Lebegés - Globális generáció II.

Almási Miklós honlapja

Azt mondta, jöjjek fel hozzá valamit segíteni. Lepusztult lakás, igaz, minden új, már ami a falakat, fürdőszobát illeti. Amúgy üres. Hogy eladta a házat, kilépett az állásából, mert beugrott egy nagy kalandba. Nem akarja elmesélni, mert babonás, - csak annyit lehetett belőle kihúzni, hogy nem is itt, hanem New Yorkban - de ha bejön neki nagy pénz lesz belőle. Internet? Hallgat. Másról dumálunk az üres társalgóban. Mert most azért ciki. Feleség lelépett, neki meg nincs ideje ezt a kéglit berendezni. Igaz, momentán pénze sincs, mert mindent, hidd el, az utolsó petákot is, benyomtam az üzletbe. De tudod mit mondok: isteni ez az érzés, valami ilyesmi lehet a súlytalanság, szabadon lebegni, és érzem, hogy kezemben van az istráng. Kérdem, nem izgul, hogy mi lesz? Ugyan, épp ellenkezőleg, most érzem, hogy vagyok. 

A másik milliárdos céggel futott falnak, majdnem csőd, újrakezdés, lakás, nyaraló, feleség-csere ott is, egy szál ing, (legalábbis az elbeszélés szerint) Ma már megint a csúcson. Három évbe került. Megfiatalodott? Lelkileg talán. 

S végül a harmadik: informatikus, pályakezdés után. A legjobb volt az évfolyamon, és ami ritka: már végzős korában ismerték a pályán, de nem fogadta el sem az első, sem a második (szuper) állást, pedig dögre kereshette volna magát. Várt, csórón, alkalmi munkákból tengődve. De szabadon. Mert tudta, hogy jön az igazi, amit szeret, vagy ahonnan dobbantani lehet. Nem kell a biztosért feladni a bizonytalant, mondta – úgyis bejön. Be is jött, és most megy mint a rakéta. Ez sem az igazi, mondja, lehet, hogy innen is megpattan. Nem azt kell csinálni, amit mindenki, hanem ott kell Janinak lenni, ahol senki se várja. Nincs céglojalitás, meg „előbb megmelegszem, beletanulok” – „mindent tudok” van, tudom, hogy jó vagyok és a kocka úgyis a javamra fog fordulni. Mondja. Fontos a forgási sebesség, meg hogy épp mi villan elő a semmiből. Abban lehet bízni, mondja. Ne gondolj az időzavarra.

*

Generációs életvitelek. Valamikor volt a dandy (Oscar Wilde), majd a flaneur (Walter Benjamin örökítette meg), aztán volt a beat generáció. Majd szünet következett, legfeljebb Pet’s Shop Boyosok voltak, meg heavy metalosok. Ma viszont egy generáció okosai rájöttek a jelen titkára: tégy a bizonytalanra, mert az bejön, ami tuti, az keveset hoz a házhoz. Amúgy meg a jelen történetfilozófiájának egyetlen tanulsága, hogy nem működnek a korábbi tankönyvigazságok, ideológiai, vallási, vagy akár morális alapelvek, újakkal meg kár kísérletezni. Sőt trendeket is csak máról holnapra tudsz megállapítani, holnapután már egy új trend kezdődik, és az is csak pár napig fog tartani: még öt évre sem lehet berendezkedni. (a New Age filozófiája eltűnt, most itt a New Economy, és hol van már a yuppie-kultúra?) A bizonytalanság maga a trend, fogalmazza Norbert Bolz, német társadalomkutató, aki szerint a globalizáció korában nem lehet világjobbító elméletekkel előállni. Mi több, általános vagy tartós teóriákkal sem. Hol itt, hol ott lesz valami más, egyáltalán: mindig csak az aznapi az érvényes, - az élet szerkezete lett olyan, hogy minden nap más, és egyre gyorsabban. Tehát: jobb ha felkészülsz a holnapi meglepetésre.

