1958-ban készítették az első szintetizátort, amit Oramics technikával készítettek. A nagy tömegek számára is elérhetővé Robert Moog tette 1961-ben.
A szintetizátor 2 fő része: hangkeltő rész az agy, illetve a kezelőszervek: billentyűzet, hajtókerék, kar, potméterek és egyéb vezérlőeszközök.
A modern szintetizátorok ezen kívül még rengetegféle egyéb modult tartalmazhatnak (pl. az energiaellátásért felelős tápmodul, más zenei vagy informatikai eszközökkel elektromosan kommunikáló modulok, hangfelvevő és - visszajátszó modul, memóriamodulok stb.). Így lesz az elektromos jeleket átalakító eszközből hangok keltésére és megszólaltatására alkalmas hangszer.
A szintetizátorok a huszadik század második felétől kezdve vannak jelen a zenei életben, tömeges elterjedésük a hetvenes (hivatásos zenekarok), majd a nyolcvanas (amatőrök, magánszemélyek) évektől kezdve figyelhető meg. Az elmúlt kb. fél évszázad alatt meghódították a könnyűzenét; valamin megjelentek a kizárólagosan ezt az eszközt használó zenekarok (synth pop). A kilencvenes évek elejére meghatározóvá váltak a könnyűzenében, egy teljesen külön műnemet, az elektronikus zenét teremtve.
A szintetizátoroknak számos előnyük van a hagyományos billentyűs hangszerekkel szemben, így pl.
a hangkeltés rugalmas, emulatív volta (több-kevesebb tökéletességgel „imitálható” velük nemcsak többféle hangszer, akár egyszerre is, hanem egész zenekarok hangzása);
a hordozhatóságuk, és
digitalizálható voltuk, azaz hogy képesek kommunikálni a modern digitális eszközökkel (számítógépek, más hangszerek), így pl. elláthatóak memóriával akár a játék, akár az ennek során alkalmazott vezérlőutasítások és beállítások tárolására, vagy alkalmasak a játék automatizációjára is („gépzene”).
Az 1970-es évek végén a legfontosabb a hordozhatóság volt. A szintetizátort Magyarországon először az Omega együttes használta, illetve Demjén Ferenc és a Neoton Família.
A szintetizátorról szóló cikkek gyűjteménye: