Zongora alapvizsga
9. tétel

9. tétel: A barokk kor hangszeres zenéje - 2

A szvit különböző jellegű tételekből álló hangszeres mű, jellemzően a barokk zene műfaja. Leggyakrabban tánctételek párokba állított sorozatából áll. A lassú-gyors, páros-páratlan táncpárok idővel sorozatba rendeződtek. A tételek általában azonos hangneműek.

A szvitek gyakori tételei (sorrendben)[szerkesztés]

• Allemande – mérsékelt, páros ütemű

• Courante – gyors, páratlan ütemű

• Sarabande - lassú, páratlan ütemű

• Gavotte – gyors, általában alla breve

• Bourrée - gyors, páros ütemű

• Menüett – moderato, páratlan ütemű

• Gigue – gyors, páratlan ütem

Allamande:

•  A már az 1500-as években megemlített, lassú, páros ütemű, feltehetően eredetileg német tánc ugyanakkor francia területről vált népszerűvé mind a francia és az angol udvarban is. Az 1600-as évek népszerű táncát Angliában almain-ként, vagy almand-ként ismerték.[4] Az angol udvarban fellelt leírások szerint az allemande-ot a táncoló párok egymás kezét megérintve, a bálteremben körbejárva táncolták.

• A páros lüktetésű mérsékelt tempójú allemande jellegzetes tizenhatodos – egy, két vagy három tizenhatod – felütéssel kezdődik 

• A német zeneszerző, Johann Jakob Froberger és J. S. Bach főleg billentyűs hangszerekre írt szvitjeiben is a hagyományos, lassú tempójú allemande hallható.[5] Pl.: J. S. Bach: Francia szvitek (BWV 812–817) 

Courante: Feltételezhetően a courante eredetileg egy olasz, gyors, futólépésben járt népi tánc volt.[3]

A courante futást jelent. A 16. század végétől a francia udvarban, majd ezután kétszáz éven keresztül az európai arisztokrata bálok népszerű, páros tánca lett. A gálatánc során a táncosok apró előre, hátra történő ugró lépéssel táncolták, kezükkel arcukat hol eltakarva majd karjukat arcuk elől elmozdítva játszották.

A korai udvari táncok során a courante-ot rövid, három pár által udvarlást utánzó pantomim játék is megelőzhette.[4]

Jellegzetes courante ritmus, pl. 1.[5]

Jellegzetes courante ritmus, pl. 2.

A műzenében a courante bekerült a barokk szvitek stilizált tánctételei közé,

Sarabande: lassú, hármas lüktetésű, eredetileg spanyol tánc, a barokk szvitek része.

Valószínű, hogy a mórok és az arabok honosították meg Spanyolországban, és onnan került át Franciaországba és Itáliába is. A franciák kiváltképpen megkedvelték és színpadon is meghonosították, mint a balletek egyik kiegészítő részét. A szvitekben általában a harmadik tételként hangzik el, az élénkebb tempójú courante után.

Nevét egy Zarabanda nevű táncosnőre is vissza szokták vezetni, aki egy régi spanyol forrás szerint, «kicsapongó táncaival több bajt hozott az országra, mint a háború». A 16. század végén Cervantes és Shakespeare is említik. Eredetileg erotikus jellegű tánc volt, mely azonban később mind előkelőbbé és méltóságteljesebbé alakult át; rendszerint szóló-táncosnő adta elő.

Gavotte: A gavotte népi eredetű francia régi társastánc, XIV. Lajos udvarában divatos gála tánc volt, majd a barokk szvitek egyik stilizált tánctétele lett.

