A kanásztánc-ugrós táncaink Erdélyben tovább fejlődött típusának a legényes táncokat tekintjük. A két tánctípus rokonságát az azonos tempó és táncritmika, az érintkező dallamkincs és a szerkezeti-motivikai párhuzamok támasztják alá. A legényes kialakulásában nagy szerepet játszott a későközépkori reneszánsz tánckultúra, mely a korábbi kollektív lánc- és körtáncok egyeduralmát elsöpörve a rögtönzött jellegű, individuális szóló- és páros táncokat hozta divatba. E táncok Erdély sajátos társadalom-történeti fejlődése következtében belső átalakuláson mentek keresztül, és régi stílusú táncaink legfejlettebb típusává váltak. Az improvizatív, szóló forma mellett szórványosan és alkalmi jelleggel a legényesek csoportos változatai is megjelenhettek, melyek időlegesen, csak egy–egy kisebb közösségre, nemzedékre, legénybandára voltak jellemzőek, s kizárólag az egyéni változatok formakincséből építkeztek. A kollektív legényesek mindig az egyéni motívumkészlet egyszerűbb, mindenki által könnyen elsajátítható és ismert, divatos figuráiból jöttek létre. Ezek szabályozott formák azonban hamar felbomlottak, a hagyományban nem öröklődtek tovább.
A legényes a közép-erdélyi (nem székely eredetű) magyarság népcsoportjai körében élt a leggazdagabb formakincsű, fejlett struktúrájú, rögtönzött előadásmódú változatokban. A táncot többféle elnevezéssel ismerték: Szilágyságban "figurásnak" és "féloláhosnak", Kalotaszegen "legényesnek", "figurásnak", "nyolcasnak", "fiúsnak", Mezőségen "magyar táncnak", "sűrű magyarnak", "sűrű tempónak", "sűrű fogásolásnak" és "sűrű legényesnek", Torda-Aranyos megyében "verbunknak", "csűrdöngölőnek", "kurázsinak", a Maros–Küküllő vidékén "pontozónak", valamint "magyarosnak" nevezték. Az Alföld és a Székelyföld felé haladva a legényest egyre szórványosabban, egyre egyszerűbb változatokban lehetett megfigyelni.
A folytatáshoz kattints a linkre!
A legényes táncokról szóló további tudásanyag megtekintéséhez kattints a fejezetcímekre!