A szinglik

Almási Miklós honlapj

Olvasom, hogy Németországban a háztartások 40%-a single, (egyszemélyes - férj, ill. feleség nélküli életforma, argóban szingli): igaz ebből százalékból le kell számítani az idős özvegyeket, a nőket, akiket elhagyott a férj, és gyereküket magányosan nevelik. De akkor is jelentős az egyedülálló életformát választók aránya. Amerikában a szingli már régóta értelmiségi módi, százalékosan magasabb, mint Németországban, de ott kiegyenlítődik a sorozatházasság találmányával, (amiről majd alább). Magyarországon csak „vegyes” adattal – „egyszemélyes háztartások” - rendelkezem: 1970-ben 590 ezer, 1980-ban 731ezer, 1990 már 946ezer, és 1996-ban már egymillió feletti ez a szám. 

Érdekesebb a korosztályi metszet, s azon belül a huszonöt és harmincöt közöttiek életstratégiájának változása. Körükben 20-30%-kal nő azok száma akik nem házasodnak. Ők az igazi szinglik, - régen agglegénynek, vénlánynak mondták őket, ma irigyelt státusuk lett: függetlenek. (E szingli generációnak Amerikában nevük is van: ők a bobo-k, „BOhém” és a „BOurgeois” szókezdetek összevonásából, mert ott ez a csoport fiatal vállalkozó, professzionális nagymenő, korábban yuppie volt). Ennek a fiatalon vállalt, család nélküli életformának azonban nemcsak neve, de státusa, szabályrendje van, üzletágak épülnek igényeikre (kontakt-partik szervezése, partner-kereső szolgálatok). A szingli trend – világjelenség. Nálunk mostanában nőttek hozzá gazdasági lehetőségek: a 25-35 éves generáció hiper-mobil hányada – brókertől szinkrontolmácsig, reklámügynökség-tulajdonostól ügyvédi iroda partneréig – olyan színvonalon keresi a betevőt, amire – e korosztályban korábban - nem volt még példa. Így aztán a jelen egyik legérdekesebb, legveszélyesebb kísérlete lett ez a szingli-életforma: senki sem tudja még mi lesz belőle. Vannak, sokasodnak, szagról megismerik egymást, sőt ismerik önmagukat is: így jó. Vagy így sem jó? Ez van. A független életforma az áhított pálya. De azért nem árt már itt, az elején diszkontálni: ennek az életstílusnak problémái még csak bizonyos életszínvonal felett keletkeznek, vagyis: ezek luxus jellegű örömök és kínok. 

Ez a nagy vágyálom: függetlenség, szabadság, senki se kérdi hol voltál az éjjel, hová került az a pár száz forint a kártyáról. Lehet csajozni, pasizni, az ember kiélheti rigolyáit és vágyait: gondol egyet és felül a repülőre, Brisbane-be vagy Cassablancába száll. Igaz, hogy ehhez az életformához pénz kell, csak akkor lehet élni és élvezni, ha nincsenek egzisztenciális gondok – jobb ha nem hiszel a reklámoknak. Kell pl. egy klassz lakás, ami olyan, amilyet amit már rég akartál, ha esetleg nem olyan átszabod. Ott aztán minden lehet, önmegvalósítás, tombolás, „hagyjanak békében”-bezárkózás vagy éppen éjszakai bulizás valami menő helyen, utána hazahozod partnered, aki vagy marad, vagy elmegy - sohse lássuk egymást. És mivel nincs család, nincs gond a költekezési limittel, amit megkívánsz, (eltervezel) azt rögtön bevásárlod. Szuper.

Lehet ám, hogy ez az életforma kívülről szebb, mint belülről. A közvágyakozás pl. nem látja, hogy esetleg nem is voltál sehol az éjjel, mert nem volt kivel, pénz meg ugyan lenne, (bár az igazat megvallva az sem olyan egyszerű), de minek? Mert ennek az életformának az ára a magány, rövidebb hosszabb időre az egyedüllét. Igaz, aztán vannak kellemes periódusai – különben nem választanák – mikor van idő is, partner is. Igaz vele többnyire csak a viszony felszínén, az istenért se mélyebben. Mert a családi és egyéb kötöttségtől leginkább az tartja vissza őket, hogy ki kell adniuk magukat, meg hogy részt kell vállalniuk a másik életéből, - ami terhes, időigényes, meg aztán akadályozza az önmegvalósítást. A szingli menekül a függőségtől, maga ura akar lenni. A másik élete – még a nagy szerelemben is – teher, benne involválódni unalmas, a gondok legtöbbje különben is megoldhatatlan. Szóval csak egyedül. 

