Zongora alapvizsga
1. tétel

tétel: A zongora bemutatása, története

A zongora billentyűs, polifón (sokhangú) billentyűs alaphangszer. Billentyűzete kalapácsokat hoz mozgásba, melyeknek a húrokra mért ütése hozza létre a hangot. A mély hangokhoz 1-1, a magasabb hangokhoz 2-3 húr tartozik. Mai formája a 19.század első felében alakult ki és terjedt el . A hang megszólaltatásának módja a többi hangszerhez képest egyszerűbb, és viszonylag könnyebben elsajátítható. Népszerűségének oka az is, hogy egy játékos több szólamot képesegyidejűleg megszólaltatni rajta, így zenekari vagy kórusműveket, de akár operákat is könnyen előadhatunk segítségével. Ilyen szempontból a zeneszerzők és karmesterek fontossegédeszköze. Irodalma rendkívül gazdag, minden más hangszernél nagyobb.

1709-ben, Bartolomeo Cristofori olasz csembalókészítő készítette az első olyan csembalót, amely hangerőkülönbségek megszólaltatására is képes volt. Ez az új szerkezet (cembalo con piano e forte = hangos és halk hangú csembaló) a húrokat nem pengetéssel, hanem kalapácsok alulról felfelé való megütésével szólaltatja meg, de a hangszert továbbra is csembalónak hívták. A „pianoforte” elnevezés, melyet jóval később „piano”-ra rövidítettek, csak 1732-ben jelent meg. A billentyűzet és a kalapács összekapcsolása akkoriban hangszerész körökben a kor nagy kérdése volt. Ez a zongora ugyanazokból az alkatrészekből állt, amelyek a hangszerre ma is jellemzőek.

A zongora alakjai

A 19. század első felében számtalan alakú és fajtájú zongorát fejlesztettek ki, de később, a 19-20. századra a zongora nemcsak hangversenyhangszer, hanem az otthoni zenéléslegkedveltebb és legsokoldalúbb hangszerévé vált. Számos formáját alakították ki, amíg jelenlegi alakjuk kifejlődött. Két alaptípust különböztethetünk meg, a vízszintes zöngeszekrényes zongorákat, és az álló húrozatú pianínó jellegű zongorákat.

A 19. század első felében számtalan alakú és fajtájú zongorát fejlesztettek ki. A csembaló alakú zongorákat az álló zongorák és az asztalzongorák váltották fel. A helyszűke, azaz a városi polgárok lakásának kisméretű szobái tették szükségessé a kisméretű hangszerek kialakítását. Kezdetben, helykímélés céljából, a húrozatot függőlegesen helyezték el. Az állózongorák úgynevezett piramis-, zsiráf- vagy szekrényzongorák voltak. Elnevezésüket külső burkolatuk formája után kapták. Ha a zongora húrozatát kissé jobbra döntötték, úgy, hogy a basszus leghosszabb húrját a hangszer közepe táján feszítették ki, akkor az külső formájában egy, a billentyűzet fölé emelt piramist mutatott. Ha a húrozat merőlegesen állt, és a vázat az akasztószögecsek tartógerendájának formájára készítették, úgy a zsiráf hajlott, hosszú nyakára emlékeztető formát kapták. Ezt elnevezték zsiráfzongorának. Amikor a húrozatot téglatest alakú burkolattal látták el, szekrényzongorát kaptak. Ezeknél a zongoráknál a hangolószögeket tartó gerenda alul, a billentyűzet közelében volt (Ez különbözteti meg a későbbi pianínóktól az álló zongorákat). A külső kialakításában nagy szerepet játszott az asztalos ügyessége is, mivel az empire- és a Biedermeier-stílus díszes és ízléses munkákat követelt meg.

A billentyűk száma a zongorán

A standard zongorán 88 billentyűt találsz: 52 fehéret és 36 feketét. Pedig az első hangszer csak fele volt a mostaninak. Mielőtt Cristofori feltalálta volna a zongorát, a csembaló volt az elsőszámú billentyűs hangszer. A csembaló 60 billentyűvel rendelkezett, ez azzal járt, hogy mindenféle csembalózene öt oktávra korlátozódott.

