál szenvedőbbet.

A kórház... ó igen... a kórház -
Új szenvedés a szenvedőért.
S melledre még egy keresztet varrsz,
Te fájdalmas irgalmas nővér.

A kórház... ó igen... a kórház -
Neked is drága menedékhely...
A sebesűltek összesúgnak:
Milyen bús és milyen törékeny...

10. LEVÉL

Hegyeken át a hír szalad:
Nem hős halott, csak szürke rab.

A szívverésed elakad:
Nem hős halott, csak szürke rab.

Nem gyászruha, nem temetés,
Csak új várás, új epedés.

Nem új, halálos fájdalom,
Csak új várás, új unalom.

Nem ráz meg őrjítő sírás -
Egy hadifogoly, semmi más.

Nem hős halott, csak szürke rab...
Örülsz? vagy fáj a gondolat?

13. LEVÉL

Szibéria... Szibéria...
Ez cseng most mindig a füledbe.
Az ereszről jégcsap szakad le
S széthull a földön csilingelve.

Szibéria... Szibéria...
Havas pusztán magányos szánka;
A szánkóban most én ülök
És farkas vágtat a nyomába.

Szibéria... Szibéria...
Havas pusztán fut, fut a szánka;
S mire elér a földkunyhóig,
Véres tetemem lóg utána.

Szibéria... Szibéria...
Havas puszta most minden álmad.
És hó födi be véres nyomát
Rút farkasnak, magányos szánnak.

18. LEVÉL

A kórház most az otthonod.
(Fagyos börtön a tanyám nékem.)
A sebesültek összesúgnak:
Milyen bús és milyen törékeny.

A sebesültek is imádnak.
Hogyne imádna, aki meglát.
Ugy élvez a szegény szemük,
Mint egy nemes Lovik-novellát.

A szenvedésük elveszed,
S a magadé is, lásd, megenyhűl.
Ma egy fiatal beteged
Beszélt neked a szerelemrűl.

Láttam, hogy futottál haza;
Láttam gyönyörű haragos szád.
A képem előtt sírva mondtad:
Nem, nem, nem leszek hűtlen hozzád!

19. LEVÉL

A sebesültek összesúgtak:
Madonna nincs, - Madonna hol jár?
Két napig nem néztél feléjük.
Két napig megint enyém voltál.

A kandallóban dús parázs.
A lángok szívedig szaladtak.
A kandallónál régi, régi
Leveleimet olvasgattad.

Bús levelek... és aki írta,
Rab katona... rab katona...
Szibéria hava fehérlett,
S gondoltad: nem látsz már soha.

A leveleket visszazártad.
Kendőt vettél borzongva, fázva.
S a jövő percben azt gondoltad:
Hogy holnap bemégy a kórházba.

20. LEVÉL

Erős és szigorú leszel
És rá sem nézel a betegre,
Ki vakmerőn és szomjasan
Nézett akkor szelid szemedbe.

Erős és szigorú leszel
S ma nem szólsz bíztatóan hozzá.
És mig a többit ápolod,
Mindig többet s többet gondolsz rá.

Mégis - jobb, ha szemébe nézel.
Egy sebesülttől nincs mit félned.
S mit árt, ha meg is hallgatod:
»Madonna... én nem soká élek...

Madonna - tán ma meghalok -
S egy csókkal a lelkem megváltnád.«
...Madonna mondd, Madonna mondd:
El tudtad lökni forró száját?

22. LEVÉL

Azt mondják: halavány vagy;
Betege néma vágynak;
Ideges és szeszélyes...
Utazz fürdőre, édes.

Velence: régi vágyunk -
Ott dörögnek az ágyuk;
Nem virág hull, de bomba.
Utazz a Balatonra.

Vonatok fájó füttye
Most himnuszt hegedűlne,
Ha én is ott lehetnék.
Ó balatoni esték!

Ó balatoni esték,
Gyógyitsátok a lelkét,
S te, tó tündére, védd meg
Legszomorúbb nővéred.

25. LEVÉL

Elképzelted már azt az órát,
Mikor kinyílik börtönöm?
S ami elfog a gondolatra:
Aggódás-e vagy szent öröm?

Az ajkad engedelmes lesz-e,
Hogy kiejtsd becéző nevem?
Egy idegen áll majd előtted,
És előttem egy idegen.

Át kellene a térded fognom,
És megkínzott, megfáradott.
De köztünk állnak ismeretlen
Hosszú éjek, hosszú napok.

Hosszú éjek, hosszú napok
Mint egy gúnyos vendégsereg
Körülállnak s nem engedik,
Hogy egyedül legyek veled.

30. LEVÉL

Ott várok rád a kis szobában,
Amelyben minden mozdulatlan:
A szék, a tükör és a pamlag,
Ahogy utólszor odahagytam.

Simogatom, vallatom őket.
Csak némán nézik gyötrött arcom.
S a küszöbön fehér ruhában
Ott állsz halavány, hősi asszony.

Veres kereszt a melleden.
Hozzád kellene csúsznom térden.
Szived világit a ruhán át,
Mint arany vitézségi érem.

Fehér ruhád érinti arcom,
S már homlokomon a kezed.
S akkor halkan füledbe súgom:
»Meg kell ölnöd a herceget...«

31. LEVÉL

A régi gyöngéd leszel hozzám;
A gondolatom ellesed.
S nem tudod, hogy valaki ott áll
Mindegyik gondolat megett.

Valaki, aki tegnap itt volt,
S látta a szemed, a hajad;
Kinek nyomát őrzi a bútor
S ki a függönyön bekacag.

Valaki, aki tegnap itt volt,
S ott él a homlokod megett,
S akit, jaj, nem tudok megfogni,
Akit, jaj, meg sem ismerek.

A hű komorna róla hallgat;
Őt titkolják a szőnyegek;
Róla emlékezik a pamlag, -
És te már meg nem ölheted.

33. LEVÉL

...És hallod majd a nevemet,
És hallod majd, hogy hazaértem.
Haragszol, hogy nem sietek?
Hiába vársz rám hófehérben.

A kandallóban ég a tűz.
Ó minden bánat itt van itthon.
Én állok az ajtó előtt,
S nem szabad, nem szabad benyitnom.