Ha elkapod ennek a habitusnak ízét király lehetsz: ez az aleatórikus életforma (korábban pragmatizmusnak mondták). Annyit jelent, hogy egyszerre több lóra kell tenni – a tőzsdén ilyen a portfolió-technika – aztán a kocka dönt, hogy melyik jön be… (Alea -kockát jelent, mivel hosszú a latinos kifejezés legyen belőle rizikó generáció.) Szóval: nem előre kiszámítani, mit fogsz csinálni, nem elvekből levezetni döntéseidet, nem tézisekből dedukálni, mit fogsz lépni. Mert az ma nem megy, ma a piacon percenként több lehetőség villan fel és tűnik el, (és mindegyikből lehet valami, de bármelyikkel bukhatsz is…) szóval - a bizonytalanságot kell elkapni. Különben is, azt kell szeretni, ami kínálja magát. 
Lebegni kell. 

Persze el kell tudni fogadni ezt a habitust. (És ez nem megy mindenkinek.) El kell fogadni, hogy mindig épp az a jó, ami van/lett, hogy minden képlékeny, még bármi lehet belőle. Főleg azt, hogy minden rizikónak elébe kell menni, mert úgy is ideér. Nem könnyű, mert még velünk él az elmúlt idők stratégiai kódexe. Mondhatnám: etikája. Aminek tanácsai - sajnos - egyre kevéssé követhetőek. Ha ugyanis bebetonozod magad valami elvbe, pozícióba, tankönyv-igazságba, - rád omlik az épület, viszont ha csak lebegsz, akkor épp időben – azaz: mindenki előtt – tudsz váltani. Ebben a pörgő piaci világban minden azon múlik, hogy ki lép elsőnek, (na jó még a második is elmegy. De a többi - nincs sehol.)

Ez a lebegő habitus nemcsak az üzleti magatartásban segít: ezt kínálja a politikai, sőt köznapi étosz is: ma ennek áll a jelző. Nem kell csodálkozni azokon, akik átállnak, akik pragmatikusan nézik, hol a győztes csapat: ez az élet, míg az elvből helyezkedők lassan kihalnak. Ez nem értékítélet, csak tény: elvekkel nem lehet messzire jutni, a „zászló mellett kitartani…” öngyilkos jelszó lett. Mert hogy zászló sincs. Vagy sok-sok zászló van, csak azt nem árulják el, melyiknek van értelme, esélye, jövője. (Ld. az ideológiák kihalását.)

Más kérdés, hogy ez az élet nem könnyű: semmi sem fix körülötted, látszólag úgy hányódsz, mint az űrhajós a súlytalanság állapotában, de gondolom már sejted, mi a jó benne. (Fix pontnak ott a szakma, mindjárt arról is, hogy miképp…) Persze csinálni csak egészben lehet, hogy mindent vagy semmit. Mert az nem megy, hogy az üzletben aleatorikus vagy, és a magánéletben meg szolid kispolgári kódex mentén élsz. Ha vállalod, akkor minden ilyen képlékeny lesz benne-körülötted, ma így, holnap úgy, vagy sehogy. És élethozadéka se vonzó. Így pl. nem biztos, hogy házasulók szempontjából jó parti leszel, de ettől még fantasztikus szórakoztató szerelmi partner lehetsz, akiért kapkodnak a nők/férfiak, és persze isteni marketing dumaláda vagy, netán kommunikációs akárki. (Ezért aztán a második házasság után abbahagyod, single leszel, itt is jobb a bizonytalanság, igaz, magánnyal büntetve. Mert ki bírja ki ezt az életformát melletted?)

Ez a lebegő generáció nem politizál. Pontosabban: nem úgy, ahogy az előtte járók. Először is, alapszinten a politika, mint olyan a hülyék birodalma, kár odafigyelni, mert amíg vele bajlódsz, csak helyet veszítesz a piacon vagy a szakmában. Ha a „lebegő” egyáltalán belenyúl, akkor a politikai mező az üzleti szféra egyik ága, ugyanazok a törvények vonatkoznak rá: mit kapok, megéri-e a marginális ráfordítás? De ha tetszik az adott lépés, akkor megdolgozik a haszonért, és ki is veszi a botból, ami az övé. Egyedül van, mert az hatékonyabb, bár lehet, hogy olykor-olykor társul valakivel, de akkor csak racionális alapon, (áfával, vagy anélkül,) - aztán sohse lássuk egymást. 

