Néptánc alapvizsga
12. tétel

12. tétel: Mutasd be a tanult sárközi verbunkot!

Sárközi verbunkról szóló kiadványok, videók

• Sárközi verbunk

• Sárközi verbunk

• Sulinet adatbázis a Sárközi verbunkról

Kelet-Dunántúl (Sárköz, Duna mente, Bácska, Szlavónia)

A kelet-dunántúli vagy másképpen sárközi-Duna menti táncdialektus nevét e terület alapvetően dunántúli sajátosságai alapján választottuk, noha a földrajzi értelemben vett Dunántúlon túlterjed. Tolna és Baranya megye keleti, Duna menti része, Fejér megye déli és keleti része, a Mezőföld, továbbá a Duna bal parti sávja kb. Dunaföldvártól délre a Bácska felé, valamint a Dráván túli szlavóniai magyar népsziget tánckultúrája is ide kapcsolódik. Páratlan gazdagsága és sokszínűsége révén ezt a kisebb dialektust tekinthetjük az egész nyugati dialektus legméltóbb képviselőjének. Ez a terület már nem oly egyértelműen régies, mint a Dél-Dunántúl. A Duna menti népvándorlások, keveredések és kölcsönhatások középpontjába esvén, kitéve a korai polgárosulás hatásának is oly sok különböző eredetű jelenség sűrűsödik ezen a területen, mely jelentőségét a rábaközi dialektuséhoz hasonlóvá teszi.

A folytatáshoz kattints a linkre!

Sárközi verbunk

Az új stílusú verbunk divatja Sárközben a 20. század első felében elhalványult, már csak szórványosan fordult elő. Tánckezdő szerepét a lassú csárdással való műfaji keveredése mutatja, de – a somogyi táncdialektussal ellentétben – az ugrós e vidéken soha nem vette át a verbunk nevet. Sárközben a verbunk a csárdásdivattal szoros összefüggésben honosodott meg. A verbunk és a csárdás elnevezésének keveredése a két tánc szerves összekapcsolódásáról, tartós együttéléséről, sőt talán egymásba való átalakulásáról is tanúskodik. A divathatásokra nyitottabb, korábban polgárosuló, fejlettebb tánckultúrájú sárközi táncdialektusra - bizonyos régies vonások megtartása mellett - jellemző az újstílus típusainak korábbi befogadása. A verbunk és a friss csárdás nyugati viszonylatban leggazdagabb, legvirtuózabb formái erről tanúskodnak. A Sárközben a verbunk tánckezdő, csárdást bevezető szerepe világosan különbözik az ugróstól. Az első világháború után a táncrendből kiszoruló verbunk már inkább csak a mulatságok, lakodalmak szüneteiben, külön rendelésre muzsikált, mutatványos szerepben előadott tánca volt. A sárközi táncdialektus területén jellemző a régi ugrós dallamok augmentálása, 4/4-es, pontozott, alkalmazkodó ritmusú használata. Az itt elterjedő verbunk és csárdás divat a régi ugrós dallamok egy részét – főleg az újabb tripódikus, kibővült, heteropódikus vagy ütemváltó dallamokat – az új tánczene ritmikai jellegének megfelelően asszimilálta. A lassú tempójú, pontozott, alkalmazkodó ritmusú, 4/4-es, lassú dűvős kontrakíséretű verbunkdallamoknak két fajtája volt: a madocsai "szegénycsárdás", és a foktői "selyemcsárdás", amelyeket harmadikként gyakran kiegészített a "Ritka búza" nevű népies műdal. A tánc domináns lépései a hegyező, lengető, bokázó kétlépéses motívumok voltak, melyeket cifra és mars-szerű ugró–légbokázó figurák díszítettek. A tánc felépítésére azonban a monoton, olykor még plasztikailag is alig variált, esetenként hangsúlyváltó alapmotívum ismétlése, a zárlat nélküli, homogén motívumsorok jellemezők. A rövid izotópikus négy vagy nyolcütemes zenéhez illeszkedő motívumsorokat bokázó kadenciák vagy cezúrák választják el egymástól. A fejlettebb változatokban formulaszerű kezdő és záró motívumok is megjelennek. A sárközi verbunk előadásmódja feszes, kemény staccato, néha rezgő, ugyanakkor méltóságteljes és könnyed. A feszes, egyenes törzs- és fejtartáshoz a kötött, csípőre helyezett vagy hátul összefogott kartartás járul.