Ajtódhoz százszor visszatérek;
Fölsóhajtok az ablakodra...
Szibéria szele süvölt -
S fülembe sivít csúfolódva:

Száz halálon s rab éjszakákon
Azért kellett vacogva győznöd,
Hogy végre mégis elveszítsd
Te egyetlen, halavány hősnőd...

                (Szibéria, 1915. dec.)

II. rész. 1917.

2. LEVÉL

Rabtársat hoznak. Uj fogoly.
Egy esztendővel később jött utánam.
A szemét nézem: bánatos, komoly,
Ahogy beszéli, mi hir a hazában.

Egy várost laktunk. Ismered.
Bús útjain e rémes esztendőknek
Találkoztatok; beszélt is veled, -
S jaj, talán, tud is valamit felőled.

Száz ismerőst is felidéz:
Ki mit csinált és merre járt és hol van.
Faggató szemem a szemébe néz:
Pajtás, hát, Ő, Ő, akiről daloltam?

Torkom perzselik a szavak;
Ajkam szétlökik, keserűk, maróak:
Pajtás, láttad-e?... (A szó elakad.
Nem, nem, nem merek kérdezni se rólad.)

4. LEVÉL

Csak egyedül te nem panaszkodol.
Ez az egész föld egy iszonyú sirás;
Minden zugában könny omol.
Csak tőled nem jön egy jajszavas irás.

Ha irnád: Szívem, oly árva vagyok;
Ha irnád: Szívem, oly gyötrő az élet;
Ha elküldenéd bánatod,
Hogy átölelje itten az enyémet.

Hiszen tudom, gyűl benned is ború -
S jön, jön a perc, mely panaszolni kerget.
Asszonyom, áldott, szomorú,
Lásd, ezt a percet félem, ezt a percet.

8. LEVÉL

Kopognak... Foltos, havas honvéd lép be.
Hónalja alatt nyikorog a mankó.
Félszeme híján, kifakult a képe;
S haját kikezdte itt-ott a zimankó.

Adjon az Isten!... Mit adjon az Isten?
- Rab éjszakára szabad ünnepet!
(Jó kívánsággal kell fűteni itten,
Mikor a rossz test nagyon didereg.)

- Hát mi hir, bajtárs, a Mátra tövében?
- Ép most üzent az asszony, a Julis;
Itt a levele; jó asszony az, kérem
S tud az, ha akar, még germánul is.

- Hát lefordítsuk, kérdem felüdülve.
Mondja a magyar: Igen, olyanformán;
Mert értem én is, - csakhogy a betüje
Ahogy igy nézem: tulságosan germán.

10. (JULIS LEVELE)

Ne félj, hogy nem várlak -
Ha úgy vánszorogsz is,
Mint a béna koldus
Vad Szibériából:
Édes uram, fáradt,
Lesz aki megcsókol,
Lesz aki elápol.

Ne félj, hogy nem várlak.
Lehet a királynak
Arany a pálcája,
Gyémántos a trónja -
Édes uram, sápadt, -
De nem büszkébb rája,
Mint én a mankódra.

Ne félj, hogy nem várlak.
Királyfi jöhetne
Aranyos hintóval
Kérni szeretőnek -
Édes uram, bágyadt, -
Mégse tudnék én már
Elszakadni tőled.

Vad Szibériába
Láthatsz nőstény-farkast,
Ahogy támogatja
Harcon sebzett himjét, -
Édes uram, árva, -
S te az asszonyodat
Utolsóbbnak hinnéd?

Ne félj, hogy nem várlak.
Ha úgy vánszorogsz is -
Panasz se, csak áldás
Szakad ki a számon;
Csak haza jöhess már,
Édes, édes uram,
Bús katona párom.

11. LEVÉL

Csöndes a börtön... Csak lélekzet hallik.
Nézi a földet az én magyarom.
Hosszú perc múlik. Megfordulhat addig
Hevesi tanyán, barna ugaron...

Hajlott válláról leszakad a vén bú;
Deres fejéről leolvad a tél;
Börtön nyílásán a mátrai szél fú,
S a mankó fája áldott kaszanyél.

Suhog a szél, és suhognak a rendek;
A börtön alja: selymes buja rét.
Kondul a dél majd; s az asszonya mellett
Puha kenyérből szel egy jó karéjt...

Penészes, poshadt árkok nyomorgója,
Vár még az élet, vár még az öröm!
...Koppan a mankó; és koppan a szója:
- Hát ezt üzente! Köszönöm!...

12. LEVÉL

Köszönöm, köszönöm én is néked,
Hogy így üzentél, így üzentél!
Ölelőn mosolyog újra képed,
Mely itt lóg elgyötrött fejemnél.

Börtönöm falain már az árnyak
Nem rád leső csúf éhes pókok.
Őrangyal, itt suhog újra szárnyad,
S a kétség szeme lecsukódott.

Éjféli vihogó szörnyű szörnyek
Eltüntek, bújtak alázottan.
Őrangyal, a szivem, ó de könnyebb!
Hiszek, hiszek egy új asszonyban.

17. LEVÉL

...És hallod majd a nevemet;
És hallod majd, hogy hazaértem...
Hol talállak meg? Egyre megy:
Műhelyben, vagy kórház termében.

Penészes odvak nyomorgója -
Szent lábaidnál térdelek már.
Csak gyászát az idő leoldja:
Örömre villan két bús szempár.

És műhely lesz, vagy kórház terme:
Templommá szentelődik menten,
Ha én, kit megőrzött szerelmed,
A vallásom ott elrebegtem:

Asszony, áldott, szenvedő szépem,
Egy vagy velem jóban, csapásban;
Nem kéj pohara: bús törékeny,
Nem szeretőm, - asszonybajtársam!

                        (Krasnojarsk, 1917. február.)

*

FOGLYOK

Függönyős ablakok felé
Vágyódva száll száz bus tekintet:
Sáros utcán szuronyos őrök
Rab katonákat visznek, visznek.

Függönyös ablakok mögött
Halmozva áll minden, mi drága.
Rab katona sóhajtva gondol
Tiszta ruhára, vetett ágyra.