A szakma a fontos. De nem úgy, ahogy régen. A szakma valami törzs, amiből sokfelé nő ág, de állandóan gondozni kell: tanulni kell, s mindig mást kell csinálni, mint amire készültél. Az aleatorikus generáció úgy jár tanfolyamokra, mint mi annak idején eszpresszóba. Nélküle nincs érvényes tudás, mert az hetente avul. A tudástőke csak akkor működik, ha állandóan alakul, körötte szikráznak az új ötletek. Meg egyáltalán: aki helyben jár, eltűnik, nincs a pályán. 

A tanfolyamokon azonban nemcsak a „leckét” tanulod, hanem egy sor különböző dimenziójú érdeklődésű, szakmájú társaságba kerülsz. S az a „hálózat”, amit így a fehérvári, (vagy a stuttgarti, londoni,) tréningen felszedsz, legalább olyan fontos lesz, mint amit ezen a héten, vagy egy hónap múlva meg kell tanulni. Mert a kettőt – a hálózati- és a tudástőkét – csak együtt tudod használni. Egyik a másik nélkül nem sokat ér. Hiába tudsz többet, mint a pályán bárki, ha nem tudják rólad, (s te nem tudsz valakit, aki tudja), - megnézheted magad. De a hálózati tudással, érzékelheted, hogy mi a mai trend, kapcsolsz, váltasz – és abba dolgozod be magad – erre a hónapra, évre – aztán (esetleg, ha a dolgok beérnek) kaszálsz is. 

Az aleatorikus életforma – tudással egyetemben – azért nem tuti tipp: lehetőségek határát akarja elcsípni, sőt ott akar élni, a bizonytalant akarja megragadni, ami aztán vagy bejön, vagy nem. Ezért a „lebegő”, kockáztató generáció létszámhiányos. A többség állásban van, nem játszik kockával. Normális. De ők, a lebegők lépnek ki abból a státusból, amit Lengyel László pár hete „alkalmazotti kapitalizmusnak” nevezett, sőt ők lépnek ki a globális térbe is. Nem biztos, hogy rokonszenves népség, de ők fogják – ha egyszer – átalakítani a mai tőkestruktúrát. 

Talány, hogy mivel villog ez a generáció. Ma már a kocsi (márka, nagyság, felszereltség) a bemutatkozás alapszintje, vele éppúgy nem lehet a lényeges státusz-ügyeket kommunikálni, mint mondjuk egy nyírségi tanyával. (Jó, tudom, bizonyos márka, nagyság alatt jobb ha meg se jelensz…) Mert ez is kommunikáció, igaz annak kicsit barbár - mert artikulálatlan – variánsa. De mára ez is kifinomult: milyen óra villan ki a manzsettád alól, egyszerű zakódon az értő szem felismeri, hogy Armani. Mit sportolsz: squash már lefutott, a rafting kezd menni. Nem felvágás ez, hanem az egyívásúak kódja: én is olyan vagyok, mint te, egy nyelven beszélünk, a fehér zoknis, kinőtt Vörös Októberes fazonok ellenében. Milyen lakáscím van a névkártyádon? Már a szimpla budai sem jó, tudni kell utcát is választani Aztán meg a berendezés, design, - azon már le is lehet bukni…

Csak hát az az igazság, hogy ezek apróságok megtanulhatók, és ettől még nem leszel a kockázati elit része. Ma már külön szekcióban vannak azok a mű-elitbeliek, akiknek csak ez jutott: a brand-mánia, a kocsi-buziság, vagy hogy őket eszik a nők. Csak ezzel nem léphetsz a lebegő generáció magasabb osztályába. Az igazi menők – a lebegők – nem is nagyon törődnek vele: olykor farmerben, máskor szmokingban, oly mindegy. Mert olyan nincs, hogy mit szólnak hozzá.