Profilok

A menő szingli életforma szinte spontán módon alakul, a karrier és a munka akár magától is hozza. Először is szingli lány könnyebben kap jó állást. Hiába tud angolul, van három diplomája ha férj is van, netán gyerek is hozzá, már nem olyan vonzó a szaktudás. Kicsit szerényebb felkészüléssel, mondjuk egy diplomával, viszont szingliként már igen. De ettől kezdve már kényszerpályán fut, aki ide belép: tizennégy órai hajtás után már nem igen megy randizás. Megy, de nem úgy. Aztán meg a fiú (lány) vasárnapra is hazaviszi a melót, netán be is megy a dolgozóba, mikor más a strandon hever, és a komputert babrálja egész délelőtt. Délután talán már „szabad”, de mint azt köztudomás, vasárnap délután már senkit se lehet felszedni… Amiből az is kiderül, hogy a magasan kvalifikált szingli lány/fiú nem azért vonzó, mert a főnök(nő) prédája lehet, hanem mert terhelhető.
Ehhez tartozik a tudás-elit mániája: egyel több diplomával talán magasabb osztályba lépek, aztán megtanulok még spanyolul, vagy egy egzotikus nyelvet, netán félévre kiküldetem magam gyakornoknak Brüsszelbe: ez is csapda, nem így működik az elit piaca.

De ide jut a workaholic is, a munkamániás, aki senkit sem lát csak melót, az szenvedélye, szerelme, életcélja és láthatatlan börtöne, aztán hipp-hopp, egyszer csak kisül, hogy már nem is tud/akar valakit maga mellett. Belesavanyodik a munkába, először hű de jó, aztán úgy marad, -az élet meg elszáll, gyorsabban mint gondolnád. 

S végül nem kevesen vannak olyanok is, akik ilyen-olyan kényszerből kerültek ebbe az életformába. (Most ne essék szó azokról, ahol gazdaságikényszerek vezetnek a szingli létformához: nincs lakás, elhúzódik az adoleszcencia, szülőkkel együtt élni rémes, de nincs más stb. Ez is van, de ez most maradjék zárójelben.) Vannak laza kényszerek. Színházban mellettem, előttem tanítványaim – lányok – egymással, csinosak, okosak, mégis így. A fiúk viszont arról panaszkodnak, hogy nincsenek lányok, hülyék, folyton csak kitérnek, vagy meg se közelíthetőek, s egyáltalán, már az egész nem érdekes. Valahogy a rendszer nem működik, nincs hol-kivel csak úgy összejönni, kicsi a merítés, vagy mindenki fél a másiktól, hogy valami kötelékféle lesz belőle. A két csoport ugyan egymásra áhítozik, mégse találkozik.

Ez az igazi kérdés: miért nehezíti meg a jelen szociális tere az egymásra találást, miért panaszkodik ez a korosztály arról, hogy lehetetlen valakit is találni? A földszintes válasz arról szól, hogy nincsenek alkalmak – harmincévesen nem lehet tánciskolába járni, a párkereső szolgálatok meg snassz megoldások. Közelebb jár a lényeghez az az elemzés, miszerint a turbókapitalizmusban felnőttek én-centrikus életformát öltöttek magukra („Me-generation”): mindenki le van tojva, a dolgok akkor mennek jól, ha nekem jó, és akkor rosszul, ha nekem nem jönnek be tippjeim. (Nem véletlenül adták a Chanel marketing gurui a menő férfi parfümnek az „Ego?ste” nevet…) Be vagyok szorítva a munka-karrier-idő háromszögébe, akkor miért foglalkozzam mással, elég bajom van magammal, pályámmal, holnapi feladatommal, nem férsz bele, akkor sem, ha végül is jó veled lenni. 

És ha találkoznak? Képzeld el azt a húzd meg ereszd meg játékot, ami a magamhoz kötés és távoltartás között ingadozik a kapcsolat elején, mind a kettő fontos, jóllehet a szerelmi adok-kapokban egymást kizárják. Ne szeress agyon, - s közben olykor majd megdöglök, hogy szeressenek, de ha aztán mégis, menekülök. Nem mondom meg titkos mobilszámom, de ha jó leszel talán elárulom…, mert már van egy harmadik, amin senki se zavar. Nem csoda, ha valamelyik megunja, és aztán megint nincs senki. Az is lehet, mondja egyikük, hogy túl sok a kifogásom, hol ez nem jó, hol az, ha netán akad valami, mindig találok valami kifogást. Menekülő életforma ez, hol a másik, hol önmaguk elől.

Aztán harminc felett, a kényszer-szinglik lassan megszokják ezt az életformát, vagy már nehezebben tudják elképzelni a másfajtát. Ebből következően náluk az önmegvalósítás csak másodlagos cél: ha már így alakult, akkor legalább az legyen amit én akarok. Ha most fel is jöttél hozzám, azért ne rendezkedj be, ne használd a pizsamakabátom és ne cikizd a CD-imet. Mert akár hogyan is kerülnek bele, ezt az életformát kíméletlenül védik: mert „ellenség” mindig akad, valaki mindig be akar költözni, ki akar sajátítani, (engem, a lakásom, a vagyonom,) vagy csak agyon akar szeretni, netán csak azt akarja, hogy mossam a zokniját. Hát akkor most szépen hazamész, majd pénteken átjössz a hosszú hétvégére, mert még itt ragadsz, aztán nézhetem, nem vagyunk házasok… 

Két szingli találkozik, egy éjszakára, egy hétre, vagy egy évre... Van ilyen: tudják, hogy szép lehet az a pár nap, vagy egy hét is, csak meg kell szokni, hogy másnap, (vagy egy hét múlva)vége.

Nárcizmus?

Majd elfelejtettem a felsorolásban: van aki így szereti, tudatosan építi ezt az életformát, és el se tudná képzelni másképp. Nem is lehetne belőle szociológiai trend, ha nem így lenne. Egyébként e kompetitív társadalomban több fegyvert ad a kezedbe, mint a többi. Igaz, ez a választás és önélvezet meglehetősen ambivalens. A szingli életstílus hullámvasútján felfelé minden szép és jó, lefelé viszont tele van lelki panasszal: üres lakásba hazatérni, szombat-vasárnap csak a munkába merülni, színházba barátnővel menni – csupa depó-gyanús élmény. 

Apropó lakás. Már erről is létezik felmérés: a nőké csodálatos, virág, design, képek a falon, ízlésesen válogatott elemek, a fiúknál csak a legszükségesebb, falak üresek, - legfeljebb egy plakát – virág természetesen sehol és ha van is design, a kégli olyan, mintha senki se lakna benne: a személyes lenyomat hiányzik. Ki tudja miért? 

A szinglik a magánynak erről a fel-felbukkanó szünetjeleiről nem szólnak – különben se mindig van így – de ha van, akkor (titokban) lelki horizontjuk nagy hányadára telepszik rá. Egyébként is –mondják a trend-kutatók -önmagukkal vannak elfoglalva, (ld. a „me generation” pszichés alkatrészeit) önépítésétől az önszervezésen át az önsajnálatig. Kell is, mert nincs más, aki besegítene, s a karrier sem épül e nélkül, ami azért ebben a légóban mégis csak a legfontosabb építőelem. Előnye, hogy keményebbek, nagyobb átütő erővel nyomulnak, hátránya hogy ez az Én-centrikus önszemlélet nem tudja más szemével is láttatni önmagukat, ami a dinamikus önszervezés fontos eleme. Így formálódik az életstílus paradoxona: ez a nárcisztikus mozzanat – bár nagyot lendít a győzelmi esélyeken – egyben akadályozza is az egyéniség teljes kiépülését: az ember társadalmi lény, önmagát nem tudja hajánál fogva kihúzni a szoaréből; viszont mennél jobban belesüpped, annál inkább önmagával kell foglalkoznia. És máris sérülékenyebb, ami a mai kíméletlen karrier-harcban megengedhetetlen.

Persze, lehet, hogy ez a diagnózis csak a trendkutatók maszlaga. (Ilyen is van, pl. Michel Houellebecq: Elemi részecskék c. dolgozata, ilyen pesszimista kiáltvány.). Azaz, lehet hogyminden másképp van, kifelé fordultan élnek, oldódnak, élvezik az egészet, - csak van amikor rossz passzban vannak. Ahogyan mindnyájan. 

És a gyerek?