Tiszta ruha és puha ágy.
Mesék kora; tán vissza sem jő.
Függönyös ablak szárnya mozdul,
És kitekint egy idegen nő.

Rab katonák talpa alatt
Nyilnak, nyilnak a tüzvirágok -
S egy perc alatt az idegen nő
Száz szomjas férfiszemtől áldott.


OROSZ TÁJKÉP

Bogáncsmezőben süppedt szalmaviskók.
Egy-két kéményen gyér füst karikáz át.
Bus faluvégen néhány szélmalom
Szégyenli hosszu dologtalanságát.

Viskók sövényén szennyes sárga rongy,
Szemét és pernye poshad garmadába.
S a dombon gőgös kőházat kapott
A Láthatatlan és kevély szolgája.

Térdig szakállas ősz muzsik halad;
Kezén egy gyermek, - a tegnap s a holnap -
Robotra mennek. S a templom előtt
Gondjaik alatt a földig hajolnak.

                                (Inza, 1915.)

HALKABBAN...

Halkabban járjon, aki él,
S dúdoljon csöndes éneket.
Messzi sírdombok fejinél
Ma ezer gyász-szobor mered.

Ezer menyasszony könnye hull,
S eztán már mindig sir szegény.
Mély sirban álomtalanúl
Alszik ezer szép vőlegény.

Lányok, virágot szedjetek,
Diszitsétek a sírokat.
Nem lesz már vőlegényetek,
Ki oly szelíden simogat.

Mind hű volt s pompás férfi mind,
Kikről legendát sző a tél.
Szemük a sirból ránk tekint:
Halkabban járjon, aki él.

RAB VACKOKON...

Testvér, nagy messzi vérfolyók
Szelik e szédült sárgolyót.
S minket panasz rág és penész,
S hitünk is, jaj, de csenevész.

Rab vackokon fetrengve már
Bennünk a holtak lelke hál,
Mert holt bizony, aki igy él -
S nekünk az élet mit igér?

Tört fegyverünkön valahol
Még harc szekere zakatol.
S lelkünk, e tépázott madár,
Tört fegyverünkhöz visszajár.

Felakadt üveges szemünk;
Az éjszakába meredünk.
Csontig lefonnyadt a karunk -
S ó, még ölelni akarunk.

Rab vackainknál estelen
Selyem fátyolban megjelen
Termő ölű, szent, drága nő,
Fájdalmas mátkánk: a Jövő.

Sóhajtva sugjuk: Kedvesünk,
Érted mosolyogva szenvedünk.
Oly drága, oly szivünkbe nőtt,
Testvérünktől is féltjük őt.

Rab vackokon ha megjelen,
Vánkos terűl, virág terem;
Künn sir az örök téli szél
S a drága nő mesél, mesél:

Tört fegyvereken valahol
Diadalszekér zakatol.
S hősök fehérlő csontja már
Szabad hazában szent határ.

Meséje nyomán könny ered...
Testvér, ne szégyelld könnyedet.
Könny és verejték valahol
Tündéri tóba összefoly.

Könny, verejték és vérfolyam
Nem száradhat fel nyomtalan.
S hol hősök csontja a határ,
Tanyát nem verhet a kufár.

Tanyát nem ver... s ha merne, ó,
Áradj ki ujra vérfolyó!
Fölvillan üveges szemünk -
S tört fegyverünkre rálelünk.

Tört fegyverünk is még elég
Szétzúzni átkozott fejét,
Ki annyi vérért tőrbe visz, -
Ha entestvérünk lenne is.

                (Krasznojarszk, 1916.)

SZÉP ERNŐ LEVELÉRE

Ó kedves gyógyszeres,
Ki jószagú boltodban
A szavak olaját
Kevergeted vigyázva,
Hüsítő balzsamod,
Mit jószivű voltodban
Szibériába küldtél,
Elért e nagy kórházba.

Ó irgalmas barát,
Ha látnád, hogy kapott
Szivéhez itt a bánat
Ezernyi szélütöttje;
Honvágy betegje,
Akiknek balzsamod
Friss vért s hitet varázsolt
Elernyedett erökbe.

Ó irgalmas barát,
Ha láttad volna, mely
Jólesőn nyujtózkodtak
Pár jó szód olajától, -
Mint pusztuló liget
Lecsüggedt gallyai,
Miken aszály után
Végig zuhog a zápor.

S ki nem bírt közülök
Pokolnyi bánatával
S a halál hűvösébe
Könyörögve kéredzett el:
Úgy aludt el, szivén
Lágy szavad olajával,
Mosolyogva, mint a hivő
Az utolsó kenettel.

        (Krasznojarszk, 1916.)


LATROK KÖZÖTT

Tovább, tovább... ez a parancs.
Tovább, tovább a barmok utján.
Lakatlan, végtelen a puszta
S naptalan, szürke ég borul rám!

Hej, messzi még a Golgota?
A poroszlót hiába kérdem.
Kereszt alatt, gyászom alatt
Meg-megcsuklik elgyötrött térdem.

Hej, messzi még a Golgota?
Egy csöpp italt, bár ecet volna!
S elfojtott könnyeim vize
Szivárog csak rekedt torkomra.

Latrok között a Golgotára
Uram, Uram, miért üzesz engem?
Mint a titok hallgat a puszta
S egy varjú száll a végtelenben.

                (Krasznojarszk, 1916.)

SIRVERS

Hazai domb lesz vagy idegen árok
Bús sirom fűve amelyen kihajt,
Kopott fejfámon elmosódó írás
Bolygó vándornak ezt hirdesse majd:

Boldog, ki itt jársz, teérted is
Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt;
Véres harcok verték fel hírét,
De csak a béke katonája volt.

                (Krasznojarszk, 1916.)

A BÉKE JÖN

A béke jön, - már mehetek.
Bajtársak, Isten veletek.
Felhőlovam nyergelve áll -
Ne féljetek, ne szóljatok
Ott leszek én a kapunál.

Hol fenyves-árnyas zuhatag
Medrében annyi vér szakadt:
Kárpát kemény szikláinál,
Tarajos, ives hegy gerincén
Felhőlovam büszkén megáll.

Ki megáldottam mentüket,
Bajtársak, kell hogy ott legyek
S köszöntsem, ha behajtanak
Az ős Kapun, a szent Kapun
A diadalmas hadakat.