Az aleatórikus, kockáztató életformához tehát nagyobb dobás szükségeltetik. Itt pl. egyik napról a másikra kockára tenni ezt az egész kacatot, beugrani valami képtelen üzletbe, bukni, egy-két évig eltűnni az Armani világból, netán nulláról indulni, aztán – ha bejön – visszatérni. Hát igen, pár emelettel feljebb megjelenni, az az igazi villogás. Nem is a gazdagság látható-tapintható ténye miatt, hanem attól, amit az értő észrevesz, hogy mögötte a bungy-jumping halálugrása áll (kötél nélkül, persze), ami ezer közül egynek sikerül. És hogy te ebből a törzsből való vagy, vérszerződésed van a halálos rizikóval. 

Kegyetlen játék. Nem pár tízezer forintért kell szorongani a tőzsdén, ebben az életformában minden, ami éppen vagy – lebeg. Állandóan úgy kell érezned, hogy rá vagy téve egy lapra, két lábon járó kockázat vagy. És ezt a rizikó-szintet állandóan kell tartani, különben olyan leszel mint Átlag Jóska. Igaz van ebben szenvedély-betegség is: olyan mint a drog-függőség: benned is ez tartja fenn az adrenalin-szintet. Ettől leszel igazán menő. Mert neked sikerül az, ami a többi ezernek maga a bukás. Ekkor érkeztél be a lebegők elitjébe. Amihez az kell, hogy képes legyél lezseren tojni az egészre, mindent egy lapra tenni, kibírni a nyomást, az átmeneti csóróságot, meg még néhány stressz-tényezőt. Aztán, ha bejön, amit vártál, nyomatni ezerrel. 

Mert ez a játék is a pénzről szól. De ezen a szinten elsősorban nem arról: hanem a Nagy Kalandról. Vagyis a pénzhez való másfajta viszonyról. Az alkalmazotti létforma felrobbantásáról, és persze más személyiség-típus alakulásáról. Mindez persze forintra fog lefordítódni. (Mi nem fordítódik arra?) Az igazi cápák eredeti felhalmozódásáról. Ahol ritka a levegő, kevesen vannak, a kíméletlen teszttel szelektálja magát ez az aleatórikus generáció. 

Ez persze a csoport krémje, alul, a pályakezdőknél, - mint a bevezetőben említett példában, - más a helyzet, bár az életstratégia – abban az elitben, ahol ez feltűnik - azonos. Nem bele menni az első biztosba, kivárni, mint a pókerben, kockáztatni már az induláskor. Én most szépen körül tudom írni, meg némi mű-cinizmussal meg is tudom spékelni, - valójában el se tudom képzelni ezt a startot, sem ott fenn, sem itt a pályakezdés őrületében. Mert bármennyire is könnyebb lett, igaziból ma is vad kockázat, bukás, életveszély, - habitus kell hozzá. 

Mindennek ára van. Említettem a single életformát, mert vagy nincs idő a társra, vagy nem lehet őket kibírni. Meg egyébként is, a „lebegők” csak egyedül szeretnek kombinálni, - a nagy kaland ára a tömény magány. („Ha barátot akarsz, vegyél egy kutyát” – mondják a Wall Street c. filmben…). Kezdeti rémület után megszokható – mondják, - sőt előnyeit élvezni is lehet. Hűvös distancia az ismerősökkel, persze társasági élet, alkalmi partner meg ilyesmi van, de legbelül csak te vagy. És soha senkivel, semmit megosztani. Egy idő után kínos a deficit. Nagy az Ego-juk, tárgyaláson, gründoláskor, egyéb csatákban. Egyébként igyekeznek kerülni az önmagukkal való találkozást. Jégcsap emberek. Ami jó, mert nem lelkiznek, és rémes, mert idegenek. Miközben élvezik az életet.
Ja, és nem szeretik, ha sajnálják őket. Miért is kéne?
 

 
Comments