A hangszergyártók egyre nagyobb zongorákat készítettek, hogy az olyan komponisták, mint Mozart és Haydn új kihívások elé állíthassák a hangszert. A romantikusok – Chopin, Liszt – idején a zongora már 7 oktávos volt. Az 1880-as évek vége felé a Steinway zongoragyár megalkotta a 88 billentyűs zongorát. Ezen a hangszeren hét oktáv volt, illetve további három hang az alsó regiszterben (A, B, H). A mai zeneszerzők ennyi hangra korlátozzák magukat.

A bécsi Bösendorfer cég készíti a legnagyobb hangterjedelmű koncertzongorát, amelynek hosszúsága 290 cm, és 8 oktávot fog át (szubkontra-C-C5).

A zongora története

A zongora billentyűs, polifón (sokhangú) húros alaphangszer. Egy billentyűsoros, és ez áll összeköttetésben a kis kalapácsokkal. hangszekrényben fémhúrok adják a hangot. A hang megszólaltatásának módja a többi hangszerhez képest egyszerűbb, és viszonylag könnyebben elsajátítható. Népszerűségének oka az is, hogy egy játékos több szólamot képes

egyidejűleg megszólaltatni rajta, így zenekari vagy kórusműveket, de akár operákat is könnyen előadhatunk segítségével. Ilyen szempontból a zeneszerzők és karmesterek fontos segédeszköze.

A zongora elnevezése

A zongora szót Barczafalvi Szabó Dávidnak köszönhetjük, aki a nyelvújítás korában számtalan új magyar szót gondolt ki. Nem vette át az idegen nyelvekből az effajta hangszerekmegjelölésére használt szót, hanem újat hozott létre.

Az ő korában a zongoraféle hangszerek neve külföldön clavecin (klav-szen), épinette, cembalo (csembaló), pianoforte, fortepiano, Klavier és Spinet volt.

Ezek a szavak vagy a hangszer egyik jellegzetes alkotórészét emelték ki, mint például a billentyűzetet (claves), a húrt megszólaltató tüskét (épinette), vagy a kalapácsos zongoránála játék lehetőségét: erősen-gyengén (forte-piano).

Ezzel szemben Barczafalvi Szabó Dávid a zeneszerszám hangzásából indult ki, és a zeng, zsong szóból (esetleg a zong, zonog tájszóból), valamint feltehetően az orgona szó együttes hangzása alapján faragta a zongora szót. Ez a szó is, mint minden újítás, lassan mentát a közhasználatba.

Kialakulása

A zongora elődei azok a hangszerek, ahol a húrok billentyű segítségével szólalnak meg, pengetéssel vagy ütéssel. A zongora egyik eredetét az ókorban már ismert szerszámban, a monochordban kereshetjük, amely egy zöngeszekrény felett kifeszített húrból állt, amely húrt egy mozgatható ékkel rövidebb-hosszabb hangzó részre lehetett osztani. A középkorban a monochord inkább tudományos hangmagasságmérő eszköz volt, hangszerré akkor lett, amikor a zöngeszekrény fölé több húrt feszítettek ki és szólaltatták meg. Ez lehetett akár pengető (ujj, plectron), akár ütögető (kalapács). Így jöttek létre a cimbalmok, hárfák, lantok ősei. Az a gondolat, hogy a kifeszített húrok sorát egy gépezet – a billentyűzet –segítségével szólaltassák meg, csak aztán ölthetett testet, hogy az orgona billentyűzete megállapodott formát kapott, tehát a 18. század után.

Klavikord, csembaló, spinét, virginál

A zongora közvetlen elődjének tekinthető a klavikord. Az asztalra helyezhető, téglatest alakú rezonátortest a keresztben kifeszített (rendszerint kettős) húrokat a billentyűzettel összeköttetésben álló érintők (úgynevezett tangentek) szólaltatták meg úgy, hogy azokat megütötték. Működési elve eltér a csembaló típusú rendszerektől (csembaló, spinét, virginál), ahol a kifeszített húrokat billentyűzet közbeiktatásával, de pengetéssel hozták rezgésbe. A csembaló polifón billentyűs kordofon hangszer. A billentyűkkel párhuzamosan futó húrok megszólaltatása azok megpendítésével történik egy, a billentyűkkel összekapcsolt pengetőmechanika segítségével. Hangterjedelme 3-5 oktáv. Általában egy vagy kétsoros billentyűvel (manuál) látták el. Kisebb hordozható változata a spinét, vagy virginál, amelynél a húrvezetés a billentyűkre merőleges. A csembalónak a barokk hangszeregyüttesben alapvető szerepe van, a basso continuo szólamát játssza.

Zongora

Bartolomeo Cristofori új hangszere, a zongora forradalmi újításokat hozott a billentyűs hangszerek történetében. Az olasz mesterrel egy időben a francia Jean Marius és a német Gottlieb Schröter is kísérletezett zongorakészítéssel, ám szerkezeteik sokkal kevesebbet tudtak, mint Cristoforiéi. Ezekben szinte változatlan formában már ott voltak a mai, legkorszerűbb zongorák alkatrészei. A kalapácsok sora külön kalapácslécben helyezkedett el. A kalapács feje nem fából volt, hanem szorosan összegöngyölt pergamenből, ennek húrt ütő része bőrrel volt átragasztva. Cristofori minden billentyűhöz külön hangfogót szerkesztett, ez a billentyű elengedésekor ráfeküdt a húrra, és megakadályozta annak további rezgését. Mozgó kapcsolómű tette lehetővé, hogy a kalapács a húr megütése után eredeti helyére essen vissza. Az új zongorát először 1711-ben Scipione Maffei írta le részletesen, majd szakmai ismertetőjét 1725-ben német fordításban is közölték. Óriási jelentőségű volt ez a lényegében műszaki tanulmány, hiszen az abban foglaltak alapján indult el Európában a zongoragyártás.

Csembaló és zongora

A csembalóval szemben a zongora megnövelte a dinamikai lehetőségeket, illetve a klaviatúra alsó és felső tartományának kibővítése is új kifejező eszközt adott a zeneszerzők kezébe. A pedál használatával további színeket csalhattak ki a hangszerből.

A dinamika gazdagabbá vált (például Schubert már használt ppp (piano pianississimo=nagyon-nagyon halk) és fff (forte fortississimo=nagyon-nagyon erős) előadási jeleket 1826-ban). A dinamika alsó és felső határainak szétfeszülése eredményeképpen 1802-ben Loud elkészítette az első olyan hangszert, ahol a húrozat átlós irányban volt elhelyezve (kereszthúros). 1815-ben Broadwood kipróbálta az öntvény keretet (páncéltőke). 1822-ben Sebastien Érard bemutatott egy új rendszerű mechanikát (kettős kiváltó angol mechanika) és megvastagította a hangszer húrjait. 1826-ban Pape a kalapács fejének bőrözését filccel váltotta fel, majd 1842-ben a klaviatúra méretét nyolc oktávra bővítette (összehasonlítva a hat és fél oktávos Streicher zongorával, amit Ludwig van Beethoven is használt).

A folyamatos fejlesztések eredményeképpen a mechanika egyre kiegyensúlyozottabbá és érzékenyebbé vált. Az Érard mechanika fürgébb repetíciót (ismétlést, mivel a billentyű ismételt lenyomásához nem kellett azt teljesen felengedni) és nagyobb dinamikai szélsőségeket tett lehetővé.

Zongorakészítők

A kor elismert orgonakészítője, Gottfried Silbermann (1683–1753) Freibergben is épített zongorákat Cristofori találmányának továbbfejlesztésével, ezzel egyidőben unokaöccse, Hans Andreas Silbermann (1712–1783) Strassbourgban szerzett hírnevet jó minőségű zongoráival. Mindkét Silbermann csembalóformájú zongorákat készített, ezzel szemben Ernst Friederici (1712–1779) német orgonakészítő 1745-ben álló formátumú zongorákkal tűnt fel. Ugyancsak ő volt az, aki a klavikord formáját átvette, és zongoraszerkezettel hozta kapcsolatba, valamint elsőnek mutatott be „asztalformájú” zongorákat.

Londonban John Broadwood (1732–1812) készített kiváló hangszereket. Párizsban Sebastian Erard is jelentős újításokat hozott a a mechanika továbbfejlesztésével, amely már lehetővé tette a gyors ismétléseket is (double échappement).

Magyar hangszerkészítő

A magyar hangszerkészítők sem tétlenkedtek. Közülük a legjelesebb Beregszászy Lajos (1817-18919) volt, aki nem kis jelentőségű fejlesztésekkel járult hozzá a zongora hangzásminőségének javításához. Feltalálta a csellóhangfeneket és a hajlított hangfeneket – ezt a Bösendorfer cégnek adta el. Beregszászy meghatározó találmánya volt a kalapács- billentyű kapcsolat könnyítése is.

A zongora alakjai

A 19. század első felében számtalan alakú és fajtájú zongorát fejlesztettek ki, de később, a 19-20. századra a zongora nemcsak hangversenyhangszer, hanem az otthoni zenélés legkedveltebb és legsokoldalúbb hangszerévé vált. Számos formáját alakították ki, amíg jelenlegi alakjuk kifejlődött. Két alaptípust különböztethetünk meg, a vízszintes zöngeszekrényes zongorákat, és az álló húrozatú pianínó jellegű zongorákat.

A 19. század első felében számtalan alakú és fajtájú zongorát fejlesztettek ki. A csembaló alakú zongorákat az álló zongorák és az asztalzongorák váltották fel. A helyszűke, azaz a városi polgárok lakásának kisméretű szobái tették szükségessé a kisméretű hangszerek kialakítását. Kezdetben, helykímélés céljából, a húrozatot függőlegesen helyezték el. Az álló zongorák úgynevezett piramis-, zsiráf- vagy szekrényzongorák voltak. Elnevezésüket külső burkolatuk formája után kapták. Ha a zongora húrozatát kissé jobbra döntötték, úgy, hogy a basszus leghosszabb húrját a hangszer közepe táján feszítették ki, akkor az külső formájában egy, a billentyűzet fölé emelt piramist mutatott. Ha a húrozat merőlegesen állt, és a vázat az akasztószögecsek tartógerendájának formájára készítették, úgy a zsiráf hajlott, hosszú nyakára emlékeztető formát kapták. Ezt elnevezték zsiráfzongorának. Amikor a húrozatot téglatest alakú burkolattal látták el, szekrényzongorát kaptak. Ezeknél a zongoráknál a hangolószögeket tartó gerenda alul, a billentyűzet közelében volt (Ez különbözteti meg a későbbi pianínóktól az álló zongorákat). A külső kialakításában nagy szerepet játszott az asztalos ügyessége is, mivel az empire- és a Biedermeier-stílus díszes és ízléses munkákat követelt meg.

Billentyűzet

A zongoraféle hangszerek átvették az orgona billentyűsorát, amely a diatonikus hangsor billentyűi közé, kissé emeltebb sorként a kromatikus hangsor megszólaltatásához szükséges hangok billentyűit alkalmazza.

A 16. és 17. században, sőt a 18. század derekáig is, az akkori zenegyakorlatnak megfelelően, amely a basszusban mint alaphangot a cisz, disz, fisz, gisz hangokat nem fogadta el, a legmélyebb (nagy) oktáv részére csak a C D E F G A B H hangoknak megfelelő, úgynevezett rövid oktávot készítették, elrendezése az ábrán látható.

E hangszereknél a billentyűzetet három oktávból és egy szextből állónak (E–c³) vélhetjük, holott az egy négyoktávos. Legmélyebb oktávja az úgynevezett „rövid oktáv” (C–c³). A 16- 8. században a basszusban már a „fisz” és a „gisz” hangokat is elfogadták, mielőtt még a rövid oktávot egésszé nyújtották volna ki. Az említett két hanggal úgy toldották meg, hogy a D és E részére szolgáló (fekete) billentyűt megfelezték – ezek a felezett vagy megtört billentyűk – s míg az alsó (elülső) felül D, illetve E megütésére szolgáltak, addig a felső (hátsó) felükben fiszt, illetőleg giszt lehetett velük megszólaltatni.

Ennek a beosztásnak kényelmetlenségéről a zenészek hamar meggyőződhettek, és a zenegyakorlatban is mindinkább belátták, hogy a cisz és a disz hangokat méltatlanul hagyták ki a rövid oktávból, így áttértek a teljes négy (és több) oktávú billentyűzetre.

Angol- és bécsi mechanika

Ma a zongorabillentyűzet készítésénél kétféle rendszert használnak, és ezért „angol” vagy „bécsi” mechanikáról beszélünk. E két billentyűzetrendszer lényegében a következő:

Az angol billentyűzetnél (ez a Cristofori-Silbermann-féléből fejlődött ki) a kalapácsokat külön kalapácslécbe ágyazzák be, így a billentyű mozgása a tolóléceken keresztül mozgatja a kalapácsokat. A kalapács egykarú emelőként működik.
A bécsi billentyűzetnél (ez a Stein-féle) a kalapácsot közvetlenül a billentyűre erősítik, és ennek lenyomásakor a kalapács vége egy hornyolt akasztólécbe ütközve üti meg a húrt. Az akasztóléc egy kapcsolómechanikát is tartalmaz, amely biztosítja a kalapács visszaesését. A kalapács itt is kétkarú emelőként működik.

Sokáig vitatkoztak a két mechanikán, melyik a jobb, mára arra jutottak, hogy nagyjából egyforma minőséget képviselnek, de a bécsi olcsóbb.

A billentyűk száma a zongorán

A standard zongorán 88 billentyűt találsz: 52 fehéret és 36 feketét. Pedig az első hangszer csak fele volt a mostaninak.

Mielőtt Cristofori feltalálta volna a zongorát, a csembaló volt az elsőszámú billentyűs hangszer. A csembaló 60 billentyűvel rendelkezett, ez azzal járt, hogy mindenféle csembalózene öt oktávra korlátozódott. A 18. század elején Bartolomeo Cristofori úgy vélte, hogy ideje fejleszteni a csembalón. Szerette volna, ha az új hangszer hangosabb, zengőbb és többféle dinamikára képes. Cristofori szerencséje az volt, hogy a firenzei nagyherceg, Ferdinando de' Medici 1688-ban azzal bízta meg, hogy tartsa karban a csembalóit és más hangszereit. Cristofori számára a Mediciek biztosítottak ideális környezetet a kísérletezésre.

1700-ban a Medici család archívumában szerepel egy feljegyzés az arpicimbalo nevű hangszer feltalálásáról, amely kalapácsokkal és hangtompító rendszerrel működött, és négy oktávos volt (49 billentyű).

Egyre több zeneszerző írt az új hangszerre, de a négy oktáv édeskevés volt az igazán nagy opuszokhoz. Szóval a hangszergyártók egyre nagyobb zongorákat készítettek, hogy az olyan komponisták, mint Mozart és Haydn új kihívások elé állíthassák a hangszert. A romantikusok – Chopin, Liszt – idején a zongora már 7 oktávos volt.

Az 1880-as évek vége felé a Steinway zongoragyár megalkotta a 88 billentyűs zongorát. Ezen a hangszeren hét oktáv volt, illetve további három hang az alsó regiszterben (A, B, H). A mai zeneszerzők ennyi hangra korlátozzák magukat.

A bécsi Bösendorfer cég készíti a legnagyobb hangterjedelmű koncertzongorát, amelynek hosszúsága 290 cm, és 8 oktávot fog át (szubkontra-C-C5).