Kárpát véres lejtőiről
A napsütött dombokra föl
Már menjenek, már menjenek,
Kik oly soká látták sötétnek
A véghetetlen, kék eget.

Mely annyi holt testet takar:
Legyen végső e diadal.
S a vérrel vont határokon
Békés népekkel jó rokon
S boldog legyen már a magyar!

Vérnek ágyából mely kikél,
Áldott legyen már a kenyér,
És annyi mártir-sir felett
Süssön fel édes, szent napod
Munka, Békesség, Szeretet!

                (Krasznojarszk, 1917. VI. 13.)

*Válogatás a költőnek a Magyar Elektronikus Könyvtárban található összes versei alapján


Balogh István: "Álmomban Adyval barátkoztam..."*

Adyról igen sokat beszéltünk. Ady költészete föltétlen olyan hatással volt Gyóní Gézára, hogy a beolvasztás után csak kevés helyen lehet kiérezni a mester ritmusát, gondolatkészletét. Gyóni egyszerűsíteni próbálta az isten-versek íróját, Ady és Petőfi közé akart helyezkedni, bár kései születésére fölényes volt.
–  Annál  modernebb  vagyok  Adynál, amennyivel fiatalabb. Ady előre vitte az irodalmat. Újnyelvű Kazinczynak tekinthető. Csak túlságosan erős, bántó, ha ostorhegyen pattogtatja eredendő bűnünk. Különösen a koloncokat, az Ady-sallangokat útálom.
Kipécézve, egy versezetet mutatott s teljes megdöbbenést akarván kelteni, felolvasta:

A vágyaim smaragd s rubin kupék,
Kín-síneken futnak hozzád, te szép ...

– Ez a költészet salakja, látod, mikor egy jószándékú és rendkívüli embert félremagyaráznak. Ady Endrét különben Lovászy és Karinthy paródiáiból ismerte inkább az ország, s nem csoda, ha a jó verset is felfordult gyomorral érezték az emberek végig.
Ez utóbbi gondolatát az váltotta ki, hogy elmeséltem neki diákságom egy önképzőköri esetét, mikor Ady-Reinitz-dalok kerültek műsorra és Karinthy-paródiákkal ébresztgettük a hangulatot. A gyűlés remekül sikerült, de a végén valaki felszólalt s a Karinthy-paródiát Ady-versnek tévesztvén, kijelenti, hogy míg ő a kör tagja lesz, addig Ady-verseket nem
fog szavalni senki.
— Látod, ilyenek az emberek. Kicsinyesek, elfogultak, rágódok, nagyon különös psychéjük van a hatalmon levő uraknak.
— Különben, ahol én vettem a kezembe az Ady-verseket, ott megértették azokat és örömest hallgatták. Érteni kell Ady-verseket jól felolvasni. A legjobb verset a rossz felolvasás agyonütheti.
Az idehaza kitörő Ady-Gyóni háborúnak véres hullámai alig jutottak el hozzánk. A sógor virágnyelves lapjaiból s a Gyóni végtelen magasra feszült megérzéséből sejtettünk mindent.
Adynak legmagasabbra tartó tisztelője volt. 1916 augusztus 11-én történt:
— Virradóra, álmomban  Adyval  barátkoztam.
— Én mindig elismertem, különválasztottam a kis intellektuellektől s szeretném azt a hibás felfogást eloszlatni, mintha én Adyt támadtam volna azzal a verssel [lásd: Levél nyugatra], vagy csak rosszat is kiáltanék reá.
—  Különben, hozzávaló viszonyom legékesebb bizonyítéka lesz a Szomorú szemmel kötetem egy Adyhoz írt verse:

Ady Endrének

Be sok a bolygód, fáradt üstökös.
Úgy vonszolod ki őket a homályból
S mind azt hiszi, hogy merész-maga lángol,
Ha fénykévédből kis csóvát kötöz.

Kedvedre volna néked ez a had?
Én nem hiszem. Kérész bolygók falkája
Míg fénysörényed tépázza, cibálja,
Tudom, elönt mosolygó, bús harag.

És utálod e tolvaj kicsi bandát,
Mint én útálom, s kinek bátor ívén
Mágnesszekered hiába rohant át.
Mert büszke utat jár még egynehány.

S ha téged elnyelt már az óceán,
S lopott csóvája kihunyt bolygóidnak:
A magyar égen – mást te sem hihetsz -
A magyar égen akkor is lesz csillag!

— Adynak el kellett jönni és megvan a helye az irodalomban ...
— De, mikor fejünk felett kigyulladt az ország, akkor engem mint tűzoltót: a független Magyarország kultúrájának hidegre tett harcosát...

*

Sokszor jutott eszébe Szép Ernő egy levele is, mely valahogyan egy pesti lapból, mint csomagolópapiros-szelet került kezébe s amely levél a hadifoglyok szomorú sorsának percnyi életét fel tudta fogni, értékelhette és elviselhetőbbé igyekezett tenni egy csöpp adománnyal: az itthon dőzsölő, puha ágyban meleg  asszonnyal  játszó,  nélkülözhetetlen,
szerencselovagok kiselejtezett rongyaiból...

Erre a cikkre indult ki Gyóniból egy vers [lásd: Szép Ernő levelére]. Ε vers mellé egy levél is készült, mely hogy hazaérkezett-e, valószínűtlen, de a szöveg pontos másolásban birtokomban van.

Magyar honosság szerint vármegyénkénti legénységmentő-segélyezést indítottunk e hírlapi cikk hatása alatt és Gyóni versének hangulatában. Szép sikert hozott. Minden közös vármegyébe való tiszt levelezésbe lépett otthonával s így világot ölelő karok hosszúságával kaptuk tiszti, – csomagként biztonságosabb címünkre  a  legénység  részére  kiosztandó fehérneműket, ruhadarabokat, igazán áldásos meghatódottsággal.

