Fogjunk Kék Madarat

Almási Miklós honlapja

A boldogságét, természetesen. Bár fiatal koromban sokáig gyanakodtam az olyan mondatokra, hogy „tavaly boldog voltam”, meg hogy „megszállt a boldogság”: a lelki szegények közé tartozván ez az érzés (ha annak lehet nevezni) csak pillanatokra kapott el: bajnokságot nyerni, - mámor volt, az igaz, de már mikor ott álltam a dobogón, éreztem a nyomást, hogy legközelebb még nehezebb lesz, (bajnokot verni mindig könnyebb, mint a címet megvédeni) és - sutty a „boldogság” máris elrepült. Mikor első szerelmem, (életemben először) igent mondott, azt kérdezte, boldog vagyok-e, szégyelltem bevallani, hogy fogalmam sincs, mi az?Úgy gondoltam, hogy mivel csak futó pillanat, nem lehetett berendezkedni benne, a boldogság valahogy nem ilyen....(Mindezt persze nem mertem megmondani neki...) A tartós eufóriát másutt találtam meg: pl. a terepfutásban kb. a nyolcadik kilométer után, mikor már túljutottam a majdnem-összeesésen, az utolsó két kilométeren egyszer csak úgy éreztem enyém a világ, - pedig a közfelfogás szerint ugye ez nem boldogság. (Azért másutt is találkoztam vele, de arról majd alább...)

Csíkszentmihályi könyve rendet teremt az élmények zűrzavarában. A „flow”, az áramlás fogalmával azt az élményt jelöli, mikor tényleg transzban vagyunk, annyira elmélyülünk abban amit csinálunk, hogy mindenről megfelejtkezünk, s közben e tevékenységüket olyan eufória kíséri, ami egy pillanatra se engedné, hogy lazítsunk, mert akkor kiesnék ebből a pezsgő-intenzív állapotból. Így volt ez gyerekkorunkban is, mikor belefelejtkezünk a játékba és még csak enni sem akarunk, de így van ez a kutatóval is, aki órákra, napokra kilép az időből és bár majd össze esik a fáradságtól, de úgy érzi, megfogta az isten lábát, - csak el ne engedje... (És persze a szerző nem prűd: így van a szexben is, csak azzal nem lehet egy életet kitölteni. Mondja.)

Más szóval a flow, az áramlatélmény, - ahogy a szerző nevezi találmányát - akkor következik be, ha valami jelentős feladattal találkozunk, ami nem olyan nagy, hogy eleve lehetetlen legyen megoldani, de azért keményen meg kell dolgoznunk, hogygyőzhessünk. Ha a feladott léc alacsony, nem kell erőlködni, előbb utóbb unatkozunk, ha túl magas, - frusztrálódunk: a sikerélményt a még elérhető cél határhelyzete hozhatja, az amiért nemcsak meg kell dolgozni, de egy kicsit önmagunkon túl is kell nőni. Ráadásul az áramlat-élményt nem a győzelem pillanata, hanem elérésének folyamata, a tevékenység öröme kínálja. Itt tehát a „boldogság” nem egy pillanat, hanem a vita activa kivívható - és újra meg újra kiharcolandó -folyamata. A boldogság a cél elérése plussz önlegyőzés - az értelmes tevékenység. Csak úgy ülni és várni, hogy boldogak legyünk, modern kultúrbetegség. 

Első olvasatra régi módi Weltbild: a munka - nemesít. De mint annyi minden múlt századi kacatnak, ennek is igaza van, csak pökhendi (posztmodern) látásmódunkkal nem akarjuk belátni. Mert a könyv a modern társadalmak élményszegénységét, érzelmeket elsorvasztó civilizatórikus gépezetét leplezi le és ezen a mindannyiunkat gyilkoló betegségen akar segíteni. Mert úgy mellékesen, a szórakoztató-ipar agymosására, a szabadidős kultúra veszélyeire hívja fel a figyelmet. Arra, hogy függünk tőle, anélkül, hogy javítaná életminőségünket. Ráadásul ez a civilizáció úgy kondicionálja tagjait, hogy a mai ember eleve csak mástól képes várni, hogy jól érezze magát: majd megdöglik az unalomtól, -bekapcsolja a tévét, szorong, - beül a kocsijába kicsit száguldozni, kínozza a magány, - még jobban bezárja a lakást és újabb pornókazettáért strapálja a kölcsönzőt. Optikai csalódás: öröm csak mástól jöhet... 