A zongoragyártás munkafolyamata

A zongorakészítés sok szakember együttműködését jelenti, egy-egy darab gyártásában száz fő vesz részt. A zongora hatezer darab alkatrészből áll. Az egyik legfontosabb művelet a hangolás, a nyolcvannyolc kalapács beszerelése és kiegyensúlyozása és a billentyűk beállítása. A zongora bútorasztalos-technikával, majd különböző fémipari műveletekkel készül. A szakma jellegzetes anyagai a nemes fák – ében, bükk, hárs, jávor – és az öntött vas, húzott és hengerelt acél, műanyagok, filc, szarvasbőr, húrok, hangolószegek, olajok, lakkok, hígítók. A zongorahangoló egyedül dolgozik, hallására és tapasztalatára épít. Elsősorban muzsikusokkal áll kapcsolatban, ezért a hangszerismereten túl alapvető zenei ismeretekkel is kell rendelkeznie.

Nélkülözhetetlen tehát a muzikalitás, a zenei nyitottság és jártasság a zenei hangzásokban. A szakmában fontos a türelem, hiszen a feladatok többsége rendkívüli figyelmet és összehangolt, finom, aprólékos munkát követel.

Híres zongoristák

A 18. és 19.században a zeneszerzök mint Mozart, Beethoven, Chopin és Liszt saját müveiket játszották a zongorán. Clara Schumann föleg férje Robert Schumann müveit adta elö nagy sikerrel. A 19. század vége felé Anton Rubinstein dominálta a koncerttermeket.

A 20.század elején sok ismert zongorista volt koncert úton, többek között a lengyel Ignacy Paderewski és a lengyel-amerikai Josef Hofmann és Arthur Rubinstein.

A két világháború között Sergej Rachmaninow, az osztrák Artur Schnabel, és a német Walter Gieseking valamint a braziliai Guiomar Novaes gazdagították a koncert termeket.

A második világháború után orosz zongoristak is az USA-ban koncerteztek, közöttük Emil Gilels és Swjatoslaw Richter. További híres zenészek voltak Claudio Arrau, Rudolf Serkin, és a csehországban születtet Wladimir Horowitz valamint a spanyol Alicia de Larrocha. Említésre méltók még Alfred Brendel, Glenn Gould, a Bach elöadásaival és az amerikai Van Cliburn valamint Murray Perahia.

Ki a 10 legjobb zongorista a világon?

Ausztrália vezető zenei magazinja, a Limelight összeállította a valaha élt legjelentősebb zongoristák top 10-es listáját. A cím megtévesztő, természetesen nem „minden idők” pianistáiból válogattak, hanem azokból, akik a hangrögzítés feltalálása után halhatatlanná zongorázták magukat.

A lista így tulajdonképpen 20. századi, csupán egyetlen élő művészt találunk rajta, a 82 éves Alfred Brendelt. Máris el lehet vitatkozgatni azon, vajon Brendel mennyiben korszakalkotóbb zongorista, mint Szokolov, Koroljov vagy éppen Radu Lupu, hogy csak néhány nagy öreget említsünk, akiknek játékában, ha szerencsénk van, még élő koncerten gyönyörködhetünk.

Radu Lupu billentéskultúráját például áprilisban közelebbről is megismerhetjük a Művészetek Palotájában.

Azon már nem is csodálkozom, hogy a top 10-be nem került be egyetlen nő sem, se Fischer Annie, se Martha Argerich vagy Hélène Grimaud. Így legalább egy egész posztot szentelhetek majd a legjobb női pianistáknak, sőt majd a kortársaknak is.

Íme a lista, fordított sorrendben

10. Arthur Schnabel (1882-1951)
9. Wilhelm Kempff (1895-1991)
8. Alfred Brendel (1931-)
7. Glenn Gould (1932-1982)
6. Alfred Cortot (1877-1962)
5. Emil Gilels (1916- 1985)
4. Arthur Rubinstein (1887-1982)
3. Szvjatoszlav Richter (1915-1997)
2. Vladimir Horowitz (1903-1989)
1. Szergej Rahmanyinov (1873–1943)

Arthur Schnabel Beethoven, Schubert, Mozart és Brahms interpretációival írta be magát a zenetörténetbe. Beethoven teljes zongoraszonáta-ciklusát vele rögzítették először hanglemezre 1935-ben, ez az értelmezés a mai napig etalonnak számít.