Intrónak a „saját” gyermekes nőkről: azokról, akik józan számítással, önszántukból döntötték el, hogy nem megy gyerek nélkül, de férj nem kell hozzá. Igaz, erre is elég későn ébrednek – jóval harminc felett – de megteszi. Jobb, mint az abszolút magány, vagy éppen egy kibírhatatlan házasság. Ma már a társadalom is elfogadja az ilyesmit, mégis ez az életforma iszonyú küzdelem az idővel, az önmegosztással: mennyit adjak magamból a gyereknek, mennyit a karriernek, munkának, netán partnernek? 
És azt még senki sem tudja, hogy mi lesz a gyerek sorsa, mikor tizennyolc éves lesz? Mennyire viseli meg, hogy csak anya veszi körül, nincs (állandó) férfi a gyerekszobában, modell-tárban, hoz-e torzulásokat magával? Ezt a köteget sem szálazom tovább, bár önmagában is megérne egy misét: a gyerekek sorsa a szingli életmód fekete doboza. Csak a következő generációkban fog kiderülni, mivel jár. Mert e létforma vége többnyire azért mégis valamilyen gyerekvállalós megoldás, csak éppen túl későn (öreg szülők), több apa (férj, élettárs, partner) nevelésbeli (jelenlétbeli) közreműködésével. Biztos kipörgi magát, pár trauma, tragédia árán lesz erre is valaminő megoldás, ahogyan Amerikában a sorozat-házasságok gyerekei is beilleszkednek az életbe. (A sorozat házasság: a férfi (nő) öt évig bírja ki eggyel, aztán válás és új házasság, - ami azt jelenti, hogy csak vele élni megint öt évig - nem mellette egy harmadikkal is, mint Európában -, aztán mikor lejár verkli, megint: csere. Egy asszony (férfi) gyerekeinek több apja (anyja) is lehet…

Az imént azt mondtam, hogy csak a következő generációban fog kiderülni, mi lesz a szinglik gyerekeinek sorsa. Nem egészen: azok a nők, akik a gyerek 1-5 éves korában váltak (vagy úgy, hogy őket hagytak ott, vagy úgy, hogy ők rúgták ki férjüket - mindegy) már kipróbálták ezt az életformát, gyerekeik ma már felnőttek, akik talán többet szenvedtek a válástól, mint amit azok fognak, akik az önkéntesen vállalt egyke szülőként nevelődnek. De ez ma még csak hipotézis. 

A szinglik nagyobbik hányada negyvenöt körül feladja, a férfiak azért mert félni kezdenek a magánytól, és egy idő után gyerek nélkül még a legmodernebb életforma is savanyú. Lehet, hogy a nők korábban dobják be a törülközőt, vagy végképp megmaradnak szinglinek. Ki van ez egyenlítve: a férfiak biológiailag szabadabbak, (egy hatvanéves még udvarolhat…), lelkileg viszont sérülékenyebbek, jobban félnek a magánytól, (magyarán: tehetetlenek, nem tudnak magukról gondoskodni, bár ez is változik: modern házasságokban már gyakran a férfiak főznek.) Ugyanakkor ez a nagyobb szabadság durva igazságtalanság a nőkkel szemben, akik ráadásul még jobban is vannak összerakva biológiailag (lásd magasabb életkorukat), ami azonban büntetés is, hiszen egyedül kell leélniük ami fennmarad.

Az Essex-i egyetemen készült egy reprezentatív felmérés (Anglia 2010-ig) amiben az áll, hogy hosszabb távon a férfi-szingli lesz a vesztes: a nők könnyebben találnak társaságot (klub, esti egyetem, széles baráti körrel tartják a kapcsolatot, összejárnak, tudnak beszélgetni) – a férfiak viszont magukba vonulnak, nehezen találnak társakat, (nőkön kívül, úgy értem), magány ellen marad a McDonald, vagy a biliárd. Valahogy a nők időgazdálkodása is flexibilisebb: mindenre jut idő, magukra is, pszichésen is jobb a túlélési rátájuk. Egy német felmérésben viszont a szexre kérdeztek, s az a furcsaság derült ki, hogy a szinglik 90%-a viszonylag tartós kapcsolatban él, és ezek intenzívebb, örömtelibb ágybéli világot tudnak teremteni maguknak, mint a „one night stand”-ben álmodozó és frusztrálódó 10%. Végül is érthető, csak gondolj utána. 

Egyébként a szingli trend nem fogja radikálisan csökkenteni a táradalom újratermelődését: a hagyományos család-formától való tartózkodás nem jelenti a gyerekvállalás teljes elutasítását. Gondokat fog okozni, - belejátszik a társadalom elöregedésébe, - de hosszabb távon a gyerekvállalás valamilyen módon utat fog magának törni e ma még dzsungelnek tűnő életforma-válságban is. 

Végjáték nincs

Az igazi talány, szociológiai szempontból is az öregség: hogyan működik a szingli életforma a végjáték idején? Azok esetében, akik saját választásból tettek erre a lapra. Erre a kérdésre még nincs válasz, mert az igazi (önmegvalósító) szinglik még nem jutottak ebbe a korba. Az viszont szomorú távlatnak tűnik, hogy csak akkor kell a partner, ha már nem tudsz kimenni a klotyóra egyedül.

 
Comments