A csembaló egy pengetős hangszer, hiszen a húrok pengetésével adott ki hangokat. Ebből kifolyólag nem lehetett rajta dinamikusan játszani, csak piano hangzásban. Nem lehetett legatoban játszani vele, mert a hangjai nem zengtek, hanem a leütés után egyből elhalkultak. Leginkább szobákban ,kisebb helyiségekben használták. A hangterjedelme 5 oktáv volt.
A csembalóval szemben a zongora megnövelte a dinamikai lehetőségeket, illetve a klaviatúra alsó és felső tartományának kibővítése is új kifejező eszközt adott a zeneszerzők kezébe. A pedál használatával további színeket csalhattak ki a hangszerből.
A dinamika gazdagabbá vált (például Schubert már használt ppp (piano pianississimo=nagyon-nagyon halk) és fff (forte fortississimo=nagyon-nagyon erős) előadási jeleket 1826-ban). A dinamika alsó és felső határainak szétfeszülése eredményeképpen 1802- ben Loud elkészítette az első olyan hangszert, ahol a húrozat átlós irányban volt elhelyezve: kereszthúros. 1815-ben Broadwood kipróbálta az öntvény keretet (páncéltőke). 1822-ben Sebastien Érard bemutatott egy új rendszerű mechanikát (kettős kiváltó angol mechanika) és megvastagította a hangszer húrjait. 1826-ban Pape a kalapács fejének bőrözését filccel váltotta fel, majd 1842-ben a klaviatúra méretét nyolc oktávra bővítette (összehasonlítva a hat és fél oktávos Streicher zongorával, amit Ludwig van Beethoven is használt).
A folyamatos fejlesztések eredményeképpen a mechanika egyre kiegyensúlyozottabbá és érzékenyebbé vált. Az Érard mechanika fürgébb repetíciót (ismétlést, mivel a billentyű ismételt lenyomásához nem kellett azt teljesen felengedni) és nagyobb dinamikai szélsőségeket tett lehetővé.