Valakinek egyszer szépen, díszesen, színes ceruzával telerajzolt, a cenzor figyelmét és jóakaratát magára vonó, rikító borítékban írt levele hazaérkezett, sőt válasz is jött rá. Láttam, hallottam, – már az én gyakoribb leveleimre is súlyosan kifakadó Gyóni Géza haldokló elkeseredését; láttam, amint föllélegzett, fölkelt az ágyról és ő is írni, cirkalmazni, vonalzóval, színes ceruzával Istent kihívó kegyelmet kéréssel rajzolta, díszesítgette a borítékot, a belé kerülő levél fejlécét; vonalakban, színekben könyörgött ez a hatalmas ember, gyermekiesen térdelt e rajzokban a cenzor előtt egy-egy levelének hazajutásáért. S ennek dacára érkezett-e haza ilyen levele: véletlennek volna csak köszönhető.

Elképzelhetetlen rokonszenvvel viseltetett és tett szolgálatot hát a hozzá menő csonka honvédnak. Hogyan szeretett volna inkább már ő is csonka lenni, csak egy Julisa lett volna egyetlen levél erejéig hűséges, kegyelmes ... csak volna valakije!...

Egyszer, 1917. március 9-én dr. Pajzs Elemér ügyvéd, tartalékos hadnagy azzal a tervvel köszönt be hozzá: Segíteni kellene az önkénteseken. 
Az önkéntesek – azt hiszem – egész 1919-ig legénységi elbánásban részesültek s lent laktak a földbarakok farkasordító borzalmaiban s amit: tisztek idáig összeadtunk nékik, nagyon kevés volt, úgy, hogy aggasztóan szomorú sorsra jutottak. Volt ugyan némi kis jövedelmük: egy rész titkos magyarnyelvű újságot szerkesztett, kézzel írt külföldi: Lapfordítás címen. Fordítottak mindennyelvű lapot, kihordták a másolatokat, aztán estére ismét visszavették; mert félő volt: rájön az orosz és megtorlással él. Más részük a tiszti mosodában, üzletekben, táborparancsnokságnál, fürdőben, étkezdében adminisztratív erőnek vállalkozott s igen kevés volt, aki sehová sem jutott; segélyezni kellett.

Rábeszélték Gyóni Gézát, hogy egyik szabadon választott versét írja le sajátkezűleg. Az önkéntesek Lapfordításaikkal együtt fogják majd széthurcolni s egy rubelért árusítanák, helyzetük fölsegélyezésére. A  pénz  húsvéti  ajándék  lesz. A  rendelésből dr.  Pajzs  nagyon  keveset vallott be a – saját versét Isten tudja hányszor való másolástól már megijedt – költőnek. Óvatosan bánt vele, hogy a nemes cél érdekében lépre fogja.

Muhits, Vermes, Jakobovits és Gallas a fogság egy-egy pillanatfölvételét festik, illetve fametszik a kézírt lapokra, melyeknek nyomdatechnikai része reám esett. 700 példányt kellett csinálni. Emberfeletti elképzelés egy verset ennyiszer leírni. Julis levelében állapodtak meg, de Gyóni részéről ez a legnagyobb feszültség, a lehetetlenség követelménye lett volna. Vermes ajánlatára tehát megváltoztatták a tervet és végre is „Hegyeken át a hír szalad” c. rövidebb versét robotolta le finom, kerek, gyöngéd írásával. [lásd: Levelek a Kálváriáról. I. rész: 1915, 10. levél]

* In Balogh István: Gyóni Géza szibériai életrajza. (A szerzőt a közvélemény Gyóni Géza »Mikesének« tartja, aki vele együtt raboskodott, relikviáit hazamentette és a költő emlékére alakult Gyóni-Társaság elnöke lett.)


Anka János: A háború költője

A háborúnak ezer definíciója van. A filozófus, a politikus, a közgazdász, a katona, a historikus, a költő más-más szempontból nézi és mindenik a maga világnézetével, értékelméletével méri. Az egyiknek világpolitikai konfliktus, a másiknak gazdasági érdekösszeütközés, a harmadiknak kulturális katasztrófa, a negyediknek új hőskor és így tovább számtalan változatban. Az erősek, az egészségesek, a lobogó temperamentumok lelkesednek, hőstetteken izgatódnak, romantikusok lesznek, az enervált idegzetűek, a fáradtak, a csüggedtek, a filozofáló dekadensek pedig rémülettel, iszonyattal gondolnak a véres mérkőzésekre. A nagy többség, általában a német szocialista képviselő szemével nézi a háborút; ha már a véres leszámolást el nem kerülhettük, ha már ellenségek egész áradata tört az életünkre, hát nézzünk szembe a veszedelemmel és a végső lehelletig verekedjünk. Itt már az önvédelem, a kötelesség ad fegyvert a kezünkbe.

Ezeken a józan és ideális szempontokon, a filozófiai elméleteken és a fizikai, gazdasági rugókon túl jön a magyar háborús definíciója. Az egy külön világ: félig a fizikai erő tobzódása, vérpazarló szenvedélye és félig évezredes gyönyörű romantika. A honfoglaló magyarok szilajsága, az „iste diabolica; huj, huj!", a Botond Csatabárdja, a Lehel kürtje, a Kinizsi tánca az ellenség holttestén, a Dugonics Titusz önfeláldozása, a Csák Máté ököljoga, Zách Félicián
bosszúja, a veressipkások rohama...  Mindez benne van és mégis e különös lelki tulajdonságot alig tudjuk elemezni. A magyar a harcot, a küzdelmet a veszély gyönyöréért, a diadal mámoráért, az önfeláldozás, a hősiesség extázisáért szereti. Neki nincsenek filozófiai feltételei, gazdasági rugói, józan, hideg axiómái; ő fentartás nélkül, szilaj kedvvel, a kárpáti rohamok extázisával megyen a veszedelembe, a halálba. Életet életért, szemet-szemért, fogat-fogért ad és aközben nem gondol semmire, csak a harcot, a küzdelmet, az ellenséget, a kibontott zászlót látja maga előtt. Ez a háborús lélek, a honfoglaló ősök, a törökverő vitézek, a végvári magyarok, a kurucok, a honvédek ősi szenvedélye. A végtelen élet-halál küzdelemnek, az örök szabadságharcnak, a csatatereken; vérpadokon, konspirációkon, pártviszályokon át a lelkünkbe, a vérünkbe ivódott   életösztönnek, harckészségnek a hangulata, az ereje ütközött ki bennünk. Ez az évezredes atavisztikus harci szenvedély nyilatkozott meg újra a magyarság mostani hősi küzdelmében.