Csíkszentmihályi e mástól függő öröm-klisékkel szemben azt mondja, hogy az ilyen zérus-állapotokból csak saját hajadnál fogva húzhatod ki magad: ha csinálsz valamit, aminek értelme van, ami akár pár órára is lebilincsel, - máris nyertél. (De - mondja - már akkor is jobban jársz, ha lemész a kricsmibe és dumálsz néhány haverral.) Hát még ha ki tudsz találni valamit, ami nem rutinfeladat, nem passzív szórakozás (mint a soap-opera), hanem átmozgat, mert le kell győzni valamit, miközben rájössz, hogy mennyi mindenre vagy képes. Nos, ezt a fajta tevékenység típust a modern társadalom tűzzel vassal irtja: bogarasnak fognak tartani, ha nem láttad a Vészhelyzet47. folytatását, hülyének néznek, ha netán hegymászással strapálod magad. (Minek oda felmenni? Hogy aztán legyere onnan? Micsoda marhaság...) Pedig az élet-minőség javítását - ez a könyv célja - csak az ilyen és ehhez hasonló „önkínzás” hozhatja. Amire szükségünk is van: mert rémesen élünk, már ami az életvitel, berendezkedés, szokások, divatok stb. lim-lomját illeti.

Szóval: az önkínzás a kiút. Mert első nekifutásban az életminőség javításához, a flow eléréséhez meló szükségeltetik, ami bizony, strapás, izzadmányos, rémes. Sok könyvet írtam már, de most látom, milyen nevetséges voltam mindegyik írása közben: minden alkalommal körbepanaszkodtam baráti körömet, hogy milyen rémes, nem tudok rendesen aludni, elvesznek a lábjegyzetek, meg egyáltalán, napi tizenöt óra, és hogy egyáltalán, mennyit kell dolgozni. Ma viszont mikor így „szenvedek” már tudom, hogy vissza fogom sírni ezeket a nehéz órákat - mert hogy azok az élet kiemelt csillagpontjai. A flow boldog órái.

Csíkszentmihályi ezt az ambivalens reakciót a munka paradoxonjának nevezi. Mikor benne vagyunk, panaszkodunk, utáljuk, hogy dolgozni kell - s közben - mint pszichológiai tesztjei mutatják - e tevékenység közben bukkannak fel a flow mutatói, ráadásul gyakrabban, mint szórakozás közben, amit pedig minőségileg jobban kedvelünk. (Csak megemlítem, hogy a szerző nem elméleteket gyárt, amit leír, azt egy nagy merítésű terepmunka kísérletsorozatból vonta le. Röviden: mérte a k.sz.-ek „boldogság-szintjét” a nap minden órájában heteken, hónapokon át, a legkülönbözőbb élethelyzetben. A k.sz.-nek ez nem lehetett kellemes - a legváratlanabb pillanatban szóklalt meg uzsebükben a bípelő... De nekünk, olvasóknak megérte: a gondolat és vizsgálat eredménye okos kézikönyv lett a Kék Madár megfogásához.

Szóval: még a munka is képes az áramlat-élmény (öröm) kiváltására. Igaz, munkája válogatja: ólombányában nyilván ritkábban jön elő a flow, sebésznél gyakrabban. Ez az a különbség egyébként, ami nem egészen világos a könyvben: nevezetesen, hogy az elidegenedett munka csak igen ritkán képes flow-élményt biztosítani. (Emlékszünk még rá: volt egy ilyen marxi fogalom is. Csíkszentmihályi - velünk ellentétben, - nem szégyelli használni, bár nem megy vele sokra.) A resztli-kérdés úgy szól, lehetséges-e csökkenteni az elidegenedett (örömtelen, flow-nélküli) munka hányadát a mai világban? Nem tudom a választ, csak cikizek. Tartok tőle, hogy ez a hányad csak nőni fog az idő múlásával. 

Csíkszentmihályi szerint azok az emberek élnek a föld felett öt centivel (a boldogságtól), akik maguk tűzik ki céljaikat és erejük megfeszítésével csak annak élnek. Ilyenek pl.- a kétszeres Nobel-díjas Linus Pauling, nagy szobrászok, írók, népművészek egykor. Kevesen lehetnek, szerencsés elit. Bár itt ott arról is szól a könyv, még a rutin-munka is okozhat flow-t, - de ezek a részek elnagyoltak: utópisztikusak. 

