Önéletrajz (szöveg)

 

 

Dr. Vágó István

 

ÖNÉLETRAJZ

 

Budapest, 2009. január

     
 

Tartalomjegyzék

 

BEVEZETÉS

 

HORTHY KORSZAK ÉS A FASIZMUS

Családi háttér

Gyerekkor

Mechanikai és Elektromos Ipari Szakiskola

Német megszállás

Munkaszolgálat

Rabság

Felszabadulás és hazajövetel

 

RÁKOSI KORSZAK

A háború utáni általános helyzet

A háborús bűnösök felelősségre vonása

Egyetemi évek

Politikai helyzet

Haditechnikai Intézet

A katonaság utóélete

BHG

Magán problémák

1956-os események

 

KÁDÁR KORSZAK

Új munkahely a Műegyetemen

A honvédségtől nem könnyű megszabadulni

Tudományos munkásság

Politikai helyzet

Utazások

Utazások az NDK-ban

Moszkva

Leningrád

Látogatás Belgiumban

Családi események

Tanszéki és egyetemi élet

Egyetemi tanári kinevezés

Dékáni korszak

Oktatási kérdések

Tanácsülések

Személyi kérdések

Felvételi kérdések

Külföldi kapcsolatok

A minisztérium, a pártközpont és a belügyi összekötők szerepe

Egyebek

Főigazgatói évek

Fontosabb feladatok

Vegyes kérdések

Személyi kérdések

A főigazgatói megbízás meghosszabbítása

 

RENDSZERVÁLTÁS

Politikai helyzet

Nyugdíjazás

Gábor Dénes Főiskola

Könyvírási tevékenység

Politikai helyzet

Esztergomi nyaraló

Egyes országokban, városokban szerzett benyomásaim

Svédország

Norvégia

Dánia

Egyesült Államok

Kanada

Japán

Egyiptom

Jordánia

Tunézia

Marokkó

Dachau

London

Velence

Párizs

Isztambul

Természeti szépségek, érdekességek

Svájci Alpok

Norvég fjordok

Alaszka

Magas Tátra

Niagara Vízesés

Pamukkale hegység

Holt tenger

Etna tűzhányó

Pompej

Egy kis kultúrtörténet és az, amit sikerült látnom ennek eredményéből

Ókori kultúra

Középkori építészet a XII. századig

Középkor vége és az újkor megjelenése

 

ZÁRSZÓ

   


BEVEZETÉS

 


Anyai nagybátyám 94 éves korában kapott egy számítógépet, és azon megírta életrajzát. Ezt olvasva, csodálkozva állapítottam meg, hogy idős rokonomnak milyen kiváló az emlékezőtehetsége. Az én életemből annyi minden süllyedt a feledés homályába, ezért is úgy véltem, alkalmatlan lennék önéletrajz készítésére.

 
Spielberg által alapított Shoah alapítvány videó felvételeken gyűjteni kezdte egyes holocaust túlélők élményeit, ennek keretében velem is készült egy három órás felvétel. Ezt végighallgatva úgy éreztem, hogy bármennyire is feledékeny vagyok, mégis a megmaradt emlékek kikerekedtek, és talán gyerekeim és utódaim számára érdekes lehet, milyen is volt egyik ősük élete.
 
A felvételnél nemcsak a holocaust idejéről kérdeztek, hanem röviden az eddigi életem is téma volt. Természetesen az eseményeket a teljes életsorsba beágyazva lehet igazán értékelni. Ezért úgy döntöttem, hogy ezen életrajzírás során ismertetem életemet, születéstől mostanáig, de mégis életem két olyan korszakának leírását tartom fontosabbnak, amelyekben a napi politika leginkább beleszólt az emberek sorsába, és így hangsúlyozottan meghatározta az élet folyását. Ez a két korszak: a fasiszta rémuralom és az 50-es évek néven emlegetett korszak, azaz a szocializmusnak az a magyarországi időszaka, amikor a diktatúra legerősebb volt. A kész anyagot átolvasva úgy érzem, hogy minél későbbi élményeket írtam le, annál jobban sikerült annak megfogalmazása. Talán jobb lett volna az eredeti elgondolásomat teljesíteni?
 

Tizennyolc éve vagyok nyugdíjban. Ez alatt két angol nyelvű és két magyarul írt szakkönyvem jelent meg. Ezzel megírtam mindazt, ami mérnöki munkám alapján még kikívánkozott belőlem. Szakmai tevékenységem ezzel majdnem lezártnak tekinthető. Ezen életrajz megírására azért is vállalkozom, hogy mozgásban tartsam agysejtjeimet. Nem gondolok a leírtak könyvben való kiadatására. Tisztában vagyok azzal, hogy munkámnak nincs olyan színvonala, hogy megközelítené a hasonló témájú, már megjelent könyvek értékét, és természetesen a nagyközönség előtt egy ismeretlen név tulajdonosa által írt életrajz nemigen eladható.


Úgy ítélem meg, hogy életemet a társadalmi és politikai környezet erősen befolyásolta. Így sorsom ezeket is jellemzi. Ezért röviden leírom, hogyan látom a körülöttem folyó politikai eseményeket. Igyekszem olyan epizódokat megfogalmazni, amelyek az adott korra jellemzőek. Viszonylag keveset kívánok foglalkozni magánéletemmel.
 
Életem során szerzett külföldön szerzett benyomásaimat is megfogalmaztam. Külön röviden írtam azokról  természeti szépségekről és érdekességekekről, amelyeket sikerűlt megtekintenem. Egy általam felépített rövid kúlturtötrténetet azért írtam le, mert szükségesnek tartom ezek iskolai oktatását.
 
Életem során sokszor akadtam olyan egyénbe, akinek magatartásában domináltak a negatív tulajdonságok. Ezek nevét általában nem írtam le. Nincs bennem olyan indulat, hogy a velem szemben elkövetett tetteikért bármiféle bosszút akarnék elkövetni.

 
   

HORTHY KORSZAK ÉS A FASIZMUS


 

Családi háttér


 

1924 végén születtem. Ekkor Budapesten a Bezerédi utcában laktunk. A lakásra nem emlékszem, 2-3 éves lehettem, mikor a Népszínház utcába, egy újonnan épült házba költöztünk. Ez a lakás akkor modernnek számított, az előszobában lévő kokszkályhával az egész lakás fűthető volt (etázsfűtés). A fürdőszobában gázbojler szolgáltatta a meleg vizet. Ha jók az emlékeim, akkor a lakásban három szoba és személyzeti szoba volt. Apám ebben az időben folytatta nagyapjának foglalkozását.



A család szentendrei volt. Gyerekkoromban a Főtéren lévő fűszerüzlet portáján még látható volt dédnagyapám neve: Weisz Márk. Apám üzlete a lakásunkkal srégen szemben, a Népszínház utcában helyezkedett el.

Még egy éves sem voltam, amikor fülgyulladásom lett, igen magas lázzal. Persze erre nem emlékszem, a történetet anyám elmondása alapján ismerem. A rosszullétet sírással jeleztem, nem árultam el a doktor bácsinak, hogy a fülem fáj. Magától nem jutott eszébe, hogy vizsgálatait a fülem irányába végezze. Mire egy másik orvos megállapította a diagnózist, már javulást gyógyszerekkel nem tudtak elérni. (Akkor még nem találták fel a penicillint.) Így megoperáltak. A bal fülem mögött egy csontdarabot eltávolítottak, és így szabadítottak meg a gennytől. A műtét után is magas lázam volt. A orvosok nem igen reménykedtek gyógyulásomban. Lehet, hogy ilyen jellegű beszélgetésüket meghallottam. Mindenesetre ezt meg akartam cáfolni, abbahagytam a sírást, felültem a kiságyban, és játszani kezdtem. Persze ez a leírás nem egészen pontos. Csupán azt akartam megfogalmazni, hogy a túléléshez való küzdeni akarás már kiskoromban bennem volt.
 

Apai nagyapám még a századforduló körül Budapestre költözött. Itt papírüzlete volt, az első világháborúban hadikölcsönt jegyzett, a pénzét nem kapta vissza, vagyona elúszott. Ő adott ki Magyarországon először képeslapot. Abban az időben, amire én emlékszem, már nem dolgozott. Nagyanyám viszonylag korai elhunyta után nagyapám kulturált szeretetotthonokban élte le az életét. Apámék négyen voltak testvérek. A legidősebbet, Paula nagynénémet három fiú követte, Simon, majd apám Benő és végül Gyula. A családban lehetett olyan szándék, hogy a fiúk közül egyesek egyetemi diplomát szerezzenek. Apám beiratkozott a Műegyetemre, Gyula nagybátyám pedig a jogi egyetemre. Közbejött az első világháború, mindhárom fiú bevonult katonának. Leszerelés után apám nem folytatta az egyetemi tanulmányokat, Gyula nagybátyám pedig ügyvéd lett.

Anyám Baján látta meg a világot, a család ott élt. Nagyapám Nagykanizsán, nagyanyám pedig Kecskeméten született. Nagyapám, Rothschild Zsigmond egy bajai rövidáru és fűszer nagykereskedés alkalmazottja volt. Ő úgy tudta, hogy a frankfurti gazdag Rothschild család rokonaink. Persze ez a rokoni kapcsolat, ha tényleg igaz is, akkor sem volt élő. Nagyanyám édesapja, Klauber János Izsákon, majd Kecskeméten az általa szervezett zsidó iskolában tanított, illetve igazgatóként dolgozott. Azt gondolom, hogy ezek lehettek az első zsidó iskolák Magyarországon. A  tanintézményt báró Eötvös József, akkori kultuszminiszter is meglátogatta. Klauber János készítette az első magyar-héber szótárt. Nagyanyám is szerzett történelem, magyar és földrajzszakos tanári diplomát, ami a 19. században feltehetően igen ritka volt. Ő a bajai zsidó kereskedelmi iskola igazgatója volt. Olyan típusú agilis asszony volt, amilyenek Szabó Magda „Régi módi történet” című darabjában szerepelnek. Erős szívóssággal, agilitással tartotta kezében a család sorsát. Amikor nagyapám keresete megcsappant, akkor ő kosztosokat vett a lakásukba, hogy ezzel a család anyagi helyzetét javítsa. Úgy gondolom, hogy az ő ambíciójának következménye, hogy mindhárom gyereke diplomát szerzett. Anyám, Boriska volt a legidősebb, ő Szabadkán szerzett elemi iskolai tanítónői, majd Budapesten polgári iskolai magyar és történelem szakos tanári oklevelet. Húga Rózsi a Zeneakadémián végzett, és hegedűművésznő lett. János pedig a pécsi egyetem elvégzésével vált orvossá. Nagyanyám egyik lánytestvére férjével Amerikába ment, ott Rózsi nevű lánya született, hazafelé a hajón elhunyt. Nagyanyám a kislányt magához vette, és felnevelte. Neve a családban Kisrózsi, vagy becenevén Paca lett.
 
Amikor anyai nagyszüleimet megismertem, akkor már Budapesten laktak, és nagyanyám a lakásukon kézimunka kereskedéssel foglalkozott. Kézimunkákat árult a bécsi, párizsi kiállításokon és a Baross téri Park hotel aulájában is. Aktivitása élete végéig tartott.
 

Szüleim Szabadka mellett lévő Palicsi tónál ismerkedtek meg, ahová mindkét család kirándult.

 
 

Gyerekkor

 

Kb. 4 éves koromig délelőtt, mikor anyám tanított, nevelőnő vigyázott bátyámra és rám. Én nem sokkal, mindössze egy évvel, két hónappal és három nappal vagyok fiatalabb Gyuri bátyámnál.

Legrégibb emlékem a következő: két és három év közötti korban lehettem, amikor a nevelőnő levitt bennünket a Tisza Kálmán (mai Köztársaság) térre. Fogta a bátyám kezét. Velem nem törődött. Erre én megálltam, és hagytam, hogy bátyámék menjenek tovább. Egy idő után utánuk néztem, de már eltűntek a látóhatáromból. Megláttam egy rendőrt. Szóltam neki, hogy elvesztem, és megmondtam, hol van apám üzlete. A rendőr persze odavitt. Volt olyan nevelőnő is, amelyik mikor ketten voltunk a lakásban minden indok nélkül, teljesen igazságtalanul vert engem. Megfogta lábaimat, és azt úgy rángatta, hogy fejem a vécé kövezetéhez ütődjék. Egy ilyen alkalommal számat összeharaptam. Csak ekkor derült ki aljas cselekedete. A harapás nyoma ma is látszik. Érdekes, hogy a nevelőnőkről semmilyen jó emlékem nem maradt. Öt éves korom körül valamilyen gyerek tánciskolába jártam. Ebből az időből arra emlékszem, hogy szerelmes voltam egy Évi nevű lányba.
 
Elemi iskolai tanulmányaimat a Wesselényi utcai zsidó iskolában kezdtem. Anyám is itt tanított. Emlékem szerint a tanító bácsi elég igazságtalan volt. A gyerekeket durván két csoportra osztotta: jó és rossz tanulókra. A felosztás nem a gyerekek tudása alapján történt, hanem elsősorban a jó módú szülők gyerekei voltak a jó tanulók, a szegényebb sorsú szülők utódai pedig a rosszak. A tanító bácsi engem nem szeretett, szüleim átlagkeresetűek voltak, és a rossz tanulók közé sorolt (talán anyámmal nem volt jóban). Lehet, hogy a tanítóról kialakult képem szubjektív, ezt ma már nem tudom eldönteni. Másodikban év elején dolgozatot írtunk a nyári élményekről. A szentendrei piacon a nyár egyik napján nagy hetivásárt rendeztek. Vitéz János bábjáték és egyéb látványosságok egyaránt szórakoztatták a gyerekeket és a felnőtteket. Dolgozatomban ezen alkalommal szerzett élményeimet fogalmaztam meg. Az én írásom annyira tetszett a tanítónak, hogy azt az osztály előtt felolvasta. Utána hozzátette, hogy a dolgozatok rosszul sikerültek, ezért annak eredményeit nem veszi figyelembe, és új dolgozatot íratott. Harmadikos koromban anyám osztályába jártam. Ez sem vált be, mert a helyzettel visszaéltem. Így a negyedik osztályt a Bezerédi utcában lévő állami iskolában végeztem el. Itt már közel jeles tanuló lettem. Az énektanár egyszer kihívott énekelni. A kísérletet nem kívánta megismételni. A Bálint Árpád nevű tanító bácsiról annak ellenére, hogy rendszeresen verte nádpálcával a nebulók tenyerét, kellemes emlékeim vannak. Úgy látszik, hogy a nádpálca használatát természetesnek tartottam. Meghatott az iskola igazgatójának egy beszéde, amelyet valamilyen okból összehívott izraelita vallású hallgatóknak tartott. Ebben arról beszélt, hogy a történelem során a magyarok is és a zsidók is sokat szenvedtek. Így a magyar zsidók duplán részesültek a sors kegyetlenségeiből, megérdemelnék a nyugodtabb életet. Az igazgató nevére már nem emlékszem.
 
Ebben az időben apám elvitt az érettségi találkozójára a Madách Imre gimnáziumba. Miután apám itt tanult, elhatároztam, én is ide fogok járni.
 

A gimnáziumba 1935-ben iratkoztam be, itt újból a rossz tanulók közé tartoztam. Az iskolát a matematika kivételével elég unalmasnak véltem. A tanárok zömének órái szürkék voltak. Én úgy éreztem, hogy általában az oktatók egy része lenézi a nebulókat, azokkal szemben hatalmukat mutogatták, és egyáltalán nem volt céljuk, hogy a tantárgyukat a diákokkal megszerettessék. (Pl. meg kellett tanulni Ilosvay Selymes Péter – versnek nem igen mondható, legfeljebb irodalomtörténeti értékkel bíró – Toldi Miklósról szóló irományát). Persze a valóság ennél összetettebb volt, de ma is úgy ítélem meg, hogy ez az iskola – hírével ellentétben – a gyenge gimnáziumok közé tartozott. Szerepe van ebben az ítéletben az egyes tanárok részéről megnyilvánult antiszemitizmusnak is. Ekkor már Németországban Hitler uralmon volt, és ez a helyzet egyes, a németekkel szimpatizáns tanárokat igazságtalanságra késztetett. Ezt példázza a következő: Én kifejezetten a jó tornászok közé tartoztam. Ha valamilyen ünnepségen egy kiválasztott csapat tornamutatványokat végzett, akkor én biztosan köztük voltam. Mégsem adott nekem a közismerten antiszemita tornatanár soha jelest. A magasugrás erősségem volt. Az osztályból egy adott magasságot csak ketten ugrottunk meg. A másik nem volt zsidó. Tanáromat ez a helyzet nagyon ingerelte. Szólt nekem, hogy én már hagyjam abba a további magasugrást. Biztosítania kellett, hogy nehogy egy zsidó legyen az, aki a legmagasabbat ugorja az osztályban. A tornát, a sportot nagyon szerettem, bátyámmal jártunk külön tornára is. Egy félévi bizonyítványosztás után az ottani tornatanár megkérdezte, hogy ki hányast kapott tornából. Mikor mondtam, hogy nekem jó, (2)-es osztályzatom van, akkor nem éppen hízelgően nyilatkozott az iskolai tornatanáromról. Persze a torna osztályzatnak nem volt különösebb jelentősége. Megdöbbentő, hogy általában milyen gyenge volt Magyarországon – ritka kivételektől eltekintve – az idegen nyelv oktatása. A hangsúlyt a magolásra helyezték. Szerintem az idegen nyelvet szinte játék közben, beszélgetve kell oktatni. Véleményem az, hogy az idegen nyelv oktatása akkor jó, ha a diák észre sem veszi, hogy tanul. Persze a nyelvtant meg kell tanulni, és fontos a szókincs állandó bővítése is. Römer Kamillo nevű rajztanárom a kormánypártnak, a zsidótörvényeket hozó MÉP-nek (Magyar Élet Pártja) volt tagja. Olyan művész ember volt, akinek nem volt igazán politikai látóköre, nekünk rendszeresen szolgailag elmondta, amit a pártgyűlésen hallott. Az osztályozásnál nem vette figyelembe, hogy a diákok közül ki a zsidó és ki nem az. Volt olyan tanárom, akit a felszabadulás után nem igazoltak, bár emlékeim szerint az óráin semmiféle politikai vélemény nem érződött. (A háború után az értelmiségi dolgozóknak egy igazolóbizottság elé kellett állni, és számot adni a háború alatti politikai tevékenységéről.) Egy másik tanáromat – akinek történelem óráin elhangzott előadásai és igazságtalan osztályzása alapján jobboldali felfogása számomra egyértelműen megítélhető volt – simán igazoltak. Hallomásból úgy tudom, hogy nagy kommunista lett. Olyan is előfordult, hogy a mellettem ülő tanuló rólam írta le a latin dolgozatát, amire ő jobb osztályzatot kapott, mint én az enyémre. Csak az alsó négy gimnáziumi osztályokat végeztem a Madách Imre gimnáziumban. A későbbi, a politikailag kritikusabb időből nekem nincsenek tapasztalataim. Két tanáromról van kifejezetten pozitív emlékem. Az egyik Volenszky Gyula matematika tanár, akinek előadásai felkeltették érdeklődésemet a matematika iránt, a tananyagot az előadásai után már tudtam, így otthon a matematika könyvet csak azért kellett elővenni, hogy a házi feladat példáját kiírjam. A másik tanár nevére sajnos nem emlékszem. Az ének tanárom megbetegedett, és egy nem énekszakos tanár jött be helyettesíteni. Ez a tanár zenetörténeti előadásokat tartott. Az itt elhangzottakra a mai napig emlékszem. Az ekkor szerzett tapasztalatom alapján ma is az a véleményem, hogy a gimnáziumban, kultúra és tudomány történetet – amelybe egyaránt beletartozik a filozófia, a művészet, a humán tudományok, a vallások, a természettudományok és a technika története – célszerű tanítani. Alapvető, izgalmas kérdés, hogyan jutott el az emberiség a mai korba, a jelenlegi kultúrájához. Ezen folyamat ismeretét tartom az általános műveltség alapjának. Természetesen fontos bizonyos tények ismerete is, de előttem a kultúra történetének, a részterületek kölcsönhatásának ismerete és megértése jellemzi az igazán művelt embert.


A nyarakat Szentendrén töltöttük. Itt Nagyapámnak a Duna parton volt egy egyemeletes bérháza. (Ez látható a képeslapon.) A házat egy ősöm építette, az engedélyt zsidó léte ellenére azért kaphatta meg, mert részt vett a szabadságharcban. Ez az épület volt Szentendrén az első emeletes lakóház. A házhoz tartozott egy külön földszintes épület is. Ebben nyaraltunk mi egy egy szoba-konyhás lakásban. 10 éves koromban itt kaptam meg a diftéria (torokgyík) nevű betegséget.


Kb. ebben az időszakban apám szerencsére másodszor is tönkrement. Az első alkalommal még nem éltem. Akkor Simon nagybátyámmal közösen egy bankot nyitottak, amely a gazdasági világválság alatt csődbe jutott. A másodiknál valaki betársult a fűszerüzletbe, aki apámat becsapta. Azért írom, hogy szerencsére, mert ezután kerültünk viszonylag jobb anyagi körülmények közé. Abban az időben az a mondás járta; nem kell azt félteni, aki kétszer ment tönkre. (Aki egyszer már talpra tudott állni, az másodszor már ezt tapasztaltan teszi meg.) Apámnál ez a mondás helytállónak bizonyult.


Apám Paula nagynéném férjének jóvoltából egy nagykereskedelmi cég igazgatója lett. Magyarországon hét vagy nyolc cég gyártatott falvédőt és papírszőnyeget. Ezek közül egyik tulajdonosa Paula nagynéném férje volt. A cégek elhatározták, hogy nyitnak egy közös eladási irodát. Ennek lett apám a vezetője. Nem volt a cég nagy, benne 2-3-an dolgoztak adminisztratív munkakörben, 2-4 segédmunkás rámolta az árut, a tényleges eladás 1-2 ügynök feladata volt. Ekkor szüleim tudtak pénzt gyűjteni lakásra és később egy szentendrei nyaralóra.

A lakás az Újlipótvárosban a Hollán utcában volt, közel a Szent István parkhoz. Ez három szobával, halllal, személyzeti szobával rendelkező, száz négyzetméternél nagyobb lakást jelentett. A nyaraló az Izbégre vezető úton (Szent László út 30) a Főtértől kb. 1 km távolságra helyezkedett el. A szentendrei nyarakra mindig nosztalgiával gondolok vissza. Itt a velem közel egykorúakból nagyon jó társaság alakult ki. Volt kerékpárunk, csónakunk. A Szentendrei szigeten lévő homokos strandra jártunk át szórakozni, sportolni. Megtanultam a Dunában úszni. Többen a homokban egymás mellett fekve olvastuk lapokra szétszedett P. Haward regényeit úgy, hogy a lapokat egymásnak sorba adtuk tovább. A homokban labdáztunk, rögbiztünk. A szabadban főztünk lecsót, halászlét, a levegőben forgott a palacsinta. A Dunán evezés közben kis szigeteket találtunk, ezeknek nevet adtunk. A szigetekre azok nevével zászlókat tűztünk. Kerékpárral túrákat tettünk. Többször színházat rendeztünk. A színpad elkészítéséhez egyik sör nagykereskedőtől üres sörös hordókat, egy faárustól pedig deszkákat szereztünk be. A holmik kölcsönzéséért ingyen jegyeket adtunk. A függönyt is valahogy megoldottuk. A nézőtérre széksorokat helyeztünk el. Szóval a mi amatőr színházunk rendelkezett egy valódi színház legfontosabb jellegzetességével. Elsősorban rövid kabaré tréfákat, egyfelvonásos darabokat játszottunk. Bátyámmal Hacsek és Sajó figuráját elevenítettük fel. Annyira értettük egymást, ha egy poén nem jött jól ki, egyikünk egy újabb poént kezdett el – olyan szöveggel, ami nem volt a megbeszélt műsorban – másikunk azonnal vette a lapot, miközben a közönség a spontán változtatást nem vehette észre. A bevételt jótékonysági célra fordítottuk. Szóval fiatalok voltunk, és éltük világunkat.
 
Szentendrén ismerkedtem meg cionistákkal. A cionistáknak az volt a véleményük, hogy a zsidók menjenek Palesztinába, és igyekezzenek ott egy zsidó államot alapítani. (Ezt azért írom le, mert az elmúlt évtizedekben a cionista kifejezést – egyes sajtóval együtt – sokan más értelemben használták.) A cionistáknak Izbégen volt egy táboruk. Igyekeztek mezőgazdasági munkát vállalni, és ebből fenntartották magukat, vagyis létesítettek Magyarországon egy kibucot.


Szentendre szerb település volt. A szerbek a török hódoltság elől menekültek Magyarországra. Hét gazdag szerb család építtetett magának külön templomot. Ezek jól látszanak akkor, ha valaki Budapestről hajóval érkezik a város felé. A mai katolikus és protestáns templomok épületei eredetileg ortodox istentiszteletek célját szolgálták. Szentendre a mai napig görög katolikus püspöki székhely. Az egyik templom udvarán a szerbek minden év augusztusában kólót táncoltak, amit mi persze megbámultunk. A szentendrei zsidó templomot valamelyik ősöm, valószínűleg üknagyapám építette. A templommal egy épületben volt a zsidó elemi iskola és a samesz (templomszolga) lakása. Az iskolában valamennyi osztály diákja egy osztályban foglalt helyet. A tanító egyúttal kántor is volt. Egy másik kántor végezte a sakteri feladatokat és a körülmetéléseket is.

 
Szentendre Mária Terézia uralkodása alatt, a 18. században lett város. Jellege még a 20. század első felében is inkább falusias volt. A városban nem volt sem vezetékes víz, sem csatornarendszer. Ez azért is problémát jelentett, mert a Duna parti kutak nagy részének vize nem volt iható. Nem lehetett találni a helységben kórházat, gimnáziumot, jobb állapotú szállodát. A szülések nagy része otthon, bábaasszony segítségével történt. Volt viszont ortodox püspök, a lányok részére polgári iskola, művésztelep a festők részére és ifjúsági sportlétesítmény. Létezett egy eternit és egy kocsi gyár. Abban az időben épült egy papírgyár.
 
Szentedre dombjaival hangulatos benyomást keltett. Ezért a város egyes részei sok festő kedvenc témáját alkották. Egyszer egy kiállításon egy dombos részen lévő Molnár utcáról készült festmény köszöntött rám. A kép híven tükrözte a szemmel látható tájat. Nem tudta azonban azokat az illatokat visszaadni, – nyilván a festőnek nem is állhatott ez szándékában – amit az utcára kiöntött szennyvíz árasztott. (Ez nem volt a városra jellemző, de speciálisan a kép által ábrázolt utcára igen.) Sokan szerettek nyáron itt nyaralni. Szentendrei házunkban sokszor meglátogatott bennünket Komlós Aladár és felesége Palotai Erzsi. Komlós már ebben az időben ismert irodalmár volt, a felszabadulás után egyetemi tanár lett. Palotai Erzsi pedig előadó művésznő volt. Komlós Aladár kérésére Palotai Erzsi testvére, Palotai Boris, az írónő a nyaralónkban töltött egy-két hetet. Többször meglátogatott bennünket Karinthy Frigyes Ada nevű testvére egy szociáldemokrata képviselő feleségével.
 
1937-ben nyáron bátyám egy hónapra kiment egy Krizendorf nevű osztrák faluba egy családhoz német nyelvet tanulni. Útjának vége felé Anyámmal hajón kimentünk Bécsbe, és Apám repülőn jött utánunk. A család így az osztrák fővárosban találkozott. Ezen négy napos úton voltam először külföldön. Akkor úgy volt, hogy a következőkben én megyek ki nyelvet tanulni, de közben Hitler elfoglalta Ausztriát.
 
Tizenkét éves koromban úgy kezdtem érezni, hogy gondolkozásom hirtelen fejlődésnek indult. Ehhez persze az akkori politikai helyzet is hozzájárult. Hitler uralma, és ezzel kapcsolatosan a Magyarországon is növekvő antiszemitizmus, – amely a zsidókat másodosztályú állampolgárrá igyekezett süllyeszteni, – gondolkodóvá tett. Érdeklődésem különösen a matematika irányában nyilvánult meg. Anyám hatására a szépirodalmat (Tolsztoj, Thomas Mann, Victor Hugo, Jókai, Mikszáth könyveit) olvasni kezdtem, még filozófiai könyveket is lapozgattam. Nithsche írásai kerültek kezembe, ami olvasása akkor nem volt a legbölcsebb dolog, de mégis gondolkodásom fejlődését elősegítette. Megemlítem, hogy a bennem végbemenő fejlődést tanáraim nem igen vették észre. Igaz, az iskolai irodalomtanítás tananyagának és követelményének nem volt sok kapcsolata a tényleges irodalomhoz. Kivételt képezett a matematika tanárom. Igaz, ő is csak akkor kezdett rám figyelni, amikor az osztályban egy dolgozatírás alkalmával egyedül oldottam meg egy szöveges egyenletet.


Időnként ellátogattunk bátyámmal a Vajda János Társaság rendezvényeire. Itt hallgattuk többek között Ascher Oszkár szavalatait. Ő vezette be a versek pátosz mentes előadását. Úgy szavalt, mintha prózát mondana el. Ezt a stílust azért élvezem a mai napig is, mert ezt hallgatva a vers ritmusa, rímei sokkal jobban érvényesülnek. (Babits Mihály Job Lázadása című saját versének szavalatát Ascher Oszkártól hallgatva mondta, hogy annak új mondanivalóit értette meg.) Anyám vásárolt nekünk színházjegyeket. Az előadásokat nagyon élveztem. Az Operába is vett jegyeket. Sajnos az első opera, amit így láttam és hallottam, a Bolygó Hollandi volt. Ez nem volt éppen szerencsés, de ma is hálásan gondolok anyámra, hogy már fiatalon a kultúra irányába terelte érdeklődésünket.

Bátyámmal együtt a Kiss József cserkészcsapat farkaskölyök tagozatának tagjai voltunk. 1932-ben a Gödöllőben rendezett dzsemborin is részt vettünk. (A dzsembori egy cserkész világtalálkozó.) Erről csupán egy emlékem maradt. Anyám meglátogatott bennünket, és piszkosnak talált, majd lecsutakolt bennünket. Később az Eötvös József cserkészcsapatban tevékenykedtünk. A cserkészetet a felszabadulás után – elsősorban a felsőbb vezetőinek politikai nézetei miatt – sokan bírálták. Magyarországon többféle színezetű cserkészcsapat működött. Voltak jobboldali, papok által vezetett vallásos és politikamentes csapatok. Annak a két csapatnak, amelynek mi tagjai voltunk, csak zsidó tagjai voltak, de ezeknek semmiféle vallásos jellege nem volt. Úgy emlékszem, hogy a nem zsidó vezetésű csapatoknak már a 30-as évek elején nem lehetett zsidó tagja. Az évtized második felében ez már biztosan fennállt. A cserkészeknél főleg kirándulásokat, szellemi és ügyességi vetélkedőket, továbbá kulturált szórakoztató játékokat szerveztek. Olyan feladatot kaptunk, hogy minden nap valami jót kell cselekedni embertársainkkal. Ez lehetett például, hogy egy vak ember átkísérése az úttesten, a járműveken az idősebb, mozgáskárosult embereknek, terhes nőknek ülőhelyünk átadása. Én a cserkészetet hasznosnak tartottam. Az egyes csapatok légkörét a vezetői szabták meg, így csak egyes vezetők elítélése lehet indokolt. Persze ma már enyhén szólva furcsának mondható az akkori körülményekhez igazodó elv, hogy zsidó származású lehet cserkész, de csak zsidó cserkészcsapatban. Igaz, hogy Magyarország főcserkésze gróf Telei Pál volt, akinek kormányzása alatt született a "Numerus Clausus" törvény. Ez volt a 20. század Európájában a zsidókkal szembeni első diszkriminatív törvény.  Ugyanakkor a zsidó cserkészcsapatok tagjai is részt vehettek a dzsemborin. Az őrsvezetőm itt sem szeretett különösebben. Szervezett vetélkedőket. Azt ígérte, hogyha valaki ezek közül egyet megnyer, annak valamilyen avatáshoz nem kell vizsgáznia. Egyet megnyertem. Kijelentette, hogy az ígéret rám nem vonatkozik. Erre ott hagytam a csapatot. Valószínűleg ez is volt a célja. (Nem vagyok biztos, de azt gondolom, hogy e mögött az volt, hogy a kirándulásokon barátnőjével megismerkedtem, aki szimpatizált velem.)
 
Mint már írtam, tizenkét-tizenhárom éves korom után érdeklődésem a matematika irányába fordult. Egyes, az életben felmerülő reális problémák mennyiségei közötti kapcsolatot sokszor absztrahálni lehet matematikai formába. Az így kapott összefüggésekből az ismeretlen mennyiségeket a matematika eszközeivel meg lehet határozni, és az eredményeket a valóságra vonatkoztatni. Ez a folyamat izgalmas és szép. Szépsége szerintem egy szép verssel vetekszik. Ezt két ok miatt írom le. Egyrészt fontosnak tartom, hogy a középiskolai matematikai oktatásban a szöveges egyenletek kiemelt helyet kapjanak. Másrészt igen sokan a matematikát száraznak, unalmasnak tartják. Meggyőződésem, hogy ehhez a véleményhez a rossz matematika tanárok nem kis mértékben járulnak hozzá. Ezt azért merem állítani, mert később, amikor matematikát maguktól idegennek érző, érettségi előtt álló lányoknak udvaroltam, lelkesedésből vállaltam, hogy megmagyarázom nekik, amit nem tudnak. Általában pár óra alatt meglepő eredményt értem el. Nem szabad a matematika tételeit értelmetlenül magolni, hanem annak logikáját kell megérteni. Ha későbbiekben az élet folyamán sikerült valamit elérnem, ahhoz a 13-14 éves korban elsajátított matematikai gondolkozásmód hozzájárult. Ez nem csak az elvégzett műszaki feladatokra vonatkozik, ahol a matematikai apparátus felhasználásra kerül, hanem valamilyen probléma megoldásnak megtalálására, feladatok megszervezésére, vezetői döntéseknél, viták lefolytatására is.
 
Kezembe került egy francia írótól származó ateista könyv. Sajnos ma már sem a szerzőjére, sem a címére nem emlékszem. A könyv tudományos érvelése hatott a gondolkozásomra. Felmerült bennem a kétely, van-e Isten, és ha van, akkor lehet e neki a világ eseményeire befolyása. A világon sok vallás létezik. A problémám az volt, honnan lehet megtudni, melyiknek van igaza?
 
Kiskoromtól bátyámmal igen jó baráti kapcsolat alakult ki. Kérdezték már tőlem, hogy volt e féltékenység közöttünk. Meggyőződéssel feleltem, hogy csak egy területen. Bátyám mindig  új ruhát kapott, én pedig az általa levetett holmikból öltözködtem..Gyuri mindig törődött velem, ahol tudott segítségemre volt.  Sokszor egy társaságba jártunk. Ő a zsidó gimnáziumba járt. Osztálytársainak nagy részével baráti kapcsolatom volt.  

1938-ban a háborús légkör, -amely a spanyol polgárháborúval kezdődött, majd folytatódott az olasz-abesszin háborúval - egyre fokozódott. Márciusban Hitler elfoglalja Ausztriát. Fokozódik Németország igénye a cseh Szudéta vidék bekebelezésre. A müncheni egyezményben  Anglia és Franciaország elfogadja a német területfoglalási igényt, azzal, hogy ekkor béke lesz Európában. Hitler látva az angol és a francia gyengeséget okkupálja egész Csehszlovákiát,  1939-ben Németország megtámadja Lengyelországot és pár hét alatt elfoglalja. Anglia és Franciaország hadat üzen Németországnak és ezzel kitör a 2. világháború.
 
Nagynéném, Kisrózsi ebben az időben ki akart menni az olasz Abbáziába (ma Opatija, Horvátország) üdülni. Kért útlevelet, de csak nansen, azaz hontalan útlevelet kapott. Az indok az volt, hogy ő az Egyesült Államokban született, és így nem magyar állampolgár. Ekkor elhatározta, hogy kivándorol az USA-ba. Egyik féltestvére kint élt, és viszonylag gyorsan el tudta intézni az amerikai állampolgárság megkapásához szükséges adminisztratív lépéseket. Nagynéném kivándorolt, ha jól emlékszem öt dollárral a zsebében.
 

   

Mechanikai és Elektromos Ipari Szakiskola

 

1939-ben szüleim úgy döntöttek, hogy én négy gimnázium után iratkozzak be a Tavaszmező utcában lévő Mechanikai és Elektromos Ipari Szakiskolába. Abban az időben célszerűnek látszott, hogy minél hamarabb rendelkezzünk olyan ismerettel, amivel kenyeret lehet keresni. Eredetileg arról volt szó, hogy tanulmányaimat Angliában folytatom egy hasonló jellegű iskolában. Már levelezésben is voltunk „Faraday House” nevű tanintézettel, amikor a finanszírozási lehetőség bizonytalansága miatt a döntés megváltozott. Utólag visszatekintve, a gimnázium otthagyásának egyaránt volt előnye és hátránya. Az előny abból adódott, hogy az új iskolában a jó tanulók közé tartoztam, sok jó tanárom volt, a tantárgyak nagy részét szívesen tanultam, az itt tanultaknak később az egyetemen is sok hasznát vettem. Gondolkozásomnak ez olyan alapozást biztosított, amely későbbi szakmai pályafutásomon elkísért. A hátránya pedig abból, hogy a mai napig hiányzik az a humán műveltség, amit a gimnázium felsőbb osztályai adtak. Hiába olvastam el később világtörténetről szóló könyvet, ebből sokkal kevesebb maradt meg, mintha iskolában vizsgáznom kell belőle.


Az új iskolám jogilag az akkori ipariskolának felelt meg, de felépítése szempontjából egyedi volt. Itt a képzés két fokozatból, egy 3 éves szakiskolából és egy szakosított 2 éves felső tagozatból állt.

 
Az iskola légköre sokkal humánusabb volt, mint a Madách gimnázium. Bár zsidóknak nem volt könnyű bekerülni, de az iskola igazgatója, Vigh Bertalan – amennyire rajta múlt – nem engedte, hogy diákokkal származásuk alapján eltérően bánjanak. Így pl. amikor már az egész országban a levente foglakozást elkülönítve tartották a nem zsidó és a zsidó származású fiúknak, az iskolában a szétválasztás nem történt meg. Amikor már a felsőbb nyomásnak nem lehetett ellenállni, akkor jó ideig levente ürügyén kerékpár vázakat készítettünk. Persze, ahogy háború előrehaladt, ez sem volt tartható. Ekkor a zsidó leventefoglalkozásra kijártunk a Rákosi gyakorlótérre. Ez a mai József Attila lakótelep helyén volt. Erről csupán egy emlékem maradt meg. Az egyik télen az ott lévő hókupacokat egy pár méterrel odébb lapátoltuk. Utánunk jött egy másik társaság, és ők visszalapátolták a hórakást korábbi helyére. Szóval igen hasznos munkát végeztettek velünk. Vigh Bertalan tisztességes magatartása annál inkább kiemelhető, mert ebben az időben a hivatalos propaganda hatására a közvélemény tekintélyes része az antiszemitizmus felé fordult. A lakosoknak nagyszülőkig visszamenőleg igazolni kellett származását, hogy megállapítható legyen, kit kell hivatalosan másodrendű állampolgárrá degradálni.
 
A tanári kar jól felkészült gárdát alkotott. Tanáraim közül megemlítem Keush Józsefet, akinek előadásai igen széles látókörű tudásról tettek tanúságot. Nagyon sajnáltuk, hogy óráira rendszeresen késve jött be. Megjegyzéseiből kiderült, hogy az angol-szászokkal szimpatizál. Igen sokra értékeltem Taraba Istvánt, aki az iskolában a legjobb előadó volt. A felső tagozaton igen rövid idő alatt megtanította azokat a matematikai ismereteket, amit egy másik tanártól kellett volna a szakiskolai képzésben megtanulnunk. Tevékenységének következtében egy sor felsőbb matematikai ismerettel bővült tudásunk, melyeket igen elegánsan adott elő. Egyébként telefontechnikának volt a tanára. Engem sohasem feleltetett, mégis tudta, hogy az osztályban én tudom legjobban a matematikát, és természetesen ezt jeles érdemjeggyel honorálta.
 
Még a szakiskolában némi konfliktusom támadt az egyik matematika-fizika tanárral. Az egyik órán kifejtette, hogy a relativitáselmélet elfogathatatlan. Ő külön felvette az egyetemi tanulmányainál ezt a tárgyat, csak azért, hogy nyugodtan bírálhassa. Mondván, amit valaki nem ismer, azt nem illik kritizálni. Kifejtette nekünk, hogy az nem lehetséges, hogy két egymással szemben haladó fénysugár egymáshoz képesti sebessége ugyanannyi legyen, mint a fénysugárnak egy nyugvó rendszerhez képest.  Ekkor már érdeklődtem a fizika iránt is. Sikerült hozzájutnom egy Einstein által a relativitáselméletről írt közérthetőbb könyvhöz, és azt el is olvastam. Felálltam, és elmondtam azt a Michelson-Morley féle kísérletet, amely a relativitáselmélet egyik kiindulási alapja. Ennél a föld forgásával megegyező és ellentétes irányban mérték meg a fény sebességét. (Mindkét esetben ugyanazt az értéket kapták.) Persze ezt a tanár nem vehette jó néven. Az eredmény: félévkor matematikából hármas osztályzat. Az oktató ezt azért tehette meg, mert ő a feleleteket nem osztályozta, hanem jó és rossz pontokat adott, és ez lehetővé tette számára a szubjektív osztályzást. Így hiába volt nekem kizárólag jó pontom. Év vége előtt megkérdezte, ki akar jobb osztályzatot, mint amit félévben kapott. Én természetesen jelentkeztem. Ő közölte, hogy nekem a jó osztályzatot megadja. Válaszom az volt, hogy nekem jeles kell. Erre kihívott, és össze-vissza kérdezett az anyagból. Mindenre kapásból válaszoltam. Így kaptam meg végül a jelest. A tanév minden tárgyból osztályvizsgával zárult. Ez ugyan formális volt, de ezen részt vett egy elnök tanár, és így tulajdonképpen a tanár vizsgázott. Az osztályvizsga előtt az én kivételemmel minden diák megkapta azt a kérdést, amiből várhatólag felelni fog. A tanár dicséretére legyen mondva, hogy megtanulta kinek milyen kérdést adott. Három-négy diák ennek megfelelően szépen felelt is. Ezután a tanár kihívott engem, és odaszólt az elnöklő tanárnak: Parancsolj, kérdezz! Úgy látszik arra jó voltam, hogy velem dicsekedjék. Megjegyzem, hogy később a tanár az egyetemen kollégám volt, és ekkor már jó kapcsolatot építettünk ki egymással.
 
Érdekes egyéniség volt az ábrázoló geometria tanár. Neve után német származású lehetett. Gyönyörűen rajzolt a táblára úgy a bal, mint a jobb kezével. A tantárgyaiból igen felkészült volt. Többször tartott politikai előadást. Dicsérte a német kormányt, hogy az csupa fiatal, energikus egyénből áll, szemben az angol kormánnyal. Ez a vélemény ellentmondásban volt az egyéb felfogásával. Ezt azért állíthatom, mert én többször kérdeztem tőle különböző, az ábrázoló geometriától eltérő más szakmai kérdéseket, és ilyenkor el lehetett vele mindenről beszélgetni. Nyomát sem éreztem benne a fasiszta gondolkodásnak, az antiszemitizmusnak. Nagyra értékelt több zsidó tudóst. Bennem sokkal inkább egy széles látókörű, kulturált ember benyomását keltette, mintsem egy náciét.
 
Az oktatás napi 8 órában folyt. Az első évben az órák fele műhelygyakorlatból állt. Ez azzal kezdődött, hogy egy vashasáb hat oldalát addig kellet egy nagyoló reszelővel reszelni, amíg az oldalai úgy alkottak síkot, hogy a szomszédosak egymásra merőlegesek, a szemben lévők pedig párhuzamosak nem lettek. A feladat megoldása számomra több hónapig tartott. Vért izzadtam, de végül is elégséges szinten eleget tettem a követelményeknek. Kisebbségi érzésem támadt azért, mert nekem a reszelés a többiekhez képest nehezebben ment. Osztálytársaim valahogy ezt megérezték, és gúnyolni, ütlegelni kezdtek. Ők többségben voltak, és ezért ezt eleinte tűrtem. Majd dühös lettem, és valakit visszaütöttem. Ettől a varázspálcaintéstől a gúnyolódásnak és a velem szembeni támadásnak hirtelen vége lett. Az osztálytársak közül többekkel barátság született.Az iskola valamikor órásipari szakiskola volt. Az idősebb művezetők mind szakképzett órások voltak. Mi a szakiskola elvégzése után villanyszerelő és műszerész segédek lettünk
 
Apám úgy döntött, hogy nyáron dolgozzak Szentendrén, egy Ljubolevits nevű kovács műhelyében. Szerezzek a fizikai munkában több gyakorlatot. Érdekesség, hogy a püspöki templom óráját munkaadóm javította. Egyszer ebben is segítettem neki. Amikor a háború után vendégeket kísértem Szentendrén, akkor viccesen mutogattam nekik a templomtorony időmérő szerkezetét: „ez arról híres, hogy egyszer én ennek a javításában részt vettem”. 
.
A szakiskola elvégzése után a két éves felső tagozatra csak az mehetett, akinek az elméleti tárgyak átlagából legalább jó, és akinek műhelygyakorlatból szintén legalább jó eredménye van. Ekkor már a műhelygyakorlat elsősorban villanyszerelésből állt, így ez számomra könnyebb volt, mint a megelőző műhelygyakorlatok, és bekerültem a felső tagozatra. Itt három szakon: gyengeáramú, erősáramú és műszer-szakon folyt az oktatás. Én az erősáramú szakra jártam. Itt két fő tantárgy volt: a Villamos Gépek és a Villamos Művek. Mindkét tárgyból egyetemi szintű előadást hallgathattunk. Villamos Gépekből Szily László volt a tanárunk, aki korábban a Ganz Villamossági Gyár mérnöke volt. Villamos Műveket egy műegyetemi tanársegéd tiszti egyenruhában oktatta, és szóról szóra Verebély professzor tananyagát adta elő. Ő azon tanárok közé tartozott, aki időnként elmondta politikai véleményét is. Amikor Olaszországban Mussolini lemondott, akkor közölte velünk, hogy ez egy olasz belpolitikai esemény, aminek semmilyen külpolitikai jelentősége nincs. Kb. két hét múlva Olaszország kilépett a háborúból. Egyébként világos előadásai miatt szerettem ezt a tanárt. Azt hittem, hogy van annyira korrekt, hogy a tudás alapján osztályoz. Az összes feleletem nála jeles volt. Az érettségin azt mondta az elnöknek, hogy nekem csak jeles osztályzataim vannak, az írásbelim is jeles, felesleges a szóbeli vizsga, és a helyemre küldött. Ezek után jó osztályzatot kaptam.


Az 1940-es évek elején a Zsidó Hitközség szabad egyetemet szervezett. Én örömmel vettem ezt a tanulási lehetőséget. Itt tanultam meg a felsőbb matematika alapjait a kiváló matematikustól és elsőrangú tanártól, Péter Rózsától. Fizikára először Bródy Imréhez iratkoztam be. Ő az Egyesült Izzó világhírű kutató laboratóriumának volt a vezetője. Nevéhez fűződik a kripton lámpa feltalálása és gyártása. Sajnos Bródy előadásaihoz olyan matematikai apparátust alkalmazott, amelyet nem ismertem, így előadásait nem értettem. Átmentem Selényi Pált hallgatni. Előadásai igen alkalmasak voltak arra, hogy a fizikáról a gimnáziumi fizikához képest magasabb szintű ismereteim legyenek. Bródyt Auschwitzbe deportálták, ott hunyt el. Előzőleg kiváló munkájáért neki az Egyesült Izzó Újpesten egy házat adományozott. A terület nem tartozott Budapesthez. A magyar zsidók deportálásának megkezdésénél Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyének a fasiszta Endre László volt az alispánja. Tevékenységének következtében  a megyében - így Újpesten is- elsőként kezdődött meg a magyar zsidók deportálása. Ez lett Bródy Imrének és családjának tragédiája. Péter Rózsa és Selényi Pál a háború után egyetemi tanár lett.


1943-ban az iskolában nem volt nyári szünetünk. Kellett a szakember a katonaságnak és a hadiiparnak. Így az utolsó tanévet nyáron kezdtük el és januárban fejeztük be.

 
1943 második felében valahol a pesti Duna parton szerveztek egy antibolsevista kiállítást. Erre az osztályunkat szervezetten elvitték. Osztálytársaimat a látnivalók nem nagyon érdekelték, és hamar otthagyták a kiállító termeket. Én azonban kíváncsi voltam a kiállított témára, még akkor is, ha az szándékosan egyoldalú beállítású volt. A látottak kisebb részben foglalkoztak a Szovjetunióval és nagyobb részben a tanácsköztársasággal. Amire emlékszem az a következő: Látható volt egy igen rossz minőségű férfiöltöny azzal a felirattal, hogy ez a Szovjetunióban a legjobb minőségű ruha. Hanglemezről hallani lehetett Sztálin vagy Lenin hangját. A tanácsköztársaság vezetőinek, a népbiztosok és helyetteseik neve táblázatokon volt feltüntetve. A zsidók neve piros, a többiek fekete betűkkel íródtak. Sok név piros volt.
 
Értelmiségi beosztású állást a zsidótörvények miatt nem kaphattam, így az 1944 januárjában az iskola elvégzése után a Laub Elektromos Gyárban helyezkedtem el, mint műszerészsegéd. A gyár elektromos kismotorokat gyártott. Feladatom azok összeszerelése volt. A gyárban sok velem egyidős zsidó fiú dolgozott. A munkatársak között kellemes hangulat volt.
   

 

Német megszállás

 

1944. március 19-e vasárnap volt. Szüleim kimentek a temetőbe nagyszüleim sírját meglátogatni. Gyula nagybátyám telefonált, és közölte velem, hogy a németek megszállták Magyarországot. Ekkor beszéltem vele utoljára. Mikor a szüleim hazajöttek, elmondtam nekik nagybátyámtól szerzett információt. Erre úgy reagáltak, hogy akkor már értik, miért láttak a szokottnál több német katonát. A megszállás sok helyen nem volt különösebben feltűnő. Már korábban is sokszor lehetett német katonákkal találkozni. Az ország elfoglalását a németek gyakorlatilag puskalövés nélkül hajtották végre. 3-4 napig nem volt az országnak kormánya. Majd Horthy Miklós kormányzó német utasításra Sztojay Dömét, addigi berlini magyar követet nevezte ki miniszterelnöknek. A magyarországi német nagykövet Weesenmayer lett. Lényegében ezután ő irányította az országot. A megszállás másnapján egy sor zsidó ügyvédet és újságírót a németek, vagy a magyar hatóságok, -előre készült listák alapján- letartóztattak. Amennyire tudom ez Budapesten teljesen általános volt. A vidéken történtekről nincs tudomásom. Így elvitték Gyula nagybátyámat, és anyám unokatestvérét, Barta Józsit is. Ez mindkettő halálához vezetett. Rövidesen megjelent a zsidók számára a sárga csillag viselését előíró rendelet. Én a csillagot az előírt határidő előtt felraktam. Megjegyzem, hogy a lakosság részéről semminemű atrocitást nem tapasztaltam.

 
Eleinte sok zsidóban élt az a remény, hogy Horthy Miklós nem fogja engedni a magyarországi zsidókat deportálni. A deportálás rémképe azért merült fel, mert akkor már Hitler uralta Európa nagy részét, és tudomásunk volt arról, hogy ahova a németek betették a lábukat, ott a zsidókat koncentrációs táborokba zárták. A remény a sárga csillag viselésére felszólító plakátok megjelenése után gyorsan foszlott. Olyan hírek is elterjedtek, hogy a férjezett nőket nem fogják deportálni. A gyárban velem együtt dolgozó Klug Sanyi szólt nekem, hogy menjek el egy lányhoz, aki szeretne névleges házasságot kötni valakivel, hogy mentesüljön a deportálástól. Mondtam neki, hogy ez egy hülyeség, a házasság nem jelenthet kivételt, ilyen szempont figyelembe vétele nem jellemző a németekre, és nekem nincs szándékom megnősülni. Sanyi rábeszélt, hogy a látogatással neki teszek szívességet, és az, magában nem jelent még semmit. Beadtam a derekam. Egy kicsit kíváncsi is voltam, mi fog történni. Elmentünk a családhoz. A mennyasszonyjelölt bemutatkozott, majd eltűnt, és én kettesben maradtam a papával. Ekkor különböző, olyan jellegű kérdések hangzottak el felém, mintha a tervezett házasság az én ötletem és érdekem lenne. Megkönnyebbülten mentem haza.

Megkezdődött a vidéki zsidók németországi deportálása. A zsidó lakósokat a csendőrség először gettóba gyüjtötte össze, majd marhavagonokba zárva Németországba deportálta őket. Egy- egy vagonba átlagosan 60-70 főt zsúfoltak össze. Ezt a folyamatot a budapesti zsidók deportálásánál hagyták abba. Ennek hátterét nem ismerem. Úgy hallottam, hogy deportálásokat  Horthy állította le, mert az angol-szász hatalmak megfenyegették, hogy különben a háború után háborús bűnös lesz. 
 
Anyám öccse, János nagybátyám Zalaegerszegen élt. Kevés volt az országban a körzeti orvos, ezért még a német megszállás előtt zsidó orvosokat behívtak munkaszolgálatra, és közülük egyeseket kihelyezték valahova az országba körzeti orvosnak. Így került János nagybátyám Verpelétbe. A felesége vele lehetett. Az okkupáció után ezt az állapotot megszüntették, és visszaküldték őket lakóhelyükre. Fontosabb volt a zsidók kiirtásának programját teljesíteni, mint a lakosság orvosi ellátása. Nagybátyámnak a főnöke javasolta, hogy ne Zalaegerszegre, hanem Budapestre utazzanak. Nagynéném azonban családjával együtt kívánt lenni, és nem fogadták meg a tanácsot. A zalaegerszegi zsidók deportálására hamarosan sor került. Persze nem tudtuk hova viszik őket. Nemsokára jött nagybátyámtól egy levelezőlap, hogy jól vannak. A lapon feladóhelynek Waldsee volt feltüntetve. Később kiderült, hogy ez Auschwitz fedőneve volt. Anyám naivul postán küldött 10 dollárt neki.
   


Munkaszolgálat


 

Április közepén bátyám, május közepén pedig én vonultam be munkaszolgálatra. A munkaszolgálat egy fegyver nélküli katonai szolgálatot jelentett. Ilyet már március 19-e előtt is szerveztek. Apám volt már korábban munkaszolgálatos, de még akkor meghagyták az első világháborúban szerzett tiszti rangját. A munkaszolgálatot ma úgy emlegetik, mint az emberi megalázás egyik formája. Ez való. Azonban az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én nem bántam, hogy bevonultam. Ennek három oka is volt. Ekkor már ismert volt, hogy azokban az országokban, ahol német uralom volt, a zsidókat koncentrációs táborba, vagy gettóba zárják. Józanul végig gondolva ez volt várható Magyarországon is. Lehetségesnek látszott, hogy a munkaszolgálat ez elől védelmet nyújt, így a munkaszolgálaton közvetlen életveszélynek kevésbé vagyunk kitéve (persze ez a gondolat semmiképpen nem vonatkozott azokra a munkaszolgálatosokra, akiket fegyvertelenül vittek ki Ukrajnába a frontra). Másodsorban a munkaszolgálat katonai szolgálatnak számított, de ott nem kaphattunk fegyvert. Én már ekkor pacifista voltam. A háborúkat legalizált gyilkosságnak tartottam, és tartom ma is. Elítéltem a háborút okozókat, akik arra kényszerítenek embereket, hogy olyanokat gyilkoljanak, akiket nem ismernek, akikkel semmiféle konfliktusuk nem volt. Erre a munkaszolgálaton nem kerülhetett sor. Ekkor már felnőttnek éreztem magam. Harmadsorban úgy gondoltam, hogy most lesz módom megmutatni, hogy tudok az élet kihívásával szemben szülői háttér nélkül helytállni.

 
A munkaszolgálatosok ekkor civil ruhát viseltek. A zsidó vallású munkaszolgálatosoknak sárga karszalagot, a zsidónak számító keresztény vallású munkaszolgálatosoknak pedig fehér karszalagot kellett hordaniuk.
 
Jolsvára vonultam be. Ez a mai Szlovákiában található. Itt találkoztam a bátyámmal. Beosztottak egy szakaszba, és ezt a szakaszt elszállásolták Süvetén, egy szomszédos tót faluban. Emlékeim szerint itt férfiak alig voltak. Nyilván elvitték őket katonának. Egy-egy házban két-három munkaszolgálatos került elhelyezésre. Először a tót mennyecskék nagyon féltek tőlünk. Azt hitték, mi gazságokat fogunk ellenük elkövetni. Azt a feladatot kaptuk, hogy segítsünk az asszonyoknak a mezőgazdasági munkában. Én egyelni jártam ki a földre. Itt ettem először nyárson sült szalonnát, ami nagyon ízlett. Kb. 10 napot lehettünk itt. Mikor elmentünk, az asszonyok és a lányok sorfalat álltak, és zsebkendőt lengetve, sírva búcsúztattak el bennünket.
 
Miskolcra, pontosabban Hejőcsabára kerültünk a 107 Munkaszázadba. Ekkor már a miskolci zsidókat gettóba vitték, és egy üresen maradt zsidó üzlethelységekben laktunk. Század parancsnokunk embernek tekintett bennünket. A kis létszámú keretlegénység a századparancsnok magatartásának megfelelően viselkedett. A Tiszai pályaudvarra jártunk ki dolgozni. Itt rakodó munkát végeztünk. A munka nem volt könnyű, de nem volt számunkra megerőltető sem. Mi jó fizikai erőben voltunk, így a feladatot el tudtuk végezni. Egyszer légitámadás volt Miskolcon. A légitámadás után megnéztük, hogy hol tudunk segíteni. A Búza térnél egy földszintes ház helyén romok voltak. Egy férfi kérte, hogy segítsünk a romokat eltakarítani, mert a felesége ebbe a házba ment be. Azonnal nekiláltunk a romeltakarításnak. Egyszer csak sírást lehetet hallani. Akkor odajöttek a katonák, bennünket elkergettek, hogy övék legyen a mentés dicsősége. Egy kb. 10 éves, cigánygyereket szedtek ki a romok alól, akinek lábtörésen kívül más baja nem volt. A megmentett annak köszönhette az életét, hogy egy férfi kereste a feleségét, és hogy mi segítőkészen ott voltunk.
 
Júniusban már a felhők még jobban kezdtek a magyar zsidók feje felett sűrűsödni. A vidéki zsidók deportálása egyre nagyobb ütemben folyt. A pályaudvaron találkoztunk vagonokba zárt emberekkel. Adtunk nekik élelmiszert, ekkor még volt az otthonról hozottból is, és nem akarták elfogadni.
 
Hirtelen tábori csendőrök jelentek meg a körletben. Minden saját holminkat egy udvarra magunkkal kellett vinni. A tábori csendőrök a cuccokat végig kutatták, amiket „fölöslegesnek” ítéltek, azokat elvették. Elsajátították a karórákat, a gyűrűket. Akkor úgy mondták, hogy ez valamennyi munkaszolgálatos századnál megtörtént.


Váratlanul utasítás jött, a századhoz tartozó korombeli fiatalokat Ercsibe, a 120 Vasútépítő Munkásszázadhoz áthelyezik. Odaérkezésünk után a velünk való foglalkozás azzal kezdődött, hogy az itteni keretlegények a tábori csendőrök által végrehajtott rablást megismételték. Ez azonban a századparancsnok egyéni kezdeményezése lehetett. Úgy gondolhatta, hogyha ez központi utasításra megtehető, akkor ő ilyet saját akcióként is végrehajthat. Így került az én egyik takaróm a szolgálatvezető őrmester feleségéhez. A század feladata volt Érd és Ercsi között a vasúti talpfákat és a síneket kicserélni. A munka igen nehéz volt, és azt szinte rabszolga jellegűen kellett végezni. Az úthengert, amivel a kőzúzalékot tömörítettük, kézi erővel húztuk. Reggel hatkor keltünk, és este tízkor volt a takarodó. Közben munkaszünet csak az étkezések idején volt. A több mint 10 tagú keretlegénység hajtott bennünket a munkára. Sose tudtam magam kialudni. A legapróbb tényleges vagy igazságtalanul ránk fogott szabálytalanságért büntető gyakorlatokat kellett végezni. Első gondolatom az volt, hogy valamilyen büntető századba kerültünk. Kiderült, hogy erről szó sincs, a 120 VÉP Munkásszázadban uralkodó viszonyok a századparancsnok Stolmár Győző százados alaposan átgondolt szervezésének következményei. Stolmár az általa értelmezett katonai fegyelem betartása mellett rabszolgának tekintett bennünket. Ez alatt azt értem, hogy kötelességének tartotta számunkra az élelem és a szálláshely biztosítását, de ezen kívül a felsőbb utasításoknak sem volt hajlandó eleget tenni, ha az számunkra kedvezőbbnek tűnt. Így pl. amikor később utasítást kapott, hogy a számunkra a HM-ből, ruhakoptatás címén átutalt összeget kifizesse, akkor ez nem jutott el hozzánk. Amikor a századból 13-an svéd, ill. svájci schutzpaßt (menlevelet) kaptunk, akkor ahelyett, hogy a parancsnak megfelelően bennünket Budapestre küldött volna, átadott a nyilasoknak. A szakasz-parancsnokok tisztek voltak, általában egyszerűbb emberek benyomását keltették. Nem voltak ellenségesek, de segítőek sem. Stolmártól kapott utasításokat végrehajtották, de legalább nem igyekeztek kitalálni különböző egyéni kitolásokat. Az egyik hadnagy elég férfiatlan benyomást keltett. Hanni néninek hívtuk. (Sajnos csak ilyen gyenge humor tudott néha jobb kedvre deritetni minket.) A keretlegényeket durván két csoportra lehetett osztani. Az egyik csoport tagjai szerény észbeli képességekkel rendelkeztek. Igen élvezték, hogy ők megalázhatnak bennünket, uralkodhatnak náluk iskolázottabb emberek felett. A másik csoportban lévők értelmesebbek voltak, az eszüket arra használták, hogy lehet a munkaszolgálatosokat meggyötörni, életüket megkeseríteni. Nehéz eldönteni, melyik csoportba lévők velünk szembeni tevékenysége volt rosszabb. A század állományához tartozott 4-5 ló. Ezeket a lovakat nemigen használták. Lehet, hogy nekik kellett volna az úthengert vontatni? Egy majorságban laktunk. Itt volt egy kút. A kútból egy hosszú rúd körbeforgatásával vizet lehetett a majorság padlásán lévő tartályba pumpálni. Feltehetően a tervezők ezt úgy képzelték, hogy a pumpálást ló végezze. Természetesen ezt nekünk emberi erővel kellett végrehajtani.

 

Egy pár ember kivételezett helyzetbe került. A században volt két orvos. Az egészségügyi ellátás az ő feladatuk volt. Nekik az a kiváltságuk volt, hogy nem kellett a robotmunkát végezniük, és a karórájukat nem vették el. Ha valakinek a foga fájt, akkor a században lévő fogtechnikus némi ellenszolgáltatásért azt kihúzta. Ezt az egyszerű kezelést két fogam bánja. Volt a században egy fodrász. Nála lehetett kevés pénzért hajat vágatni és borotválkozást elvégeztetni.

 

Egyszer istálló ügyeletes voltam. Ez éjszakai ügyeletet jelentett, természetesen úgy, hogy az előtte és az utána következő napon dolgozni kellett. Az istállóügyelet semmilyen feladatot nem jelentett, csak fent kellett egész éjszaka maradni. Ültem egy széken, néztem a csillagos eget, és arra gondoltam, hátha felnéz az égre most az anyám vagy az apám vagy a bátyám. Így a szinte börtönszerű elzárás ellenére lehet kapcsolat közöttünk. Egyszerre az egyik keretlegény oda sompolyog. Én felállok, és szabályosan jelentkezem. Közli velem, hogy ő engem alváson rajtakapott, és ezért jelentkezzem másnap kihallgatáson. A büntetés egy óra büntetőgyakorlat volt.

 
Az egyik szakaszparancsnokot valahova áthelyezték. Helyébe Nagy Lajos nevű törzsőrmester került. Magas, fizikailag erőteljes egyén volt. Meglepetésre barátkozni kezdett velünk. Azt hangoztatta, hogy neki sok az aktívája, szeretne most passzívákat szerezni. (Lehet, hogy fordítva mondta.) Nyilván helytelenül értelmezte az idegen szavakat. Azt akarhatta kifejezni, hogy ő sok fasiszta cselekedetet tett már, szeretné ezeket jóvátenni.
 
A században többen voltak, akik Kárpátaljáról vonultak be. Igen vallásosak (ortodoxok) voltak. Bennünket nem igazán tartottak zsidónak, mi ehhez nem voltunk elég vallásosak. Mi őket fin-eknek hívtuk. A fin a német „von” jiddises kiejtésbeli alakja. (Esetükben a hová való kérdésre a válasz fin Ungvár, fin Munkács stb.) A finek között volt, aki nem ette meg a kapott ebédet meg vacsorát, mert az nem kóser. Valahonnan szereztek hideg ennivalót. Igen szorgalmasan végezték a nem könnyű munkát. Ezzel és befelé fordulásukkal nehezítették a saját túlélésüket. (Mi persze ahol lehetett, lazítottunk a munkatempón.) Egy páran közülük pénzért nekünk is szereztek kenyeret és sárgadinnyét.
 
A szovjet csapatok a magyar határhoz értek. Sztojay kormányát a Lakatos kormány váltotta fel. Lakatos, ha jól emlékszem, egy nem kifejezetten politizáló tábornok volt. A politikai légkör valamelyest enyhült. A vasúti sín cseréje augusztusban befejeződött. A század átkerült Soroksárra. A szállás helyén „Leé Ádám” és „kocsma” felirat szerepelt. A helység korábban volksbundista körlet is volt, és ennek plakátjai még a falon voltak. Az egyik plakáton olyan Németország térkép volt, amely magában foglalta Magyarországot is. A németek befelé nem tartották szükségesnek Magyarország függetlenségének látszatát fenntartani.


Soroksáron vasúti deltát építettünk. Ez azt célozta, hogy három irányból jövő vasúti szerelvény bármelyike a kiválasztott másik két irány valamelyike felé folytathassa útját. Ekkor már az Ercsiben megvalósított kemény bánásmód enyhült. Ebben több mindennek lehetett szerepe. Az elhelyezés nem volt annyira zárt, a körleten kívül egyénekkel való találkozást feletteseink nem voltak képesek megakadályozni. A parancsnokok nem tudtak könnyen az új körülményekhez átállni. Enyhült az általános politikai légkör. Mi is tapasztaltabbak lettünk, így tudtuk már hogyan lehet egyes esetekben saját körülményeinket kedvezőbbé alakítani. Egy alkalommal egy nem zsidó barátom, Wiedner Laci meglátogatott a körletben, és hozott anyámtól ennivalót. Felvett sárga karszalagot, hogy ne tűnjön fel. Laci egyébként bátyám barátja volt, de én is barátomnak tekintettem.

 
A Budapest elleni légitámadások egyre gyakoribbá váltak. Ezek a vasúti hálózatot is megrongálták. Többször kirendeltek bennünket a károk helyrehozatalára. Így a Kőbánya Felső megállónál javítottuk a síneket. Lebombázták a Déli - Összekötő hidat. Ezen a hídon valósult meg a vasúti összekőtetést a Keletitől a Dunántúl felé. A hídra pallókat tettek és így kellett átmennünk Pestről Budára. Miután nekem tériszonyom van, ez nem volt könnyű, nem néztem lefelé, és így simán átjutottam. Akrobata mutatványom befejezése után, a híd budai oldalán találkoztam bátyámmal, akinek munkaszázada ott dolgozott.


Illetékes szervek úgy döntöttek, hogy össze kell kötni a vasúti és villamos síneket úgy, hogy a vonat a lebombázott híd helyett a Horthy Miklós hídon (mai Petőfi híd) a villamos sínen mehessen át a Dunán. Ehhez a munkához több vasútépítő katona- és munkaszázadot – ezek között minket is – kirendeltek. Bár valamennyi ott dolgozónak éjszaka is folytatni kellett a munkát, az nem készült el sem akkor, sem később. Közben légitámadás is ért bennünket. A munka alatti zűrzavart kihasználtam arra, hogy engedély nélkül meglátogassam anyámat. (Persze ilyen engedély nem létezett.) Később még egyszer Soroksárról is tettem egy ilyen szabálytalan eltávozást. Egyik alkalommal egy nyilvános házat is meglátogattam. Merészségemet nyilván elősegítette az enyhülő politikai légkör.


Október 10-e utáni napokban jött a hír, hogy átmegyünk Felsőgallára. Ez ma Tatabánya része. Már korábban is volt bennünk félelem, hogy a Dunántúlra kerülünk. Úgy gondoltuk, hogy miután ez nyilván közelebb van a nyugati határhoz, így innen a deportálásunk könnyebben hajtható végre. Elképzelésünkben volt valami logika, de később kiderült, hogy ehhez csak Erdély jelentett elég távolságot. Okt. 15-én hangzott el a Horthy proklamáció. Ebben a kormányzó bejelentette, hogy kilépünk a háborúból. Persze a kilépési kísérlettel az országot vezető politikusok és a katonaság főparancsnokainak tekintélyes része nem értett egyet, a Horthyt körülvevő vezető egyének vagy gyenge szervezőknek mutatkoztak, vagy nem is akartak Horthynak engedelmeskedni. Az akció pillanatok alatt megbukott. Feltehetően a németek előre pontosan tudtak Horthy kilépési szándékáról. A hivatalos hatalom Szálasi által vezetett Nyilaskeresztes Párté lett. Persze a tényleges hatalom továbbra is a németek kezében maradt. Megszűnt az a németekkel szembeni kisebb ellenállás is, ami a Budapesti zsidók deportálását halogatta. Addig a magyar hatóság részéről zsidók tömeges lemészárlása Újvidéken kívül nem történt. 1944 okt. 15-e után nyilaskeresztes karszalagosok a csendőrséggel együttműködve összeszedtek zsidókból álló csoportokat, kivitték őket a Duna partra, ott főbe lőtték őket, és a hullákat a Dunába dobták. Erre a sorsra került Paula nagynénémtől elvált férje, Neumann Márton is. A volt férj gazdag ember volt, jellemében eltért puritán típusú nagynénémtől. Így nem csodálkoztam, amikor elváltak. A Jókai téren volt egy svéd védett ház, ide költözött Neumann Márton az új feleséggel. A nyilasok a ház valamennyi védelem alatt álló lakóját kivitték a Duna partra, és ott főbe lőtték. Az akkori körülmények kiszámíthatatlanságára jellemző, hogy nagynéném további életét válásának köszönhette. 


A nyilas hatalomátvétel után Budapesten is létrehozták a gettót. Aki kapott svéd vagy svájci menlevelet, az védett házba költözhetett. Ez valamivel jobb életkörülményeket jelentett, mint a gettó.De az élet a zsidók számára véletlenszerű apróságokon múlott. A budapesti zsidókból gyalogos csoportok deportálását is elindították. A gyalogos menetet az idősebbek nagy része nem élte túl. Ugyanakkor a fővárosban a deportálást nem tudták olyan globálisan megvalósítani, mint az ország többi részén.
 
Október 16-án átkerültünk Felsőgallára. Én ekkor még nem tudtam, hogy a háborúból történő kilépési kísérlet befuccsolt, és ébresztő után megszöktem. Budapestre kívántam menni. Az utcán felfegyverzett nyilaskeresztes karszalagosok csendőrökkel járőröztek. Így a szökést reménytelennek véltem, és visszamentem a körletbe. Amíg kint voltam a körletből, a többiek reggeliztek, és senki nem vette észre, hogy nem vagyok a századnál.