Most már ennek a háborúnak, ennek a magyar küzdelemnek ugy-e bár csak az lehet a költője, akit ez a lélek ihletett meg és aki érezte, átélte a világháború fergetegében vérben és halálban való újjászületésünket. Csak az örökítheti meg a lelkünk égzengését, az beszélheti ki a hősi lélek extázisát, aki maga is a fagyban, a nyomorban pislogó tábortűznél melegedett és a magyarok háborújának egyik vérpazarló vitéze volt. Ilyen költő pedig ebben a háborúban eddig csak egy akadt: Gyóni Géza ... Ő a háború magyar költője, az ő verseiben szólal meg egész teljességében, művészi formában a magyar háborús lélek önfeláldozása, hősiessége, szilajsága, könnyelmű vakmerősége és vérivó haragja. Az ő poézise az apró emberi szempontokon, a józan, hideg filozófiai axiómákon, a különböző fentar-tásokon, kultúrpolitikai szófizmákon túl, a háború extázisában, a lángragyulladt magyar harc: szenvedélyben született. Ebben van az értéke és az irodalomtörténeti jelentősége is. A háborúnak csak ő adott igazi költői hangot. Mások is írtak háborús verseket, esetleg monumentálisabb költői művek is születhettek most, de azok más lapokra tartoznak: a háborúnak nálunk csak ez az egy költője  volt.

Ezekután természetesen felmerül az a kérdés, hogy mint költő, milyen erőt képvisel és milyen esztétikai értékeket adott a magyar literaturának? Ebben a tekintetben nagyon eltérő vélemények hangzottak el a fórumon. Az egyik oldalon irodalmi tekintélyek szuperlativuszokban beszélnek róla, a nagyoknak kijáró koszorút ítélik meg neki: a másik oldalon pedig gáncsoskodnak, kicsinyeskedő, ellenséges indulattal kritizálnak. Az igazság ezúttal is a középponton van. Győni Géza przemysli kötete kiváló költői erőről tanúskodik, előbbi versei is úgy tartalomban, mint stílusban maradandó értékeket nyújtanak. A lírája mély, hangulatos, a nyelvezete színes, költői, a formája változatos, művészi, de nincs még benne a nagy költők intuitív ereje, teremtő fantáziája, nagy koncepciójú gondolatvilága. A háború lelkét, a hősi szellem líráját, a magyar végvári vitézek érzésvilágát megtudja szólaltatni, de a háborúban és békében vívott örök nemzeti küzdelem, a politikai és kulturális törekvésekbe épített magyar gondolat, a multakat besugárzó és a jövőbe világító nemzeti ideálok evangéliuma nem talált kifejezést a költészetében. Gyóni Géza modern folytatása, gyönyörű új kivirágzása a Balassa Bálintok, a kuruc énekesek lelkének, vitézi, katonai költészetének, de a Vörösmarty Mihályok, a Petőfi Sándorok megrázó ereje, költői szuverenitása, lelki errupcíója, monumentális gondolatvilága csak egy-egy akkordban, egy-egy töredékben csendül meg nála. Ő vérben és tűzben, „lengyel mezőkön, tábortűz mellett, véres, hajszás éjszakában" elénekelte, megírta mai nagy küzdelmünk kuruc-énekeit, de ezentúl, ezenkívül még óriási feladatok várnak e nagy idők Petőfi Sándorára. Hol az új korszak, a vérben és tűzben újjászületett nemzeti jövő Himnusza, Szózata ? Bennünk új históriai remények, új nemzeti vágyak ébredtek, a Nemzeti dal tüze, ifjú heve és a Vén cigány vértanuhite lángol a lelkünkben. A magyar történet, a magyar kultúra, a nemzeti élet korszakos fordulóhoz ért, de még nem jött el ennek az időnek a költője. A háború poétája után el kell jönnie a diadalmas béke przemysli költőjének is, aki a hazafias lírában, a nemzeti költészetben méltóképen megszólaltatja   majd diadalmas  magyarságunkat.

Gyóni Géza ebben a tekintetben gyönyörű kezdet, színes, mély expozíciója a készülő hőskölteménynek. Ő a háború poézisét adja, a lelke a nemzeti feltámadás örömétől mámoros, de a jövő prófétai szózata, váteszi hangja, ódái fensége hiányzik nála. Az ő egyénisége a kisebb témák, a régi frazeológia („szabadság, szerelem stb.") felé hajlik, a formanyelve, a gondolatvilága nem tudja áttörni a hagyományos kereteket és így mint költő, nem jelent haladást, szellemi fejlődést, lelki evolúciót a nemzeti, a hazafias lírában. A magyarságáról, költészete tulajdonságairól tanulmányokat lehet írni, de nála valójában minden a temperamentum dolga. A háborús impressziók is a temperamentumán szűrődnek át, nemzeti érzése, szerelme, hite lobogó temperamentumának hevét, magyar természetét, délibábos világát, kemény férfiasságát és olvadó ellágyulását tükrözteti vissza. A verseit, azok gondolattartalmát elemezhetjük és mindenütt lírai motívumokra, temperamentumából kiszikrázó érzésekre, ötletekre akadunk. A „gránicon", a „lengyel dombon", „tábortűz mellett", így érzett, úgy fohászkodott, a messzelevő kedvesére gondolt, a bajtársai sorsán aggódott, az ellenséget átkozta stb., ez mind lírai erupció, a költő emberi természetének jellemző megnyilvánulása és nem egy nagyszabású költői géniusz, egy széleshorizontú koncepció lelki muzsikája. Gyóni Gézából a nagy költők lelki dimenziói, szellemi mélységei, monumentális gondolatai hiányoznak. A háború viharában megtalálta önmagát, meglelte a hangját és ezzel döntő bizonyságot tett magyarsága, költői ereje, írói missziója mellett. Akkor öntötte dalba a lelki világát, a lobogó temperamentumát, amikor a szofizmákon, dekadens hangulatokon rágódó versirók nagyrésze elhallgatott. Mindenesetre a költő a siker szempontjából szerencsés körülmények közé került és azok külön magyarázatát adják páratlan hatásának. A verseit a przemysli hősök olvasták először, majd onnan repülőgépen hozták el haza, ahol a költő lassanként az országos közérdeklődés fókuszába jutott. Ma már országos elismerés koszorúzza meg új kuruc énekeit. Az irodalom is kezdi tisztán látni az értékét: a föltétlen magasztalás és a kicsinylő gáncs egyaránt nem fedi az igazságot. Gyóni, mint költő nem tartozik a nagyok sorába, de nagy feladatot oldott meg a háborús irodalomban. Ő a háború irodalomtörténeti jelentőségű költője ... 