Wilhelm Kempff német zongorista szintén Beethoven zongoraszonátáival, valamint Schubert-, Schumann- és Brahms-interpretációival vált legendássá. A japánok annyira rajongtak a játékáért, hogy szigetet neveztek el róla. Meg tudom érteni. Schubert-előadásai számomra egy egész szigetvilágot jelentenek.

Alfred Brendel osztrák zongorista, 1971-től Londonban él. 2008 óta nem lép színpadra, akkori búcsúturnéja során Magyarországon is koncertezett a Fesztiválzenekarral. „A zeneszerzőnek, és különösen a darabnak tartozom felelősséggel” - nyilatkozta valahol. Játékát analitikusnak is nevezik: miközben szigorúan ragaszkodik a kottában leírtakhoz, stílusa mégsem száraz, fantáziátlan, hanem felmutatja a részletekben rejlő szépséget, játékosságot, humort.

Glenn Gould fenegyerek a pianisták között, neurotikus megszállott, aki irtózott a szenzációhajhász publikumtól, ezért 31 éves korában lemondott a koncertezésről, visszavonult barlangjába, és kizárólag stúdiófelvételeket készített. Leghőbb vágya volt, hogy mga is zongorává váljon, és ez tulajdonképpen sikerült is neki. Senki sem kezelte olyan szabadon a hangjegyeket, a tempót és a hangzást, mint ő.Neve összefort Bach zenéjével, én most mégis Mozartot idézek tőle.

Alfred Cortot a „zongora poétája”, akit az utókor leginkább szenvedélyes Chopin-játékáért tisztel. Ma talán fel se vennék a zeneakadémiára, annyiszor ütött mellé, és annyiszor vétett a tempóelőírások ellen. Mindez azonban eltörpül billentéskultúrája és varázslatos pianissimói mellett. Íme egy ritka videó a mesterről.

Emil Gilels ukrán zongorista, akinek a Szovjetunió művészei közül elsőként adatott meg, hogy rendszeresen koncertezzen Nyugat-Európában, sőt Amerikában. Rubinstein így nyilatkozott a 16 éves Gilelsről: „már az Appassionata első taktusainál tudtam, hogy kivételes tehetséggel van dolgom, Ravelt pedig úgy játszotta, mint egy érett mester.” Legemlékezetesebb felvételei talán Schumann fisz-moll szonátája, Saint-Saëns g-moll zongoraversenye és jó néhány Scarlatti szonáta.

Arthur Rubinstein a halála előtt ezt mondta magáról: „Nem vagyok valami kedves ember. Elég rossz a természetem, kérdezzék csak meg a családomat. De ha zenéről van szó, tiszta vagyok, mint a patyolat." Hipervirtuozitás, összetéveszthetetlen Rubinstein-hangzás, spontaneitás és érzelmi intenzitás jellemezte játékát. A hangjegyeket időnként épp olyan nagyvonalúan kezelte, mint Cortot, ami miatt egyesek úgy vélték, hiányzik belőle a kellő komolyság.

Szvjatoszlav Richter Gouldhoz hasonlóan nem kedvelte a publicitást. Ritkán adott interjút, nem engedte, hogy koncert közben fényképezzék, sőt azt sem szerette, hogy a közönség nézi őt, ezért olykor gyertyafénynél játszott, lehetőleg nem túl nagy hangversenytermekben. Igazságmániás volt, le akarta hántani a művekről a rájuk tapadt sztereotípiákat. Chopint és Csajkovszkijt megszabadítani a szentimentalizmustól, Rahmanyinovot a hatásvadász effektusoktól, Prokofjevet a túlzásoktól, hogy végre az igazán fontos dolgokról beszéljünk.

