Julianus útjától a tatár pusztításon át az ország megmeneküléséig

IV. Béla uralkodása elején négy domonkos-rendi szerzetes indult a keleti magyarok fölkeresésére. A négy szerzetes közül csak az egyik, Julianus barát élte túl az utat, aki a Volga középső folyása mentén megtalálta a magyarság Keleten maradt csoportját és hírt hozott a közeledő tatár veszélyről.

A kunok fejedelme (Kötöny) a tatár előnyomulás miatt kért és kapott bebocsátást a magyar királytól. Népe azonban megmaradt a nomád állattenyésztés gyakorlata mellett, s a birtokhatárok figyelembe nem vétele miatt hamarosan nagy ellenszenv övezte a kunokat.

A tatárok Kijev 1240-es elfoglalása után a Magyar Királyság lerohanását is tervbe vették. Három irányból támadtak (Északi Kárpátokon át, Erdély felől és a Vereckei-hágón átkelve). Az utóbbi útvonalon érkező fősereg a nádor csapatainak szétverésével utat nyitott magának s hamarosan Pest határába ért.

A győzelemhez szokott magyarok magyarázatot kerestek a hódítók sikerére, és a kunokat gyanúsították meg a tatárokkal való együttműködéssel. Fejedelmüket, Kötönyt, a Pesten gyülekező fegyveresek lemészárolták. Ennek következtében a bosszúra éhes kunok a Duna-Tisza közén megakadályozták, hogy a király által mozgósított seregek Pestre érjenek s dúlva, fosztogatva déli irányban kivonultak az országból.
Részlet a Képes Krónikából     

A királyi sereget a tatárok Batu kán vezetésével 1241. április 12-én a Sajó folyónál, Muhi mellett bekerítették és szétverték. Miután a csatában elesett a magyar vezetés java és IV. Béla az Adriai-tenger partjára menekült, a tatárok nekikezdtek az ország feldúlásához. A korabeli források feljegyzései szerint mindenhol teljes pusztítást végeztek, valójában azonban a tatároknak nem sikerült teljesíteniük a tervüket: a királyt nem tudták fogságba ejteni és az Alföld katonanépe (a kunoktól akadályoztatva) is érintetlen maradt. A következő év elején a tatár seregek már nem értek el nagy sikereke. A Nagy Kán halála után pedig vezérük (Batu kán) vezetésével 1242 tavaszán elhagyták az országot.

IV. Béla a közvetlen életveszély elől megmenekülve megfogadta, hogy amennyiben az ország is megmenekül a pogány hódítók elől, születendő leányát hálából Istennek fogja felajánlani.

Nehéz megítélni, hogy a lakosság mekkora része pusztult el, de valószínű, hogy az össznépesség 15-20 %-a esett a tatárjárás áldozatául. A mai kutatások alapján a Magyar Királyság tatárjárás előtti lakosságát 2,5 millió főre tesszük, tehát a tatárjárás éve alatt 500’000 embert gyilkoltak meg vagy hurcoltak el.

 

Forrás: Szabó Péter - Závodszky Géza
Történelem II. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2002