Élet, VII. évfolyam, 43. szám, 1915. október 24.  / Kultúra

Írók viadala

Atyámfiai! Szomorú és szívembe vájó a ti páros viaskodástok. Hejh magyar véreim valamennyien: Dunántúli bátyám és Ady öcsém, te is messze-távol idegenségben sínylődő Gyóni Géza és te is az életet itthon sötét magyar szemmel látó és érző Móricz Zsigmond öcsémuram. Te is lelkem hívséges megértője Mariay Ödön, aki református paplakból kerülve e város babilonjába, kelet fiának minden szépséges szépségét és minden nekünk drága fogyatkozását hoztad magaddal. És most valamennyien vérbeli magyarok egymás magyar üstökét tépázva-tépázzátok, egymás szárnyait kegyetlen ollókkal nyesegetitek és kiáltva-kiáltjátok szép négy naptájunk felé: Nem vagy író! Nem vagy író Gyóni Géza — mondja Ady vérünk — és Dunántúli derék jó bátyánk nekitülekedik. Nem vagy író Ady — kiáltja rá haragosan és epébe mártja jó, híres magyar tollat. És Móricz Zsigmond öcsém „sámán"-nak csúfolja, megérettnek az elpenészesedésre és Mariay testvérem minden tiszta lelkesedését fiatalabb írótársai iránt tüzes haraggal ontja a veterán magyar Dunántúlira.

Atyámfiai, nem sír-e lelketek, szívetek mindenfajta igazságtalanságok miatt? Ugyan kitől függ író mivoltotok? Gyónijé Adytól, Adyé Dunántúlitól és Dunántúlié Móricztól vagy Mariaytól? Megállapíthatja-e akármelyikötök ma annak értékét, ami ma vagytok? Ma éltek, éreztek, írtok a holnapért és mind valamennyieteknek azért kellene élnetek, írnotok, éreznetek, hogy ez a holnap magyar legyen. Megvan az irodalomban a helyetek s ha ki közületek már a tegnapé, az éretten érett már holnapra és bizony mondom, mindnyájan tanultatok Dunántúlitól zengő, tiszta magyar szóvetést és soha meg nem botlottatok érzésének és írásának magyarságán. És ha Dunántúli „sámán" öregkora bölcs higgadtságából felrázkódik ifjonti önteltségtek, gőgös kritikátok miatt, miért rárontani vad harci kedvvel Gyóni Géza testvérünk miatt, ki értünk nagy éhséget szenvedett, ki vérző, sinylődő, harcos katonáinknak lelkéből szakadt vitézlő dalokat zengett és aki szomorú fogságban az orosz pusztákon keresi vágyva-vágyó szemekkel a magyar puszta délibábját? Miért?
Atyámfiai! Mindnyájan tudjátok, mit határoznak Kiss Józsefről hit- és költőtársai a kávéházak irodalmi asztalainál, tudjátok, mi a legbensőbb meggyőződésük Heltairól, Bródyról, Molnárról, hogyan kritizálják Gábor Andort és mily sokra becsülik Szép Ernőt. Ti jobban ismeritek keleti jelzőjeik veszett élességű metszéseit, de ezek soha irígykedésüket, hiúságukat, vetélkedésüket, soha érvényesülési hajszájukat nem dobják piacra. Ezek mind nagy írók a publikum előtt és a görcsösen dühös kéz sima hízelgést vet a papírra. Csak ti magyar véreim, csak ti tiporjátok egymást és osztjátok pártos két részre azt a kevés magyarságot, amely olvas benneteket és szeret ki-ki a maga ízlése szerint. Nincs szeretet, megértés írástokban, a testvér vészes haragja lobog véretekben és magyar vérű írók csúffátételén örvendve-örvend a nem magyar írók hada. Mind valamennyiötök talentumának tündöklését és árnyékát látó szemmel látja és bősz testvérharcotokat búsongva szemléli

Tiszántúli.

Élet, VII. évfolyam, 43. szám, 1915. október 24. / Glosszák

Kemény Gábor: Gyóni Géza tíz év után

A világháború előtt sem volt egészen ismeretlen, de kevésbé méltatták, mint megérdemelte volna. A világháború folyamán, mikor neve a relativ ismeretlenségből országos hírre jutott, igazi érdemeinél is jobban méltatták. És a tulbecsülés majdnem olyan tragikus lett Gyóni Gézára, mint a régi észre nem vétetés. A prsemysli várból repülőgépen hazajutott versek, melyek A Hétben, fővárosi és vidéki napilapokban láttak napvilágot, már jóhangzásuvá tették Gyóni Géza nevét, midőn 1916-ban, a Budapesti Hírlapban megindult irodalmi polémia, — ha nem is meglepetésszerűen, de minden komoly ok nélkül — Adyval állította őt szembe, mint igazi hazafias költőt. Nem meglepetésszerűen, mert a Nyugat szellemével ellenszenvező írók és körök minden alkalmat felhasználtak Adyék diszkreditálására és csak Gyóninak ártott, hogy őt is ilyen „alkalomnak" nézték. Rákosi és hivei mint nacionális, sőt militarista költőt állították szembe Gyónit a „nemzetétől elszakadt" Ady Endrével és iskolájával. A háborúban és háborútól megihletett Gyónit a békében harcoló, de most bezzeg hallgató Adyval... 

