Túlpörög?

Almási Miklós honlapja
„Stop the world I want to get out!”

(Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni!)

A mottó egy régi, sikeres musical címe. Szerzői - Anthony Newley and Leslie Bricusse – nem is gondolták volna, hogy pár évtized után mennyire aktuális lesz ez a mondat, mint életérzés. Persze másképp, mint ahogy ők értették. Mert ma egyre többen érzik, hogy túl gyorsan pörög az élet: mire megveszem a komputerem, már elavult, azért kell rohanni a tervezéssel, mert a termékciklus lerövidült – ez ma átlagosan kilenc hónap. És nemcsak az informatikában, az autógyártásban is, vagyis az élet egészére kiterjeszti hatását. Egykor a modernitás alapélménye volt, (a futurizmusnál ebből szép kis játékok lettek), de amit most élünk át, az már patologikus, mert nem mi száguldunk, hanem a dolgok kényszerű ritmusa gyorsul, s mi kétségbeesetten kapaszkodunk utánuk, lassan eredménytelenül. Következménye, hogy mindennel csak felszínesen lehet foglalkozni, mert annyi minden van, és minden oly gyorsan változik, vagyis semmire sincs idő, arról nem is szólva, hogy a magánéletet fezabálta már a munka, nem találkozol önmagaddal.

Thomas Homer-Dixon nevű kanadai szerző most írt egy könyvet, (The Ingenuity Gap,kb. A találékonyság lemaradása címmel), amiben a túlságosan felpörgött gazdasági-társadalmi rendszer veszélyeiről ír, arról, hogy szédítő sebességgel történnek a dolgok, azaz találékonyságunkkal már követhetetlenek, - eljött az idő: le kell lassítani ezt az egyre gyorsabban száguldó világot, mert különben a tőkés gazdaság/társadalom gépezete pörgi halálra magát. 

Azért lesz baj belőle, mert figyelmünk, elemző- és cselekvőképességünk nem tudja követni az eseményeket, a ciklusokat, a változásokat. Vagyis a dolgok irányítása katasztrofális mértékben kikerül kezeink közül. Mire észrevennénk, netán eszünkbe ötlene valami megoldás és odanyúlnánk, ott már valami más van. És tényleg, épp hogy rákapcsoltunk az Internet-világra, máris itt a következő kanyar, az Internet, mint média épp összeomlik, - a CNN ezer embert bocsát el, a nagy médiumok visszanyesik on-line szolgáltatásaikat, (a kicsik meg tönkremennek). A Dolly-t még ki se hevertük, máris itt a gén-gyógyászat, sőt már van egy család, ahol a gyereket akarják duplikálni, és minden van hozzá: orvos, labor, engedély, vállalkozó, sziget stb. Homer-Dixon, a szerző azonban pedáns, nemcsak erre gondol, hanem pl. a kapcsolatok robbanásszerű terjeszkedésére is: így pl. az utazás közben (repülőn, buszon, autón, vonaton) megtett kilométerek száma, a 70-es évek óta ötszörösére nőtt; a szemétkitermelés oly sebességgel növekszik, lassan nem lesz helyünk saját világunkban. (FT. 2001 jan. 2) Mindent egybevetve, szerinte exponenciálisan gyorsulnak a dolgok, vagy is gyakorlatilag percenként duplázódik minden (sebesség, mennyiség, árfolyamkilengés, idegterhelés, stb.) 

Ez a veszélyes rendszergyorsulás. A jelenség üzleti érdek: annál többet lehet kaszálni, mennél többször veszel egy évben újat, (kocsiból, komputerből, programból, tévéből). Ma már ezt is mérik, és kiderült, hogy a fogyasztói „lecserélési” gyakoriság ugyan szintén gyorsult, de nem annyira, mint a termékciklus, vagyis, hogy a népeknek elege lett a folyton kidobásra ítélt – egyébként még kitűnő – kütyük pótlási kényszeréből. Csak azt nem tudják még, hogyan lehet kikerülni ebből a körforgásból.

Így aztán a lassítás lett az új utópia. Mert hogy jó lenne, ha sikerülne, csak nem lehet megvalósítani. Habár pl. a Hewlett-Packard cég azzal hirdeti termékeit, hogy azokat bezzeg nem kell évente cserélni – ő meghosszabbította a termékciklust. De ez csak kivétel, mert egyelőre a gyorsítása az egyetlen lehetséges út. Aminek okát a Newsweek (2001. január 8.) abban látja, hogy egyre kevesebb olyan dolog kerül piacra, amit mindenáron meg kell venni. (Minden kütyüd van már, minek még egy hasonlót…) Így aztán a már meglévőt kell jobbra lecserélni, s itt a gyorsítás. A termék-pótlás ciklusának gyorsulása.