 A francia élénk néptánc során a paraszt párok megcsókolják egymást, sorban járt páros táncként, vagy körtáncként járják, közjáték figurákkal. A páros ütemben, félütemes hangsúlyozott felütéssel kezdődő és hangsúlyozott frázisú tánc nevét Praetorius óta Franciaország délkeleti régiójából, a dauphinéi Gap városából származtatják, de a tánc ma nem ott, hanem inkább Bretagne-ban és baszk földön dívik [A 17. század végétől az élénk, alla breve tempójú 4/4-es vagy 2/2-es ütemmutatójú gavotte, mint hangszeres darab jelenik meg, majd mint a barokk szvitek egyik tétele először a francia zeneszerző, Nicolas Lebègue műveiben fordul elő, később Couperinnél, Georg Friedrich Händelnél és J. S. Bachnál is. A barokk szvitek tételeként megjelenő gavotte kéttagú formájú, mind két részt ismétléssel játszották. Ugyanakkor a gavotte a szvitek tételeként gyakran másodmagával szerepel, bordunos musette formájában, ezáltal a későbbi trió egyik előzménye volt.[4]

Bourrée: A bourrée valószínűleg a franciaországi Auvergne térségéből származó facipőben járt kopogós népi tánc. Az igen feszes ritmusú bourrée mind a mai napig élő tánc Auvergne térségében és Franciaország más régióiban is. A ma ismert változatait páros táncként, körtáncként illetve sortáncként is járják, ritmusa Auvergne alsó részén – Montagnarde - hármas ütemű, míg Auvergne felső részén - Auvergnate (Auvernhatas) - kettes ütemű.[2]

A műzenében a barokk szvitek bourrée tétele kéttagú formájú, néha további második bourrée tétel is követi, de előfordulhat, hogy a két bourrée együtt egy nagyobb hármas formává áll össze. A-B-A.

A szvitek bourrée tételei a népi tánchoz hasonlóan eltérő ütemmutatójú lehetnek, előfordul 2/4-es, 4/4-es, de 3/8-os ütemmutatójú bourrée is.[3]

A menüett régi 3/4-es lüktetésű francia népi társastánc, amelyik a 17. században bekerült a főúri táncok közé, és oda is tartozott egészen a 19. századi báli táncok megjelenéséig.

A barokk szvit része Georg Friedrich Händelnek és Johann Sebastian Bachnak köszönhetően lett, viszont a bécsi klasszika korában érte el népszerűsége csúcspontját, amikor is általában a szimfóniák részeként szerepelt. A mannheimi iskola ugyan a 4. tételnek írta elő a szimfóniákban és szonátákban, de a gyakorlatban Joseph Haydn óta a 3., utolsó előtti tételként hangzik el.

A menüett szerkezete gyakran egy háromrészes dalforma, például A-B-A, értsd Minuetto – Trio – Minuetto , de általában az A és B rész is két-három részre tagolódik. A végén az A rész ismétlés nélkül visszatér.

A gigue (ejtsd: dzsig) vagy giga eredetileg gyors, élénk népi tánc, amely a barokk szvitek, szonáták tételei része lett. Az operákban általában mint balettbetét szerepelt, igen élénk mozdulatokkal és derült zenei hangulattal.[1]

A gigue általában páros, de páratlan (három részes) hangcsoportokra oszló ütemnemben fordul elő, például 12/8 vagy 4/4-es ütemben triolás zöngecsoporttal. Vannak 12/16-os vagy 24/16-os beosztásúak is. A gigue-et a kutatók az angol „jig” vagy „jigg”, esetleg „chique” nevű táncból eredeztetik, aminek az átkomponált formáját angol virginalisták tették népszerűvé. Angliából a 17. században terjedt el Európában. Közép-Európában a század közepén kezdte alkalmazni Froberger, Rieckh és Chambonniers.[2]

A barokk szvitek stílizált tánctételeként általában az utolsó tételként szerepel, ily módon Bach, Händel és Telemann szvitjeiben is gyakori tétel. Händel általában 12/8-os, Bach pedig 4/4-es vagy 4/2-es ütemmutatót használt, míg Christoph Willibald Gluck balettzenéinél 6/8-os ütemű gigue is található. Nyolcadértékű hangjegynél kisebb nem igen fordul elő, kivéve, ha a második vagy a kezdő két nyolcad tizenhatodra fel nem oszlik.

Létezett gigue nevű vonós hangszer is, amelynek hátlapja gömbölyded, ellentétben a violával, a hangszer rezonáló szekrénye sonkára emlékeztető formájú volt, innen az elnevezése, (gigue=sonka)