Horthy proklamációjának elhangzása után a munkaszázadunkból, -még Sorokságról-,nyolc társunk megszökött. Közülük két főt visszahoztak a századnhoz. A Horthy proklamáció után a katonaságtól is sokan megszöktek. Amnesztiát hirdettek azoknak, akik egy meghatározott időpontig önként jelentkeznek. A két fiú élt ezzel a lehetőséggel. Őket a századparancsnokunk – az amnesztiával mit sem törődve – egy órára kiköttette. Ez azt jelentette, hogy őket a kezüknél fogva felkötötték úgy, hogy a lábuk nem érte a földet. A nyolc fiúból egyről később azt hallottam, hogy egy légitámadásnál meghalt. Egy másikat később akkor láttunk, amikor Komáromban az országúton előttünk vonultak gyalogosan a deportálásra ítélt budapesti zsidók. Ő túlélte a deportálást. Négy sorsáról nincs tudomásom.

 
Felsőgallán több munkásszázad volt, valahogy Stolmár Győző ezek főparancsnoka is lett, így áldásos tevékenysége a többi század munkaszolgálatosaira is kiterjedhetett. Egy légitámadás alkalmával nem engedtek be bennünket az óvóhelyre. Egy másik óvóhely 3 km távolságra volt. Ide nem mentünk el, nem is lehetett volna időben odaérni, és bizonytalan is volt, hogy ott bemehetünk-e az óvóhelyre. Árokba feküdtünk le. Szemléltük az eget. Jöttek a repülők és le is dobtak ott bombákat. Egy másik munkaszázadban haláleset is történt. Másnap Stolmár százados a századot hosszú ömlengéssel „tisztelte” meg. Közölte, hogy mi biztos kapcsolatban vagyunk az amerikaiakkal. Halálbüntetés mellett tilos nekünk fehér lepedővel vagy bármilyen eszközzel jelt adnunk nekik. Nem értettem, hogy mitől tartott. Milyen információt akarhatunk az amerikaiakkal közölni. Mondjuk, ha kiteszünk a földre egy fehér lepedőt, akkor ezzel mit jelezhetünk. És ha tényleg akarnánk valamit jelezni, akkor honnan tudhatják az amerikaiak, hogy mit kívának az üzenetet küldök velük közölni.
 
November elején a századot áthelyezték Rév-Komáromba. A kb. 40 km-es utat teljes felszereléssel egy éjszaka gyalog tettük meg. A tisztek és tiszthelyettesek járműveken, a keretlegények felszerelésük nélkül csőre töltött puskával gyalog kísértek bennünket. 12 óra menetelés után megérkeztünk Komáromba. Egy téren megálltunk, ahol megengedték, hogy a földre leülhessünk. Én abban a pillanatban elaludtam. A csehszlovák Komáromban (Révkomáromban) laktunk. Itt is deltát építettünk. Ennek a célja az volt, hogy mind Budapestről, mind Bécs felől jövő vasúti szerelvény rámehessen a Duna hídra és a Felvidékről a hídon áthaladó vonat továbbmehessen mindkét irányba.
 
A századból 13-an kaptunk postán svéd, ill. svájci schutzpaßt. Anyám bejárt a hitközségre dolgozni. Itt szerzett apámnak, magának, bátyámnak és nekem svájci menlevelet. A HM utasítása az volt, hogy a menlevéllel rendelkező munkaszolgálatosokat Budapestre kell küldeni, az Aréna úti (ma Dózsa György út) laktanyába. Apám – aki időközben bevonult munkaszolgálatra – bátyámmal együtt oda is került. Stolmár százados úrnak ez az utasítás nem nyerte el tetszését. Megbeszélte a komáromi nyilaskeresztes párt vezetőivel, hogy útba indít bennünket, és ők majd útközben a hídon elfognak bennünket. Juhász szolgálatvezető őrmester vezetésével november vége felé útnak is indultunk. Már a körletben gyanús volt, hogy a kísérő keretlegények puskán kívül semmilyen felszerelést, pl. nagykabátot, személyes dolgokat nem hoztak magukkal. A nyilasok a megbeszélt helyen vártak ránk. Nekünk „állj”-t parancsoltak. Én a sorban a munkaszolgálatosok közül legutolsó voltam, mögöttem állt Juhász őrmester, aki odaszólt a nyilasoknak, „Hát itt volnánk”. Ebből számomra egyértelművé vált, hogy ez a találkozó előre meg volt beszélve. A keretlegények pillanatok alatt eltűntek, a nyilasok bevittek a Komáromi nyilas házba. Meglepetésünkre ott volt Nagy Lajos törzsőrmester. Felszólítottak bennünket, hogy a nálunk lévő pénzt adjuk át. A bőrkabátomban volt pár száz pengős belevarrva, de abban bízva, hogy azt nem találják meg, a pénzt nem adtam oda. Megtalálták, elvették a kabátot. Nagy Lajos akkora pofont adott, hogy majdnem kirepültem az ablakon. Így akart „passzívákat” szerezni. Később, a felszabadulás után úgy hallottam, hogy nyilas államtitkár lett.
   


Rabság


 

A nyilasok a komáromi Csillag Erődbe vittek bennünket. Ez egy börtön volt. Én pontosabban deportáló tábornak nevezném, mivel innen rendszeresen vittek transzportokat németországi koncentrációs táborba. A börtön épület a város keleti részén volt a vasúti töltés mellett, közel a Duna parthoz. Először egy-két percre az udvaron, a fal felé fordulva, a börtön falához állítottak bennünket. Ennek értelmére nem tudtam rájönni.

 
A foglyok összetétele igen változatos volt. Idehozták a Margit körúti katonai fegyházból a politikai, katonai foglyok egy részét. Köztük voltak kommunista és szociáldemokrata párttagok is. Találkoztunk köztörvényes bűnözőkkel, így a Kozma utcai toloncház foglyaival. A foglyok között voltak jehovista nők, akik valahogyan Erdélyből kerültek oda. A nyilasok összefogták a környékbeli cigányokat, és őket is ide zárták be. A cigányok között sok 10 év körüli gyerek volt. (Ma ugyan az a szokás, hogy cigány helyett roma kifejezést alkalmazunk, de én ekkor a roma elnevezést nem ismertem. Különben is a cigány szóban semmi dehonesztálót nem érzek.) És természetesen ide csukták be azokat a zsidókat, akik az itteni nyilasok kezébe kerültek. A börtön körülményei igen primitívek voltak. Még kb. tiz ágyas szobában is voltunk. A szükségleteket a szobában elhelyezett kübliben kellett elvégezni. A börtönön belül szabadon közlekedhettünk. Dolgozni általában nem kellett, néha rakodásra igénybe vettek bennünket. A reggeli és az ebéd elfogadható mennyiség volt, de vacsorát nem kaptunk. Állítólag a magyar börtönökben akkoriban ez volt a gyakorlat. Megismerkedtem a jehovista asszonyokkal. Önérzetes magatartásukkal igen szimpatikus benyomást tettek rám. Úgy tudom, hogy a jehovista férfiakat azért csukták le, mert nem voltak hajlandóak fegyvert fogni. Nem tudom azonban, mi volt az oka a nők bebörtönzésének. A felszabadulás után úgy hallottam, hogy ezt az öntudatos, vallási csoportot a németek és a nyilasok gyakorlatilag kipusztították. A börtönben ismerkedtem meg először kommunistákkal. A Kommunista Párt a Tanácsköztársaság bukása után illegalitásban volt, így könnyen nem is lehetett velük kapcsolatot teremteni. Ezen társaság is öntudatos, egymást segítő magatartásukkal elismerést vívtak ki bennem, felnéztem rájuk.
 
Az időt beszélgetéssel és különböző, főleg irodalmi játékokkal töltöttük el. Megismerkedtünk egy Eisler nevű freudista pszichológussal. Elmeséltük neki álmainkat. Az egyik társunk álmában egy kapun kiment. Mi úgy gondoltuk, hogy ez a szabadság utáni vágyat fejezi ki. Meglepetésünkre ez elsősorban az anyaméhből való kijutást, azaz a születésre utal. Egy másik álomban valaki ceruzával írt. Kiderült, hogy a ceruza (pencil) már alakjánál fogva is a péniszt fejezi ki. Lehet, hogy a pszichológus sorstársunknak van igaza?
 
A kabátomat a nyilasok elvették, így ruházatom az egyre hűvösödő időjárásban hiányos volt. Sajnos az idősebbek közül a börtönben többen meghaltak. Az egyik kabátját elvettem. Ez bennem némi lelkifurdalást ébresztett. Hullagyalázónak éreztem magam.
 
Egy magyarul beszélő, civil ruhás SS vagy Gestapós regisztrálásba vett egy sor foglyot. Ebbe mi 13-an is belekerültünk. Ekkor már megkaptam a 136139-es, koncentrációs táborban érvényes sorszámomat. Pár nap után, december 18-án bevagonírozták azokat, akiket regisztráltak, és a vasúti kocsikat útnak indították. Az útra kaptunk személyenként kb. 20 dekagramm marmeládot. Ez egy kocsonyás állapotú lekvár, amelyet késsel lehet vágni. Abban az időben ez a katonai élelmezéshez hozzátartozott. Lehet, hogy egy darab kenyeret is kaptunk, de erre nem emlékszem. Mint később kiderült, ez az élelmezés háromnapi ellátást képezett. Annak a vagonnak, amelybe én kerültem, még ablaka sem volt. Így benne csak a réseken beszűrődő fény biztosított félhomályt az ott bezárt kb. 30 embernek. A vonat gyakorlatilag éjjel ment, és nappal nyílt pályán várakozott. Velünk volt két ruszin fiatalember, akik nyilván nagyon éhesek voltak, így a kapott marmeládot egyből megették. Gondolom, ettől kaptak hasmenést, aminek eredménye a vagon higiénikus körülményeire nem éppen kedvezően hatott. A vagonba került Békeffy László, aki korábban a Margit körúti katonai fegyházban volt lecsukva, ha jól tudom angolok számára történt kémkedés gyanújával. Békeffy volt Nagy Endre utódaként korának leghíresebb magyar konferansziéja, rengeteg Hitler és fasizmus ellenes vicc megalkotója. Állítólag Horthy kártya partnere is volt, de ez nem valószínű. A vagonban egy összetört öregember benyomását keltette, aki nagyon fél a németektől. Azt mondta nekünk: mi ne féljünk, mi csak zsidók vagyunk, de ő Békeffy. Persze ez nem nagyon hangzott számunkra megnyugtatóan. Békeffy azt is mondta, hogy a politikai vicceit a zsidók találták ki. Két felöltője volt. Panaszkodott, hogy a németek az egyiket biztosan el fogják venni. Nekem ekkor még megmaradt a munkaszolgálatból a kulacsom. Így volt nálam víz. Bár utólag kiderült, hogy a szomjúságot nehezebb elviselni, mint az éhséget, én viszonylag kevés vizet kívántam. Békeffyt nagy művésznek ismertem, eltekintettem az ottani negatív benyomásoktól, adtam neki is vizet inni. Békeffy sok pénzt ígért annak, aki megszökteti. A vagonban két ember meghalt. Az egyik németországi megállásnál a tetemeket ki lehetett a vagonból vinni. Akik az elhunytakat kivitték, meglátták a vonaton a feliratot: „nach Dachau”. Így tudtuk meg, hogy a dachaui koncentrációs táborba visznek bennünket. Dachaui volt az egyetlen koncentrációs tábor, amelynek a nevét valamilyen regényből otthon már ismertem. Ez volt az első, vagy legalább is az elsők egyike a több száz koncentrációs táborból, amelyet a nácik építettek, és ahova három napi utazás után december 21-én, az év legsötétebb napján megérkeztünk.
 
Sajnálom, hogy a felszabadulás után – amikor még az emlékezetem pontosabb volt – nem készítettem vázlatot a koncentrációs tábor felépítéséről. Így csak a mai memóriám alapján tudom a tábort felvázolni. Ez a fontosabb részekben nem tér el a valóságtól, de természetesen a méretarányok elég pontatlanok. A vonat közvetlenül a bejárat (7) környékén állt meg. Így mikor a vagonajtót kinyitották, olvashattuk a kapun a feliratot „Arbeit macht frei ” (a munka szabaddá tesz). A táborban volt egy pár dolog, ami a többi hasonló helyen nem igen volt megtalálható. Ilyen volt a fontosabb politikai foglyok részlege (1), a könyvtár (6), a nyilvános ház (10) és a többi táborhoz képest valószinűleg jobban felszerelt kórház (5). A táborban többször elterjedt a hír, hogy a nemzetközi Vöröskereszt jön ellenőrizni. Én személyesen nem találkoztam velük, úgy gondolom, hogy a kezdeti időszakban gyakrabban, később ritkábban lehetett ilyen ellenőrzés. (Lehet, hogy ez a táborban terjedő flekktífusz miatt történt.) Az előbbiekben vázolt létesítményeket az ellenőrzésre való tekintettel készíthették.
 
A tábor végében külön, a többiektől elzárt részen voltak a fontosabb politikai foglyok (1). Ők saját ruhájukban voltak, szőrzetüket nem borotválták le, órájukat megtarthatták. Faludi György, a kiváló költő egyszer a televízióban beszélt a koncentrációs táborok borzalmairól. Meglepetésemre a táborok közül a dachauit kivételnek tekintette. Lehet, hogy neki csak erről az (1)-es táborrészről voltak információi. A (2)-es a konyhát, a (3)-as a fürdőt, a (4)-es az irodát jelöli. A táborban lévő rewierben (kórházban) (5) műtéteket is végzett a foglyokból álló orvosok és ápolok. A barakkokkal szemben itt minden beteg külön ágyban feküdt, amelyben ágynemű volt. A táborban található könyvtárat (6) az egyes foglyoktól elvett könyvekből létesítették. Így ott magyar nyelvű könyvek is voltak. A (8)-as a koncentrációs táborokkal foglalkozó filmekből ismerhető Appelplatzot, azaz felvonulási teret jelöli. A nyitott barakkokban elhelyezett foglyok minden reggel itt felsorakoztak létszám számlálás ürügyén, és ott ½ és 1 óra közötti időt várakoztak arra, hogy elmehessenek. Az volt az érzésem, hogy a tényleges létszám ellenőrzés meg sem történt, a felsorakozás a häflingek (foglyok) életének megnehezítését célozta.
 
 

A dachaui koncentrációs tábor alaprajza

emlékezetem szerint

 

1 magasabb rangú politikai foglyok tábora, 2 konyha, 3 fürdő, 4 iroda, 5 revier (kórház),

6 könyvtár, 7 kapu, 8 Appelplatz (felvonulási tér), 9 barakkok, 10 krematórium,

11 nyilvánosház, 12 őrtornyok, 13 SS tábor.

 

A (9)-cel jelöltem a barakkokat. Ezek száma 40-50 lehetett. A kapu oldalán lévő barakkok nyitottak, a másik oldalon lévők egy része pedig zárt volt. A zárt barakkból nem lehetett kimenni. A nyitott barakkban lévők a koncentrációs táboron belül szabadon mozoghattak. Egy barakkhoz két stube tartozott. A stubék mellett mosdóhelység volt található. Itt vécék és mosdók helyezkedtek el. A mosdóban rossz minőségű szappanok voltak, RIF felirattal. Ennek állítólag a jelentése „reine judische Fett” (tiszta zsidó zsiradék). A fürdő helységben csak hideg víz folyt a csapokból. A szobákban emeletes ágyak voltak. Emlékeim szerint ezek kétszintesek voltak. Nemrég olvastam egy könyvrészletet, amelyben Erdős László írja le dachaui emlékeit, ebben ő háromszintes ágyakat említ. Amikor 1965-ben meglátogattam a tábor helyén található múzeumot, megnéztem a bemutatóra felépített barakkot, ott is háromszintes ágyakat találtam. Lehet, hogy az én emlékeim nem pontosak, de az is lehet, hogy többféle barakk volt. A (10)-es a krematóriumot jelöli. Itt égették el a hullákat. A (11)-es épületben nők voltak, akiknek hajuk volt, és nem rabruhát viseltek. Feltételezésem szerint a hölgyeket csinosabb rabnőkből válogatták ki, feltehetően az SS-ek részére kellett szolgáltatásokat nyújtaniuk. A (12)-es őrtornyokból figyelték az SS-ek, mi zajlik a táborban. A fogolytáboron kívül, de azzal szorosan összeépítve, SS tábor (13) helyezkedett el.


A táboron belül a foglyok között hierarchia alakult ki. A fegyelmet a különböző beosztású foglyok tartották fent. Ezek nem csak az ismert kápók voltak, hanem stubeältersterek, blokkältersterek, lagerältersterek, lagerpolizeiek is. Akiknek ilyen beosztásuk volt fizetésül bonokat kaptak. A bonokért egy kantinban élelmiszert és egyéb használati eszközöket, esetleg a (11)-ben kapható szolgáltatásokat vásárolhatták meg.


A foglyok csíkos ruhát viseltek, ennek kabátján a foglyok sorszáma és nemzetiségének megfelelő színes háromszög volt felvarrva. A német foglyok háromszögének színe fekete volt. Ezek között köztörvényes bűnözők és homoszexuálisok is voltak. A zsidó foglyokat zsidó nemzetiségűnek tekintették, és ezt sárga háromszög jelölte. A háromszög színe a foglyok hierarchiájában lévő helyét is meghatározta. Ennek tetején a németek, alján a zsidók voltak. Egyes országok vöröskereszt szervezetei élelmiszer csomagokat küldtek az illető ország állampolgárainak. Nem találkoztam a magyar vöröskereszt által küldött csomaggal. A mi szempontunkból ez lényegtelen volt, mert mi nem magyarnak, hanem zsidónak számítottunk. Zsidó nem kaphatott csomagot.


A vagonból kiszálltunk, a szabadban meztelenre kellett levetkőzni, csak a cipő és a nadrágöv maradhatott nálunk. A többi holminkat a földön hagyva mentünk be a fürdőbe. A fürdőben pár percre kinyitották a meleg vizet. Tussolás után csíkos rabruhákat kaptunk, és zárt barakkokba vittek bennünket. Két ember kapott egy ágyat és egy pokrócot. (Ein Bett, zwei Männer, eine Decke.) Az ágyon ágynemű nélkül szalmazsák volt. Este kaptunk valamilyen meleg levest, ami a háromnapi éhezés után igen jól esett. Továbbiakban napi háromszor volt étkezés. Ezek mennyisége fokozatosan csökkent. Reggelire komiszkenyeret és teát kaptunk. A kenyéradag a teljes napi ellátást képezte. Az első 2-3 napban egy fő, egy napra, negyed komiszt kapott. A komiszkenyér képezte Magyarországon is a katonai ellátást. Ez szögletes korpás kenyér volt. A német komisz ehhez hasonló, de erősen fűrészpor ízű kenyér volt. Egy komiszkenyér 1 kg lehetett. A napi adag pár nap után a komisz 5-öd részére csökkent, majd sorozatos apadás után a napi adag 1/12 komisznál kötött ki. Ez egy ujjnyi vastagságú kenyérszeletet jelent. Az első nap krumpli és hús képezte az ebédet. Karácsony után az ebéd csak híg levesből állt. Ekkor a napi adag kb. 400-500 kalóriát tartalmazott. A nagyfokú éhezés az emberekből az élelem megszerzése iránti, állati jellegű tulajdonságot hozott felszínre.


Az élet a zárt barakkokban igen egyhangú volt. A beszélgetések főleg a különböző finom ételek utáni vágyakozást tükrözték. Én az első napokban úgy gondoltam, hogy a tábor körülményei között életben lehet maradni, de nagyon bizonytalan, hogy közvetlenül a felszabadulás előtt mit fognak a németek velünk tenni. Persze tévedtem. Ekkor még nem tudtam, hogy a táborban kiütéses tífusz szedi áldozatait, és ismeretlen volt még a kenyéradag nagyfokú  csökkenési tendenciája és a főtt étel egyre tartalmatlanabbá válása.. Egyesek elvesztették életkedvüket, ők sajnos három nap alatt meghaltak. Csodáltuk Eisler pszichológust, hogy volt lelkiereje reggelente tornázni. Szegény később mégis bedilizett és meghalt. Az éhezés egyre jobban igénybe vette a szervezetünket. Az állandóan csökkenő étkezési adagok mellett a foglyok egy része éhen halt. A táborban flekktífusz járvány bőven szedte áldozatait. A tetemek a barakkok előtt kupacokba rakva hetekig feküdtek, míg elégetésükre sor került.


A foglyokból időnként szerveződtek csoportok, akiket számunkra ismeretlen helyre, munkára vittek el. Egyik ilyen nem zsidókból álló csoport szervezése után két fiú sorszámot és háromszöget cserélt. Az egyik közülünk került ki, akivel együtt voltam munkaszolgálatos. Ő nem akarta, hogy zsidóként tartsák nyilván. A másik egy nem zsidó magyar fiú volt, akit kijelöltek a szervezett csoportba, és aki nem kívánt az ismeretlen helyre eltávozni. Érdekes lenne tudni, mi lett a két ember sorsa?


Már munkaszolgálat alatt tetvesek voltunk. Ez ellen hiába küzdöttünk. Ha felvettünk egy frissen mosott tiszta inget, akkor már másnap a visszavarrásoknál megjelentek a tetű petéi. Ezeket a körmeinkkel szét lehetett pukkasztani, de ez nem volt elég a tetűk kiirtásához. A koncentrációs táborba a tetveket mi nem vittük be, hisz ott minden ruhadarabtól megszabadítottak bennünket. Mégis mindenki tetves volt. A tetvek terjesztették a kiütéses-, azaz a flekktífuszt. Tudtommal három féle tífusz van, ezek a has-, a fej- és a kiütéses tífusz. Ezeknek csak az a közük egymáshoz, hogy mindegyik magas lázzal és önkívületi állapottal jár. Engem a tetvek elég hamar megfertőztek. Ennek tünete magas láz és étvágytalanságon kívül igen erős hasmenés is volt. Társammal feküdtem az ágyon, arra jött egy idősebb lengyel, gyűlölettel ránk mutogatott, hogy ezek zsidók. Másnap bepanaszolt a stubeältesterünknél, hogy mi elloptuk a kenyerét. Én már betegségem miatt a saját adagomat sem tudtam megenni. A cseh nemzetiségű stubeälterster szó nélkül egy bottal kezdett verni. Ő több éve lehetett koncentrációs táborban, és a bedilizés előjelei már kezdtek rajta mutatkozni. Nem sokkal később agyának felbomlása be is következett, és meghalt. Szerencsém csak annyiban volt, hogy az ötödik-hatodik ütés után a bot eltört. Éjjel nem tudtam aludni, szívrohamaim voltak.


Másnap egy csoporttal bevittek a rewierbe. A szabadban hideg volt, nekem nagykabátom nem volt, mégis eljutottam megfázás nélkül a kórházhoz. Korábban nem gondoltam volna, hogy egy legyöngült szervezet ennyi mindent kibír. A kórházban 4-5 napig alig tudtam enni valamit. Megítélésem szerint a betegség előtti súlyom kb. a kétharmadára csökkent. A kórházban vizsgálathoz vizeletet kívántak venni. Miután vizelni nem tudtam széklet nélkül, kértem ágytálat. Ennek a szükségét az ápolók nem tudták megérteni. Így a vizeletvizsgálat elmaradt. Az orvosok egyből megállapították, hogy kiütéses tífuszom van. Tudtommal ennek gyógyszere nem volt, talán ma sincs. Valamilyen gyógyszert kaptam, ami valamilyen erősítő szer lehetett. Az orvosok és az ápolók maguk is foglyok voltak. A belga orvos barátságos volt, és próbált lelkileg segíteni. 4-5 nap után hasmenésem elállt, majd étvágyam is lett. A Rewierben az ellátás főleg tejbegrízből állt, amiből repetát is lehetett kapni. Ezt igyekeztem kihasználni.


Mikor már valamennyire sikerült magam összeszedni, akkor jött hozzám egy SS orvos. Vele ekkor másodszor találkoztam. Az első akkor volt, amikor megérkeztünk a koncentrációs táborba. Valószínűleg ő volt a tábor parancsnoka, vagy parancsnok helyettese. SS parancsnokkal összesen ezen a két eseten kívül csak egyszer találkoztam. Sokáig úgy gondoltam, az évek alatt a SS-ek olyan magas fokú szervezettséget alakítottak ki, hogy feleslegesnek tartották a tábor irányításában való személyes részvételt. Erdős László írta, hogy a németek azért voltak a táborban ritkán találhatóak, mert féltek a flekktífusztól. Valószínűleg neki van igaza. Az SS orvos vérvétel céljából jött hozzám. A vér azért kellett nekik, hogy a járvány ellen szérumot kísérletezzenek ki. Ebből két dologra lehet következtetni. Az SS-ek annyira nem bíztak a fogoly orvosokban, hogy a vérvételt rájuk bízzák. Továbbá úgy látszik, ha az egészségükről van szó, akkor ehhez még az „alsóbbrendű” zsidó vér is megfelelő, nem féltek, hogy esetleg az árja vér a sémivel keveredik. A vérvétel úgy történt, hogy az injekciós tűt belém szúrta, és 3 db fiolával hirtelen összesen 3 dl vért szivattyúzott ki belőlem. A gyors vérveszteségtől órákra rosszul lettem. A kórházban láttam egy folyosót, ahol ki volt írva, hogy malária laboratórium. Gondolom, hogy egyes foglyokat megfertőztek maláriával, és így próbáltak malária ellenes gyógyszert fejleszteni.


A kórházban kb. 2 hétig lehettem, utána egy nyitott barakkba kerültem. Súlyom talán egy-két kilóval gyarapodott, de azt a súlyt és azt az egészségi állapotot, amelyben közvetlenül betegségem előtt voltam, a koncentrációs táborban már nem tudtam visszaszerezni. Itt is gyakori volt az olyan munkacsoportok szervezése, ahova bekerülteket ismeretlen helyre vittek el. A csoportszervezők rám nézve, és látva legyengült szervezetemet nem tettek be egyik csoportba sem. Lehet, hogy a nyomorúságnak is vannak pozitív oldalai?


A nyitott barakkból kijárva ismertem meg a tábor felépítését. Megtaláltam a könyvtárat, innen könyveket tudtam kölcsönözni. Többek között Petőfi összes verseit is sikerült megkapnom. Az olvasás adott némi lelki erőt a túléléshez. Egyszer valamilyen bútort kellett a fontosabb politikai foglyok részébe cipelni. Így szereztem erről a részről tudomást. Reggelente ácsorogni kellett az Appelplatzon. Ez volt a nyitott barakk hátránya.


Sok nem zsidó lengyellel voltam egy stubéban. Egyszer a reggeli osztást várók sorának hátsó felébe kerültem. Egy lengyel odajön, és rám kiabál, hogy én már egyszer kaptam reggelit. Mondom neki, hogy téved. Négy-öt lengyel odajön, és fenyegetőzni kezdenek. Két holland fogoly megvédett, de reggeli nélkül maradtam. Számomra meglepő volt egyes lengyel fogolyoknál uralkodó gyilkos antiszemitizmus.Valószinűleg ennek kialakulásában szerepe volt a kocentrácios táborban lévő nem emberhez méltó körülményeknek.


Egyszer az egyik fogolytól hallom, hogy tetű ellenőrzés lesz. Kérdem, mi a következménye annak, ha valakinél tetűt találnak. Válaszul közlik velem, hogy annak fürdőbe kell menni. Kérdeztem, hogy ez miért rossz. A válasz rövid volt: nem kívánom, hogy megtudjad. Megtudtam. Este kellett a fürdőbe menni. Ott volt egy 17 év körüli, magyarul tudó erdélyi szász SS. Nem tudom, hogy mi dolga lehetett neki ott. Tajtékozó szájjal kifejtette nekünk, hogy minden zsidót ki fognak irtani. A fürdőben levetkőztünk. A ruhákat elvitték. Egész éjjel állva és meztelenül fáztunk a nyirkos fürdőben. Megint elcsodálkoztam, hogy mi mindent ki lehet bírni. Persze ehhez lélekerő kellett. Reggel pár percre kinyitották a meleg vízcsapokat, visszakaptuk a ruhákat, és visszamehettünk a barakkba.


Szerencsére csak szóbeszédből tudom, hogy büntetésből az egyes foglyokat étlen szomjan olyan világítás nélküli helységbe zárták, amelynek mindhárom mérete kb. 1 méter. Így abban nem volt hely sem felállni, sem lefeküdni.


Új barakkban a velem egyidős László Gyurkával kerültem össze egy ágyon. Vele együtt ismerkedtünk meg a nálunk kb. 10 évvel idősebb Schiffer Pállal, az akkori Magyarországi Szociáldemokrata Párt egyik vezetőjével. Pali intelligenciája, nyugodt, objektív okfejtései lelkiekben megerősített, és ez hozzájárult túlélésünkhöz. Megismerkedtünk Salamon úrral és fiával. Ők erdélyiek voltak, és a Todt Szervezetnél dolgoztak. A Todt szervezet német félkatonai jellegű munkaszolgálat volt. Részben ők építették az autósztrádákat és egy sor egyéb katonai jellegű építményt. Az államnak ez egy olcsó munkaerőt jelentett. Addig úgy tudtam, hogy a táborban a zsidó foglyok nem dolgozhatnak. Ekkor értesültem, hogy a Todt szervezetnél három zsidó csoport is van. Aki dolgozott, az külön élelmiszer ellátásban is részesült. A tábor ellátásában is kapott „Zulage”-t, ami általában napi 1-2 dkg margarint jelentett. Ezen kívül a munkahelyén is kaphatott plussz ennivalót. Ennek mértéke munkahelyenként különböző volt. Salamonék adtak nekünk enni. Nem tudom könnyen szavakkal leírni, hogy ez, a táborban kialakult, csak önmagával törődő tendencia mellett milyen magas fokú emberi erényt jelentett. Az idősebb Salamon azt is elintézte, hogy László Gyurival együtt dolgozhassunk a Todt szervezetnél. A legjobb helyzetben azok voltak, akik egy kertészetben dolgoztak. A legrosszabb, de a táborban lévőkhöz képest jobb helyzetük volt azoknak, akik egy raktárban végeztek munkát. Minket ide osztottak be. A csoportok munkahelye a táboron kívül volt. Az itt dolgozóknak volt csíkos nagykabátja. Ilyet mi nem kaptunk. Így fázva mentünk a munkahely és a tábor között. 3-4 hét után minden magyarázat nélkül a munkahelyről kitettek bennünket.


Összeakadtam egy 16-17 éves magyar zsidó fiúval, aki korábban Auschwitzben volt fogoly. Beszélt az ott működő gázkamrákról és krematóriumról, szóval a „végső megoldást” képező tömeggyilkosságokról. A borzalmas történetet nehezen tudtam elhinni, de muszáj volt, ilyet nem lehet kitalálni.


Elmentem egy barakk mellett, ahonnan ismerős magyar nóták zenéjét hallom. Bementem. Egy ötven év körüli cigányprímás vonójával nótákat csalt ki egy hegedűből. Az ott lévő fogoly parancsnok szerezhetett neki egy hegedűt, hogy meghallgassák játékát.


A táborba bejutottak a háború hírei. Így egy alkalommal a Völkischer Beobachter című fasiszta újság került hozzánk. Derültünk, – bár egyáltalán nem mulatságos – mikor a lapban olvasható volt, hogy a magyar harctéri csapatok „No, baszd meg” ősi magyar csatakiáltással rohantak az ellenségre. Áprilisban már tudtuk, hogy a számos „harcvonal egyenesítése” azt jelenti, hogy a szovjet csapatok Berlint ostromolják és az angolszász hadsereg is már Németország területén vívja csatáit. Logikusnak látszott, hogy rövidesen vége lesz a háborúnak. A felszabadulásra – félve a csalódástól – nem mertem gondolni. következtében. Ezek ellenére lelkileg tartottam magam. Eszembe sem jutott, hogy ezek a jelek az ottani körülmények miatt a halálhoz vezethetnek.

 

Nem emlékszem már, hogyan sérült ekkor meg a karom. Bementem a kórház ambulanciájára, ahol a sebet ellátták. Mondták, hogy két nap múlva jöjjek vissza kötözésre. Mikor erre be akartam menni a revierbe, éppen összeszedték a táborban lévő zsidókat. Ezt úgy szervezték, hogy minden zsidó fogolyért jött egy másik fogoly, aki az Appelplatzra kísérte a rábízott egyént. Mondom az értem jött egyénnek, hogy megyek vele, de engedjen be előbb kötözésre. Nem mehettem. Mondom, nem fogok eltűnni, ha kételye van, jöjjön velem. Nem, azt nem lehet. Órákat vártunk az Appelplatzon, majd visszaküldtek a barakkba. Közben persze az ambulancián a rendelési időnek vége lett. Ugyan ez a történet másnap megismétlődött. Harmadnap, április 26-án megint értem jött a kísérőm, de menet közben magamra hagyott. Ekkor bementem az ambulanciára. Várom a soromat, egyszerre megjelent a kísérőm és elvitt. Jobb lett volna, ha nem szólok neki egy szót sem, akkor nem tudja, hol kell keresnie. Az Appelplatzon adtak nekünk papír hálózsákot, csíkos nagykabátot, csajkát és egy vöröskeresztes csomagot. Ezt úgy értékeltem, hogy az amerikaiak rövidesen itt lesznek, és a németek nem akarják, hogy találjanak egy sor szétosztatlan csomagot. Ez valószínűleg igaz, de ma már úgy vélem, hogy bennünket kivégezni vittek, és ehhez tartozott ez a ködösítő ceremónia. Ezzel egy időben az SS-k más koncentrációs táborokat ürítettek ki, és hoztak új foglyokat Dachauba. Ezek közt bőven voltak zsidó foglyok.


Utólag visszagondolva , úgy ítélem meg, hogy  a koncentrációs táborban két ízben álltam közel a halálhoz. Először amikor már tífuszos voltam és a stubeältester bottal ütött, másodszor a kórházban a napokig tartó éhezéskor. Nekem egyik esetben sem jutott eszembe, hogy most meghalhatok. Úgy gondolom, hogy az erős élni-akarás tartott életben. Amikor a kórházból kijöttem egészségileg rosszabb állapotom volt,mint a betegség előtt. Bokám minden estére megdagadt,a szívem többször össze-vissza kalimpált. Később vitaminhiány miatt skorbut betegség következtében a számom  belül kiütések keletkeztek. Ezek ellenére lelkileg a táborban végig tartottam magam. 

Többen megkérdeztek, hogy tudtam életben maradni. Ehhez elsősorban szerencse kellett. Szerepe volt természetesen a fizikai állapotnak, de nem elhanyagolható az akaraterő, az élni akarás. Én igyekeztem olyan magatartást tanúsítani, hogy minél kevésbé legyek szem előtt. Persze, ez nem volt egy biztos módszer, de szerintem nagyobb valószínűséget jelenthetett a túléléshez. Persze túlélésemnek szerepe volt abban is, hogy én nem egészen fél évet voltam koncentrációs táborban. Ma nem tartom valószínűnek, hogy egy hónappal többet túl tudtam volna élni. 


Mielőtt leírnám felszabadulásunk történetét, megpróbálom a koncentrációs tábor általános légkörét megfogalmazni. Ez igen nehéz feladat. Eddig nem olvastam olyan könyvet, nem láttam olyan filmet vagy színdarabot, amelyik az én tapasztalatomnak teljesen megfelelne. Persze, ezek sok mindent a valóságból visszaadnak, de valami lényegeset mégsem. Azokat az életkörülményeket, amikor a hatalmat kiszolgáló egyének büntetlenül azt tehetik, amit akarnak, nehéz elképzelni azoknak, akik nem éltek ezen körülmények között. Az éhező ember sokszor olyan, mint az éhező állat, élni akar, és ennek eléréséhez megváltozhat az erkölcsi norma, az emberi tartás. A táborbeli körülmények valami eltorzult felfogást érlelhetnek az emberekben. Ezt nem tudom jellemezni. Persze nem az éhező sorstársakat lehet ezért elmarasztalni, hanem azokat, akik nyomorúságos helyzetbe hozták őket. Sok egyén ember tudott maradni, igyekeztem erre kiemelkedő példákat is bemutatni. A koncentrációs táborok megszervezését, megvalósítását végző emberek olyan bűnözőkhöz tartoznak, akik a tömeggyilkosságok elkövetésével kapcsolatban semmilyen erkölcsi gátlással nem rendelkeznek. Egyértelműen tapasztalható volt, hogy emberek egy csoportjában van erre hajlam, de a normális társadalmi körülmények visszatartóan hatnak. Az erkölcsös felfogás, a humanitást hirdető vallások, a törvények és a büntető eszközök gátolják a kegyetlen ösztönök érvényesülését. Amikor azonban a külső körülmények (háborúk, terrorista uralmak) utat engednek az alantas hajlamoknak, akkor azok érvényesülhetnek.


Ma sem értem, hogyan tudott német népben uralomra kerülni a nácímus. Az emberi kultúra fejlődéshez olyan személyeket adott  német társadalom mint pl. Johan Wolfgang von Goethe,Thomas Mann, Ludwig van Beethoven, Johann Sebastian Bach, Robert Koch, Albert Einstein, Werner Karl Heisenberg stb. Mégis Németországban valósították meg az emberi történelemnek legaljasabb tömeggyilkolását.


Megpróbálom a Dachaui Koncentrációs Tábort más hasonló olyan helyekkel összehasonlítani, ahol magyar zsidók voltak. Persze nekem nincs a többi helyről személyes tapasztalatom. Sokáig azt hittem, hogy legborzalmasabb lehetett a helyzet Auschwitzben, ahol a gázkamrás tömeggyilkosságok napirenden voltak. Nem rég került tudomásomra, hogy a Lengyelországban lévő kevésbé ismert Sobiborba telepített táborban még borzalmasabb volt a helyzet. Az lengyel, zsidó foglyok nagy része oda kerülésük után rövidesen gázkamrában lelte ki életét.   Sok olyan tábor volt, ahol csak zsidó foglyok voltak. Ezekben nem létezett a belső ranglista, ami a vegyes rabokkal bíró táborok zsidó foglyaira nézve hátrányos volt. Dachauban nem kellett a foglyoknak nehéz köveket egy „halál lépcsőn” felfelé cipelni, mint Mauthausenben, és nem volt nehéz fizikai munkakényszer, ami sok hasonló helyen fordult elő. Az étkezést nem tudom összehasonlítani, de valószínűleg a mi ellátásunk kevésbé volt elég az élethez, mint sok más koncentrációs táborban. Dachauban a tábor kezdeti időszakában rendszeres volt a Nemzetközi Vöröskereszt ellenőrzése. Valószínűleg ennek tudható be a kórház jobb felszereltsége és a könyvtár üzemeltetése. Halálozási statisztika nem áll rendelkezésemre. Úgy becsülöm, hogy az én korosztályomnál, vagyis a 20 év körülieknél kb. 60% élte túl a tábor körülményeit. Ez a százalék a foglyok korának növekedésével csökken, és 60 éveseknél már nem éri el az 1%-t sem. Valószínű, hogy a dachaui lényegesen nem  jobb, mint más táboroké.


A visszaemlékezésemmel kapcsolatos érzelmeim többször változtak. Eleinte a tömeggyilkosság és az elszenvedett megalázás emléke miatt nyomasztó érzésem volt. Egy-két év után az emlékek kezdtek úgy átalakulni, mintha azokat mozivásznon láttam volna. 8-10 év elteltével olyan álmaim voltak, hogy engem a fasiszták üldöznek, és én menekülök. Ezt úgy értékelem, hogy tudat alatt a történteket szeretném meg nem történtté tenni, és próbálok az elől menekülni.A bibliában az olvasható, hogy az egyiptomi kivonulás után a zsidóknak 40 évig kellett vándorolni, hogy az ígéret földjére a rabszolgaság nyomasztó hatása alól mentes, új generáció vonuljon be. Én úgy érzem, hogy ehhez hasonlóan életem végéig sem tudok mentes lenni a fasiszta rabszolgaság nyomasztó emlékeitől, de az utánam jövő zsidó generációk bizonnyal már felszabadultak ez alól.


Erős érzelmeket váltott ki bennem egy prágai kiállítás. Ez az egyik zsinagógában volt látható, és a terezienstaadti koncentrációs táborban élt 5-6 éves gyerekek rajzait tartalmazta. A Terezienstadtban a foglyok egy ideig viszonylag jobb körülmények között éltek. A családok egy része együtt maradhatott. A könnyebb élet tette lehetővé, – szemben a többi koncentrációs táborral – hogy a gyerekek papírhoz és színes ceruzához juthattak. Az ábrák mellé oda volt írva, hogy azt ki rajzolta és hány éves korában halt meg. A rajzok azt érzékeltették, hogy alkotói élni akartak, de meggyilkolták őket.


A fasizmus tömeggyilkolása hatalmas veszteség az emberiség kultúrája szempontjából is. az elpusztított emberek között sok kiváló egyéniség volt, ugyanakkor sor tehetséget végeztek ki, mielőtt azok kibontakozhattak volna. Természetesen a nem kiemelkedő egyének gyilkolása is hatalmas bűn. Az élettől való megfosztás mellett az emberek megnyomorítása, megalázása is vétek. 

 

   

Felszabadulás és hazajövetel


 

A táborban összegyűjtött zsidókat egy fapados kocsikból álló vasúti szerelvényben helyezték el. Többen voltunk egy vagonban, mint ahány ülőhely volt. Összehúztuk magunkat. Volt, aki a csomagtartóba került, szóval valahogy elhelyezkedtünk. A vonat április 26-án elindult velünk. Nem tudtuk hova visz a lokomotív.


A vöröskeresztes csomagok különbözőek voltak, aszerint, hogy melyik országból származtak. A csomagokban konzervek, csokoládék, kétszersültek, cigaretták voltak. Volt olyan csomag, amelyben Globus sűrített paradicsom konzerv is volt. Így éhezni már nem kellett, de évekig tartott, míg az élelmiszer utáni vágy élt bennem.


Másnap, április 27-én napközben a vonat megállt. Utólag megtudtuk, hogy Garmisch-Partenkirchen környezetében vagyunk. Az a hír járta, hogy egy vasúti hidat felrobbantottak, és a vonat nem tud tovább menni. Egy-két óra várakozás után kiderült, hogy nyugodtan kiszállhatunk. Az SS őrök nemhogy lelőnének, vagy lelövéssel fenyegetnének, vagy akár csak ordítoznának velünk, hanem barátságos hangon beszélek hozzánk. Közölték, hogy a müncheni rádió bemondta: vége van a háborúnak. Hihetetlennek tűnt, hogy ez ilyen váratlanul, számunkra előzmények nélkül bekövetkezett. A háborúnak nem is volt vége. Valaki, vagy valakik megszállhatták a müncheni rádiót, és valamit bemondtak, ami félreérthető volt. Később egy novellában találtam erre utalást, de abból sem derült ki, hogy mi is történt.


Egy idő után az SS örök közölték velünk, hogy elvisznek bennünket egy szállásra. Nekünk két választásunk volt. Vagy bízunk az őrökben, vagy önállósítjuk magunkat. Ez utóbbi nagyon bizonytalannak tűnt, így vagy mindenki, vagy legtöbben követtük az őröket. Az út – melyen a nem igazán embereknek kinéző társaság elindult felfelé – az Alpok valamely csúcsa felé vezetett. A természet itt még havas, a levegő nyirkos volt. Az út mentén folyt egy patak, amely elsősorban az olvadó hó vizét vitte  mélyebbre. Az emberek nagy része nehezen vonszolta magát. Eleinte igyekeztek könnyíteni terhükön, eldobálták a kapott csajkát, hálózsákot, majd leültek a földre, hogy ők nem tudnak továbbmenni. Persze, igyekeztünk tartani bennük az élni akarás vágyát, mondván, hogy már nem sokat kell kibírni. Segítettünk felállni és támogatni őket. A megtett úton a vánszorgó emberek otthagyták nyomukat az eldobált eszközökkel és olyan emberekkel, akin már nem lehetett segíteni. Gondolom az ott maradt emberek éjjel megfagyhattak. 3-4 km megtétele után egy nagyobb házhoz értünk. Felmentünk a padlásra, és az ott elszórt szalmára letelepedtünk, majd aludni próbáltunk. Másnap reggel visszamentünk az előző napi útvonalon. Az útról elvitték azokat a nyomokat, amelyeket csoportunk ott hagyott. A vasútnál megdöbbenten tapasztaltuk, visszajött a régi hangnem. Közölték velünk, hogy egy egyetlen kocsiból álló szerelvény ingajáratban fog tovább vinni bennünket. László Gyuri és én a harmadik transzportba kerültünk. A vonat az Isar folyó egyik kopár félszigetére vitt bennünket. Ott az őrzésünk laza volt. A visszatért hangnem alapján attól féltem, hogyha az egész csoport megérkezik, akkor az SS-ek vérfürdőt rendeznek. Mondom László Gyurinak; szökjünk meg. A folyóval párhuzamosan országút helyezkedett el. A folyó és az út között erdősáv volt található. Félve a fegyveres alakulatoktól nem mertünk az országúton menni, így az erdőben ballagtunk. Pár km. út megtétele után Mittenwald nevű településbe érkeztünk. Szállást kérve bekopogtunk a házakba. Nyomorúságos kinézetünk és csíkos ruhánk árulkodott, kik vagyunk. Volt ahol kezünkbe nyomtak egy vekni kenyeret, vagy egy húskonzervet, volt ahol előadást tartottak, hogy nekik valamelyik rokonuk is koncentrációs táborba került, volt ahol mogorván elkergettek, de szállást nem adtak. Indok az volt, hogy tele vannak katonákkal. Mikor már besötétedett, kezdtünk lemondani arról, hogy az éjszakát fedett helyen tudjuk eltölteni. Végül egy helyen közölték, hogy ágyat nem, de valamilyen fekvőhelyet tudnak biztosítani. Levittek egy pincébe, ahol már egy sor ember padon feküdt, de még voltak szabad lócák. Lefeküdtem az egyikre, mellettem egy SS aludt. Kiderült, hogy igazat mondtak, a község tele volt a frontról dezertált katonákkal.


Másnap mondom Gyurinak, hogy próbáljunk kórházat keresni. Kiderült, hogy ez a település nem is annyira kicsi, mint amekkorának gondoltuk, van itt kórház és laktanya is. Megtaláltuk a kórházat. Itt lemosdattak bennünket, adtak tiszta fehérneműt, meleg levest és a folyosón egy-egy ágyat. Még ezen a napon az Isar félszigetén maradtak is bejöttek Mittenwaldba. Elmondták, hogy az SS őrök lövöldözni kezdtek, mikor odament autóval egy nő, aki azt közölte az SS-ekkel, hogy itt vannak az amerikaiak, a német hadsereg szétesett, ne foglalkozzanak a zsidókkal, meneküljenek. Erre az SS őrök eltávoztak.

Mittenwaldban volt egy nagy élelmiszer raktár. Ezt másnap a lakosság szétszedte. Mikor ennek hírét megtudtuk, mi is megkerestük ezt a helyet. (Miközben a raktár helyéről érdeklődtem, egy katona puskáját rám fogta.) Emlékem szerint a raktárban volt húskonzerv, rizs, krumpli, makói vöröshagyma. Gondolom, hogy Németországban sokfelé lehettek ilyen raktárak. Mi két húskonzervet szereztünk.


Az amerikai csapatok harc nélkül 1945. május 1-jén vonultak be Mittenwaldba. A csapat néger katonákból állt, félvér tisztekkel. Számomra meglepő volt, hogy az USA hadseregében elkülönítik a négereket. A katonáknak jó hangulatuk volt. Apróbb ajándékokkal igyekeztek segíteni bennünket, de a legfontosabb, hogy felszabadultnak érezhettük magunkat.


Az amerikai parancsnokság úgy döntött, hogy a mittenwaldi laktanyában fogunk lakni, és a frissiben megalakult német helyi kormányzatot kötelezték arra, hogy étkezésünkről gondoskodjanak. A laktanyai elhelyezés elfogadható, az ellátás azonban gyenge volt. A számban a vitaminhiány következtében fellépő kiütések elfertőződtek, és az arcom megdagadt. Szóltam az egyik amerikai katonának, hogy orvosi ellátásra van szükségem. Erre beültetett a kocsijába, és elvitt egy német fogorvoshoz. Az orvos kezelte a fertőzést, és lassan rendbe jöttem. Nem éheztem, de az evési vágy igen erős volt bennem. Megettem egy egykilós hideg húskonzervet. Tudtam, hogy ezt nem szabad tenni, de nem tudtam ellenállni annak, hogy élelem van előttem, és ne egyek belőle. Évekig tartó hasmenés lett gyengeségem eredménye.


Elhatároztam, hogy a gyenge élelmezést feljavítom. Ehhez beszereztem egy olyan villanymelegítőt, amin főzni lehetett. Bizonyos alapvető fogalmaim voltak a főzéshez. Szerencsémre volt egy fiú a laktanyában, aki szakács volt Stern Bácsi kóser vendéglőjében. (Azt hiszem, hogy ez az étterem Óbudán volt.) A fiú nevére már nem emlékszem. A főzési jellegű kérdéseimre készségesen kaptam tőle választ. A főzéshez szükséges nyersanyagot a faluban vásároltam. A pénzt a cigaretta képezte. A cigaretta kiindulási fedezetét a vöröskeresztes csomagban lévők biztosították. A továbbiakat kereskedéssel szereztem. A laktanyában egy doboz húskonzervért 3 doboz cigarettát lehetett kapni. Én a faluban egy doboz cigarettát egy doboz húskonzervre cseréltem. Természetesen nem csak húskonzervet szereztem, hanem egyéb élelmiszert is, mint pl. krumplit, babot, füstölt húst, kenyeret, tojást. Életem ekkori rövid szakasza volt, amikor kereskedtem, pontosabban csere-kereskedtem. Későbbiek során sohasem üzleteltem. Úgy látszik, hogy nekem őseimmel ellentétben, csak az ilyen primitív kereskedelemhez van érzékem. A húskonzervben lévő húsból fasírtot készítettem, a babból és füstölt húsból igen finom bableves készült. Az étlapon paprikás krumpli is szerepelt. Igyekeztem a kapott ebédeket is feljavítani. Így pl. a főtt marhahús szeletet kirántottam. A kereskedői és a szakács tevékenységemnek meg volt az a haszna is, hogy volt valami feladatom, jobban telt az idő.


Gondot jelentett, hogy semmit sem tudtunk családtagjainkról. Volt a családon belül olyan megállapodás, hogyha elszakadunk egymástól, és túléljük a borzalmakat, akkor Kisrózsival, anyám New Yorkban élő fogadott testvérével keressük a kapcsolatot. Bár a címet megjegyeztem, de a posta még nem működött. Később megtudtam, hogy Kisrózsi a nevemet egy listán megtalálta, és erről anyámat értesítette. Aki így megtudta, túléltem a koncentrációs tábor borzalmait.


A különböző táborokban felszabadultakról hozzánk is hoztak kézzel írt listákat. Ezeket igen gondosan néztem át. Volt olyan gyanúm, hogy apám vagy bátyám Mauthasenbe került, de nevüket nem találtam. Rábukkantam azonban a Landsbergben lévők listáján Rothschild Jolán (Zalaegerszeg) névre. János nagybátyám Zalaegerszegen volt orvos. Kérdeztem a zalaegerszegieket, volt e nagybátyámon kívül más Rothschild Zalaegerszegen. A válasz „nem” volt. Némi gondolkodás után arra jöttem rá, hogy a Jánost lefordították németre, így lett Johann. Ezt vagy elírták, vagy rosszul olvashatóan vetették papírra. Vagyis a leírt név nagybátyámét takarja. Elhatároztam, hogy elmegyek Landsbergbe. László Gyuri velem jött. Mittenwaldban kaptunk egy magyar és angol nyelvű személyi igazolványt. Németországban ekkor még nem létezett egységesen szabályozott személyi igazolás, a mienk az átlagosnál jobb volt. Ezzel nyugodtan közlekedhettünk. Naivul azt gondoltam, hogy az úthoz szükségtelen holmimat nem kell magammal vinni. Így egy zakót és egy logarlécet, amelyeket a laktanyában találtam, ott hagytam. Szereztem egy térképet, és útnak indultunk. Az út egy részét vasúttal tettük meg. Más részeken autót stoppoltunk, itt amerikai katonák vittek. Útközben francia felügyelet alatt álló területen is áthaladtunk. Megérkeztünk Landsbergbe. Gondoltam, hogy nagybátyámat, mint orvost, kórházban találhatom meg. Megkerestük az ottani kórházat. Jött egy orvos kinézetű ember, akit kérdeztem, hogy ismeri-e Rothschild doktort. Szerencsére egy magyar orvost szólítottam meg. Kérdezte, miért keressük. Válaszom után elmondta, hogy nagybátyám tegnapelőttig itt gyógyított, tegnap átment egy wörishofeni szanatóriumba dolgozni. Próbáljam meg ott megkeresni. Ez az üdülőhely közel volt Landsberghez. Átmentünk, de már nem emlékszem hogyan. Megtaláltam a szanatóriumot, így találkoztunk nagybátyámmal. Rábeszélt, maradjak ott vele. László Gyurkától elbúcsúztam, ő visszament Mittenwaldba. Wörishofenben nem sokáig maradtunk. Valahonnan jött egy utasítás, hogy az ott lévő volt deportáltak menjenek át Kempten kórházába. Ebben dolgozó külföldiek egy része deportált, más része a szovjet csapatok elől menekült kelet európai volt. A kórházban dolgozók kisebb része német volt. Nagybátyám lett az itteni belgyógyászat vezetője, és mint ilyen, egy berendezett szolgálati lakás járt neki. Így kulturáltabb körülmények közé kerültünk. Én, mint ápoló dolgoztam mellette. Ahogy vizsgálta a betegeket, munkája lényegét elmondta. Orvosi ismereteteket szereztem.
Az idő múlott, nem értettük, miért nem mehetünk haza. Betegként volt a kórházban Adler Oszi, aki kiválóan beszélt angolul. Vele felkerestük az ENSZ parancsnokot, hogy segítsen nekünk hazajutni. Közölte, hogy ő angol, semmit sem tud tenni az érdekünkben, ez az amerikai parancsnokon múlik. Ezután megkerestük a helyi amerikai parancsnokot, aki röviden elutasított. Megdöbbentő számomra, hogy deportáltaktól, akiktől nem csak hónapokat, éveket raboltak el a fasiszták, hanem még meg is kínoztak, azok életéből további hónapokat vesznek el.


Jöttek különböző delegációk propagandájukkal befolyásolni bennünket. Jött egy magas rangú horthysta tiszt, aki mesélt olyan borzalmakról, amit a szovjet csapatok tesznek Magyarországon. Igyekezett rábeszélni bennünket, hogy ne menjünk haza. Jött cionista delegáció, aki Izraelbe invitált bennünket. (Ahogy később megtudtam, azok, akik kimentek, évekig éltek Cipruson, mert az angolok nem engedték be őket Izrael területére.)

Legtöbben azonban haza akartunk menni, ami már csak azért is érthető, mivel semmit sem tudtunk családunkról. Szeptemberben nagybátyám valakitől értesült arról, hogy a müncheni cseh konzulátus szervezésével haza lehet jutni. Másnap ketten vonattal felutaztunk a konzulhoz, aki igen szívélyesen fogadott. Elmagyarázta, hogy elutazásunkig a Funk Kaszárnyában kapunk szállást. Prágáig, mint cseh állampolgárok utazhatunk, és az ottani magyar vöröskereszt képviselete intézi további utazásunkat. Hosszú idő után ez volt az első emberséges, segítőkész szó, amit hallottam. München igen romos volt. Az ablakokban igen ritkán volt üveg, akadt olyan utca is, ahol el se kezdték a romeltakarítást, mert az utcában ép ház nem volt. Ezzel együtt az élet indulásának nyoma érzékelhető volt. Egyes helyeken járt a villamos. Találtunk egy működő zsinagógát. Éppen zsidó ünnep volt, bementünk. A templomban főleg amerikai katonák imádkoztak.  Visszautaztunk a többiekért Kemptenbe. Híreinket elmondtuk az ottani magyaroknak, és rövid idő alatt útnak indultunk. Jelentkeztünk a cseh konzulátuson, beszállásoltak a Funk kaszárnyába, ahol sok nemzetiség polgára lakott. Jiddis színház is működött itt. Kíváncsi voltam rá, de nem értettem semmit sem a szövegből. 1945. szeptember 19.-én vonattal elindultunk Prágába. A vasútállomáson találkoztam egy olyan csoporttal, akikkel együtt voltam deportálva, és szintén Prágán keresztül indultak hazafelé, vagyis ekkor indult meg a Bajorországban lévő magyar deportáltak hazautazása. Prága a németországi romos városok után megdöbbentő benyomást keltett bennem. A városban a háború egyetlen nyomát lehetett észlelni, egy szovjet tankot, amely az egyik téren volt kiállítva. Valószínűleg ez volt az első tank, amely bevonult felszabadítani Prágát. Sétálunk nagybátyámmal szemlélve ezt az igazán szép várost, nézegetjük a viszonylag ép középkori építményeket, mint a Károly hidat, a régi városházát, a Lőpor tornyot, a középkori zsidó temetőt. Egyszerre a kirakatban cukrászsüteményeket pillantottunk meg. Bementünk, hogy vegyünk belőlük. A tulajdonos kenyérjegyet kért. Mondjuk, hogy azzal nem rendelkezünk, mi deportálva voltunk Németországban, és megyünk haza Magyarországra. Szó nélkül kaptunk a rég nem evett édességből, és pénzt sem fogadtak el érte. A már említett Erdős László könyvében hasonló esetet olvastam. Ők ebédet kaptak jegy és pénz nélkül. Ő ezt úgy magyarázta, hogy bizonyos ennivalókat csak élelmiszerjegy ellenébe volt szabad árulni, de az ajándékozás nem volt tiltva. Akárhogy is volt a törvény, az adakozás egyes cseh lakosok részéről magas fokú emberi értékekről tett tanúságot. A Prágában működő Magyar Vöröskereszti Hivatal intézte a további utunkat. A hazafelé vezető úton két kellemetlenségünk volt. Nem fértünk fel a vonatra. Pontosabban a vonat nagyon zsúfolt volt. Akik már feljutottak, nem akarták az utasok számát növelni, és bennünket már nem engedtek fel. Bennem már nagy volt a türelmetlenség, és azt javasoltam nagybátyámnak, hogy utazzunk a vonat tetején. Fel is mentünk, ráültünk a bőröndünkre, és így utaztunk egy darabot. Egyszerre orosz katonák jelentek meg a kocsi tetején azzal a szándékkal, hogy csomagjainkat elvigyék. Ennek ellenálltam, mire az egyikük nekem szegezte pisztolyát. Erre engedtem, és a három csomagunktól megszabadítottak bennünket. Ez után dörömbölni kezdtünk a vagon tetején, hogy húzzák meg a vészféket. Ez eredménnyel járt. Ekkor beengedtek a kocsiba. A vonat Szob felé jött Magyarországra. A csehszlovák határállomáson a marcona, udvariatlan hangot alkalmazó határőrök mindenkit kiszállítottak a kocsikból, és igen alapos vámvizsgálatot végeztek. Akinél valamilyen katonai jellegű holmit találtak, azt elvették. Volt, akinek a kabátjától, egy rongyos, rangjelzéstől megfosztott, német katonai zubbonytól kellett megválnia. De később mégis felvidultunk, mikor már ismerős területen, Vácott, Rákos Rendezőn, majd a Ferdinánd híd alatt robogott a vonat velünk a Nyugati pályaudvarra. Izgatottan mentünk a Hollán utcai lakásunkhoz, nem tudtuk kit és mit találunk ott. Hazaérve kiderült, hogy édesanyám és bátyám a lakásunkban él. Elmondták, hogy édesapám, aki együtt volt deportálva Gyurival, Mauthasenben, meghalt. Gyuri bátyám még ekkor nagyon beteg volt, és be kellett mennie kórházba. Természetesen apám vele ment. A kórházban az amerikai orvosok minden lesoványodott betegnek vérátömlesztést adtak. Orvosi hiba miatt apámnak rossz vércsoportú szérumot adtak, és másnap reggelre meghalt. Nagybátyám felesége, sógornője és unokahúga túlélte a deportálást, és Bergen-Belsenben vannak.


A lakásunk falán lyukak tátongtak, a házat a háború alatt elsősorban a berendezésre ártalmas belövések érték. A lakás bútorzata, a benne lévő tárgyaknak kb. a fele megmaradt. A lakásból az oda beköltöztetett kb. 15 személy már elköltözött. Az épület u.n. svájci védett ház volt.


A rendeletek szerint a budapesti zsidóknak gettóba kellett menniük. Azok, akik svéd vagy svájci menlevéllel rendelkeztek, a védett házakba zsúfolódtak össze. A gettóban az élet igen nehéz volt. Nem volt könnyű élelmiszert beszerezni, úgy tudom, hogy a vízellátás is hiányosan működött. A gettó területét nem volt szabad elhagyni, a bejáratot nyilasok őrizték. Az idősebb korosztályból sokan haltak meg a gettóban. A védett házból szabad volt a kijárás, természetesen sárga csillaggal, így könnyebb volt az élelmiszer beszerzése. A gettóból is, és a védett házakból is vittek el a nyilasok embereket, akik aztán eltűntek. A legtöbbjüket levitték a Duna partra, ott lelőtték őket, a tetemeket a vízbe lökték. A budapesti zsidó lakosok közül deportáltak gyalogos csoportokat is. Miután a védett házakban sem voltak az emberek biztonságban, anyám elhatározta, hogy bujkálni fog. Ő, mint tanárnő rendelkezett fényképes MÁV igazolvánnyal, ami hivatalos közalkalmazott igazolásnak számított. Ezzel az igazolvánnyal, mint erdélyi menekült sikerült elbújnia. Mielőtt a szovjet csapatok Erdélybe bevonultak, a visszacsatolt területről sokan elmenekültek. Sokuknak a hirtelen, kapkodó menekülés következtében a papírjaik hiányosak voltak, így anyám igazolványa – amelyben sem vallás, sem leánykori név nem szerepelt – elégnek bizonyult.


Az utóbbi években sok szó esett Wallenbergről, a svéd diplomatáról, aki emberek ezreit mentette meg. Viszonylag kevésbé ismert Friedrich Born svájci diplomata neve, aki Wallenberghez hasonlóan nyújtott segítséget üldözötteknek. Munkájuk eredményességéről én a következőket tudom. Tevékenységük részét képezte, hogy a schutzpaßokat, vagyis menleveleket adományoztak az üldözötteknek. Ezeket a hatóságok hivatalosan elismerték, de annak el nem fogadását szó nélkül tudomásul vették. A menlevelek lehetőséget adtak ahhoz, hogy a fővárosban élő zsidók egy részének nem a gettóban, hanem védett házban lehetett laknia.  A munkaszolgálatosok részére a schutzpaß semmiféle biztonságot nem jelentett. Mutatja ezt az én példám, akit a parancsnokom éppen e papír megléte miatt adott át a nyilasoknak. Ez vonható le apám és bátyám sorsáról, őket a menlevéllel rendelkező munkaszolgálatosokkal együtt deportálták. Nem tudok olyan adatról, hogy a védett házakban és gettóban összezsúfolt zsidók közül milyen százalékban szabadultak fel az emberek. A védett házak nagyobb biztonságot jelentettek, mint a gettó, mivel itt az emberek jobb életkörülmények között éltek. De ekkor az élet véletlenszerű apróságokon múlott. Mindkét diplomata üldözötteket bújtatott, ill. bujtatásukat elősegítette, számukra külföldre utazáshoz alkalmas és egyéb hamis papírokat szerzett. Mindenesetre Wallenberg és Born, továbbá még más diplomaták  megtették a magyar üldözöttek megmentésére, ami rajtuk múlott. Igazi embernek bizonyultak.



   

RÁKOSI KORSZAK


 

A háború utáni általános helyzet


 

Hazajövetelemkor Budapest egy élő város benyomását keltette. Érződött, hogy a lakosság tekintélyes része örül a háború végének, élni akar. 1945 szeptemberének vége felé Budapest a sok romos épület ellenére Münchennél jóval élőbb benyomást keltett. A hidakat a Déli Összekötő híd kivételével – amely bombázás következtében lett romos – a németek felrobbantották. Pontosabban a Margit hidat csak aláaknázták, és miközben a hídon forgalom volt, a robbanóanyag valamilyen hiba következtében váratlanul működésbe lépett. Buda és Pest között két pontonhídon lehetett gyalogosan közlekedni. Az egyik a romos Margit híd közelében keresztülszelte a Margit szigetet, ennek a pesti humor Manci nevet adta. A másikat, amely a mai Erzsébet híd környékén helyezkedett el, Petőfi hídnak kereszteltek el. Ezeket persze a hajó forgalom biztosítása érdekében időnkét szétszedték. A víz, az elektromos áram, a gáz szolgáltatása működött. A villamosok közlekedtek, épült a Kossuth híd, amelyet 10 évre építettek a Kossuth térnél a Szalay utca folytatásában. A híd 1945 decemberére elkészült. A 6-os villamos végállomását a híd pesti hídfőjéhez áthelyezték, a budai hídfőtől pedig villamossal a Moszkva térre lehetett jutni. Üzemek, gyárak nagy részében elindult a termelés, az iskolákban folyt a tanítás, az egyetemek megnyitották kapuikat. Vasúton az ország vidékeire el lehetett jutni. A normális élet feltételeinek egyre jobb biztosítása a lakosság nagy részét optimistává tette.


Az infláció igen erős volt, üteme napról napra fokozódott. Igen sok volt a hiánycikk. Emlékezetem szerint az üzletekben az élelmiszerekből teljesen hiányzott a vaj, rizs, péksütemény. Zsömle helyett egy igen kemény héjú, nehezen elrágható bucit lehetett kapni. A ritkán kapható lisztet, húst, zsírt jegyre adták. Leginkább babot lehetett vásárolni. Budapesten jegy nélkül árulták a sült tököt, amit a pesti humor néplibamájnak nevezett el. A feketekereskedelem virágzott. Ez ellen a hatóságok felléptek, de az áruhiány miatt ennek felszámolása lehetetlen volt.


A lakosság a közbiztonságot – különösen éjszaka – rossznak tartotta. Este az utcák elnéptelenedtek. Az emberek  attól tartottak, hogy az orosz katonák elveszik az órákat és egyéb értéktárgyakat (zabrálnak). Ennek biztosan volt alapja, de én késő este többször kimerészkedtem az utcára, és semmiféle rendzavarást nem tapasztaltam. A Szovjetunióban a karóra hiánycikk volt, a szovjet katonák nagy részének nem lehetett órája, ugyanakkor a háború az erkölcsi felfogást eltorzítja, hiszen ekkor a gyilkolás hősi tettnek számít. Bőven volt szovjet katonák között, akinek az otthonról hozott, vagy a háború következtében elromlott erkölcsi felfogása is elmarasztalható. Éjszaka a szovjetparancsnokság őrjáratai (patrulok) is jártak az utcákon, vigyáztak a rendre.


Pénzünk, pénzzé tehető vagyonunk egy-két ékszer kivételével nem volt. Ebben az időben a pénz szerepét a dollár, vagy a tört arany töltötte be. Ezek tulajdona tiltott volt. De gyakorlatilag ez a szabálytalanság az élethez hozzátartozott, amit a lakosság nagy része elkövetett, és ez ellen a hatóság általában nem lépett fel.   


Anyám diplomája megszerzése után a Rottenbiller utcai fővárosi iskolában kezdett tanítani. Bár ő semmilyen politikai tevékenységet nem folytatott, a Tanácsköztársaság bukása után elbocsátották. Ez után tanított a zsidó polgári és elemi iskolában. A felszabadulás után kérte a Fővárostól rehabilitációját, és ekkor került a Rottenbiller utcai iskolához. Az erős infláció miatt jövedelmének értéke a megélhetéshez igen kevésnek bizonyult. Bátyám  a Shell Műveknél vegyészként volt alkalmazásban.


 Én a villamos motorokat gyártó Laub Gyárbhoz visszamentem dolgozni.  Ez gyakorlatilag helyettes művezetői munkakört jelentett. A gyár tulajdonosai mérnökök voltak, és a gyárat ténylegesen ők vezették, egyes családtagjaik bevonásával. A két tulajdonos Lomb fiú villamosmérnök volt, ők foglalkoztak a felmerülő villamos és gazdasági problémákkal. Valamennyi dolgozó őket Frigyes úrnak, ill. Pál úrnak szólította. Sógoruk Balla a gépészmérnöki feladatokat látta el. A fiatalabb Lomb fiú felesége titkárnői teendőket végzett. A gyárnak 30-40 közötti dolgozója lehetett. Én a művezető helyettese voltam. A munkakör nem volt számomra optimális, mivel nekem gyártási tapasztalom minimális volt, ugyanakkor próbateremben ismereteimet jobban lehetett volna hasznosítani és fejleszteni.


A gyárba egy fiatal munkás egy töltött revolvert hozott be. A pisztoly olyan rendszerű volt, hogy a csöve mozgott. Ha a csövét benyomták, akkor a revolvert nem lehetett elsütni. A fegyver tulajdonosa azzal a mutatvánnyal szórakoztatta az ott lévő dogozókat, hogy revolverét a halántékához nyomta, és utána meghúzta a ravaszt. A sokszor elvégzett, sikeres mutatvány figyelmetlenné tette, és egyszer a ravasz meghúzása előbb történt, mint a cső benyomása. Hiába, egyeseknek nehéz tudomásul venni, hogy a fegyver nem játék. A játékfegyvereket nem volna szabad gyártani, mivel ezek hatása helytelen irányba nevel.


Apám álláspontja az volt, hogy maradjunk távol az aktív politikai élettől. Én úgy éreztem, hogy apám tévedett, hisz ő is a politika áldozata lett. Amikor a deportálásból hazajöttem, számomra nyilvánvaló volt, hogy részt kell vennem olyan politikában, amely igyekszik mindennemű további népirtást megakadályozni, amely az emberek jólétéért harcol, amely célja a faji, vallási származásától független egyenjogúságot kivívni, és amely alapvetően pacifista. Beléptem a Szociáldemokrata Pártba. Bizonyos vonatkozásokban szimpatikusabb, mérsékeltebb volt, mint a Kommunista Párt. Személyes kötődésem is a Szocdem. Párt felé húzott. Anyám unokatestvére, dr. Braun Soma volt korábban a Szociáldemokrata Párt főideológusa. Említettem már, hogy Schiffer Pállal jó barátságba kerültem. Később a munkahelyemen úgy tapasztaltam, hogy a Kommunista Párt a dolgozók érdekeit jobban védi, mint a Szociáldemokrata Párt. Átléptem a Kommunista Pártba. A Szociáldemokrata Párt politikáját ekkor már túl lanyhának véltem. Úgy láttam, hogy a kommunistáknál van szándék, erő és aktivitás ahhoz, hogy az országban jól lehessen élni, és a múlt negatív politikáját felszámolni. Említettem már, hogy a komáromi Csillag Erődben megismert kommunistákról igen jó véleményem volt.


Én csak azzal a ruházattal rendelkeztem, ami rajtam volt. Létezett Joint nevű szervezet, aminek anyagi hátterét az amerikai zsidók biztosították, és amelynek a kifosztott zsidók anyagi segítése volt a célja. Kaptam tőlük 1500 pengőt, ami akkor éppen arra volt elég, hogy pótoljam a hazautazáskor oroszok által elvett fogkefémet és fogkrémemet. Kaptam még egy papírt, amellyel elmehettem egy raktárba, ahol használt ruhát osztogattak. Itt hozzájutottam egy ócska gumipapucshoz és egy hasonló minőségű zakóhoz. Ezen segítség alacsony mértéke megdöbbentett. Úgy gondoltam, hogy olyan juttatást fogunk kapni, amely az élet indulását valamennyire megkönnyíti. Feltehető, hogy az Amerikából érkezett javak egy része nem azon emberek tulajdonába került, akiknek feladóik szánták. A magyar állam részéről semmilyen segély adása nem történt.