Új típusú táncok

Az új táncstílus kialakulása annak a 18. században meginduló gazdasági-társadalmi változásnak a következménye, mely parasztságunk életmódját, kultúráját, életszemléletét a 19. század folyamán fokozatosan átalakította. Ez a táncstílus a falusi életforma zárt, önellátó, kötött jobbágy-paraszti kereteiből fokozatosan kiszabaduló, öntudatosodó, individualizálódó s az egységesedő nemzeti kultúra áramába bekapcsolódó új paraszti magatartás táncbéli kifejeződése.

Az új táncstílus jegyei

Az új táncokhoz az érett, verbunkos zene, a népies műdaltermés, a hangszeres műcsárdás-zene, valamint a parasztdal új stílusa kapcsolódik kizárólagos, egymással összefonódó kíséretként. Az új táncok zenéje formailag is módosult a régiekéhez képest. A régi tánczene zömében 2/4-es, 8 ütemes, 2 soros izopodikus periódusok egyhangú füzéréből épül fel, míg az új táncok zenei alapegységei a 4/4-es ütemű, 4 soros (ismétléssel 6 soros) 12-18 ütemes, gyakran heteropodikus strófák. A ritmikai alapértékek kitágulásával a tánczenei egységek terjedelme is megnövekedett: a rövid 8-10 másodperces periódusokkal szemben már a hosszabb, 22-32 másodperces strófák az új tánczenei folyamat alapegységei. A vonós cigányzenekari kíséretben egységesedő kétféle jellegzetes tempó a méltóságteljes, patetikus lassú (verbunk és lassú csárdás) és az ezt követő felszabadult, lüktető gyors tempó (friss csárdás). A 4/4-es lassú táncok kontrakísérete az egyenletes, feszes lassú dűvő, míg a 2/4-es frisshez a gyors, nyolcadoló ún. esztam kíséret járul.

Az új táncstílus általános műfaji-formai jellegét is az improvizatív férfitáncok (verbunk) és a szabad, zárt összefogódzású lépő és forgó-ugró párostáncok (lassú és friss csárdás) határozzák meg.

Az új táncstílus két meghatározó műfajára az inviduális rögtönzés szélsőséges kibontakozása jellemző. A magyar táncok e korábban is jellemző vonása az új stílus típusaiban bomlik ki a legtágabb értelmében. A régi táncok formakincsének és struktúrájának viszonylagos egyneműsége, kollektivitása már egyénekre szétoldódva individualizálódik. A nyílt laza tánczenei struktúrák kialakulása az új táncok másodlagos szerkezeti amorfságát eredményezte, s ezáltal kedvezett az alkalmi, egyéni jellegű mikroformák, motívumok keletkezésének. Az új táncok formakincse egyénenként szemlélve szegényesebb, mint a régieké, de individuálisan differenciáltabb, s gazdagságuk ebből adódik.

Az új táncok nem alkalomhoz kötött, hanem bármely mulatságfajtában előforduló általános, szórakozó táncok. Minden táncalkalom gerincét alkotják, s a mulatság időtartamának zömét elfoglalják. Társadalmi-szórakozó jellegüknek megfelelően mindig füzérszerűen kapcsolódva, állandó ciklusokba szerveződve jelennek meg, s nem önmagukban (mint a régi táncok jelentős része). Az erdélyi táncciklusokban még a régi és új táncok ötvöződnek. A már csak új táncokból álló, a 19. században általánossá váló fokozódó, hármas felépítésű új ciklus a tánckezdő (szóló vagy csoportos) verbunkból, az ezt követő lassú csárdásból, majd a frissből állt.

Az új táncok társadalmi és földrajzi értelemben is egy egységes népi-nemzeti jellegű táncstílus alkotó elemei, amelyet a társadalmi, nemzedéki és regionális különbségek árnyalatokban színeznek ugyan, de egységét nem bontják meg a hagyományos paraszti táncélet kereteinek végső felbomlásáig. A magyar népterület minden részén ismertek. Terjedésük történeti fáziskülönbségéből, valamint a helyi régi táncstílus erősebb vagy gyengébb voltából adódó regionális különbségeik nem oly jelentősek, mint a régi táncok esetében.

Az új táncokhoz fűződő sajátos társadalmi tudat kifejezője a nevükhöz rendszeresen kapcsolódó magyar jelző (magyar verbunk, magyarcsárdás, magyar szóló, magyar kettős stb.).

