Szolfézs-kötelező alapvizsga
13. tétel

13. tétel: Polifónia

Polifónia: többszólamúság; a zenei szerkesztés egyik módja, melyben két vagy több egyenrangú szólam vesz  részt. 

Ellentéte a homofónia.

Korai formája a heterofónia, ami az afroamerikai folklórban és a korai jazzben is nagy jelentõségû. Legfejlettebb formái a kánon és a fúga.

A polifónia lehet metrikus (a szólamok egyidejû ütembeosztása eltérõ) vagy ritmikus (a metrikus beosztás  azonos, de a ritmikus különbözõ). 

polimetria

A középkor zenei vívmánya a harmóniákra törekvő többszólamúság.

Ez az új technika a benne rejlő szólammozgások, hangszínek valósággal elbűvölik a hallgatót, de még inkább a  közreműködő énekeseket, hangszerjátékosokat.

Ez a fordulat valósággal szétfeszítette a világi és egyházi vokális és hangszeres egyszólamúság gátját, és ezzel  mintegy forradalmasította a zenemű-alkotás módszerét, beleértve természetesen a programzene  kezdeményezéseit is. Gondoljunk csak a kánonra. Ebben minden szólam ugyanazt énekli, de az egyes szólamok  egymás után lépnek be.

A polifóniát úgy képzeljük el, mint egy különböző színű, vízszintes irányba haladó fonalakból álló köteget. A  színes szálak úgy csavarodnak egymásba, hogy útjukat külön–külön is jól követhetjük. Ehhez hasonló a  polifóniában a szólamok összefonódása.

Több szólamú zenei szerkezet, amelyben a dallamos szólamok önállóak, összhangzásba  szervezésük másodlagos. Legismertebb műfajai: motetta, kánon, invenció, fuga stb. 

A vokális  polifónia legnagyobb mestere Giovanni Pierluigi da Palestrina, az instrumentális polifóniáé  pedig Johann Sebastian Bach.