A zsidótörvények miatt apám irodájába még a háború alatt fel kellett venni egy zsidónak nem számító, vezető beosztású munkaerőt (strohmannt). Az illető nekem nem volt szimpatikus, de apám megbízott benne, és odaadta neki megőrzésre a családi ékszerek zömét. Anyám elmondta, hogy az illető nem hajlandó azokat visszaadni. Elmentem hozzá, hogy könnyebb életünkhöz visszaszerezzek valamennyit az ékszerekből. A volt strohmann közölte velem, hogy azokat apám neki ajándékba adta, ő azokat eladta, de ha hozok neki több kiló lisztet, cukrot, zsírt, akkor azokat visszavásárolja és így visszaadja. (A mennyiségeket pontosan megmondta, de azokra már nem emlékszem.) Ez a mentalitás akkoriban elég gyakori volt. János nagybátyám ekkor nálunk lakott, várta haza feleségét. Elkísértem három pesti, nem zsidó ismerőséhez, akiknél különböző csomagokat hagyott megőrzésre. Egyetlen helyen sem kapta vissza az ott hagyott holmikat. Valószínűleg volt közöttük tisztességes ember, aki úgy gondolta, hogy nagybátyámékat a németek elpusztították, nem jönnek már haza, és az őrzésre hagyott holmikat magukénak tekintette.


A dühöngő infláció miatt fizetéskor rohantunk tört aranyat vásárolni. Másnap a pengő már 5-10 százalékkal kevesebbet ért. Az infláció nagysága napról-napra növekedett. Tudtommal ezt a világrekordot azóta sem döntötték meg. Az állandóan kiadott új pénzcímleteken a számok már követhetetlenül nagyok lettek. Ezért bevezettek millpengőnek és adópengőnek elnevezett új pénzcímleteket. A papírpénzek sokszor az úton hevertek, de nem volt érdemes értük lehajolni.


1945-ben az időjárás kedvezett a mezőgazdaságnak, ez az ellátásban némi javulást eredményezett. Így gyümölcshöz, zöldségekhez, borhoz könnyebben hozzá lehetett jutni, de az alapvető élelmiszereket (liszt, kenyér, cukor, hús, zsír, olaj) csak jegyre lehetett kapni.


A megbízhatatlan pengő következtében a cserekereskedelem is virágzott. A városi emberek egy része összepakolta a nélkülözhető ruhadarabjait és egyéb cserére alkalmasnak vélt holmiját, és ezekkel falusi vidékekre, csere-bere útra indult.


A nyilas idők alatt lakásunk védett házban volt, abban tíz-tizenöt fő lakhatott. Ott volt Simon nagybátyám családjával, Paula nagynéném is. Mikor hazajöttem, a lakásban már csak anyám és bátyám lakott, a többiek elköltöztek. A lakás a háború alatt belövést kapott, így az egyik szoba falán, egy lyukon keresztül kinézhettünk az utcára. Egyes bútordarabok is összetörtek. Anyám ezeket a szentendrei nyaralóban megmaradt bútorokból pótolta. Az ablakok persze mind betörtek. Édesanyám szerzett egy üvegházból kisméretű üvegeket és ezek az ablakokra kerültek. Szóval anyám agilitása a lakást lakhatóvá tette. Nekem egyetlen ruhadarabom nem maradt meg, de megmaradt könyveim 80%-a. Vettem korábban antikváriumban egy 19. századbeli felsőbb matematika könyvet (szerző Vész János Ármin). Ez már azért is érdekes volt, mert amikor ez íródott, akkor még nem alakult ki a felsőbb matematika magyar szaknyelve. A szerző egy sor kifejezést bevezetett, amelyek nem honosodtak meg. Az elveszett ruháimat, kerékpáromat nem sajnáltam annyira, mint azt, hogy az egyik kötet matematika eltűnt. Megmaradtak az ábrázoló geometriai rajzaim.


Szerencsére a munkahelyen kaptunk természetbeli juttatást is. Valamelyik dohánygyárnak a gyárunk motorokat szállított, és ez által cigarettához jutott hozzá. Ezt a dolgozók között szétosztották. A cigarettát könnyen lehetett pénzzé tenni. Egyszer bátyámmal kiálltunk a Nyugati pályaudvar elé, hogy egy randevú lebonyolításához szükséges pénzhez cigaretta ellenében hozzájussunk. Kaptam a munkahelyemen egy olajjal működő égő fejet, amelyet vaskályhába elhelyezve olajfűtésre használhatóvá tettünk. A kályhához valahogyan hozzájutottunk, fűtőolajat Gyuri bátyám kapott a Shelltől. A kályhacsövet a falon belövés hatására keletkezett lyukon dugtuk ki. Így télen az egyik szobát fűteni, és az élet feltételeit pedig javítani tudtuk. Anyám, mint tanárnő alig kapott valami természetbeli juttatást, talán néha egy kiló babot.


Emlékeim szerint nehéz körülmények között éltünk, de megszabadultunk a fasizmus nyomása alól, a nehézségeken könnyen tettük túl magunkat, tele voltunk aktivitással, optimizmussal. A lakosság nagy része úgy érezte, hogy Petőfinek a Farkasok Dala című verse jellemzően fejezi ki az állapotát „Fázunk és éhezünk… De szabadok vagyunk.”


Úgy érzem, le kell írnom anyámnak két olyan velem kapcsolatos cselekedetét, ami ma is foglalkoztat. Talán ez segít azon, hogy túltegyem magam az eseményeken. Apámtól maradt egy arany zsebóra és egy arany gyűrű. Anyám egyszer közli bátyámmal és velem, hogy az óra bátyámé, a gyűrű pedig az enyém lesz. Mondtam neki, hogy továbbra is őrizze ő a gyűrűt, mert én nem kívánom egyelőre hordani. Pár hét után anyám közli velem, hogy a gyűrűt eladta, mert kellett a pénz. Egy szóval sem reagáltam erre, de nem értettem magatartását. Ha előzőleg szól, hogy a gyűrűt el kell adni, mert szükségünk van pénzre, akkor azt mondom; rendben van az eladás, apám halála után így gondoskodik rólunk. A másik eset a következő volt. Azt a tört aranyat, amit fizetésemért kaptam, odaadtam anyámnak, hogy gazdálkodjon vele. Egyszer, mikor a munkából hazajövök, elém tesz egy kifordított ruhát, hogy ezt az odaadott törtaranyért nekem vette. Ezt sem értettem. Már húsz éves elmúltam, és még mindig pólyásnak tekint engem.


Egyes politikai pártok ujjá alakultak. Ezek közül a legnagyobb lett Tildy Zoltán vezetésével a Kisgazda Párt. A párt a tényleges kisgazdák mellett magába foglalt egy sor jobb oldali gondolkozású embert, akik úgy gondolták, hogy felfogásukat ez a párt tudja leghatékonyabban képviselni. Ujjá alakult a Szociáldemokrata Párt, amelynek vezetője Schiffer Pali apósa Szakasits Árpád lett. A 25 éves illegalitás után a hivatalos politikai palettán megjelent a Magyar Kommunista Párt. Ennek vezetését a szovjet emigrációból hazatért Rákosi Mátyás látta el. A tanácsköztársaság bukása után Rákosi 15 évet ült magyar börtönökben. Őt és több fogolytársát, külföldi tiltakozások hatására, 1848-as zászlókért kicserélték a Szovjetunióval. Megalakult a Paraszt Párt, Veres Péter író vezetésével. Emlékeim szerint a legális pártok közül a legjobboldalibb volt a Kereszténydemokrata Párt, amelyet Barankovits és Schlachta Margit vezetett. A pártok közül a napi politikára a szovjet háttérrel rendelkező kommunista pártnak volt a legnagyobb befolyása. Az első években a párt erőteljes aktivitással az ország újjáépítését, a jobb életfeltételeket biztosította.


Az 1945-ös választások után a Kisgazda Párt, a Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt és a Paraszt Párt (Baloldali Blokk) részvételével koalíciós kormány alakult. Miniszterelnök a Kisgazdapárt Párt vezetője Tildy Zoltán lett. A helyettesi pozíciókat pedig Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád látta el. 1946-48-ig a köztársasági elnök tisztjét Tildy Zoltán, a miniszterelnökét Nagy Ferenc, a Kisgazda Párt egyik vezetője töltötte be. 1948 és 1950 között pedig a köztársasági elnök Szakasits Árpád volt.


Az ország helyzete kb. 1948-ig egyértelműen javult. Az új Kossuth híd felavatása után az Erzsébet híd kivételével a többi budapesti híd felépítésére is sor került. 1946 augusztusában bevezették a stabil forintot. Az országban kiteljesedett a vasúti közlekedés. Gyárak, erőművek épültek. Színházak, mozik üzemeltek. Az ellátás is lassan javult. Megszűntek az élelmiszerjegyek. 1948-ban a Világ Ifjúsági Találkozó Budapesten volt. Ekkor a közellátás érezhetően jobb lett.

   


 

A háborús bűnösök felelősségre vonása


 

1946 után folyamatba kerültek a frissen szervezett népbíróságokon a háborús bűnösök perei. Ezek közül a legnagyobb érdeklődés a Szálasi pert övezte. Szálasi korábban katonatisztként a Nyilaskeresztes Pártnak vezére volt. Ez a párt egy az egybe vette át a német náci, azaz a Nemzeti Szocialistának nevezett párt fasiszta ideológiáját és erkölcsi gátlástalanságát. A némettől eltérő jellegét a jelképében hordozta, mivel az a horogkereszt helyett a nyilaskereszt volt. Beszédei alapján Szálasi korlátolt egyén benyomását keltette. Hitler sem értékelhette politikai képességeit sokra. A németek Magyarország elfoglalása után, – bár Szálasi pártja politikailag megerősödött – nem kapott a németektől kormányzati szerepet. Csak Horthy októberi sikertelen kilépési próbálkozása után lett miniszterelnök, mikor már Hitler bizalma megingott egy sor jobboldali politikusban. A magyar nagyvezér irányításával megkezdődött a budapesti zsidók deportálása. Miután ez csak részlegesen, sikerült létrehozta Budapesten a gettót és a védett házakat. Majd ötletszerűen ezekben élő emberekből összeszedett csoportokat meggyilkoltatta. 

 

Szálasi beszédeiben szerepeltek homályos értelmű kifejezések, mint pl. vérrög, talajgyökér. Lehet, hogy ő maga se tudta mit akar ezekkel kifejezni. Valószínűleg ezeket hatásosnak vélte. Mindenesetre egy öntelt, középszerű egyén benyomását keltette. Sikerült peréhez egy alkalomra szóló belépőt szereznem. Sajnos ezen a napon Szálasit nem kérdezték, és így nem kellett megszólalnia. Benyomásom az volt róla, hogy nem egészen fogta fel, hogy ő a „nagyvezér”, vádlott is lehet. Úgy gondolom, azt várhatta, hogy hívei kiszabadítsák. Akasztófán végezte be életét.


A volt kormányzót, Horthy Miklóst nem fogták perbe. Tevékenysége ellentmondásos volt. Hatalomra jutása után 1920-ban Orgoványon, Siófokon zsidóellenes pogromokat szervezett. Az első világháború veteránjaiból megalapította a jobboldali, antiszemita jellegű Vitézi Széket, aminek természetesen nem lehetett zsidó vagy zsidó származású egyén tagja. Vitézi Szék tagjait elkobzott zsidóvagyonokkal, elsősorban földbirtokokkal jutalmazták. A 30-as évek második felében a zsidók jogait csorbító törvények meghozatalához asszisztált. Horthy a hitleri Németországgal baráti módon viselkedett. Ebben némi kényszer is volt, amit Olaszország felé mutatott barátsággal próbált kompenzálni. Mikor az angol walesi herceg Budapesten járt, akkor őt barátságosan fogadta. Igaz, később kiderült a walesi hercegről, hogy hitlerbarát. 1939-ben a németek kb. egy hónap alatt lerohanták Lengyelországot. A Magyarországra menekült lengyel katonáknak menedékjogot biztosítottak. Miután a németek 1940-ben megtámadták a Szovjetuniót, a magyar politikai vezetés Horthyval és a miniszterelnök Bárdossyval az élen, bízva Hitler győzelmében, hadat üzent a Szovjetuniónak, Angliának és az Egyesült Államoknak. Ehhez a németek által e célra rendezett kassai bombázást használták fel ürügyül. Az anschluss (Ausztriának Németországhoz való csatlakozása) után osztrák zsidók közül többen Magyarországra menekültek. Itt maradhattak, és nem tudok arról, hogy őket kiszolgáltatták volna a németeknek. Tudtommal későbbi sorsuk azonos volt a magyarországi zsidókéval.


Horthynak dinasztiaépítő hajlama volt. István fiából kormányzó helyettest csinált. Ez a magyar royalista arisztokrácia egyes tagjaiban – elsősorban katolikus egyénekben – némi ellenszenvet gerjesztett. Magyarországnak ekkor nem volt királya, de hivatalosan királyság volt, ahol az uralkodó vallás a római katolikus. Horthy viszont református volt, és a Horthy dinasztia megteremtését a tényleges királyság visszaállítása elleni lépésnek tekintették.


Horthy a német megszállás után egy kistarcsai internáló táborból induló, deportáltakat vivő vonatot leállított, de a vonat a következő nap mégis elindult Németország felé. Gyula nagybátyámat ezzel a vonattal deportálták. Ennek időpontját sajnos nem tudom, de ez az eset is mutatja, hogy környezete igyekezett Horthy humánusabb intézkedéseit gátolni. 1938-ban a németek Csehszlovákiát elfoglalták, a magyar csapatok bevonultak először a Felvidék egy részére, majd Kárpátaljára. Itt nagyszámú zsidóság élt. A kárpátaljai zsidóság közül 17306 főt nem tekintettek magyar állampolgárnak, és valamennyit Németországba deportálták. A kitaszított emberek sorsa rövidesen a halál lett, az SS-ek Kamenyec-Podlszknál agyonlőtték őket. Mindez az akkori magyar sajtó hallgatásával, a német megszállás előtt a magyar kormány kezdeményezésére, a kormányzó tudtával történt. Horthy listát készíttetett azokról a magyar zsidókról, akik mentesültek a zsidótörvények korlátozó rendelkezési alól. Ez elsősorban a gazdag, nagykapitalista egyénekből, továbbá nemzetközileg ismert tudós és művész zsidókból állt. A németek magyarországi megszállásakor Horthy maradt, mint kormányzó az ország államfője. Ekkor megindult a nem Budapesten élő magyar zsidók deportálása. Ennek magyarországi lebonyolítását, vagyis a zsidók gettókba gyűjtését, majd az emberek marhavagonokba történő zárását, a vagonoknak a határig történő kisérését a magyar csendőrség hajtotta végre, amihez nyilaskeresztes párttagok asszisztáltak. Horthy ezt szó nélkül tűrte. Feltehetően rajta múlott, hogy a vidéki zsidók deportálása után a budapesti zsidók Németországba történő globális kitoloncolására nem került sor.  Tudtommal ez volt Horthynak a német megszállás utáni legpozitívabb cselekedete. Lehet, hogy más tevékenységét is ki lehetne emelni, de erről nincs tudomásom. Ennek eredménye az lett, hogy kb. augusztus elejétől az októberi nyilas hatalomátvételig nagyobb tömegű deportálás Budapestről nem történt. Ez az esemény azt mutatja, hogy Horthynak még a németek bevonulása után is maradt bizonyos hatalma. Feltehetően a vidéki zsidók deportálása ellen is fel tudott volna eredményesen lépni. 1944. október 15-én – mikor a háborúból kiugrási kísérletet próbált szervezni – proklamációt tartott. Ebben a magyar zsidók Németországba történt deportálását elítélte, és bejelentette, hogy kilép a háborúból. Ekkor már nyilvánvalónak látszott, hogy a németek a háborút elvesztik. A németbarátok csak a Hitler által beharangozott csodafegyverben bízhattak. Horthy gondolkodását ez is nyilván befolyásolta. A háborúból való kilépést képtelen volt megvalósítani. Az addigi németbarát politikája következtében környezete és a tisztikar tele volt olyan emberekkel, akik a politikai pálfordulását nem támogatták. Az ezzel kapcsolatos tervekről azonnal tájékoztathatták Hitler képviselőit. Úgy gondolom, hogy a kiugrási terv már Horthy rádióbeszédének ideje alatt megbukott. Képtelen volt, vagy nem is akart olyan baloldali politikusokkal szövetkezni, akik segítették volna a háborúból való kilépést. Kísérletének eredménye az lett, hogy Szálasiék átvették a hatalmat.


Október 15-e után a németek elfogták ifj. Horthy Miklóst, aki koncentrációs táborba került. A család többi tagjával a kormányzó Portugáliába jutott ki. Ott élt élete végéig.


Horthy ellentmondásos alakját jól jellemzik a Korda Vincének testvéréről, Korda Sándor világhírű filmrendezőről írt könyvében leírtak. A Tanácsköztársaság bukása után Horthy emberei a zsidó Korda Sándort elfogták, és a Gellért Szállóban székelő parancsnokságra vitték. Az itt fogva tartott foglyok nagy részét kivégezték. Kordát első felesége – aki nem volt zsidó – valahogy kimentette. A három Korda testvér ekkor sietve kivándorolt Angliába. Korda Sándor fogságának emléke miatt soha többé nem kívánt hazalátogatni. Korda Vince azonban Budapestre jött, Horthy valahogy erről tudomását szerzett, és K. Vincét meghívta magához. Azonban a meghívott ettől megijedt, összecsomagolt, kiment a Keleti pályaudvarra, és vonatjegyet vett. Első osztályra szóló jegyet nem kapott, így az övé másodosztályra volt érvényes. Horthynak ez tudomására jutott, és egyik tisztjét utána küldte, hogy kérje meg, ne utazzon el, és tegyen eleget a meghívásnak. Korda Vince azonban nem volt hajlandó a kérésnek eleget tenni. Ekkor a tiszt megígérte, hogy szerez első osztályú jegyet. Bement egy első osztályú kupéba, és megkérdezte, ki van itt zsidó. Ezek közül egyet kirakott a helyéről, a jegyét elvette, és odaadta K. Vincének.


   


 

Egyetemi évek

 

Hazajövetelem után legfőbb vágyam az volt, hogy a Műegyetemen hallgató lehessek. Bátyámmal beszélgettünk, hogy melyikünk kezdje előbb tanulmányait. Anyagilag sehogy sem lehetett megoldani, hogy mindketten egyetemi hallgatók lehessünk. Testvérem közölte velem, hogy jelenlegi állása neki nagyon megfelel. Csak későbbiekben gondol szervezett tovább tanulásra, és most próbáljak én felvételre kerülni. Mondtam, hogy természetesen bátyámé az elsőség, különben is nekem a tovább tanuláshoz le kell tennem a gimnáziumi érettségit. Gyuri határozott volt, ő most nem kíván egyetemre beiratkozni. Beadtam a Gépészmérnöki Karra ideiglenes felvételi kérelmemet. Vállaltam, hogy egy éven belül megszerzem a gimnáziumi érettségit. Megkerestem Schiffer Palit, hogy segítsen a felvételi ügyben. Ő írt egy pár sort Jusztusz Pál számára, aki ekkor a Szociáldemokrata Párt részéről a Kultusz Minisztériumban miniszterhelyettes volt. A párt székhelye ekkor a Rákóczy úton a Palace Szállóban volt. Itt bekopogtam és beléptem Jusztusz szobája ajtaján. Bent nagy rendetlenséget és egy telefonkagylóba kiabáló embert találtam. Egy idő után rám nézett, és megkérdezte, mit akarok. Szó nélkül odaadtam neki Schiffer Pali sorait. Nem emlékszem már, mit szólt ekkor, – kb. annyi lehetett, hogy jó – és már az ajtón kívül voltam. Elmentem ahhoz a volt tanáromhoz is, aki egyetemi tanársegéd is volt. Ő közölte, hogy nem tud segíteni. Nemsokára megkaptam a Gépész és Vegyészmérnöki Kar dékánjától az elutasító választ.


Később megtudtam, hogy a Mérnök és Technikusok Szakszervezete szervezésében gimnáziumi érettségi nélkül is be lehet kerülni hallgatónak a Műegyetemre. Az akció elsősorban – de nem kizárólagosan – a munkásszármazású fiatalokra vonatkozott. Jelentkezésem után behívtak matematika és fizika vizsgára. Ez egy nem túl nehéz szűrővizsga volt. A levizsgázottak részére tanfolyamot szerveztek matematikából, fizikából és politikai gazdaságtanból. Én csak az utóbbira jártam. 1946 szeptemberében a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karának vendéghallgatója lettem. Miután úgy nőttem fel, hogy előttem az egyetem kapui zárva vannak, érzéseim szerint a mennyországba kerültem.


A vendéghallgatói státusz egy tanulmányi félévre szólt. Ekkor az egyetem szervezésében vizsgáztunk matematikából és fizikából. Ez írásbeli és szóbeli részből állt. Mivel az írásos részt kifogástalanul készítettem el, nálam a szóbelitől a vizsgáztatók eltekintettek. Huszonkét éves koromban, négy év késéssel nyílt meg a lehetőség, hogy a szervezett felsőoktatásban, mint rendes hallgató tanulhassak. Az évfolyam hallgatói között sok volt az olyan hozzám hasonló diák, aki a háború következtében éveket hagyott ki a tanulásból. A diákok közül sok egyházi iskolás hallgató is volt. Ezek nagy részét később értelmes és tisztességes embernek ismertem meg.


Az egyetemi tanulás a gimnáziumhoz képest eltérő tanulási módszert igényelt. Egy vizsgára való felkészülés valamennyire még az érettségire emlékeztet, ahol is egy nagy mennyiségű tananyagot kell memorizálni. Bár az egyetemen a zárthelyik írása is jelent bizonyos évközi tanulási kényszert, de elsősorban a kollokviumokra és a szigorlatokra való felkészülés alapján kerülnek a hallgatók megméretésre. Így alakult ki az a helyzet, hogy igen sok olyan diák, aki a középiskolában eminens tanuló volt, már a második tanévben nem tartozott közénk. Nekem az átfogó vizsgára való felkészülés a logikusan felépíthető tárgyaknál általában jól sikerült, de a magolást igénylő témáknál többször megizzadtam.


Már az első tanévben kiemelkedő professzorok tanítottak. Megemlíthető Pattantyús professzor, aki széleslátókörű tudásával feltehetően az utolsó magyar műszaki polihisztor volt. Tanszékén kiváló iskolát szervezett, amiből sok híres professzor került ki. Bár kevésbé volt jó előadó, kiváló könyveket írt. Muttyánszky professzor igen világosan adta elő a Mechanika című tárgy különböző fejezeteit. Mi a két professzort Pattyi és Mutyi néven emlegettük. A kémia tárgy professzorának neve megegyezett egy világhírű fizikus nevével. Vigyázzállásban, monoton hangon adta elő tárgyát. Róla neveztük el az unalom egységét.


Az 1946-47-es tanév végén valamennyi vizsgát jeles eredménnyel tettem le. Ez volt életem első tiszta jeles bizonyítványa. Két vizsga után a vizsgáztató még külön szóban is megdicsért. Az első éves matematika anyag körülbelül megfelelt annak a tananyagnak, amit Péter Rózsától tanultam. A másodéven Szentmártony professzor adta elő a matematikát tartalmazó, analízis nevű tárgyat. Az igen tömör megfogalmazású előadást sokszor nem értettem. Igyekeztem pontos jegyzeteket készíteni, amelyeket otthon elővettem. Azokat átnézve általában az anyag különösebb nehézség nélkül megvilágosodott. Így rákényszerültem, hogy a tárggyal rendszeresen foglalkozzam. Később, munkám során ennek az ismeretnek nagy hasznát láttam, annál is inkább, mert a tananyag korszerű témákat tartalmazott. Problémám volt a másodéves gépelemek vizsgánál, amely négy félév tananyagát ölelte fel. Több száz konstrukciót kellett megtanulni. Úgy gondoltam, hogy nekem elég az egyes berendezések funkcióit megérteni, és a tényleges konstrukciót majd kispekulálom. Elképzelésem nem vált be. Vörös professzor ránézett művemre, és máris az ajtón kívül voltam. Készültem az utóvizsgára, közben ráakadtam egy kenési problémára, amelynek a tankönyvben találhatóhoz  képest elméletileg pontosabb megoldására adódott egy ötletem. Az ideát sikerült azonnal kiviteleznem, azaz a problémát a leírtaknál egzaktabbul megoldanom. Másnap olyan szerencsém volt, hogy konstrukció lerajzolása helyett ezt a problémát kaptam kérdésnek. Felvázoltam a saját megoldásom, és így sikeresen letettem a vizsgát jó minősítéssel.


Az egyetemi évek sok szempontból igen kellemesen teltek, és ezt akkor is így éreztem. Olyat tanulhattam, ami érdekelt. Felnőttek voltunk, de sok szempontból a gyerekek felelőtlenségével élhettünk. Pénzünk kevés volt, de ez alig zavarta életünket. Ha valamelyikünk pénzhez jutott, akkor a baráti kör elmehetett moziba, vagy szórakozóhelyre. Ha valaki cigarettához jutott, akkor aki akart, rágyújthatott. Jó barátom lett Székely Zoli évfolyamtársam, akivel a magánéletben is sokat voltunk együtt. Sarkadi Jutka egy évfolyammal járt alattunk. Zolival mindketten udvaroltunk neki.


Kijártunk a Dunára evezni. A nyilasok jóvoltából a szentendrei csónakházban tárolt csónakunk megmaradt. Igaz, az eredményhez a szovjet katonák is hozzájárultak. A történet pedig a következő. A szentendrei nácik egy része elment a csónakházba, és két zsidó tulajdonos csónakját kilyukasztották, majd, mint akik elvégezték a célul kitűzött hőstettet, elvonultak. Mikor a szovjet csapatok elfoglalták Szentendrét, egy részük bement a csónakházba, ahol azzal szórakoztak, hogy az ott talált ép csónakokat a Dunán eleregették. Erre a kilyukasztott csónakokat nem tartották érdemesnek. Így maradt meg, ha lyukasan is, a csónakunk.


Persze, otthon hiányozott az én korábbi jövedelmem. Ezen némileg könnyített, hogy Simon nagybátyám havi 100.-Ft támogatásban részesített. Ezt a felesége tudtán kívül tette. Az első tanév téli szünetében elmentem dolgozni. A tanév végén sikerült a Ganz Villamossági Gyárral szerződést kötni. Ennek értelmében a végzésig oktatási idő alatt a gyártól ösztöndíjban részesülök, és nyaranta köteles vagyok a gyárban munkát vállalni. Emlékeim szerint az ösztöndíj 200.-Ft körüli összeg volt. A jövedelmem nagyobb részét természetesen anyámnak adtam, az otthoni költségek fedezésére. Az ösztöndíj adását a Nehézipari Központ – amihez tartozott a Ganz Villamossági Gyár – szervezte.


Az első tanévben az évfolyam Madisz (Magyar Demokrata Ifjúsági Szövetség) titkára lettem. Amikor megkerestek, hogy ezt a funkciót vállaljam el, akkor kifejtettem, hogy ezt nem találom szerencsés választásnak. Kifejtettem, hogy Magyarországon túl sok politikai funkciót lát el zsidó származású egyén. Ha a rendszerben valami hiba lesz, akkor ez az antiszemitizmus megerősödéséhez fog vezetni. Jobb lenne a zsidó származásúaknak némileg háttérben maradni. Válasz az volt, hogy most nincs más, aki erre alkalmas lenne és nincs más funkciója. A feladatot nem tartottam különösen kiemelkedőnek, így azt elvállaltam.


A Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt egyesült. Az egyesülés után történt a párttagok felülvizsgálata. Minden párttaggal egy bizottság beszélgetett felfogásáról, családi körülményeiről, pártmunkájáról. A bizottság a taggyűlés számára háromféle javaslatot készíthetett: az illető maradjon párttag, tagjelölt legyen, vagy pedig kizárásra kerüljön. A taggyűlés a javaslatokról nyílt szavazással döntött. Az eljárás elsősorban a volt szociáldemokrata párttagok ellen irányult, és volt benne kommunista erőfitogtatás is. A műegyetemen – viszonylag sok taggal – egyetlen pártszervezet volt. Így a párttagok felülvizsgálatához sok, hosszú taggyűlésre volt szükség. A gyűléseken nem egyszer késő estig tartó viták zajlottak le. A taggyűlés vezetője mindent elkövetett, hogy a beterjesztett javaslatok elfogadásra kerüljenek. Ez többnyire sikerült is. Személyemre vonatkozó javaslat; visszaminősítés tagjelöltnek. Ez ellen többen felszólaltak. Köztük olyanok, akikkel különösebb kapcsolatom nem volt. Ez nem nyerte el az egyetem párttitkárának tetszését, és bár ő nem ismerhetett engem, dagályos szavakkal védte az eredeti javaslatot. Hosszú vita után a taggyűlés többsége nem fogadta el az előterjesztést, én továbbra is rendes tag maradtam.


Meg akartam ismerkedni a marxista ideológiával. Nagyon sok brosura volt forgalomban, ezek elsősorban agitációs feladat céljára készültek, és nem látták el igényemet. Az egyetemen közölték, hogy a kerületi pártszerv meghirdetett egy ideológiai tanfolyamot. Jelentkeztem erre. Egy felvételi bizottság elé kerültem. Ideológiai kérdéseket tettek fel nekem, és úgy találták, hogy nem vagyok alkalmas arra, hogy tanuljak. Kénytelen lettem Marx, Engels, Lenin és Sztálin műveit beszerezni és olvasni. Persze a Tőkébe csak beleolvastam, mert méretét ijesztőnek véltem. Marx egy szellemes, igen alaposan gondolkodó közgazdász benyomását keltette. Engelsnek filozófiai okfejtései elnyerték tetszésemet. Lenin tipikus politikus, jó szervező lehetett, de annak ellenére, hogy filozófiai jellegű könyveket is írt, kevésbé ítéltem meg filozófus alkatnak. Megjelent a szovjet bolsevista párt története. Ezt Sztálin írta, bár ez nem volt ráírva. Elolvastam. Ebben tömören és világos fogalmazásban találhatóak voltak dialektikus materializmus alaptételei. A könyv egyébként elsősorban arról szólt, hogy a párt egyes vezetői (Trockij, Zinajev, Buharin stb.) a párt ellen fordultak, és ezért tevékenységüket fel kellett számolni. Ez Trockij kivételével kivégzést jelentett (Trockijt száműzték, és külföldön meggyilkoltatták). A könyvből Sztálinról arra lehetett következtetni, hogy értelmes ember, aki világosan tud fogalmazni, de egy diktatórikus hajlamú olyan vezető, aki kíméletlenül leszámol mindenkivel, aki neki a vezetésben riválisa lehet, vagy véleménye az övétől eltér. (Megjegyzem, hogy ez a mai következtetésem.)


Az egyetemen, de különösen a hallgatók között intenzív politikai élet folyt. Gyakori volt, hogy péntek délután a magyar dolgozók pártja (MDP) valamilyen vezető politikusa az auditórium maximumban (a legnagyobb előadó teremben) előadást tartott. Egyszer Rákosi Mátyás is ott volt, Révai József a párt fő ideológusa többször tartott vitanapot. Ő kiváló vitatkozó volt. Előadást tartott Vas Zoltán, Gerő Ernő és Lukács György is. Kádár János is kint volt az egyetemen, egy új tantermet avatott fel.


Legálisan ügyködött a Műegyetemen Szabó páter is. Tevékenysége nem csak vallási, hanem rendszerellenes jellegű is volt. Egy alkalommal egy plakáton beszélgetésre hívta a diákságot. Az a hír járta, hogy nagyobb szabású megmozdulásra szervezkedik. A pártszervezetben elhatároztuk, hogy az értekezletre elmegyünk. Emlékem szerint mi voltunk ott többségben. Ezt persze a szervezők is észrevették. Gondolom, hogy ehhez alkalmazkodva változott meg a napirend. Valaki tartott ott hosszú, általam nem érthető teológiai előadást. Ez után felszólították az először jelenlévőket, hogy magukat regisztráltatni járuljanak a katedrához, és ezzel a megbeszélésnek vége volt.


Mikor a második tanévet befejeztem, akkor új tanterv koncepció megvalósítása került napirendre. Ennek keretén belül megalakult a Villamosmérnöki Kar. Itt kétirányú szakképzés indult, az erősáramú és a gyengeáramú szakterületen. Ezzel a magyar műszaki felsőoktatásnak lényeges elmaradása került felszámolásra. A magyar iparnak már a háború előtt olyan, magyar tulajdonú, világhíres, fejlett villamos ipari üzemei voltak, mint a Ganz Villamossági Gyár és az Egyesült Izzó. Ezen kívül volt még egy sor híres villamossági gyár (Standard, Philips, Telefunken), amelyek külföldi leányvállalatok voltak. Mégsem volt egyetemi szintű villamosmérnöki képzés, csupán a Gépészmérnöki Karon belül a b tagozaton folyt erősáramú irányú szakképzés. (Jóval később, dékán koromban tudtam meg, hogy hivatalosan a Villamosmérnöki Kar csak egy évvel később, a születésnapomon, 1959. november 28-án alakult meg.) A Gépészmérnöki Kar is átalakult, ha jól emlékszem, akkor ott öt szakirányban lehetett tovább tanulni. Az átszervezéssel az addigi Gépészmérnöki Karra járó kb. 100 fő hallgató a Villamosmérnöki Kar diákja lett. A szakirányú beosztásuk az akkori műegyetemi hallgatói diákszervezetnek, a Technikus Körnek lett a feladata. A tényleges szervezést rám bízták. Szerveztem beszélgető csoportokat, melynek célja volt megismerni a hallgatók szándékának indítékait. A diákok nagy része két szak valamelyikén kívánt tovább tanulni, a Gépjármű és a Gyengeáramú szakon. Leegyszerűsítve az indok az volt, hogy a gépjármű saját erejéből tud helyet változtatni, a gyenge áramhoz tartozó rádió pedig hallhatóan szól. (A televíziós korszak későbbi). Meglepőnek tűnhet, hogy két éves műegyetemi tanulás után a hallgatók mennyire tájékozatlanok az egyes szakterületek irányában. Valójában két évig alapképzés folyt igen kevés szakirányú információval. Miután én korábban erősáramú képzésben részesültem, és a Ganz Villamossági Gyárral szerződésem volt, az ennek megfelelő szakon tanultam tovább.


Harmad évtől demonstrátorként dolgoztam az Építőmérnöki Kar Kísérleti Fizikai Intézetében. Itt gyakorlatokat tartottam, és külső megbízásból a kvarckristályok növesztésével foglalkozó csoportban dolgoztam. A tanszék vezetője Eötvös Lóránd tanítványa, Gyulai Zoltán professzor volt, aki abban az időben a híres magyar kísérleti fizikus volt. Együtt dolgoztam Frey Tomival, aki évfolyamtársam volt, és a vele kialakult barátság Tamás korai haláláig tartott. Jó kapcsolatom alakult ki Mátrainé Zemplén Jolánnal, aki később az intézetet vezető professzora lett, és Tarján Imrével, aki pár év múlva a SOTE orvostudományi egyetemen lett tanszékvezető egyetemi tanár. A demonstrátori tevékenységért havi 500.-Ft fizetést kaptam. Ekkor későbbi feleségemet, Stein Pannit is oktattam.


1950 tavaszán Székely Zoli barátom bejelentette, hogy Jutkát elveszi feleségül. Jutkába mindketten szerelmesek voltunk. Tudomásul vettem, hogy Zolié az elsőbbség. Jutka ez után finoman tudtomra adta, hogy ő belém szerelmes. Nem akartam a barátságot felrúgni, és Jutka közeledését elutasítottam. Célom nem sikerült, mert ők az esküvő után – amire nem hívtak meg – megszakították velem a kapcsolatot.


1950 őszén szereztem meg a villamosmérnöki diplomát. 


Még a diploma megkapása elött Stein Panninak kezdtem udvarolni, kb. egy év együttjárás után 1950 augusztusában feleségül vettem. A házasságomat az is indokolta, hogy édesanyámtól önállósítani kívántam magam. Panni egy évvel járt alattam az Építőmérnöki Karra. 1951-ben, diplomája kiosztásánál már hat hónapos terhes volt. Ez azért maradt meg bennem, mert az egyetemi nyilvántartásban továbbra is leánynevén szerepelt, ott azon szólították a dékánhoz, ahova nagy hassal ment ki. Én Pannihoz költöztem a Rottenbiller utcába. Ez még a 19. század végén épült, lift nélküli ház volt, amelynek harmadik emeletén laktunk Panni nagymamájával és a nagymama testvérével egy lakásban. A lakás komfortja visszalépést jelentett az előző lakásomhoz képest. A szobákat kályhával fűtöttük, és ehhez hasonlóan nyertünk meleg vizet a különben hideg fürdőszobában. Persze 26 évesen ehhez gyorsan tudtam alkalmazkodni.


Panni édesapja építőmérnök volt. A buchenwaldi koncentrációs táborban hunyt el. Édesanyja nem dolgozott. Nővére, Jutka a felszabadulás után férjhez ment, és férjével kivándorolt Argentínába. Ott született Gábor nevű fiuk. Az ötvenes évek elején Ausztráliába költöztek. Ekkor már Judit Katival terhes volt. Ausztráliában élt ekkor Panni anyai nagybátyja, Mátrai Bódog. Bódi bácsi még a Hitler előtti Németországban Műegyetemen tanult. Ott egy német nőt vett feleségül. Született egy lányuk, Ingeborg. Mikor Hitler uralomra került, Magyarországra költöztek, és elváltak. Bódi bácsi kiment Perzsiába dolgozni. Panni nagyanyja utána küldött egy magyar nőt feleségnek, és két lányuk született. Bódi bácsi családjával átköltözött Ausztráliába. Ez a háttér segítette Jutkáékat Ausztráliában a beilleszkedéshez. A negyvenes évek vége felé Olga, Panni édesanyja is kiment Ausztráliába. Én még itthon találkoztam vele, de esküvőnkön már nem volt Magyarországon. Bandi, Jutka férje mérnöki beosztásban dolgozott, Jutkából pedig tanítónő lett. Anyósom áruházban kapott eladói munkát. Panni apai családjából elsősorban Leó bácsit, Panni nagybácsiját, és fiának családját ismertem meg.


   

 

Politikai helyzet


 

1946-ban Magyarországon erőteljes gazdasági, társadalmi átalakulások kezdődtek. Először a bankokat, majd a nehézipari gyárakat államosították. Később, a 100-nál több dolgozót alkalmazó üzemeket, nagykereskedelmet is bevonták ebbe a körbe. Kifejlesztettek állami kiskereskedelmi hálózatokat. Ezekkel a lépésekkel egyetértettem. Úgy véltem, hogy a kommunista társadalom fejlettebb a kapitalistánál, és annak megvalósításához ez szükséges. Megkezdődött a mezőgazdaság szerkezetének átalakítása is. Először a földtulajdonosokat termésük egy részének beszolgáltatására kötelezték. Ez sok feszültséget okozott. A termelőszövetkezetek szervezése is sokszor erőszakosan történt. Aki ide belépett, az a földjét is beadta a közösbe. A parasztokat a földtulajdonuk nagysága szerint három csoportba osztották; a szegényparasztokra, a középparasztokra és a kulákokra. A következőkben a kulákok, vagy régebbi magyar szóval zsírosparasztok lettek az osztályidegenek, a politikai rendszer természetes ellenségei.


1946-ban Churchill fultoni beszéde után a világháború szövetségesei két pólusra szakadtak, Szovjetunió volt az egyik oldalon, a másikon pedig az Amerikai Egyesült Államok, Anglia és Franciaország. A Szovjetunióhoz csatlakoztak a szocializmust építő kelet európai államok, (lényegében azok az országok, ahova a háborúban szovjet csapatok vonultak be) míg a másikhoz a fejlett kapitalista államok. Az ellentét a két tábor között éleződött. Katonai szövetségek alakultak. Először létrejött a NATO, majd a Varsói Szövetség. Mindkét tábor azzal vádolta a másikat, hogy az meg akarja őt támadni. A két csoport hidegháborús állapotban volt a másikkal, közöttük húzódott a képzeletbeli vasfüggöny.


1949-ben háború kezdődött észak és dél Korea között. Egy Európától távol lévő területen a hidegháború meleg formát öltött. Mindkét fél a másikat mondta ki a háború kezdeményezőjének. Feltehetően a harcokat először észak Korea indította meg. Véleményem szerint ez a két politikai tábor között egy próba háború volt. Magyarország egészségügyi segítséget nyújtott észak Koreának. Egy kórház felszerelését, magyar orvosokkal küldték a helyszínre. Az orvosok elsősorban sebészek voltak, mellettük dolgozott egy belgyógyász is. Az orvosokat évenként cserélték. Az ápoló személyzet nagy részét a helyiek biztosították. János nagybátyám, mint belgyógyász jelentkezett kinti szolgálatra, és ki is ment. Hazajövetele után igen dicsérte az ősi kultúrájú koreai népet. Az Egyesült Államok hamar beavatkozott dél Korea oldalán, míg a Szovjetunió távol maradt. Mikor az amerikaiak és a dél-koreaiak benyomultak észak-koreai területekre, akkor Kína készült a másik oldalon történő beavatkozásra. Ekkor a háborúnak hirtelen vége lett. A helyzet kezdett túl veszélyes lenni, és ezt egyik oldal sem merte vállalni. (Ekkor már a Szovjetuniónak is megvolt az atombombája.) A szemben álló felek megegyeztek, és visszaállították a háború előtti határt. (Ez a határ a második világháború után keletkezett, hasonlóan a kétféle Németországot elválasztó vonalhoz).


A kiélesedő politikai helyzet negatív hatásai Magyarországon 1949-ben jelentkeztek. Törvénytelenségek sora történt, a háborús készülödés gazdasági torzulásokat okozott, az életszinvonal csökkeni kezdett.  Időnként egyes kormánytagok csendben eltűntek, pl. a kommunista Zöld Sándor belügyminiszter, a szociáldemokrata Riesz István igazságügyi miniszter. Őket lecsukták és későbbi sorsukról nem lehetett semmit sem tudni. Kampány indult Nagy Ferenc miniszterelnök és Kovács Béla, a Kisgazda Párt titkára ellen. Nagy Ferenc eltávozott az országból, Kovács Béla képviselő volt, a parlament nem adta ki, így nem lehetett ellene bírósági eljárást folytatni. Ekkor a szovjet hatóságok elvitték.


1950-ben a honvédség fejlesztéséhez hadügyminiszteri poszton Veres Pétert Farkas Mihály váltotta fel. Veres az építésügyi tárcát kapta meg. (Az egyik vicclapban megjelent egy karikatúra, amelyben Rákosi, mint apa rászól a katonákkal játszó Veres Péter alakította fiára: fiacskám már eleget játszottál katonákkal, menj, szórakozzál ezután építőjátékokkal.) Elkezdődött a hadiipari termelés, ezzel párhuzamosan romlani kezdett az életszínvonal és a politikai légkör. Rákosi véleménye az volt, hogy „aki nincs velünk, az ellenünk van”. Ezzel a felfogással sok ember a rendszer ellenségévé vált.


1949-ben Rajk Lászlót és több társát letartóztatták, és hazaárulás vádjával perbe fogták. Rajk, aki a kommunista párt egyik vezetője volt, részt vett a spanyol polgárháborúban, 1945-ben belügyminiszter lett. 1948-ban leváltották, és külügyminiszteri beosztást kapott. Ekkor már elterjedt, hogy bukott államférfi lett. A letartóztatott egyének elsősorban volt spanyolos, régi kommunisták voltak. Emlékeim szerint ez alól kivétel a szintén fogságba vetett, szociáldemokrata Jusztusz Pál volt. A jugoszláv kommunista vezér Tito – Sztálin utasítása ellenére – nem volt hajlandó a görög polgárháborúba katonailag beavatkozni. Tito ekkor a szovjet sajtóban – ennek hatására magyar újságokban is – az imperializmus ügynöke, majd láncos kutyája lett. Rajkék ellen vádpont volt, hogy Titóval lepaktáltak. A perrel a sajtó és a rádió sokat foglalkozott. A bírósági eljárást a rádió közvetítette. A vádlottak beismerték bűnösségüket. Utólag derült ki, hogy a vádlottaknak megígérték, ha bevallják bűnösségüket, akkor nem lesz semmi bajuk. Azzal az indokkal beszélték rá őket bűnösségük bevallására, hogy a per megtartása külpolitikai érdek. (Persze az idő utólag igazolta azt a véleményemet, hogy a cél nem szentesíti az eszközt, hanem a tisztességtelen eszköz beszennyezi azt.) Az ítélet Jusztusz Pál kivételével halál volt, amelyet gyorsan végrehajtottak. Jusztusz börtönbüntetést kapott. Nem értettem, hogy került ő ebbe a perbe, mert semminemű érdemleges kapcsolata nem volt a többi vádlottal. Ellene a vád az volt, hogy tudott a Rajk féle összeesküvésről, de nem jelentette. Az ellene felhozott vád erőszakoltnak tűnt. Úgy véltem, hogy valamelyik magas rangú egyénnek az útjában áll, és ez úgy gondolja, hogy a Rajkékkal egy csapásra elintézi őt is. Rákosi a per után kijelentette, hogy számára a Rajk per sok álmatlan éjszakát okozott. Ezzel elismerte szerepét az ítélet meghozatalában.


Letartóztattak sok kommunista vezető politikust, pl. Kádár Jánost, Acél Györgyöt és volt szociáldemokrata vezetőt, Szakasits Árpádot, Marosán Györgyöt, Schiffer Palit és a kisgazda Tildy Zoltánt is. Őket koncepciós perekben börtönbüntetésre ítélték.


Igazságtalan ítéletek nem csak politikusok esetében fordultak elő. A legelső, amire emlékszem, az olajipar államosítása után az ott dolgozó főmérnököt perbe fogták, hogy szabotálja az olaj kitermelését. A tényleges helyzet az volt, hogy a vádlott nem akart rablógazdálkodást folytatni. Börtönbüntetésre ítélték, ami halálához vezetett. Ezt az ítéletet még talán lehetett hibás szakmai tévedésnek tartani, de már nyilvánvalóan tudatos igazságtalan volt a Standard perben hozott ítélet. A gyár angol tulajdonban lévő híradástechnikai üzem volt. A pert a vezetőség ellen folytatták, és az üzem államosítását kívánták ezzel legalizálni. A Gyár vezérigazgatóját halálra ítélték, a többi vezetőjét pedig börtönbüntetésre. Ezek között volt Kozma László, a Standard gyár volt műszaki igazgatója, aki ebben az időben már a Műegyetemen tanszékvezető egyetem tanár volt. Ismerőseim közül lecsukták Tarján Rudolf matematikust, aki akkor a Távközlési Kutató Intézetben dolgozott. Úgy tudom, hogy ennek oka az volt, hogy Rudi testvére a londoni BBC-nek bemondója volt. Megjegyzem, hogy a börtönbüntetés ellenére mindketten kiszabadulásuk után is baloldaliak maradtak.


Megindult a támadás a klérus ellen is. Mindszenthy esztergomi érseket perbe fogták, és börtönbüntetésre ítélték. Kétségtelennek tartom, hogy ő az akkori rendszerrel szemben állt. Perére nem emlékszem, így ma már nem tudom megítélni, hogy perében mennyi volt a konstruált vád, és mennyi volt tettei alapján olyan, ami az akkor érvényes törvények alapján indokoltak börtönbüntetést. Az ítélet sok vallásos embert szembe állított a rendszerrel. Később a Grósz perben még több magas rangú katolikus papot is elítéltek.



   

Haditechnikai Intézet

 

Az egyetemi diplomám megszerzésének idején a friss diplomások elhelyezkedését központilag irányították. A Ganz Villamossági Gyárral kötött szerződésem érvényességét megszüntették, pontosabban megszűnt a volt Nehézipari Központhoz tartozó gyárak hasonló szerződéseinek hatálya. Engem a honvédséghez küldtek. Egy egyetemi bizottság beszélgetett velem. A bizottság vezetője Kovács Károly Pál, egy akkor megalakult tanszék vezető professzora volt. Ő tanított engem. Előadásait nagyon élveztem. Igen korszerű tananyagot oktatott. Előadásai alapján harmadmagammal jegyzetet is írtam. Mikor megkérdezte, hol szeretnék dolgozni, közöltem vele, hogy az ő tanszékén. Elképzelhető, hogy ő ezt nem akarta, és ezért irányított a honvédséghez, hogy minél távolabb legyek. A katonaság igénye nyilván összefüggött a honvédség átszervezésének programjával. Ez a terület a munkaszolgálatos élményeim és pacifista felfogásom miatt kifejezetten taszított. Így, amikor a honvédségnél megkérdezték, hogy mikor akarok bevonulni, kijelentettem, hogy nem óhajtok katona lenni. Némi vita után elém tettek egy kérdőívet, melyben a szóban feltett kérdés volt. Erre ráírtam, hogy nincs szándékomban bevonulni. Három hét múlva megkaptam a katonai behívót.


1950 őszén alhadnagyi ranggal bevonultam a Haditechnikai Intézetbe. Ez akkor a Daróci úton volt, de nemsokára a Szilágyi Erzsébet fasoron lévő új épületbe költözött. Az intézet állománya döntően három rétegből állott. Az egyik volt horthysta tisztek, a másik gyárakból odavezényelt munkások és a harmadik pedig fiatal mérnökök és technikusok. Az első csoport létszáma állandóan fogyott. Tagjai általában szakmailag jól felkészült idősebb tisztekből állt. Politikai szempontból nem érezték magukat biztonságban. Az üzemi pártszervezeteket felszólították, hogy politikailag megbízható munkásokat küldjenek a honvédség megerősítésére. A pártszervezetek sokszor a nagyhangú, kellemetlenkedő embereket választottak ki, és örültek, ha sikerül megszabadulni tőlük. Az elsőnek említett társaságnak politikai, a másodiknak pedig szakmai okokból volt oka féltékenynek lenni a fiatal mérnökökre és technikusokra. Elképzelhető, hogy milyen légkör alakult ki az intézetben.


Az újonnan bevonultakkal két hétre lementünk Örkény mellé Táborfalvára. A hely egy tüzérségi lőtér volt, (lehet, hogy ma is az), amely a Haditechnikai Intézethez tartozott. Hivatalosan számunkra kiképzés folyt, ténylegesen a résztvevők káderezése történt. Amit az is mutatott, hogy a velünk jött parancsnok és helyettese a Személyzeti Osztály dolgozója volt. Ami a kiképzést illeti, annyit állíthatok, hogy én több mint három éves katonai szolgálat után is kiképzetlen katonának éreztem magam. Persze kaptam alaki kiképzést, és részt vettem lőgyakorlaton is. Az alaki kiképzés azt célozza, hogy a katona elveszítse önálló akaratát, és szokja meg, hogy parancsra kell mozdulatait végeznie. Elfogadom, hogy a katona neveléséhez erre szükség van, még az olyan fiatal mérnököknél és technikusoknál is, akiktől remélhetőleg kreatív munkát várnak. Ez azonban nem elégséges a tisztek kiképzéséhez.


A társaság jól összekovácsolódott, a légkör egy szomorú eset bekövetkeztéig jó volt. A lövészet teljesen szervezetlenül folyt. Az itteni lőteret ágyú, és nem puska lövészethez építették. Puska és géppuska lőgyakorlatokat – különösen a találatjelzést – a helyszínen kellett volna alapos átgondolással megszervezni. A parancsnok helyettes géppuskával lőtt. A géppuska a földre volt helyezve, így azzal a célpontra való nézés nélkül is a célra lehetett lőni, ha egyszer valaki a géppuskát már irányba állította. Ezt tette a parancsnok helyettese, aki lőtt anélkül, hogy a cél felé nézett volna. Nem látta, hogy a céltábla előtt éppen egy találatjelző áll. Így egy frissen végzett gépészmérnököt felesége és kisgyereke hiába várta haza. A parancsnokot és helyettesét egy-egy év börtönre ítélték. Nem ártott volna, ha a „kiképzést” vezető tiszteket előzőleg kiképezték volna. A leírt esemény, és a Laub gyárban szerzett tapasztalat alapján később nem lehetett fiamnak játék fegyvere, mert a gyilkoló eszközöket nem tudtam, és ma sem tudom játéknak tekinteni.


A Haditechnikai Intézet legfőbb vezetése a parancsnokból és annak politikai helyetteséből állt. A parancsnok tábornok volt, olyan benyomást keltett, mintha egy nem túl képzett, régi horthysta tiszt lenne (feltehetően nem volt az), aki a beosztottjait lenézi. Vezetői munkájának hatását nem érzékeltem, egyetlen emlékem van irányító tevékenységéről. Tiszti gyűlésen, harsány hangon letolt két tisztet, mert vonatuk késése miatt az intézetbe nem értek be időben. Marsallunknak egy opera énekesnő volt a felesége vagy a barátnője. Szolgálati autójának mindig az opera énekesnő rendelkezésére kellett állnia. A politikai helyettese bevonulásomkor az egyetlen politikai tiszt volt a HTI-ben. Őt jól ismertem, a Tavaszmező utcai iskolában felettem járt két évfolyammal. Szívélyesen üdvözöltük egymást. Ő már a háború alatt baloldali ember volt, az iskolában „Kis Sztálin” becenévvel rendelkezett. 

Az HTI osztályai nagyjából az egyes fegyvernemeknek feleltek meg. Feladatuk volt annak biztosítása, hogy a magyar ipar korszerű fegyverek prototípusát le tudja gyártani a honvédség számra. Tényleges fejlesztési feladata a híradástechnikával, a lokátor technikával és a biológiával foglalkozó osztálynak volt. A többi részleg munkája elsősorban abból állt, hogy szovjet licencek alapján elősegítse a fegyverek hazai gyártását. Engem a tüzérségi osztályra osztottak be. Főnököm egy százados volt, aki a fenébe kívánt engem. Közölte, hogy foglalkozzam a lövedék sebesség mérésének módszerével. Ehhez semminemű segítséget nem adott, azt se mondta, hogy a témával kapcsolatban mit tettek eddig, mi legyen az én feladatom. Egyszer kiment egy gyakorlótérre, ahol a nekem adott feladatnak megfelelő mérést végeztek. Nem tartotta szükségesnek, hogy kimenjek vele. Egyszer csak lehívat az Intézet politikai tisztje. Közli velem, hogy el kell utaznom Debrecenbe. Majd ott fogom megtudni, hogy mit kell megnéznem. Közölte, hogy kikkel fogok utazni és mikor. Nem értettem, hogy mért nem mondta meg milyen célból és kihez küld. Tudomásul vettem, a honvédségnél elsődleges a titoktartás. Együtt autóztam az Onkológiai Kórház igazgatójával és egy HM-ben dolgozó őrnaggyal, akit ismertem, mivel előzőleg a HTI-ben dolgozott. A gépkocsiban először kellemetlenül éreztem magam, hiszen útitársaim ismerték, hogy milyen célból és kihez utazunk. A köztük lévő beszélgetésből azonban hamar megtudtam az addig számomra titokban tartott kérdéseket. Kiderült, hogy nukleáris mérőműszerekkel kapcsolatos az utunk. Ezen esemény után nem sokkal a HTI parancsnokát leváltották, és a politikai helyettese lett az új parancsnok.


Szerencsére nem tartott sokáig a teljesen improduktív munkakapcsolatom a tüzérekkel. Áthelyeztek a Híradó Osztály újonnan megalakult Mikrohullámú Szakosztályárára. Az osztály vezetője Bálint János alezredes volt. Későbbiekben munkámhoz tőle sok segítséget kaptam. A szakosztályban négyen voltunk. Angeli Gyurka lett a vezető, két technikus, Jurák Jóska és Lénárd Guszti dolgozott még ott. Az együttes egy aktív, kreatív, jól dolgozó társaságot képezett. Feladatunk volt egy sokcsatornás mikrohullámú berendezés fejlesztése, ill. annak koordinálása. Először a tényleges fejlesztést a Távközlési Kutató Intézet (TKI) egyik osztálya végezte. Erősáramú diplomával rendelkezve a témához nem sokat értettem, de a téma érdekelt, és így annak problémáit szívesen megtanultam. Később a TKI-ban lévő osztály a Haditechnikai Intézethez került, és egyesült a mi szakosztályunkkal. A továbbiakban a mikrohullámú sokcsatornás berendezések fejlesztés kizárólag itt folyt. Ekkor kezdtem antennák fejlesztésével foglalkozni.

Egy pár hónapi munka után kineveztek főhadnagynak. Gondolom, hogy a HM-ben állapították meg, hogy a HTI-ben, és még más honvédségi intézetekben a tisztek nem elég katonásak. Mit kell most tenni? Hogyan lesz valaki katonás? Azt sütötték ki, hogy ehhez a tiszteket portási feladattal kell ellátni. Addig az épület összes szobakulcsát a laktanya ügyeletes tisztje és annak helyettese adta ki és szedte össze. Bár ez a rendszer problémamentesen működött, a katonás nevelés érdekében minden emeletre tettek egy portáspultot. Valamennyi emelet kulcsai részére készítettek egy faládát. A portási beosztást kapott egyén egy órával a munkakezdés előtt bement az intézetbe. A laktanya ügyeletes tiszttől elkérte az emelet kulcsait tartalmazó dobozt, és ennek tartalmát a bejövő dogozóknak kiosztotta. Munkaidő végeztével az utolsó kulcs begyűjtése után, azokat visszavitte a laktanya ügyeletesnek. Gondolható, hogy ezen feladat végrehajtásától mennyire katonásak lettünk.


Sokat jártuk az ország hegyes vidékeit. A mikrohullám terjedésére vonatkozólag végeztünk méréseket. Eközben olyan feladatokat is meg kellett oldani, hogy autóval járhatatlan úton átvigyük a berendezéseket. Ehhez szamaras kocsit szereztem. Meg kellett szerveznem a beosztott katonák részére tábor létesítését. Ehhez az étkezés, a tisztálkodás biztosítása is hozzátartozott. Tapasztaltam, hogy a szervezéshez a matematikai gondolkozás jól alkalmazható. Egyik utam alkalmával, 1951 szeptemberében a rádió hullámai közvetítésével értesültem, hogy a vártnál két héttel előbb János nevű fiam megszületett. A hírt Budapesten maradt kollégáim repítették az éterbe. Utólag tudtam meg, hogy feleségemnél elment a magzatvíz, de nagyanyja azt mondta neki, hogy ez nem jelent semmit. Akkor kell a kórházba bemenni, ha a fájások is jönnek. Szerencsére oda került egy ápolónő, aki az utolsó pillanatban taxival bevitte Pannit a kórházba.


A Duna-Tisza közén a HM híradó tisztjeinek szerveztek egy hadgyakorlatot. Ezen a HTI-ből többen részt vettünk. A gyakorlat célja hadosztály támadásakor történő híradásnak a megszervezése. A gyalogosok, tüzérek ezen nem vettek részt, csak e részlegek parancsnokát képviselte egy-egy híradó tiszt. Nekem egy század híradó parancsnoki teendőit kellett ellátnom. A teljes gyakorlat megszervezését a Szovjetunióban kiképzett fiatal tiszt végezte. Eligazítást tartott, aminek tartalmára már nem emlékszem, de értelmes, jól felkészült benyomást keltett. Később kiderült, hogy a szervező munkában teljesen gyakorlatlan. Megindult a támadás, kb. egy negyedóra után a káosz már teljes volt. A híradás igen döcögött. Nem tudom elképzelni, mi lett volna, ha a gyalogság és a tüzérség is ott van, és még közben lőnek is. A gyakorlat végén az a tábornok, aki a HM-ben a híradó csoportfőnöke volt, értékelte a gyakorlatot. A kialakult zavaros állapotot egy szóval sem említette, de megdicsérte a telefonosokat, hogy szakszerűen fektették le a földre a telefon kábelt.


Felhívott a HTI parancsnoka, és közölte velem, hogy Pécs környékén van egy hadgyakorlat, vigyük oda le berendezésünket, és vegyünk részt a hadgyakorlatban. Úgy gondolom a titkosság betartása miatt tudatosan, – de lehet, hogy feledékenységből – nem mondta, hogy mikor van a hadgyakorlat. Én ezt nem kérdeztem, és az iránt sem érdeklődtem, hogy miért nekem mondja ezt, hiszen köztünk még két parancsnok van. Ellenben közöltem, hogy pillanatnyilag a kért feladat teljesítésére nem vagyunk felkészülve. Kérdezte, hogy miért. Mondtam, hogy nincsen most olyan működő berendezésünk, amit gépkocsiba lehetne szerelni, és egy sor tárgyat felsoroltam, ami a feladat végrehajtásához kell, és nem áll rendelkezésünkre. Mire közölte velem, hogy csak nem képzelem, hogy ő fogja azokat beszerezni. Erre belém bujt a kis ördög, és válaszomban kifejtettem, hogy jó lenne, ha segítene, mert nem biztos, hogy mi azokat be tudjuk szerezni. Ennek ellenére megoldottuk a problémákat, négy-öt nap után biztosítottuk a feltételeket és levittük a berendezést a kijelölt helyre. Ott már senkit nem találtunk, a terepgyakorlatnak vége volt.


A parancsnokot nem sokkal ezután leváltották és leszerelték. Egy nagy gyár vezérigazgatója lett. Az elbocsátás okát nem tudom, de biztosan az nem a felém történt titkolózásai miatt történt. 


Egy olyan berendezés gyártásának, amelyet mi fejlesztettünk (a berendezésben kb. 100 elektroncső volt), meg vannak a szükséges előfeltételei. Először egy olyan laboratóriumi példányt kell elkészíteni, ami a laboratóriumi körülmények között megbízhatóan működik. Ezt deszkapéldánynak hívtuk. Csak ezután szabad gyári körülmények között egy példány működő prototípust legyártatni. Eközben bizonyos gyártási technológiák kialakulnak, ennek felhasználásával a legyártott berendezés üzembe helyezése, és hibáinak kijavítása után szabad egy kis sorozatot elkészíteni. Csak ennek tapasztalati alapján lehet eredményesen a berendezés nagyobb volumenű gyártását elindítani. Persze én ezt akkor még így nem tudtam megfogalmazni, csupán az volt a véleményem, hogy megbízható gyártáshoz több lépcsőn keresztül lehet eljutni. Amikor a deszkapéldányunk működött, a HM-ből utasítást kaptunk egy nyolc darabból álló kis sorozat legyártására. A véleményem az volt, hogy a korrekt magatartás az lenne, ha kijelentenénk, hogy ez korai. Azonban az utasítás elleni fellépést szabotázsnak tekintették volna, és az elképzelésük végrehajtására semmi befolyást nem gyakorolt volna. Nem volt egyszerű a gyárak vezetőivel megállapodni a soron kívüli gyártásról. A működő berendezések elkészültek, de nem voltak üzembiztosak.


Abban az időben az volt a gyakorlat, hogy az újonnan kifejlesztett katonai berendezéseknek évente volt egy bemutatója, ahol a fegyverek további sorsáról maga a miniszter, Farkas Mihály döntött. Az általunk kifejlesztett készülék bemutatójára Budafokon lévő Háros félszigeten került sor.  A bemutató helyén nyüzsögtek a tábornokok, az elhárító tisztek. Lőfegyvert bevinni nem volt szabad. Másik állomásunkat, amellyel az összekötetést kívántuk megvalósítani a Gödöllői hegyekben helyeztük el. Három nap, három éjszaka eltelt, de az összekőtetést nem tudtuk létrehozni. A bemutató elkezdődött. Terv szerint először a Műszaki Osztály bemutatója folyt, a szünet után kellett sorra kerülni a Híradó Osztály fejlesztéseinek megtekintésére. Már láttam a berendezést tartalmazó teherautó ablakából Farkas Mihályt, amikor végre berendezésünkön a kapcsolat létrejött. Ekkor szóltam Bálint Jánosnak, hogy nekem most hozzátok ide a minisztert, mert nem lehet garantálni, hogy az összekőtetés egy óra múlva is fenn fog állni. Ez eredményes lett, 10 perc múlva Farkas Mihály és kísérete megjelent. A berendezésen történő beszélgetések lebonyolítása akkoriban a honvédségnél alkalmazott tábori telefonokkal történt. Ezekben lévő akkumulátorok kímélése szempontjából a telefonkagyló szárában beszédváltó volt elhelyezve. Ezt beszéd folyamán be kellett nyomni, a hallgatáskor pedig kiengedni. Farkas tudhatta, hogy ezzel valamit tenni kell, de épp fordítva használta. Ennek következménye az lett, hogy őt a másik állomáson nem lehetett hallani. Farkasnak indulatos híre volt, nem mertem szólni. Szerencsére a vonal másik végén egy tapasztalt katona, Lénárd Guszti volt, aki egy pillanat alatt rájött, hogy mi a probléma, és sikerült neki úgy beszélni, hogy a miniszter nem jött rá a hibájára.


Megjegyzem, hogy mikor a lokátorosok elkészítették az első magyar lokátort, az megbízhatóan csak egyszer működött, amikor azt Farkas Mihály megtekintette. Előtte is, utána is a berendezés üzeme bizonytalan volt. Úgy látszik, hogy Farkas jelenléte jó hatással volt az elektronikus berendezések működésére.


A HTI-ben három olyan egység volt található, akiknek hivatalból lehetőségük volt arra, hogy az állomány számára kellemetlen közérzetet okozzon. Ezek a személyzeti osztály, az elhárító osztály dolgozói és a politikai tisztek voltak. Gondolom, hogy a három társaság között szoros együttműködés és még szorosabb rivalizálás volt. A személyzetisek viszonylag mérsékeltebb egyénekből álltak. Az osztály vezetőjére jellemző volt a ráragadt előnév. Mondjuk, őt Szabadosnak hívták. Tételezzük fel, hogy volt az intézetben egy alezredes, akit G. Szabadosnak hívtak. A személyzeti vezető ennek mintájára a szóbeszédben megkapta a H. Szabados elnevezést. A H betű a hazudós rövidítését jelentette.


Az elhárítók viszonylag csendben dolgoztak. Igen hézagos ismeretem van arról, hogy ők a HTI-ben mit tettek.


Amikor az intézet politikai tisztje parancsnok lett, az intézet osztályaira is kineveztek politikai tiszteket. Ezeknek olyan hatalmuk volt, mint annak a vezetőnek, akihez beosztották őket. Nem tudom, kettőjük kapcsolata hogy volt szabályozva. Azt sem ismerem, milyen kiképzést kaphattak, de akikkel én találkoztam, azok nem értettek sem a katonai dolgokhoz, sem a politikához, de még az emberekkel való bánásmódhoz, és természetesen a műszaki kérdésekhez sem. Az utóbbit természetesen senki sem várta el tőlük. Úgy gondolom, hogy a tudásbeli hiány miatt tele voltak kisebbségi érzésekkel. Ezt hatalmuk fitogtatásával próbálták kompenzálni. Nem tudom, hogy a Szovjetunióban a második világháború alatt a komisszár intézmény hogyan működött. Meggyőződésem, nagy károkat okozhatott. Még akkor is, ha őket katonailag kiképezték. A háborúban csak egy akarat, a parancsnoké érvényesülhet, különben a keletkezett káosz könnyen vereséget eredményezhet.


Az osztályunkhoz egymás után két politikai tiszt kapott beosztást. Az első egyszerű egyéniség volt. Természetesen neki kellett tartani a mi politikai továbbképzésünket. Emlékszem, egyszer szóról szóra kiírt a sztálini párttörténetből néhány oldalt, és ezt dadogva felolvasta nekünk. Utána még megkérdezte tőlem, hogy ugye ő jó előadást tartott. Egy idő után elkezdett velem kötözködni. Ennek részleteire már nem emlékszem. A piszkálódás leállításához panaszt tettem a honvédelmi miniszter politikai helyettesénél. Akkor a szabály a honvédségnél az volt, hogy a szolgálati utat, kivéve a politikai tiszti vonalat, be kell tartani. A HTI parancsnokának politikai helyettese nem keltett bennem bizalmat. Így más fórum panaszom bejelentésére nem igen volt. A kapott válasz a felvetett konkrét problémával nem foglalkozott, de velem kapcsolatban semmilyen negatívumot nem tartalmazott. Kb. a következő szöveg volt olvasható. „Főhadnagy elvtárs a felvetett kérdéseket rosszul látja. Javasolom, hogy dolgozzon továbbra is jól”. Az osztály politikai tisztjét később leszerelték. Az osztályon dolgozott polgári alkalmazottként egy műszaki rajzoló, aki jó barátságot alakított ki a politikai tiszttel. Feleségestül is összejöttek. Egy ilyen alkalommal – valószínűleg italosan – megállapodtak abban, hogy egy alkalomra feleséget cserélnek.  Ez persze négyük ügye volt, nem is lett volna ennek következménye, ha később a férfiak valamin össze nem vesznek. Ekkor a rajzoló kipakolt a történt eseménnyel, és a politikai tisztet leszerelték.


Az osztályra kinevezett második politikai tiszt az előzőnél jóval értelmesebb, de félművelt, rosszindulatú, hatalomra vágyó ember volt, aki a munkájához szükséges ismeretekkel szintén nem rendelkezett. Nyilván megkapta az információt, hogy elődjével kapcsolatban én a miniszterhelyetteshez fordultam, mert velem szemben egyből ellenségesen viselkedett. Egy idő után ellene is panaszt tettem. Az előzőhöz hasonló választ kaptam. A politikai tiszt egyik politikai előadásában helytelenül használt több idegen kifejezést. Mondtam magamnak „ne szólj, úgyis elég bajod volt már az előadóval”. De az arcomon valami kifejezés megjelenhetett, mert az előadó úgy gondolhatta, ez jó lehetőség arra, hogy provokáljon. Rám szólt: „mi az, Vágó főhadnagy, nem ért egyet az elmondottakkal?” Erre gondoltam, ha már belém akarsz kötni, akkor úgy kell neked. Felálltam, és közöltem az előadóval, hogy a kozmopolitizmus és a nihilizmus kifejezés az elhangzottakkal szemben mit jelent. A politikai tiszt kijelentette, hogy én rosszul mondom, ő azokat helyesen használta. Hiába, nem gondoltam arra, hogy akinek hatalma van, az a szavak jelentését egyszerű kijelentéssel is meg tudja változtatni.


Egy apró élmény, de jellemző volt a légkörre. Egyszer kiírtak egy cikket a faliújságra. „Vegyetek példát az XY nevű hadnagyról, aki behozta tervének lemaradását.” Arról, aki lemaradás nélkül végezte munkáját, nem kellett példát venni, és nem dicsérték meg a faliújságon.


Ez idő alatt történtek a magyarországi kitelepítések. Lista készült az arisztokratákról, a volt nagytőkésekről, a felszabadulás előtt nagyobb földbirtokkal rendelkezőkről és utdaikról, vagyis az akkori szóhasználattal az osztályidegenekről. Ezek felszólítást kaptak, rövid határidőn belül csomagoljanak össze, mert jön értük egy teherautó, amely vidékre viszi őket és a családjukat. A meghatározott vidéki területet nem hagyhatják el. Ez a folyamat az országban nagyon elrontotta a légkört, sokan – ha nem is voltak osztályidegenek – féltek attól, hogy rájuk is sor kerül. Nézetem szerint nem is lehetett pontosan határvonalat húzni az osztályidegenek és a többiek között. Annál is inkább, mert az emberi magatartást sok tényező határozza meg. Egyáltalán nem biztos, hogy ez a származásból egyértelműen következik. Engem ez az akció a deportálásra emlékeztetett. Ha nem is mondták ki, de ennek indoka az a sztálini ideológia volt, hogy az osztályellentét állandóan erősödik. Ez a nézet elfogadhatatlan. Világos ugyan, hogy az államosítás fokozta az osztályellentéteket. Ha már a körülmények valahogy stabilizálódnak, a régi elnyomó osztályoknak csak állandóan szűkülő része marad meg, akkor miért kell az osztályellentéteknek állandóan erősödnie? A kommunizmus célja az osztály nélküli társadalom, amely békésen egymás mellet élő emberekből áll, nem pedig az állandóan éleződő osztályellentétek társadalma.


A honvédségnél hozzá lehetett jutni kitelepített egyén üres lakásához. Nekem nem volt külön lakásom, de gusztustalannak éreztem kitelepítéssel megürült lakás igénylését.