Az új táncaink esetében nemcsak a nyelvhatáron, a vegyes lakosságú vidékeken, hanem a központi, tiszta magyar vidékeken is általánosan használatosa magyar jelző. Ennek már nem a táncfajtát megkülönböztető szerepe van (hisz erre szolgál a jelzett főnév), hanem a tánc nemzeti jellegének kidomborítását célozza.

Az új táncstílus kialakulása

Az új magyar táncréteget alkotó tánctípusok és a különböző forrásokból származó stíluselemek nem egy csapásra, hanem egymást követő zene- és táncdivatokkal jelentek meg, s vezettek végül is a ma már egységes új táncstílus kialakulásához. A 18. század utolsó évtizedétől dokumentálható új tánc- és zenei divat egy olyan népi-nemzeti irányú változási folyamat első hulláma volt, amely egyre több társjelenséggel kapcsolódva a magyar társadalom mind szélesebb rétegeit ragadta magával a 19. század első felében. Ez a folyamat végül is néhány nemzedék alatt olyan táncstílust hozott létre a társadalom valamennyi szférájában, mely legmélyebben és legtartósabban éppen a parasztság tánckultúráját érintette. Az új táncstílus kialakulási és elterjedési folyamatának főbb szakaszai a következők.

A 18. századi verbuválások során a parasztság körében élő férfitáncok a közfigyelem előterébe kerülnek. A népi-nemzeti tánc- és zenekultúra megteremtésének reformkori törekvései elsősorban erre a hagyományra támaszkodnak egyik forrásként. Ehhez járul még a korszerű társadalmi párostánc kultúra kialakításának nemesi-polgári igénye is, mely a nemzeti táncot és zenét tudatosan ötvözi bizonyos nyugati vagy szomszédos divatmintákkal is. Színész táncmestereink kötött műtánckísérleteit a nemsokára bekövetkező elemi erejű spontán csárdásdivat szorítja háttérbe. A 19. század második felében megerősödő táncmesteri tevékenység a reformkori műtánc-kezdeményezések nyomán halad, s egyre szélesebb körben terjeszti az új divatot a mezővárosi majd falusi tánciskolák útján. A parasztság azonban a szabályozott szerkezetű merevformákból csupán a motívumokat, a stílust és a zenét veszi át és továbbra is a kötetlen, szabálytalan férfi és párostáncainak keretében alkalmazza. A hosszú ideig tartó csárdásdivat a 19-20. század fordulójára az új stílus jellegzetességeit a nyelvterület csaknem minden részére eljuttatja. A verbunkot, a lassú és frisscsárdást tartalmazó táncciklust tekinthetjük az új táncstílus végső, legteljesebb megfogalmazásának. A 20. század elejétől ez a fejlődési folyamat már lefelé hajló tendenciát mutat. Ma az új táncstílus még ott virágzik, ahol a fejlődés megkésettsége, az archaikus táncélet szívóssága miatt az új stílusú táncok csak később terjedtek el (pl. Erdélyben).

Táncaink újabb rétegének egyik típusa a verbunk. Német eredetű nevét (werben: toborozni igéből) az Osztrák-Magyar Monarchia állandó hadseregének (1715) hadszedő intézményéről nyerte. A 18. század második felétől a zenés-táncos mulatást egyre gyakrabban alkalmazták a katonafogás eszközeként.

A volt Monarchia népeinek folklórjában a verbuválás maradandó nyomokat hagyott. A népköltészet, a szokások, a táncélet, a táncnyelv, a tánczene egyaránt őrzik emlékeit. Számunkra legfontosabb a tánckincsünk és tánczenénk újjászületésére gyakorolt hatása. A verbuválás korszakához fűződik az új táncstílus, az új nemzeti zene és tánckultúra első reprezentáns típusának kialakulása.

Korábbi híradásaink még kötetlen szerkezetű, gazdag motívumkincsű férfitáncként emlegetik a verbunkot (Gvadányi, Csokonai). Fejlődésének későbbi szakaszában már - a verbuválás látványosságának fokozására - a szabályozott, táncvezető irányította, csoportos formájával találkozunk (Czuczor).

