A kőoszlop alkalmazását legkorábbról az ókori Egyiptomból, az i. e. 27. században tevékenykedő Imhotep munkáiból is ismerjük. Ezek eleinte még lábazat és fejezet nélküliek voltak, később azonban az oszloptörzset bordázták, a fejezetet pedig már növényi motívumokkal díszítették. A görög építészet tökéletesítette az oszlopokat (a legismertebbek a dór, ión és korinthoszi oszloprendek), olyannyira, hogy majdnem valamennyi utána következő építészeti stílus vagy egyszerűen átvette a görög oszlopformákat. A római építőművészet a görög oszlopokat még gazdagabban képezte ki, a törzseket virággal, levéllel díszítette, megcsavarta stb. Az oszlop alkalmazásában fontos változást jelentett, hogy a rómaiak, mint különálló egységet illesztették be íves és boltozatos szerkezeti rendszerekbe és így inkább esztétikai funkciója került előtérbe, mintsem szerkezeti szerepe. Az oszlopot gyakran oszlopszékre helyezték, esetenként a falazatba süllyesztették (a térbe kiugró keresztmetszet mértékétől függően ezeket fél- vagy háromnegyedoszlopnak hívjuk).
Az ókori görög építészet legszigorúbb, legpuritánabb módon kialakított oszlopa, amely lábazat nélkül áll az alapzaton. Törzse erősen sudarasodó, mély kannelúrák tagolják, s az egyszerű fejezetet négyzetes abakusz zárja le.
Az ókori görög építészet legkecsesebb oszlopa, amely már tagozott lábazattal rendelkezik, s legjellegzetesebb eleme a homlokoldalon csigavonalban tekeredő, oldalnézetben párnatagként megjelenő páros voluta.
A ión stílust követő ókori görög oszloptípus, amelynek oszlopfőjét két egymás feletti sorban akantuszlevelek koszorúja övezi, s ezt az oszloptörzstől asztragalosz választja el.
Az etruszk építészetben megjelent, egyszerű, elnagyolt arányú, vájat nélküli oszlop, amelyből a reneszánsz építészek alkottak önálló oszloprendet.
Az ókori Rómában kialakult, a ión és a korinthoszi oszlop tulajdonságait ötvöző oszloptípus, tágabb értelemben bonyolult felépítésű oszlop.