Minden tisztnek volt egy pisztolya. Ez csak ritka alkalommal lehetett nálunk. Ha jól emlékszem egy évre kaptunk hat lőszert lövészeti gyakorlathoz. A revolverrel nehéz volt célba találni. A lövés alkalmával a kirepülő lövedéktől a fegyver csöve felfelé rándul. A következő lövésnél a célba lövő önkéntelenül a pisztoly orrát lefelé rántja, így a földbe lő. Sok gyakorlás után lehet ezt a hatást kiküszöbölni. Erre az évi hat lőszer a gyakorlatlan céllövők nagy részénél nem volt elég. Egyszer a parancsnokok kivételével a HTI összes tisztje lövészetre ment. Emlékem szerint velem együtt kb. 70 % nem tudta az előírt eredményt produkálni. Ezek számára a HTI politikai tisztje magából kikelve kb. egy óra hosszat előadás tartott. Ennek lényege az volt, hogy mi azért nem tudunk céltáblába találni, mert politikailag fejletlenek vagyunk, a céltábla helyébe nem Titót, a láncos kutyát képzeljük. Lehet, hogy az én fantáziám helytelenül működik, de el tudok képzelni olyan, a rendszerrel ellenséges egyént, aki kifogástalanul el tudja végezni a lőgyakorlatot. Lehet, hogy ez a történet ma már csak nevetségesnek tűnik, de akkor félelmetes légkört okozott.


Elrendelték, hogy munkaidő előtt az udvaron szervezett tornán kell részt venni. Nem is volt ezzel semmi baj, csak rossz benyomást keltett, hogy a parancsnokunk ahelyett, hogy velünk tornázott volna, az ablakból könyökölve nézett bennünket.


Az egyik tiszti gyűlésre kihívták a minisztérium politikai főcsoport főnökének helyettesét. Ha jól emlékszem Hatvani ezredesnek hívták. Utólag kiderült, céljuk főleg az volt, hogy a meghívott magas beosztású vendégnek bemutassák, hogy én milyen kártékony tevékenységet folytatok, és az ottani közvélemény mennyire ellenem van. Ezzel kívántak reagálni az én minisztériumba küldött leveleimre. (Feltehetően nem dicsérték meg azokat, akik ellen panaszt tettem). A tiszti gyűlés forgató könyvét gondosan kidolgozták. Feltételezem, hogy előzőleg egyes, környezetemben dolgozó egyéneket megbíztak, hogy tevékenységemről készítsenek kompromittáló jelentéseket. A tiszti gyűlés bevezető előadását az intézet politikai tisztje tartotta. Ez egy semmitmondó szürke beszámoló volt. Ezután egyik őrnagy felszólalt. Kifogásolta, hogy ez a beszámoló nem foglalkozott az intézetben előforduló negatív jelenségekkel, így elsősorban Vágó főhadnagy kárt okozó politikai ténykedésével. Ez után még egy pár nevet felsorolt, akik az intézetben destruálnak. Az elhangzott egyénekkel kapcsolatban.- egy kivételével-, semmilyen konkrét cselekedeteket nem említett. Reméltem, hátha valakitől megtudom, miket tettem. Nem kellett sokat várnom, felszólalt egy másik őrnagy, aki hosszan sorolta fel bűneimet. Ebben főleg különböző kijelentéseim szerepeltek. Sajnos ezek közül ma már csak egyre emlékszem, arra is ködösen. Valami olyasmi volt, hogy a kormány valamelyik közellátási rendelkezését úgy kommentáltam, hogy ennek hatását a dolgozók a bőrükön fogják érezni. Az elhangzott „rendszerellenes kijelentéseim” nagyobb része több hónappal korábban hangzott el. Így csak némi gondolkodás után tudtam visszaidézni, hogy mikor, mit és hogyan mondtam. Miután a felszólalók közül egyikük sem hallhatta személyesen a felsorolt kijelentéseimet, arra következtetek, hogy körülöttem besúgó hálózatot építettek ki. Nem tartották szükségesnek, hogy a velem szembeni kifogásolni valóért – annak elkövetése után – felelősségre vonjanak, hanem ezeket gyűjtötték erre a tiszti gyűlésre. Úgy gondolhatták, hogy az én elítélésemhez jobb hatást mutat, ha a bűneimet nem a hivatalos politikai parancsnokok, hanem a köznép felháborodott képviselői mondják el. Azt remélték, hogy a jelenlévők – a felsőbb vezetők véleményét maguk mögött érezve – majd elítélnek engem. Szót kértem, és elmondtam, hogy ténylegesen mi volt a felidézett alkalmakkor. A hozzászólásom utáni vita már nem követte a forgatókönyvet, a különböző vélemények nem abba az irányba haladtak, amit a szervezők akartak. Senki olyan nem szólalt meg, aki valamelyik elítélendő kijelentésemet hallotta volna. Majd valaki azt javasolta, hogy ellenem pártfegyelmit kell indítani, amely kivizsgálja az elhangzott vádakat. Ezt a tiszti gyűlés elfogadta. Ezt tudomásul vettem, bár a tiszti gyűlésnek nem volt joga pártfegyelmi ügyben döntést hozni.


Lefolytatták a pártfegyelmi eljárást. Ezen, még a tiszti gyűlésen elhangzottakon kívül az a vádpont is szerepelt, hogy anyám leánykori neve Rothschild. Valószínűleg ezen adúnak vélt tény elmondásával is meg volt valaki bízva, de a vitát hallgatva nem merte azt elmondani. Ezt a vádpontot természetesen elismertem. A fegyelmi pillanatok alatt szétpukkant. A vádak igazolására nem találtak tanukat. Úgy gondolom, hogy a tiszti értekezleten elhangzottak nem tudták meggyőzni Hatvani ezredest sem az ellenem felhozott vádpontok helyességéről, sem az ellenem fellépő népharag fennállásáról. Ez elbizonytalanította a politikai tiszteket. Hiába, a demokratikusnak látszó módszereket antidemokratikus stílushoz szokott egyéneknek nem könnyű megszervezni. Fegyelmi büntetésem az volt, hogy egy évig köteles vagyok minden életrajzomba beírni, hogy ellenem pártfegyelmi folyt. A hozott büntetés a párt szabályzatában nem szerepelt. Azt taggyűlésnek be sem jelentették, bár a pártfegyelmi büntetéseket annak kellett jóváhagynia. Vagyis a hozott büntetés a politikai tisztek részéről egy gyenge és szabálytalan kiút volt ahhoz, hogy én valamiféle pártbüntetést kapjak. Ennek ellenére a büntetést tudomásul vettem. Az egy éven belül írt életrajzaimban fellelhető volt az a szöveg, hogy „ellenem pártfegyelmi folyt, ahol azt a büntetést kaptam, hogy egy évig miden életrajzomba be kell írnom, hogy ellenem pártfegyelmi folyt ”. Utólag megtudtam, hogy az elhárító tisztek kezükbe vettek egy a háború előtti telefonkönyvet és meglepődtek, hogy abban milyen sok Rothschild név található. Visszagondolva ezekre az eseményekre, úgy látom, hogy a politikai tisztek számára sikertelenül végződött akció megvédett engem attól, hogy ellenem súlyosabb akciót folytassanak, és csak a leszerelésem után próbálkoztak újabb támadással.


A tiszti gyűlésen elhangzott az egyik polgári alkalmazott ellen az, hogy a szobájában lévő Rákosi képre dobta az ebédet tartalmazó csajkáját, azzal, hogy „ezt edd meg te”. Őt feljelentették a katonai ügyészségen. A sors fintora, hogy később felette nekem kellett bíráskodni. A katonai bíróságon egy szakbíró és két népi bíró hozta az ítéleteket. Az eset után több hónappal, egyetlen alkalommal népi bíró voltam, és a polgári alkalmazott pere hozzánk került. A vádlott a vádat beismerte. A szakbíró azt javasolta, hogy kapjon egy évre felfüggesztve fél éves börtönbüntetést. Ezzel egyet értettem.


A Szovjetunióban 1952 körül zsidó orvosok (főleg ideggyógyászok) ellen koholt vádak alapján pereket indítottak. Ezek közül több halálos ítélettel végződött. A magyar sajtó – nyilván a szovjet média szövege alapján – a perbefogott orvosokat cionistáknak nevezte. Szovjet hatásra magyar zsidó ideggyógyászokat is bebörtönöztek. Egy jó barátom testvérét is lecsukták. A lapokat olvasva és a rádiót hallgatva gyakran lehetett hallani, hogy a cionizmus kifejezését az imperializmus jelentésével azonosították. Azt gondolom, hogy ennek hatására sokan ma is téves fogalmat gondolnak a cionizmussal kapcsolatban. Nem rég olvastam Benedek István Gábor egy regényét, amelyben kifejti, hogy a Szovjetunióban az utca emberének tilos volt antiszemita kijelentéseket tenni. A hatalom azonban egy sor zsidó ellenes intézkedést hozott. Valószínűleg a cárizmustól örökölt antiszemitizmusnak ebben szerepe volt. Ez a felfogás – némi csillapítással – átkerült Magyarországra is. Itt azonban ennek furcsasága az volt, hogy a politikai vezetés, döntően zsidóságukat megtagadó zsidó egyénekből állott.


Ebben az időben az események politikai értékelésében ma már igen naivnak tartott felfogásom volt. Láttam, érzékeltem az uralkodó politikai rendszer hibáit. Azt hittem, hogy a hibák zöme a hatalmon lévő beosztott vezetőktől, és nem a legfelső irányítástól származik. A legfelsőbb vezetők hibáit (Rajk per, a kitelepítések, a cionista orvos per) a rendszer rossz kinövéseinek véltem. Úgy gondoltam, hogy a francia forradalom is – amely kétségen kívül a haladást szolgálta – bőven elkövetett hasonló bűnöket. Ma már nyilvánvaló számomra, hogy a beosztott vezetők hibái összhangban voltak a legfelső szinten elkövetettekkel. Azt a tényt, hogy a felsőbb vezetők nagy része zsidó származású, antiszemitizmussal próbálták kompenzálni. A külföldi és a hazai kommunista vezetők közül többen olyan hibákat követtek el a kommunizmus ellen, amelyek később hozzájárultak az általuk megvalósítani kívánt társadalom bukásához.


Ebben az időszakban két születésnapot ünnepelt az ország. Az első Sztálin 70 éves születésnapja. Úgy emlékszem, ekkor állították fel a Dózsa György úton Sztálin hatalmas bronz szobrát. Ekkor kezdték a trolibusz hálózatát kiépíteni. Az első járat – természetesen szovjet gyártmányú kocsikkal – a 70-es számot kapta. A sok ünneplés mellett Sztálin életéről, munkásságáról egy sor könyv jelent meg. Egyik a kezembe került. Ebből kiderült, hogy Sztálin nem csak zseniális politikus és hadvezér, hanem univerzális lángész volt, aki a közgazdaságban, a nyelvészetben, a mezőgazdaságban is hatalmasat alkotott. (Lehet, hogy még más tudományágról is szó volt, de erre már nem emlékszem.) Neki nem kellett egy tudományágat elsajátítania, ő zseniális érzékkel tudott azokban alkotni. A nyelvészettel, közgazdasággal kapcsolatos elméletét ma már csak mint téveszméket érdemes megemlíteni.


Sztálinnak a kibernetikáról szóló véleménye nem a születésnapjával kapcsolatos, de utóhatása miatt szükségesnek tartom megemlíteni. Az USA-ban – Neumann János munkásságának nyomán – elkezdődött a számítógépek fejlesztése és azok alkalmazása. Akkor ez a tudományág a kibernetika nevét viselte. Sztálin kijelentette, hogy ez az imperializmus blöffje, és nem engedte a Szovjetunióban a számítástechnikát fejlődni. Az így keletkezett lemaradást az oroszok a mai napig nem tudták behozni.


Sztálin sok tekintettben úgy viselkedett, mint az orosz cárok. Diktátora volt a birodalmának, élet és halál ura. Fennmaradtak a feudalizmus maradványai is. Így a parasztság tagjai földhözkötött voltak, csak külön engedéllyel hagyhatták el a lakóterületüket.


A másik évforduló Rákosi 60 éves születésnapja volt. Ekkor is sok ünneplés volt, de természetesen mérsékeltebben, mint Sztálin születésnapján. Kiállítást szerveztek Rákosi életéről. Ezt a volt kúriában rendezték. Az épület addig a bíróságé volt. A bíróság kapott egy épületet a Clark Ádám téren, ahova átköltöztek. A kiállítás megtekintésére iskolákban, munkahelyeken szerveztek látogatásokat. A néző haladt szobáról szobára, egyszer csak belépett egy terembe, ahol ki volt írva, hogy itt ítélték fegyházra Rákosi Mátyást. Ezt látva értettem meg, hogy miért volt fontos a bíróságnak innen elköltözni.


Nem tudom már melyik évben, egy kisebb földterületen, próbaképpen ültettek gyapotot. Az időjárás alkalmas volt a gyapot megéréséhez, és a próba sikerült. Ezen felbuzdulva a következő évben nagy földdarabon került sor gyapotültetésre, mely éretlenül lekókadt. Úgy látszik az időjárás nem mindig hajlandó követni a politikai elhatározásokat.


1953-ban meghalt Sztálin. Utóda Hruscsov lett. Ebben az időben Magyarországon a nehézipar és ezzel összefüggésben a hadiipar trulzott fejlesztése gazdasági problémákat okozott. A  helyzet valoszinüleg szovjet nyomásra félig megbuktatta Rákosit. Maradt a párt főtitkára, de Nagy Imre lett a miniszterelnök. Új kormányprogram született. Ehhez tartozott többek között a nehézipar, főleg a hadiipar csökkentése, a metró építésének leállítása, a honvédség létszámának tekintélyes csökkentése, az internálótáborok megszüntetése. Akkor sok mindennel egyetértettem, de kifogásoltam a földalatti építésének, és egyes termékek gyártásának megszüntetését. A földalattinál legalább a karbantartásra szánt összeget az építésre kellett volna fordítani. Persze, én nem ismerhettem alaposan az ország gazdasági helyzetét. A kormányprogram sorsomat abban érintette elsősorban, hogy leszerelésemre 1953 decemberében sor kerülhetett. Ez számomra nagy fellélegzést hozott, mert a politikai tisztek ármánykodásának következtében rám nehezedő nyomás megszűnt. A honvédség a mikrohullámú berendezések fejlesztését átadta polgári szférának. Ilyen készülékekre a postának szüksége volt, az a döntés született, hogy a továbbiakban a fejlesztés a Beloiannisz Híradástechnikai Gyár (BHG) feladata lesz. Ez a volt az államosítás előtt a Standard gyár. 1953 decemberében tartalékos tiszt, és a BHG dolgozója lettem.


1956-ban a 20. szovjet pártkongresszuson Hruscsov hosszan ismertette elődjénél történt törvénytelenségeket. Ezekkel nem kívánok foglalkozni, csupán a törvénytelenségek ideológiájával és természetesen utóhatásaival. Az elméleti vonatkozásokhoz tartozik a már említett, állandóan éleződő osztályharc teóriája. Egy másik leírt elv a következőt állította. Inkább bűnhődjön kilenc ártatlan ember, de ne maradjon egy bűnös büntetetlen. Ez a felháborító felfogás alkalmas arra, hogy igazságtalan döntést hozó egyén lelkiismeretét megnyugtassa. Tulajdonképpen ez kimondatlanul a fasiszta „cél szentesíti az eszközt” módszer alkalmazása. Véleményem szerint a cél nem szentesítheti az eszközt, hanem a helytelen eszköz beszennyezi a célt. A 20. kongresszus magyarországi hatása először a médiában hozott újat. megjelentek a rendszert biráló cikkek. Ez a közvéleményrt természetesen befolyásolta. 

 

   

A katonaság utóélete

 

A politikai tisztek ármánykodásának két utóélete is volt. Egyszer kaptam egy katonai behívót, hogy egy adott időpontban menjek el egy Rákóczi úti címre. A lakásnál semmilyen honvédségi felirat nem volt. Bementem. Egy százados fogadott. Én köszönök, ő egyből köszönés nélkül közli velem, hogy én egy nagyképű ember vagyok. Mire kissé ironikusan mondom neki, hogy jó emberismerő lehet, ha ránézéssel megállapítja, hogy én milyen vagyok. Mire egy kb. hat éves affektáló kislány stílusában mondja: „hát igen, én jó emberismerő vagyok”. Ezek után különböző negatív tulajdonságokat mond rám. Elmagyaráztam neki, hogy én miért, mit szoktam tenni, és az általa felvetett vélemények konkrétumok nélkül levegőt jelentenek. Mindezt jó húsz percig taglaltam, anélkül, hogy szóhoz engedtem volna jutni. Végén már örült, hogy befejezheti a velem való társalgást. Utólag úgy értékeltem, hogy a lezajló beszélgetésnek semmilyen hivatalos jellege nem volt, csupán egy vagy több öntelt politikai tiszt sikertelenül próbált provokálni engem. Gondolom, hogy az elhangzott beszélgetést rögzítették.

 

A politikai körülmények kezdtek megváltozni. Nyilvánosan kiderült a Rajk per koncepciós jellege. Az elítélteket rehabilitálták, a kivégzetteket ünnepélyesen újratemették. Egy sor ártatlan ember kiszabadult a börtönből, az internáló táborok megszűntek. Kozma professzor visszamehetett tanszékére  egyetemi tanárnak. Őt de facto rehabilitálták, de jure azonban nem. Ha hivatalosan kimondják, hogy a Standard per jogtalan, akkor a gyár államosítása is jogtalan.

 

A későbbiekben lehetőség látszott arra, hogy a KFKI-ba menjek dolgozni. Ennek szakmai részét az igazgatóhelyettessel, Pál Lénárddal az intézetben letárgyaltam. A kikérő küldése volt hátra, ami csak nem érkezett meg. Felhívtam a KFKI személyzeti osztályának vezetőjét, aki közölte velem, hogy arra várnak, hogy az álláshelyhez szükséges pénzt megkapják. A BHG személyzeti előadója azonban tudatta velem, hogy a KFKI azért nem kér ki, mert megnézték a HTI-ből jött személyzeti anyagomat, és abban az található, hogy – bár a szakmai munkám értékes – osztályidegen vagyok, és ennek megfelelően viselkedem. Ellenem pártfegyelmit kívántak indítani, de leszerelésem ezt megakadályozta. A véleményt a személyzeti osztályvezető (H. Szabados) írta alá, de a politikai rész fogalmazása az osztály politikai tisztjére, a szakmai rész pedig a volt osztályvezetőm stílusára utalt. Velem kapcsolatban másodszor keverték össze a honvédség és a párt jogait. A leszerelés nem gátolhatott meg egy pártfegyelmi eljárást. A személyzeti anyagban (az akkori szóhasználatban: káderlapban) leírt konkrétumok mind rágalmak voltak. Ekkor megint írtam a HM Politikai Főcsoportfőnökének, és kértem ennek kivizsgálását. A levelet a HM postabontójában adtam át aláírás ellenében. Két-három hónap eltelt, de választ nem kaptam. Ekkor újabb levelet írtam, melybe természetesen belekerült, hogy előző levelemet mikor és kinek adtam át, aláírás ellenében. Kértem a politikai főcsoport főnököt, hogy közölje velem, kíván-e panaszommal foglalkozni, mert ha nem, akkor kénytelen leszek ez ügyben más szervhez fordulni. Bár ez blöff volt, mert az akkori politikai körülmények között nem igazán volt lehetőség más hatósághoz fordulni, de ez mégis hatott, behívtak a HM-be. Ott közölték velem, hogy ők nem tudják vizsgálni a véleményben leírtak valódiságát, de tudnak írni a személyzeti anyagokhoz egy olyan kiegészítést, hogy annak készítésénél az általános légkör alkalmas volt a valótlan tények állítására, és kérik ennek figyelembevételét. Közöltem, hogy ezt elfogadom. Ezt az ígéretet sohasem tartották be, de az 56-os események alatt a káderlapokat kiosztották az érdekelteknek, így annak további káros következményei nem lehetettek. Az anyag ma is birtokomban van. A leírtak alapján az a vélemény erősödött meg bennem, hogy igen helytelen, ha egy dolgozóról írt vélemény az illető előtt titkos, ez lehetőséget biztosít rágalmak megfogalmazására. Elítélhető a KFKI személyzeti vezetőjének valótlan állítása is. Nem tudom, hogy ez mennyire volt általános személyzeti stílus, de az akkori körülmények ezt lehetővé tették. Természetesen a HM dolgozóinak is be kellett volna tartani ígéretüket.

   

 

BHG

 

A BHG (Beloiannisz Híradástechnikai Gyár) Fejlesztési Főosztálya a Telefonos, a Rádiós, az Átviteltechnikai és az odamenetelemkor megalakult Mikrohullámú osztályból állt. A gyár fő profilja a telefonközpontok gyártása volt. Ehhez kapcsolódott az átviteltechnikai terület, amely a telefonhálózatok jobb kihasználásával foglalkozott. A rádiós osztály a közép- és rövidhullámú rádióadók fejlesztését végezte. A mikrohullámú osztály célkitűzése pedig a posta számára a mikrohullámú sokcsatornás hírközlési berendezések alkotása volt. Ez felhasználás szempontjából az átviteltechnikához tartozik, de az alkalmazott technikában attól eltér. Annyiban hasonlít a rádiótechnikához, hogy mindkettő a szabadon terjedő elektromágneses hullámokat alkalmazza. Én az antennafejlesztési feladatot kaptam. Az osztályvezető egy, a rádiótechnikához értő tisztességes idősebb szakember volt. Később átkerültem a megalakult ultrarövid hullámú osztályra, ahol szintén antennák fejlesztése volt a feladatom. Ennek vezetője a feladat periférikus részéhez, annak erősáramú áramköreihez értett. Itt egy akkor újszerű antenna rendszert fejlesztettem ki. Majd a rádiós osztályon egy speciális feladatra vonatkozó rövidhullámú antennát alkottam. A Rádiós osztálynak Sárközi Géza volt a vezetője, aki egy ismert régi szakember volt. A BHG-s időszakban a munkám alapján két elfogadott találmányom, egy újításom, és egy tudományos cikkem született. Az egyik találmányért semmilyen anyagi juttatásban nem volt részem, a másikért egy minimális eszmei díjat kaptam. Ez lényegesen kisebb összeg volt, mint az az összeg, amivel az újításért részesültem. Igaz, ott az anyagi megtakarítás kimutatható volt.


Bár ez az időszak nem volt eredménytelen számomra, és a honvédséghez képest jobban éreztem magam, de mégsem felelt meg elképzeléseimnek. Persze biztos, bennem is volt hiba. A második világháború előtt Magyarországon egyetemi szintű híradástechnika oktatás nem volt. Dolgozott a témában néhány külföldön végzett mérnök, de a fejlesztéssel foglalkozók nagyobb része autodidakta módon, amatőr jellegű munkán keresztül szerezte ismereteit. Sokan ezek közül kiváló eredményeket értek el. A módszerük azonban nem felelt meg az én stílusomnak. Ugyanakkor vezető beosztásban voltak olyanok is, akik szakmai felkészültségét nem tartottam megfelelőnek.


Nem tudom, hogy a gyár főmérnökének korábban milyen munkakörei voltak, milyen szakterületen voltak ismeretei. Az egyik taggyűlésen felszólalt, hogy sok „elméletieskedő” munka folyik a fejlesztési területeken. Az első gondolatom az volt, hogy felszólalok és kifejtem, hogy az elméleti ismeretek alapján lehet a gyakorlatban új eredményeket alkotni, de nem szólaltam meg. Eszembe jutott, hogy a főmérnök egyszer bejött a mikrohullámú fejlesztési osztályra a készülő mikrohullámú berendezést megtekinteni. Meglátva az új konstrukciót egyetlen megjegyzése volt: „jé, önök is ezt a csokoládét használják”. (A csokoládénak hívják azt az akkoriban barna színben gyártott eszközt, amellyel a villamos huzalokat lehet egymáshoz kapcsolni.) Még egy primitív kérdést sem mert feltenni, mert félt, hogy tudatlanságát elárulja.


Időközben megürült a fejlesztési főosztály vezetőjének posztja. Elgondolkoztam, elmerném-e vállalni ezt a munkakört. Úgy véltem, hogy igen, de akkor a munkát azzal kezdeném, hogy bizonyos mértékig megtanulnám a telefonközpontokkal és az átviteltechnikával kapcsolatos alapvető ismereteket. Persze ez csak gondolati játék volt, senkinek sem jutott eszébe, hogy én arra a pozícióra alkalmas lennék. Csak azért írom ezt le, mert érzékeltetni kívánom, hogy én egy műszaki vezetőtől elvárom, hogy a hozzátartozó szakterületek egyes részterületeit mélyebben ismerje, a többiről pedig legyen átfogó fogalma.

 
  


Magán problémák


  A BHG-s korszakra esik egy több hónapos betegségem. Lázas lettem, aminek okát a háziorvos nem tudta megállapítani. Beutalt a Fiumei úton lévő kórházba. Itt se tudtak felállítani diagnózist, és nyomták belém a penicillint. Ettől kiütést kaptam, de csak kis mértékben javult az állapotom. A kiütést penicillin érzékenység okozta, ami jelenség akkor még nem volt közismert. Végül agyhártyagyulladás gyanújával átküldtek a László, azaz a járványkórházba. Itt megvizsgált egy öreg tapasztalt orvos, konstatálta, hogy az ujjaimon hámlik a bőr. Ebből megállapította, hogy skarlátom van. A skarlát szövevénye szívizomgyulladás lett. Betettek egy szobába, amelyben 8-10 skarlátos gyerek feküdt. A szobában tilos volt a látogatás. Ezért a látogatási napokon a szülők az udvarra néző ablak elé járultak. A gyerekek látták a szülőket, de nem tudtak velük közelebbről érintkezni. Elkezdtek sírni, és kb. este 10 óra után nyugodtak csak meg. A hozzátartozók jót akartak de rosszat tettek azzal, hogy felizgatták gyerekeiket. A kórházból történő kijövetelem után még jó ideig tartott a corditis. A pulzusom kis megterhelés után is magas volt. A skarlát betegség megkapását nem igen értem. Jancsi fiam kb. másfél évvel korábban már megfertöződött ebben a betegségben. Gyakran a közelében tartózkodtam, és nem lettem beteg. A több hónapos bér és táppénz különbözet miatt csökkent a jövedelmem. Kértem szakszervezeti segélyt, amit megkaptam. Ennek összege azonban  kisebb volt, mint amennyi szakszervezeti tagdíjat ezen idő alatt befizettem.

1955 májusában megszületett második gyermekünk Júlia.

   

 

1956-os események

 

1956 októberében kitört a forradalom, vagy ha tetszik az ellenforradalom. Mindkét megfogalmazás mellett lehet érveket felhozni, ezért a felkelés kifejezést fogom használtam.  Az események előidézője volt többek között a Rajk perben elítéltek rehabilitációja, a kivégzettek újratemetése által teremtett légkör. Köztudott lett, hogy az ítélet nem valóságos tényekből indult ki, és azt de facto nem a bíróság, hanem a pártközponti vezetősége hozta. Úgy hírlett, hogy az ítéletet a pártközpontban kizárólag Révai József nem szavazta meg. A döntés nem tévedés, hanem a „cél szentesíti az eszközt” hamis ideológia alkalmazása volt. Előzőleg már leírtam, hogy a Rákosi kormány milyen elítélendő cselekedeteket (koncepciós perek, internálások, kitelepítések) hajtott végre, amelyek a közhangulatot a rendszer ellen hangolták.. 


Az októberi események okai között része volt annak is, hogy az emberek egy része még szimpatizált a szélsőséges jobboldali politikával, hiszen korábban azt hallották a rádióban, azt olvasták az újságban. A háború óta csak 11 év telt el.


A politikai felkelés másik előidőzője a Petőfi-körben elhangzott viták voltak. Ezen értelmiségiek, főleg írók, újságírók vettek részt. A vitákon sokan a rendszer javító szándékával, sokan a rendszer megbuktatása céljából kritizálták annak hibáit. A vitákról sokszor kommentár nélkül, vagy igen szegényes észrevétellel a sajtó is beszámolt. Ez a politikai rendszerben valami újat jelentett. Addig csak a pártközpontban elfogadható politikai nézetek jelenhettek meg a sajtóban és különböző fórumokon, és az emberek egy része hozzászokott, hogy ezeket el is fogadja. Ez a szokás is hozzájárult ahhoz, hogy a sajtóban megjelent rendszer elleni kritikát – amely sokszor jogos volt – a közvélemény elfogadja. Így egy állandóan erősödő folyamat indult el, aminek vége a felkelés lett 


A kitört felkelés okai között valami szerepe volt egyes külföldi rádiók propagandájának. Nem hiszem, hogy ez döntő lett volna, de egyes, a rendszerrel szemben álló egyéneknél a cselekvés hátteréhez a külföldi segítség reményét keltette.


A felsorolt okok alapján tartom az eseményeket részben forradalminak, részben ellenforradalminak. Az utóhatást vizsgálva megállapító,hogy a szélsőséges hatások nem érvényesültek, ugyanakkor az 56-os események Rákosi diktatórikus rendszerét megbuktatták. 


Rákosi lemondásra kényszerült. Utóda Gerő Ernő lett. Neki érdemei voltak az ország újjáépítésében, de a közvélemény őt joggal Rákosi emberének tekintette. Így nem bíztak abban, hogy ő alkalmas a korábbiaktól eltérő politika végzésére. Kinevezése után Gerő beszédet tartott. Ebben a hangsúly inkább a szigorúság, mint a reformok bevezetése volt. Így ez a beszéd olaj volt a tűzre. Persze az akkori körülmények között nehéz lett volna a hangulatot lecsillapító beszédet tartani. A BHG-ben helyi és Budapesti Munkástanács alakult. A gyár felbolydult. A munka leállt. Nagygyűlésen a valós érvek hangoztatása mellett egy sor demagóg, véres szájú hozzászólás is elhangzott. Ezek közül nem egy a háború alatti stílusra emlékeztetett. A műegyetemen a Bem szoborhoz felvonulást szerveztek. Ezt először betiltották, majd engedélyezték. Ez már mutatta a hatalom gyengeségét. A pártban azt a határozatot hozták, hogy a párttagok is vonuljanak ki. A kivonulás megtörtént. Azt a hibát is elkövették, hogy a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről ávósok lőttek. Előttem nem világos, hogy az emberekre, vagy a levegőbe lőttek, de pillanatok alatt elterjedt, hogy a tömegre lőttek és ez újabb olaj volt a tűzre.


A kormány eltűnt. A parlament, az országos pártközpont, a Honvédelmi Minisztérium pillanatok alatt kiürült. A vezetők gyáván megfutamodtak. A budapesti pártbizottság a Köztársaság téren azonban tartotta magát. Így gyakorlatilag az ország, és természetesen a fegyveres erők is felsőbb irányítás nélkül maradt. A felkelők elég gyorsan fegyverekhez jutottak. Ezeket főleg honvédségi és rendőrségi szervek adták át számukra. Tanúja voltam, amikor jött egy rendőrségi riadóautó puskás rendőrökkel. A felkelők megállították őket, elkérték a fegyvereiket, és azokat szó nélkül megkapták. Egy pár honvédségi egység parancsnoka együtt tartotta egységét, és nem engedte a fegyvereket átadni. Egyes helyeken a felbőszített tömeg ilyen laktanyák elé vonult, és követelte a fegyverek átadását. Előfordult, hogy ilyenkor lövöldözés keletkezett. A felkelők egy csoportja a Bródy Sándor utcai rádió stúdió elé vonult, ahol követelte a rádió irányításának átadását, közleményük felolvasását. A stúdióban lévők megszakították kapcsolatukat a lakihegyi adóval. Így a közlemény sugárzása nem történt meg. A rádióból zenét sugároztak, és onnan egy vagy két napig semmilyen hír, kommentár nem hangzott el. Az adás ekkor nem a stúdióból, hanem közvetlenül a lakihegyi adótól jött. A Felvonulási Téren felállított Sztálin szobrot ledöntötték, és a hatalmas bronz szobrot az Akácfa utcába vonszolták. Többen erről emlékdarabot törtek le.


Október 23-a után egy pár nappal megpróbáltam a gyárba bemenni. A járművek közlekedése megszűnt, így gyalog indultam útra. A Rákóczi úton több kifosztott üzletet, könyvégetés nyomait láttam. Felborított autók hevertek az úton. A Corvin áruház közelében az Akácfa utca felé a felkelők egy csoportja időnként lövöldözött. Nem láttam, hogy az utcából kik lőttek vissza. Amikor a lövöldözés abbamaradt, akkor a nézőközönség annak helye felé sompolygott. Majd újabb lövéseket lehetett hallani, ekkor a kíváncsi népség gyorsan szétfutott. Ezt látva a Nagykörúton indultam tovább a Petőfi híd felé. Mikor a Baross utcánál egy vértócsát láttam, visszafordultam és hazamentem.


Egy pár nap után megalakult a Nagy Imre kormány. A kormánnyal szemben a közhangulat bizalmatlan volt. Ez némileg később módosult, mikor Nagy Imre megállapodott Andropovval, hogy a szovjet csapatok kivonulnak Magyarországról. A miniszterelnök hatalma a fegyveres felkelőknél csekély volt. Amikor azok a Köztársaság téren lövöldözni kezdtek, a védtelen pártközpontban tartózkodók a kormánytól segítséget kértek. A kormány vagy nem tudta, vagy nem merte ezt biztosítani. A helyzet elég zavaros, és nehezen átlátható volt. Ha valaki az utcán elkiáltotta, hogy a mellette lévő egyén ávós, akkor többnyire lincselés következett. Magam is láttam a Nagykörúton egy felakasztott egyént. A rend megteremtése fegyveres hatalom beavatkozása nélkül lehetetlennek látszott, a kormánynak ilyen eszközei szűken voltak, és azokat sem merte alkalmazni.


Kádár János szervezni kezdte a kommunista pártot, kijelentette, hogy kis párt leszünk. A szovjet csapatok kivonulása megkezdődött. Úgy tűnt, hogy Hruscsov tudomásul vette, hogy Magyarországon megszűnik a szovjet befolyás. Ez a véleménye hamar megváltozott. November 4-én a szovjet csapatok megfordultak, és elindultak vissza Magyarország felé. Nagy Imre ezt a rádióban bejelentette, és segítséget kért az ENSZ-től. Az Egyesült Államok, nyugat-Európa azonban nem mozdult. Azok, akik a Szabad Európa és az Amerika hangja rádión keresztül uszítottak a kommunista rendszer ellen, cserbenhagyták mindazokat, akiknél eredményes volt a propagandájuk. Lehet, hogy szerepe volt ebben az ugyanezen idő alatt lezajló szuezi válságnak.


A tankokkal bevonuló szovjet csapatok és a felkelők között harcok folytak. Budapesten ekkor is keletkeztek károk, a harckocsik ellen molotov koktélokkal küzdöttek. Egy üvegpalackba benzint öntöttek. Az üveg száját egy gyertyával betömték, majd a gyertyát meggyújtva azt a tank alá dobták. Így az ott lévő tartájban lévő üzemanyag meggyulladhatott. Persze az egyenlőtlen harc eredménye az lett, hogy a szovjet csapatok az ország valamennyi részébe bevonultak. Több napi várakozás után új kormány alakult, Kádár János vezetésével. Nagy Imre és kormányának tagjai közül többen a Jugoszláv követségen kaptak menedéket.


Az 56-os eseményeknek a legpozitívabb eredménye az volt, hogy a Rákosi korszaknak vége lett.


A határok több héten keresztül őrizetlenek voltak. Ezt kihasználva kb. 200.000 ember elhagyta az országot. A nyugati országok közül sok adott nekik letelepedési engedélyt, fogadásukat megszervezték, és segítséget nyújtottak nekik. A disszidálók között voltak, akik féltek attól, hogy a szocializmus újból megerősödik, voltak olyanok is, akik attól féltek, hogy a szocializmus nem erősödik meg. Sokan anyagi jólétet vártak kinti életüktől, és sokan kalandvágyból távoztak.


A politikai légkör az új kormánnyal szemben ellenségesnek volt mondható, mégis a helyzet viszonylag gyorsan normalizálódott. A Kádár kormány legalitása vitatható volt, én azonban a stabilizálást inkább vártam tőlük, mint korábban az akkor legális, de kevés hatalommal rendelkező Nagy kormánytól. A történelem tanúsága pedig az, hogy egy erőskezű vezető nélkül egy felkelés önálló és kiszámíthatatlan életet él.


Kádár irányításával az MDP újra szerveződött MSZMP név alatt. Megalakult a karhatalomnak hívott fegyveres alakulat. A szocialista államok élelmiszer adományokkal segítették Magyarországot, így a több hetes munkakimaradás ellenére a közellátás kifejezetten jó volt. Az üzemekben a munka beindult.


A hatalommal szemben álló mozgalom április vége felé újból szervezkedett. Ezt hívták MUK-nak. A MUK „márciusban újra kezdjük” szavak kezdőbetűiből alkotott rövidítés. A szervezők a felkelés indítását március 15-ére tervezték. A hatóság a MUK várható vezetőit egy napra izolálta. Így azok elképzeléseinek realizálása el sem kezdődött, és már is megbukott. Persze lehet, hogy a hatósági elővigyázatos tevékenység elmaradása esetén sem volt már elég erő egy újabb felkeléshez. Később létrehozták a Munkásőrséget, ami egy fegyveres erőt képezett a párt irányítása alatt. Ezekre azért volt szükség, mert a rendőrség és a honvédség szétzilálódott.

 

Az állami alkalmazottak fizetésüket a munkából kimaradt napokra is megkapták. Az 56-os termelés kiesése ellenére az áru kínálat megfelelő volt. Különösen jó volt az élelmiszer ellátás. Ehhez a többi szocialista ország segítsége is hozzájárult.


Az addigi államvédelmi hatóságot megszüntették. Persze valamilyen szerv feladatukat átvette.


Az október 23-i felkelés szervezői és végrehajtói ellen bírósági eljárások folytak. Ezekről nincsenek részletes ismereteim, de több mint 40 év után a média közlése szerint sok igazságtalan eljárás történt. Nagy Imre, az októberi felkelés miniszterelnöke és kormányának több tagja a felkelés leverése után a Jugoszláv követségen tartózkodott. Egy idő után őket Romániába vitték, ahol nem volt szabad mozgásuk, de viszonylag emberi körülmények között éltek. Egy pár év után Magyarországon Nagy Imrét a bíróság halálra ítélte. Az ítéletet végrehajtották. Biztos, hogy az ítélet nagyfokú külföldi nyomás hatására történt. Nagy Imre nem szervezte a felkelést, ő az itthon maradt pártvezetők kívánsága alapján, vagy legalább is tudtával lett miniszterelnök. Tényleges hatalma minimális lehetett. Funkciójában ő sodródott az eseményekkel. Mikor a szovjet csapatok visszatértek Magyarországra, ő az ENSZ segítségét kérte. Nem vagyok jogász, nem is ismerem pontosan az akkor érvényes jogszabályokat, de nem hiszem, hogy a halálos ítélet azoknak megfelelt. Erkölcsileg a bírósági döntés semmikép  nem  fogadható el.


Egy-két évvel hatalomra jutása után Kádár kijelentette, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”. Akkor ebben sokan kételkedtek, de hamar kiderült, hogy ezt komolyan is gondolta, az elvet a gyakorlati politikában érvényesítette. Az életkörülmények javulása érzékelhető volt. A reáljövedelmek növekedését, az áruválaszték bővülését a dolgozók nem csak érzékelték, hanem ezekre a jövőben is számíthattak. Sok politikai elítéltet rehabilitáltak. Mindez hozzájárult Kádár népszerűségének gyors növekedéséhez.


1956 decemberében beléptem az MSZMP-be. 1957 nyarán szóltak, hogy a szakszervezet szervez egy Csehszlovákiai utat. Lehetőség van arra, hogy én is elmenjek. Ezt örömmel vettem, hiszen a háború óta nem volt lehetőségem külföldre utazni. Az útitársak általában szakszervezeti funkcionáriusok voltak, akiknek az utat vagy a szakszervezet vagy a munkahely fizette. Lehet, hogy egyedül voltam közöttük, aki saját zsebéből finanszírozta az utazást. Az útnak érdekessége volt egy-egy élmény a szlovák, illetve a cseh területen. Amikor vonattal a szlovák területen utaztunk keresztül, egyesek vaílamelyik állomásokon haragosan magyarul odakiabáltak nekünk, hogy miért vagyunk kivételezett helyzetben velük szemben, mert ahova mi utazunk, ők oda nem juthatnak el. Nem tudom, honnan tudták, hogy mi hova megyünk. Azt sem tudom, hogy ezek az ott lakó magyarok, vagy pedig magyarul kifogástalanul tudó szlovákok voltak, mégis a jelenséget magyarellenes megnyilvánulásnak éreztem. Amikor már cseh területen Marienskelazne környékén kirándulást tettünk, egy völgy egyik oldalán leheveredtünk. A túloldalon pedig egy cseh turistacsoport élvezte a természetet. Egyszer valaki közülünk egy magyar nótát kezdett énekelni. Persze ebbe az egész csoport bekapcsolódott. Ez után szinte spontánul a másik oldalról hangzott el egy cseh dal. Majd felváltva zendült fel a magyar és a cseh nóta. Anélkül, hogy egy szót váltottunk volna egymással, egy hangulatos barátság alakult ki közöttünk.

   

 

KÁDÁR KORSZAK

 

Új munkahely a Műegyetemen

 

1958-ban a Műegyetemen – nyilván felsőbb utasításra – akció indult el, melynek célja volt az oktatói kart párttagokkal megerősíteni. Frey Tomi barátom, – aki akkor adjunktus volt a Villamosmérnöki Kar Matematikai Tanszékén – tudta, szívem vágya, hogy oktató legyek. Közbejárt, hogy az adódó lehetőség felhasználásával a Villamosmérnöki Karon adjunktusi kinevezést kapjak. Emlékeim szerint életemben először – talán utoljára is – volt abból előnyöm, hogy párttag voltam.

 

Akkoriban az egyetemen alacsony fizetések voltak. Több kollégám feltette nekem a kérdést, miért akarok én kisebb fizetésért elmenni a BHG-ból. A válasz egyszerű: azért, hogy jól érezzem magam. Aggodalmuk alaptalannak bizonyult. Magasabb jövedelmem lett, mint amit a gyárban kaptam volna. Kiderült, hogy az akciót úgy szervezték, hogy az egyetemre kerülők egy fél évig félállásban maradhatnak régi munkahelyükön. Ezzel a lehetőséggel élve megkerestem Uzsoky Miki barátomat, aki ekkor a BHG-ban a Mikrohullámú Fejlesztési Osztályon dolgozott, hogy tud-e nekem munkát adni. Miklós egy évfolyammal járt alattam az egyetemen. Ismeretségünk és barátságunk ebből az időből származott. Bár betegsége miatt nem fejezte be tanulmányait, őt tartom a 20. század második felének legkreatívabb magyar villamosmérnökének. Széles látókörű tárgyi tudása, elméleti felkészültségének a gyakorlatban történő felhasználó képessége alapján zseninek tekintettem. Érdekességnek mondható, hogy ő dolgozott három, magas színvonalú kutatóintézetben is, mégis munkássága legeredményesebb a BHG-ban volt. Ez azzal magyarázható, hogy közvetlen főnöke úgy szervezte a munkát, hogy az osztály többi mérnökének feladata döntően az Uzsoky produktumok realizálása legyen. Ez az aktív háttér hiányzott a kutató intézetekben. Tevékenységéből levonható az a tanulság, hogy az eredményes ipari produkcióhoz – jó munkaszervezéssel – elegendő lehet egy magyarországi viszonylatú nagyobb gyárban két-három kreatív mérnök tevékenysége. A jó munkaszervezés alatt azt értem, hogy a kreatív egyéniség kapjon megfelelő feladatot, és a tevékenységének realizálásához megfelelő támogatást.

 

Miklóssal való együttműködésünk eredménye egy idegen nyelven megjelent cikk lett.

 
A Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karának Elméleti Villamosságtan Tanszékén adjunktus beosztásban lettem oktató. A tanszék vezetője az általam nagyra becsült Simonyi Károly professzor volt. Hallgató koromban nagyon élveztem előadásait, oktatóim közül a legjobb előadó volt. Azon kevés előadóhoz tartozott, aki szinte valamennyi hallgatójával meg tudta szerettetni tantárgyát. Az addigi szakmai tevékenységemben jól tudtam hasznosítani a tőle tanultakat. Elméleti Villamosságtan című könyvét a későbbiekben kiadták a Német Demokratikus Köztársaságban, Angliában, Szovjetunióban, Romániában. Mint tanszékvezető olyan légkört teremtett maga körül, hogy az oktatói munkát mindenki lelkiismeretesen végezte. Nem szólt abba bele, hogy ki milyen kutatómunkát végezzen. Ezen a téren az oktatók teljes szabadságot élveztek. Számomra ez igen kellemes volt, mert témáimat magam választhattam meg, és élveztem, hogy szabadon dönthetek a munka jellegének meghatározásában. Hátrányos volt ez azok részére, akiknek szükségük lett volna irányításra.

 

Én őszintén örültem új főnökömnek. Részéről éreztem velem szemben bizonyos fenntartásokat. Ez abból adódott, hogy én politikai meggondolásból kerültem oda. Ugyanakkor volt benne annyi korrektség, hogy ezt a velem való döntéseknél nem vette figyelembe. A tanszéken dolgozott Simonyi professzor sógornője, aki eleinte adminisztrátor volt. Mikor a kar esti tagozatán diplomát szerzett, adjunktusi beosztásba került. Talán két napja voltam a tanszéken, amikor valaki jött a Központi Fizikai Kutatóból tárgyalni valamilyen ügyben. A sógornő az illetőt ügyének intézéséhez hozzám küldte, holott nekem a téma előzménye ismeretlen volt. Az volt az érzésem, hogy le akart járatni.

 

Simonyi professzor helyettese Fodor György adjunktus volt, rajtuk kívül négyen végeztük az oktatói munkát. Az oktatókkal hamar jó kapcsolatot sikerült létesítenem. Eleinte én az esti híradástechnikus hallgatókat oktattam. Az első alkalommal elkövettem azt a hibát, hogy számukra mindent el akartam mondani, amit én tudok. A nappali erősáramú hallgatóknál először elektronfizika tárgyat adtam elő. Itt meg az volt a probléma, hogy az anyag egy részét az előadás előtt kellett megtanulnom. Pár év után olyan oktatási rend alakult ki, hogy az előadásokat a híradástechnika szakon Simonyi professzor tartotta, a műszer szakon a diákok Fodor Györgyöt hallgathatták, az erősáramú szakon az előadások tartása az én feladatom lett. Ez számomra két féléven keresztül a Villamosságtan, egy féléven át az Elméleti Villamosságtan előadását, és a tantárgyakhoz kapcsolódó gyakorlatok megszervezését jelentette.

 

Az oktatási rendszer ebben az időben olyan volt, hogy az előadások nagyobb hallgatói létszámú évfolyam keretében, a gyakorlatok pedig kisebb tanulóköri csoportokban történtek. A gyakorlatok lebonyolításához meg kellett szervezni az erősáramú szakon az oktatói gárdát. Ez a csoport is hamarosan kialakult. Az oktatással kapcsolatos feladatkör számomra kihívást jelentett, amelynek végrehajtását élvezettel végeztem.

 

Felkértek, hogy vállaljam el a Villamosmérnöki Karon a párttitkári feladatot. A pártnak köszönhettem, hogy olyan munkakör lett a feladatom, amire mindig vágytam. Így kötelességemnek éreztem, hogy a feladatot elvállaljam. Bár helyesebbnek tartottam volna, ha a megbízatást a körülményeket jól ismerő, egyik régebben ott dolgozó látja el. A feladat nem volt egyszerű. Nem ismertem eléggé az egyetemen húzódó különböző erővonalakat. Ennek ellenére úgy ítélem meg, hogy a feladatot sikerült eredményesen ellátni. Igyekeztem az embereken segíteni. Addigi életemben tapasztaltam, hogy sokan visszaéltek a hatalommal. Bár nekem nagy hatalmam nem volt, de azzal sem kívántam másnak kárt okozni. Igaz, hogy egyszer elmentem az egyik tanszékvezető professzorhoz, akinél többek között támogattam egyik tanársegédjének adjunktusi kinevezését. Két napra rá az illető tanársegéd nekem rontott, közölte velem, hogy kikéri magának, hogy én a tanszékvezetőjével róla beszéljek. Lehordott, ne foglalkozzam vele, hagyjam őt békén. Lehet, hogy nem szabad valakit tudta nélkül, spontánul segíteni?

 

Az egyetem párttitkára az egri pedagógusképzőt végzett fiatalember volt. Az egyetemen állást szerzett egy sor volt iskolatársának. Ez még nem lett volna hiba, ha az illető alkalmasságát is szempontnak tartja. Ilyen módon került a Villamosmérnöki Kar Dékáni Hivatalának élére a feladat elvégzésére alkalmatlan egyén. Ez még nem okozott volna a végzett munka szempontjából problémát, mert helyette a feladatokat helyettese, Váradi Joli elvégezte. A nehézségek abból adódtak, hogy a hivatalon belül besúgó és protekciós rendszert alakított ki. Megtette azt, hogy pénzt fogadott el azzal az ígérettel, hogy elintézi valakinek az egyetemi felvételét. Az ilyen üzletek általában úgy működtek, hogy a felvételt ígérő nem tett semmit. (Legtöbbször erre nem is volt módja.) Ha a jelentkezőt felvették, akkor a pénzt megtartotta. Ha a felvételi nem sikerült, akkor a pénzt visszaadta. Esetünkben a megígért felvétel nem valósult meg. Közben a hivatalvezető kapott egy olyan lakást, amelyet előzőleg egy igen sokra becsült professzornak, az egyetem későbbi rektorának ígértek. A lakás berendezésére a felvételért kapott pénzt elköltötte, és azt nem tudta, vagy nem akarta visszaadni. A pórul járt egyén megfenyegette a hivatalvezetőt, hogy feljelenti. Ugyanekkor valamilyen hallgatói kiránduláshoz gyűjtött pénz a hivatalvezető szobájában lévő széfből eltűnt. A rendőrség Váradi Jolit gyanúsította, a hivatalvezetőt csak tanúként hallgatták meg. A nyomozást egy idő után eredménytelennek nyilvánították, és beszüntették. Nemsokára az egyetemi párttitkárt és a hivatalvezetőt leváltották. A párttitkár a METESZ (műszaki tudományos egyesületek szövetsége) titkára, a hivatalvezető pedig egy fővárosi gimnázium igazgatója lett.

 

Az egyetemen jó kapcsolatba kerültem Geszti professzorral, aki a Villamos Művek tanszékének volt a vezetője. Későbbiekben, amikor az ő dékánsága mellett dékán helyettes lettem, sok feladat megoldásában segédkeztem neki. Ha véleményemet kérte, válaszaimat általában figyelembe vette.

 

 

   

A honvédségtől nem könnyű megszabadulni

 

Sajnos a Honvédség kétszer is utánam nyúlt. Mindkét alkalommal érzékelhető volt a politikai helyzet hatása. Berlinben válságos helyzet alakult ki. A második világháborúban Németország keleti felét a Szovjetunió, nyugati részét pedig az USA, Nagy-Britannia és Franciaország csapatai tartózkodtak. A két részen két állam alakult, az NDK és az NSZK. Még a háború alatt a szövetségesek (azt hiszem, hogy a Jaltai konferencián) abban állapodtak meg, hogy a háború után Berlint a négy szövetséges állam közösen felügyeli. Ez úgy valósult meg, hogy Berlint két részre osztották, a keletit a Szovjetunió a nyugatit a másik három szövetséges állam felügyelte. Gyakorlatban kelet-Berlin az NDK fővárosa lett. Nyugat-Berlin de facto az NSZK részévé vált, de ezt a városrészt NDK és Kelet-Berlin övezte, és így nem volt határos az NSZK-val. Ez az állapot időnként kiéleződő politikai körülményeket eredményezett. Egy ilyen alkalommal katonai behívót kaptam. Kiderült, hogy a híradóktól átkerültem a kémelhárítókhoz. Egyenruhákba öltöztünk, majd egy televízióból ismert riporter hosszú, de unalmas előadást tartott az akkori nemzetközi helyzetről. Este közölték velünk, hogy ez csak egy próba volt, és hazamehettünk.

 

A másik eset előzménye nem politikai problémaként indult, de belpolitikai kérdéssé vált. Ausztria felől egy repülőgép berepült Magyarország légterébe. A gépet a magyar légelhárítás nem regisztrálta, a berepülést a polgári repülést figyelő szolgálat fedezte fel. Ezután persze a légvédelemnél hullottak a fejek, és azt teljesen átszervezték. Mint tartalékos tisztet átcsoportosítottak a légvédelemhez, és három hónapra behívtak. Ez nem azért történt, mert engem olyan Jolly-Jokernek tartottak, aki mindenhez ért, hanem olyannak, akit az új beosztásnak megfelelően át kell képezni az új ismeretek elsajátításához. Lehet persze, hogy a feladatokhoz való hozzáértés nem volt döntő szempont. Kecskemétre kerültem, ahol is egy szimpatikus, értelmes, de az elektrotechnikához csak felületesen értő hadnagy tartott nekünk elektrotechnikai előadásokat. A kb. negyven fős csoportban heten rendelkeztünk villamosmérnöki diplomával, és ezen kívül kb. tíz villamos képzettségű technikus lehetett még köztünk. Az előadó többször szakmailag helytelen kijelentést tett. Ezeket nem kívántam a nyilvánosság előtt felvetni, de négyszemközt az előadónak elmagyaráztam a helyes ismereteket. Úgy éreztem, hogy az ő pontatlan ismeretei az őt tanító egyéntől származhattak.

 

Egyszer kijött a HM-től egy hadnagy velünk beszélgetni. A bennünket némileg lekezelő előadás után megkérdezte, van-e problémánk. Erre én jelentkeztem, és megkérdeztem, miért jó az, hogy itt a mérnököket és a technikusokat olyan ismeretekre oktatják, amelyeket ők már korábban megtanultak. Ma már nem emlékszem, hogy a hadnagy milyen érvekkel próbálta elég nagy hangon a védhetetlent védeni. Természetesen érveit nem fogadtam el. Két nap múlva áthelyeztek a Szolnoki Repülőtiszti Iskolába. Lehet, hogy úgy értékelték, hogy engem Kecskeméten olyan jól megtanítottak az elektrotechnika elemeire, most már azt én is taníthatom. (Persze az áthelyezés okának inkább azt gondolom, hogy kellemetlennek vélték a Kecskeméten elhangzott kritikámat.) Nem hiszem, hogy az általam felvetett problémát akarták rendbe rakni, mert az én felvetésem tizenhét tartalékos tiszttel volt kapcsolatos, és meg sem próbálták, hogy a többiekre vonatkozó hibájukat is korrigálják.

 

Szolnokon egy értelmes, kellemes társaságba kerültem. Közvetlen főnökömmel, Katona főhadnaggyal és az ő parancsnokával, Varjas ezredessel baráti együttműködés alakult ki. A kapcsolatnak később folytatása lett. Mindketten a Villamosmérnöki Kar esti tagozatának hallgatói lettek, ahol én is tanítottam őket. A velem való ismeretségüket sohasem használták fel arra, hogy valami előnyük legyen, a vizsgákra tisztességesen felkészültek. Gondolom, hogy bizonyítani is akartak előttem.

 

Tartottam előadásokat az ottani oktatói állomány részére, és tanítottam egyes nem tisztjelölt csoportokat. A tiszti iskolásokat az ottani állomány oktatta. Ezt teljesen rendjén valónak tartottam, egyrészt amikor én odakerültem, az oktatás már folyamatban volt, más részről az ottani oktatók fő feladata a tiszti iskolások oktatása volt. Egy idő után megkértek, hogy írjak számukra egy jegyzetet. Ezt örömmel elvállaltam, de felvetettem, hogy a munkához nekem olyan irodalom kell, ami csak Budapesten áll rendelkezésemre. Így a jegyzetet otthon írhattam meg.

 

A jegyzetírásnak utóélete is lett. Már leszerelésem után megtudtam, hogy a jegyzet megjelent – nevem mellőzésével – azon hadnagy neve alatt, akivel Kecskeméten vitatkoztam. A plagizálás miatt panaszlevelet írtam a HM-be, az illetékes parancsnoknak. A reakciója az lett, hogy azt a hadnagyot, aki ellen panaszt tettem, megbízták azzal, hogy hívjon fel telefonon. Ezzel az ügyet elintézettnek vették. Sajnálattal megállapítottam, hogy a Honvédelmi Minisztériumban továbbra sem lett általános szokás az ügyek tisztességes intézése, de nem kívántam a témában további lépéseket tenni.

 

   
 

Tudományos munkásság

 

A Villamos Ipari Kutató Intézet felkérte tanszékvezetőnket, hogy foglalkozzék az MHD generátorok tudományos problémáival. Ez a berendezés elvileg alkalmas a hőenergiát közvetlenül villamos energiává átalakítani. (A berendezés ötlete egy magyar tudóstól származik.) Ekkor Simonyi professzor megbízott, hogy utazzam ki Varsó megfelelő kutató laboratóriumához, tanulmányozni az ottani, ezzel kapcsolatos eredményeket. Az utazásra sor került, ahol lehangoló eredményeket tapasztaltam. Egy pár éves munka, és nekem nagy összegnek tűnő beruházások után odáig jutottak a lengyel kollégák, hogy örültek, ha az energia átalakulási jelenséget néhány másodpercig észlelték. Szó sem volt ennek gyakorlati felhasználásáról, még felvetni sem lehetett az elért energia átalakulás hatásfokát. A szerzett tapasztalatok megerősítették bennem a korábbi gyanúmat. Az MHD elvének energia átalakításhoz történő gazdaságos felhasználásához igen magas hőmérsékletre van szükség. Plazmát, azaz olyan magas hőfokú anyagot kell előállítani, amelyben az atomokról az elektronok a velük közölt hőenergia hatására leszakadnak, így ionizált atomok és szabadon mozgó elektronok vannak a plazmában. Ezt olyan anyagban kell elhelyezni, amely annak hőmérsékletét kibírja. Ennek üzemszerű megoldása – ha lehetséges is – igen drága. Ezért az MHD nem lenne gazdaságos. Hazajövetelem után Simonyi professzor megkérdezte, hogy kívánok-e a témával foglalkozni. Válaszom „nem” volt. Belekezdtem döntésem indokolásához, mire ő közölte velem, hogy álláspontomat nem kell megmagyarázni. Megemlítem, hogy tudtommal MHD generátorok sehol a világon nem kerültek üzemszerű alkalmazásra. Az utóbbi időben hallottam olyan gondolatot, hogy a plazmát nem kell elhelyezni egy tartóedénybe, hanem az mágneses erőhatással egy meghatározott térfogadban tartható.

A felszabadulás előtt a Magyarországon érvényes tudományos címek és fokozatok rendszere a következő volt. Az egyetemek tudományos munkásság alapján adhattak egyetemi diplomával rendelkezők részére doktori és magántanári címet. Kivételt jelentettek az orvosokat és a jogászokat képző karok, ahol diplomák jogosítottak a doktori cím használatára, vagyis itt ehhez a címhez – a többi karral ellentétben – nem kellett tudományos munkásságot végezni. Az akadémikusok maguk választották ki a tudományos eredményeket elért diplomások közül az akadémia új levelező tagjait, és a levelező tagok közül az új rendes tagokat. A felszabadulás után a tudományos fokozatok terén Magyarország átvette a Szovjetunióban érvényes rendszert. E szerint tudományos minősítést csak az akadémia adhatott. Így az egyetemek – a korábbiakkal ellentétben – nem adhattak sem doktori, sem magántanári címet. Az akadémiai tudományos fokozatok a következők lettek; tudományok kandidátusa, tudományok doktora, akadémiai levelező tag és akadémiai rendes tag. A kandidátusi és doktori fokozat megszerzéséhez új eredményeket tartalmazó értekezést kellett készíteni, ami nyilvános vitán került megvédésre. A kandidátusi fokozat megszerzéséhez ezen kívül még vizsgákat is le kellett tenni. Az akadémiai levelező és rendes tagokat továbbra is a tagok közgyűlése választotta meg.

A lakosság – különösen vidéken – nem igen tartotta orvosnak vagy ügyvédnek azokat, akik nem rendelkeztek doktori címmel. Ennek következtében kialakult felháborodás nyomására először az orvosok és a jogászok megkapták a diplomájukkal együtt a doktori címet, majd biztosították azt a lehetőséget, hogy a többi egyetem a diploma megszerzése után tudományos munkásság végzésével doktori címet adjon. (Bár ezt hivatalosan nem tekintették tudományos fokozatnak.) Így olyan helyzet alakult ki, hogy a „doktori” jelző háromféle különböző dolgot jelentett.

Az egyetemeken az volt a rendszer, hogy az adjunktusi kinevezéshez egyetemi doktori cím, az egyetemi docenshez kandidátusi, az egyetemi tanárhoz pedig a „tudományok doktora” (később az elnevezés „tudomány doktora” lett) fokozat megszerzésére volt szükség. Az egyetemi előrejutáshoz az előttem álló feladat a kandidátusi fokozat megszerzése volt. Ehhez az egyik út a nappali vagy levelező aspirantúrán keresztül vezetett. Ekkor az akadémia az aspiránsok részére ösztöndíjat és aspiránsvezetőt biztosított. A nappali aspiránsok ösztöndíjat is kaptak. A másik lehetőségnél a pályázó a munkája mellett önállóan leteszi a szükséges vizsgákat, és ír egy disszertációt. Én ezt választottam.

 

Az értékezés megírásához tudományos témát kellett választani. A diplomámat erősáramú szakon szereztem, és erősáramú hallgatókat oktattam. Korábban mikrohullámú témával foglalkoztam. Úgy véltem, az energetikai távvezetékeket a mikrohullámú technikában alkalmazott módszerekkel az addig alkalmazottaknál pontosabban lehet vizsgálni. Ez elsősorban a föld jelenlétének hatására vonatkozik. Ezért ezt a témát választottam. Hosszas, bonyolult számítás után az derült ki, hogy az általam választott egzaktabb módszer sem ad az addig használtnál lényegesen pontosabb eredményt. Ugyanakkor az egyik kollégám mutatott egy, a Szovjetunióban megjelent cikket, amelyben két szovjet fizikus is az általam választott témában publikált. A cikkben az enyémtől némileg eltérő, de a kiindulási feltételekben hasonló módszer volt. Ez csökkentette az addigi munkám eredetiségének értékét. Ezek indokolttá tették, hogy az értekezés elkészítéséhez még további feladatokat is megoldjak. Lemondtam az alapszervi párttitkári pozíciómról. Ezt az egyetemi pártbizottság titkára nem akarta elfogadni. Példaképpen említett két személyt, akik pártfunkciójuk mellett készítenek kandidátusi értekezést. Rövid válaszom, biztosan jobb képességűek, mint én. Megjegyzem, hogy a példaképpen említett személyek egyike sem lett kandidátus. Ezek után az értekezést új részekkel kiegészítettem, és az előírt vizsgákat letettem.

 

A Villamosmérnöki Kar oktatói fiatalok voltak, ezért kevés volt a docens. Azt a megoldást választották, hogy azoknak, akiknél várható a kandidátusi fokozat megszerzése, lehetőséget nyújtottak megbízott docensi beosztás megpályázására. Így nem egész négy éves oktatói munka után, Fodor Gyurkával együtt, megbízott docens lettem. Ez persze még jobban ösztökélt, hogy megszerezzem a kandidátusi fokozatot.

 

Disszertációm bírálatára opponensi megbízást két tanszékvezető professzor kapta. Az egyiket még a BHG-ból ismertem, ő széleskörű olvasottsággal rendelkezett, de az elméleti ismeretek nem képezték az erős oldalát. Amikor még a gyárban dolgoztam, és ha valamilyen antenna típus problémáiba behatoltam, a feldolgozott anyagot egy füzetbe leírtam. Egy idő után azt gondoltam, hogy ezekből írok egy cikket a Híradástechnika című folyóiratba. Ezt a későbbi opponensem kapta meg bírálatra. Ekkor még cikkírásban tapasztalatlan voltam. A cikk, ha nem is könyv, de legalább egy novella hosszúságú lett. Így az nem volt folyóiratba való. A bíráló – ha nem is ezért – az iromány közlését nem javasolta. Mivel akkor már a cikk közlésével magam sem értettem egyet, ezt szó nélkül elfogadtam. Az opponens az előbbiek alapján úgy gondolhatta, hogy én a szubjektív támadásokkal szemben könnyű ellenfél vagyok, és elhatározta, hogy meggátolja értekezésem elfogadását. Nehéz helyzetbe került, mert én olyan matematikai módszereket alkalmaztam, amelyeket ő nem ismert, és így a dolgozatban leírtakat nem érthette meg. Miután nem érezhette eléggé megalapozottnak véleményét, elment Simonyi professzorhoz, hogy támogatást kapjon tőle. Úgy gondolom, tanszékvezetőm pillanat alatt átláthatta a negatívumok gyengeségeit. Nem akarta véleményének elmondásával a professzort megsérteni, rávette, hogy beszélje meg velem a felmerült problémákat. Erre sor került. Ezen két problémát vetett fel nekem. Az egyik, egy adott hullámtípusnál alkalmazott elnevezés volt. Erre a válaszom az volt, hogy az általam használt elnevezés a gyakorlatban szokásostól azért tér el, mert a pontosabb elméleti vizsgálatok ezt indokolják, amit az is mutat, hogy ez van összhangban az ő által írt egyik könyvben található definícióval.  A másik megjegyzése pedig az volt, hogy ne képzeljem, hogy ő az én kedvemért meg fogja tanulni az általam alkalmazott mátrixfüggvényekkel kapcsolatos számítási módszert. Erre a megjegyzésre nem reagáltam. Helyzetemet elég kényelmetlennek éreztem. Nem kívántam a professzor számára további kellemetleneket mondani. A beszélgetés után a professzor egyik oktatója azt mondta nekem, hogy a békesség kedvéért engedjek a terminológia kérdésben, hisz az nem érdemi kérdés. Nem tudom, hogy ez a beszélgetés a professzor kérésére történt-e, vagy a tanársegéd önálló kezdeményezése volt. Én a problémát nem tartottam formálisnak, mivel az általam alkalmazott szemléletből én következtetéseket vontam le. A védésen azonban ez a kérdés már nem hangzott el. A professzor számára elég kellemetlen lett volna, ha kifogására az ő könyvében leírtakkal érvelek.



Bár a problémával megküzdöttem, elértem a kandidátusi fokozatot, de a leírt esemény nyugtalanított. Mivel provokálom ki egyes személyek ellenem tett rosszindulatú cselekedeteit? (Sajnos ez a probléma később is felmerült.) Naivan azt gondoltam, hogy legalább a tudományos világban a tudományos érvek erősebbek, mint a személyi szimpátia vagy antipátia.

 

Értekezésemből több magyar és idegen nyelvű cikket írtam. Docensi kinevezésemnél a megbízott jelző megszűnt. Ebben az időben közösen írtunk könyvet Simonyi professzorral és Fodor Gyurkával.  Elkészítettem a hallgatók részére az előadásaimhoz szükséges jegyzeteket. Így úgy éreztem, hogy eredményes szakmai munkát végzek.

   

 

Politikai helyzet

 

Kb. 1960-61 körül az általános politikai légkör kezdett megnyugodni. Kádár igen jó érzékkel politizált. Kijelentette, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. (Rákosi idejében az hangzott, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van.) Megjegyzem, hogy mind a ketten a kimondott jelszót a munkában komolyan is vették. Ezzel a szocialista rendszeren belül a második legliberálisabb helyzetet biztosította a magyar állampolgároknak. (A körülmények Jugoszláviában voltak a legjobbak.) Az ország épült, az emberek életszínvonala évről évre valamivel javult, az évenkénti béremelésre általában biztosan számíthattunk. Az életet, ha szerényen is, de lehetett tervezni. Később megindult egy panelház építési program, és ezzel megítélésem szerint több millió ember lakásproblémája oldódott meg. Épült a budapesti metró. Olyan nagyszabású építkezések folytak, mint a paksi atomerőmű és a 750 kilovoltos távvezeték, amelyek elkészültük után együttesen az ország elektromos energia szükségletének kb. 2/3-át biztosították. A mezőgazdaságban lehetővé vált, hogy a parasztok háztáji telket tartsanak. A háztáji gazdaságok a termelő szövetkezetekkel, az állami gazdaságokkal együtt egyesítette a piacgazdaság (kapitalista) és a tervgazdálkodás (szocialista) előnyeit. Így a magyar mezőgazdaság ekkor a világ élvonalába került. Felépült a háború alatt felrobbantott utolsó híd is. Az új kötélhíd, az Erzsébet híd ma is Budapest egyik büszkesége.

 

Természetesen a korszaknak gyenge pontjai is voltak. Az irányítás módszere gyakorlatilag a régi maradt, követte a Szovjetuniót. Ez azt jelentette, hogy a parlament működése formális volt, a döntésekben nem volt szerepük. A legfőbb döntéshozó szerv a Pártközpont volt. Ebben a legnagyobb bajt az jelentette, hogy a döntéseknek nem volt kontroljuk. Így, bár a törvénytelenségek gyakorlatilag megszűntek, de a rendszer bizonyos diktatórikus vonásokat magán viselt. Sok jó döntés hatását egyes hibás utasítások erősen gátolták.

 

   

Utazások

 

Kádár megkönnyítette, hogy a magyar állampolgárok külföldre utazhassanak.  Ezzel a lépéssel lényegesen javította a közhangulatot és – Jugoszlávia lakossága kivételével – a szocialista táboron belül az emberek irigykedtek ránk.

 

A legegyszerűbb volt a turisztika az NDK-ba, Csehszlovákiába, Lengyelországba, Romániába és Bulgáriába.  Ehhez egy betétlapot kellett kérni a személyi igazolványhoz. Ezzel lehetett vízumot kapni és valutát vásárolni. Később a vízumkényszer megszűnt. Jugoszláviába nem kellett vízum, de csak kétévenként lehetett valutát kapni az OTP-nél. A Szovjetunióba történő utazáshoz nehéz volt vízumot kapni. Az utazási útvonalak is korlátozva voltak. A kapitalista országokat háromévenként lehetett 30 nap időtartamra meglátogatni. Ehhez eleinte 70, majd később 100 $ értékben lehetett valutát vásárolni. Ezeken felül utazási iroda által szervezett külföldi útra is lehetett menni. A magán kirándulások mellet megszaporodtak a hivatalos utak is.

 

A lehetőségek megnyitása után történt három utazásomat ismertetem. Ebből kettő, azóta megszűnt országba történt látogatásom volt.  Az egyik az NDK-ba, a másik a Szovjetunióba történt vizitem. A harmadik pedig Belgiumba történt hivatalos utam.

 

A további látogatásaimon szerzett tapasztalataimat a következő fejezetben taglalom.

 

 

Utazások az NDK-ban

 

1958 nyarán egy hallgatói csoportot kísértem ki 6 hét időtartamra Drezdába. Az útnak azért is nagyon örültem, mert ebben az időben még ritka volt a külföldi utazási lehetőség. A termelési gyakorlat csere alapján történt. Ellenszolgáltatásként mi fogadtuk a Drezdai Műszaki Főiskola hallgatóit. (Az NDK-ban ekkor a műszaki egyetemnek megfelelő intézményeket főiskolának hívták.)

 

A magyar hallgatók a termelési gyakorlatot gyárakban végezték. A hallgatók gyári beosztását a német kollégákkal együtt végeztem. Két hallgatónk egy Drezda melletti rádió gyár antennákkal foglalkozó osztályára került. Kötelességemnek tartottam, hogy a hallgatókat a munkahelyükön meglátogassam, és meggyőződjem arról, hogy kaptak-e megfelelő feladatot. A gyárban elkövettem azt a meggondolatlanságot, hogy a német kollégáknak mondtam, hogy az antennákkal foglalkozó laboratórium különösen érdekel, mert korábban  ezzel a szakterülettel foglalkoztam. Másnap a két diák más beosztást kapott.

 

Mi kollégiumban laktunk. A rendelkezésünkre kapott szobákban a szekrények zárva voltak, mivel a német hallgatók holmija benne maradt. Így bőröndökben kellett minden holminkat tartani. Ezzel kapcsolatban kifogással éltem. Kárpótlásul sikerült elintéznem, hogy a fogadó fél egy thüringiai kirándulást finanszírozzon.

 

Megdöbbentő volt látni Weimarban a világ kultúrájának (többek között Goethe, Schiller, Liszt) emlékeit, és a város közelében épült buchenwaldi koncentrációs tábor maradványait. A két emlékhelyet egymás közelében a németekkel kapcsolatos ellentmondás jelképének éreztem.