A verbuválás első korszakának férfitánca még nem a mai verbunk, hanem a régi stílusú férfitáncok (ugrós, legényes) vonásait viselhette. A XVIII. századi ún. "korai verbunkos-zene" emlékei (az ungareszka-hajdútánc-szerű darabok) ugyanis metrikailag, ritmus és dallamkincs tekintetében nem a kései- és mai verbunkokkal, hanem sokkal inkább a régi típusú táncainkkal kapcsolhatók össze. A késői, XIX. századi verbunkos zene viszont éppen a mai verbunk és csárdás zenekíséretének felel meg. A régi férfitáncok verbunkként való alkalmazására utalnak a névátvitel és a funkcióváltozás azon esetei, amikor az archaikus kultúrájú vidékeken (pl. Somogy, a közép-erdélyi Mezőség) a régi férfitáncok vették át a verbunk nevét és szerepét a paraszti táncéletben.

Az új típusú verbunkos zene és tánc kialakulásának egyik legdöntőbb mozzanata a tempóbeli, metrikai-ritmikai változás. Mérsékelt zenei tempójú régi férfitánc gyors nyolcados mozgás-alapértékei szélesebb áradású lassú negyedekké tágulnak. A 4/4-es ütemű magyar tánczene a tánc "ázsiai gravitást" hordozó - a nemzetei romantika ideáljának megfelelő - méltóságteljes pátoszát az ún. alkalmazkodó, pontozott ritmus kiélezésével és a lassú, feszes kontrakísérettel (lassú dűvő) is hangsúlyozza. A verbunk késői, kiérlelt, kötött formája már elsősorban ehhez a zenéhez kapcsolódik. Néhány verbunk változatban (Kisalföld, Mezőség) a kétféle tempó és metrum még együtt jelentkezik, nyilván a régi és új férfitáncok átmeneti kapcsolatának maradványaként.

A verbuválások által felszínre vetett régi férfitáncot és zenéjét a XIX. századi nép-nemzeti műzene- és tánckultúra újjáformálta, és az újszerű nemzeti stílus rohamosan tért hódítva vált általánossá. Ez magyarázza a mai verbunk táncok feltűnően egységes formakincsét és előadásmódját. A történeti verbunk szabályozott formája azonban nem vert mély gyökereket, legtöbb helyen az új férfitánc is megtartotta improvizatív jellegét.

Az új verbunkzene és -tánc a csárdás divatban talált szerves kiegészítésre és folytatásra. A verbunk kísérőzenéje és formakincse ennélfogva érintkezik, gyakran egyezik a táncrendben szorosan hozzákapcsolódó csárdáséval. Ez különösen akkor szembetűnő, amikor a párostáncban a férfi egyéni figurázása során szintén a verbunk motívumait használja.

A verbunk a kelet-európai paraszti táncrendben, a szünettől szünetig terjedő táncciklusokban mindig az első helyet foglalta el, mintegy bevezette, előkészítette a párostáncot. Tánckezdő szerepe később formálissá válik, vagy csak a mulatság megkezdésére korlátozódik. A hagyományos paraszti táncélet felbomlásával ez a tánc is a szünetek mutatványos, külön rendelésre járt táncává lesz, mint a régi réteg korábban szerepüket vesztett táncfajtái.

Formai-szerkezeti sajátságok alapján a verbunk két altípusát, illetőleg fejlődési fokozatát különböztetjük meg:

A szabályozatlan szerkezetű, gazdagabb motívumkincsű egyéni formái általános elterjedésűek az egész magyar nyelvterületen. Szomszéd népeink körében a kötetlen verbunk szintén megtalálható, mégpedig a morva, szlovák, valamint észak-erdélyi románság tánckincsében. E táncok stílusa, formakincse és zenéje lényegében megegyezik a magyar verbunkokéval.

A szabályozott szerkezetű, szegényesebb motívumkincsű - néha lassú és friss részből álló - csoportos, körben vagy félkaréjban járt, táncvezető által irányított formája szórványosan ismert (Kisalföld, Kiskunság, ÉK-Magyarország, Kelet-Szlovákia, Közép-Erdély, Székelyföld). A magyarhoz legközelebb álló kelet-szlovák "szóló magyar" és "verbunk" elnevezésű férfitáncok mellett távolabbi kapcsolatokat, részletegyezéseket mutat még a körverbunkkal az osztrák-bajor Schuplattler késői, kötött formája, valamint az erdélyi románság múlt századi eredetű népies műtánca, a "Banu Maracinu". Ez utóbbi helyenként a Kaluser fogalmával is keveredik, vagy azonosul.