Szolfézs-kötelező alapvizsga
10. tétel

10. tétel: Alapkadencia

A kadencia a lezártság, teljesség iránti igény kifejeződése a zenében, így többé-kevésbé tudatos  formában régóta a része a hangszeres és énekes zenének is. 

Tapasztalat, hogy egy zenei  gondolat bizonyos végződéssel befejezettebbnek tűnik. Ezt például egy alaphangra való  visszatéréssel valósítják meg, mely a tonális zenében megfogalmazva az első fokon,  azaz tonikán való befejezést jelenti. A zenetörténet különböző korszakaiban más-más  akkordmenetet, vagy dallamformulát alkalmaztak a tonika lezáró jellegének előkészítésére illetve  megerősítésére. 

A középkor gregorián éneke is alkalmaz egyfajta zárlatot sorzáró zenei elemként. Általában II.–I. , VII.–I., VII.–II.–I., dallamfordulatokkal, azaz a tonika feletti (szupertonika) fokról tonikára, illetve vezetőhangról egyenesen, vagy szupertonikán át  tonikára lépéssel valósították meg. Líd hangfajú darabokban a félhanglépés elkerülésére a záró szekund helyett kistercet  alkalmaztak.[3] 

Maga a kadencia, mint zeneelméleti kifejezés is a 16. századból származik, így első tudatos használata és szerkezeti  jelentőségének felismerése is erre az időszakra tehető. Zarlino elsődlegesen többszólamú, másodlagosan dallami  záróformulaként említi.[3] Rameau megfogalmazásában a kadencia záró harmóniafordulat jellegzetes disszonanciával. 

A jellemzően improvizatív kadencia alkalmazására már a barokkban is van példa, da capo aria-formában a főrész visszatérése  előtt található, egyfajta előkészítésként. Azonban a korszakra jellemző fúga és más polifonikus szerkezetű formák jellegükből  adódóan még nem igénylik a kadenciát, mint könnyen észlelhető lezárást, így ennek a fejlődése inkább a klasszikára tehető. A  kadencia barokk előzményének tekinthető a mű végét jelző, azt harmonikusan lezáró kódaszakasz. 

Versenyművekben elsőként a klasszicista zenében jelentkezik. Ilyenkor a szólóhangszeres kadenciájának be kell mutatnia az  elhangzott tétel legfontosabb témáit és részeit, s azt gazdagon díszítve, virtuóz módon, kíséret nélkül kell feldolgoznia.  Versenyművekben kadencia a neve a virtuóz módon felékesített zárlatnak is. Ugyancsak a versenyművek szokásos rendje,  hogy a zenekar fortissimo kvartszextakkordba torkollik, amelyet a cezúra választ el magától a kadenciától. 

A romantikában a kadencia alkalmazásának klasszikus szabályait, azaz például hogy a tétel, vagy frázis végén legyen, és az  elhangzott tétel anyagát használja fel, már nem tartották kizárólgosnak. Például Csajkovszkij I., b-moll zongoraversenye rögtön  kadenciaszerű zenei motívummal kezdődik. 

Híres kadenciát írt Beethoven az egyik Mozart-versenyműhöz (d-moll zongoraverseny), emellett Joachim  Józsefnek Brahms hegedűversenyéhez írt kadenciája is jó példa. 

Típusai 

A klasszikus kor jellegzetes műformáinak (mint például a stilizált táncdarabokból alakult menüett  triósforma, vagy az adott témát többféleképpen kidolgozó variációs forma, stb.) elméleti  értelmezéséhez és formai-szerkezeti elemzéséhez a zárlatok egyes fajtáinak megnevezésére,  definiálására volt szükség. 

A kadencia szerkezeti szerepe és megvalósítása szerint többféle lehet, melyek közül az alábbi  alapvető típusokat érdemes megemlíteni: 

• Autentikus (teljes) kadencia (egészzáradék): az adott hangnem dominánsáról tonikájára  lépéssel végződő, valódi befejezettség érzetét keltő zárlat. A klasszika fontos záróformulája.  Gyakran tonika–domináns–tonika (azaz I.–V.–I.) funkciósorral valósul meg, de gyakori még a  tonika–szubdomináns–domináns–tonika (I.–IV.–V.–I.) sor is. Tételek, illetve a teljes zenemű  végén általában autentikus kadencia áll, de gyakran alkalmazzák az expozícióban a témák  elválasztására is. A teljes kadencia a klasszikus kortól kezdve olykor gazdagon kidolgozott,  hosszabb szakasz, mely ellentmondást nem tűrően mutatja a mű befejezését. Erre egy  példa Beethoven V. szimfóniája zárótételének befejezése. A többszólamú zenében a teljes  kadencia lezártságának különféle tökéletességi fokai lehetnek annak megfelelően, hogy a  záróakkord különféle szólamokban alaphelyzetben áll-e.[m 1] Ha a zárófordulat két utolsó  harmóniája alaphelyzetű és a legfelső szólam is alaphelyzetű akkorddal zár, az felel meg a  teljes kadencia legnagyobb tökéletességű megvalósításának, egyben ez kelti a legteljesebb  lezártság érzetét. Kevésbé tökéletes a lezárás, ha a basszus záróakkordja alaphelyzetű, de a  felső szólamé nem az. Még kevésbé tökéletes, ha a záróakkordot megelőző akkordok nem  alaphelyzetűek, illetve ha a basszus nem alaphelyzetű akkorddal zár.[1] 

• Plagális kadencia: az autentikus kadenciához hasonló, de a tonika előtt szubdomináns  funkció szerepel. Gyakori megvalósítása a tonika–szubdomináns–tonika (I.–IV.–I.). 

• Félzárlat (félzáradék): tonikától eltérő fokon végződő funkciósor, mely befejezetlenséget  sugall, így átvezetésekben van szerepe, gyakran témák, vagy témán belüli kisebb zenei  gondolatok lezárása. A lezárás tökéletessége (azaz hogy alaphelyzetűek-e a zárófordulat  akkordjai) ennél a kadenciatípusnál jóval kisebb szerepet játszik, mint a teljes kadenciánál,  hiszen ez nem is tonikán zár.[1] 

• Álzárlat: egy autektikus kadenciához hasonlóan előkészített, de a tonikától eltérő funkción  végződő, feszültséget keltő befejezés. Gyakran zenei átvezetések végén, a következő téma  előkészítéseként áll.[3][4] 

A fő funkciókra – T–S–D – épülő I., IV., V. fokú akkordok az ún. főhármashangzatok.