 

A NDK-beli út óta sok, világhírű képtárat láttam, de mégis a legemlékezetesebb a drezdai Zwinger. Ez a Múzeum ugyanis az értékes képgyűjteménye mellett egyetlen látogatáson is áttekinthető. A híres nagy múzeumok (Louvre, Ermitázs) általában a rövid ideig ott tartózkodó külföldi számára áttekinthetetlenek.

 

Kirándulást tettünk a Keleti tengerhez. Ekkor láttam életemben először tengert, amelyben természetesen nagyokat fürödtem. A tengerparton nudista strandon is voltam. Miután ott a meztelenség volt a természetes, semminemű erotikus érzelmet nem keltett bennem. Velem volt egy 8 mm-es filmfelvevő. Bár nem volt szabad, nem tudtam megállni, hogy látva a jó témát, a strandon ne készítsek felvételt.

 

Később feleségemmel elhatároztuk, hogy kirándulást teszünk az NDK-ban. Gyuri bátyám ekkor kelet Berlinben dolgozott, a KGST Vegyipari részlegénél. Nem tudom mi volt az oka, de ebben az időben – bár Kelet Berlin az NDK fővárosa szerepét töltötte be – fejlesztését elhanyagolták. Az Alexander teret ugyan ízlésesen újjáépítették, de ennek közvetlen környékén a közvilágítás igen gyengén volt kiépítve, ahol eső után a pocsolyákat kerülgetni kellett. A város keleti részében a nyugat-Berlin tulajdonát képező U Bahn (földalatti) kevés járata mellet fejlett volt az NDK birtokában lévő S Bahn hálózat. Ez föld feletti gyorsvasút, amely töltéseken halad. Ez olyan gyors közlekedést biztosit, mint a földalatti, építése annál olcsóbb, de a város egy részének pályaudvar jelleget ad. Ez a rendszer még az első világháború utáni időben alakult ki.

 

Egyik vasárnap hajókirándulást tettünk a Spree folyón. Megdöbbentő volt, hogy egy pár km-re a nem éppen jó benyomást keltő városrészektől, gyönyörű táj látható. Mikor visszajöttünk, akkor derült ki, hogy aznap nyugat és kelet Berlin határán elválasztó falat létesítették. Addig a két városrész között bárki szabadon közlekedhetett, így az NDK lakosok könnyen átjuthattak az NSZK-ba. Másnap a TV közölte, hogy a fal építésével hozott mozgási korlátozások a külföldiekre nem vonatkoznak. Így még szerdán átmehettünk nyugat Berlinbe. Ezt azért terveztük így, mert a Dahlemi Múzeumot ekkor ingyen lehetett látogatni. Berlin nagy archeológiai tárlata a Pergamon Múzeum, amely kelet Berlinben található. Itt nehezebben mozgatható ókori kiállítási tárgyak láthatóak. A város megosztásakor az itt őrzött könnyebben mozgatható tárgyakat Berlin nyugati részére vitték, és ezek láthatók voltak  a Dahlemi Múzeumban. Azt hiszem a legértékesebb darabjuk a Nofredete fejszobor volt. Nézegettük a látnivalókat, amikor megszólalt a hangosbemondó, bejelenti, hogy a múzeum bezár és kérik a közönséget, hogy távozzék a múzeumból. Gondoltuk, hogy ez a rend és elmentünk kevés valutánkat elkölteni egy áruházba. Hamarosan itt is megszólalt a hangszóró. Kiderült, hogy az áruház is bezár. Közölték azt is, hogy a dolgozói kivonulnak. Kimentünk az utcára, ahol már nagyobb tömeg menetelt. Hangulatuk nem volt agresszív. Úgy éreztem, hogy a kivonulók élvezték, hogy munka helyett sétálhatnak. Mégis rossz érzésem támadt, mikor a német tömeget láttam felvonulni. Gyorsan visszamentünk az U Bahnnal keletre. Este a nyugat-berlini TV-ből megtudtuk, hogy nyugat Berlinben polgármester választás lesz, ezért Willy Brandt, az addigi polgármester nagygyűlést tartott. Ennek a fal létrehozása most a választástól eltérő aktualitást is adott. A felvonulók tiltakozni kivántak a fal felépítése ellen és polgármesterüket is meg kívánták hallgatni.

 

Az NDK vezetői szerették volna, ha ipari fejlettségben legyőzik az NSZK-át, de az idő folyamán a különbség hátrányukra csak nőtt. Az volt az érzésem, hogy emiatt az NDK vezetőinek kisebbségi érzésük van. A problémát többek között azzal próbálták kompenzálni, hogy például egyes vállalati nevek alkalmazásában a háború előtti Németország folytatásának tekintették magukat. Ez olyan, a szocializmussal ellentétes dolgot is eredményezett, hogy a katonaság viselete emlékeztetett a náci egyenruhára. Több perük volt az NSZK-val különböző elnevezések használata miatt. Így pl. a légitársaságukat eleinte Lufthansának nevezték. Alkalmaztak régi márka elnevezéseket, így pl. a gyártott fényképezéshez használatos filmeket Agfa névvel látták el. A pereket az NDK sorra elvesztette.

 

Az NSZK és az NDK közötti ellentétekre más tapasztalataim is voltak. Illmenaui Műszaki Főiskolán sokszor vettünk részt tudományos konferenciákon. Ez számomra azért is hasznos volt, mert itt tanultam meg, hogyan kell konferencián előadást tartani, és egyáltalán, hogyan kell egy konferenciát megszervezni. Sok barátra tettem szert, a professzorok közül többekkel kölcsönös megbecsülés alakult ki. Egyik konferencián szerveztek egy politikai jellegű megbeszélést is. Erre a különböző országok résztvevői közül egy-egy képviselőt hívtak meg. Magyarországot én képviseltem. A megbeszélés címe „Helsinki előtt, Helsinki után” volt. A cím arra utalt, hogy nem régen volt egy nemzetközi politikai értekezlet Helsinkiben, ahol a kapitalista és a szocialista országok vezetői egy sor kérdésben megegyeztek egymással. A konferencia után nem sokkal terveztek Helsinkiben egy megbeszélést az Egyesült Államok elnöke és a Szovjetunió vezetője között. A megbeszélés megnyitása után szót kért az NSZK képviselője. Elmondta, hogy az NDK-val nem tudnak tudományos együttműködést kialakítani. Ha kérnek egy NDK-ban megjelent cikket, akkor azt nem kapják meg. Ha meghívnak valakit, akkor mást küldenek helyette. Még más hasonló dolgokat is felsorolt, de ezekre már nem emlékszem. Ezután persze a megbeszélésnek hamar vége lett. Én oda menten a felszólalóhoz, és mondtam neki, hogy Magyarországon másképpen vannak a nyugati kapcsolatok, mint az NDK-ban. Erre közölte velem, hogy ezt ő is tapasztalja. Neki személyesen jó kapcsolatai vannak a magyar egyetemekkel.

 

Kelet-Berlinben természetesen fogni lehetett a Nyugat-Berlin TV adóinak műsorát. Ennek csökkentésére vasárnapi brigádokat szerveztek arra, hogy a nyugat felé irányított tv antennákat lefűrészeljék. Többször találkoztam udvariatlan vagy goromba magatartással. Drezdában egyszer vásároltam egy kisebb koffer méretű tárgyat. Be akartam egy múzeumba menni, és a csomagot a ruhatárban elhelyezni. Ezt a ruhatáros gorombán elutasította. Egyszer többen jöttünk vissza Illmenauból egy konferenciáról. Este éhesek voltunk, és Drezdában be akartunk menni egy étterembe vacsorázni. Rossz bejáratot választottunk. Az éttermi alkalmazott ránk kiabált „herauss ”(kifelé). Ezen udvariatlanságokat az emberi fejekben maradt fasiszta jellegű maradványokként értékeltem.

 

Összesítve, az NDK-ban szerzett általános tapasztalatok a következők voltak. Az NDK ipara, az általános kultúra (így a lakás kultúra is) fejlettebb volt, mint Magyarországon. Az áruellátás, az étkezési kultúra viszont alacsonyabb szinten mozgott. Az üzletekben vásárolható dolgok minősége nem volt rossz, és nekünk olcsó volt. A keresetek magasabbak voltak, mint idehaza, de az emberek közérzete a rossz áruellátás és az utazási és egyéb korlátozások miatt mégis rosszabb volt, mint Magyarországon. Az egyes emberek napi életét érintő politikai diktatúra az élet számosabb oldalára terjedt ki, mint idehaza a Rákosi korszakban. Ugyanakkor nincs arról tudomásom, hogy az NDK-ban koncepciós perekben embereket politikai meggondolásból kivégeztek volna. Az NDK-ban megpróbálták a tervgazdálkodást tudományosan következetesen végrehajtani. Ehhez azonban nem volt meg a szükséges számítástechnikai háttér, és a hibás tervezés még tovább rontotta a rossz áruellátást.

 

 
 

Moszkva

 

A műegyetem több külföldi, főleg szocialista egyetemmel volt kapcsolata. Ennek alapján az oktatóink egy sor külföldi egyetemet meglátogathattak. A vizit csere alapon történt. A költségeket – az utazás kivételével – a fogadó fél biztosította. Így jutottam ki Moszkva egyik nagy műszaki egyetemére, a Moszkvai Energetikai Intézetbe (MEI). Később is sikerült eljutnom Moszkvába. A Szovjetunióról sok mindent lehetett hallani. Kíváncsi voltam, mit fogok személyesen tapasztalni. A repülőtéren vártak. Elvittek egy két lakóházból átalakított, szállodának nemigen nevezhető tömegszállásra. Különböző lépcsőházakban történő le és felfelé való haladás után áthatoltunk két öt-hat ágyas szobán, a harmadik helységben rámutattak egy ágyra és közölték, hogy itt fogok aludni. A szobában öt ágy volt, e mellett emlékszem egy lavórra is, amit feltehetően tisztálkodás céljából helyeztek el. A többi ágyat is magyarok részére biztosították. Szerencsére bátyámék ekkor Moszkvában laktak, Gyuri a KGST-nél dolgozott. Mikor megépült Moszkvában a KGST palota, akkor az összes bizottságukat oda összpontosították, és bátyám családjával Berlinből Moszkvába költözött. Telefonon felhívtam őket, és ezután moszkvai látogatásom alatt náluk laktam. (Megjegyzem, hogy a későbbiekben többször voltam Moszkvában, és nem volt a kapott szállással problémám.) Másnap bementem a tanszékre, ott az egyik oktató az előtérben fogadott. Nem mondta, hogy vegyem le a kabátom (tél volt), nem vitt egy helyiségbe, ahol le lehetett volna ülni, elkezdett velem állva a programomról beszélni. Nem akart ő udvariatlan lenni, csak nem voltak ismeretei az elemi modorról. Ezen nagyon csodálkoztam, mert a tanszékvezető, Polivanov professzor járt nálunk a tanszéken, és őt nagy tudású, igen kulturált, európai típusú személynek ismertem meg. Ő nem volt ekkor Moszkvában.

 

Látogatásomat szakmailag hasznosnak éreztem. A tanszék oktatási tevékenysége, tudományos színvonala hasonlított a mienkhez. Ugyanakkor új típusú laboratóriumokat is lehetet látni. Tetszettek az oktatáshoz használt korszerű tábláik, amelyeknél ötletes táblamozgatási módszereket alkalmaztak.

 

Moszkvában utaztam először mélyépítésű metrón. Ez akkor már behálózta a várost, és állandó fejlesztés alatt állt. Széles utak, hatalmas aluljárók könnyítették a felszíni közlekedést. Összbenyomásom az volt, hogy Moszkvában a közlekedés jól megoldott.

 

A városban nagy volt az áruhiány. Ha valahová árut szállítottak, azonnal hosszú sor keletkezett anélkül, hogy az odaállók tudták volna, mit kezdenek ott árusítani. Ilyenkor az emberek egy része erőszakosan tülekedett.

 

A Kremlben van a Kongresszusi Palota. A 20. kongresszus eseményei itt játszódtak le. A viszonylag modern épület beilleszkedett a régi építmények közé. Ottlétemkor második operaháznak használták, ahova sikerült eljutnom.

 

Impozánsnak tűntek egyes moszkvai építkezések. Hatalmas aluljárók, utak, épületek tarkították a várost. Ugyanakkor egyes részeken lévő vakolatlan házak nem keltettek egy európai világváros benyomását. Abban a házban ahol bátyámék laktak, csak nyugati és kelet-európai külföldieknek volt lakásuk. A háznak az utca felé nyíló kapuja állandóan zárva volt. A lakásokba az udvar felől lehetett bejutni. Ott őrbódéban egy őr teljesített szolgálatot. Ha én ki vagy bementem, akkor nem szólt egy szót sem, de felvette a telefonkagylót, és valakinek telefonált. Ha szovjet állampolgárok (elsősorban egyedül érkező hölgyek) kívántak a házba jutni, akkor az őr őket igazoltatta. Az emberek megkülönböztetésében nem tévedett. Gyuriék lakhelye két lakásból lett összevonva. Így az alapterület elég volt. A lakás kivitele több kifogásolni valót hagyott maga után. Ezek inkább a szépségre, mint a használhatóságra vonatkoztak.

 

Három nagyáruház volt ekkor Moszkvában. A Gum volt a leghíresebb. Bazár benyomást keltett, ahol a különböző bódészerű helyeken sokszor ugyanaz az áru volt kapható. Az iparcikkek, a szerszámok – ha kaphatók voltak – harmadába kerültek, mint nálunk. A Cum, a Gumhoz hasonlóan, bazár jellegű volt. A Gyetszkij Mir (Gyerek Világ) jobban hasonlított az akkori budapesti áruházakra, és talán jobban volt áruval ellátva a másik kettőnél. Az emberek a hazai áruk közül a rigait tartották a legjobb minőségűnek.

 

Szokatlan volt, hogy az üzletekben vásárolt élelmiszereket újságpapírba csomagolták.

 

Leningrád

 

Sikerült elérnem, hogy a moszkvai út alkalmával Leningrádba elmehessek. Oda és vissza is a „Vörös Nyíl” nevű vonattal, koedukált hálókocsiban utaztam. A vonat a kb. 800 km-es utat egy éjszaka alatt tette meg, és percre pontosan érkezett. Megdöbbentően nagy volt a különbség a moszkvai és leningrádi hivatalos fogadtatás között. A Politechnikai Egyetemen a nálam kb. 30 évvel idősebb Neumann professzor fogadott. Ő akadémikus volt, nevét, könyveit már Budapesten ismertem. Elvitt a legszínvonalasabb étterembe ebédelni. Az Ermitázs Szépművészeti Múzeumba elkísért, és bevitt egy mellék kapun, így a hosszú sorbaállást megúsztam. Az udvarias előzékenységet Leningrádban többször is tapasztaltam. A Léna folyó egyik szigetén van egy Természetrajzi Múzeum. Ebben látható egy kitömött mamut, amit az Északi sarkon jégbe fagyva találtak. Meg akartam nézni, de a múzeumban az a rész be volt zárva, ahol ez látható volt. Kísérőm kérte, hogy megnézhessem, mondván, hogy külföldről jöttem. Bevittek a mamuthoz, még külön magyarázatot is tartottak számomra. A leningrádi tengerparton volt bebetonozva a múzeumként szolgáló Aurora hajó (A volt csatahajóról leadott lövésekkel kezdődött a Nagy Októberi Forradalom.) Ezt is meg akartam nézni. Mire odaértem, már zárva volt. Kísérőm itt is kérte, hogy engedjenek be. Ez is teljesült. Igaz, ehhez a kísérőm professzornak előléptetett. (Lehet, hogy már a múzeumnál a karrieremelkedés megtörtént, csak azt nem hallottam.)

 

Leningrád kulturált európai város benyomását keltette, a Nyevszkij proszpekt emlékeztetett a Nagykörútra. Az áruház itt is bazár jellegű volt. Egy olyan, nem működő templom, amely az útikönyvekben, mint látványosság szerepelt, teljesen elhanyagolt volt. Belül por, piszok között madarak fészkeltek.

 

Később még többször voltam a Szovjetunióban. Így tartózkodtam Észtországban, Lettországban, Ukrajnában, egy Fekete tengeri út alkalmával Grúzia egy részén is. Az egész országra vonatkozó általános tapasztalatokat nehezen tudom megfogalmazni. Hatalmas ország volt, amelyet én nem tudtam áttekinteni. Az ország, különösen Moszkva, igen ellentmondásos. Nagy alkotásokat és elmaradottságokat lehetett észlelni. Ha valamilyen technikai feladat megoldására összpontosítottak, akkor azt sokszor megoldották. Ugyanakkor a mezőgazdaság fejlesztése érdekében nagy terméketlen területet termékennyé kívántak tenni, ami nagy blamával végződött. Vagyis a nagyfokú, de megfelelő kontrol nélküli összpontosításnak előnyei és hátrányai is megmutatkoztak.

 

 

Látogatás Belgiumban

 

A Műegyetem küldöttséget küldött Belgiumba, a Genti Egyetemre. Ekkor már docensi előléptetést és dékánhelyettesi kinevezést elértem, és ebben a minőségemben a delegáció tagja voltam. Az afganisztáni szovjet bevonulás miatt a belgák lemondták fogadó készségüket, majd mégis visszatértek eredeti álláspontjukhoz. A deportálás után először jártam nyugat Európában. Az ország igen kulturált benyomást keltett bennem. Nagyon szép épületeket lehetett látni Brüsszelben és Gentben is, de legjobban Brugge tetszett. A brüsszeli városházán az itt uralkodók festményei között található Mária Terézia és II. József arcképe. Az egyetemen általában szívélyesen fogadtak bennünket, volt aki az öttagú küldöttséget lakására meghívta, de azért kisebb homok szemcsék is csúsztak a gépezetbe. Az egyetemnek valamilyen ünnepsége volt. Itt vacsorához asztalnál ültek az ünneplők. Minket meghívtak, oda is mentünk. Vagy 10-15 percig senki sem foglalkozott velünk, nem mondták, hogy hol van az asztalnál helyünk. Elindultunk kifelé. Akkor szaladt valaki utánunk, és kezdett törődni velünk. Az egyik professzorral, akinek szakterülete megegyezett az enyémmel, megbeszéltem egyik napra 10:30-as időpontot, amikor meglátogathatom őt. Aznap az egész küldöttségnek volt egy közös programja 10-ig. Ez elhúzódott, és szóltam a minket kísérő belga vezetőnek, hogy az illető professzorhoz el kell mennem. Mire ő közli velem, hogy az illető nem fogad engem. Természetesen lehet, hogy valami váratlanul közbe jöhetett, de ekkor a kísérőnknek illett volna magától szólnia, és elnézést kérnie. Ma sem tudom, hogy kell ezt értékelni. Az eset bennem tüskét hagyott. Később, amikor dékán voltam, és az illető professzor látogatást tett nálunk, az egyetemen bejelentették, hogy mikor tudna jönni hozzám. A fogadási készséget jeleztem, de megkértem a helyettesemet, hogy ő legyen a vendégfogadó.

 

Összesítve Belgiumot és az ott élő embereket magas kultúrájúnak ismertem meg, az emberek jól éltek, így némileg irigyeltem őket.

   

Családi események

 

Édesanyám általános iskolában tanított, majd iskolaigazgató lett az Attila úti iskolában. Ezután tanfelügyelőként dolgozott. Ez nem nagyon tetszett neki, és újból iskolaigazgatói munkakört választott. Egy kispesti iskolából ment nyugdíjba. Ezután is aktív maradt. Egy szakiskolában esti tagozaton tanított, mint óradíjas. Pedagógiai cikket is írt. 88 éves korában észrevehetően kezdett fizikailag leépülni. 1988-ban, 90 éves korában hunyt el.

 
Kb. ezen időtájban hivatalos úton Franciaországban, Angersben voltam. Ekkor egy pár napot töltöttem Párizsban, a 88 éves Rózsi nagynénémnél. Rózsi hegedű szakon végzett a Budapesti Zeneakadémián. Az én születésem előtt kiment Berlinbe, és ott dolgozott. Hitler uralomra jutásakor átment Párizsba. Hol ott, hol Ostendeben, Belgiumban dolgozott. Férjhez ment Paul Medinához, aki osztrák állampolgárként a Frankfurter Algemeine Zeitung párizsi tudósítója volt. Paul a háború alatt maki, azaz a francia ellenállók szervezetének tagja lett. Leányuk, Zsanett kb. 12 évvel lehet fiatalabb nálam. Nagy Rózsinak egy időben zenekara volt, akikkel magyar cigányzenét játszott. 80 éves korában a párizsi rádió hosszabb riportot készített vele, amelyben hegedűjátékkal illusztrálva beszámolt életéről. Én őt 1948-ban ismertem meg, amikor először hazalátogatott. Kimenetelemkor, Paul már elhunyt, lányuk Zsanett pedig az Egyesült Államokba ment férjhez. Így nagynéném egyedült élt Párizsban.

 

Párizsi tartózkodásom idején nagynénémnél ugyanolyan leépülési folyamat kezdetét észleltem, amit édesanyámnál hasonló korban. Hazajövetel után mondtam János nagybátyámnak, ha élve látni akarja nővérét, akkor rövidesen látogassa meg. János feleségével ki is ment Párizsba. Rózsi is 90 éves korában hunyt el.

 

Általában a nők magasabb életkorban hunynak el, mint a férfiak. János nagybátyám erre a statisztikai szabályra rácáfolt. Ő 98 éves korban távozott el közülünk. Két héttel korábban beszéltem vele, és ekkor frissen, fiatalosan csevegett velem. Időskori frissseségére jellemző, hogy mikor a Pécsi Orvostudományi Egyetemen 93 évesen, 1996-ban megkapta a vasdiplomát, ( a vasdiploma 70 éves orvosi tevékenység elismerését jelenti ) akkor ott spontánul, szabadon egy felszólalásban emlékezett meg a régi egyetemről.)  

 
Feleségem, Panni 1951-ben kapott építőmérnöki diplomát. Ekkor Jancsival állapotosan kezdte munkáját a Földvizsgáló és Talajmechanikai Vállalatnál. Ez a Vállalat végezte az egész országban az állami építkezésekhez a talajmechanikai vizsgálatokat. Ezek a vizsgálatok az alapozások tervezéséhez kellenek. Neki több nagy volumenű munkája volt. Ezek közül a legnagyobb volt a paksi atomerőmű építéséhez szükséges vizsgálatok. Panni az első munkahelyéről ment nyugdíjba. Ritka segítőkész egyéniség volt. Kötelességének érezte, hogy a környezetében mindenkit támogasson. Mint nyugdíjas, vállalt munkákat. Egészségével nem sokat törődött. Gyógyszerellenes volt. Ha az orvos felírt neki gyógyszert, akkor azt kiváltotta, és nem szedte be. Lehetséges, hogy ez hozzájárult a viszonylag korai halálához.

 

Nem sokkal egyetemre kerülésem után OTP kölcsönre vettünk egy négyszobás lakást a Várhegy tövében, az Attila úton. A lakás nekünk ideális méretű volt. A két különnemű gyerek megkapta a két kisebb szobát, a nagyobb helyiséget feleségemmel foglaltuk el, míg a negyedik szobában bonyolódott a társadalmi élet, itt lehetett televíziót nézni. A lakás vételéhez nem volt könnyű az anyagi feltéteket biztosítani. Azt tapasztaltuk, hogy a gyomron lehet a legtöbbet takarékoskodni.

 
Fiam, Jancsi érettségi előtt állt. Udvarolt az egyik osztálytársának. A kislány szülei moszkvai kiküldetés előtt álltak. Fiam úgy döntött, hogy ő is kimegy Moszkvába, és ott fog villamosmérnöki karon tanulni. Ahhoz, hogy felvegyék ösztöndíjasnak, szükséges volt érettségi bizonyítvány. E mellett matematikából, fizikából és oroszból felvételi vizsgán kellett ismereteiről beszámolnia. Fiam, ha valamilyen ok miatt jól kellett teljesíteni, akkor az elvárásoknak megfelelt. Így érettségi előtt nekilátott tanulni. Matematika és fizika tárgyakban hozzám fordult, hogy tanuljak vele. Megdöbbentem, hogy nem tudja, mi az elektromos feszültség. Megnéztem a tankönyvét. A definíció hiányzott belőle. Nem kellett Jancsival sokáig fizikát tanulnom. Fizika tanára megbetegedett, akit Holits nevű tanár helyettesített. Úgy tudom, hogy ő volt akkor Magyarország legjobb középiskolai fizika tanára. Az érettségi előtt három hónap alatt megtanította az osztálynak a két éves fizika tananyagot. Fiam a matematikát pedig tőlem tanulta. Jancsi jelesen érettségizett, és elnyert egy ösztöndíjat a moszkvai MEI egyetemre. Úgy gondoltam, hogy ez előnyére válik, megismer egy idegen országot, megtanul egy idegen nyelvet, olyan élettapasztalatokat szerez, amelyek látókörét tágítják. Mindez igaz, de utólag rájöttem, hogy jobb lett volna, ha itthon tanul. Jancsi kint minden vizsgáját időben letette, de csak annyit tanult, hogy a vizsga osztályzatai meglegyenek és nem úgy, mint aki minél több tudást akar elsajátítani. Itthon tudtam volna hatásosabb tanulásra ösztönözni. Alig hogy Jancsi kijutott Moszkvába, barátnőjével megszakadt a kapcsolata. Többször sikerült meglátogatnom fiamat. Megdöbbentő volt a kollégiumi mellékhelységek állapota. WC papírt nehéz volt Moszkvában kapni. Ezért a toaletten újságpapírt használtak. Nehogy ez eldugaszolja a WC kagylókat, használat után a kagyló mellé dobták. A konyha tele volt mosatlan edényekkel, amelyeken háromféle bogár (az egyik azt hiszem csótány volt) mászkált. Ma sem értem, hogyan hagyhatták ezt az állapotot a kollégiumi tanárok.

 

A Szovjetunóban tanuló magyar egyetemi hallgatók közül sokan orosz feleséggel jöttek haza Magyarországra. Nyilván az ottani életüket könnyítette az orosz lányokkal létrejött kapcsolat. Ez általában egy családi hátteret is biztosított. Jancsi fiam diplomájával nőtlenül jött vissza Magyarországra. Itt elhelyezkedett. Valamelyik munkahelye két hónapra küldte ki az Ural-ba. Ekkor összebarátkozott egy Ludmilla nevű leánnyal, akit később Magyarországon feleségül vett. Az új családtag angol és német tanárnői diplomával rendelkezett. A Műegyetem lektorátusán tanította a hallgatókat orosz és angol nyelvre. Természetesen nálunk laktak. Megszületett Dávid és Szilvia nevű unokám. A gyerekek óvodába jártak. Sokszor Pannival felváltva cipeltük a gyerekeket az óvodába, vagy haza. Egyszer nekem kellett Dávidot az oviból elhozni. Erről teljesen elfeledkeztem. Jancsi hazajön, és keresi fiát. Ekkor döbbentem rá feledékenységemre. Beugrom a kocsimba, és fel a Gellérthegy túloldalán lévő óvodához. Természetesen az már zárva volt. Találok az ajtón egy cédulát, amelyben fel volt írva az óvó néni címe, azzal a szöveggel, hogy Dávidot hazavitte. Ekkor könnyebbültem meg. (Megjegyzem, hogy Dávid az óvó néninél remekül érezte magát, és nem volt sem szüleivel, sem nagyszüleivel kapcsolatban semmilyen hiányérzete.)

 

Jancsiék a Beregszász úton egy építkezésbe beszálltak, és annak elkészülése után oda költöztek. Ekkor lett Dávid általános iskolás. Az iskola, amely a Gazdagréti lakótelepen helyezkedett el, közel volt fiamék új lakásához. Amikor Szilvi is iskoláskorú lett, nem akarták felvenni a közeli iskolába azzal, hogy még fejletlen, és ő náluk területen kívüli. Megjegyzem, hogy az ajánlott területi iskolát csak három busszal lehetett Jancsiék lakásától elérni. Ekkor már a Kandó Kálmán Villamosipari Főiskola főigazgatója voltam. (Lásd a későbbieket.) Jobb meggyőződésem ellenére a pozíciómat felhasználva a titkárnőmmel felhívattam telefonon az iskola igazgatónőjét, és Szilvi felvételre került. (Megjegyzem, Szilvi végig kitűnő tanuló volt.)

 

1993-ban Jancsiék kivándoroltak Kanadába. Előtte egy évet az USA-ban töltöttek, ahol Ludmilla egy éves ösztöndíjat kapott. Vele ment a családja. Ludmilla New-Yorktól 30 km-re Paramus nevű településen, egy Campusban (Főiskolai Központ) nyelveket oktatott. Dávid és Szilvi úgy került évveszteség nélkül egy amerikai iskolába, hogy angolul csak köszönni tudtak. A tanév végére szinte anyanyelvi szinten beszélték az angol nyelvet. Szilvi az osztály legjobb tanulója lett, Dávid is az élcsoportba tartozott. Jancsinak az amerikai törvények nem engedték, hogy munkát vállalhasson. Hazajövetelük után Ludmilla nagyon vágyódott a kinti életre. Így került sor a kivándorlásra. Sokáig nehézségek között éltek. Ludmilla angol nyelvre tanította a bevándorlókat. Ma is ezt teszi, de közben a nyelvtanítás témájával tudományosan foglalkozik. Jancsi, mint mérnök nem tudott elhelyezkedni, alkalmi munkahelyei voltak.

Több év után, szinte véletlenül, vállalkozó lett. Egy magyar ismerőse, akivel Kijevben ismerkedett meg, megkérte, hogy vásároljon neki nagyban szemüvegkereteket. (Kijevben nyelvi nehézségen segített neki.) Jancsi a kereteket megvette, de azok a nyakán maradtak. Ekkor jött az az ötlete, hogy ezt a kereskedést ő is meg tudja csinálni. Magyarországon létesített egy nagykereskedelmi vállalatot, és ezen keresztül értékesíti a mai napig a távol-keleten gyártott, és főleg Kanadában és USA-ban vásárolt szemüvegkereteket. A vállalkozás sikeres lett. Juli lányom az általános iskolában és a gimnáziumban végig tiszta jeles tanuló volt. Gimnáziumban igen jó kémia tanárnője volt, aki megszerettette vele a tantárgyát. Így a Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karának hallgatója lett. Itt is végig jeles tanuló volt, és vörös diplomával végzett. Ekkor már angol, német orosz nyelvvizsgát szerezett, és jól beszélt japánul is. A Központi Kémiai Kutató Intézetbe ment dolgozni. Itt megpályázott egy 1 éves japán ösztöndíjat, amit el is nyert.

 

Juli budapesti főnöknője féltékeny volt rá, ahol tudta, ott gáncsolta. A rendszerváltás után (lásd később) a kutató intézeteket kezdték leépíteni. Lányom nem várta meg, hogy elbocsátásra kerüljön, kilépett. Némi átmenet után a Gazdasági Minisztériumba került. Ekkor elnyerte a Külügy Minisztérium pályázatát, amely Tokiói Magyar Nagykövetségen attaséi állásra vonatkozott. Az adódó lehetőségekkel élve kiutaztam Japánba. A két japán út alkalmával sikerült az országban sokfelé eljutnom. Tapasztalataimat a negyedik fejezetben írtam le.

 

Jáncsiéknál lévő két unokám mellett Julinál egy unokám - Ildikó - született.

 
Gyuri bátyám a Nehézipari Minisztériumban dolgozott. Innen került át a KGST Vegyipari Szekciójához. Először a különböző szekciók szét voltak szórva a különböző szocialista országokba. A vegyészek kelet Berlinben végezték munkájukat. Majd megépült Moszkvában a KGST palota. Ekkor az összes szekciót ott koncentrálták.

Gyuri felesége, Zsuzsi tanárnő. Gyuriéknak két lányuk van, Jutka és Kati. Kati már Berlinben született. Jutka pedig ekkor német iskolába járt, és már anyanyelvi szinten beszélt németül. Többször jött egyedül Budapestre, és utazott vissza Berlinbe. Ezt úgy szerveztük, hogy Berlinben Gyuriék adták fel vagy fogadták a gyereket, és Budapesten pedig ugyan ezt tettem közösen Pannival. Egyszer egy este Jutkát mi vittük Ferihegyre. Ekkor ott volt valamilyen kiállítás, így ki tudtunk menni a kifutópályára, ahol még láthattuk Jutkát a repülőgépbe beszállni. Gyuriék Schönefeld repülőterén látják a gépet közeledni, majd észlelik, hogy a gép visszafordul, és eltűnik a látóhatáron. Utólag a következők derültek ki. A pilóta landolni kívánt Berlinben, ehhez leereszti a kerekeket, de a visszajelző lámpa a manővert nem jelzi. A pilóta úgy gondolja, hogy neki kerék nélküli leszállást kell végrehajtania. Erre úgy dönt, hogy ezt inkább Ferihegyen kísérli meg. Ennek két oka is lehetett. A leszállás nagyon veszélyes, mert a földön csúszó gép nagyon felmelegszik, amitől a kerozin (a hajtóanyag) könnyen meggyulladhat, és a gép felrobbanhat. A visszarepülésnél fogy a hajtóanyag, így kisebb lesz ez a veszély. Döntésének másik oka lehetett, hogy ha már meg kell halni, akkor ez a szülőföldön legyen. A pilóta rádión közli Feriheggyel szándékát, ahol a repülőtér valamennyi mentőautója, tűzoltókocsija felkészülten várja a váratlanul visszatérő gépet. A földi figyelő szolgálat meglátja a gépet, és kostatálja, hogy a futómű le van eresztve. A visszajelző áramkörei romlottak el. Így a repülő biztonsággal érte a hazai földet. Az utasok váróteremben várják a jelző berendezés javítását, miközben a 8-9 éves Jutka tolmácsolással segít a német ajkú várakozóknak. 


2000 nyarán Jancsiék családja már Kanadában élt. Juli ekkor a tokiói követségen dolgozott, mint tudományos attasé. Úgy adódott, hogy mind Jancsi, mind lányomék egy időben hazajöttek. Jancsi feleségével Párizs hangulatát élvezte, Juliék pedig a Balaton északi oldalán üdültek. Panni két unokájával, Dáviddal és Szilvivel Világosra ment pihenni. Panni a vízben rosszul lett, kivánszorgott a partra. A mentők Szilvi kíséretével a siófoki kórházba vitték, ahol megállapították, hogy aorta repedése van. Felhozták a Budapesti Érsebészeti Klinikára, de nem tudtak rajta segíteni. 

 

Kanadában Dávid informatikai, Szilvi gazdaságtudományi diplomát szerzett. Így ma már mindkettő dolgozó felnőtt. Ildikó jelenleg a műegyetem Épitőmérnöki Karának hallgatója. 

 

Jutkáéknak két lányuk - Eszter és Noémi, Katiéknak három lányuk -Borbála, Orsolya és Petra- született. Így bátyám öt leány unokával büszkélhet.

 

Öt unokatestvérem született. Kettő apai ágon, három pedig anyám testvéreinél. Apai unokatestvéreim túlélték a nyilas idők borzalmait. Andris Izraelben gyerekparalízisben, Tamás pedig baleset során hunyt el. Anyám húgának, Rózsinak lányával, Zsanettal életemben kétszer találkoztam. Mikor Jancsiékat Paramusban meglátogattam, akkor voltam náluk a lakásukon, New-Yorkban. Egyszer pedig Budapesten volt férjével, és egy vendéglőben találkozott a családdal. (Megjegyzem, férje meghívta a család tagjait, végül a cehet mindenki maga fizette.) Kapcsolatunk igen távoli ismerősi viszonyra emlékeztet. Kisrózsi, aki anyám mellett mint testvér nőtt fel Amerikában férjhez ment. Késöbb Vivian nevű leánya született, akit mindig unokatestvérnek tekintettem. Vivian sokszor volt Magyarországon, ahova azóta is erősen kötődik . 

 

Jancsi nagybátyámnak 1942-ben született Teréz nevű kislánya, aki egy éves korában, fehérvérűségben elhunyt. Anti nagynéném a felszabadulás után, már a szüléshez idős korában vállalta a terhességet, és 1946-ban megszületett Miklós.

 

Miklós biológusi egyetemi végzettséget szerzett. Katit, egyik munkatársát vette el feleségül. Esküvőjükön az egyik tanú szerepét én láttam el. Két lányuk született, Zsófi és Zsuzsi. Miklós később pályamódosítást hajtott végre, és újságíró lett. Gazdasági területen elismert zsurnalisztává vált.

 

   

Tanszéki és egyetemi élet

 

Simonyi professzor Fodor Gyurkát és engem felkért, hogy az általa szerkesztendő Elméleti Villamosságtan Példatár című könyv megírásában vegyünk részt. Az Elméleti Villamosságtan könyv korábban több kiadásban megjelent, és Simonyi professzor ennek elméleti anyagát kívánta példákkal kiegészíteni, ill. illusztrálni.

Terv szerint a könyv 6 fejezetből állt, amelyből a távvezetékekről és az elektromágneses hullámokról készülő fejezet megírása lett az én feladatom. A könyv 1967-ben jelent meg, 865 oldal terjedelemben, amelyből 310 oldal az én művem. A későbbiek során a könyvet még három alkalommal bővített alakban is kiadták.

 

A tanszéken nem volt rendszeres tanszéki értekezlet. Az oktatók között a munka szervezett megbeszélésére, az egyes tudományos eredmények megvitatására csak akkor került sor, ha ezt valamilyen szerv előírta. Javasoltam, hogy hetente tartsunk tanszéki értekezletet, az egyes feladatok megtárgyalásán kívül kerüljön sor az egyes saját tudományos eredmények megvitatására, és a hallott vagy az olvasott érdekesebb tudományos ismeretek előadására. Simonyi professzor javaslatomat elfogadta.

 

A Villamosmérnöki Karon 1967-ben Geszti professzor lett a dékán. Felkért engem az egyik dékánhelyettesi teendő ellátására. Ezt a feladatot kihívásnak tartottam, addig még vezető jellegű feladatot csak a honvédségnél végeztem. Azok csak ad hoc jellegű tevékenységek voltak. A karon négy dékánhelyettesi feladatkör volt. Geszti professzor rám bízta, melyiket kívánom ellátni. Én a tudományos ügyek intézését kértem. Meg akartam dékáni szintről is ismerkedni az oktatási problémákkal, ezért az esti tagozaton folyó oktatási problémák intézését is elvállaltam. A dékáni, dékánhelyettesi megbízatásokat általában három évre adták, amelyet az akkori szokás szerint egyszer lehetett meghosszabbítani. Így Geszti professzor dékánsága mellett ezt a feladatkört hat évig láttam el. A dékánhelyettesek közül jó baráti kapcsolatom alakult ki Tuschák Robi professzorral. Igaz, mi Kovács professzor előadásai alapján már hallgatókorunkban írtunk közös jegyzetet.

 

Ekkoriban az egyetem rektorának kezdeményezésére intézeteket kezdtek szervezni. Ez két vagy több tanszék összevonását jelentette. Az egyetemen nagy volt az átszervezéssel szembeni ellenállás, így az új szervezetek általában ott jöttek létre, ahol a felsőbb nyomás erősebb volt a belső ellenállásnál. A Villamosmérnöki Karon két intézet alakult. A két régi híradástechnikai tanszék összevonása természetesnek látszott. A Vezetékes Híradástechnikai Tanszék vezetője, Kozma professzor nyugdíjba ment, a régi csoportosítás (vezetékes és vezeték nélküli híradástechnika) már elavulttá vált. Persze azért a logika itt sem működött hibátlanul, mert a témához közelálló Mikrohullámú Híradástechnikai Tanszék nem volt a felépítésnél figyelembe véve. Az Erősáramú Intézet egy korábbi struktúrát állított vissza. A Fizika Tanszék és az Atomfizika Tanszék a karon kívüli fizikát oktató tanszékekkel egy újonnan megalakult központi kar keretében egy intézetbe került összevonásra. Az intézetesítés egyik hibája az volt, hogy nem tartozott hozzá olyan koncepció, amely tartalmazza, hogy a javaslattevő hogyan képzeli a rendszer továbbfejlesztését. A kialakult felépítés következtében lett az egyetemen hagyományos tanszék, alakult olyan intézet, amelyiknek alegységei a régi tanszékek voltak, szerveződött olyan intézet is, amelynek alegységei csak osztályok lettek. Sőt, emlékem szerint egy intézeten belül vegyesen előfordult a tanszék is és az osztály is. Vagyis az új szervezetek a régivel szemben nem voltak egységesek, és nem létezett olyan elképzelés, hogy belátható időn belül hogyan válhat egységessé. Én azt láttam nagyobb bajnak, hogy az átszervezések sok személyi problémákat gerjesztettek. Szerintem oktatási intézményben csak akkor szabad a régiekből új szervezetet létrehozni, ha új oktatási feladatot kell végrehajtani, vagy a régi csoportosítás gátja az oktatásnak. Különféle szervezet mellett lehet jól és rosszul oktatni. Annak minőségét döntően a professzor, ill. az oktató egyénisége, ismeretanyaga, előadói képessége határozza meg. Megjegyzem, hogy az ekkor létrejött intézetek nagyobb része később szétesett korábbi tanszékekre.

 

Még egy szervezeti változás történt. Az ötvenes években a Budapesti Műszaki Egyetem kettévált a BME-re és az ÉKME-re. Mindegyikhez három Kar tartozott. A terv az volt, hogy az ÉKME leköltözik Győrbe. Ekkoriban helyesen szorgalmazták, hogy Budapesten kívül jöjjenek létre új egyetemek. A győri leköltözést az ÉKME professzorai megfúrták. A hatvanas években eldöntötték, hogy a két egyetemet újra egyesítik. Nem tudom, hogy érdekesnek vagy természetesnek kell tekinteni, hogy mind a szétválás, mind az egyesítés pénzbe került.

 

Geszti dékán javaslatára a Villamosmérnöki karon az oktatásban szervezeti változás történt. Kialakult az u.n. A, B, C képzés. Az A képzés az addigi 5 éves diploma megszerzéséhez szükséges tanulmányokat jelentette. A B oktatáshoz az első félév után jelentkezhettek a legjobb hallgatók. Ez egy 4 éves, elméleti orientációjú, kiscsoportos képzést jelentett a kar négy szakán. A C oktatásban postgraduális képzés folyt, amely végén egyetemi doktori címet lehetett megszerezni.

 

Szívesen vettem részt a B oktatásban, mert a kis csoportban, a színvonalasabb hallgatókkal könnyebb volt intenzív kapcsolatot teremteni, és homogénebb nívójú diákoknál munkám eredményének visszajelzése is jól érzékelhető volt.

 

Az Akadémia megbízott több aspiráns munkájának vezetésével. Az idő folyamán hat aspiránsnak voltam vezetője. Ezek közül öten kandidátusok lettek. A hatodik teljesen eltűnt előlem, így nem tudtam rá semmilyen hatást gyakorolni.

 

Amikor a Műegyetem fennállásának 100 éves évfordulóját ünnepelte, megkaptam a Munkaérdemrend bronz fokozatát. (Lehet, hogy rosszul emlékszem, és ez valami más ünnepség alkalmával történt). Addig kitüntetés ellenes voltam. Nem igazán éreztem helyesnek, hogy általában egyes embereket kiemelnek, és ezzel nagyobb különbséget demonstrálnak emberek között, mint ami indokolt lenne. Azzal, hogy én kaptam kitüntetést, úgy gondoltam, hogy kompromittálva lettem.

 

Az évforduló után kb. 13 évvel, 1982-ben ünnepeltük a Műegyetem 200 éves évfordulóját. Persze komikusnak hangzik, hogy a Műegyetem 13 év alatt 100 évet öregedett. A magyarázat az, hogy a 100 év megállapításához csak a tényleges egyetemi korszak lett figyelembe véve, míg a 200 évnél az egyetem elődjét képező Ipari Tanoda megalapítása is számításba került. Ekkor a Munkaérdemrend arany fokozatát nyújtotta át nekem egyetemünk rektora. A 200 éves évforduló alkalmával a külföldi vendégeket elvittük a Balatonbogláron lévő állami gazdaságba. Itt tizenkét fogásos ebédet kaptunk. Mindegyikhez más bor járt. Ezt előre bejelentették, és a várakozással ellentétben senki sem rúgott be. Amikor ebéd után a borgőzös pincébe lementünk, akkor ottan már sokaknak jelzője megegyezett a pincéével.

 

Az Elméleti Villamosságtan Tanszéken elromlott a légkör. A tanszékre került egy tehetséges, fiatal oktató. Az illető űrkutatással kezdett foglalkozni. Ehhez kapott anyagi támogatást, és így tudott munkájához egy csoportot szervezni. Sajnos munkáját fontosabbnak vélte, mint a tanszék egyéb feladatait, és munkája érdekében azt gátolta. Ezt többen kifogásolták. Én sem értetettem a kialakult helyzettel egyet, de nem kívántam ezzel foglalkozni. Simonyi professzor azonban nem tudta, vagy nem is akarta a keletkezett feszültségeket feloldani, hanem megsértődött. Egy levélben kérte a dékánt, hogy jelöljön ki egy oktatót az ő előadásainak megtartására. Erre három személyi javaslatot is tett. Geszti dékán kérdezte tőlem, hogy mit válaszoljon erre a levélre. Mondtam neki, hogy az előadók kijelölése a tanszékvezető jogköre, és ezt ne tegye meg helyette. A dékán véleményemet elfogadta. Sajnos Simonyi professzor ekkor sem nyugodott meg, és kérte egy kari bizottság vizsgálatát. A bizottság elnöke, Benedikt professzor több egyén között tőlem is kért az ügyben írásbeli tájékoztatást. A bizottságban kialakult vélemény – amely emlékeim szerint próbálta a felmerült feszültséget csökkenteni – a Kari Tanács elé került. Simonyi professzor lemondott a tanszékvezetésről, és kérte az áthelyezését egy másik tanszékre. Az új tanszékvezető Fodor György lett.

 

Sajnáltam, és indokolatlannak éreztem, hogy Simonyi professzor megsértődött. Ha egyszerűen ellenőrzés alá vonja az űrkutatásra fordítandó ősszegeket, akkor a probléma gyorsan megoldható lett volna. Simonyi professzor később írt egy kiváló könyvet a fizika kultúrtörténete címen.

 

Egy pár év múlva én lettem a kar dékánja. Ekkor felhívtam telefonon Simonyi professzort, hogy szeretnék elmenni hozzá. Ő közölte velem, hogy inkább ő látogatna meg. Megkérdeztem tőle, hogy érzi magát, van-e olyan problémája, amin tudnék segíteni. Válasza az volt, hogy köszöni, de jól van, és nincs semmi nehézsége, amiben tudnám őt támogatni.

   

Egyetemi tanári kinevezés

 

Foglalkozni kezdtem az akadémiai doktori értekezés megírásával is. Ehhez témát kellett választani. Úgy gondoltam, hogy a kandidátusi dolgozat témáját fogom továbbfejleszteni. Ehhez két irányt tűztem ki. Az egyik szerint a korábban végzett elektromágneses térelméleti vizsgálatokat kívántam pontosítani. Másrészről a gráfelmélettel történő számítást akartam távvezetékekből álló hálózatokra alkalmazni. A gráfelméletet a második világháború előtt König Dénes matematikus, műegyetemi adjunktus dolgozta ki. (Úgy tudom, hogy politikai okokból nem lett professzor.) A matematika ezen ágával hálózatok problémáit lehet vizsgálni. A hálózat lehet pl. úthálózat, csővezeték rendszer, villamos hálózat. Az elmélet lehetővé teszi, hogy egy hálózat felépítését, és ennek felhasználásával az abban létrejövő fizikai folyamatokat matematikai formában megfogalmazzuk. Ennek jelentősége a számítógépek terjedésével különösen megnőtt. A második világháborúban az amerikai katonai utánpótlással foglalkozók közül valaki rádöbbent, hogy a gráfelmélet jól használható szállítási feladatok optimális szervezéséhez. Miután König német nyelvű könyvének lefordítására idő nem volt, a könyvet eredeti formájában sokszorosították. A háború után kezdték ezt a tudományágat villamos hálózatok számításához is felhasználni. Ezekben kétkapu (2x2 pólus) és n kapu (n > 2), mint hálózati elem, nem szerepelt. Egy távvezeték szakasz villamos hálózat szempontjából kétkapunak, vagy kettőnél több vezeték esetén 2 x n pólusnak számít. Így kézenfekvőnek adódott, hogy ezzel az eddig megoldatlan problémával foglalkozzam.


A kitűzött feladatokat sikerült megoldanom, és kb. 4 hónap alatt az akadémiai doktori értekezést elkészítettem. A rövid idő annak volt köszönhető, hogy ezt a munkát igen intenzíven végeztem. A doktori értekezés írásánál levontam azt a következtetést, hogy eredményes tudományos munkához általában nagyfokú koncentrálással lehet eljutni. A fürdőkádban, a WC-n is a problémákkal kell foglalkozni. Nem vagyok zeneszakértő, de szeretem a klasszikus zenét hallgatni. Azt tapasztaltam, hogy zenehallgatás közben ötletek jutnak eszembe azon feladatok megoldására, amelyek éppen cikáztak agyamban. Nem merem általánosan kijelenteni, hogy ez eredményhez vezet, de biztos vagyok benne, hogy nekem a zene hallgatása segítségemre volt. Ha valaki egy tudományos feladatot fél intenzitással végez ahhoz képest, amivel megoldaná  problémáját, akkor nem kétszer annyi idő szükséges eredmény eléréséhez, hanem valószínűleg nem is jut el ahhoz.


A műszaki tudományok doktora fokozat eléréséhez benyújtottam disszertációmat az Akadémiához. A doktori fokozat odaítélésének további lépéseit egy olyan bizottság tárgyalta, amelynek én is tagja voltam. Természetesen a bizottság ügyemmel foglalkozó ülésein én nem vettem részt. Az első ülésen valószínűleg valaki súlyosabb egyén ellenezte a disszertáció védésre bocsátását, mert nem hoztak semmilyen döntést. Nem tudtam elképzelni, mivel érvelhetett az illető. Gondoltam, ha az elutasítás végleges lenne, akkor szükséges, hogy ezt indokolják. Erre nem került sor, második alkalommal zöld utat kaptam.


A védés simán zajlott le. Az egyik opponens az általam megoldott egyik részprobléma megoldására készített egy másik megoldást. Ez nem volt olyan általános, és olyan alaposan kidolgozott, mint az enyém, és semmiképpen nem tette kétségessé, hogy az én módszeremé az elsőbbség.



A következő évben kiírtak számomra egy egyetemi tanári állást, amelyet a Kari Tanács titkosan megszavazott. 1971-ben megkaptam a professzori kinevezést. Ezzel elértem életemnek a még magamnak is alig bevallott célját. Később még lettek sikereim. Dékán, főigazgató lettem. Ezek persze hiúságomnak jól estek, de nem képezték életcélomat. A professzorság elérése volt az, amit ambicionáltam, bár nem igen hittem, hogy teljesülni fog. Mikor egyetemi tanár lettem, úgy éreztem, nincs már miért küzdeni. Így hiányérzetem keletkezett. Az egyetemi tanárságból később némileg különös hasznom is lett. Autóvezetés közben a rendőrök kétszer gyorshajtáson rajtakaptak. Elkérték az igazolványokat. Abban szerepelt, hogy egyetemi tanár vagyok. A hatóság őrei elmondták a szokásos kioktató és letoló mondókájukat. Attól, hogy ők ezt megtették egy egyetemi tanárral, olyan jó hangulatuk lett, hogy a büntetést elengedték.


Bevezettem az oktatási tananyagba a gráfelméleti alkalmazásokat. Ehhez előadtam a szükséges matematikai ismereteket is. Bemutattam, hogyan alkalmazható ez a villamos hálózatok számításához, amihez a távvezeték hálózatok is beletartoztak. Ekkor már kezdődött a számítógépek elterjedése. A gráfelmélet teszi lehetővé a nagy elem számú hálózatok számításának programozását. Így a témát fontosnak találtam. Ehhez a tananyaghoz jegyzetet is írtam. A Műszaki Könyvkiadónak javaslatot tettem a témában könyv kiadására. Javaslatomat elfogadták, és a könyvem megjelent, bár közben valaki ezt meg akarta akadályozni. Kiadták véleményezésre a hivatalos bírálón kívül egy matematikusnak is. Az illető elég felületesen nézte át a kéziratot, hibákat vélt felfedezni, és nem javasolta a könyv kiadását. (Nem lehetetlen, hogy ez a véleményezés a megrendeléskor szóban szerepelt.) A véleményét én is megkaptam. Az ott leírt hibásnak vélt matematikai indokolást nem volt nehéz megcáfolni. Ugyanis az illető az én levezetésemet felületesen nézte át, azt félreértette. Még a matematikus bírálata előtt egyesek eldöntötték, hogy a könyvet nem adják ki. Erre mutat az, hogy a könyv ábráit készítő egyénnek a rajzolási díjat kifizették, anélkül, hogy én azokat láttam volna. Utólag kiderült, hogy a rajzoló a fizetéshez nem az én könyvemhez tartozó ábrákat mutatta be.


Az Elsevier holland könyvkiadó képviselői eljöttek hazánkba. Átnézték a Magyarországon megjelent műszaki könyveket, és kiválasztották azokat, amelyeket ők is szívesen kiadnának angol nyelven. Ezek közé került az én könyvem is. A kiadást az Akadémiai Kiadóval közösen bonyolították le. Azt kérték, hogy egészítsem ki digitálistechnikai részlettel. A kiegészítéshez dolgoztam ki a gráfelmélet alkalmazását jelfolyam gráfok számításához. Ezzel kapcsolatban megjegyzem, hogy egyes szerzők azt írták könyvükben, hogy erre nem ismeretes általános módszer. Megjelent az angol nyelvű könyv kétféle – egyszer Elsevier, egyszer pedig az Akadémiai Kiadó – borítással.


Amikor Geszti professzor dékáni megbízása lejárt, a kari párttitkár megkeresett, hogy vállaljam el a dékáni bet. Azt mondtam neki, hogy erre Tuschák Robit alkalmasabbnak tartom. Ő régebben professzor, mint én, nálam régebben dolgozik a Karon. Robi is dékánhelyettes volt és így jól ismeri a dékáni munkakört. Gondolom, hogy másoknak is hasonló véleménye volt, mert ez a javaslat került a Kari Tanács elé, és Robi lett a dékán kétszer három éves turnusban. Két éves dékánsága után felkért, hogy vállaljam el a dékánhelyettesi feladatot. Ezt elfogadtam, így 4 évre ismét elláttam ezt a munkakört.



   

Dékáni korszak

 

Mikor Robi dékáni megbízása lejárt, ismét megkerestek, hogy vállaljam el a dékáni megbízást. Ekkor igent mondtam, és 1979-től 1985-ig én lettem a Villamosmérnöki Kar dékánja. Alaposan végig gondoltam, hogy elődeim mit csináltak jól, és mi az, amit célszerű másképpen csinálni. A tanulságok levonásának eredménye lett, hogy a három év dékáni tevékenység után a Kari Tanács majdnem egyhangúlag támogatta a másodszori megbízásomat.



Dékánságom alatt Polinszky Károly, az addigi oktatási miniszter lett az egyetem rektora. Nem sokkal ezután volt egy Egyetemi Tanácsülés. Ezen az új rektor javasolt valakit rektorhelyettesi feladat ellátására. Az előterjesztés egy viszonylag hosszú dicshimnuszt tartalmazott. A jelenlevők – akik jobban ismerték a javasolt személyt a rektornál – az előterjesztést leszavazták. Az ülés után odamentem a rektorhoz, és mondtam neki, hogy szeretnék az Egyetemi Tanács üléséről beszélni vele. Véleményem az volt, hogyha az előterjesztés rövidebb és tényszerűbb lett volna, akkor a javaslatot a tanácsülés valószínűleg megszavazza. Rektorunk megdöbbent. Gondolom nem szokott ahhoz, hogy neki ilyeneket mondjanak. A későbbiekben úgy éreztem, hogy becsül engem, és igyekezett munkájában támaszkodni rám. Persze az is igaz, hogy én az egyetem legnagyobb karának voltam a dékánja.


 

Oktatási kérdések

 

Azon kezdtem gondolkozni, hogy az oktatásban milyen új tendenciákat lenne célszerű a karon megvalósítani. Ehhez persze mások véleményét is kikértem. Az oktatás négy szak, a híradástechnika szak, az erősáramú szak, a műszer és szabályozástechnika szak és az elektronikai technológia szak keretében folyt. Az első kettő már a kar megalakulásakor létezett. A műszer és szabályozástechnika szak megalakulását a fejlődő számítástechnika, műszer és automatika ipar, míg az elektronikai technológia szak létrejöttét a mikroelektronika fejlődése tette szükségessé. Az utóbbi tananyagát éreztem legkevésbé kiforrottnak. A kialakult tantervet inkább személyi felkészültség, mintsem az ipar igénye alakította ki. A mikroelektronikai ipar integrált áramkörök gyártását végzi. Ez az ipar akkor Magyarországon is fejlődésben volt. Az Egyesült Izzónak létesült Gyöngyösön egy ilyen jellegű gyáregysége. Újpesten megalakult a Mikroelektronikai Vállalat. Ez a szakterület kissé távol volt tőlem. Azért mertem mégis állást foglalni, mert tagja voltam egy országos mikroelektronikai bizottságnak, és az ottani viták alapján megismerhettem a témában a hazai  és a világ fejlődési tendenciáit. Röviden leírtam az ezzel kapcsolatos oktatásfejlesztési irányra vonatkozó elképzelésemet, és azokat elküldtem megvitatásra és véleményezésre az illetékes két tanszékvezetőnek. Meglepetésemre az egyik tanszék értekezletén javaslatom nagy vihart kavart. Nem értettem ennek okát, hiszen az elképzelésem megvalósítása az ő érdekük, az ő súlyukat növelné, munkájukat korszerűsítené. Mondtam a tanszékvezetőnek, hogy személyesen szeretném meghallgatni ellenvetésüket. A tanszékvezető kb. hét éve kapta meg vezetői megbízását. Az ő tudományos és oktatási profilja nem teljesen felelt meg a tanszék szakterületének. A probléma az volt, hogy saját tudományos tevékenységében nem akart váltani, a tanszéken folyó vitáktól is távol tartotta magát. Elmentem a tanszékre, meghallgattam az érveléseket. (A tanszékvezető ekkor sem volt jelen.) Az érdemi vitára már nem emlékszem, csupán arra, hogy egyetlen objektív ellenérvet nem hallottam. Nem hangzott el az enyémtől eltérő, a továbbfejlesztésre vonatkozó más koncepció sem. Az a vélemény erősödött meg bennem, hogy elképzelésem helyes. Az ellenérveket elsősorban az motiválta, hogy egyes oktatók nem érezték magukat elég felkészültnek korszerűbb anyagrészek oktatására. Tervemhez támogatást kaptam a másik illetékes tanszéktől. Sikerült a mikroelektronika területén egy korszerűbb tantervet kidolgoztatni, ennek megvalósításához a tanszéket vezető oktatókkal megerősíteni. A szak nevébe is bekerült a mikroelektronika kifejezés. Az elért eredményeket kezdetben sikernek tekintettem. A későbbi változások azonban ezt nem teljesen igazolták. A mikroelektronikai ipar világszerte rohamosan fejlődött. A korábbiakban az ipari fejlődésre az volt jellemző, hogy a később épülő ipar egyből megvalósíthatta a legkorszerűbb technológiát. Most nem ez történt. A mikroelektronikai ipar először az Egyesült Államokban fejlődött ki. Később Japán és nyugat Európa is kifejlesztette a maga gyártási apparátusát. Csak ez után léptek a Szovjetunióban, és a kelet európai országokban. A fejlődés most úgy alakult, hogyha egy ország minél később fejlesztette ki a mikroelektronikai iparát, az annál kevésbé bírta a versenyt az USA-val és Japánnal. Nálunk a nehézségekhez még hozzájárult, hogy a Mikroelektronikai Vállalat leégett, és a Fairchald, akitől az Egyesült Izzó vette a mikroelektronikai technológiát, nem teljesítette vállalásainak további részleteit. A hazai mikroelektronikai ipar gyakorlatilag megszűnt. Persze azért az oktatás korszerűsítése szükséges volt, de az ipari háttér nem úgy alakult, ahogy gondoltam.


Egy pár mondat erejéig foglalkozni kívánok az informatika oktatásával. Ez a karon a kiváló szakemberek munkájának következtében, valamennyi szakon, minden felsőbb közbeavatkozás nélkül fejlődött, mind a szoftver, mind a hardver tekintetében. Úgy ítéltem meg, hogy ezen a területen karunk, országos szinten az élen jár. Ebben az időben már egyes egyetemeken szerveződtek külön informatika karok. Én nem tartottam fontosnak, hogy ezt minálunk javasoljam. Úgy láttam, hogy bármely szakon végzett villamos mérnök közül igen sokan lettek informatikusok úgy, hogy az egyetemen tanultak alapján különösebb nehézség nélkül kiválóan oldották meg feladatukat. Vagyis a külön informatikus képzés nélkül is a kar alkalmas volt az informatikai szakterület mérnökökkel való ellátására. Bár helyesen ítéltem meg a végzett villamosmérnökök alkalmasságát, mégis, a később kialakult véleményem eltér az előbbiektől. Azóta eltelt időszak azt bizonyítja, hogy az informatika olyan rohamosan fejlődik, annyira áthatja az emberi társadalmat, hogy szükség van külön informatikusképzésre. A műszaki felsőoktatásban a specializálási folyamat azóta figyelhető meg, amióta mérnökképzés létezik. Kezdetben általános mérnökképzés volt. Ez tulajdonképpen a földmérés oktatására vonatkozott. Innen származik a mérnök kifejezés. A fejlődés szükségessé tette a mérnökképzés differenciálását. Kialakult az építészmérnöki és gépészmérnöki kar. Ugyanakkor az általános mérnökök szakterülete is bővült az út, a vasút, a víz, a híd építésének területével. Miután így az általános mérnök név elavult, egy idő után a kultúrmérnöki, majd az építőmérnöki elnevezést kapta. A vegyipar fejlődésével a vegyészmérnök képzés megszervezésére került sor. Ezután vált külön a villamosmérnök képzés a gépészmérnöki oktatástól. A számítógépek elterjedésével válik le a villamos mérnökképzésről az informatikusok oktatása.


Mikor az egyetemre kerültem oktatónak, a munkahellyel rendelkező hallgatók az esti és a levelező képzésben tanulhattak. Mindkettő 6 évig tartott Az esti tagozat megszűnt, a levelező tagozaton viszonylag nagy volt a lemorzsolódás. Ez a képzés – egy viszonylag kis létszámú hallgatóság kivételével – nem látszott eredményesnek. Ugyanakkor elég sok főiskolát végzett mérnök kívánt továbbtanulni. Egyetemi, okl. mérnöki diplomát és az ehhez tartozó ismereteket szándékozott megszerezni. Ezen körülmények értékelésével úgy láttam, hogy a levelező tagozatot úgy kell átalakítani, hogy az a főiskolát végzettek számára nyújtson lehetőséget a továbbképzésre. Olyan tanterv készült, amely figyelembe vette, hogy a hallgatók mit tanultak a főiskolákon, és ahhoz kapcsolódva biztosította az egyetemi szint elérését. Természetesen ennek megvalósításához egy sor konzultációt kellett lebonyolítani, a tantervek elkészítéséhez szükség volt néhány oktatóból álló bizottság munkájára, a Kari Tanács jóváhagyására és a minisztérium engedélyére. A munkamért a Kandó Kálmán Villamosipari Főiskolától kitüntetést kaptam.


 

Tanácsülések

 

A Kari Tanács ülések előkészítéséhez sohasem sajnáltam az időt. A Kari Tanácsnak hivatalból tagja volt a dékán, a dékánhelyettesek, valamennyi tanszékvezető, a kari párttitkár, a kari szakszervezet elnöke, a kari KISZ titkára. Választott tagja volt két oktató, egy kari nem oktató dolgozó és 7-8 hallgató. Ha szükségesnek látszott, a napirend fontosabb témáit az ülés előtt megvitattam külön dékáni tanácsban (dékánhelyettesek és dékáni hivatalvezető), a tanszékvezetőkkel és a Kari Tanács hallgató tagjaival. Ezt a módszert már elődeim is alkalmazták. Ha valaki a Kari Tanácson vetett fel valamilyen véleményt, akkor ha az elfogadható volt, figyelembe vettem, a felvetést megköszöntem. Ha nem láttam elfogadhatónak, akkor igyekeztem udvariasan kifejteni saját véleményemet. A hozzászólásokra történő reagálásnál sohasem vettem figyelembe, hogy a véleményét elmondó személy szimpatikus nekem vagy sem, pártag-e vagy sem. Az egyes előterjesztések lebonyolítása így sokszor fárasztó volt, de elértem, hogy a Kari Tanács sohasem szavazott le. A szavazás személyi kérdésekben titkos volt, a többi kérdésben – ha csak valaki nem kérte a titkos szavazást – nyíltan történt.


 

Személyi kérdések

 

A személyi kérdések intézésénél mindig fontos volt az a szempont, hogy korrektül intézzem azokat. Nem szabad elkövetnem el olyan tisztességtelen dolgokat, amilyeneket velem, vagy másokkal szemben tapasztalhattam. Dékáni munkámban legtöbbször eredményesen alkalmaztam azt az elvet, hogy mindenkivel szemben korrektül viselkedjek, és ezzel a nem teljesen korrekt egyéneket is rákényszerítsem tisztességes viselkedésre. 


Az oktatók természetesen problémáikkal felkereshettek. Ezek közül két esetet említek meg. Mindkét esetben az oktató indokolatlanul indulattal távozott. Az egyik mérgesen, a másik pedig örömmel. Jött egy adjunktus, hogy ő ki szeretne lépni az egyetemről. Rákérdezéseim alapján kiderült, hogy valamilyen vállalat hosszabb időre külföldre kívánja küldeni. Közöltem, hogy célszerűbb ezt úgy szervezni, hogy az őt alkalmazni kívánó cég küld hozzánk egy kikérőt, és akkor őt kiadjuk. Ha most kérésének megfelelően kilép, akkor nem köteles a vállalat őt ténylegesen munkatársnak felvenni. Erre úgy nézett rám, mint aki le akar nyelni. Közölte velem, hogy ő most ki kíván lépni. Természetesen a kilépést aláírtam. A vállalat nem alkalmazta őt, így két szék közül a pad alá esett. Hiába, aki nem akarja, azon nehéz segíteni.


A másik esetben egyik adjunktus lehetőséget kapott, hogy a Szovjetunió valamelyik ázsiai országába egy évre kimehessen tanulmányútra. Az illető kérte, hogy a felesége saját költségre vele mehessen. Ilyen kérések teljesítése általános gyakorlat volt, ehhez elég lett volna egy rövid levelet írni nekem. A kérés megoldását mindjárt sínre tettem. Az illető nagyon hálálkodott, és terjesztette, hogy én milyen készséges voltam hozzá.


A legnagyobb problémák a professzorokkal kapcsolatos személyi ügyek voltak. Ezeket – egy eset kivételével – sikerült eredményesen megoldani. Az egyik intézetben a vezető professzor és egyik docense között problémák adódtak. Az illető docens a karnak egy régi kiváló oktatója, a szakterületének kiemelkedő művelője volt.  Behívattam a két szereplőt beszélgetésre. Megpróbáltam olyan légkört teremteni köztük, hogy a felmerült körülmények a végzendő oktatói tevékenységet ne zavarja. Már majdnem sikerült megállapodnunk, amikor az intézet vezetője egy mondatával felrúgta az addig elfogadottakat.


 

Felvételi kérdések

 

Munkámnak fontos részét képezte a felvételik tisztességes (igazságos, protekciómentes) intézése. A felvételi rendszert központi minisztériumi rendeletek előírták. Ezzel nem mindig értettem egyet, de be kellett tartanom. Ugyanakkor igyekeztem megtalálni azokat a kiskapukat, amelyekkel a folyamatot igazságosabbá tehettem. Az első tapasztalatokat még 1959-ben, párttitkári koromban szereztem, amikor is a kari felvételi bizottságnak tagja voltam. A felvételi előírások ekkor még a sztálini jelleget erősen magukon viselték. A részletekre már nem emlékszem, csupán arra, hogy a jelentkezők származásuk szerint – a munkástól az osztályidegenig – 5 kategóriába voltak besorolva, és külön kategóriát képeztek az egyházi iskolákban érettségízetek. A felvétel vizsga alapján történt, de az egyes kategóriákra más és más minimális ponthatár vonatkozott. Amikor dékánhelyettes és dékán voltam, a felvételi előírások már egyszerűsödtek, és igazságosabbak lettek. A felvételek most is pontszám alapján történtek. A maximális pontszámok felét lehetett elérni a középiskolai vizsgaeredményekből, a felvételi tárgyakból szerzett év végi osztályzatok és az érettségi eredmény alapján. A maximális pontok másik fele az egyetemi felvételi vizsga alapján volt elérhető. A felvételi írásbeli és szóbeli vizsgákból állt. Ezek súlya azonos volt. Egyik előttem lévő dékán végzett korreláció számításokat annak megállapítására, hogy ezek a részeredmények mennyire határozzák meg a várható egyetemi tanulmányi eredményeket. Az eredmények azt mutatták, hogy a egyetemi vizsgákkal legnagyobb a korreláció a felvételi írásbeli vizsgával, és a legkisebb a középiskolából hozott pontok között volt. Tehát bármennyire első pillanatra az alkalmazott pontozási rendszer logikusnak tűnt, nem biztosította felvételi időpontjában megítélhető optimális kiválasztási rendszert. Persze, elfogadható az az érv is, hogy a különböző szintű középiskolákból adódó eltéréseket részben kompenzálni kell. Ezt az érvényes rendszer jobban biztosította, mintha csak az írásbeli felvételi vizsga alapján történik a felvételi döntés. A rendszernek kétségtelenül előnye, hogy a felvett hallgatók kiválasztása elvi, és nem protekciós alapon történt. A korábbi társadalmi kategorizálásnak a maradványai megmaradtak. Létezett a munkás származásúak és az egyházi iskolások kategóriája. A munkás származásúakat, ha elérték a minimális ponthatárt, fel kellett venni. A munkás származásnak megfelelő foglalkozásokat egy központilag kiadott anyag tartalmazta. Az egyházi iskolákból jött jelentkezőkre egy magasabb ponthatár vonatkozott. A ponthatárokat a minisztériumban egy értekezlet állapította meg. Az értekezletnek a dékán is tagja volt. A rendszerben az egyházi iskolában érettségizettekre vonatkozó előírást igen igazságtalannak tekintettem. Ez nem a vonatkozó réteggel szembeni szimpátia vagy antipátia kérdése. Ha egy állam jogot ad egyes gimnáziumoknak arra, hogy ott érettségi vizsgát lehet tenni, akkor nem szabad az ilyen iskolákban érettségizettek között a felvételnél az iskola szerint különbséget tenni. Maga a rendelkezés a politikai rendszer érdeke szempontjából is kifogásolható. Tételezzük fel, hogy a magasabb felvételi pontszámú hallgató jobban fog tanulni és azt, hogy a munkás szülők gyerekei a politikai rendszernek hívei, és az egyházi iskolákból jöttek inkább szemben állnak a rendszerrel. Ekkor a felvételi rendelkezés azt érheti el, hogy gyengébb mérnökök lesznek a rendszer hívei, és kiválóbbak a vele szemben állók. Persze ezek a feltételezések nem állják meg a helyüket, csupán a rendelkezés ellentmondására kívántam utalni. Később még olyan rendelkezést is hoztak, hogy ha a szülők valamelyike meghatározott állami kitüntetést kapott, akkor gyerekére a többiekhez képest alacsonyabb ponthatár vonatkozott. Nem volt sok ilyen módon a karra került hallgatónk. (Ha tanulmányai közben kiesett a hallgatók soraiból, akkor a felvételi rendszerből inkább hátránya, mint előnye lett. Ha meg diplomát szerzett, akkor nem történt nagy hiba.)


A lehetőségekhez képest sikerült a felvételnél a fellebbezések után – az egyházi iskolások kivételével – az azonos mértéket érvényesíteni. A munkásszármazású hallgatók a ponthatárig fel lettek véve. Sikerült dékánságom alatt, hat éven keresztül a felvételi pontszámot úgy meghatároztatni, hogy a fellebbezés után – az egyházi iskolások kivételével – az összes felvételi ponthatárt elért hallgató is felvételre került.


Egy ideig az egyetemi pártbizottság is igyekezett a felvételikben szerephez jutni. Ha valaki felvételi ügyben megkereste őket, akkor minimálisan azt tették, hogy a karok dékáni hivatalába odatelefonáltak, hogy megtudják az érintett addig szerzett pontjait. Maximálisan pedig a dékántól kérték, hogy „az illetőt különleges figyelemmel kezeljék”. Meggyőződésem, hogy ennek a tevékenységnek minimális hatása volt a tényleges felvételi döntésre, de ezzel a pártbizottság saját fontosságát kívánta hangsúlyozni, nem törődve azzal a politikai kárral, amit ezzel okozott. (Ezzel azt a hitet gerjesztették, hogy a felvételben a protekciónak szerepe van.) Egy idő után a pártbizottságoknak ezt a tevékenységét fentről betiltották.


A felvételi rendszerrel kapcsolatban még érdemlegesnek tartom leírni a következőket. Geszti professzor dékánsága alatt tette azt a javaslatot, hogy a Villamosmérnök Kar a felvételit szakcsoportban tartsa. Ez azt jelenti, hogy a karra fel nem vett hallgatókat, amennyiben ők ezt kérik, akkor irányítsuk át – a pontszámuktól függően – valamelyik villamos jellegű főiskolára. Ez a karról elsősorban a Kandó Kálmán Villamosipari Főiskolára való továbbítást jelentette, de még a Kandó is átirányított fel nem vett jelentkezőket más villamos jellegű főiskolára. Ezekben a munkálatokban még dékánhelyettesi koromban részt vettem. A rendszert a tapasztalat alapján évről évre szélesítettük, korrigáltuk. Később az átirányításnak ezt a rendszerét a többi műszaki jellegű egyetemi karok is átvették.  A megoldás előnyős volt a hallgatóknak, kívánságukra továbbtanulásuk biztosítva lett. Előnye volt a főiskoláknak, mert javult a felvett hallgatók színvonala. (A mai felvételi rendszert részleteiben nem ismerem, de abban Geszti professzor akkori javaslata országosan általánosítva került.)


Megjegyzem, hogy Villamosmérnöki Kar felvételi pontszáma a Műszaki Egyetemen általában a második legmagasabb volt. Az első helyet az Építészmérnök Kar érte el. Az ott végzettek csak részben tekinthetők mérnököknek. A karon erős művészeti képzést is kapnak, és ennek van, vagy legalább is volt vonzó ereje. Az építészmérnökök közül az én fogalmaim szerint bizonyos műszaki ismertek figyelembevételével, ténylegesen a tervezők művészeti feladatokat is ellátnak. A statikusokat és a kivitelezési technológiával foglalkozókat lehet a többi karon végzett mérnökhöz hasonló ingenieurnak tekinteni.


Egy alkalommal történt, – s bár ebből nem lehet általános törvényszerűségre következtetni – mégis, érdekessége miatt leírom. A közöltek nem az én dékánságom alatt történtek. Egyik felvételi döntésnél két azonos nevű jelentkező közül az egyik nem, míg a másik elérte a felvételi pontszámot. Eszerint történt a felvételi döntés. A dékáni hivatal dolgozója a két értesítést összekeverte, így a jelentkezőkhöz a másikra vonatkozó döntést vitte el a postás. A tévedés kiderült. A hibát úgy lehetett korrigálni, hogy mind a ketten felvételre kerültek. A történet poénja az, hogy az a hallgató, aki téves postázás következtében került felvételre, diplomát kapott, míg a másik – elégtelen tanulmányok miatt – kiesett a hallgatói névsorból.


A felvételivel kapcsolatban egyszer a következő eset fordult elő. Már tavasz volt, a felvételivel kapcsolatos szervezések már folytak, amikor behívták a Művelődésügyi Minisztériumba egyes műszaki felsőfokú intézmények vezetőit (ez egyetem esetén a dékánokat jelentette). Az értekezletet két miniszterhelyettes vezette. Közölték, a felvételiket úgy kell szervezni, hogy a szakiskolában érettségizettek a szakiskolában tegyék le a felvételi vizsgát. A bizottságok elnökeit az egyetemek adják. Az volt az érzésem, hogy a rendszerbe azért nyúlnak be, mert egy fejes gyerekének kedvezni akartak. A bevezető előadás után hosszan részleteztem, hogy az elmondottakkal nem értek egyet. A felvételi rendszert csak az igazságosság irányába szabad átszervezni, a javaslat pedig ellenkező irányba hat. Különben is egy ilyen átszervezést nem szabad menetközben megtenni. Felszólalásomat azzal fejeztem be, hogy amennyiben az elmondottakra utasítást kapok, akkor azt végre fogom hajtani. Ezután néma csend következett, megfagyott a levegő. Majd vitatkozni kezdtek érveimmel, és közölték, hogy a határozatot végre kell hajtani. Az értekezlet után a két jelenlévő miniszterhelyettes még egy órán át győzködött engem. Nem tudom, hogy az én magatartásomnak hatására, de egy év múlva a módszert már nem kellett alkalmazni.


A Villamosmérnöki Karon a világ különböző országaiból sok külföldi hallgató tanult. E lehetőségek nagy részét államközi egyezmények rögzítették, és a hallgató kiválasztása a küldő ország feladata volt.


Nekem, mint dékánnak nem volt különösebb feladatom velük kapcsolatban. Így a témát nem kívánom részletesen leírni. Csupán két országból jött hallgatókkal kapcsolatosan ismertetem benyomásaimat. A vietnámi háború után egy pár éven keresztül az ottani kormányzat az első évfolyamra 70-80 hallgatót küldött hozzánk tanulni. Így ekkor több vietnámi volt egy évfolyamon, mint az összes többi külföldi hallgató. Igen komolyan vették a feladatukat. Kiderült, hogy jó a középiskolai felkészültségük, és viszonylag sok tehetséges hallgató volt közöttük. Több tanulókörben a legjobb hallgató vietnámiak közül került ki.


Egy időben líbiai hallgatók is jöttek hozzánk tanulni. Egy évfolyamon számuk 10-15 lehetett. A képzés a líbiai hadsereg részére történt. A hallgatók tulajdonképpen katonák voltak. Nagy részük a líbiai hadsereg vezetőinek fia, rokona volt. Itthon a Magyar Néphadsereg külön alakulata istápolta őket. Biztosítottak részükre önálló lakást. (A többi külföldi hallgató kollégiumban lakott.) Mindegyik külön kapott használatra egy BMW gépkocsit. Ha balesetet okoztak, akkor a honvédség tagjai gondoskodtak a szerviz munkák elvégzéséről. A gyengébb hallgatók a Kandó Főiskolán folytatták tanulmányukat.


 

Külföldi kapcsolatok

 

Igyekeztem kihasználni az adódó lehetőségeket a kar és a tanszék külföldi kapcsolatainak bővítésére. Így kezdeményezésemre kari együttműködési szerződést kötöttünk az Illmenaui Műszaki Főiskolával (NDK). Akkoriban a legmagasabb szintű, nálunk műszaki egyetemnek megfelelő intézményeket a németeknél (keleten és nyugaton egyaránt) főiskolának hívták. A mi műszaki főiskoláinknak a Fachhochschule (szakfőiskola) elnevezés felelt meg. A németeknél az egyetem elnevezést csak több, egymástól eltérő témájú felsőfokú képzést megvalósító intézményeknél alkalmazták. Ma már Németországban az ilyen elnevezések azonosak a mienkkel. Az Illmenaui Műszaki Főiskola minden évben szervezett tudományos konferenciát. Háromévenként ugyanazok a tudományos szakterületek szerepeltek. Ezekre a kar több oktatójával együtt szívesen jártam ki, és tartottam előadásokat.


A BME és a THI (Technische Hochschule Illmenau) közötti együttműködés kialakításáért a főiskolától kaptam egy kitüntetést, amelyet az egyik konferencia alkalmával nyújtottak át.


Igen eredményes kapcsolatot tudtam kiépíteni a Grazi Műszaki Egyetem Elméleti Villamosságtan és Méréstechnikai Tanszékével. A tanszékvezetői teendőket Richter professzor látta el, aki az ottani Villamosmérnöki Kar dékánja is volt. A jó kapcsolat eredménye lett, hogy három kollégám hosszabb ideig került velük munkaviszonyba. Az egyik Bárdi Pista, 4 vagy 5 évig vendég professzori beosztásba került, míg Bíró Oszi t státuszba vették, és ma ő a tanszékvezető professzor. A tanszék kétévenként rendez szimpóziumot a numerikus elektromágneses tér számításának témakörében, amelyen a magyar kollégák aktívan részt vesznek. Az első konferenciák szervezésében igyekeztem a grazi kollégáknak segíteni, én is tartottam előadásokat. A szimpóziumoknak ma is vendége vagyok. A kezdeti időszakban egyszer vittünk Magyarországról lecsó főzéséhez szükséges paprikát, paradicsomot, hagymát. Szafaládét pedig a grazi kollégák vásárolták. Kb. tizenöt főre főztem lecsót. Bár korábban sokszor készítettem ezt az ételt, de ott arra döbbentem rá, hogy más nagyban elkészíteni egy ételt, mint kis létszámra. Az étel kiválóan sikerült, és egy nemzetközi professzori társaság (amerikai, angol, kínai, német, osztrák és magyar) élvezhette a magyar konyha ízeit.


Nagyon eredményes együttműködést valósítottunk meg a Pozsonyi Műszaki Egyetem Villamosságtani Tanszékével, illetve annak vezetőjével, Benda professzorral. Ő szervezett egy konferenciát a szocialista országok elméleti villamosságtannal foglalkozó oktatói számára. Ezen megbeszéltük, hogy az ilyen konferenciákat rendszeressé tesszük. Ennek főszervezője – Benda professzor mellett – az Illmenauban dolgozó Philiphov professzorral együtt én lettem.


Sikerült kapcsolatot realizálni Maya professzorral, aki az egyik tokiói egyetemen volt professzor. A kapcsolat közös konferenciák rendezéséből állt, és két oktatónk lehetőséget kapott, hogy több évig kint dolgozhasson. Közös konferenciák tartására is sor került.


 

A minisztérium, a pártközpont és a belügyi összekötők szerepe

 

A minisztériummal a legtöbb kapcsolatom a felvételivel függött össze. Amennyire megállapíthattam, a minisztériumi dolgozók munkájukhoz elég jó felkészültséggel, és tapasztalattal rendelkeztek. A műszaki felsőfokú oktatással foglalkozó minisztériumi dolgozók előzőleg az egyetemeken dolgoztak, így ismerték az ottani problémákat. A nehézségek abból adódtak, hogy a fontosabb döntések nem a minisztériumban születtek, hanem azokat a pártközpontban hozták. A mi területünkön a székházban dolgozók zöme korábban ugyan egyetemi dolgozó volt, de onnan őket még komolyabb tapasztalat szerzése előtt kiemelték. Hatalmuk révén könnyen önteltség lett rajtuk az úr. A rendszer alapvető hibája az volt, hogy a fontosabb döntéseknek nem volt hathatós kontroljuk. Ezt a megállapításomat nem csak a felsőfokú oktatásra értem, hanem az ország minden területére. Szerintem eredményesebb lett volna az ország, ha a főbb döntések a minisztériumokban születnek, a pártközpontban színvonalas szakemberek csak az ellenőrzést gyakorolják. Ezt talán még az akkori Szovjetunió vezetői is tudomásul veszik.


Persze elképzelhető lett volna a döntésekbe a parlamentet is bevonni. Az országház tevékenysége ekkor igen formális volt. Nem tudom Kádárnak volt-e elképzelése ennek megváltoztatására, de feltehetően ezt már a Szovjetunió vezetői nehezebben nyelték volna le. Ha nem is alkalmaztak volna katonai beavatkozást, akkor erős gazdasági nyomás biztosan érvényesül az ország ellen. Én úgy látom, hogy ekkor az ország gazdaságilag a Szovjetunióból élt. Sok gyenge és közepes minőségű terméket jó áron adtunk el a Szovjetuniónak, és viszonylag olcsón vásároltunk onnan energiát, autókat, szerszámgépeket, licencet a metró és a paksi atomerőmű építéséhez, szükséges alkatrészeket és sok egyéb cikket. Ha a Szovjetunió a gazdasági kapcsolatot csökkenti, annak Magyarországra súlyos következményei lehettek volna.


Egyszer feljelentett egy nem villamosmérnök kari oktató az országos Pártközpontban. Volt valamilyen akció, hogy munkás származásúak érettségi nélkül is felvételre kerülhessenek egyes egyetemekre. A felvételhez az egyetem előkészítőket szervezett. Ezt egyes oktatók tartották. A szervezés egyetemi szinten történt, és aki ezzel volt megbízva feljelentett engem. Az illető végezte az oktatók kiválasztását is. Az egyik ilyen tervezett előadóról a tanszékvezetője azt írta, hogy munkáját felületesen látja el, felkészültsége és munkája nem megfelelő, és nem javasolja az előkészítő feladat elvégzésére. Ezek után nem engedélyeztem, hogy az illetőt a munka végzésébe bevonják. A feljelentés azt tartalmazta, hogy én akadályozom a feljelentőnek a munkás származásúakkal kapcsolatos tevékenységét.


A dékánokat időnként meglátogatták belügyi összekötők, így hozzám is jöttek. Minden tanév elején egy pár napra elvitték az újonnan felvett hallgatók anyagait. Gondolom, ezt lemásolták maguknak. Ha valamelyik oktatónak vagy hallgatónak nézeteltérése lett valamilyen hatósággal, akkor az összekötő ezt megtárgyalta a dékánnal. Ebbe az államellenes, a törvénybe ütköző cselekedet, bűnügy, szabálysértés egyaránt beletartozott. Egyszer egyik oktatónk az egyik mozi bejáratánál leült, akadályozta a közlekedést, és felszólításra sem akart onnan távozni. Erről is a belügyi összekötőtől szereztem tudomást. Tapasztalatom az volt, hogy az én belügyi partnereim jóindulattal kezelték az ügyeket. Egy autógázolási ügybe nem szóltak bele, hagyták, hogy az a törvény által előírt módon intéződjék. Politikai ügyben nálam a legsúlyosabb eset az volt, hogy egy hallgató valamilyen alkalommal vörös zászlót égetett. Ebben az ügyben a feladatom az lett, hogy beszéljek az illetővel, hogy máskor ilyet ne kövessen el. Az összekötő a beszélgetésen jelen volt, de egy szót sem szólt. (Ezt előre így beszéltük meg.) A hallgatónak azt tanácsoltam, hogy függetlenül az ő felfogásától, igyekezzen abba a társadalomba beilleszkedni, amelyben él. Saját érdekében ne kövessen el olyat, ami veszélyezteti tanulmányainak befejezését. Ezzel a beszélgetéssel az ügy el volt intézve. Egyszer, amikor Ausztriába vagy Németországba utaztam, az összekötő  mondta nekem, hogy lesz egy kérése tőlem. Nem tudom már mit feleltem, valami olyasmi lehetett, hogy a konkrét kéréstől függ, hogy meg tudom-e tenni. A kérés azonban nem nyerte el konkrét alakját. Máskor közli velem, hogy a Mikrohullámú tanszéken folynak a honvédség számára kutatások. Ezeket a titkosított ügyeknek megfelelően kellett intézni. Szeretetné, ha én ezeket megismerném. Mondtam, ha így tartják szükségesnek, akkor természetesen foglalkozom azokkal. Megbeszéltünk egy időpontot, amikor ő egy kollégájával együtt eljön, és együtt tekintjük meg a tanszéket. Nem különösen örültem ennek, mert a honvédségnél megtanultam, hogy annál jobb, minél kevesebb titkos ügyet ismerek. A megbeszélésre egyedül jött el és kicsit dadogva mondta, hogy az ügy nem aktuális. Én mind a két esetet úgy értelmeztem, hogy a belügy magasabb szintjén nem találtak elég megbízhatónak.


Úgy gondolom, hogy két esetben a belügyi összekötő húzott ki engem a slamasztikából. Az egyik alkalommal Bulgáriába utazáshoz kértem jugoszláv valutát, de nem jutottam el Bulgáriáig. Hazafelé a határon a határőr erre rájött, közölte, hogy elveszi az útlevelemet. Kb. tíz perces várakozás után visszajött, és szó nélkül visszaadta az útlevelet. A másik esetben kifejezetten hibás voltam. Sokszor úgy mentem külföldi hivatalos útra, hogy valutát a fogadó féltől kaptam. Ilyenkor a biztonság kedvéért vittem magammal valutát. Különböző utazásokon megspórolt valutát az OTP-be úgy nevezett BC számlára be lehetett tenni, és egyszer elfelejtettem ebből legálisan a valutát kivenni. Volt otthon szabálytalanul 10 $-om, amit a zsebembe tettem. A repülőtéren motozásnál a valutát megtalálták és elvették. A motozó mondta, hogy várjak. Majd egy idő után visszajött, a $-t visszaadta és közölte, hogy mehetek tovább. Úgy gondolom, hogy mindkét esetben a belügyi összekötőnek köszönhető, hogy a szabálytalanságot megúsztam.


 

Egyebek

 

Mind a tíz éves dékánhelyettesi, mind a hat éves dékáni munkámhoz nagy segítséget kaptam Váradi Jolitól, a dékáni hivatal vezetőjétől. Sajnos Joli a dékáni megbízatásom vége felé elhunyt.


A dékáni feladathoz tartozott időnkénti beszéd elmondása. Ez elsősorban ünnepségeken és temetéseken fordult elő. Annak idején az volt a gyakorlat, hogy mind az aktív, mind a nyugdíjban lévő professzorokat születésük kerek évfordulóján felköszöntöttük.


Dékáni megbízásom alatt az ország gazdasági nehézségei fokozódtak. Ennek megakadályozására valamelyik pártkongresszus határozatokat hozott. Ezeknek a határozatoknak egyikét sem sikerült megvalósítani. A következő kongresszusig valamilyen külkereskedelmi mutató javult. A kongresszuson ettől optimista „csak így tovább elvtársak” hangulat uralkodott. Ez megakadályozta, hogy a tényleges nehézségekkel szembe nézzenek. Az állami szektorban a fizetések minden évben növekedtek. Kádár fontosnak tartotta, hogy ez továbbra is biztosítva legyen. Főtitkárságának vége felé ezt már csak külföldi kölcsönből lehetett végrehajtani. Ez is hozzájárult az ország eladósodásához. Az egyik taggyűlésen egy külső előadó gazdasági szempontból optimista képet festett le. Én ez ellen bizonyos tények felsorolásával felszólaltam. A párttitkár pedig természetesen érvelésemmel nem értett egyet.


Dékáni megbízásom lejárata előtt a rektor megkért, hogy vállaljam el újabb három évre a dékáni megbízást. Nemet mondtam. Indokom, mindig elleneztem azt a ritkán előforduló esetet, amikor harmadik turnusi vezető megbízásról volt szó.  Polinszky professzor nem tért napirendre a kérés felett és megismételte. Ez esetben módosítottam álláspontomat. Egy pár hét múlva rektorunk közli velem, hogy a pártközpont nem engedi a harmadik turnusra vonatkozó megbízatásokat. Utólag azt megtudtam, hogy a döntés nem az én, hanem egy másik kar dékáni megbízatása ellen szólt. Az illető tagja volt a Budapesti Pártbizottságnak, és annak ülésén a felsőbb vezetéssel kapcsolatban kritikát mondott. Az illetőt meg akarták büntetni, és ezért ragaszkodtak a kétszeri vezetői megbízatás elvéhez. Szó nélkül tudomásul vettem, hogy számomra sem lesz harmadik turnus, úgy véltem, hogy ez a gyakorlat, és így rendben van. Írtam az illetékeseknek, hogy kit javasolok a következő dékáni teendők ellátására.


Volt egy szerződésem a Tankönyvkiadónál egy könyv kiadására. Elkezdtem ezzel foglalkozni. Tagja maradtam az Egyetemi Bizottságnak és a Villamosmérnök Kari Bizottságának. Így kicsit kevesebb elfoglaltsággal, de azért hol hasznos, hol kevésbé hasznos munkával teltek napjaim. Be kell vallanom, hogy eleinte hiányzott a vezetői tevékenység.

   

 

Főigazgatói évek

 

A Műegyetem rektora telefonon felhívott, hogy beszélni kíván velem. Elmondta, hogy a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskolán a jelenlegi főigazgató megbízatása lejár, az új vezető kiválasztásával problémák vannak, és ő szeretne engem oda főigazgatónak javasolni. A Kandó abból az iskolából nőtt ki, ahova én négy gimnázium után jártam. Amikor diák voltam, akkor alakult Kandó Kálmán néven egy négy éves szakközépiskola. Itt több humán jellegű tantárgy oktatása folyt, mint abban a szakiskolában, ahová én jártam. A szakmai elméleti tananyag kb. azonos volt a szakiskoláéval, de a szakmai gyakorlat lényegesen kevesebb volt. Akkor még a két oktatás parallel folyt. A felső tagozatból a hatvanas évek elején lett főiskola, és ekkor a szakközépiskolát felszámolták Az egyetem egyik volt párttitkára később a rádió párttitkára lett. Abban az időben, amikor én dékánhelyettes lettem, megkérdezte tőlem, nem akarok-e a főiskolán főigazgatói feladatot ellátni. Akkor nemet mondtam. A második felkérés alkalmával már elmúltam 60 éves, és ekkor igen volt a válaszom. Kihívásnak vettem, hogy hogyan tudok ennek a feladatnak megfelelni.


A felsőfokú oktatással foglalkozó miniszterhelyettes is megkeresett, és vele megállapodtam. Kérdeztem a várható javadalmazásról. Közölte velem, meg fogom kapni a lehetséges főigazgatói vezetői pótlék maximumát. Ki kellett töltenem egy pályázatot, amit a Főiskolai Tanács megvitatott, és az előterjesztést leszavazta. Nem kérdeztem meg a tanácsülés egyetlen résztvevőjét sem, így csak feltételezni tudom, hogy milyen okok merültek fel kinevezésem ellen, amikor a tanács pályázatomat titkosan leszavazta. Két indokot feltételezek. Aki a minisztérium részéről ismertette javaslatukat, igen hosszan és fárasztóan tudott beszélni, annyira, hogy ezzel a saját javaslatai ellen hangolta a hallgatóságot. Addig a főiskolán volt három főigazgató, és mindegyik az egyetemről került oda. Lehet, hogy sokan szerették volna, ha az új főigazgató a már régebben ott dolgozók egyike lesz. Annyiban is érthető ez a szempont, mert a háromból kettőnek botrányos körülmények között szűnt meg a megbízatása. (Valószínűleg a szavazók között voltak önjelöltek is). Persze lehet, hogy személyemmel kapcsolatban is felmerült kifogás. Úgy véltem, hogy a kérdés ezzel lezárult, és tudomásul vettem, hogy nem leszek főigazgató.


Meglepődtem, amikor kaptam a minisztériumból egy értesítést, hogy mikor és hol kapom meg a főigazgatói megbízatást. A papírt átvettem, ekkor kiderült, hogy az ígéret ellenére nem kapom meg a vezetői pótlék maximumát. Természetesen a miniszterhelyettesnél reklamáltam. Megjegyzem, hogy ebben az időben a vezetői pótlékok igen alacsonyak voltak, és így a vitatott különbség elhanyagolható összeg lehetett. Természetesen hiányoltam, hogy magától nem tette szóvá megállapodásunkkal kapcsolatos változtatási szándékát.


Megegyeztem a rektorral, a dékánnal és a tanszékvezetővel, hogy mint félállású egyetemi tanár az óráimat továbbra is megtarthatom, és ha a főigazgatói megbízatásom megszűnik, akkor visszajöhetek az egyetemre főállású egyetemi tanárnak.


Amikor első alakalommal bementem a főiskolára, Domonkos Sanyi, a lelépő főigazgató fogadott, átadta, amit ilyenkor szokás az új vezetőnek megkapni. Megjelentek a belügyi összekötők, elődömnek valamilyen ajándékot adtak, velem beszéltek egy pár szót, és eltávoztak, soha többet nem láttam őket.


A főiskolának három telephelye volt. A Tavaszmező utcában volt a Főigazgatóság, a Híradástechnikai, a Mikroelektronikai az Automatizálási és a Pedagógiai Intézet. A Bécsi úton és környékén lehetett megtalálni a két erősáramú és a Matematikai Intézetet. Székesfehérváron helyezkedett el a Számítástechnikai Intézet.


A főigazgatóságon két titkárnő dolgozott. Bejöttek hozzám, és megkérdezték, hogy akarok-e helyettük számomra ismerős titkárnőt idehozni. Közöltem velük, hogy a továbbiakban az ő munkájukra kívánok támaszkodni. A döntésem a későbbiekben jónak bizonyult. A két titkárnő sokat segített munkámban.


A vezetők munkájának megismeréséhez valamennyi intézet igazgatójával beszéltem az intézete munkájáról, problémáiról. A továbbiakban rendszeresen látogattam az intézeti értekezleteket. Ezeken lehetőséget biztosítottam a résztvevőknek, hogy kérdéseket tegyenek fel hozzám.


Folytattam ismerkedési tárgyalást a főiskola gazdasági igazgatójával. Tudtam, hogy ő nem igen népszerű a főiskolán. Az akkori érvényes szervezetben az ő helyzetét ellenmondásosnak véltem. Elvileg én főnöke voltam, de kinevezési joga, jövedelmének megállapítása, munkájának ellenőrzése a minisztérium feladata volt. Ennek nyilván az a magyarázata, hogy a főigazgató nem gazdasági szakember. Tudtam, hogy közte és az elődöm között igen rossz viszony alakult ki. Úgy döntöttem, hogy megpróbálok vele normális együttműködést kialakítani. Úgy ítéltem meg, ha le is akarnám váltani, akkor is maradna. Ha viszont valamit meg akarok valósítani, akkor ennek pénzügyi hátterét neki kell biztosítani. Így a normális együttműködést a főiskola érdekének tartottam.


Két-három héttel a főiskolára való belépésem után elkészült egy új menza. Felkértek, hogy a menza felavatásán tartsak beszédet. Itt természetesen hangsúlyoztam, hogy a menzát én avatom fel, mint aktuális vezető, de természetesen ennek megvalósításában nekem nincs szerepem. Az ünnepség után egyesek odajöttek hozzám, és megkérdezték, hogy miért mondtam ezt. Ilyen nem őszinte hízelgéssel itt találkoztam először. Nem az zavart, hogy ilyen emberek vannak, hanem az, hogy egyesek olyannak látják a főiskolán a légkört, hogy ilyen nyalakodás eredményesen megtehető.

 

 

Fontosabb feladatok

 

Meglepetéssel állapítottam meg, hogy a Tavaszmező utcai részlegnél a számítástechnika oktatása alacsony színvonalon folyik. Az oktatáshoz comodore típusú számítógépeket alkalmaztak. Abban az időben ez igen megfelelő volt azoknak, akik otthon autodidakta módon ismerkedni kezdenek a számítógéppel, még alkalmas volt arra is, hogy középiskolában ezen megismertessék a diákokkal a számítástechnika alapjait. Megítélésem szerint már alkalmatlan volt szakközépiskolai oktatásra, és kifejezetten hiba volt egy villamos jellegű főiskolában ezen a géptípuson tanítani a számítástechnikát. Az intézetek számítógéppel való ellátottsága két szaktanszék kivételével is igen szegényes volt. A comodore-okon a BASIC programozási nyelvet tanították. Ekkor már az ALGOL nyelvet is túlhaladottnak lehetett tekinteni. Megkértem a gazdasági igazgatót, hogy nézzen körül, hogy milyen személyi számítógépet (PC-t) érdemes venni, és vásároljunk 8 db-ot az oktatáshoz, és minden intézet kapjon még központi pénzből egy gépet. Közöltem az intézet igazgatókkal, hogyha ezen kívül akarnak még számítástechnikai berendezést, akkor én központi pénzből azok árának felét biztosítom, de a másik felét nekik kell intézeti keretből kigazdálkodni.


A következő lépés az oktatandó számítástechnikai nyelv kiválasztása volt. Ismereteim szerint ekkor a PASCAL nyelv volt erre a legalkalmasabb. Ennek eldöntésére összehívtam a számítástechnikai bizottságot. Itt elsősorban azok tiltakoztak a PASCAL nyelv bevezetése ellen, akiknek feladata lenne azt az oktatásba bevezetni. Megdöbbentő volt számomra, hogy mennyire nem kívánták a saját munkájukat korszerűsíteni. Nyilván nem voltak erre felkészülve. Szerencsére a Matematikai Intézet dolgozói – akik Óbudán oktatták a számítástechnikát – egyetértettek velem, és így a bizottság javaslatomat elfogadta. Ekkor feltettem a kérdést, hogy ki hajlandó jegyzetet írni. Ezt senki sem vállalta, de javaslatot tettek egy külföldi könyv lefordítására. Mivel egy fordítás elvégzése és annak kiadása minimum két-három évig eltart, hoztam a Műegyetemről egy jegyzetet. A lefordítandó könyv kiadójának írtam egy levelet, hogy engedélyezze a fordítást. A levélre semmilyen választ nem kaptam. Lehet, hogy beavatkozásom az oktatás területére, csökkentette népszerűségemet.


A következő nagyobb feladat, amit meg kellett szerveznem, a bérek számítógépen történő számfejtése. Addig a bérelszámolást egy külső cég készítette. Ekkor már ismert volt, hogy bevezetik a bérek személyi adózását. Ehhez az új béreket úgy kellett meghatározni, hogy az adó levonása után a dolgozó ugyanannyit kapjon kézhez, amennyit korábban. Ezt a műveletet bruttósításnak nevezték el. Az a cég, amelyik addig a bérszámítást végezte, a bruttósítással kapcsolatos munkákat nem vállalta. A főiskolán többen közölték velem, hogy már párszor elkezdték a bérek kiszámítását – még bruttósítás nélkül – számítógépen megoldani, de ez nem sikerült. Ne is kezdjek bele, pláne, hogy ezt most a bruttósítás is kombinálja. Persze a feladatot meg kellett oldani, különben egy idő után a dolgozók nem kaphatnak bért. (Lehet, hogy botrányt akartak.) Ekkor megkerestem Frey Tomi lányát, Jutkát. Megkérdeztem, hogy oda jönne-e a főiskolára ezt a feladatot megoldani. Jutka olyan villamosmérnök, aki teljesen átállt az informatikára. Vállalta a feladatot, és határidőre kész volt a bérszámítási program.


Ebben az időben az Oktatásügyi Minisztérium bérszámfejtéssel foglalkozó intézmények vezetőit a bruttósítással kapcsolatos problémák tisztázására összehívta. Ezen Békesi László pénzügyminiszter helyettes előadás tartott. Őszintén részletezte az ország gazdasági nehézségeit. Közölt nem közismert tényeket is. Ilyen őszinte, alapos elemzést korábban nem hallottam.


Ezután a könyvtár korszerűsítése következett. Itt két feladat volt. Kevés volt a hely a könyvek elhelyezésére, és a könyvek nyilvántartásához, kölcsönzéséhez célszerűnek látszott a számítógép használatát bevezetni. A gépi nyilvántartást a témakutatáshoz is használhatóvá kellett tenni. A könyvtár helyisége szűk lett, az újonnan beszerzett könyvek elhelyezése problémává vált.


Szereztem ingyen a minisztériumból a könyvtár üzemeltetéséhez alkalmas programot. Ezt Jutka adaptálta, ami után már a könyvtár dolgozóinak lett feladata, hogy a könyvek és a kölcsönzők adatait a számítógépbe bevigyék.


A könyvek elhelyezéséhez olyan rendszer készült, amelynél a könyvespolcok sűrűn vannak egymás mellett. Azt a polcot, amelyre szükség van, ki lehet húzni a többi közül, és így a kívánt könyv kivehető és berakható lett. (Megjegyzem, hogy a rendszer felkutatásában és vásárlásában nekem semmi érdemem nem volt.)


Ezután sorra került a tornaterem renoválása. Ebben nekem nem volt különösebb érdemem. A téma felvetésének oka némi nosztalgia. Amikor én a szakiskolába jártam, akkor az iskolánkkal szemben lévő épületben lévő, Zrínyi Miklós gimnázium tornatermébe jártunk át tornázni. Harmadikos koromban villanyszerelési gyakorlatom volt, és a tornateremben többedmagammal cseréltük ki a villanyvezetéket. Az épületet késöbb a főiskolához csatolták. Az volt az érzésem, hogy a főigazgatóságom alatt történt renoválásig az általam is szerelt vezetékek továbbították a tornateremben az elektromos energiát.


A főiskolán több mindent kifejezetten jónak ítéltem meg. Így a szervezetét logikusnak találtam. Az oktatást intézetek végezték. Az intézeteknek voltak saját hallgatói, akik az oktatási egységnek megfelelő diplomát kaptak, és ugyanakkor mindegyik intézet részt vett az alapképzésben is, ahol más egység hallgatóit is oktatták. Az oktatási szervezet felépítéséhez nem kívántam hozzányúlni.


A főiskolán volt két szakterület, ahol oktatás és tudományos munka folyt, és ezek a területek a Műegyetem Villamosmérnök Karán sem az oktatásban, sem a tudományos munkában nem szerepeltek. Az egyik az autóvillamosság, a másik a világítástechnika volt. Ebben az időben a gyújtástechnika és a biztonsági berendezések területén az elektronikai áramkörök alkalmazása már a korszerű autókban szerephez jutott. A drágább kocsikban a komputertechnika is alkalmazásra került. A világítástechnika pedig fontosságához képest elhanyagolt területet képezett. Úgy éreztem, hogy ezeken a szakterületeken a főiskola jól megtalálta két kutatási feladatát.

 

 

Vegyes kérdések

 

Miután az egyetemi és a főiskolai felvételi rendszer azonos volt, azok vezérlése nem okozott számomra különösebb nehézséget. Az egyetemről áthoztam az ott alkalmazott programot. Ennek az az előnye is megvolt, hogy az onnan átirányított hallgatók adatait egyszerűbben és gyorsabban lehetett a főiskola gépeibe behelyezni..


Hiába igyekeztem az ügyeket tisztességesen, korrektül intézni, a főigazgatói tevékenységem alatt mindig éreztem bizalmatlanságot, személyemmel való szembenállást. Persze sokan igyekeztek barátságot mutatni felém, de ezek között bőven akadtak képmutatók. Két ízben egyértelmű volt számomra, hogy be kívánnak csapni. Az egyiknél felvételivel kapcsolatos adminisztrációról volt szó. Az üggyel foglalkozó előadó nem gondolta, hogy én a szabályokat pontosan ismerem.


A másik eset a líbiai hallgatókkal kapcsolatos oktatási probléma volt. Líbiából küldött hallgatókkal már a Műegyetemen is találkoztam. Ezeket államközi egyezmény alapján az ottani honvédség küldte. Itthon a HM egy részlege foglalkozott velük. Ezeknek más feladatuk nem is volt. Úgy gondolom, hogy ők magukra nézve megalázóan szolgálták ki az itt tanuló líbiaiakat. A részlegben dolgozott egy általam ismert, jó képességű villamosmérnök is. Gondolom, hogy ezen idő alatt sokat felejtett szakmai ismeretéből. A líbiaiakból a főiskolára azok a hallgatók kerültek, akik az egyetemi tanulmányokra alkalmatlanoknak bizonyultak. A főiskola főtitkára a HM részleg egyik tagjával tudtom nélkül előkészített egy olyan szerződést, amelyben a főiskola olyan kedvezményeket biztosítana a líbiai hallgatóknak, amely nem járt nekik. A főtitkár – akinek munkáját sokban segítettem elő – szól nekem, hogy a HM egyik embere kíván velem beszélni. A tárgyalás alkalmával elém raknak egy elkészített szerződést, hogy írjam alá. Miután korábban a főtitkár a szerződésről nem szólt nekem, gyanút fogtam, hogy itt valami nem stimmel. Elolvasás után mindjárt láttam, hogy át kívánnak verni.

 

 

Személyi kérdések

 

Két esetben arra kellett folyamodnom, hogy a főiskoláról dolgozót elküldjek. Egyik esetben főiskolai docens ügyével kellett foglalkoznom.  Az igazgatójától kaptam egy levelet, amelyben kezdeményezte, hogy az illetőnek mondjak fel. Leírta, hogy az ő utasítása ellenére hibásan végzi az oktatási feladatát, és tájékoztatott különböző, nem kívánatos tevékenységéről. Megtudtam róla, hogy benyitogatott a főiskola valamelyik helységébe, ha nem látott ott senkit, akkor telefonon magán telefonbeszélgetést kezdeményezett amerikai ismerőseivel. Két esetben a szobába valaki benyitott és rajta kapta. Az illetőt behívattam, és a személyzeti vezető előtt elmondtam neki a tevékenységével kapcsolatos kifogásokat. Az illető tagadni próbált. Közöltem vele, hogy vagy szerez magának egy másik állást, és küldet nekem egy kikérőt, vagy fegyelmi eljárást indítok ellene. Számára az első eset a kedvezőbb, mert akkor nem marad írásbeli nyoma a nem éppen kívánatos tevékenységének. Egy héten belül megkaptam a kikérőt. Az illető később egy ismeretlen, valószínűleg egy újság első és utolsó példányában írt magáról egy dicsérő ömlengést, amelyben a főiskoláról nem éppen hízelgően nyilatkozott. Úgy döntöttem, hogy az ügyet lezártnak tekintem. Nem kívántam sem rágalmazási perrel népszerűsíteni egy amúgy is elhalásra ítélt újságot, sem a volt docensünknek propagandát biztosítani.


A másik esetben a főiskola belső ellenőrével volt problémám. A feladata a főiskolai egységek gazdasági ellenőrzése volt. A pozíciót korábban egy hölgy látta el, aki nyugdíjba vonult. Helyére egy férfi került, aki lényegében nem végezte el a feladatát. Valószínűnek tartom, hogy a felvételénél én nem voltam elég körültekintő, mert már akkor észre kellett volna vennem, hogy az illető alkalmatlan az elvégzendő feladatra. Egy idő után az illető kezdte terjeszteni, hogy ő milyen könnyedén tudja feladatát elvégezni, neki semmi problémát nem jelent. Ezután kértem tőle egy munkabeszámolót. Még egy teljes oldalt sem kitevő leírásból bizonyíthatóan kiderült, hogy semmi érdemleges munkát nem végzett. Vele is a személyzeti vezetővel együtt ültem le beszélgetni. Arra a megállapításra, hogy a beszámoló alapján ő nem végezte el feladatát, semmi érdemlegeset nem tudott válaszolni. Neki is biztosítottam a lehetőséget, hogy küldessen egy másik munkahelyről egy kikérőt. Lehet, hogy kifogásolható az a stílus, hogy rossz munkaerőktől igyekeztem békésen elválni, de én ezt ma is így tenném.

 

 

A főigazgatói megbízás meghosszabbítása

 

1989-ben a három éves főigazgatói megbízatás lejárta előtt a minisztériumból felhívtak, hogy vállalok-e újabb három éves tevékenységet. Megkérdeztem, hogy ezt annak figyelembevételével kérdezi, hogy én ebben az évben betöltöm a 65. esztendőt. (Nem tudom, hogy szabály volt-e ekkor, de mindenesetre az volt a gyakorlat, hogy 65 éves kor után a felsőoktatásban nem adnak vezetői megbízatást). A válasz az volt, hogy ezt nem tudta, (nyilván hanyagságból nem nézték meg adataimat) de majd visszatérnek a kérdésre. A főiskoláról többen megkerestek, hogy maradjak még tovább ott. Majd a minisztériumból is megjött a felkérés újabb két éves megbízatásra. A Főiskolai Tanács ezt a javaslatot megszavazta. Volt olyan gyanúm, hogy többen nem az én tevékenységemet kívánták ezzel elismerni, hanem a hátam mögött összeültek, hogy kiből csináljanak főigazgatót, de nem tudtak megegyezni. Ha én még maradok, akkor van idejük ezt alaposabban előkészíteni.  Ma már az a véleményem, hogy a főigazgatói megbízás meghosszabbítását nem kellett volna elfogadnom.


Ebben az időben sikerült befejezni a Villamosságtan II című tankönyv kéziratát. Ebben segítségemre volt Hollós Edit adjunktus, aki a kéziratot gondosan átnézte. A könyv rövidesen megjelent. A könyv alapját képezte később, már nyugdíjasként, angol nyelven megjelent Elektromagnetic Fields című könyvemnek.



   

RENDSZERVÁLTÁS

 

Politikai helyzet

 

A politikában a 80-as évek vége felé változások kezdődtek. Kádár megöregedett. Nem tudta már az eseményeket kézben tartani. Először lemondott a miniszterelnökségről, később az MSZMP vezetéséről. Nem sokkal ezután elhunyt. Az ország eladósodott. Felmerült Nagy Imre és az 56-os politikai társainak rehabilitációja. Az áldozatokat nagy ünnepség közepette újratemették. Ekkor kezdték felvetni az 56 után elitélt politikai áldozatokkal kapcsolatos törvénytelenségeket. A körülmények kezdtek emlékeztetni az 56-os felkelés előtti időben történtekhez, a politikai földindulás nem csak Magyarországon, hanem a Szovjetunióban és a teljes európai szocialista táborban megindult. Szerintem az alapprobléma a Szovjetunióban is, nálunk is gazdasági jellegű volt. A Szovjetunió nem bírta az USA-val a pénzügyi versenyt a katonai területen. Józanul ezt már korábban is meg lehetett jósolni, de a szovjet vezetés ezt nem akarta időben látni. Ott élesen elkülönült a honvédségi és a polgári fejlesztés az utóbbi előnyére. A fizetések lényegesen magasabbak voltak a hadi iparban. A honvédségnél elért műszaki eredmények csak igen nehezen kerültek át a polgári területre. Ennek hátránya lett, hogy az életszínvonal és a külkereskedelem lassan fejlődött. Igaz, hogy szovjet fegyverek bőven kerültek külföldre, de ezeknél fontosabb volt a politikai, mint a külkereskedelmi szempont. Lényegében a katonai erő fejlesztése előnyt élvezett a gazdaság és az életszínvonal fejlődésével szemben.


A Szovjetunióban Gorbacsov hozzálátott a belső problémákat rendbe rakni, de ezt a belső konzervatív ellenzék igyekezett gátolni. Gorbacsov nem tudott velük elég eredményesen megbirkózni.


Magyarországon politikai pártok alakultak, és követelték a szabad választásokat. A sajtóban dominált a rendszerváltó politika témája. Az MSZMP megszűnt, megalakult az MSZP és a Munkáspárt. Az MSZP szociáldemokrata, míg a Munkáspárt kommunista színezetű politikát hirdetett meg. A pártok kerekasztal mellett összeültek, és megállapodtak egy több párt rendszerű választásokban. A választás lebonyolódott, és az MDF (Magyar Demokratikus Fórum) kapta a legtöbb szavazatot. A második SZDSZ, azaz a liberális Szabad Demokrata Szövetség lett. Az MDF a Keresztény Demokrata Párttal és a Kisgazda Párttal alakított koalíciós kormányt. Az új kormány vezetője Antall József lett, aki korábban történész volt. Ellenzékbe került az MSZP, az SZDSZ és a Fidesz. Az első szociális, utóbbi kettő liberális elveket hirdetett.


Antall József megállapodott az SZDSZ-szel néhány alapvető kérdésben. Megegyezés született abban, hogy az ellenzéki párt támogatja a kormány néhány parlamenti előterjesztését, Antall pedig javasolni fogja Göncz Árpád („Árpi Bácsi”) köztársaság elnöki kinevezését. Később a két állami méltóság között megromlott a kapcsolat.

   

 

Nyugdíjazás

 

Az új kormány előírta, hogy a felsőoktatásban a tanácsokat újra kell választani, és az új tanácsok a vezetők támogatásáról titkosan szavazzanak. Nem hiszem, és akkor sem hittem, hogy ez az intézkedés törvényes, hiszen az előző tanácsokat is titkosan választották, és nem kinevezték. A vezetőket pedig – egyes kivételektől eltekintve – a tanácsok titkosan szavazták meg.  A megbízatások határozott időre szóltak, ami még nem járt le. A szavazás előtt ellenem kampányt szerveztek. Ebbe bevonták a Tanács újonnan megválasztott tagjait, akiknek sem az én tevékenységemről, sem a főiskolai vezetőség munkájáról nem volt közvetlen tapasztalata. Ezt tudtam, de nem kívántam semmi ellen kampánnyal foglalkozni. Az eredmény az lett, hogy sem én, sem a vezetőség tagjai (az egyik helyettesem kivételével) nem kapta meg a bizalmat az új Főiskolai Tanácstól. Bár ez a szavazás nem jelentette főigazgatói megbízatásom automatikus megszűnését, de nem kívántam az újonnan megválasztott tanács tagjaival együtt dolgozni. A szavazás után állásomat felmondtam, és nyugdíjba vonultam. Ezután az a helyettesem, aki felül maradt a lécen, megpályázta a főigazgatói állást. A tanács most őt is leszavazta.


Az egyetemen is szervezkedni kezdtek ellenem. Erről is hallottam. A rektort kértem, hogyha ez a kérdés felmerül, akkor tartson egy megbeszélést, amelyen én is jelen lehetek. Erre sor került. A megbeszélésen hárman voltunk jelen. A rektor, a dékán, aki a tanszéken dolgozott és én. A dékán közölte, hogy félállásomat meg kívánja szüntetni. Hogyha én a tanszéki értekezleteken ott lettem volna, akkor tudnám, hogy mi a kifogás ellenem. Ő erről itt nem tud nyilatkozni. Úgy éreztem, hogy nem is lenne képes megfogalmazni az indulatokon, féltékenységen alapuló szándékát, és jogom lenne megtudni, hogy mi a kifogás ellenem. Azok az oktatók, akikkel én elsősorban korábban együtt dolgoztam, két kivétellel már nem voltak a tanszéken. A tanszéki és kari vezetés féltékeny velem szemben. Nem láttam olyan személyeket, akikkel együtt eredményesen tudnék dolgozni. Közöltem, hogy félállásom megszüntetését tudomásul veszem. Ezen eseményeket a mai napig nem tudtam megemészteni. Ma már úgy látom, hogy helytelen volt a küzdést feladni, legalább a kifogások megfogalmazását ki kellett volna erőszakolni. Korábban a különböző fenékbe rúgások ellen eredményesen tudtam védekezni., Úgy vélem hogy amikor bizonyos hatalmam lett, akkor ez a személyes érdekemben történő küzdésben megbénított.


   

 

Gábor Dénes Főiskola

 

Megkeresett a Gábor Dénes Főiskola főigazgatója, hogy vállaljam el ott az oktatási főigazgatói helyettesi beosztást. Ez egy magánjellegű, alapítványi, informatikát oktató intézmény, amelynek korábban többször tettem szívességet. Munkavégzéshez még bőven volt aktivitásom, elég jó anyagi ajánlatot kaptam, napi hat órai munkáért, elfogadtam az állást.


A magánjellegű főiskola főigazgatója igen eredményesen tudta különböző hatóságoknál elképzeléseit keresztülvinni. Feltételezésem, hogy aktivitása nélkül az intézmény nem valósult volna meg. Viszonylag jó érzéke volt gazdasági ügyekhez. Szakmai ismereteit már kevésbé lehet dicsérni. Emiatt kisebbségi érzésekkel bajlódott. Ez eléggé megnehezítette a vele való együttműködést. Besúgó rendszert épített ki maga körül.


Sajnos a főiskolán kezdettől rosszul éreztem magam. Semmiféle önállóságot nem kaptam. Ténylegesen feladatom sem igen volt. Úgy éreztem, hogy a főigazgatónak nem a munkámra van szüksége, hanem a tudományos minősítéssel együtt mondható nevemre. Egyszer egy hallgatónak kellett fogalmaznom egy levelet. Beosztottam a levelet számítógépen írta meg. Az "informatikai főiskola főigazgatója" – aki nem tudott számítógépen szöveget szerkeszteni – ezt megkapta aláírásra. (Nekem nem volt aláírási jogom.) Másnap a főigazgató tajtékozva berohant hozzám, és a két beosztottam előtt ordítozva letolt, hogy képzelem azt, hogy egy hallgató számítógéppel írt levelet kap, amikor ő a minisztériumba írógéppel írt leveleket küld. Az ordítozásától felment bennem a pumpa, de nem szóltam egy szót sem. Másnap miután lehiggadtam, bementem hozzá, és közöltem vele a következőket. Ha az általam elkövetett ténykedésért hibáztatni kíván, akkor ezt négyszemközt, lehetőleg nyugodt hangnemben beszélje meg velem. Ne a beosztottjaim előtt mondja el hibásnak vélt tevékenységemet, különösen akkor, ha nincs igaza. Ettől ugyan megszelídült, de sajnos nem hosszú időre. Másik nagyobb afférom vele a következő volt. Megbízott egyik évfolyam hallgatóinak elküldendő levél megfogalmazásával. A szövegbe jóformán szóról szóra az ő mondatai kerültek bele. Az elkészült anyag természetesen az ő aláírásával került a hallgatókhoz. Később kisütötte, hogy a levélnek hátrányos anyagi következményei lesznek. Egy goromba levelet írt nekem. Ennek fő mondanivalója az volt, hogy én őt becsaptam, a kiküldött levél nem azonos azzal, ami archiválásra került. Ezt nem értettem, de azt gondolom, hogy ezzel azt kívánta kifejezni, hogy egy meghamisított szöveg került kiküldésre. Udvarias hangú válaszlevelemben kb. a következők voltak találhatók. Én őt nem szándékoztam becsapni. Nagyon sajnálom, hogy ez a véleménye. Az elküldött levél szövege megegyezett azzal, ami ő mondott nekem, és amelyet ő írt alá. Nekem a levél archiválásról semmiféle tudomásom nincs. Nagyon köszönöm eddigi segítségét. Kérem, szíveskedjék állásom felmondását tudomásul venni. Ez után főnököm hosszan kérte, hogy maradjak a munkahelyemen. Ebbe beleegyeztem.


Sajnos autómmal karamboloztam. Egyedül jöttem a 10-es úton gépkocsimmal Esztergomból Budapest felé. Nem sokkal Budapest határa előtt elaludtam, és egy kanyart kiegyenesítve átkerültem a szembejövő sávba. Felriadtam, és azt láttam, hogy egy másik gépkocsi rohan felém. Automatikusan a fékre léptem. A frontális ütközéskor a jobb lábamon a sarokcsontot a fékpedál eltörte. A kórházban a főorvos közölte velem, hogy 70 éves korom miatt nem műtenek meg. A csont valahogy összeforrt. Először mankóval, majd bottal jártam, majd azt is elhagyhattam, de a bokám azóta sincs rendben. Álláskor, lépcsőn való lemenetkor érzek leginkább fájdalmat, járás alkalmával már jobb a helyzet. Egyszer önkéntelenül el kezdtem futni egy autóbusz után. Amikor felszálltam a járműre, akkor döbbentem rá, hogy tudok futni. Szaladáskor nem a megsérült talprészek vannak igénybe véve.


A baleset után visszamentem dolgozni. Ekkor már a főigazgató megszerzett a főiskolának a Bécsi úton több laktanyaépületet, amelyeket a szovjet katonaság kiürített. A távollétemet a főigazgató felhasználta arra, hogy az általam oktatott tárgyat a tantervből kiiktassa. Itt még kevesebb feladatom volt, mint korábban. Egy idő után a főigazgató közli velem, hogy a munkaköröm ezután a diplomamunkák témáinak ellenőrzése lesz. Ekkor véglegesen felmondtam az állásomat.


A főiskolával azonban lassan szakadt meg a kapcsolatom. Eleinte egy héten egyszer a hallgatók által javasolt diploma feladatokat vizsgáltam felül, majd időnként záróvizsgák elnöki feladatát láttam el. Felmondásom után még hónapokig a bejáratnál ki volt írva a nevem, mint főigazgató helyettes. Valahányszor ezt megláttam, tiltakoztam a főigazgatónál. Végül teljesen elsorvadt a Gábor Dénes Főiskolával minden kapcsolatom.


Közben a főiskolai ismeretség alapján kialakult egy családi vonatkozású kapcsolat. Mikor már csak ritkában jártam be a főiskolára, akkor hallottam, hogy dolgozik ott egy Vágó Péter nevű munkatárs. Apám magyarosította a nevét és minden Vágó nevű rokonomat ismerem. Valamennyivel viszonylag szorosabb kapcsolatom van, kizártam azt a lehetőséget, hogy a Vágó Péter rokonom lenne. Azoknak az indexét, akiknél én voltam a záróvizsga bizottsági elnök, nekem alá kellett írnom. Ehhez valaki a főiskoláról az indexeket a lakásomra kihozta. Egyszer a Vágó Péter tette ezt. Megkérdezte tőlem, hogy a Vágó András rokonom-e. Simon nagybátyám fiát Andrásnak hívták. Andris kb. öt évvel volt fiatalabb nálam. Egy évvel járt alattam a Műegyetemen, amikor udvarolt egy általam ismeretlen Mari nevű lánynak. Nagynéném rossz szemmel nézte ezt a kapcsolatot.  Mari és Andris aliáztak (kivándoroltak) Izrael területére és ott összeházasodtak. Andris ott katona lett. Abban az időben, amikor Magyarországon a gyermekparalízis járványszerűen terjedt, akkor ez a betegség Izrael területén is szedte az áldozatait. Sajnos a kórt Andris is megkapta, tüdeje megbénult és fiatalon elhunyt. Nemsokára ezután Mari visszaköltözött Magyarországra, és Simon nagybátyámat meglátogatta. Az eseményekről így lett nekem is tudomásom. Gondoltam, hogy unokatestvérem feleségét sohasem fogom megismerni, hiszen még a leánykori nevét sem ismertem. Nos kiderült, hogy Andris felesége Budapesten újra férjhez ment. Férje Vágóra magyarosította nevét, és a nálam megjelent Vágó Péter Mari második házasságából született. Marival és második férjével, Vágó Györggyel azóta is rendszeresen összejövök. Gyurka fizikus.



   

Könyvírási tevékenység



 
A Gábor Dénes Főiskolán Mayer Tibor fizikussal közösen egy szilárdtest fizika könyv megírására kaptam
megbízatás. A könyvben az általam írt rész az elektrosztatikus, ill. a stacionárius mágneses tér és az anyag kölcsönhatásával foglalkozik. Ezek a részek a 160 oldalas könyvnek kb. a felét teszik ki.


A főiskolán lévő előadásaimhoz kiadták Hollós Edittel közösen írt Villamosságtan című három kötetes könyvet is.


Az Akadémia Kiadóval létezett egy korábbi, de még érvényben lévő szerződésem egy angol nyelven megjelenő, elektromágneses térről szóló könyv megírására. Ebbe a munkába nyugdíjazásom után belekezdtem. A témáról az addig megjelenő könyvek az elvi alapokkal és az analitikus megoldási módszerekkel foglalkoznak. Ekkor már a numerikus módszerek jelentőssé váltak. Így ezt a témát egy újonnan írt könyvből nem lehet kihagyni. Az új területtel már korábban is foglalkoztam. Ennek eredményeképpen csőtápvonalakban fellépő elektromágneses tér számítására módszert dolgoztam ki, amiről cikkem is jelent meg, és eredményeimet több konferencián is előadtam. A probléma abból adódott, hogy ezek a módszerek sokrétűek, egy általam tervezett könyvben ezekről egy áttekintést kell adni. Ehhez egy adott feladat megoldása nem adott kellő ismeretet. Így a témát fel kellett dolgozni. Ehhez nélkülözhetetlen segítséget kaptam volt egyetemi munkatársaimtól, Bíró Oszkártól, Bárdi Istvántól és Gyimesi Miklóstól. Ők ugyanis éppen az én instrukciómra már évek óta e témában dolgoztak. A gyakori konzultáción kívül az integrálegyenletek alkalmazásáról szóló fejezet megírását Gyimesi Miki, a könyv angolra fordítását Bíró Oszi, belső lektorálását pedig Bárdi Pista és Hollós Edit vállalta.


A munka ezzel nemzetközivé vált, mivel ekkor B. Oszkár Ausztriában, B. Pista és Gy. Miklós pedig az Egyesült Államokban dolgozott. Szerencsére ekkor már e-mailen gyorsan lehetett levelezni. A könyv elkészült. Nyolc fejezetből hetet én írtam egyet pedig Gy. Miklós. A numerikus módszereket és az ehhez szükséges matematikai alapokat négy fejezet ismerteti. Eddigi munkásságom közül átfogó ismeretek közlése terén ezt tartom a legértékesebb munkámnak. Erre vannak visszajelzéseim is.


A könyv tartalmazza azokat a tudományos eredményeket, amelyeket aktív tevékenységem vége felé dolgoztam ki. A második fejezet, az elektromágneses tér folytonossági és határ felületeken fellépő feltételeire vonatkozó tulajdonságait tárgyalja. Ezt sikerült általánosságban megfogalmazni, különböző fiktív határrétegek esetére is. A távvezetékeket az irodalom a hálózatok törvényei (Kirchhoff egyenletek) alapján tárgyalja. Sikerült nekem az összefüggéseket a térelmélet (Maxwell egyenletek) alapján is levezetni. Az elektromos tér meghatározása több esetben a mágneses, vagy az elektromos vektorpotenciál alkalmazásával történik. Kimutattam ezek kapcsolatát egymással. Ezek persze apróbb elméleti eredmények, de lehetséges, hogy ezek ismeretében valakinek lényegesebb eredményeket sikerülhet elérni.


A továbbiakban arra törekedtem, hogy írhassak még egy angol nyelvű könyvet, amelyben összefoglalom a távvezetékekről végzett tudományos munkásságomat. A téma viszonylag kevés embert érdekel. Ezért az erről írt könyv magyar nyelvű kiadásának nem volt értelme. Az angol nyelvű kiadását egyesek megpróbálták megakadályozni. Sikerült az útba emelt gátakon túljutnom.


Összesítve: nyugdíjazásom után négy könyv (két angol, két magyar nyelvű) megírásával tudtam aktivitásomat hasznosítani.



   

Politikai helyzet

 

Antall miniszterelnök a törvények korrigálását a demokrácia szempontját szem előtt tartva a kapitalista társadalomra való átállás érdekében megfelelően végezte. A lakosok állandó útlevélhez jutottak. Igyekezett törvényességet biztosítani, az előző kormánnyal kötött megállapodásokat betartani. Beindította a privatizációt, az állami tulajdonok eladását. Amíg a törvények átalakításához több érvényes külföldi törvény példát nyújtott, addig a gazdasági élet átalakításának elég bonyolult módjára nem volt minta. Az első területhez Antallnak lehettek ismeretei, a második távol állhatott tőle. Nem ismerem tanácsadóinak ténykedését. Úgy ítélem meg, hogy a gazdaság átalakításával kapcsolatos tevékenysége sok kárral járt. Ennek hatására a hazai nehézipar nagy része, a magyar textilipar és még sok nagyüzem megbénult. A munkanélküliség nagymértékű lett. A lakosság életszínvonalában polarizálódás jött létre. Az infláció kb. 30%-ra nőtt. A Kádár idejében a Szovjetunióval történő kapcsolatból az országnak komoly haszna volt. Az igaz, hogy akkor gyengébb minőségű termékeket is jól el lehetett adni. Ez pedig a magyar ipar fejlődésére károsan hatott. Tény, hogy a rendszerváltás után a Szovjetunióban is a gazdasági problémák sötét felhője mutatkozott. A problémát abban látom, hogy Antall a szovjet külkereskedelmet politikai meggondolásból tartotta vissza. A korábbi kereskedelmi együttműködés már nyilván nem volt realizálható, de a lehetséges kapcsolatokat fenn kellett volna tartani.


A kormány másik nagy hibájának tartom, hogy a privatizáció végrehajtása nyomán az állami vagyon hátrányára egyes személyek legálisan meggazdagodhattak. Ennek az volt az ideológiája, hogy kell egy hazai kapitalista réteg. Az állami tulajdon egy része elfecsérlődőtt. Összefoglalva, Antall a kifejezetten politikai kérdéseket korrektül végezte, de a gazdasági feladatok egyáltalán nem könnyű feladatai intézésében sok hibát vétett.


A külföldi nagytőke megjelent az országban. Ez némi gazdasági fejlődést eredményezett.


A belpolitikai ellentétek is növekedni kezdtek. A Kisgazda párt (FKGP) vezetését megszerezte egy Torgyán nevű újpesti ügyvéd, aki igen jó svádájú egyén, szellemes beszédeivel lekötötte a hallgatóságot. Bár a mezőgazdaságról sok ismerete nem volt, azért választotta a Kisgazda pártot, mert ott látott érvényesülési lehetőséget. Úgy tudott a pártban hatalomra kerülni, hogy az ügyvédi képességeit felhasználva a régi, a mezőgazdasághoz ténylegesen kapcsolódó kisgazdavezetőket félreszorította. A miniszterelnökkel ellentétbe került, és kilépett a koalícióból. A pártja képviselőinek egy része ekkor otthagyta a Kisgazdapártot. Egy MDF beli jobboldali csoport nem találta a párt politikáját elég jobboldalinak, és Csurka István korábbi író vezetésével megalapította a Magyar Igazság és Élet Pártját (MIÉP). Úgy gondolom, hogy a név nem véletlenül emlékeztet a MÉP-re.


Antall József, aktív miniszterelnök korában elhunyt. Utódja Boross Péter lett, aki elődjének politikáját folytatta.


1994-ben az újabb választásokon az MSZP abszolút többséget szerzett a parlamentben. Az MDF vereségének fő oka a gazdasági visszaesés volt, ami nagyfokú munkanélküliséggel járt. A parlamenti paletta átrendeződött. Az előző országgyűlés két nagy pártja, az MDF és az FKGP kis párt lett.  Horn Gyula lett az új miniszterelnök. Horn a rendszerváltás előtt külügyminiszter volt. Szerepet játszott abban, hogy az NDK állampolgárai Magyarországon, majd Ausztrián keresztül az NSZK-ba juthattak, ezzel elősegítette a berlini fal lebontását és a két Németország egyesülését. Horn felkérte az SZDSZ és a Fidesz, – vagyis az addigi két ellenzéki párt  vezetőit,- koalícióban való részvételre. Az ajánlatot az SZDSZ elfogadta, a Fidesz nem. Az MSZP-SZDSZ koalíció képviselőinek száma nagyobb lett, mint az összes képviselők kétharmada.  Az SZDSZ úgy remélte, hogy politikája egy részét realizálni tudja. A Fidesz úgy akart hatalmat, hogy a meggyengült jobboldali pártok helyét elfoglalja. Ehhez addigi liberális politikáját felrúgta, átlépett a liberális pártok nemzetközi szövetségéből a jobboldali néppártok szövetségébe. A Fidesz vezetőjének, Orbán Viktornak taktikája bevált, pártja a magyar jobboldalon a legerősebb szövetség lett.


Az új koalíciós kormány energiáját kb. egy évig pártjainak vitáira pazarolta el. Ekkor kezdtek csak érdemben foglalkozni az ország gazdasági problémáival. Pedig azt csak erőteljes beavatkozással lehetett rendbe hozni. Erre Bokros pénzügyminiszter sok megszorítást tartalmazó tervet dolgozott ki. A terv, amiből rövidesen törvény lett, igen népszerűtlenné vált. A lakosok nagy része a törvényt „Bokros csomag” néven negatív jelzőkkel emlegette. Később kiderült, hogy az intézkedésekre szükség volt, hatásukra a gazdaság fejlődésnek indulhatott, az ország külföldi adóssága nagymértékben csökkent.


Egy másik esemény, ami csökkentette a kormány népszerűségét, az úgynevezett Tocsik botrány volt. A privatizálásra került épületek telkei általában nem állami, hanem helyi, városi tulajdonjogot képezett. Ennek megfelelően az eladáskor kapott pénz egy része a helyi önkormányzatot illette. A pénz megosztása azonban nem volt szabályozva. Így az megállapodás kérdése lett. Az állami testület megbízta Tocsik Márta jogásznőt, hogy a megállapodásnál képviselje őket. Javadalmazása függött a megállapodás eredményétől. Úgy alakult, hogy a jogásznő így kb. nyolcszáz millió Ft-hoz jutott. Ez akkoriban nagyon magas jövedelmet jelentett. Az ellenzék ebből politikai botrányt kovácsolt.


A következő választást 1998-ban a Fidesz nyerte. Koalíciós kormány alakult a Fidesszel, a Kisgazda Párttal és a Keresztény Demokrata Párttal.. Az új kormány a megfigyelési botránnyal kezdte működését. Azzal vádolta a Horn kormányt, hogy a Fidesz vezetőit és családtagjait állami pénzből megfigyeltette. Kiderült, hogy ez egy valótlan állítás. Mai napig sem értem, hogy egy miniszterelnök hogyan vállalkozhatott a valóságnak nem megfelelő tények nyilvános hangoztatására. A kormány további politikáját jellemezte, hogy az ellenzékkel semmiben nem kíván együttműködni. A szavazáskor Budapest lakosságának többsége az előző kormány megbízatása mellett voksolt. Az Orbán kormány ezért a főváros lakosságát meg kívánta büntetni. Budapest fejlesztését visszafogta. Így a 4-es metró építését is leállította. A parlamenti ülések gyakoriságát egy hétről három hétre csökkentette. Kijelentette, hogy ellenzékre nincs szüksége. Lényegében a demokráciát csökkentette. A választási időszak vége felé Orbán szembefordult Torgyánnal, igyekezett a Kisgazda pártot szétverni, ill. a saját pártjába beolvasztani. Az eredményes szétverést Torgyán tevékenysége is elősegítette. Sikerült a Keresztény Demokrata Pártot "de facto" a Fideszbe beolvasztania. Ehhez igen ügyesen kihasználta a másik szövetség belső problémáit.


A 2002-es választásnál a pártok igyekeztek egymást ígéretekkel túllicitálni. A szavazók betartották a rendszerváltás után kialakult hagyományt, megbuktatták a kormányt. A Kisgazda párt maradványa és a MIÉP nem került be a parlamentbe. Újból megalakult az MSZP és az SZDSZ koalíciója. A miniszterelnök Medgyessy Péter lett. Azzal kezdte, hogy a választási ígéret egy részét teljesítette. Ez a közalkalmazottak, az egészségügyi dolgozók, pedagógusok részére 50 %-os fizetésemelést jelentett. Később a közalkalmazottak és a nyugdíjasok kaptak tizenharmadik havi jövedelemjuttatást. Ezekkel a lépésekkel újból felborult az államháztartás egyensúlya. Természetesen érthető egy olyan álláspont, hogy az ígéreteket teljesíteni kell. A gazdasági lehetőségeket azonban figyelembe kellett volna venni. Medgyessy a Bokros után a Horn kormányban pénzügyminiszter volt. Így neki a szakértelme megvolt ahhoz, hogy az ország pénzügyi helyzetét helyesen tudja megítélni. Igaz, ekkor már Magyarország közel állt ahhoz, hogy az Európai Közösség tagja legyen. Remény volt arra, hogy a Szövetségtől pénzhez juthatunk. Lehet, hogy a miniszterelnök döntésében ennek szerepe volt. Két év után Medgyessy és az SZDSZ között személyi kérdésekben kiéleződött a kapcsolat, és a miniszterelnök lemondott tisztségéből. Utóda Gyurcsány Ferenc, addigi sportminiszter lett.


Gyurcsány értelmes fiatalember benyomását keltette, aki a rendszerváltás után meggazdagodott. Munkájának hatására az MSZP népszerűsége megnőtt. Bár többször elhangzott, hogy a költségvetés hiányát fokozatosan csökkenteni kellene, az MSZP vezetősége úgy dönthetett, hogy ennek megoldásával csak az új választás után fog foglalkozni. (Legalább is, a probléma megoldása érdekében keveset tettek.)


A 2006-os választásokat az addigi koalíció megnyerte. Ebben szerepe volt Gyurcsány tevékenysége mellett a Fidesz politikájának is. A lakosság nagyobb része nem hitte el (sokan sértésnek is tartották) azt a Fidesz propagandát, hogy „rosszabbul élünk, mint 4 éve”.


A választás után kiderült, hogy az Európai Szövetség már korábban is kért a magyar kormánytól egy konvergencia programot, amely tartalmazza, hogy a kormány milyen lépéseket tervez a költségvetési hiány megszüntetéséhez. A terv elkészült, és ez a kiadások csökkentése mellett a bevételek növelését is tartalmazta. Ekkor gyakorlatilag megszűnt a kormány kommunikációja a lakosság felé. Gyurcsány még hibát is elkövetett azzal a kijelentésével, hogy „a tervezett megszorítások nem fognak fájni”. Hibás magatartását fokozta Öszödön az MSZP aktivistáinak mondott beszédével. Fel akarta rázni a hallgatóságát. Úgy állította be, hogy eddig csak hazudtak, és nem tettek semmit. Ráadásul egy sor trágár kifejezést használt. A beszédet valaki videóra felvette, és a sajtónak eljuttatta. A Fidesz a következő választás előtt szeretné a hatalmat visszakapni. Ennek érdekében az öszödi beszéd részleteinek kiragadásával erős, eredményes kormányellenes propaganda hadjáratot indított. Kivitte a politizálást az utcára is, ahol megjelentek erkölcsi gátlás nélküli emberek. Betörtek a TV épületébe. Ott ellopták, ami kezükbe került és mozdítható. Az utcán autókat és szemetes kukákat gyújtogattak. Táblákon kiírták, hogy az ismert egyének közül ki zsidó származású. Lényegében úgy viselkedtek, hogy nekik szabad gátlástalanul cselekedni. Az események engem a 44-es időkre emlékeztetnek. Nem állítható, hogy az utcai zavargásokat a Fidesz szervezte, de az igen, hogy azt a légkört, ami felbátorította az ebben részvevő egyéneket, azt a Fidesz hozta létre, és a zavargásokat utólag sem ítélte el. Eleinte a rendőrök tehetetlennek bizonyultak. Ugyanakkor a kormány a tervezett egészségügyi törvény indokolását csak igen hiányosan tette meg. A tervezett törvény indokoltságát én sem értettem meg. Bevezették a vizitdíjat, a kórházi napidíjat és a felsőoktatásban a tandíjat. A Fidesz, ezekben a kérdésekben népszavazási javaslatot tett, amivel az Alkotmány Bíróság – azzal a valótlan indokolással, hogy ez nem érinti a költségvetést – egyetértett. A szavazás a díjak visszavonását eredményezte. Nyilvánvaló, hogy az érdekeltek zöme a fizetés ellen voksolt. Az egészségügyi törvény kérdésében is várható lett a népszavazás. Az MSZP rákényszerült arra, hogy a tervezett egészségügyi törvény tekintetében visszalépjen. A SZDSZ kilépett a kormányból. Kisebbségi kormány alakult.


A rendszerváltás után az országban sokan meggazdagodtak, és sokan elszegényedtek. Az autópark nagy része kicserélődött nyugati és japán autókra. Ugyanakkor a lakással nem rendelkező hajléktalanokat egyre nagyobb létszámmal lehet látni az aluljárókban aludni. Megítélésem szerint a nem könnyű gazdasági helyzet rendberakásához Bokros típusú szakember kellene. Persze ez nem lenne népszerű. Ezért alapvetően szükséges a megfelelő tájékoztatás is. Meg kell a lakossággal értetni, hogy nehezebb időben áldozatokat kell hozni a fellendülés érdekében.



   

Esztergomi nyaraló

 

Még az 1960-as években vettem Esztergom melletti Szamárhegyen egy frissen parcellázott telket. A telek helyén korábban moto-cross pálya volt, amit értékesítettek. A város vállalta, hogy a telekhez utat és villanyvezetéket épít. A telek a Duna felé néző hegyoldalon van. Egy 32 négyzetméteres faház került rá. Ehhez kb.10 négyzetméteres terasz is tartozik. A víz egy szivattyú felhasználásával kútból nyerhető. A melegvizet bojler szolgáltatja, a gáz pedig palackból biztosítható. Így a házban elfogadható komfortot sikerült megvalósítani.


Amikor a nyaralóhoz hozzájutottam, akkor – főleg értelmiségi körökben – viszonylag sokan szereztek üdülőt. Az életszínvonal emelkedése erre lehetőséget adott. Sokunkban felmerült az igény, ki a szabadba.


Persze a nyaraló sok munkát adott. A házat lakhatóvá kellett tenni. Sok mindent saját kezűleg meg tudtam oldani. Ehhez nagy segítséget adtak a szakiskolában tanultak. Az ott végzett fizikai munka nemcsak ismereteket adott, hanem kézügyességet is fejlesztett. Természetes volt, hogy a villanyszerelés az én feladatom lett. De sok olyan munkát is végeztem, amit korában sosem. Így pl. parkettát, csempét raktam le. A teraszon korlátot készítettem, beton járda és járólapok kerültek ki a kezem alól. Még az első bútorokból is több saját gyártmány volt. Ezt a munkát élveztem, alkotásnak tekintettem.


Természetesen munka nem csak a házban akadt, hanem a kert rendbe hozása, növények ültetése és ápolása is sok feladattal járt. A fák ültetésével, locsolásával, permetezésével még megbirkóztam, de az ápolásuk már jóval kevésbé sikerült. A gyümölcstermés eleinte jónak ígérkezett, de a folytatásban már kevés sikerem volt. Azóta is becsülöm a parasztokat. A paraszt jelző sokszor becsmérlést jelent, nálam ez a dicséret, elismerés jele.


Az utóbbi időben társam lett Nati. Őt még az egyetemről ismerem, a Dékáni Hivatal osztályvezető helyettese volt. Nati természete olyan, hogyha valamilyen feladatot lát, akkor nehezen bírja ki, hogy azt ne végezze el. Így a kertet szerencsére már ő tartja rendben. Kiváló érzéke van a főzéshez. Korábban, ha a kertben valakik vizitelni voltak, akkor a főzés az én feladatom volt. Ma már csak a szabadban történő grillezés maradt nekem.


Natival szoktam külföldre is utazni. Ha betegségem van, akkor ő ápol engem. Szóval törődik velem, és idősebb koromra támaszára számíthatok.




   

Egyes országokban, városokban szerzett benyomásaim

 

Igyekeztem sokfelé járni a világban. A következőkben ezeken szerzett benyomásaim, tapasztalataim egy részét kívánom megfogalmazni. Nem óhajtok valamennyi utazásomról beszámolni, és a látottakról teljes képet adni. Először egy észak Európai körutazás tapasztalatait fogalmaztam meg. Ezután észak Amerikában történt utazásaim leírása került sorra, majd Japánban szerzett benyomásaim találhatók. A továbbiakban az arab államokban történt utazásaim leírása következik. Végül egyes városokban szerzett tapasztalataim olvashatók.

 

Svédország gazdag állam. Jellemző a tisztaság, humanitás, és a kulturáltság. Az ország a második világháborúban befogadta a fasiszták által üldözött dán zsidókat. Igaz, létszámuk nem volt nagy, de nem tudok olyanról, hogy más ország hasonlót tett volna. A svédek háború után a deportált magyar zsidó nők egy részének számára szanatóriumszerű ellátást biztosítottak ahhoz, hogy megerősödjenek. Felöltöztették és az új ruhákkal engedték haza őket.


Stockholm, Svédország fővárosa, elnyerte tetszésemet. A városban több folyó vize, mielőtt befut a tengerbe, tó jelleget ölt. Egyik részük sós, ezeket tengerekhez, míg a többit tavakhoz sorolják. Nyár volt, és a váratlan kánikulában a tavakban lehetett kellemesebb közérzetet elérni.


Az egyes királyok egy része számára külön személyes korona készült, amelyek a királyi palotában megtekinthetők. Ezeket a pár század korú királyi ékszereket látva érzékelhető, hogy milyen értékes lehet az ezer éves, sok bonyodalom után megmaradt magyar Szent Korona.


Stockholm környékén található egy skanzen. Itt a legérdekesebb egy 16. században épült, Vesta nevű, fából épült hajó. A hajó első útja alkalmával elsüllyedt. A sós tengervíz a fát konzerválta. A hajót teljes épségben emelték ki a vízből, és a faanyag megőrzése céljából párás vízgőzt tartalmazó helységben helyeztek el. A hajó alakjára ránézve úgy ítéltem meg, hogy azon lehetne csodálkozni, ha a hajó a vízben nem viselkedett volna labilisan.

 

A főváros megtekintése után az Északi sarkkör felett lévő Abiscoba utaztunk. Itt egy turistaházban laktunk. Ennek egyetlen látható személyzete adta ki a szobakulcsokat. A tisztaságot a vendégeknek kellett biztosítani. Ottlétem alatt ezt mindenki kötelességnek is érezte. A turistaházhoz étterem és konyha is tartozott. A főzéshez szükséges gázhoz pénzbedobással lehetett hozzájutni. Az edényeket természetesen elmosva kellett a helyére tenni. Az önellátás példamutató tisztaságot, rendet tudott teremteni, amit a magyar csoport is betartott. (Megállapíthattam, hogy lehet nevelni a felnőtteket is.)


Egy libegővel feljutottunk egy Gellért hegy nagyságú dombra. Bár nyár volt, sőt Stockholmban kánikulával találkoztunk, itt hólabdáztunk. Lefelé gyalog mentünk. A hegyoldalt nálunk ismeretlen, apró színes virágok díszítették.

 

Norvégia. Az országba Abiskoból, vagyis Svédországból vasúton utaztunk. Itt Narvikba érkeztünk. Ennek az az érdekessége, hogy a városba Norvégia más részéről vasúttal nem lehet eljutni.  A második világháborúban itt nagy harcok voltak. A németek atombomba kifejlesztéséhez egy nehézvíz telepet építettek, amit az angolok felrobbantottak.  


Lapp sátorokat is lehetett látni. A finn-ugor lappok szarvasbőr kikészítéssel is foglalkoznak. Gondoltam, hogy ilyet Norvégia más területein is lehet kapni. Ebben tévedtem, és szarvasbőr nélkül jöttem haza.


Narvikból autóbusszal utaztunk a tengerpart mellett délre, Falskeba. Az út gyönyörű tájon, fjordokon keresztül haladt.


Falskéből a további utazás Tronheimbe, a régi fővárosba már vonaton történt. A királyok koronázása ma is itt történik a koronázási templomban. Ennek évfordulóján tartózkodtunk a városban, ekkor a király is ott volt. A tőlünk kb. 20 m-re lévő uralkodóra csak két-három „gorilla” vigyázott. A régi királyi palota faház.


Érdekesek a városban látható régi kereskedelmi házak. Ezek egyik oldala egy folyópartra, a másik oldala egy utcára néz. Mindkét oldalon az áru rakodása céljából emelődaru látható.


A mai főváros, Oslo szép fekvésű. Kár, hogy egy hivalkodó, nagyméretű városháza csúfítja.

 

Dánia. Oslóból Koppenhágába hajón utaztunk. Ez volt az első vízen utazó szálloda, amelyen tartózkodtam. A hajón igen kellemesen töltöttem az időt. Éjjel egy mulató jellegű helyen kedélyesen táncoltunk.


Dánia és Románia azon kevés ország közé tartozott Európában, ahol az erős német nyomás ellenére megakadályozták a zsidó származásúak Németországba történő deportálását. Amíg Romániában, a Vasgárda helyben gyilkolta a sárgacsillagosokat, addig Dániában a lakosság feltette a sárga csillagot, a király is sárga csillaggal ment el a zsinagógába. Megszervezték, és egy éjszaka átmentették a dán zsidókat Svédországba.


Koppenhága is a kellemes benyomású fővárosok közé tartozik. Látható régi tornya, amelynek tetejére Nagy Péter lóval, Nagy Katalin pedig lovas kocsival jutott fel. Megtekinthető a Tivoli, amely az elsők között épült vidám park. Itt találkoztam először sétáló utcákkal.


Koppenhágától nem messze, Helsingőrben található az a kastély, ahová Shakespeare helyezte a Hamletről írt drámáját. A kastély hatalmas, és úgy mutogatják, mintha tényleges történelmi esemény lett volna a világhírű Shakespeare dráma.

 

Egyesült Államok. Ludmilla menyem kapott egy 1 évi amerikai ösztöndíjat. New-Yorktól 30 km távolságra lévő, Paramus nevű település melletti, főiskolai campusban laktak. A lehetőséget kihasználva kimentem meglátogatni őket. Az USA számomra kellemes meglepetést jelentett. Idehaza az volt az elképzelésem, hogy az Egyesült Államokban a pénz hátérbe szorítja az embert. Azt tapasztaltam, hogy ez sokszor nincs így. Az iskolabuszok úgy hozzák, viszik a gyerekeket, hogy azok a lakásuk előtt szállnak fel és le a buszról. Nem kell az ifjú nemzedéknek az út másik oldalára átmenni. Sok emberben humánus, barátságos érzelmek dominálnak. Ha az utcán ránéztem valakire, akkor az illető legtöbbször rám mosolygott és köszönt. Persze én az országnak kis szeletét láttam, és azt is felületesen.


Természetesen többször voltam New-Yorkban. Utazást tettem San Franciscóba, Los Angelesbe és Washingtonba. A négy város jellege – bár hasonlóságokat is mutat – eltér egymástól.


New-York nevezhető ma a világ fővárosának. Itt található az ENSZ székháza, továbbá a világ pénzügyi és kereskedelmi központja. A város a Manhaten szigeten fekszik. A nyugati oldalon a Hudson folyó választja el Brooklintól, a keletin pedig az East folyó a határ New-York és New-Jersey között. Hatalmas felhőkarcolók nyúlnak az ég felé. Ez a típusú építkezés azért alakult ki, hogy a területet jobban kihasználják. Később ezt utánozta több amerikai és más országbeli nagyváros. A felhőkarcolók közül is kiemelkedik a 102 emeletes, és a ráépített antennán kívül 350 m magas Empire State Building nevű épület. A felsőbb szintekre gyorslifttel lehet feljutni, ahonnan a többi felhőkarcoló alacsony építmény benyomást kelt. Ott jártamkor még láthattam a felhőkarcolót képező Word Trade Center két ikertornyát. Ezek magasabbak voltak az Empire State Building épületénél, de 2001. szeptember 11-én, sok-sok emberrel együtt áldozatul esett egy terrorista támadásnak.


A város egyes részeit csúfítják a falakon kívül épült tűzlépcsők. Ezek feladata tűz esetén biztosítani a menekülés útját. Több, értékes múzeum található a városban. Természetesen a kiállított festmények zöme európai. Sokak szerint a főleg négerek által lakott Harlembe nem tanácsos egyedül bemenni. Nem tettem ennek megcáfolására kísérletet.

 

A város útjai a Brodway és a Saint Nicholas Avenue kivételével párhuzamosak, illetve merőlegesek egymásra. A hálóba be nem illő két út kivételével az utak elnevezését számok jelzik.

 

New-Yorktól délre, az Atlanti óceán egy szigetén, a Liberty Islandon található USA egyik jelképe, a 100 méter magas Szabadságszobor. A szobor belsejébe, sőt a szobor fáklyát tartó karjába is fel lehet mászni.

 

New-York és a Liberty Island között fekszik Ellis Island. Erre a szigetre érkeztek korábban a bevándorlók. Itt ellenőrizték irataikat, és döntöttek a bevándorlás engedélyezéséről. 


Az USA fővárosa Washington D. C. bennem méltóságteljes város benyomását keltette. A városban nem engedélyeztek felhőkarcolót építeni. Voltam a Capitol Hill-ben, a szenátus egyik ülésén. A teremben az előadót a 3 főből álló elnökség, és ezen kívül kb. 3-4 szenátor hallgatta. A Fehér Házba nem sikerült bejutnom, mert terrortámadás veszélye miatt ottlétemkor a látogatók előtt zárva volt. A városban a múzeumok ingyenesek. Itt is főleg európai festmények láthatók.


San Francisco egy kedélyes város. Ezt okozza a sok dombocska, a villamos, amit a végállomásokon a lakosok fordítanak meg, és a Golden Gate híd. Az itt közlekedő villamosok műszaki megoldása nem azonos a máshol használttal. A szerelvényeket kábel húzza, vagyis nem a kocsiba épített villamos motor hajtja a kerekeit. A városban is található kínai negyed.


Los Angeleshez tartozik Hollywood és az első Wald-Disney park. A belterület felhőkarcolóival emlékeztet New-York egyes részeire. A filmgyárak bemutatókat tartanak a filmfelvétel módszereiről. Ezt tudva megkerestem egy filmstúdiót. Ezt nagy nehezen megtaláltam, de 15 percet késtem az utolsó csoport indításától, és már nem tudtam bejutni.


Későbbiekben barátok látogatása céljából, Kanadából kiindulva, három alkalommal is jártam az Egyesült Államok kisebb városaiban. Így Cicinnatiban, Colombusban és Pittsburghban. Ezek közül a legérdekesebb a három folyó partján épült, és szép belvárossal rendelkező Pittsburgh (két folyó találkozásából alakul ki a harmadik). A város régen az acélgyártás központja volt. Ennek ma már kevés emléke látható. Az emberek nagyobb része itt is a belvároson kívül (legtöbbször saját házban) lakik. Amikor autóval az egyik helyről egy másikhoz mentünk, akkor lakatlannak tűnő területen haladtunk át, olyan érzésem volt, hogy elhagytuk a várost. De ez csak szubjektív benyomásnak bizonyult. Voltunk itt a tudományok házában. Itt olyan filmet láttam, amely nézése közben muszáj volt kapaszkodnom, mert az az érzésem támadt, hogy könnyen egy mélységbe lezuhanhatok.


Sikerült fiammal és a menyemmel egy hajókirándulást tennem Alaszkába. A hajó a kanadai Vancouverből indult. Ide egyedül érkeztem. Mikor beléptem egy hatalmas, emberektől zsúfolt terembe, akkor kicsinek, elhagyottnak éreztem magam. A teremben az USA vízum ellenőrzése folyt. Különböző sorokban kb. egy órai sorbaállás után bejutottam a hajóba. Ez a vízi jármű kb. 2000 személy befogadására alkalmas mozgó szálloda. Rajta található tizenkét étterem, színházterem, kaszinó, uszodák, fitness terem, táncterem és természetesen üzletek. (A táncteremben társasági táncokat tanítottak.)


A hajó Alaszka déli részén fekvő Kanada és a Csendes Óceán közötti keskeny sáv mellett haladt el. A látottakra később még kitérek.

 

Kanada. Az országban – Európánál nagyobb méretű területen – 30 millió ember él. Az ország keleti és nyugati része között az időszámítás három órával tér el. Területének nagy része az északi zord körülmények miatt lakhatatlan. A nagyobb létszámú városok nagy területen fekszenek, így ezek népsűrűsége európai városokhoz képest kicsi.


Az országban több szociális rendelkezés érvényes. Pl. a bevándorlók segélyt kaphatnak, az idősek állami nyugdíjra is igényt tarthatnak. Az egészségügyi ellátás is jól megszervezett.


Többször sikerült a Niagara vízesést megtekinteni. Ennek meglátogatása – az Eiffel torony mellett – gyerekkorom egyik álma volt. A vízesés amerikai és kanadai oldalán egyaránt található egy Niagara Fals nevű település. A kanadai oldalon láttam életemben először delfin show-t, amihez gyilkos bálna bemutató is csatlakozott. Meglepő volt számomra a delfinek értelmessége, emberhez való barátsága, játékossága. A gyilkos bálna talán a legszebb állat, amit én eddig láttam. (A gyilkos jelzőt azért kapta, mert halakkal táplálkozik.) Később még 3 különböző országban is sikerült delfin show-t megtekinteni.


Másik látványosság, amiben Kanadában részem volt, az úgynevezett hosszúházak. Ezek 15-20 m hosszú, és kb. 3 m szélességű, régi indián lakóházak. Ezekben a 16. században lakott és dolgozott egy-egy indián család. A házak valószínűleg az állatoknak is lakhelyül szolgáltak. Számomra ezen építmények arról árulkodtak, hogy a benne lakók ősközösségnek megfelelő körülmények között élhettek. A hosszúházak környékén lévő tóban láttam először óriás teknőst.


Torontó a legnagyobb kanadai város. Hatalmas területen az Ontario tó partján fekszik. A város hét dombra épült, de a magaslatokat nem könnyű észrevenni. Belterülete felhőkarcolóival New Yorkra emlékeztet. Itt található a CN torony, amely 600 m-es magasságával építése idején a föld legmagasabb épülete volt. A városban hangulatos parkok találhatók, amelyet gazdag kastélyok és épületek tarkítanak. A belterülettől nem messze lévő kínai negyed tudtommal a legnagyobb az amerikai földrészen. A város hivatali épületei, múzeumai többinyire 19. és a 20. század évfordulója körül épülhetett. A régi városháza mellett található a modern, új, jelenleg működő városháza. A várossal összenőve, de annak határán túl, nagy területen elsősorban családi házak találhatók. Az emberek nagy része innen jár be Torontóba dolgozni.


Hamilton az Ontario tó partján fekszik, Toronto és a Niagara vízesés között kb. félúton. A városban hivatalos úton jártunk, a Mohack nevű főiskolán. Itt több magyar tanár oktatott. Az ő kezdeményezésükre Domonkos Sanyival együtt kaptunk meghívást. Megítélésem szerint a főiskola színvonala egy nálunk lévő szakközépiskola nívójának felel meg. Ezt az ottani középiskolák alacsonyabb színvonalával indokolták. Jó barátság alakult ki Géczi Pistával, akivel többször vitorláztunk a tavon. A városban először láttam indián lakosokat. Múzeumként mutogattak egy száz évvel korábban élt polgár lakását, korabeli öltözetben lévő hölgyekkel kisérve. (Kanadában 100 év már tőrténelemi távlatnak számít.)


Montreal a francia rész fővárosa. Amíg az angol részen a felíratok általában kétnyelvűek, addig a másik részen kizárólag franciák. Ebből is érződik az önállóságra való törekvés. Nekem a kanadai városok közül impozáns épületeivel a Lőrinc folyó partján fekvő Montreal elnyerte tetszésemet. A városban találhatók felhőkarcolók is, de benyomásom szerint kevésbé, mint Torontóban.


Kanada fővárosa, Ottawa szintén a Lőrinc folyó partján fekszik. A folyó itt az angol és a francia rész határa. Azért tették ide, hogy közel legyen mindkét országrészhez, de azért Ontario tartományban, azaz a nagyobb részen lévő angol területen legyen. A város az államigazgatási épületeivel, folyóval, múzeumaival számomra méltóságteljes benyomást keltett. Az USA-tól átvették azt, hogy a fővárosban ne legyen felhőkarcoló.


Winnipeg Manoita tartományi székhelye, egymillió lakossal, a két óceán között kb. félúton fekszik. Számomra a legérdekesebb a pénzverde volt. Itt 60 ország számára készülnek a pénzérmék. Persze nem hagytam ki azt a lehetőséget, hogy 2 $-ért egy pénz alakú érmét nyomtassak. Ezen érme értéke, hogy az egyetlen, ami az én tevékenységemnek eredménye. A tartományi parlamentbe minden igazoltatás nélkül engedtek be bennünket.


Calgary az ország keleti részén fekszik. Amikor a repülőtérről autóval közeledtünk a városközpont felé, akkor az olyan benyomást keltett, mint egy sokcsúcsú magas hegy, amelynek legnagyobb vízszintes mérete kisebb a magasságánál, és amelyik egy szigetet képez egy tengerben. Közelebbről kiderült, hogy a központot ölelő „tenger” ténylegesen sok kertes házból áll, a magas hegyek pedig felhőkarcolók..


Calgary közelében lévő Sziklás hegységben kirándulást tettünk, ahol korábban téli olimpiát rendeztek. A hegyekben lévő vadállatok az emberhez hozzá szoktak, és hajlandók a közelükben maradni.


Másik kirándulás a Royal Tyrrell Múzeumba történt. Ennek alapítója Tyrell nevű tudós, aki kipusztult őslényekkel – elsősorban ősgyíkokkal – kapcsolatos kutatásokkal foglalkozott. A múzeum a világ legnagyobb ilyen jellegű kiállítása.


Vancouver a Csendes óceán partján fekszik. A kanadai városok közül ez a helység nyerte el legjobban tetszésemet. Az óceán, a felhőkarcolók, és a mögöttük fekvő hegyek harmóniája teszi széppé ezt a vidéket. Megdöbbentett, hogy a város egy körzetében drogosokkal és kéregetőkkel lehetett találkozni. Ilyennel más kanadai városban nem találkoztam.


Kanada,- többszöri látogatásom alatti tapasztalatom alapján,- egy erőteljesen fejlődő ország. Ez egyaránt vonatkozik az iparra, autósztrádákra, lakóépületekre. Sok a bevándorló. Különösen latin Amerikából többen költöznek ide színes bőrű személyek. Valószínűleg a kanadai élet lehetősége és a bevándorlási szabályai erre ösztönzik az embereket.

 

Japánban eddig háromszor voltam. Első alkalommal az egyetemi kapcsolatok alapján Tokióban egy tudományos konferencián vettem részt. Juli lányom évekig tanult japánul, azzal a szándékkal, hogy huzamosabb ideig kimehessen Japánba. Sikerült neki egyéves ösztöndíjat kapnia Tcukubába. Ez egy kis város, amely fő jellemzője, hogy egyetemmel rendelkező tudományos központ. Tokiótól 70 km-re fekszik, vasútállomással mégsem rendelkezik. Később lányom három évig a magyar követségen tudományos attasé beosztásban dolgozott. Mindkét alkalmat felhasználtam arra, hogy a távolkeleti országot meglátogassam. Julival és Ildi unokámmal mindkét alkalommal sokat utaztunk az országban.


Az első benyomásom Tokióban a nyüzsgő emberek sokasága és a sűrű földalatti hálózat volt. Több világvárosban jártam, de sehol sem volt olyan sok metrójárat, mint Tokióban. Mégis, csúcsforgalomban a tömegeknek tolongani kell ahhoz, hogy a kocsikba be tudjanak szállni. A metrók automatikusan működnek, nem kell hozzá vezető. A vezető jelenléte elsősorban az utasok megnyugtatását szolgálja. Egyszer előfordult, hogy egyik kocsiban az ajtó nem csukódott be. A vezető kiszállt a fülkéjéből, és megigazította. Az ajtó bezáródott, és a szerelvény vezető nélkül elindult. A metró mellett a kiépített vasúti hálózattal is el lehet jutni a város különböző részeibe. Tokióban a játékautomata helyiségek igen népszerűek. Kérdezték, hogy van ez Budapesten. Mondtam, hogy ilyen helyiség lényegesen kevesebb van nálunk. Mire elcsodálkoztak: mivel töltik az idejüket a magyar férfiak?


Tokióban a belterület kivételével kevés a régi japán épület. A fő utcája a Giza. Itt látható egy „no” színház, ahol a női szerepeket is férfiak játsszák. Voltam egy gésa házban is, de ezen nagyon érződött, hogy a műsort külföldieknek csinálják. Látható az Eiffel torony mása. Természetesen ez magasabb a mintájánál. Egy szép nagy japán parkban fekszik a császári palota. Ezt azonban a kert azon részéből, ahova beengedik az embereket, nem lehet látni. Az „Eiffel torony” tetejéről mutogatták a palota épületét.


Az egyik áruházban rendeztek egy kiállítást Sissi életéről. Meglepődtem, hogy ez japánok között is érdeklődést keltett. A kiállításon volt egy kép a Sissi életéről készült filmből. Ez mutatta Erzsébet királynő és Ferenc József budai koronázását. Így a magyar korona képe is látható volt.


A délutáni forgalomban az emberek nagy részéről lerí a fáradtság. Az öltözködés európai, ill. amerikai, de nem túl változatos. A leggyakoribb férfiaknál a fekete nadrág és fehér ing, nőknél a fekete szoknya és fehér blúz. Népviseletet igen ritkán, akkor is nőknél láttam. Ezt igen sajnáltam, mert kifejezetten szép látványt nyujtott.


A japán emberek barátságosak, segítőek, mégis nehezen engedik a külföldieket közel magukhoz.


A lakáskultúra igen szegényes. A lakások nagy részének alapterülete kb. 30 m2.  A konyha az előszoba egy részét foglalja el. A fürdőszobákhoz egy préselt műanyag szobát fejlesztettek ki, amely egy darabban tartalmazza a falakat, a mosdót és a kádat. Ágy szerepét egy paplanszerű matrac tölti be, amely este a földre, reggel pedig a szekrénybe kerül. A székre kevésbé van szükség, mert az emberek nagyobb része az étkezést földön guggolva hajtja végre, természetesen pálcikával. A jobb módúak persze nagyobb lakásban laknak, amelyek amerikai vagy európai jellegű bútorokkal vannak berendezve.


Japánban a munkahelyi főnök erkölcsi feladata a beosztottak magánproblémaiban segíteni. Ez elsősorban a lakáskérdés megoldására, nagyobb értékek vásárlásával és egyéb gazdálkodási, hivatali ügyek intézésével kapcsolatos dolgokra vonatkozik. Azt gondolom, hogy ez a segítség szükséges az ottani elfogadható életkörülményekhez. Ugyanakkor megszokott dolog, hogy az ismerős egyének egymásnak segítenek, és ezzel könnyítik egymás életét. Amikor lányomnak végleges hazautazáskor a bérelt lakást kitakarítva és sértetlenül kellett visszaadni, akkor a séta közben megismert japán asszonyok megjelentek nála, és mosolyogva segítettek a lakás rendbe hozásában. Amikor én az ablakon valamit kijavítottam, akkor az asszonyok ezen nevetve csodálkoztak.


A vendéglők elsősorban guggolós asztalokat tartalmaznak, de általában bennük székek és hozzávaló asztalok is találhatók. A terített pálcikák helyett kést és villát is kiszolgálnak. A japán konyhával nem tudtam megbékülni. Miután nyugaton sokszor voltam kínai vendéglőben, és az ottani ételek ízlettek, Japánban is kerestem ilyeneket. Ezekben is japános ízeket találtam. Úgy látszik, hogy a külföldön üzemelő kínai éttermek ízei igazodnak a helyi igényekhez. Így kerestem a Mc Donalds üzleteket, ahol bárhol a világon mindenütt ugyanazokat az ételeket árulják. Érdekes, hogy ezeket a japánok sajátjuknak érzik.


Japán több nagyhatalomhoz hasonlóan a „legek” országa. Itt látható a legnagyobb Buddha, a legnagyobb Buddha-sűrűség (a legkisebb területen a legtöbb Buddha), a leghosszabb híd, a legnagyobb kastély, a legnagyobb népsűrűség, a legnagyobb metrósűrűség és még sok leg, ami nem jut eszembe, vagy amit nem is ismerek.


Japán ipari fejlettsége igen magas. Az ipari termelése, tudomásom szerint egész Európáéval vethető össze. Ez a második világháború után alakult ki. Persze én nem vállalkozhatok a gazdasági folyamat növekedésének értékelésére. Csupán egy-két bennem felvetődött folyamatot próbálok megfogalmazni. Az egyik a japánok nagyobb részében fellelhető precizitás, szorgalom és hajlamosság a tanulásra. Meggyőződésem, hogy a második világháború rombolása utáni újjáépítés eredményében Európában is nagyobb szerepe volt az embereknek, mint a természeti adottságoknak. Úgy gondolom, hogy a kialakult precizitáshoz a bonyolult írás gyakorlása is hozzájárul. A gazdasági fejlődést elősegítette az erősen csökkent hadi kiadások.


A japán vasút igen fejlett. A kocsikba történő beszálláskor nem szükséges lépcsőre lépni. A szokásos vasúti hálózat mellett létezik külön sin-hálózat a szuper gyors sinkanzen részére.


Japánban érződik a kínai hatás. A kínai írást vették át, Kínából került Japánba a buddhizmus, és egy sor építkezési, étkezési és egyéb szokás. Az volt a benyomásom, hogy a japánok nagy része ma is tiszteli a kínaiakat. A mai jelkép azonban az USA. Annak modern építkezését, iparát igyekeznek utánozni, ill. azt túlhaladni.


Mikor először voltam Julit meglátogatni Japánban, akkor Ildi unokám még nem volt 6 éves. Az óvodában nagyon hamar megtanulta a japán nyelvet, az ottani étkezési és egyéb szokásokat. Magyarul nem beszélt, de mindent értett. Persze én japánul is „nagypapa” voltam. Ezt a gyerek észjárást akkor kezdtem megérteni, amikor nekem 70 éves korom után,ha egy név nem jutott eszembe, de amikor hallom a szót, akkor mindjárt értem azt.

 

Egyiptom. Egyiptom 70 millió lakossal a legnagyobb létszámú arab ország. Persze a legizgalmasabb látnivalók a régi egyiptomiak által készített emlékek. Ezekkel a későbbiekben foglalkozom.


Kairó, az ország fővárosa, kb. 10 millió lakossal, a Nílus partján fekszik. A hely igen változatos. Benne találhatók többek között piramisok szfinxszel és homoktalajjal, Európára emlékeztető emeletes házak, kilátótorony, muzulmán templom negyed, kopt negyed, régi zsinagóga, európai jellegű üzletsor és bazár. Igen értékes régi egyiptomi tárgyak tekinthetők meg a Kairó Múzeumban.


Az országban élnek a koptok. Ismereteim szerint ők nem arabok, hanem az ókori egyiptomiak utódai. Ősi keresztény vallást alapítottak. Úgy tudom, hogy Egyiptomban  koptok között sok magas kulturált egyén él. Csoportunk vezetője is közéjük tartozott. A kairói kopt negyedben főleg templomokat mutogatnak. Az egyikben lakott a Szent Család, amikor Egyiptomba menekült. Megdöbbentem, hogy ez a keresztény szent hely ottlétemkor mennyire elhanyagolt volt. A padlón 4-5 cm magas víz folydogált. A közlekedés ezért pallókon történt.


Elvittek egy szőnyeg üzembe. Rossz volt nézni ott tíz-tizenhárom éves kislányokat, akik mint a güzük, megállás nélkül dolgoztak. Kérdésemre elmondták, hogy ezek árva lányok, akiknek így legalább van ennivalójuk.


Számomra meglepő volt, hogy az egyik muzulmán főtemplomban egy család a földre helyezett takarón ülve csillapította éhségét.

 

A Vörös tenger partján luxusüdülőket építettek. A Szuezi csatorna vízszintje viszonylag mélyen fekszik. Így a kanálissal párhuzamos úton autóbusszal haladva a csatornából semmit, az ott úszó hajóknak csak a felső részét lehet látni.


Egyiptomban több helyen lehetett félkész házakat látni. Ezek azért nem készülnek el, mert így nem kell a házra adót fizetni.

 

A Nílus folyó déli részén található az Asszuáni gát. Ezt a Szovjetunió építette még Hruscsov idején. Célja a folyó szabályozása. Egyesek szerint ez nem tett az országnak jót, mert megszüntette a Nílus áradását, ami termékennyé tette a talajt.

 

Jordánia déli részén, a Vörös tenger mellett található Akaba. A várost az utóbbi időben az idegenforgalom céljára kulturáltan kiépítették. Elmaradt azonban egy nyilvános városi strand kialakítása. A fürdéshez a szálloda portás telefonjára egy busz elvitt egy kb. 15 km távolságra lévő strandra. Itt meg az volt a baj, hogy úszás közben a vízben lévő koráll felsértette a lábam. A szállodai szobában lévő TV-ben a magyar nyelvű Duna csatorna műsora élvezhető volt. Meglepő volt, hogy hazafelé a repülőtér előtt az utcán kellett hagyni a csomagunkat.


A jordániai sivatagok nem emlékeztetnek a Szaharára. Talajuk terméketlen, vöröses, különböző méretű homokszemekből áll. Ezen két „kastélynak” nevezett, kissé romos, de érdekes épületet is mutogattak. Jordániában a foszfát nagy exportcikk. Valószínűleg a sivatag talaja is foszfátot tartalmaz.


Ammant, a fővárost, fehér házaival szépnek láttam.


A Holt tenger jordániai részén is megindult az építkezés. Szállodák, strandok épülnek. A Holt tenger iszapjából gyógy- és kozmetikai szereket gyártanak.


Jordániában több ó-testamentumi emlék is található. Feltételezés szerint Jákobról elnevezett patak környékén élt az ősatya. Mózes a róla elnevezett hely csúcsáról látta meg „az ígéret földjét”. Itt ma egy keresztény templom látható.


A látható ókori maradványok közül a legérdekesebb Petra. Ezzel később foglalkozom.

 

Tunézia. A rómaiak pusztítása után a régi pun kultúrának kevés nyoma maradt. Ami Karthágóból ma is látható, azok gyereksírok, ahova elsőszülött fiukat temették, akiket az isteneknek feláldoztak. A római időszak emlékeit elsősorban a lerombolt Karthágó helyén látható romos építmények és El-Jamban lévő viszonylag épen maradt hatalmas amfiteátrum képezi. Jóformán minden nagyobb település központja a muzulmán világra jellemző bazár (medina). Kairouan szent város, Mohamed egyik tanítványa itt élt, aki leírta Mohamed tanításait a korán számára. (Mohamed analfabéta volt). A város nevétől származik a karaván szó. Az Atlasz hegységben terepjáró autóval megközelíthető berber falvak, Matmatában berber barlanglakások találhatók. A második világháborúban használt francia laktanya ma szálloda. Délebbre kiszáradt sóstó, még délebbre pedig a Szahara látható tevékkel, oázissal. A Tunéziai tengerparton kiváló üdülőhelyek találhatók.


Tunéziában nem láttam olyan nyomort, mint Egyiptomban.

 

Marokkóban azt éreztem, hogy az általam látott arab államok közül a modern arab kultúra a legszínvonalasabb. A királyi városokat látogattuk meg. A legérdekesebbek a Fez főterén látható kígyóbűvölők, bohócok, mesemondók, bűvészek, akik az 1001 éjszaka hangulatát varázsolják elő. Marokkóban is látható az Atlasz hegység és a Szahara. Az egyetlen olyan arab állam, ahol jelentősebb zsidó közösségek ma is léteznek.

 

Dachau. Feleségemmel elhatároztuk, hogy élünk a nyugat európai utazás lehetőségével. Ekkor már volt autónk, és 6 ország meglátogatására egy hónapos utazást terveztük. Pótolni akartuk a sok éves elmaradást. Hiába, a tapasztalatlanság hajlamossá teheti az embert túlzásokra. Vizitelni kívántunk a nyugat Európában élő négy rokonunknál. Bátyám ekkor Bécsben dolgozott a magyar kereskedelmi kirendeltségnél. Panni egyik unokatestvére Leverkursenben (Németország), míg egy másik Londonban lakott. Anyai nagynéném pedig Párizsban élt. Útközben voltunk Belgiumban és Svájcban is. Kirándulásból csupán egy momentummal kívánok most foglalkozni.  Amikor München környékén voltunk, feleségem meg kívánta nézni a dachaui koncentrációs tábor helyén lévő múzeumot. Én nem akartam, nem tudtam milyen hatással lesz rám. Persze elmentünk.


Mikor kerestük a tábort, az egyik helyi német lakos azt mondja nekem, hogy itt nem volt semmiféle koncentrációs tábor. Egyesek azt gondolják, hogy tagadással a bűnök elintézhetőek. Arra emlékszem, hogy a múzeumba való belépésért nem kellett fizetni, de a parkolás 5 márkába került, ami nem csak sokszorosa volt az akkori itthoni parkolási díjnak, hanem ott is magasnak számított. Ha a táborba való belépésért fizetni kellett volna, akkor magamat nagyon furcsán éreztem volna. Egyszer ide kényszerítenek, másodszor meg a látogatásért fizetnem kell. Mikor a volt tábor helyére beléptem, az az érzés uralkodott el bennem, hogy itt akartak meggyilkolni, mégis élek, itt vagyok, és saját autómmal jöttem ide. Így nem bántam meg az utunkon tett kitérőt.

 

London Nagy-Britannia fővárosa. A város az újkorban, vagyis a kapitalista társadalom kialakulásával lett a világ legtekintélyesebb városa.  Ezt a jelzőt ma már inkább New-Yorknak adnám, de London méltóságát a mai napig megőrizte. 


A városban rengeteg a látnivaló. Ezek közül az általam látottak egy részét kívánom csak felsorolni. A hely jelképe a Big Ben óratorony. (Az óra kismutatójának hossza egy londoni emeletes busz magasságával egyezik meg.) Ennek környékén helyezkedik el többek között a Westminster-Apátság, a Westminster-palota, ahol a parlament végzi munkáját, és a Westminster-híd, A parlament tetejére évekig volt kitűzve Oliwer Cromwell, angol politikus, hadvezér feje. A Downing 10 számú épületben lakik mindenkori miniszterelnök. Az épület kapuján szerényen csak „Privat” kiírás olvasható. 


A Buckkingham  palotában lakik a mindenkori király.  Kertjében mindennap őrségváltás látható. Úgy hallottam, hogy ma már a palota egy része is látogatható. A palota előtt látható Viktória királynő emlékszobra.


Érdemes megtekinteni a Szent Pál székesegyházat, amely London püspökének székhelye.


Sok látnivaló közül megemlíthető a Temze folyót áthidaló Tower híd és a Tower torony. A híd szétnyitható, hogy egy magasabb hajó a folyón tovább haladjon. A toronyban sokan raboskodtak, többek között VIII. Henrik halálra ítélt feleségei. Ma a koronázási ékszerek itt tekinthetők meg. (Sajnos nem sikerült ezeket megnéznem.)


Londoni nevezetességek közé tartozik Madame Tussaud Panoptikuma. Itt lévő szobrok nem csak a legélethűbbek az általam látott egyéb panoptikumok bábjai közül, hanem a legérdekesebb is. Sok híres ember szobra található itt. Állandóan aktualizálnak, és így megjelennek az éppen híressé vált egyének alakjai is.


London különlegessége a Hyde park. Itt bárki következmények nélkül hangosan kifejtheti akármiről a véleményét. Ismeretetheti  az általa alapított vallás tanait. Ottlétemkor az előadóknak csak csekély számú hallgatója volt.

 

Velence a „tenger királynője” úgy látványban, mint hangulatban, a világon egyedül álló. A város, amelyik a középkorban nagyhatalom volt, a tengeren fekszik. Sok a csatornája, egyes épületek csak vízen keresztül érhetők el. A csatornákon közlekedő gondolák emelik a város hangulatát. Gazdagsága lehetővé tette, hogy a városban gyönyörű építmények szülessenek. Több útikönyv állítja, hogy Velencébe a tenger felől kell érkezni. Ezt nem ellenőrizhettem, mert mindegyik odaérkezésem hajóval történt. A víz felől lehet megpillantani a Szent Márk tér, pontosabban az ehhez kapcsolódó Piazzeta csodálatos látványát. Az épületek közül kiemelkedik a Szent Márk templom, a Dogé-palota és a Liberia márványpalota. A városon cikk-cakkban keresztülhalad a Canal Grande, azaz a Nagy Csatorna. Ezen gyors kishajókkal, a vaporettókkal lehet közlekedni. A csatorna leghíresebb hídja a Rialto. Velence nagy képtára az Accademia. Persze a felsoroltakon kívül még sok szép, értékes látnivaló akad Velencében.


Velence környékén több sziget található a tengerben. Ezek közül megemlíthető a Lido, a Murano, és a Burano szigete. Lido strandjáról, Murano üvegiparáról, Burano pedig csipkéjéről híres.

 

Párizs. Amíg Velence hangulatát nem tudom egy szóval jellemezni, addig Párizsban szerzett benyomásaim alapján egy város minősítésére nem szokásos sármos szót érzem jellemzőnek. Persze Párizsnak sok más arca is van, de ilyen jellemzést más városban nem éreztem. Ezt a benyomást kelti bennem Chevalier, a tragikus sorsú Edith Piaf és sok más kiválóságok által énekelt sanzonok. Igen hangulatos a Szajna folyó is. A hely sok külföldi írót, költőt, festőt vonzott magához. Így a magyar Ady Endrét, József Attilát, Munkácsi Mihályt. Egyszer Párizsban miden cél nélkül kóboroltam. Szerencsére olyan helyekre jutottam el, amelyeket az irodalomból ismertem. Így a „nyomorultakban” szereplő Luxemburg parkba, a Szent Mihály útjába, ahol Adynál „Párizsba tegnap beszökött az ősz”. Egy más alkalommal eljutottam a Montmarté-re, ahol 30-40 festő készítette és árulta festményeit. Voltam a Folies Bergére-ben. Párizsban volt az impresszionizmus bölcsője. Itt készültek Rodin szobrai. A városhoz sokban kötődik id. Alaxandre Dumas, Honoré de Balsac, Victor Hugó, Anatole France, Luis Aragon és még sok neves irodalmár.


Párizs könnyedségére jellemző, hogy olyan építéseket is megvalósítottak, amelyek más nagyvárosra nem jellemzőek. Ilyen pl. a Pompidu központban épült, múzeum célját szolgáló ház, amelynek falából össze-vissza csövek nyúlnak ki. (Olyan, mintha a ház még épülne, ugyan akkor nem hasonlít egy félkész épületre.). A Louvre bejárata egy üveg gúla. Ezek a megoldások nem nyerték el tetszésemet, de tisztelem azt a könnyed bátorságot, amivel ezeket építették


A világ egyik leggazdagabb képzőművészeti múzeuma a Louvre. A képtár csak több alkalommal tekinthető át. A leghíresebb kiállított alkotás a Leonardo által festett Mona Lisa és az ógörög Miloi Vénusz szobor. Az impresszionista festészet remekeit mutatja be a Louvrével szemben, a Szajna folyó mások oldalán lévő Orsay múzeum.


Párizs sok látnivalója közül a leghíresebbek: a de Gaulle tér a Diadal emlékművel, a Notre Dame székesegyház, a Sacré Coeur templom és az Eiffel torony. Ezen utobbi építmény megtekintése gyerekkorom egyik álma volt. Akkor azt hittem, hogy sosem fog sikerülni látnom. Megpillantásakor izgalomba jöttem.


Párizs közelében található Versailles, a kis és nagy Trianon Paloták. Az első világháború után ezekben kötötték meg a békeszerződéseket. A palotákat a Napkirály, XIV. Lajos építtette, nyári nyaralónak. Európában ezt sok uralkodó utánozta.

 

Isztambul nem fővárosa Törökországnak, sőt sokan mondják, hogy jellegében elüt a többi török várostól. A legnagyobb török város, amelynek a jelentősebb része Európában fekszik. Ugyanakkor e résznek jellege egyéni, nem emlékeztet egyik európai városra sem.  Európai és ázsiai részét a Boszporusz szoros választja el. A víz a Fekete tengert és a Márvány tengert köti össze.


A város egykor Bizánc központja volt. Ebből az időből maradt fent a Hagia Sophia. Ez egykor ortodox, ma muzulmán templom. E mellett helyezkedik el a Kék Mecset. A két muzulmán templom valamelyikében található két oszlop, amelyeket a Budai Királyi palotából vittek el a törökök.


Nagyon látványos a Topkapi Palota, amely egykor szultáni lakhely volt. Sok drága ékszer mellett láthatók a volt szultáni hárem helyiségei.


Isztambulban láttam a legnagyobb és egyben fedett bazárt. Az épületnek sok kapuja van. Egyszer kijöttem az egyiken és sokáig tartott, amíg tájékozódni tudtam. A bazárban az árusok elég jól tudnak magyarul.


A Boszporusz felett több híd köti össze Európát Ázsiával. A legnagyobbat kb. 20 évvel ezelőtt építették, európai segítséggel, ezen vonat is halad.



   

Természeti szépségek, érdekességek

 

Utazásaim során látottak alapján a természet szépségeiből a legmélyebb benyomást általában azok a helyek képezték, ahol a víz és a hegyek egyszerre voltak láthatók. Ilyen volt a svájci Alpok, a norvég fjordok, az alaszkai partvidék és a magas Tátra.


Az általam látott természeti látványosságok közül a legérdekesebb volt a Niagara vízesés, a török Pamukkale hegy, az izraeli és a jordániai Holt tenger, Olaszországban lévő Etna tűzhányó és a Vezúv tövében elhelyezkedő Pompej.

 

Svájci Alpok. Az Alpok hegyvonulata igen szép Ausztriában, Németországban, Olaszországban és Szlovéniában. (Valószínűleg a francia Alpok is, de azokat nem láttam.) Legjobban azonban nekem Svájcban nyerte el tetszésemet. Itt sok hegy és tó látható. Az általam látottak közül csúcsot jelentett Luzern közelében fekvő Vierwaldstätti-tó és a Pilátus hegység. Svájciak ügyesen úgy szerveztek egy komplex utazást, amelyet egy jeggyel lehetett megvalósítani. A városi lakhelytől a tavon hajóztunk a hegy lábáig. Innen fogaskerekű vasút a hegy csúcsára vitt fel bennünket. Visszafelé libegővel juthattunk le egy vasúti állomáshoz. A vonattal pedig a kiindulási helyre visszajuthattunk. Megjegyzem, hogy a fogaskerekű járat első volt Európában. Első időben gőzmozdony vontatta a szerelvényt.

 

Norvég fjordok szépségét akkor élvezhettük, amikor a tengerparton Narvikból Falske felé utaztunk. A buszvezető többször megállt, hogy magunkba szívjuk a látottakat. Egyszer szerencsénkre egy szivárvány övezett egy fjordot, és így fokozta a látvány szépségét.

 

Alaszka. Korábban szerepelt, hogy Alaszka egy kis részén hajóval tettem egy kirándulást. A vízi járműből három helyen szálltunk ki. A települések nem a várt benyomást keltették. Sem eszkimókkal, sem rénszarvassal, sem kutyaszánnal nem találkoztam. Igaz, nyár volt. Az épületek leginkább a western filmekben szereplő faházakhoz hasonlítottak.  Az általam látott résznél a havas sapkát viselő hegyekből sok sebes patak siet az óceánba. Egyiknél már a torkolattól kb.10 km távolságra csúszott le egy gleccser.


Ahogy a hajó észak felé haladt, az óceán vízében megjelentek a jégdarabok. Itt is lehetett egy fjordot látni, amely lényegesen szélesebb volt a Norvégiában látottaknál.

 

Magas Tátra szépsége már távolabbról is feltűnik, amint kiemelkedik a Kárpátok többi hegységei közül. Egyszer napsütéses időben sikerült libegővel a Lomnici csúcsra feljutnom. Ez azért volt különlegesség, mert a lanovka már egy kisebb szél esetén sem működött. A csúcson a Kárpátok vonulatára, a Mátrára néző gyönyörű panoráma fogadott.


Szép látványt nyújtanak a Magas Tátrában látható tengerszemek is. Ezek közül Szlovákiában a Poprádi és a Csorba tavat, Lengyelországban pedig a Molskoe Oknot láttam.

 

Niagara vízesés meglátogatása volt – az Eiffel Torony megnézése mellett – gyerekkorom egyik álma. Itt egy hatalmas vízmennyiség zuhan le kb. 50 m magasságról. Tulajdonképpen ez a Niagara folyó zuhataga. A folyó az USA és Kanada határán folyik az Erie tóból az Ontario tóba. A folyó a vízesés előtt szigetet alkot. A vízzuhatag két részből áll. A patkó alakú a nagyobb, ez Kanadához, míg a másik az Egyesült Államok területéhez tartozik. A vízesés hajóval is megközelíthető. Lehet a szárazföldön a lezuhanó víz mögött elsétálni. Mindkét kiránduláshoz vízhatlan kapucnis köpenyt kell felvenni. A folyó partján hosszan parkot alakítottak ki.


Mikor az Egyesült Államokban alkoholtilalom volt, akkor ezen a területen csempészték át az alkoholt Kanadából az USA-ba. Nem mesze a vízeséstől látható Al-Capone zátonyra futott egyik csempészéshez használt hajója.

 

Pamukkale hegység Törökországban található. Ez egy mészből álló hegy, amelynek a tetején forró vízforrás található. A víz a hegy oldalán lefolyva annak oldalából mélyedéseket vájt ki. Ezekben a víz összegyűlt. Ottlétemkor a vájatokba be lehetett mászni, a nagyobbakban egy-két tempó is tehető.

 

Holt tenger Izraellel és Jordániával határos. Érzékelhető, hogy a vize állandóan apad. A víz só koncentrációja 26%, szemben a tengerek 4%-val. Nevét attól kapta, hogy az erős só koncentráció miatt semmilyen élőlény nem tud sokáig vizében élni, szaporodni.  A víz szintje 340 m-rel van a Fekete tenger felső szintje alatt. A Holt tengerben nehéz úszni és fürdőruhában nem lehet elsülyedni. A víz nagyobb fajsúlya következtében  melluszáskor a fenék felemelkedik, ezért nehéz felállni is. A víz a szemet is kellemetlenül marja. A holt tenger iszapja gyógyhatású. Ezért a parton iszappal bekent embereket látni.

 

Etna tűzhányó napjainkban is időnként kitör. Szicíliában található. Bár ottlétemkor a hegyből nem folyt a láva, a hegy enyhén füstölgött. A tetőn található sziklák melegsége is jelezte, hogy egy aktív tűzhányó tetején vagyunk. A hegy tövénél, az Ion tenger partján fekszik Taormina üdülőhely. Az itteni talajt az időnkint kitörő láva termékennyé tette, és ettől a város virágai, növényei szép dúsak.

 

Pompej Nápoly közelében, a Vezúv tűzhányó tövénél helyezkedik el. Pompej a természetnek és az ókori emberi  társadalom vegyes szüleménye. A római időkben itt egy 20-30 ezer lakosú település volt.  Az i.sz. után 79-ben a tűzhányó hirtelen kitört, és a láva elborította várost. Az idők során a területet még több kitörés temette el. A megszilárdult láva megőrizte a katasztrófa pillanatában az élet folyamatát. Megcsodálhatók gyönyörű szobrok, épületek mellett, hogyan éltek az emberek a római birodalomban.


   

Egy kis kultúrtörténet és az, amit sikerült látnom ennek eredményéből

 

Ókori kultúra

 

Egyiptomban az ókori kulturális produktumok közül sok nagy értékű alkotást sikerült megnéznem. Ezek a görög, és így az európai társadalmak fejlődésére nagy hatással voltak. A sok monumentális emlék kifejezi a régi egyiptomiak hatalmát is. Az alkotások nagy része kőből készült, és ezért vészelték át az időjárás pusztításait. A piramisok nem véletlenül kerültek az ókor 7 csodája közé. A 70 piramis közül hármat egy szfinx őriz a Kairó részét képező Gizában. Szakkarában láthatóak az első piramisok. Köztük a legrégibb, amely több mint 4500 évvel ezelőtt még lépcsőzetesen épült. Szakkara mellett Memfiszben egy alabástrom szfinx keltett bennem maradandó benyomást.


A legtöbb csodálatos alkotás Luxorban láthatóak. A hely régi neve Théba. A luxori templom Amon tiszteletére épült. Teljes hossza 190 m, szélessége 55 m. Mellette a Karnaki templom látható. A Királyok Völgyében a fáraó sírok nem piramisok, hanem a hegyoldalba vájt barlangok. Külön látható a Királynők Völgye.


A Kairóba eljutó turistának okvetlenül meg kell nézni a Kairó Múzeumot. Itt láthatók a Tutanhamon fáraó sírjában talált, aranyból készült kincsek. Tutanhamon egy viszonylag kisebb jelentőségű fáraó volt, aki fiatalon hunyt el. Sírja Luxorban van, amit a sírrablók nem találtak meg. Gondolom, hogy az összes többi fáraó sírt kirabolták, mert azok tartalmát nem állították ki. Csak a látható kincsek alapján lehet fantáziálni arról, hogy micsoda csodálatos értékek tűnhettek el.


Érdekességként megemlítem, hogy Amsterdamban láttam egy kiállítást „Fekete Fáraó” címen. Ez azt mutatta be, hogy több ezer évvel ezelőtt létezett a Nílus délebbi partjai mellett – a mai Szudán területén – az ősi egyiptomihoz hasonló, de négerek által művelt kultúra.

 

Izrael jelentősége a vallások kultúrtörténetében kiemelkedő. Három világvallás, a zsidó, a keresztény és a muzulmán Jeruzsálemet szent helynek tekinti. A kb. ötezer éves zsidó vallás itt keletkezett. Itt éltek az ősapák: Ábrahám, Izsák és Jákob. Őket egyébként a másik két vallás is ősapának tekinti. Itt élt a zsidóság az ősapáktól az egyiptomi fogságig, Mózes hozta vissza ide az izraelita népet. Jeruzsálemet Dávid király tette a fővárossá. Az óváros a 7. században épült fallal van körülvéve. Ezen belül látható a zsidó emlékek közül Dávid palotája, Dávid által építetett első, Salamon által épített második szentély romjai. A babiloni fogság után Herodes által a második templomhoz építetett szentély egyik fala, a Siratófal. (Más néven Nyugati Fal.) Ez hasábra csiszolt hatalmas kődarabokból áll. Az eredeti, 488 m2-es felületből 57 m2 maradt meg. A fal 40 m magas, de egy helyen látszik egy lyuk lefelé, ahol a fal folytatása helyezkedik el. Vagyis a fal lehet kb. 80 m magas is, de a fele már feltöltődött. A Siratófal ma is a legszentebb zsidó templom.


Izraelt az időszámítás utáni 68-tól 72-ig tartó zsidó háborúban a római császár Vespaniaus fia, Titus elfoglalta, és lerombolta a zsidó államot. Ez után megkezdődött a zsidók diaszpórája, azaz a nép szétszóródása a nagyvilágban.


A kétezer éves keresztény vallás Izraelben keletkezett a zsidó gyökerekből. Nem messze Jeruzsálemtől, Betlehemben született Jézus, egy istállóban, a zsidó Szűz Máriától. A keresztény hit szerint az apa a zsidó Isten. A szülési hely felett, a római katolikus, a görög keleti, a kopt és az örmény egyház egy-egy temploma található. A szomszédos épületekből egymásba át lehet járni. A születés helyét a négy egyház felváltva őrzi.


Jézus Izrael területén végzett hittanítási tevékenységet. A jeruzsálemi óvárosban lévő egyik keresztény szent hely a Via Dolorosa, ahol Jézus cipelte a keresztet. Ennek végéhez közel van a Szent Sír templom. Itt feszítették a romaiak keresztre Jézust. A templomot a keresztesek építették a 11. században. A szenthelyet hat egyház őrzi. A római katolikus, a görög keleti, a kopt és az örmény, a szír és etióp. A templom kulcsát egy muzulmán portás őrzi. A templomban vannak Szűz Mária feltételezett hamvai.


A Gezareti tavon kelt át Jézus száraz lábbal. Ezen a környéken élt Keresztelő Szent János. Egy helyen ásatásba kezdtek, azt remélve, hogy egy régi keresztény templom romjait találják ott. Egy negyedik században épült zsinagóga került elő.

 

Názáretben lakott a Szent Család, így ez is keresztény szent hely.


A muzulmán vallás alapítója, Mohamed próféta a 6. század vége felé a zsidó Örökkévalónak Allah nevet adott és így lett a muzulmán vallás istene. Az ótestamentumból is több mindent átvettek. Így a mohamedán vallás is részben a zsidók hitéből származtatható. Hitüknek négy szent városa Mekka, Medina, Jeruzsálem és Kairouan. Jeruzsálemben halt meg Mohamed, a muzulmán vallás megalapítója.


Izraelben született a héber írás, amely a arameus írással együtt az első betűírás. Ezzel íródott az ótestamentum, amelyben a zsidóság és a zsidó vallás története található kb. Jézus születéséig. Ez Mózes öt könyvével kezdődik, amely a világ keletkezésétől Mózes haláláig írja le az eseményeket. Ennek része a két kőtáblára írt tíz parancsolat, amely tartalmazza az embernek Istennel és az embernek emberrel szemben  támasztott magatartási követelményeit. Ez utobbi képezi ma is az emberi társadalom alapvető erkölcs törvényeit.  Az ótestamentumot Nagy Sándor halála után az alexandriai könyvtár részére lefordították görög nyelvre. Ebből egy vagy több példány átkerült Görögországba, és így maradt meg az utókorra.


A mai napig megmaradt eredeti betűírások a Holt tengeri tekercsek, amelyeket a 20. században a víz partján lévő üregekben találtak. Ezeket a Holt tenger környékén élt zsidó népcsoport tagjai, az esszénusok írták az időszámítás előtti 1. és 2. században. A közösség tagjait Titusz kiírta. Tizenkét tekercs maradt meg, ezek közül tizenegy bőr, egy pedig réztekercs. A legrégebbi megmaradt, nem kőbevésett betűkkel írt szövegek ma a Jeruzsálemi Múzeumban láthatók. Tartalmuk tekercsenként változó. Ezek ismert bibliai részletek, zsoltárok, bibliai kommentálások, ismert és addig ismeretlen bibliai eseményeket kiegészítő történetek, tanítások, vallásos liturgiai anyagok, a közösség belső szabályzatai és egyebek.

 

Görögország az európai kultúra bölcsője. Szerencsére az ókori, kb. 3000 éves emlékekből viszonylag sok ma is megtekinthető. A külföldi utazásoknak sokszor célja az emberi kultúra emlékeinek megtekintése, máskor pedig üdülés. Ez a két cél Görögországban egy utazás alkalmával kielégíthető. Sokfelé található régi emlék is és tengerpart is. Az ógörög kultúra többek között kiterjedt az építészetre, a szobrászatra, az irodalomra, a színművészetre, a filozófiára, a fizikára, matematikára és a viszonylag demokratikus államforma megalkotására.


A látnivalók közül az Athénben látható Akropoliszt tartom a csúcsnak. Ennek múzeumában látható szobroknál érzékelhető az egyiptomi hatás. Sok szép dolog látható az athéni Nemzeti Múzeumban.


Érdemes megnézni a Delphiben látható jósda maradványait, a Korinthoszban kiállított amfora, váza gyűjteményt. Epidaroszban gyönyörű gyógyüdülő maradványait lehet megtekinteni. Mükénében lévő királysírok és oroszlános kapu nem jelent különösebb látványt. A sírokban találtak Athénben vannak kiállítva. A hely érdekessége, hogy a város a görög mitológiában szerepel.

 

Olaszországban látható régi római kultúra. A régi rómaiak megalkották az írásos jogot. Ez alapját képezte az Európában később keletkezett jogalkotásoknak. Ezért még sok jogi egyetemen a római jog ma is tananyag. A régi latinoknál magas szintű volt az építészet, a mozaikművészet, a szobrászat, az irodalom, a haditechnika. Az utóbbi felhasználásával világbirodalmat alapítottak. Fürdőket és vízvezetékeket is építettek. Görögország elfoglalása után a görög kultúrából sok mindent átvettek. Így a vallás megegyezett a göröggel, azzal a különbséggel, hogy az istenek neveit megváltoztatták. Izrael elpusztítása után a kereszténységet üldözték. Ez azt eredményezte, hogy az új vallás megerősödött, és a latinoknál is terjedni kezdett. Róma városa a keresztény vallás központja lett.


A keresztény egyház i. sz. után 395-ben kettészakadt nyugati és keleti részre. A nyugati rész központja továbbra is Róma maradt, a keleti rész centruma pedig Bizánc (a mai Isztambul) lett. A romai katolikus vallás feje a pápa, aki a Róma területén lévő, de 1929 óta önálló államot képező Vatikánban lakik. A vallás később éppen Róma hatására tért hódított Európában, majd világvallás lett.

 

A ma is látható emlékek közül a régi római építészetből legértékesebb, legreprezentatívabb a Róma központjában elhelyezkedő Forum Romanum. Itt a régi Róma egy nagyobb darabja látható. A városban van a Colosseum, az Angyalvár és a Pantheon. A Colosseum aréna volt, amelyben a gladiátorok vívtak halálos párviadalt egymással és vadállatokkal. Az Angyalvárat Hadrianus császár építette saját síremlékének. Az építmény később vár célját is szolgálta. Egy időben a pápák is laktak itt.


A Pantheon a világ legelső kupolás épülete. Az ókori építészet értékét jelképezi, hogy az épület ma is ép.


Természetesen a latin kultúra a felsoroltakon kívül sok helyen otthagyta a nyomát Rómában, a Rómán kívüli Olaszországban és a meghódított országokban. Az Itáliában általam látottak közül bennem a legmaradandóbb emlék egyike a Szicília közepén, Piazza Armeerinában látható, Villa Romanna Del Casela nevet viselő villa. Az épületet a III. és a IV. század között építette egy gazdag római polgár. Maga a ház és a kertje ma is gyönyörű, de a legcsodálatosabbak a villában látható mozaikok.

 

A rómaiak által meghódított országokban a római emlékek vannak Törökországtól Angliáig és észak Afrikáig sok helyen, így Magyarországon is. A római kultúra is alapjává vált a mai kultúránknak.

 

Petra Jordániában a legrégibb, legérdekesebb látvány. Csak ezért is érdemes meglátogatni Jordániát. Petra az Akhabai öböl és a Holt tenger közötti részen helyezkedik el. Időszámítás előtt kb. 300 évvel itt éltek a nabataerek. Hatott rájuk az egyiptomi és a hellenisztikus művészet. A kövekbe vésett írásra a héber és az arameus abc-t használták. Petra egy nagyobb patak által kivájt völgyben fekszik. Két oldalt 10-20 méter magas kő alkotja. Ebben faragott sírhelyek, ravatalok és a ma kincstárnak nevezett, elölnézetből palota profilja benyomást keltő faragvány képezi a látnivalókat. A völgyben a rómaiak csatornát építettek.

 

Chichén Itza. Mexikóba egyszer sikerült Kanadából egy rövid látogatást tenni. Ez egy üdülés volt a Yucatán félszigeten. Ekkor megnéztük Chichén Itzában az indián, pontosabban maya romvárost, ahol magas szintű, kb. 1500 éves kultúra alkotásai láthatók. Bár időrendben ez a középkor elejére esik, de jellegében az ókori építészetre emlékeztet. Ezért soroltam ide a tárgyalását. Különben sem volt az európai építészettel kölcsönhatása. Az itt található piramis szentély céljára épült. Az épület elhelyezése arra is utal, hogy a mayák igen színvonalas matematikai és csillagászati ismeretekkel rendelkeztek. A nap éj egyenlőség esetén, a leghosszabb és a legrövidebb napon a gúla éleinek árnyéka a nap helyzetének megfelelt. Meglepő, hogy az itteni indiánok mennyivel magasabb kulturális szinten voltak, mint azok az indiánok, akik kb. 1000 évvel később Kanada területén, a „Hosszú házakban” laktak. Néhány évvel ezelőtt napvilágra került olyan elmélet, hogy az egyiptomiak csónakokon átkeltek az Atlanti Óceánon, és így került a piramis építési technológiája a mai Mexikó területén élő indiánokhoz. Mindig is valószínűtlennek éreztem azt a feltevést, hogy csónakon, az óceánon keresztül, ilyen nagy távolságra a piramis építéstechnikája átvihető. Tudtommal az egyiptomi piramisok építési módszerére ma is csak feltevések vannak. Mexikóban csak a Chichén Itzá-ban lévő piramist láttam. Ez azonban sem méretében, sem stílusában, sem céljában nem emlékeztet az Egyiptomban láthatókéra. Az egyiptomiak hatalmasabbak, és a fáraók sírját szolgálták. A mayai pedig templom céljára épült. A legnagyobb eltérésnek azt tartom, hogy az egyiptomi piramisokban nincs akkora szabad tér, amelyben egy templom elférne. Ezért a kétféle piramis építése egymástól eltérő technológiát igényel. A mexikói piramisok építésének idején az ősi egyiptomi kultúra már hanyatlóban volt, és úgy gondolom, hogy a piramisok építésének titkát az emberek már ókori Egyiptomban is titkosan kezelték.


 

Középkori építészet a XII. századig

 

Ókeresztény építészet. A római birodalom felbomlásával beköszöntött a középkor. Ekkor Európában az egyház erős világi hatalommal is rendelkezett. Ennek megfelelően az ekkor épült legszebb épületek általában a templomok. Először az ókeresztény építészet alakult ki. Ez valósult meg a vatikáni Szent Péter bazilika hosszúkás alaprajzában. A jeruzsálemi Szent Sir templom is ennek példája.

 

Bizánci építészet. A bizánci építészet remeke az Isztambulban látható Hagia Sophia templom.

 

Görögországban a Meteora kolostorok meredek hegyoldalban, sokszor sziklákon épültek, és ezeket ma is látható csigák felhasználásával látták el élelmiszerekkel és egyéb szükséges tárgyakkal. Így a Meteorák különleges látványt nyújtanak.


Az olaszországi Ravennában lévő S. Apollinare Nuovo bazilika mozaikjai hagytak bennem szép emléket.

 

Román építészet szép példái találhatók Magyarországon az Árpádház korában épült templomoknál. Ilyen a Jáki templom, amelynek másolatát a budapesti Városligetben felépítették. Ebben a stílusban épült a bélapátfalvai templom, a stílus jegyei fellelhetők Székesfehérváron a bazilika romjaiban, a tihanyi altemplomnál.


   

Középkor vége és az újkor megjelenése

 

Mór kultúra. A középkorban megerősödött az arab kultúra. Ennek legszebb nyomát Granadában (Spanyolország) láttam. A mórok építették 1248 és 1354 között az Alhambra csodálatos épületét. A legrégebbi része, az Alcazar, erődítmény célját szolgálta. Az Alhambra legszebb része az egyik udvarában látható 12 oroszlánból álló kút. Ennek érdekessége, hogy megalkotásánál nem tartották be a muzulmán előírást, amely tiltja az ember és az állatok ábrázolását.


Granada másik látványossága az Albacín, amely egy régi mór városnegyed. Ma a világörökség része.

 

Gótika. Ha valaki Európában egy nagyobb városba megy, akkor ott sokszor talál egy szép gótikus templomot. A gótika Franciaországban kezdődött a középkor vége felé. A gótika elnevezés később keletkezett. A szó eredeti jelentése barbár, amit nem hízelgően alkalmaztak. Az általam látottak közül Kölnben a kölni dómot, Párizsban a Notre Dame-t, Angliában a Canterbury katedrálist és a Westminsterben lévő VIII. Henrik kápolnáját, továbbá Prágában a Szent Vitus templomot említem meg.

 

Prága városában látható régi építmények a középkor vége felé épültek. Ezek részben besorolhatók a reneszánsz korába is. Mégis külön tárgyalom, mert nem ismerek más európai fővárost, amelyikben hasonló régi látványosságok lennének. Prága az egyik legszebb európai főváros. Fekvése részben emlékeztet Budapestre. Mind a kettőt folyó szeli keresztül, a folyó egyik oldala sík, a másik hegyes. A királyi vár egy domb tetején épült, közel a Moldva folyó partjához.


Prágában a középkor vége felé gyönyörű építmények készültek. IV. Károly Prágát a Német-Római birodalom fővárosává tette. A város régi látványosságait ebben az időben alkották. A városban a második világháború idején nem voltak sem harcok, sem bombázások. A több száz éves alkotások szerencsére sértetlenek maradtak.


A Károly híd 1402-ben készült el, és 1851-ig az egyetlen építmény volt a Moldva folyó felett, a város két része között. A híd ma is eredeti kivitelében látható. Most már csak gyalog szabad a rajta áthaladni. Érdemes, mert így megtekinthető az ott elhelyezett 30 szobor is. A híd oldalain a partról reliefek láthatók. Az egyiken egy pap egy apáca szoknyája alá nyúlkál. (Az alkotója nyilván művét pikáns humornak szánta. A reliefet úgy helyezték el, hogy ne legyen feltűnő.)


Prága felett ma is uralkodó benyomást tesz a királyi vár. Környékén szép régi templomok találhatók. Érdemes végig sétálni a vár mellett az aranyművesek utcájában.


Másik látványosság Prágában a régi városháza és az Óvárosi torony. Minden órában a városháza falán elhelyezett halál harangoz, és egy ablakban, egymás után megjelenik a 12 apostol szobra. Az épületben ma is tartanak esküvőket.


Prága régi nagyságára abból is következtetni lehet, hogy a német Kepler a bolygók mozgására vonatkozó első két törvényét itt dolgozta ki.

 

Pisa. A középkor építészetének egy különlegesen szép, harmonikus épület együttese látható Pisában. Ezek a dóm, a ferdetorony és a keresztelőkápolna. Építésük a XI. századtól a XIV.-ig tartott. Mindhárom építmény csodálatraméltó, és a dóm a maga idejében különlegességnek számított. Nekem a ferdetorony nyerte el leginkább a tetszésemet. A torony, ha nem volna ferde, akkor is finom csipkére emlékeztető benyomása  különlegesen szép benyomást kelt. A torony több mint 50 m magas, és 4 m az elferdülése. Az építkezés során a talaj az egyik oldalon összenyomódott. Ennek kompenzálására a torony árkádjait a megdőlt oldalon alacsonyabbra építették, mint a másik oldalon. Ezt a torony teljes építése során is kellett alkalmazni.

 

Reneszánsz Firenzében. A XIV. században, a középkor vége felé Európában az élet legkülönbözőbb területén erjedés indult. A keresztény vallásban a reformáció, a fizikában a kopernikuszi világnézet tört utat, nagy tengeri, interkontinentális világutazások valósulnak meg. Guttenberg feltalálja a könyvnyomtatást. Az orvostudomány – elsősorban az anatómia területén – nagymértékű fejlődésnek indul. A művészet területén a reneszánsz jelent hatalmas lépést.  Beköszönt az újkor.


A reformáció az addigi római katolikus vallás merevségét kívánta rugalmasabbá tenni. A református vallást Kálvin, az evangélikus hitet pedig Luther alapította meg. Sajnos ezt vallásháborúk, és az inkvizíció követte.


A fizika területén Kopernikusz megállapította, hogy nem a nap forog a föld körül, hanem a föld kering a nap körüli pályán. Majd Kepler kiszámította a bolygók útját, Galilei pedig a kinematika, elsősorban a szabadesés törvényét fogalmazta meg. Ezzel a mechanika olyan fejlődésnek indult, amely Newtonnál érte el a csúcsát, és amely nagy lökést biztosított a technika, az ipar fejlődésének.


Kolumbusz felfedezi Amerikát, Magellan expedíciója körülutazza a földet.


A művészettörténészek állítják, hogy a reneszánsz építészetre nagy hatást gyakorolt a pisai épülethármas, és a reneszánsz kezdetét ehhez kötik. Általában a művészi korszakot a 14.-16. század közötti időszakban jelölik meg.  Nyilvánvaló, hogy a reneszánsz kezdete nem köthető egy meghatározott naphoz, és ennek korábban is már mutatkoztak jelei.


Firenze a reneszánsz bölcsője. Ebben nagy érdeme van a Medici család több tagjának, akik Firenze urai és nagy művészetpártolók voltak.


Firenzében csodálatos képzőművészeti alkotások születtek. Először ezek témái kötődnek a keresztény valláshoz, de az idő haladásával ezekben növekvő szerepet kap az emberi tulajdonságok ábrázolása. Gondoljunk Michelangelo Dávid szobrára. A téma ótestamentumi. A csodálatos alkotást meglátva nem a bibliai Dávid jutott eszembe, hanem a férfi tökéletes ábrázolása.


Reneszánsz két nagy alakja, Michelangelo di Lodovico Buonarroti Simoni (1475-1564) és Leonardo da Vinci (1452-1519) tevékenysége is sokban kötődik Firenzéhez.


Michelangelo szobrász, festő és költő volt. Ő magát elsősorban szobrásznak tartotta. A leghíresebb szobrai a Pieta, a Dávid és a Mózes szobor. A Pieta a római Szent Péter Bazilikában látható. Érdekessége, hogy Szűz Mária életkora kb. Jézus korával egyezik meg. A művész édesanyja korán elhunyt és ezért az anyákat fiatalnak ábrázolta. A Dávid szobor – sok más Michelangelo alkotással együtt – Firenzében, a Galeria dell’ Accadamia épületében látható. (Az eredeti szabadtéri helyén másolat helyezkedik el.) A Mózes szobrot a római San Pietro in Vincoli templomban helyezték el. A szobor érdekessége, hogy Mózesnak szarvai vannak. Ezt úgy magyarázták, hogy a héber írásban a magánhangzókat úgy nevezett pontozással jelölik. Ezt azonban sokszor elhagyják. Ekkor viszont egy irott szónak különböző jelentése lehet. A szarvak egy ilyen tévedésből adódtak. Michelangelo gyönyörű falfestményei láthatók a Vatikánban, a Szent Péter bazilika kupoláján és a Sixtusi kápolna mennyezetén.