Vladimir Horowitzról Rahmanyinov így nyilatkozott: „Amíg nem hallottam őt játszani, nem tudtam, mire képes a zongora.” A közismerten szigorú Toscanini, aki később Horowitz apósa lett, Liszt Ferenchez hasonlította a fiatal zongoraművészt, és emberfelettinek nevezte játékát. „Semmit nem játszom kétszer ugyanúgy”, mondta maga Horowitz, aki számára a zenei spontaneitás azt jelentette, hogy minden mű a pillanat szülötte: az interpretáció segíti világra újra meg újra.

Szergej Rahmanyinov a tízes lista doyenje. Ma inkább zeneszerzőként ismerjük, életében azonban főként zongoristaként szerzett világhírnevet, részben saját műveinek interpretálásával, részben Chopin-, Liszt-, Szkrjabin-darabok előadásával. Legendásan hosszú ujjai voltak, virtuóz technikája és ritmusérzéke.

Magyar zongoristák

19. század: Erkel Ferenc, Liszt Ferenc

20. és 21. század: Bogányi Gergely, Boros Misi, Cziffra György, Dohnányi Ernő, Fischer Annie, Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Bartók Béla

Bogányi Gergely (Vác, 1974. január 4. –) Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas magyar zongoraművész.

Boros Misi (Pécs, 2003. április 11. –) Junior Prima díjas, a Magyar Klasszikus Zene Ifjú Nagykövete díjas zongoraművész.

Cziffra György (Budapest, 1921. november 5. – Longpont-sur-Orge, Franciaország, 1994. január 15.), Magyar Örökség díjas és Liszt Ferenc- díjas magyar zongoraművész, az egyik legjelentősebb és világszerte ismert magyar zenei előadóművész.

Dohnányi Ernő Jenő Frigyes (Pozsony, 1877. július 27. – New York, 1960. február 9.) zeneszerző, karmester, zongoraművész, zenepedagógus.

Erkel Ferenc (Németgyula,1810. november 7. – Budapest, 1893. június 15.) magyar zeneszerző, karmester, zongoraművész és sakkmester, a Pesti Sakk-kör első elnöke.

Fischer Annie (Budapest, 1914. július 5. – Budapest, 1995. április 10.) háromszoros Kossuth-díjas magyar zongoraművész, a XX. század egyik legnagyobb zongoraművésze.

Kocsis Zoltán (Budapest, 1952. május 30. – Budapest, 2016. november 6.), kétszeres Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zongoraművész, karmester és zeneszerző, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar főzeneigazgatója (1997–2016), érdemes és kiváló művész, a kortárs magyar zene egyik legnagyobb alakja.

Liszt Ferenc (németül Franz Liszt; Doborján, 1811. október 22. – Bayreuth, 1886. július 31.) [1] magyar zeneszerző, zongoraművész, karmester és zenetanár. Minden idők egyik legkiválóbb zongoraművésze, aki egyben a 19. századi romantika egyik legjelentősebb zeneszerzője.

Ránki Dezső (Budapest, 1951. szeptember 8. –) kétszeres Kossuth- és Liszt Ferenc- díjas magyar zongoraművész.

Bartók Béla (Nagyszentmiklós, 1881. március 25. – New York, 1945. szeptember 26.). Magyar zeneszerző, zongoraművész, népzenekutató, a közép-európai népzene nagy gyűjtője, a Zeneakadémia tanára, és a 20. század egyik legjelentősebb zeneszerzője. Művészete és tudományos teljesítménye nemcsak a magyar és az európai zenetörténet, hanem az egyetemes kultúra szempontjából is korszakalkotó jelentőségű.

Forrás:

Page updated

Report abuse

Zongora alapvizsga1. tétel

tétel: A zongora bemutatása, története

A zongora története

A zongora elnevezése

Kialakulása

Klavikord, csembaló, spinét, virginál

Zongora

Csembaló és zongora

Zongorakészítők

Magyar hangszerkészítő

A zongora alakjai

Billentyűzet

Angol- és bécsi mechanika

A billentyűk száma a zongorán

A zongoragyártás munkafolyamata

Híres zongoristák

Ki a 10 legjobb zongorista a világon?

Íme a lista, fordított sorrendben

Magyar zongoristák

Forrás:

Zongora alapvizsga
1. tétel