Pedig ez a trend tényleg agyontapos. A hiper-sebes folyamatok gyorsabb reakciót igényelnek, mint amire képesek vagyunk: a másodperc töredéke alatt változó pénzügyi helyzetekre egyre kevesebb agy, stratéga, hivatal tud azonnal válaszolni. (Ld. a 1997-98-as válságot: még a szakember is csak tisztes távolról tudta követni, - még kirobbanása előestéjén se gondolt senki, hogy ilyen cirkusz lesz; a dolgok arra mentek amerreakartak, csak utólag derült ki, mit kellett volna csinálni. A folyamatokat lehetetlen azonos időben követni és befolyásolni. Így aztán nem csoda, hogy többnyire kész tényekkel kerülünk szembe. (Igen valószínű, hogy előbb csinálják meg az első klónozott embert, mint hogy elkészülne az erkölcsi-jogi kódex a klónozást illetően, de felkészületlenül fogja érni a társadalmi pszichét is, máris valóságával kell együtt élni…) 

Még a szerencse, hogy a magaskultúra fékez. A képzőművészeti stílusváltások – ha még vannak stílusok! – ma már láthatóan lassabban követik egymást, s különben is az embernek az a kellemes benyomása, hogy a színházban azt kapja ma is, amit megszokott, - na jó, van amit másképp. Igaz, hogy a divatok változása itt is felgyorsult, de egészében mégis az a helyzet, hogy a szellemi élet (és piac) csak „sleppelve”, tessék-lássék követési alapon megy a gazdasági és egyéb trendek gyors váltakozása után. Van saját élete, őrzi annak ritmusát, (vagy az őrzi őt?) Ezt a kultúrát egy darabig a televíziós nyomás próbálta dirigálni, sodorta a különböző divatok/trendek irányába, de mióta nyilvánvaló lett, hogy az virtuális-vizuális direkció kezében van a túlhatalom, a magas-kultúra egyszerűen kibújt ebből a pórázból, és saját szakállára lassult. Ómama lornyonja lett divatos, drága lett a horgolt csipke, kávéházak nyíltak, vaskos regényeket olvasnak szalonokban és a Haydn-koncerten a lassú tételt ismétlik. A képzőművészetben ismét trendy lett a „régi” – klasszikus – festészet: Vermeer-rel és Caravaggio-val kasszasikert érnek el nagy múzeumok.

De azért véres harc folyik a mélyben, a gyorsítók kipiszkálják az embert nyugalmas otthonából. Mivel öt év alatt háromszor cseréltem programot, már vannak olyan betűtípusaim, melyeket az új nem olvas, de mégis ráfanyalodtam a cserére, mert ebben a formátumban kapom a leveleket/cikkeket. Most az övékét tudom olvasni, az én régi file-jaimat meg nem. De még a kocsi-cserélgetési mánia is felgyorsult, te már nem is akarsz cserélni, az utolsó ügylet eléggé megviselt, igaz, cikiznek is, hogy milyen ósdi járgánnyal jársz. Mondják, és közben elnézően mosolyognak: ők egyszerre három-négy dolgot tudnak csinálni, nekik a huszonnégy óra így hetven kettőre bővül, te meg aritmiás leszel, - még jó hogy nem kapsz infarktust. 

De ki törődik a te szívpanaszaiddal, mikor az igazi baj a rendszerrel van. Lassan irányíthatatlanná válik, mert tudásunk lemarad a rendszer sebessége/komplexitása mögött - láttuk, ez Homer-Dixon könyvének tézise, és nem áll vele egyedül. A káoszelmélet annak idején – vagy tíz éve mekkora divat volt! - jókor jelentkezett: a túlpörgő világ és vezérlésére hivatott ember között egyre nagyobb a hézag, amit aztán ez a kaotikus valami tölti ki: egyre kevésbé vagyunk képesek kormányozni az újabb és újabb gyorsfolyamatokat, - pénzáramlástól a génszekvenciákig – így aztán vagy spontán (következményeiben átgondolhatatlan) megoldások születnek, vagy azok se, a folyamatok öntörvényűvé válnak. (ld. a BSE őrületet…) Hiába mondják, hogy a kaotikus alakzatoknak is vannak törvényei, - a fraktálok pl. nagyon szépek – de mit érsz velük, ha nem tudod őket használni?A valóságos káosz viszont használ téged is, s te meg én, meg mindnyájan engedelmesen követjük parancsait, bár nem is tudunk róla.

Azt mondják a lassúságról, hogy öreges, a fiataloknak a sebesség az életeleme és bírják is spilával. Mégis egyre többen járnak ilyen-olyan meditációra, Zen-be, Tai-chi-be, meg relaxációra – hogy aztán utána jobban/gyorsabban lehessen kiköpni a pejslit… De nem is erről a magán-lassításról akartam beszélni: a rendszersebesség lépte túl a kontrollálható határt, vagyis systemic risc – rendszer-kockázat lett belőle. Írország felpörgött – az EU jól letolta, máig vitáznak róla, vajon ki járt el helyesen: a rendszer megfutott, már azt se lehet tudni, hogy jó ez nekünk, vagy rossz. Ugyanez Greenspan korábbi kamatláb emelése (amiért most szidják) és csökkentése (amiért ugyancsak szidják), mert mire lépett, már késő volt. A dolgok logikája soha sem volt igazán átlátható, de valahogy kezelni lehetett. Ma már a kilométer-órát se lehet pontosan leolvasni.

A lassúságnak vannak előnyei.

*

Azért nem tanácsolnám, hogy hatvannal hajts az M7-esen kinyitni a kerti csapot – lassanként megindul a város. Lelöknének a betonról. 


 
Comments