Leonardo da Vinci igazi polihisztor volt. Nem csak mint festő és szobrász vált híressé. Sokfajta tudománnyal is foglalkozott, így többek között az építészet, a haditechnika, a természettudományok, elsősorban a biológia és a matematika tartozott a kedvenc területei közé. Legismertebb festményei közül a „Mona Lisa” című női arcképe Párizsban, az „Utolsó Vacsora” című falfestménye pedig Milánóban található. Firenzében, az Uffici múzeumban őrzik a „Három királyok imádása” és az „Angyalok üdvözlete” című képet. Leonardo sok minden elkészítését elvállalta, az alkotásukba bele is kezdett, de viszonylag kevés művet fejezett be.


Firenzében a reneszánsz idején csodálatos építményeket alkottak.  A Dóm építése 1296-ban – tehát még a reneszánsz előtt – kezdődött. A kész templomot a pápa 1436-ban szentelte fel. A Giotto remekművét a Dóm harangtornyát és a nyolc körívből álló kupolát (Brunellleschi) már teljesen a reneszánsz alkotásának tekinthetjük. A templomot a benne lévő, Dantét ábrázoló falfestménnyel (Michelangelo) a reneszánsz szülőhelyének tartják. Itt olvasott fel részleteket Boccaccio a Dekameronból. Ez azt is mutatja, hogy a reneszánsz szülőhelye már kezd elszakadni a vallástól. A Dóm téren lévő Battistero épületének bronz kapui is remekművek. (Az épület maga korábbi.) Ezeket nevezte Michelangelo a „paradicsom kapujának”.


A Pallazzo Medici épület építésével (Michellozo) alakult ki a kor palota építészete. Szép épületek közül többek között megemlíthető Palazzo Vechio, a Santa Croce templom és a Palazzo Ruccelai palota. Igen hangulatos az Arno folyón átvezető legrégibb híd, a Ponte Vecchio, az aranyművesek hídja.


Firenzében két világhírű képtár található: az Uffizi és a Pitti.


A reneszánsz világhírű olasz festőinek – a már említett két kiemelkedő név mellett – felsorolása nagy számuk miatt nem illik az életrajzomba. Műveik szétszóródtak a föld igen sok képtárába. Egy-két név: – amelyek kiválasztása nem kíván értékítélet lenni – Raffalleo, Tiziano, Giorgine, Botticelli, Giotto, Bellini, Giotto és Cellini.


Az olasz irodalom három kiemelkedő alakja Dante (Divide Comedia), a költő Petrarca (Titkos Levelek), Boccacio (Dekameron) munkássága is sokban Firenzéhez köthető.


Természetesen a reneszánsz nem korlátozódik Firenzére, vagy akár Olaszországra. Felsorolásuk nem egyszerű feladat. Egy-két példa: Képzőművészetben kiemelkedő a magyar származású, német Dürer, a németalföldi van Eyck testvérek és Brueghel. (A Van Eyck testvéreknek egy gyönyörű oltárképét a belga Bruggeben láttam. Brueghel-nek igen gazdag gyűjteménye nézhető meg a bécsi Kunsthistorische múzeumban.) A reneszánsz irodalomban a legkiemelkedőbb egyéniség az angol drámaíró, Shakespeare.


Magyarországi reneszánsz Mátyás király nevéhez kapcsolódik. A 20. században tárták fel Visegrádban a reneszánsz Mátyás palota romjait. (Az idő folyamán a hegyoldalon lévő palotát a föld betemette.) Gyönyörű sitkei vörös márványból készült eszközök (kút, mosdó) kerültek elő. Mátyás udvarában dolgozott Janus Pannonius költő, Marzio Galetto és Antono Bonafini olasz festő. Mátyás készítette a Corvinákat. Későbbi kiemelkedő képviselője a magyar reneszánsz költészetnek Balassi Bálint.


   

ZÁRSZÓ

 

Természetesen önéletrajzom életemnek egy önkéntesen kiválasztott részeit taglalja. Főleg persze azokat tartalmazza, amelyek előtódultak a memóriámból. Írhattam volna arról is, hogy gyerekkoromban Budapest útjain még gyakran ügettek a lovak, a konflis kocsik nem nosztalgiából vitték az utasokat. Emlékszem arra is mikor a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződésében felszerelték az első forgalmat irányító közlekedési lámpát. Vagyis tanúja voltam a 30-as években Budapest fejlődésének, amire a ma élőknek csak kisebb csoportja emlékezhet.


Írhattam volna arról, hogy életemben két világbirodalmi törekvés bukott meg (német és japán), és a II. világháború után két győztes világbirodalom (angol és orosz) esett szét. Megjegyzem, hogy a történelem során minden világbirodalom feloszlott. Így az ókorban Nagy Sándor által megvalósított görög, és majd a római, a középkorban kialakult mongol, török és az arab és az újkorban Napóleon által létrehozott francia birodalom. Érdekes, hogy ezek közül Egyiptom a görög, a római, az arab, a francia és az angol birodalom része volt. (Az íráshoz szükség lett volna író, vagy legalább történész, vagy politikusi képességre és tudásra.)


Természetesen a leírtak után is vannak életemben események. Írhatnék arról a kísérletemről, hogy 83 évesen újból aktívan bekapcsolódjak a felsőoktatásba. A Kandó főiskolán tartottam előadásokat. Ezeket nagyon élveztem, bár a technikai szervezés némileg akadozott. A végén valaki, akivel korábban semminemű kapcsolatom nem volt, lehúzta a sorompót, és a további előadásokat megakadályozta. Írni lehetne arról, hogy 2007, 2008-ban a betegségek marni kezdték szervezetemet. A tudatlan orvosok tevékenysége sok kárt tett volna bennem, ha nem teszek arra erőfeszítéseket, hogy jól felkészült doktorok vegyék kezükbe gyógyításomat. Azt gondolom, hogy mostani életem fennállásában is szerepet játszik az élni akarásom.


Bár a közelmúlt eseményei is az életem része, de ezek érzelem nélküli megfogalmazásához nincs objektív látóköröm.

 

Valahogy azonban be kell az életrajzot fejezni. Ehhez a mesék szokásos végét kissé módosítom. Boldogan élek addig, amíg úgy érzem, hogy valamilyen aktív tevékenységet tudok kifejteni. Ezért született ez az életrajz.







Dr. Vágó István

ÉLETEM VERSBEN[1]

Budapest 2014. február

 

1. rész. Két beszélgetés (bevezetés)

 

Egy nővér egy kórházban kérdi tőlem:

Jártam- e már itt ezen a helyen[2] ?

Emitt láttam meg ezt a világot,                  

Miközben hallattam a sírásom.                                                                                                                                                                     

Huszonnégy novemberében születtem.

Szüleim második gyermeke lettem.

Nati, a barátnőm megkérdezett,:

Hogyan töltöm majd szabad időmet?

Életem nagy részét már leéltem.

Versben írom, hogy telt az életem.

 

2. rész. Családi háttér (őseim)

 

Budapesttől nem messze Szentendrén,

Egy üzletnél a város főterén

Régen az ember olvashatott

„Weisz Márk és fiai” feliratot.

A Weisz családban Isten áldása,[3]

Hogy sok a gyerek és az unoka.

Közöttük volt az én édesapám.

Szóval ilyen az egyik családfám.

 

Apámék négyen voltak testvérek.

Paula néném volt a legidősebb.

A három fiú tiszti rangban

Szolgált a világháborúban.[4]

A törvényt alaposan ismerő

Simonból lett könyvszakértő.

A világháborút előzően

Apám diák a Műegyetemen.

De miután a mundért otthagyta,

A tanulmányokat nem folytatta..

Gyula pedig diplomát szerzett,

Leszerelése után ügyvéd lett.

 

Nagykanizsán élt egy Rothschild család..

Ennek egyik tagja volt a nagyapám..

Ő, a Zsiga bácsi úgy mondogatta,

A család a frankfurtiak rokona.

Persze ezen gazdag bankárokat                  .

Nem kötötte mihozzánk kapcsolat..

 

Diplomás pedagógus nagyanyám

Iskolaigazgató volt Baján,

Ahol megszületett édesanyám.[5]

Mamám harmadik generációs tanár.

Anyám nagyapjának alkotása

Az első magyar- zsidó iskola.

Műve még magyar - héber szótár

Ilyen az én második életfám.

 

Anyámnak volt két édes testvére.

Legkisebb orvos volt, János öccse.

Rózsi nagynéném volt a középső.

Ő lett később hegedűművésznő.

Nagyanyám nevelte húga lányát.

Ez egy fővel növelte családját.

Kis Rózsi anyja elhunyt egy hajón,

Temetés volt a nagy óceánon.

 

3. rész. Óvodáskor (ismerkedem a világgal)

 

Mielőtt megláttam a világo,t

Apám alapított egy új bankot..

A világválság megérkezett,

És a bank többé nem létezett.

Elköltöztünk mi egy új lakásba,

Mégpedig a Népszínház utcába.

Édesanyám délelőtt tanított,

Gyurira és rám nővér vigyázott.

Apám a lakással szemben ferdén

Vezette a fűszerüzletét.

 

Egyszer mentünk a térre játszani.[6]

A jó időt kellett kihasználni.

A nevelőnő megfogta Gyuri kezét.

Úgy tett, mintha én nem is léteznék,

Mérges lettem és megálltam,

A nővér felé mutattam hátam.

Kevés idő után megfordultam

Ekkor már ismerőst nem láttam.

Egy másik dadus lábamat fogta[7]

És fejemet a földhöz vágta.                   

Egyik ilyen alkalommal

Ajkamat megharaptam.

Mikor anyám megérkezett

Véresen látott meg engemet.

Egyik nővérről sem maradt nekem

Valamilyen kellemes emlékem.

 

4. rész. Elemi iskolás kor (ébredezem)

 

Hat évesen én iskolás lettem.

A tanító bácsit nem szerettem.

Emlékemben csak annyi maradt meg,

Hogy az osztályban két csoport lett.

Az egyik volt a gazdagok gyereke,

A többi pedig a szegény csemete

Az első csoport a jó tanuló,

Míg a másik lett a rossz nebuló.

Én a rossz tanulókhoz tartoztam.

Később más iskolába jártam.

Hirtelen jó tanulóvá váltam.

 

Emlékszem, hogy ebben az időben

Lovas kocsik jártak Budapesten.

Az első közlekedési lámpát

Előttem a körúton felrakták.[8]

 

5. rész. Gimnáziumi évek (kamaszodom)

 

Apám elvitt a Madách gimnáziumba

Az ő érettségi találkozójára.

Ekkor született az a döntésem,

Hogy gimnazista én itten leszek.

Valószínűleg hiba volt bennem,

Mert ismét én rossz tanuló lettem.

A legtöbb tanár untatott engem.

Bizony sok a felesleges magolás.

Igazságtalan volt az osztályozás.

A tanároknak rossz véleménye

Kihatott a későbbi évekre.

Ezen időben Hitler hatása

Ide került Magyarországra.

Új zsidóellenes törvényeket

Elfogadott a magyar parlament.

Legjobb tornászok közé tartoztam.

A bemutatókon én tornáztam.

Jelesre mégsem voltam érdemes

Annak, ki nézeteiről volt híres.[9]

 

Tantárgyak közül a matematika.

Nekem a tetszésemet megkapta.

Tanulni nekem nem kellett sosem.

Tudást így is magamévá tettem.

Mikor egy dolgozatom jeles lett,[10]

Tanárom engem ekkor észrevett.

Ezután nála az osztályzatom

Jeles lett matematikából.

Másik tanárról is van jó emlékem,

Ez mostanáig megmaradt bennem.

Ő énekórán helyettesített.

De ő az énekeltetés helyett

Mesélt nekünk zenetörténelmet.

Erre ma is igen jól emlékszem,

Olyan érdekes volt énnekem.

Kialakult nálam az a vélemény,

Hogy a kultúrának történetét

Diákoknak oktatni kellene.

Jobb, mint a háborúk története.

 

Ez időtájnak még az az eseménye,

Hogy az apám másodszor ment tönkre.

Azt mondták, nem kell azt félteni,

Ki egyszer már talpra tudott állni.

Ez lett édesapámnál a való,

Mert egy új cégnél lett igazgató.

Lipótvárosban új lakásunk lett.

Apám Szentendrén egy szép kertet vett.

 

Ó én istenem Szentendre,

Ifjúságom egy gyöngyszeme.

Egész nyárra ide költöztünk,

Több hónapot itt töltöttünk.

A városba érkezni hajóval kell,                      

Hogy a tornyokat látni lehessen.           

Gyönyörködni annak szépségében. 

A város szerb település volt.

Szerb püspök élt és él most is ott.

 

Ugyanakkor sok minden hiányzott;

Vízvezeték és csatorna nem volt  

A beteg nem mehetett ott kórházba.

Hiányzott gimnázium, rendes szálloda.

Mégis igen szívesen ment oda

A várost megnéző látogató,

És üdülni óhajtó nyaraló.

Volt ott művésztelep festőknek,

Sporttelep az ifjú embereknek.

Strandon a Szentendrei szigeten

A Dunában úszni lehetett.

Sokat rögbiztünk a homokban.

Lecsóhoz valót raktunk kondérba,

Majd megsült a pörgő palacsinta.[11]

Ettünk szabadban készült halászlét,

Számba ma is érzem ezek izét.

 

Velünk egykorú fiatalokkal

Együtt sokféle szórakozással

Igen jól éreztük mi magunkat.

Megoldottunk egy színházat.

Volt nézőtér, függöny és dobogó.

Valaki volt függönyhúzogató.

Több rövid darabot játszottunk,

Hacsek és Sajót alakítottunk

Gyuri volt Hacsek én meg a Sajó.

Nézőknek ez volt szórakoztató.

„Slussz ez a téma be van fejezve Hacsekám!”[12]

Nem így hangzott el, de ma így mondanám.

Apám vásárolt egy csónakot

Ez bennünket a Dunán ringatott

Felkutattunk kis szigeteket.

Ezek kaptak tőlünk szép neveket.

A neveket zászlókra felírtuk,

Amiket a szigeten ott hagytunk.

Persze volt még szórakozás és sport,

Így például kerékpár és pingpong.            

 

6. rész. Ipariskolás korom (felnőtt leszek)

 

Kezdtem az életről gondolkodni.

Filozófia könyveket olvasni.

Anyám adott szépirodalmat.

Megnéztünk sok színházat.

Ez növelte gondolkodásomat.

 

Ekkor már a zsidóság feje felett

Sűrűsödtek a fekete fellegek.

Megszavazott a magyar parlament

Új zsidóellenes törvényeket.

Én egyetemista nem lehettem,

Szakiskolának diákja lettem.

Főleg a villamos területen

Igen sok ismeretet szereztem.

Az első tanévben egy nagy műhelyben

Egy vashasábot kellett reszelnem.

Eközben sokat verejtékeztem,

Társaim gúnyolni kezdtek.

Egyesek engem meg is ütöttek.

De amikor ezt visszaadtam,

Egy varázspálcával suhintottam.

Ezzel vége a gúnyolásnak.

Végül is reszelni megtanultam.

 

Kiváló volt a tanári kar,

Őket nagyon sokra tartottam.

Egyedül a matematikai tanár

Nem igen nyerte el szimpátiám.

Az einsteini relativitáselmélet

Szerinte valóságos nem lehet.

Ezt nem hagyhattam, és felálltam

Azt a kísérletet felvázoltam

Amely alapja a vitatottnak[13]

Ennek következménye is lett;

Hármas a matematika jegyem.

Év végén a tanár azt kérdezi:

Ki akar osztályzatot javítani?

Természetes, hogy felálltam ekkor.

A jó osztályzatot megkaphatom.  

Mire kicsit szemtelenül mondom,

Nekem bizony jeles a tudásom.

Már a táblánál kint is voltam,                    

A kérdésekre én mindent tudtam.

A tantárgyak év végi lezárását

Jelezték az egyes osztályvizsgák.

Az elnök volt egy másik tanár.

Itt osztályozás egyáltalán nem volt.

Tulajdonképp a tanár vizsgázott.

A matematika tanár közölte,

Mi lesz az egyes diákok kérdése.

Én a kérdést nem kaptam meg,

Ami nem igen zavart engem.

A diákok szépen feleltek.

Tudták a megtanult kérdéseket.

Végül a tanár kihívott engemet,

Hogy az elnöknek adjak feleletet.

Dicsekedni óhajtott énvelem.

 

A szakiskola elvégzésével

A mi minősítésünk segéd lett.

Következett a felsőtagozat,

Ezzel járt nekünk mesteri fokozat.

Utoljára nem volt nyári szünet.

A diplomát januárban kaptuk meg.

 

A zsidó hitközség szervezett

Ez időben szabad egyetemet.

Itt tanulhattam matematikát,

Mellette magas szintű fizikát.

Matematikának előadója

Az igen híres Péter Rózsa.

A másik tantárgy volt a fizika,

Aminek kiváló tudósa,

Az Egyesül Izzó neves kutatója

Bródy Imre volt a tanára.

Előadásait nem értettem,

Ennek alapjait nem ismertem.[14] 

Később hallgattam Selényi Pált

A fényelem kiváló tudósát.

A kor áldozatává vált Bródy.[15]    

Professzor lett Péter és Selényi

 

A Laub Elektromos gyárba kerültem,   

Ahol villanymotorokat szereltem.

Ezt sok fiatallal együtt tettem.

Többekkel én igen jóba lettem.

 

7. rész. Német megszállás (Változatos 1944-es év)

 

Ezerkilencszáznegyvennégy éve 

Március tizenkilencedike

Dátuma az újabb eseménynek.

Az országot megszállták a németek.

A körülmények tovább süllyedtek.

Ügyvédeket és újságírókat

Budapesten letartoztattak.

Ennek az alapvető indoka

A személyek zsidó származása.

Így került Gyula nagybátyám

Internáló táborba Kistarcsán.

Magyarországra jött Adolf Eichmann,

Ki a tömegek gyilkolásában

Rendelkezett nagy tapasztalattal.

Hamarosan megjelent a felírat,

Amely kötelezte a zsidókat,

Ruhájukon legyen Dávid csillag.

 

8. rész. Munkaszolgálat

 

Gyuri már, április közepén,

Én pedig utána május elején

Katonai behívót kaptunk.

Így munkaszolgálatossá váltunk.

Mindketten bevonultunk Jolsvára,

A felvidék egy kis városába.

Ez egy saját ruhában végzett

Honvéd szolgálatot jelentett

Mi sárga karszalagot viseltünk.

Kik zsidóból keresztények lettek

Fehér karszalaggal díszelegtek.

Fegyverünk csupán ásó és kapa,

Ami tudatunkat nem zavarta.

Igen sokan vesztették életüket

Akik a Don kanyarba kerültek.

Parancsnokok, keretlegények

Bizony ők egyenruhát viseltek.

És hordtak többféle fegyvereket.

 

Néhányunkat az illetékesek

Egy faluba, Süvetére vittek.

A házakban elhelyeztek minket.

Ott lakóknak segíteni kellett.

A tót faluban csak nőket láttunk,

Férfiakat mi ott nem találtunk.

A nők tőlünk igen nagyon féltek,

Gazembereknek tarthattak minket.

Mi munkát végeztünk a földeken,

Főleg egyelni kellett énnekem.

Megismertük egymást a fiúkkal,

Köztünk igen jó volt a hangulat.

Egyszerre jött egy olyan utasítás:

Miskolcra lesz nekünk az utazás.

Elköszöntünk az asszonyoktól,

S mikor elvonultunk a faluból

Az út két szélén sorban álltak

S minket szomorúan búcsúztattak.

 

Egy munkaszolgálatos századhoz[16]

Csatlakoztattak minket Miskolcon.

Rakodtunk a vasútállomáson.

Parancsnokunk és a keretlegények

Igen emberségesen viselkedtek.

Megindult a zsidók deportálása.

Szállásunk egy elvitt egyén lakása.

Láttuk a deportáló vagonokat.  

Ez előre jelezte sorsunkat.

 

A városban volt légitámadás,

Ezzel együtt járt sok robbanás.

Bár tilos volt munkát otthagyni,                                    

Megnéztük, tudunk e segíteni.

A Búza téren volt egy romos ház.

Egy férfi odajött mi hozzánk.

A romok alatt van a felesége,

Ezért segítségünket kérte.

A romtalanításnak nekiálltunk,

Egyszerre csak sírást hallottunk.

Egy pillanat és katonák jöttek

Bennünket azonnal elkergettek.

Mert a dicsőség őnekik kellett.

A rom alatt volt egy cigánygyerek

Kinek különösebb baja nem lett,

Csupán a lába tört el szegénynek.

 

Három csendőr jött a századunkhoz,

A földre kerültek a takarók,

Arra jött a nálunk lévő holmi.

A csendőrök elkezdtek lopdosni 

Elvettek órákat, ékszereket,

És mindent, ami nekik megtetszett.

 

A hatóságtól parancs érkezett:

Nekünk Ercsibe[17] menni kellett.

A távozást mi nagyon sajnáltuk,

Hogy Miskolcot elhagytuk

Mert az itteni századparancsnok

Emberi magatartást mutatott.

 

Nehéz fizikai munkát végeztünk.[18]  

Mi vasúti pályát építettünk.

Az úthengert mi kezünkel húztuk.

Köveket talpfák alá krampácsoltuk.

Reggel 7-től este 10-ig dolgoztunk.

Pihenőt csak étkezésnél tartottunk.

Századparancsnok Stolmár Győző,

Nekünk kellemetlenségeket előidéző.

Szakaszparancsnokok tisztek voltak.

Emberséget ők sem gyakoroltak.

Viszont nem találtak ki legalább

Még külön kegyetlen ráadást.

A keretlegények nyolcan voltak

Ők két egész csoportot alkottak.

Az egyik alacsonyabb szintűek

Élvezték, hogy az értelmesebbek

Ő parancsszavukra cselekednek.

Másik csoport arra használta eszét,

Kitaláljanak kellemetlenkedést.

Nyolc ló tartozott a századhoz,

Stolmár úr munkát nekik nem adott.

Tálán az úthenger vontatása,

Vagy a lakóházba a víz pumpálása

Lett volna a lovak feladata.

Ez a zsidóknak lett a munkája.

 

Egy éjjel a lovakra vigyáztam.

Egyik keretlegény hozzám surran.

Én jelentkeztem szabályosan.

Azt mondja nem voltam elég éber,

Ezért megkapom a büntetésem.

 

Megismételte a századparancsnok

Ami ért már bennünket Miskolcon

A holmink egy részét elrabolta.

Ez volt ekkor a saját szándéka,

Míg Miskolcon az eltulajdonítást

Magasabb szervek irányították.

 

Egy szakasz új parancsnokot kapott

Egy főtörzsőrmestert, Nagy Lajost

Közölte, hogy sok az aktívája,

Most igyekszik, hogy legyen passzívája

Már pontosan nem emlékszem,

Lehet, hogy ez fordítva hangzott el.

A század elköltözött Soroksárra,

Itten épült egy vasúti delta.

Egy volt kocsmában kaptunk szállást,

A falakon díszelgett több plakát.

Egyiken volt Németország térképe,

Ennek Magyarország egyik része.

 

Új miniszterelnök lett Lakatos,

Enyhült az országban a szigor.

Lazult a század szervezettsége.  

Megszűnt a munkánk nehézsége.

Bomba érte a vasúti hidat,

Odarendelik a századunkat.

Ott völt több katonai alakulat.

Együttesen kellett biztosítani,

Hogy a vasút tudjon haladni

A villamos sínén Pestről Budára,

Ellenkezőleg is megfordítva.

A helyszínen a káosz nagy lett.

A nyüzsgésben a munka nem ment.

Ezt a zagyva légkört kihasználtam,

És én az anyámat meglátogattam.

Ezt még egyszer megismételtem,

De akkor Soroksárról mentem.[19]

 

Ezalatt a szovje-oroszt csapatok

Elérkeztek az ország határához.

Aznap mikor lett október idusa

Megszólalt az ország kormányzója.

Közölte, hogy megkötjük a békét,

Megkapjuk a jó isten kegyelmét.

Horthy szándékát elérni nem tudta.

Megbukott, mielőtt óhaját elmondta.

Környezetében sok volt a németbarát,

A németeknek elmondták Horthy szándékát.

Szálasi lett az új miniszterelnök.

Horthy fia otthona lett egy börtön.

A németek az apát sakkban tartották

Budapest egy része gettóvá vált.

Itt egy sor ember meghalt éhen,

Az idősebbek pedig betegségben.

Svéd vagy svájci menlevéllel

Az üldözött védett házba mehetett.

Ezekből a nyilasok egyeseket

Tetszés szerint még összeszedtek,

Majd a Duna partra vitték őket.

Ott minden embert agyon lőttek.

A halottak testét a Duna vize

Mindezek után magával vitte.

 

A századunkból nyolcan megszöktek.

Én Felsőgallára[20] mentem többiekkel.

Ahonnan én is szökni próbáltam.

Az úton nyilas járőröket láttam.

A századhoz gyorsan visszaszaladtam.

 

Felsőgallán volt légitámadás,

Hogy ne érjen bennünket bombázás

El kívántunk menni az óvóhelyre,

De oda bennünket nem engedtek be.

Ezután kimentünk a szabadba,

Ottan lefeküdtünk egy árokba.

Másnap Stolmár Győző parancsnok

Előadást tartott, mint egy szónok.

Tilos a pilótákat informálni,

Ezért halállal fogunk bűnhődni.

Én nem értettem a szónoklatot,

Milyen az az információ

Ami a mi részünkről adható?

Mit jelenthet egy fehér lepedő?

S a pilótának hogy lesz ez érthető?

Talán a százados úr úgy képzelte,

Hogy direkt nem mentünk az óvóhelyre.

 

Nem maradtunk Felsőgallán sokáig,

Utunk továbbvitt Rév-Komáromig[21]

Éjjel gyalogoltunk az úton végig,

Miközben cipeltük a holminkat.

Keretlegények hozták a puskákat.

Míg a tisztek járművel utaztak.

Deltát építettünk a vasútnak,

Közben láttuk a fővárosi zsidókat,

Amint az országúton gyalogoltak.

Meneteltek ők Németországba,

Ami sokuknak a halált hozta.

 

9. rész. Börtönbe kerülök

 

A svájci és a svéd követség    

Úgy látta, hogy kell a segítség.

Menlevelekkel próbált segíteni,

Üldözöttek életén könnyíteni.

Anyám is szerzett az én számomra[22]

Amelyet kézbesített a posta

Menlevelet kaptunk a században

Egy páran, összesen tizenhárman.

Az előírás szerint bennünket

Budapestre küldeni kellett.

Ez Stolmár úrnak nem igen tetszett.

Megbeszélte a helyi nyilasokkal,

Hogy bennünket nekik átad.

A nyilas házban ott volt Nagy Lajos

Aki engem úgy vágott pofon,

Hogy majd kirepültem az ablakon.

Pénzemet, kabátomat elvette,

„Ezzel biztos a passzívákat szerezte.”

Bezártak bennünket a Csillag Erődbe.

Ez volt egy komáromi börtön

Ahol voltak női jehovista hívők

Bőven volt itt elfogott zsidó,

Korábban már fegyházban lakó

Politikai és katonai foglyok,

Idősebb és gyerek cigányok.

Az erődben nem kaptunk vacsorát.

Nekem adtak egy olyan szobát,

Amelyben több mint tízen laktunk.

A szobában vizeltünk és szartunk.

Éppen a huszadik születésnapom lett,

Mikor egy SS összeírt bennünket.

A nevek megkérdezése után

Mindenkihez került egy szám.

Százharminchatezerszázharminckilenc[23]

Ezzel lettem én Dachauban fegyenc.

 

10. rész. Pokoli utazás a pokolba.

 

Vagonba kerültek az összeírtak,

Ahova jutottam nem volt ablak.

Némi fény jött be a réseken.

Ott intéztük el a szükségletet

Csak három éjjel ment a vonat,

És nappal pedig nem haladt.

Ekkor vitték el a halottakat

Egyik fogoly ebben segített.

Látta, hogy a mi vagonunkon

Olvasható egy feliraton,

Hogy Dachauba[24] visz a mi utunk.

A vagonban harmincan voltunk.

Köztük volt Békeffy László

Aki, konferanszként volt kiváló

Mi csak zsidók vagyunk. Mondta.

Ő pedig a Hitler viccek gyártója.

Ez nem igen nyugtatott meg engem.

De azért adtam neki ivóvizet.

Mert amit  ő csinált, az művészet.

Negyvennégy legsötétebb napján 

Sztálin elvtárs születésnapján    

A mi utazásunknak vége lett,

Vonatunk Dachauba érkezett.

 

11. rész. Koncentrációs táborban

 

Kapun  láttuk i a feliratot:

„Arbeit macht frei” hazugságot.[25]

Egy SS parancsnok várt bennünket,

Aki a szabadban levetkőztetett.

Pucéran mehettünk tussolni

És csíkos ruhát felölteni.

A kabátra felkerült a számunk

Sárga háromszög, mert zsidók vagyunk

Majd elindultunk barakkokhoz

Melynek hivatalos neve blokk volt

Egy blokk négy stubet tartalmazott

Szoba, és fürdő volt a stubeban

Itt aludtunk emeletes ágyakban

Egy ágyat[26] ketten használtunk

Közös pléddel takaróztunk[27]

A fürdőben mosdók és WC-ék voltak

A mosdóknál csak hideg víz folyt

És RIF[28] feliratú szappan volt ott.

Adtak számunkra meleg levest,

Ami az éhezés után igen ízlett

Fűrészporos komiszkenyér[29] negyede

Jutott naponta minden emberre.

Karácsonykor még húst is adtak.

Ez után még azt is gondoltam,

Hogy a tábort túl lehet élni,

Eersze nem lehetett azt tudni,

Mi az SS-eknek a szándéka,

Maradhat-e a zsidók írmagja?

Kiderült, hogy optimista vagyok.

A továbbiakban étkezési adagok

Hétről hétre bizony csökkentek.

Végül kaptunk egy szelet kenyeret.

Az első napokban nem tudhattam,

Hogy súlyos járvány van a táborban,

A flekktifusz[30] áldozatait szedi.

A betegséget a tetű terjeszti.

A kórt én hamar megkaptam,

Teljesen megszűnt az étvágyam,

Igen erős lett a hasmenésem,

Amikor én ezt jelentettem,

Mondták, holnap kórházba megyek.

Az ágyamhoz odajött egy lengyel.

Kérdezi, hogy mi zsidók vagyunk?

Természetesen, volt a válaszunk.

Ez után bemegy a stube-älterhez[31]       

Hazudja, a kenyerét loptuk el.

A főnök egy farúddal verni kezd.

Szerencsém csupán annyi volt,

Hogy egy ütésnél eltörött a bot.

Visszamentem az ágyamba,

Nehezen merültem álomba,

Mert éjjel négyszer azt éreztem,

Hogy össze-vissza ver a szívem.

Másnap gyalog mentem a kórházba

Öltözetem igen lenge ruha,

A szervezet mi mindent kibír

Ha az akarat ehhez hozzásegít.

Kórházi ágyakban ágynemű volt.

Az egyes betegnek egy ágy jutott.

Az ápoló személyzet és az orvosok

Maguk is fehér köpenyes foglyok.

A belga orvos megmondta nekem,

Hogy flekktífusz az én betegségem.

Nem volt nekem semmi étvágyam,

Ettől újabb kilókat leadtam.

Ehhez hozzájárult a hasmenésem.

Mindezeket sikerrel túléltem.

Hozzám jött az SS parancsnok,

Tőlem három deci vért szívott.[32]

Tette ezt ő kísérleti célra.

Én bizony elgondolkoztam rajta,

Mit szólhat ahhoz egy náci árja,

Gyógyuláshoz a zsidó vért kapja.

 

Revierből[33] nyitott barakkba kerültem, 

Ahonnan én sok helyre mehettem.[34]

A fogoly valamivel szabadabb

Mintha bezárva van egy szobában   

Ennek is volt hátránya

Naponta egy fél órára                                                                                 

Mehettünk Appelplatzra.[35]  

László Gyuri lett az én társam,

Vele egy szalmazsákon aludtam.

 

Sétálva bővült az ismeretem

A tábort nagyjából megismertem.

Volt ott fürdő, raktár és a konyha,[36] 

Közelükben könyvtár és iroda.

Ezektől nem messze volt a kórház.

Található volt nyilvánosház

Az SS-ek számára, úgy gondolom.

Pontos szerepét én nem tudom.

Volt körül belül ötven barakk,

Amelyek kettő sort alkottak.

Krematórium volt található még

Itt a halottakat elégették.

Elkülönítve saját ruhában

Elit rabok voltak hajasan.

Közvetlenül a foglyok mellett

Az SS-ek tábora díszelgett.

 

A könyvtárból egy Petőfi kötet

Könnyítette az én éltemet.

Megismerkedtem Schiffer Pállal

Ki tíz évvel idősebb volt nálam.

A magyar szoc. párt egyik vezetője

Lelki segítség volt a beszéde.

Megismertük Salamon urat és fiát.

Őket Erdélyből deportálták.

Étellel kínált meg bennünket.

Ami igen magas szintű tett.

Ők a Todt szervezetnél dolgoztak,

Nekünk szereztek ott munkaalkalmat.

Egy raktárban rakodni kellett.

A fizetés volt külön élelem.

Nem tartott a munka sokáig

Mindössze kb. három hétig.

Beszéltem egy fiatal fiúval,

Ki előzőleg Auschwitzben volt rab.

Elmondta az ottani tömegmészárlást

Mengele hihetetlen aljasságát.

 

Tetű ellenőrzés volt rendszeresen.

Ami nálam egyszer volt eredményes.

Este a fürdőbe kellett mennem.

Ott volt egy fiatal SS legény,

Egy Erdélyből származó szász egyén.

Aki tudott magyarul beszélni:

Ki fogjuk a zsidókat irtani.

A fürdőben ruha nélkül álltunk,

Egész éjjel csupaszon fáztunk.

Reggel lehetett tusolni.  

Majd ruhánkat felvenni.

Fura, ezt is túl lehetett élni.

 

Hozzájutottunk német újsághoz.[37]

A magyar seregről olvasható volt

Hogy ősi magyar csatakiáltással;

„ No baszd meg!” az ellenségre rohantak.

Arra is következtetni lehetett,

Hogy a háború vége felé közeledett.

 

12. rész. Rögös út a szabadság felé

 

Összeszedték a zsidó foglyokat.

Kaptunk vöröskeresztes csomagokat,

Ezen kívül csajkát, és ruhákat.

Majd vonatba beszállni kellett,

Ahol voltak fapados ülőhelyek.

Az eseményekről gondolkoztam.

A csomagot zsidók nem kaphattak.

Az osztásnak két oka lehet:

Lassan a háborúnak vége lesz.

Kiosztatlan csomagot ne találjanak

Tábort elfoglaló amerikaiak.

Másik ok az lehet, hogy bennünket

Az SS-ek kivégezni visznek.

A csomag célja a félrevezetés,

Tipikus náci német átverés.

 

Fapados vagonokba felszálltunk.

Utunk céljáról biztosat nem tudtunk.

Egyszerre a nyílt pályán várakoztunk,

Mivel a vonat megállt valahol.

Egyes foglyok leszálltak a kocsiból.

Visszatérve olyat mondogattak,

Hogy az SS-ek barátságosak.

Erre a vonatról én is leléptem.

Egyik kísérőnkhöz odamentem.

Ekkor volt április huszonhetedike

Azt hallom, hogy a háborúnak vége.

A müncheni rádió ezt mondta.   

Ezt vélte annak egy hallgatója.

Az SS-ek velünk azt közölték

Aludni lesz nekünk lehetőség.

Ha felmegyünk közeli magasba,

Ottani Alpok egyik csúcsára.

Többen az utat nem bírták

Sokan holmijukat eldobálták.

A többség azért felért egy házhoz

A szalma volt elszórva a padláson.

Ez volt a mi elegáns ágyunk,

Takarónk, párnánk s matracunk.

 

Visszamentünk a vonathoz reggel

Az utat kitakarították szépen.

Mikor a sínekhez értünk láttuk,

Hogy nem áll ott a mi vonatunk

Mindössze egy kocsiból álló

Szerelvény volt ott található,

Visszajött az SS-ek hangneme,

Nyilván nem volt a háborúnak vége.

Közölték, hogy többszöri menettel

Valamennyiünket elvisznek.

Én rám már sor került az elején.

Így az Isar egy kopár félszigetén

Találhattam társaimmal magam.

A helyszínt jól megvizsgáltam.

László Gyurinak azt mondtam,

Mi most innen gyorsan megszökünk,

Hogy a mi életünket megmentsük.

 

Országút ment a folyó irányában 

A kettő között elég sűrűn fák voltak.

Itt indultunk el egy olyan útra,

Aminek végét egyikünk se tudta.

Egyszer csak lakott területhez értünk.

Csíkos ruhában szállást kértünk.

Válasz; Nincs szabad hálóhelyünk.

Tele vagyunk dezertált katonákkal.

Volt, aki kínált ennivalóval,

Mások meg előadást tartottak

Hogy egy rokonát lágerbe hurcoltak.

Végül mégis akadt alvóhely

Lócán aludhattunk egy pincében

A pince elég zsúfolt volt már,

Mellettem feküdt egy SS huszár.

A kisvárost Mittenwaldnak hívják

Másnap megkerestük a kórházat,

Itt kaptunk a folyóson két ágyat.

Tiszta fehérneműt és meleg ételt

Mosakodhattunk meleg vízzel

A kórházban embernek néztek minket.

 

Hallottuk, van egy élelmiszer raktár,

Amelyet széthord az itteni lakosság.

Volt makói hagyma és sok minden más.

Mi két húskonzervet hoztunk el.

Azt a súlyos hibát elkövettem,

Hogy az egyiket hidegen megettem

Utána évekig tartott, hogy rendbe jöttem.

Visszamentünk a kórházba ezzel.

A városban a többiekkel találkoztunk.

Elmondták, hogy bizony az SS-ek

A félszigeten lövöldözni kezdtek.

Odajött hozzájuk egy női egyén.

Mondta, hogy az amerikaiak

Nem messze, a közelben vannak.

Ne foglalkozzanak a zsidókkal,

Igyekezzenek menteni magukat.

 

13. rész. Felszabadulás

 

Május elsején a város felszabadult.

Az amerikai hadsereg oda bevonult.

A legénység teljesen néger,

Míg a tisztek pedig félvérek.

 

A számban kiütések keletkeztek.

A vitaminhiány az oka ennek.

Az egyik kiütést sajnos elharaptam,

Véreztem és fél arcban megdagadtam. 

 

Megkérdezheti tőlem valaki:

Hogy lehetett a tábort túl élni.

Ehhez először szerencse kellett,

Fontos volt az egészséges termet

Alapvető volt az élni akarás.

Ennek hiányával jött a halál.

Én sportos és húsz éves voltam.

Szerencsével élve megmaradtam.

Dachauban tiz hasonló fiúból

Kb. 8 fő életben maradhatott.

Aki eltávozott, annak többnyire

Flecktífusz volt a betegsége.

Míg a hatvan éves korosztálynál 

Nem igen volt életben maradás.

 

14. rész. Élet a háború után Németországban

 

A helyben felszabadult Häflingek[38]

A laktanyába bekerültek.

Az ellátás lett a németek feladata.

Ez lett életem egyetlen korszaka,

Amikor kereskedéssel foglalkoztam.

Azért, hogy az étrendet feljavítsam.

Egy kiló húskonzervért a városban

Fizettem egy doboz cigarettával.

Ugyanakkor a laktanyában

Fizettek nekem két dobozzal.

Így szereztem tojást, babot, lisztet.

Ezen kívül  sokféle ételeket.

 

A csíkos ruháktól megszabadultunk,

Rendes ruhákhoz hozzájutottunk.

Kaptunk igazolványokat Dachauból.

Az életünk normalizálódott,

De hazamenésről szó sem volt.

 

Hoztak különböző névsorokat,

Ez tartalmazta nevét azoknak

A volt magyar deportáltaknak,

Akik német földön élve maradtak.

A listákat gondosan átnéztem.

Egyszerre megakadt a szemem

Egy ismerős Rothschild Johan néven,

Ki korábban élt Zalaegerszegen

Most pedig található Lansbergben.

Elhatároztam, hogy megkeresem.

Keveset utazhattam vonattal,

Többnyire haladtam autóstoppal

Landsbergben a kórházat megkerestem,

A folyóson egy orvost megkérdeztem:

Rothschild doktor dolgozik- e itten?

A válasz magyarul hangzott el.

Kérdezett engem, miért keresem?

Mondtam, hogy ő az én nagybátyám,

Nevét láttam egy landsbergi listán.

Megtudtam, hogy nagybátyám elment ma

Wörishofenbe egy szanatóriumba.

Ott lett neki egy orvosi állása.

Sikerült nekem eljutottam oda.

Nagybátyám épp elment valahova.

Félórai várakozás után

Megölelhettem nagybátyám.[39]

Azonnal azt is elhatároztuk,

Továbbiakban együtt maradunk.

 

A szanatóriumot pát hét után

Kempten városába helyezték át.

Itt egy nagy kórház részévé vált,

Ahol főorvos lett nagybátyám .

A belgyógyászati osztályt vezette,

Én meg „ápolónő” lettem mellette.

Jánosnak járt egy komplett lakás,

Fizetést is kaptunk, és ellátást.

Így életünk kényelmesnek látszott,

De bennünket nagyon izgatott;

Mi van a családunkkal, rokonokkal,

Mi történt a mi otthonunkkal.

Mikor lehet hazamenni nekünk.

Hogy fog normalizálódni életünk.

 

Különböző térítők jártak felénk.

Menjünk Izraelbe, azt szervezték.

Mások kezdték az oroszokat szidni,

Őmiattuk nem szabad hazamenni.

 

Megkerestünk ottani vezetőket,

Hogy hazajutni nekünk segítsenek.

Sajnos ezek mind sikertelenek

Igazából én azt nem értettem,

Tőlünk már sok időt elraboltak,

És ezt folytatják a győztes hatalmak.

 

15. rész. Hazautazás

 

A nagybátyám valakitől hallotta,

Hogy a csehekkel eljuthatunk haza.

Gyorsan elmentünk Münchenbe,

A csehszlovák konzul helyére.

A konzul igen segítőkész volt.

Hazautazást nekünk biztosított.

 

Sok volt a romos ház Münchenben.

Az ablakokban ritka volt az üveg.

A városban villamos közlekedett,

Így München már ébredezni kezdett.

 

Kempteni kórházba visszamentünk,

A magyarokkal a hírt közöltük,  

Majd több mint húszan elindultunk,

Hogy mi Münchenben aludhassunk.

A Funk laktanya volt a szálláshelyünk.

Majd vonaton Prágába mehetünk.

Itt a Vöröskereszt törődött velünk.

 

Prága teljesen épp város volt,

A háború nyoma nem látszott.

Középkori építmények épek,

Ugyanakkor igen szépségesek.

 

Nagybátyámmal sétáltunk a városban,

Sütemények voltak egy cukrászdában.

Bementünk, hogy ilyet ehessünk.

Az eladó kenyérjegyet kért tőlünk.

Mondtuk, hogy deportálásból jövünk

Nekünk bizony nincs kenyérjegyünk.

Majd ingyen kapott süteményt ehettünk.

 

Kimentünk a vasútállomásra.

A szerelvényt nagy tömeg várta.

A vagonba már nem fértünk be,

Ezért felmentünk a kocsi tetejére.

Megjelent három orosz katona.

Felém nézett, az egyiknek pisztolya.

Egy bőröndömet elzabráltak,

Majd sietve eltávoztak

A kocsi tetején dörömböltem.

Mire meghúzták a vészféket,

És minket a kocsiba beengedtek.

Magyar határnál megállt a vonat.

Következett a vámvizsgálat.

Igazságtalan volt és embertelen.

A hazamenőktől sok holmit elvettek.

A vonat ismerős tájon robogott,

Ekkor a szívünk nagyon dobogott.

Megérkeztünk a pályaudvarra.

Ezerkilencszáznegyvenötben

Huszonhetedikén szeptemberben

Nagybátyámmal együtt hazaértem.

 

16. rész. Hazatérés

 

Elindultunk a régi lakásunkba,

Reméltem, hogy szüleim karjaiba.

Persze nem tudtuk mi vár ott ránk.

Becsöngettünk és ajtót nyitott anyám.

Elmondta, hogy elhunyt édesapám.

Mauthasenben Gyurival együtt voltak,

Ahol szerencsésen felszabadultak.

Igen rossz volt Gyuri állapota

Mindketten bementek a kórházba.

A betegek vérátömlesztést kaptak,

De apámnak rossz vércsoportot adtak.

Hogy én életben vagyok Anyám tudta,

Kis Rózsinak a Vöröskereszt megírta.

 

Nem maradt semmi ruhadarabom.

Kaptam egy ócska gumipapucsot,

És ezerötszáz pengőt a Jointól[40].

A pénz éppen ahhoz volt elég

Hogy enyém lehessen egy fokrém

Meg egy fogkefe. Ugyanis ezeket

Az oroszok zabrálták tőlem.

A nyomorban mégis örültem,

Hogy a nácizmust túléltem.

 

A lakásunkat belövés érte,

A bútorok egy részét szétverte,

Az ablakok üvegeket összetörte.

A bútorokat anyám pótolta,

Ezeket a nyaralóból felhozatta.

Az ablakokat is megoldotta.

A lakást lakhatóvá varázsolta.

 

Köszönhető volt a nyilasoknak,

Hogy Szentendrén megmaradt a csónak.

Az oroszoknak is részük volt ebben.

A következő pedig ez a történet.

Jöttek a nyilasok, velük volt a balta

Két csónaknak volt zsidó tulajdonosa

Ezeket szépen kilyukasztották.

És mint aki jól végezte dolgát

A csónakházból tovább mentek.

Később az oroszok megjelentek

Az ép csónakokat elúsztatták,

A lyukasokat pedig otthagyták. 

 

17. rész. Beindul az itthoni élet

 

Kerestem olyan állást, amelyikhez

Hasznosíthatom felkészültségemet.

Ilyen állást hiába kerestem.

A Laub Gyár alkalmazottja lettem,

Művezetői beosztást kaptam,

Amit nem találtam a legjobbnak,

Mert dolgozni a beosztottak,

Nálam sokkal jobban tudtak.

 

Magyarország ebben az időben

Az inflációban bajnokságot nyert.

Ha a fizetésünket megkaptuk,

Azt tört aranyra beváltottuk.

A tört aranyat anyámnak adtam,

Vásároljon szükséges dolgokat.

 

Az üzemek a dolgozóiknak

Természetbeli jutatást is adtak.

Így egy kályhaégőt én kaptam,

Petróleumot adtak Gyurinak.

Egy régi vaskályhát szereztünk.

A berendezést összeszereltük.

A belövés okozta falban lévő

Lyukon nézett ki a kályhacső.

És mire a tél megérkezett

A kályhával fűteni lehetett.

 

Bennem erős volt az az akarat,

Hogy műegyetemen tanulhassak.

Ehhez különbözeti vizsgákból

Kellett volna nekem vizsgáznom.

A felvételi kérelmet beadtam.

A vizsgákat utólag vállaltam

De elutasító választ kaptam.

Közben lett olyan lehetőség

Az egyetemre való bekerülés

Létrejöhet, ha lesz matematika

És fizika előfelvételi vizsga.

 

Megkérdezem bátyámat; Gyuri

Óhajtsz- e egyetemen tanulni.

Ha igen, az elsőbbség a tied

Én majd később, kísérletezem

Gyuri mondta, hogy ő úgy tervezte

Maradjon a továbbtanulása későbbre.

Legyek én egyetemi hallgató,

Ha ez  a lehetőség a most adódó.

 

17. rész. Egyetemi évek

 

Az előfelvételi vizsga

Nem volt különösebb probléma.

Így mikor a 22 éves kort elértem

A gépész kar vendéghallgatója lettem.

Egy egyetemi félév múlva

Volt a végleges felvételi vizsga.

Tárgya volt a matematika,

És természetesen még a fizika.

Volt írásbeli és szóbeli része.

Írásbelimnek volt a sikere,

Hogy szóbelizni nekem nem kellett,

És így rendes hallgató lettem.

 

A téli szünetben dolgozni mentem,

Így valamennyi pénzt kereshettem

Majd a Ganz ösztöndíjasa lettem.

Így tovább nőtt az én keresetem.

Amit még nagybátyám kiegészített.

 

Mikor harmadéves hallgató voltam

Gépész karból kivált a Villamos Kar.

Ennek az erősáramú szakán

Végeztem tanulmányomat tovább.

 

A Kísérleti Fizika Tanszéken

Harmadévesen demonstrátor lettem.

Így oktatói munkát végeztem,

Kutatásban is résztvettem,

És fizetésben is részesültem.

 

Ezerkilencszázötven évében

Több fordulat volt életemben.

Stein Pannit én feleségül vettem,

Jeles diplomában részesültem.

A végzett mérnökök munkahelyét

Központi szervezéssel intézték.

Behívtak engem a honvédséghez,

Elém egy kérdőívet helyeztek

Ezen egyetlen kérdés szerepelt:

Mikor akarok én bevonulni?

Odaírtam, nem kívánom ezt tenni.

Posta jött talán tíz nap múlva,

Amely a behívómat tartalmazta,

Így lett én belőlem katona.

 

A hidegháború élesedett,

Az ország fegyverkezni kezdett.

Az én privát pechem bizony az lett,

Az egyetemet ekkor végeztem.

 

18. rész. Évek a honvédségnél

 

A Haditechnikai Intézet

Beosztott dolgozója lettem.

Alhadnagyi rangba kerültem.

Egy félév után megkaptam

A főhadnagyi rangomat.

Az intézet dolgozói három

Eltérő csoportra voltak oszthatók

Az egyik a régi horthysta tisztek,

Általában jó szakemberek.

A második munkás káderek.

Az üzemek olyanokat küldtek,

Akik nagyszájú hangos emberek.

Fiatalokból állt a harmadik csoport

Ezek mérnökök és technikusok.

Így a légkör nem volt a legjobb.

 

A bekerült fiatal mérnököket

Azért, hogy minket kiképezzenek

Két hétre Táborfalvára küldtek.

Nem sokat ért a kiképzés,

De jó volt arra az együttlét,

Hogy egymással megismerkedjünk

És egyesekkel barátok legyünk.

A kiképzés vége felé voltunk,

Amikor lövészetet tartottunk.

A jelzés megszervezése rossz volt.

Parancsnok helyettes lőtt géppuskából

Nem nézte a célpontot és úgy lőtt,

Hogy eltalált egy ifjú mérnököt.

 

Engem beosztottak a tüzérséghez.

Felettesem egy munkáskáder,

Ki a jó fenébe kívánt engem.

Lövedék sebességet kellett mérni,

Amikor terepre kellett menni.

Nekem „elfelejtett” erről szólni.

 

Átkerültem a híradós osztályba,                     

A mikrohullámú szakosztályra.

A szakmai területek között

A mikrohullámú áramkörök

És még az ehhez tartozó antenna

Került érdeklődésem központjába.

 

Ezerkilencszázötvenegyben               

Jancsi, a fiam megszületett

A Mátrában méréseket végeztem

A hírt rádión közölték velem

Ötvenötben született lányom, Júlia

Így lett nálunk Jancsi és Juliska

 

Viadal a politikai tisztekkel

 

Az osztályokhoz kineveztek

Külön politikai tiszteteket.

Ezzel hatalmat kaptak olyanok

Akik nem értettek a szakmához,

Politika se volt náluk igazán ismert,

De hatalomra bizony tettek szert.

Politikai előadásokat

A mi részünkre ők tartottak.

Felolvasott a mi számunkra

Amely egy könyvből lett másolva,

Utána megkérdezte szomszédomat.

Ugye én jó előadást tartottam?

Később piszkálni kezdett engem.

Ennek okát én nem értettem.

Egy idő után panaszt tettem,

Ezt a minisztériumba küldtem

A politikai helyettesnek.

A kapott válasz igen rövid volt.

Valahogy olyan képen hangozott;

A helyzetet ön rosszul ítéli meg,

Továbbra is jó munkát végezzen.

A poltisztet később leszerelték

Ugyanis a következő történt:

Az illető egy ottani rajzolóval

Összejöttek az asszonyokkal.

Egyszer elhatározták, hogy feleséget

Adandó alkalommal cserélnek.

Valamin a két férfi összeveszett,

Ekkor a csere nyilvános lett.

A rajzoló elmondta dühében

Hogy idönkint cseréltek felesége.

Új politikai tisztet kaptunk,

Aki értelmesebbnek bizonyult.

Megtudta, hogy az elődje velem

Igen rossz kapcsolatot tartott fenn.

Én magatartására panaszt tettem.

Gondolom, hogy utasítást is kapott      

Hogy tegyen velem pimaszságot.

Ő is tartott nekünk előadásokat

Rosszul alkalmazta az idegen szavakat.

Mondom magamnak: Maradj nyugton!

Volt már nekem vele elég bajom.

Gondolom arcomon valami látszott,

Mert az előadó megszólított:

Vágó főhadnagy nem ért velem egyet.

Ha  provokálsz, akkor úgy kell neked!

Közöltem, hogy mit jelentenek

Az egyes idegen kifejezések.

Az előadó ezután mondta,

Hogy ő azokat jól alkalmazta.

A tények nem számítanak, hiába

Általában a hatalomnak van igaza.

 

A HM-nek ismét küldtem egy panaszt,

Előzőhöz hasonló volt a válasz.

Összeültek a politikai tisztek,

Ellenem készítsenek egy tervet.

Először is sor egyént felkértek,

Hogy körülöttem ők kémkedjenek.

Tevékenységemről jelentsenek.

Ezután egy tiszti gyűlést szerveztek,

Ehhez a HM-be is meghívót küldtek.

Elkészült a felszólalók listája

És emellett a mondanivalója.

Ez olyan elképzeléssel született

Hogy ne a politikai tisztek

Mondjanak rosszakat felőlem.

Az intézet politikai tisztje

Volt a gyűlés első beszélője.

A beszéd unalmas volt és szürke.

Ezután egy őrnagy kapott szót.

Kritizálta a hiányos beszámolót,

Hogy az nem említette nevemet, Vágót.

Majd egy másik őrnagy szólalt meg,

Felsorolta negatív tetteimet.

Így megtudtam összes bűneimet,

Melyeket a besúgok jelentettek.

Jelentkeztem én is szót kértem

Hozzászólásomban elmondtam,

Hogy a felsoroltak a valóságban

Hogyan történtek és azok milyen

Torzításokkal hangoztak el.

Olyanok felszólaltak mellettem,

Akik engem közelebbről ismertek,

Míg ellenem olyanok voltak.

Akik rólam nem sokat tudtak.

A kialakult káosz akkor szűnt meg,

Mikor felmerült, hogy ellenem

Pártfegyelmit kell indítani.

A döntést én el tudtam fogadni.

Bár nem tartottam érthetőnek.

Tiszti gyűlésnek milyen alapja van

Dönteni pártfegyelmi tartásában.

 

A pártfegyelmi pillanatok alatt,

Mint egy buborék, úgy szétpukkant.

A felhozott egyetlen vádpontját sem

Valóságnak elfogadni nem lehetett.

A poltisztek azt találták ki

Hogy köteles vagyok beírni

Az életrajzomba legalább egy évig

Hogy ellenem folytattak pártfegyelmit.

Ilyen büntetés ugyan nem létezett.

És a taggyűlésnek szavazni kellett.

De az nem foglalkozott a témával.

Én egyetértettem a határozottal

Minden életrajzomba beírtam.

„Ellenem pártfegyelmi folyt,

És a büntetésem az volt;

Az életrajzba be kell írnom,

Hogy ellenem pártfegyelmi folyt”.

Akik a feladatot kitalálták

Tán megértették az iróniát.  

 

Miniszteri bemutató

 

Elkészültünk két berendezéssel,

Amelyek sok egységből készültek

Ezek gépkocsiban helyezkedtek el.

Tartalmazott száz elektroncsövet

 

Ebben az időben került sorra

A miniszteri bemutatóra.

Így a berendezést terepen

Kipróbálni már nem lehetett.

A bemutató helye a Háros félsziget

 

A másik berendezésünket

Harminc kilométerre helyeztük el.

Az volt nekem a feladatom

Hozzam létre a kapcsolatot.

Az eredmény nehezen jött létre.

Harmadik napon már folyt a szemle,

Amikor megvalósult a kapcsolat.

Hozzátok ide a miniszter urat most.

Egyáltalán nem garantálhatóm,

Működni fog, ha letelik egy óra.

Farkas Mihály megjelent nemsokára.

Elmondtam, mit tud a berendezés,

Többcsatornás mobil összekötetés.

Olyanok voltak a telefonok,

Hogy benne voltak akkumulátorok.

Ha beszél valaki a telefonon

Be kellett nyomni a beszédváltót.

Benyomni, a miniszter ezt tudta.

Csak éppen fordítva alkalmazta,

Így másik berendezés kezelője

A minisztert nem igen értette.

De a miniszter ezt nem vette észre.

 

Az intézet valamennyi tisztje

Egyszerre ment el lövészetre.

Meghatározták központilag

Az elérendő találatokat,

Sokunknak nem volt gyakorlata,

Csupán hat lőszer használata

Volt engedélyezve egy évben,

Így nem volt sikeres a lövészet,

Akik a normát nem érték el,

A lőteret nem hagyhatták el.

Az intézet politikai tisztjének

Szózatát meghallgatni kellett,

Ebből mindnyájan megtudhattuk

Politikailag tudatlanok vagyunk.

A céltáblában nem Titót látjuk.

Lehet, hogy ma ez nevetséges

Ez az uszító beszéd nem volt vicces.

És igen szomorú benyomást keltett,

Hogy magas rangú tiszt ilyet beszélhet

 

Sztálin meghalt. Utóda Hruscsov lett

Aki tartott egy hosszú beszédet.

Elődje bűneit felsorolta.

Ez kihatott Magyarországra.

A párt főtitkára, Rákosi helyett

Nagy Imre miniszterelnök lett.

Kiderült, hogy az országban

A gazdaság rossz helyzetben van

Elkezdődött a honvédség leépítése,

Azaz sok katona leszerelése 

Az én szakosztályom is megszűnt

Valamennyien leszereltünk.

 

19. rész. BHG dolgozója lettem

 

A BHG Híradástechnikai gyár volt,

Elsősorban telefonközpontot gyártott.

Még átviteltechnikai berendezések[41]

És rádióadók is gyártásra kerültek.

Éppen leszerelésemkor elkezdték

Mikrohullámú eszközök fejlesztését.

Én ismertem az antennák elméletét

Feladatnak kaptam ennek tervezését.

A gyárban lényegesen jobban

Kellemesebben éreztem magam

Mint amilyen volt a honvédségnél

De azért itt is volt nehézség.

BME-n ezerkilencszázötvenben adták

Az első villamosmérnöki diplomát.

Korábban a Gépészmérnöki Karon,

Az ottani B tagozaton

Erősáramú oktatás folyt.

De híradás technikus mérnököket

Magyarországon nem képeztek.

A legtöbb mérnök önképzésen

Szerezte a szakismereteket.

Néha ezek nem voltak teljesek.

Ennek ellenére a magyar

Híradástechnikai ipar

Az analóg eszközök területén

Jól működő berendezést

Képes volt előállítani,

És külföldre is szállítani.

Megjelent a digitális technika,

És bekerült a korszerű iparba.

 

Két találmányomat fogadták el

Megjelent egy tudományos cikkem

Ez volt a gyárban az eredményem.

 

A politikai tisztek utánam nyúlnak.

 

Adódott egy lehetőség nekem,

Hogy a KFKI-ba dolgozni menjek.

A részletekben is megállapodtam

Ezután tőlük azzal búcsúztam,

Hogy jelenlegi munkahelyemnek

Elküldik a kikérőt énértem.

A kikérő nem akart megérkezni.

Kénytelen voltam őket felhívni

A személyzetis közölte velem

Hogy az állás nincs teljesen rendben

Nem jött még meg kiutalás,

Anélkül nem intézhető az állás.

Ez nem felelt meg a valóságnak

A gyár személyzetistől megtudtam,

Hogy a honvédség véleményt írt rólam,

Hogy én megbízhatatlan vagyok,

Ellenem pártfegyelmi is volt.

De miután én leszereltem

Ezt lebonyolítani nem lehetett.

Valóban a fegyelmi bizottság

Szerint nem volt igaz ellenem a vád.

Bőven elég volt ahhoz másfél év,

Hogy kapjak valamilyen büntetést.

A minisztériumba megint írtam,

Ahonnan semmilyen választ nem kaptam.

A minisztériummal közöltem;

Előző levelem aláírás ellenében

Adtam át mikor és mely személynek.

És ha azzal nem akarnak foglalkozni

Akkor más szervhez fogok fordulni.

Ezután behívtak a minisztériumba

Ahol egy egyén nekem azt mondta,

A szöveget nem változtathatják meg

Mindössze annyit megtehetnek

Írnak hozzá egy mellékletet

Amikor a minősítés íródott

Sajnos a korszak olyan volt,

Hogy sokszor ami abban szerepelt

Az tényekkel nem mindig egyezett.

Azóta több mint ötvenöt év telt el

De a levelük nem érkezett meg.

 

20. rész. Vissza az egyetemre

 

Frey Tamás barátom szólt nekem,

Dolgozhatok az egyetemen.

Ezzel a lehetőséggel éltem,

És a Villamosságtan Tanszéken

Egyetemi adjunktus lettem.

 

Az esti tagozaton oktattam.

Ahol eleinte hibáztam,

Mert mindazt mondani kívántam

Amit én a témáról már tudtam.

 

21. rész. Haladás a szamárlétrán

 

A tanszéken három csoport alakult

Elsőt vezette Simonyi professzor úr.

Ide tartozott a híradástechnikus

Hallgatók részére az oktatás,

És az ezzel járó kutatás.

A második főnöke Fodor Gyurka,

Ki a műszeres hallgatókat oktatta.

A harmadik csoport vezetője én lettem. 

Az erősáramú diákok hallgattak engem.

Ezzel a szamárlétrára ráléptem.

Egy csoportot kellett szerveznem,

Akik az oktatásban segítenek nekem.

Előadásokhoz írtam jegyzeteket.

Egyúttal az Akadémián jelentkeztem,

Hogy tudományos címet szerezzek.

Tudományos értekezést kell írni.

Azt bizottság előtt megvédeni.


A karon kevés docens dolgozott.

Nyolc adjunktusnál várható volt,

Hogy kandidátusi címet szereznek.

És ők „megbízott” docensek lettek.

Én is ezek közé kerültem.

Nemsokára disszertációval kész lettem.

Majd azt nyilvános vitán megvédtem.

A kandidátusi fokozatot enyém lett.

Utána a „megbízott” nálam már nem szerepelt.

Majd tíz évig voltam a dékánhelyettes.

A doktori értekezéssel is elkészültem

Amelyet sikeresen megvédtem.

Ezután egyetemi tanár lettem.

Álljuk meg ennél a lépcsőfokon!

Ez volt a vágyam már ifjúkoron.

Bár igazán sosem reméltem,

Hogy ezt valamikor elérem

Nincs ezután miért küzdeni,

Valamilyen újabb célt elérni.

Vannak még olyan lépcsőfokok

Címek, beosztások megkaphatók,

Amelyek hiúságomnak tetszettek,

De célt számomra nem képeztek.

Így hat évig a kar dékánja lettem

Miután a megbízatás vége lett.

Négy évig voltam a Kandó Főiskola

Vezetője, azaz főigazgatója.

Félállásban a műegyetemen

Óráimat megtartottam eközben.

Az aktív időszakom alatt

Öt könyvet, könyvrészletet írtam,

Egy angol nyelven jelent meg.

Egy pedig négy kiadást ért el.

Hetvenkét tudományos cikkem             

Különböző nyelveken jelent meg.          

                                                                

Számos előadásom hangzott el               

Konferenciákon és egyetemeken.           

Több külföldi egyetemmel                      

Így Ilmenauval kari szinten

Tanszéki vonalon Karlsruhevel,

Továbbá Grazzal és, Pozsonnyal,

És ezen kívül a japán Tokióval

Kapcsolatokat létesítettem.

Az egyetemi munkámat élveztem

Ma is úgy vélem ez való énnekem.

A tanszéken az általam irányított

Négy főből kettő lett egyetemi tanár

Egyik tanszékvezető teendőket is ellát

És a Grazi Villamos karon Dékán.

Egy fő docensi kinevezést kapott.

Egy pedig lett megbízott professzor. 

Hat aspiránsnak voltam vezetője

Őt a kandidátusi címet megszerezte

A hatodik értetetlenül eltűnt előlem

Így nem érvényesült a segítségem.

 

Vettem egy telket Esztergom mellett

Közel a Dunához a Szamár hegyen           

Meg kell nekem mondanom őszintén       

Nem ment nekem jól a fölművelés

De az ipari munkában jeleskedtem,

Sok mindent magam megépítettem.

 

22. rész. Kandó Kálmán Villamosipari Főiskola

 

Úgy adódott, bár erre nem törekedtem,

Két helyen, ahol tudásomat szereztem,

Később az intézmény vezetője lettem.

A Villamos Kar dékáni beosztása mellett,

Később főigazgatói beosztást is elnyertem. 

A Kandó Főiskolán, amely abból

Szakiskolából nőtte magát ki, ahol

Én villamos ismereteket szereztem.

Fizikai munkát is magamévá tettem.

 

A főiskolán tapasztaltam ellenszenvet.

Lehet, hogy ez szolt személyemnek,

De ennek többek között az is lehetett az oka

Hogy minden vezető a egyetemről került oda.

 

A főiskola volt volt három helyen.

Az egyik a nyolcadik kerületben.

Másik található a Bécsi úton.

A harmadik Székesfehérváron.

Mert ott volt egy gyár, a Videoton.

 

Egy pár hét tájékozódással telt el.

Hogy kellő ismeretem legyen nekem.

Megtudtam, hogy a pesti részlegben

Az informatika oktatása korszerűtlen.

Vásároltunk új számítógépeket.

A tananyagot módosítani kellett.

Ugyanakkor ezzel egy időben

Sikerült biztosítani nekem

Hogy legyen minden tanegységnél

Korszerű személyi számítógép

Az oktatás is ezekkel történjék.

 

Majd következett a bruttósítás.

Kellett egy bérezési megoldás

A dolgozóknak kell majd adót fizetni.

A bérét pedig úgy kellett a felemelni.

Hogy az adózás után a jövedelme

Annyi legyen, mint korábban a bére.

Ekkor derült ki én számomra,

A bérszámítás külső cég csinálja.

A cég az új számítást nem vállalta.

A bérosztályunk szintén elutasította.

Felvettem Frey Jutkát[42] bérosztályra,

A feladatot számítógépen megcsinálta.

Így a bérét mindenki időre megkapta.

 

A következő feladat egy kórszerű könyvtár

A könyvek elhelyezése folyamatban volt már.

Ebben nekem semmi érdemem nem volt

Szereztem egy nyilvántartási programot.

Ezt a Frey Jutka gyorsan adaptálta.

Lett a főiskolának egy modern könyvtára.

 

Adottak megoldandó személyi kérdések

A felvételik nem okozottak nehézséget

A szabály az egyetemmel megegyezett

Elbocsátási feladat adódott két főnél.

Az intézet vezetője az egyiknél

Kérte az egyik docens elküldését.

Nem fogadta meg az utasítását.

Rosszul, hibásan végzi munkáját.

Ugyanakkor tudomásomra jutott

Hogy üres szobákba benyitogatott

Ott Amerikába telefonálgatott.

Közöltem vele, ha egy hét alatt

A főiskolára kikérőt jútat.

Akkor simán egymástól elválhatunk

Vagy ellene fegyelmit indítunk.

A kikérőt időben megkaptuk.

Rövidesen az illető egy új újságban

A főiskolát támadta hazugsággal.

Egy sajtó első és utolsó számának

Propagandát neki nem kívántam.

Így az üggyel továbbiakban

Én semmit sem foglalkoztam.

 

Egy revizornő nyugdíjas lett

Helyette új dolgozót felvettem.

Meghallottam, amint azzal dicsekedett

Ő egy napi munkát tíz perc alatt elvégez.

Küldtem neki egy felszólító levelet

Írja le, hogy eddig mi-mindent végzett. 

Tizenöt sor lett a beszámoló hossza,

Ez volt kb. két hónap munkája.

Felszólítottam az illetőt

Hogy hozzon egy kikérőt.

Ne legyen annak nyoma,

Hogy távozásának oka

Az ő gyenge munkája.

 

Az én főigazgatói megbízásom

A gyakorlat szerint három évre szolt.

Minisztériumból megkérdezték

Vállalok e még három évet még.

Közlöm, hogy most vagyok 64 éves

Három év múlva 67 leszek

Vezető 65 év után nem lehet

Mire elhangzott a válasz

Később újból felhívnak

Jelentkeztek pár nap múlva;

Legyek az intézmény főigazgatója

Ezután még két éves időtartamra.

Mielőtt a két év lejárt volna

Szervezkedés indult ellenem.

Mivel harcolni nem volt kedvem.

Kértem a nyugdíjazásomat,

És a beosztásomról lemondtam.

Hatvanhat évesen nyugdíjas lettem.

 

23. rész. Családi események

 

Jancsinál született két unoka

Dávid volt a fiú, a lány Szilvia.

E világra jött Juli lányomnál

Ildikó, a harmadik unokám.

Panninak megrepedt az aortája

És utána eltávozott túlvilágra

Idővel jobba lettem Natival,

Ma is énértem tesz jó sokat.

                                       

 24. rész. Zárszó

 

Ebben az évben kilencven éves leszek

Így sok minden történt még velem

Versem azonban most befejezem.

 

 



[1] 2009-ben befejeztem az Önéletrajzom. 2013-2014-ben ez alapján írtam ezt a verset. Ez rövidebb és nem tartalmazza az ábrákat. 

[2] Szabolcs u. Régi zsidó kórház (Weisz Aliz épület)

[3] Lásd az Önéletrajz 5. oldal felsőrészén lévő fényképet.. A képen jobb oldalon 5 fő lemaradt.

[4] Lásd az Önéletrajz 5. oldal alsó rész baloldalán lévő fényképet.

[5] Lásd Önéletrajz 6. oldal

[6] Legrégebbi emlékem

[7] 9 éves koromig csak kellemetlen emlékem maradt.

[8] A Nagy körút és a Rákóczi út sarkán az úttest közepén.

[9] Antiszemita tornatanár.

[10] Csak az én dolgozatom lett jeles.

[11] Lásd az Önéletrajzban 9. oldalon lévő fényképet.

[12] Ez a sor kissé artikuláltan mondandó.

[13] Ekkor már olvastam Einstein egy népszerű könyvét a relativitás elméletről. (Michelson és Morly kisérlete)

[14] Valószínűség számítás.

[15] Auschützben meghalt.

[16] Miskolc 107 munkásszázad.

[17] 120 vasútépítő munkásszázad.

[18] A századot magunk között „Stolmár cirkusznak” neveztük.

[19] Nekünk kíséret nélkül tilos volt közlekedni.

[20] Tatabánya egy része.

[21] Kb. 40 km. utat tettünk meg hátizsákkal.

[22] Anyám nem csak nekem, hanem saját magának, apámnak és a bátyámnak is szerzett svájci menlevelet.

[23] Lásd Önéletrajz 27. oldal.

[24] Nach Dachau

[25] Munka szabaddá tesz.

[26] szalmazsákon

[27] Eine Bette, zwei Männer, eine Decke

[28]Tiszta zsidó zsiradék.

[29] Komiszkenyér volt a magyar és a német honvédségnél rendszeresítve. A kenyér barnás és téglaalakú..

[30] Kiütéses tífusz.

[31] Szobaparancsnok.

[32] Injekciós tűvel. Feltehetően a vérből a tifusz elleni gyógyszert kívántak fejleszteni.

[33] kórház

[34] Lásd Önéletrajzom 20. oldal.

[35] Felvonulási tér.

[36] Lásd életrajzom 20. oldalán lévő ábra.

[37] Vőlkscher Beobachter

[38] Foglyok.

[39] Lásd Önéletrajz 26. oldalát.

[40] Egy szervezet, amelynek feladata volt az üldözöttek segítése.

[41] Ez e telefon közpntokat összekötő vezeték használhatóságát megtöbbszörözte.

[42] Frey Tamás barátom villamos mérnök lánya.

Comments