Amit viszont az érdekességről mond, az telitalálat. Gondolatmenete onnan indul, hogy a szabadidő értelmes felhasználása nehezebb mint gondolnánk, és nincs senki ebben a modern civilizációban, aki eligazítana benne, hogyan is kell eljárni. Ellenálljunk a csábításnak, vagy módjával kóstolgassuk (mennyi a módjával?) - nincs válasz. Emellett körül vagyunk véve unalmas dolgokkal: a bogarak éppoly unalmasak, mint Racine drámái - egészen addig, míg figyelmünk rájuk nem terelődik. És itt jön az a paradoxon, ami a munka-csapda párja: valami attól lesz érdekes, hogy figyelünk rá, és azért figyelünk rájuk, mert érdekesek. Valahol át kell törni ezt a hamis kört. Ha elkezdünk valamivel komolyabban foglalkozni - az eleje rémes nehéz, kínlódás, - akkor lesz a dolog egyre érdekesebb, míg végül magával ragad: itt a flow. Szemben a szórakoztató-ipar termékeivel, melyek rövidre zárják ezt a kört: a mozi, a tévé, a magazin „foglalkoztat” ugyan, de te nem vagy benne, így nem elégít ki, sőt az egész arról szól, hogy fizesd be magad egy újabb - frusztráló - körre...

A szerző mély húrt talál el bennünk, mert írása bevezetés lekünk megmentésének módszereibe. Hogyan nyerjük vissza önmagunkat a modern élet csapdáiból? Ennek egy része csak az a talány, hogy miképp leljük fel magunkat a szabadidőben? (Ami persze fura kérdés, mert halálra dolgozzuk magunkat, szabadidő meg csak az ablakban, de hogy az milyen legyen arról vég nélkül lehet fecsegni...) De Csíkszentmihályi nem is ezzel bíbelődik igazán, az általánosabb végén kezdi elemzését: mi a baj a modern ember Én-jével, ami csak vergődik a stressz és unalom között, s miközben menekülni akar, önmagát pusztítja?

Olyan kérdés ez, amit rajta kívül kevesen tettek fel: vagy csak a narcisztikus Én-t, vagy az elnyomott, mástól függő Ego-t vizsgálták. Csíkszentmihályi a kettő között összefüggést lát, és egy dobozba teszi az egész komplexust: „Az Én tehát lehet kielégíthetetlen étvágyú, a saját jelentőségét mértéktelenül túlhangsúlyozó, szörnyeteg is. Az ilyen eltorzult Ego-val rendelkező embereknek állandó szükséglet-kielégítési kényszerük van, s a hatalomra, pénzre, szeretetre vagy kalandra való éhségüket akkor is mértéken felül fogják kielégíteni, ha ez hosszú távon romlásukat okozza.” E beolvasás után azonban az következik, hogy e tulajdonságokat nem lehet csak úgy kidobálni a lelkünkből - hanem először is tudatosítani kell (hogy milyenek is vagyunk, aztán meg kell találni a védekezés formáit, esetleg úgy, hogy e negatív Én-tulajdonságokat segítőnkké fordítjuk. Vagyis az agressziót, szeretetigényt stb. lehet konstruktív módon is használni. Ha megtanulod, hogyan...

Háát, itt már szkeptikus vagyok: erős ellenszélben kell vitorláznia annak aki erre vállalkozik. A társadalmi szelekció ugyanis egy ilyen magatartás-építés ellenében dolgozik: azoknak kedvez akik agresszívak, (akár önpusztító módon is), a mai civilizáció érvényesülés-modellje az akvizitív, agresszív, individualista (folytassam?) habitus. Ha ezt átszereled, nem biztos, hogy életben hagynak; ha tökéletesíted, magad pusztítod el. Hát akkor most mi legyen: te pusztíts, vagy téged pusztítsanak el? Jó kérdés háború idején. De ki mondta, hogy ez a mostani hétköznapi élet nem dzsungel-háború? És itt akarunk Kék Madarat fogni. 

Lehet, bár sokba kerül. De azt mondják, megéri.

(Csíkszentmihályi Mihály: FLOW, ...és addig éltek, amíg meg nem haltak (A mindennapok minősége) Kulturtrade kiadó. (Mesterelmék sorozat. Fordította Boross Ottilia, 178.old.950,. Ft.)

 

 
Comments