És Adyék ? Megtagadtak Gyónitól minden költői értéket. Rákosiék tömjénező igenlése ép oly messze járt az igazságos értékeléstől, mint Adyék fanatikus tagadása. De csalódik, aki azt hiszi, hogy az irodalmi kritikák ellenmondásos zürzavarában az aurea mediocritás-sal lehet segíteni. A megérzésünket, megértésünket, ízlésünket nem lehet a kompromisszumok bilincseibe belezsugorítani. Nem lehet azt hinni, hogy mindkét vitatkozó félnek — félig volt igaza. És a tizenkét évvel ezelőtt megindult vitának a kitisztult eredményeit még ma sem lehet hiány nélkül látni. A titáni mérkőzés nem lehetett logikus és nem lehetett igazságos, mert csak egy titán szerepelt a mérkőzésben: Ady Endre. Gyóni Géza igazi poéta-lelkű ember volt, a tehetségnek sok meglepő jelével és megnyilatkozásával; Ady hatása alól nem tudott és nem is akart menekülni, de mégis a maga útján járt. A maga útját kereste és a maga útját látta kiteljesedettnek a világháború tragikus viszonyai között. Poéta, igenis poéta volt Gyóni Géza, de nem volt zseni. Ezért volt rá tragikus életében és talán még halála után is az Adyval, a zsenivel való makacs összehasonlítás.Ha Gyónit olyannak akarjuk értékelni, amilyen igazán volt, akkor első dolog, hogy szabadítsuk meg öt az Adyval való összehasonlítás ártó argumentumaitól.

1917 óta három nagyobb Gyónit-anulmány jelent meg: Nagy Lajosé (Egy magyar bárd sorsa), dr. Boross Istváné (Gyóni Géza) és Balogh Istváné (Gyóni Géza szibériai életrajza). Mind a három magvas, becsületes munka, de egyik sem tud igazán objektív lenni. Megértjük Balogh István rapszódikus hangját. Az író fogolytársa volt Gyóninak, rajongó szeretet sugallja minden megemlékező' szavát. Vagy nem értékel vagy — ami még nagyobb baj — rajongásán keresztül értékel. Nagy Lajos, a poétikus lelkű gyurói lelkész, mint pozsonyi teológustársára emlékezik vissza az 1917-ben rabságban élő költőre, mint olyan emberre, akinek neve bejött a történelembe. A régi jóbarát szemével nézi Gyóni Géza működését. Boross István, a legmélyebben szántó Gyóni-könyv szerzője a Rákosiék Ady—Gyóni ellentéte helyett Ady— Gyóni—Szabó párhuzamot fest alá sok dialektikával a Gyóni Géza személye iránt érzett sugárzó szeretettel...

Hogyan történt a lelkek meghódítása: Gyóni Géza emberi vagy költői kvalitásai lendítettek itt a mérlegen? Vagy a költői formában, szokatlan úton, repülőgépen haza jutott versek? Igazságtalanok lennénk, ha Gyóni Géza hatását csak ezeknek a külsőségeknek tulajdonítanánk. Gyóni Géza lírikus költő volt a szó elégikus értelmében és lírikus a szó lantospoéta értelmében.

Korunk, 1927 május

Bóka László: Gyóni Géza összes versei 

(Mefhosz könyvkiadó)

Szomorú sorsánál nem kevésbbé vígasztalan irodalmi szerepe sem. A századforduló csináltvirág-lugasából Ady harsonája mentette ki: szinte az egyetlen valamirevaló költő volt, kit Ady-tanítványnak nevezhetünk. Mégis, bár ő maga nagy tisztelője volt, tehát tudatos tanítványa Adynak, mégis őt játszották ki az irodalompolitika kártyakeverői Ady ellen. Elmondhatatlan, mily sokat ártott ez a szembeállítás elsősorban az Ady mellett eltörpülő Gyóninak, másrészt az olvasók hiszékeny s könnyen lelkesülő rétege ízlésének.

Azt hittük, hogy itt az ideje Gyóni valóságos értékelésének és örömmel üdvözöltük az új Gyóni kötetet, mely «összes verseit» ígérte. Az összes verseket azonban valamely fátum üldözi az utóbbi időben. Ez a kötet például csupán a kötetekben megjelent verseit közli (kihagyva a kötetekben még meg nem jelent műveit és az angol fordításait, mert «azokat egy tervbevett "Gyóni Géza összegyüjtött versei" c., teljesen új tartalmú könyv végére szántuk» - írja a kiadó). Az értékeléssel tehát ismét várnunk kell még egy darabig. A kiadó, sajnos, nem várt, a magyar költészetnek «egyik legnagyobb csillaga»-ként üdvözli Gyónit, ki a «világháború egyetlen magyar költője». Milyen igazságtalanság! - kiált fel az olvasó, míg lapoz e kedves, helyenként valóban megindító versek között. Mert igazságtalanság ilyen igényeket támasztani az olvasóban e szomorú szemű, csendesszavú költővel szemben, ki néha egy-egy versszakban, egy-egy szép sorban, olykor egy megtalált szóban örök csillagok fényét tükrözte. Milyen méltatlanság szerencsétlen sorsának túlhangsúlyozása: e sors úgyis megindít mindenkit, függetlenül Gyóni költői jelentőségétől. Milyen egyoldalúság benne a magyar erő, a magyar vitézség, a magyar katona költőjét keresni csupán. E gyengéd lélekben csak a vihar forgatagában kelt néhány élesebb hang, valóban az az igazság, amit ő írt önmagáról: «Véres harcok verték fel hírét, De csak a béke katonája volt». A «szuronyerdőben» Jézus alakját idézte, ki dermedve ismeri fel a «marcona római zsoldost»; az igénytelen Aranyt, a méla Tompát, a megbocsátó Dosztojevszkijt, a szépszavú Szép Ernőt idézi fogságában s a békéről dalol. Legigazabb hangjait akkor halljuk, ha a hazavágyó szerelmes szavával szól, a «fortissimo» nem az ő hangja volt.

A magyar erőt, vitézséget, a magyar katonát is sokkal inkább dícséri, ha megállapítjuk, hogy ez a szelíd, halkszavú, neuraszténiára hajló lélek, mint katona, milyen keményen állta meg helyét, mintha költészetét hamis glóriával övezzük.

Gyóni Ferenc életrajzi tájékoztatója s a versekhez fűzött jegyzetei igaz értékei a kötetnek.

Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 8. szám · 
Comments