Nemrég nyitotta meg negyedik üzletét, s már a
továbbiakat tervezi az a szürkemarha-tenyésztőből lett vállalkozó, aki a
multinacionális láncoknak hátat fordítva forgalmaz minőségi, magyar
termékeket. Megyesi Zoltánnal solymári üzletében az egészséges
élelmiszerekről, a multik selejtes áruiról és arról beszélgettünk, hogy
Magyarhonban miért nem a magyar árut részesítjük előnyben.
– Jól gondolom, hogy sosem akart boltot nyitni?
– Valóban nem voltak ilyen terveim. Észak-Borsodban tenyésztek
szürkemarhát, négyszázötven tenyészállatom van, a szaporulattal
nagyjából ezres az állomány. Mégsem tudtam értékesíteni a jó minőségű
húst.
– Sehol nem kellett a jó minőség?
– Naivul azt gondoltam, a nagy áruházláncok örülnek majd, hogy kiváló
magyar húst kapnak. Ám idővel rá kellett jönnöm, tesznek rá, mit adnak
el. Csak a profit a vezérelv. Minél olcsóbb vacakot felvásárolni, majd
azt minél drágábban eladni.
– Ennyire sematikus az üzlet-politikájuk?
– A multik egymást figyelik árgus szemmel. Ha egyiküknél 990 forint a
„hús” kilója, akkor a másik olyan beszállítót keres, amelyikkel legalább
nullára kihozhatja, 980-ért árulva. Vagy amikor nyolcvan forint körüli a
görögdinnye piaci ára, s a multi ötvenért adja kilóját, nem érdekli,
hogy a görögdinnyebiznisszel bukik egymilliót, mert sok vevőt a
dinnyével csalogat be. Ők, ha már arra járnak, megveszik a színes tévét
meg a frottírzoknit is. Így a sokszorosa bejön annak az egymilliónak. Az
átlagvásárló csodálatosan meg van vezetve. Azt hiszi, a görögdinnye
húsz forint. Innentől nem a multit, hanem a „szemét” dinnyeárust szidja,
akinek „van pofája drágán árusítani”. Abba kevesen gondolnak bele, hogy
a dinnyetermesztésnek vannak költségei.
– Mivel van tele a sok áruházlánc, ha a magyar áru csak mutatóba
kell?
– Rengeteg olcsó szeméttel, amelyet olyan országokból hoznak, ahol a
mezőgazdaságot közvetetten támogatják. Ők azért fizetnek az
áruházláncnak, hogy a rosszabb minőségű hazai árut vigyék és adják el
más országban.
– Máshol miért működik ez másképp?
– Többek közt azért, mert van egy erős, potens kormányuk. Áldoznak az
agrármarketingre, s felnyitják az emberek szemét. Nálunk abban sem
lehetünk biztosak, hogy a magyar tejfeldolgozó-üzemből származó tej
valóban magyar. Benne van a pakliban, hogy több hektoliteres
konténerekben behozott, itt dobozolt, külföldi tejről van szó, amely
lám-lám, magyar tejjé válik a csomagolással.
– Ön mikor fordult el az áruházláncoktól?
– Hiába adtam az önköltségi ár alatt a húst, ha a legtöbb helyen
kitették rá a kettes szorzót. Így 3000-3200 forintért került a pultba, s
ez nyilván drága. Több százezer forintnyi polcpénzt, belistázási díjat,
marketing-hozzájárulást fizettem. De csak sok év pofára esését követően
láttam át, hogy mi azért vagyunk ott, hogy a Távol-Keletről idehurcolt
tartós fogyasztási cikkeket, iparcikkeket négyszeres-ötszörös árréssel
el tudják adni. Ehhez a gyomrán keresztül kell becsalogatni a vevőt. Nem
is olyan rég 99 forintos olasz tejet reklámozó óriásplakátokkal
árasztotta el az országot az egyik nagy lánc. Ha ezt Olaszországban
megteszik, s ilyen áron magyar tejet reklámoznak, a feldühödött olasz
gazdák felgyújtották volna a vállalat összes ottani áruházát.
– Mi adta a végső lökést ahhoz, hogy saját boltot nyisson?
– Egy sokadik hátba szúrás.
Az egyik szupermarketlánc egyoldalúan emelte a belistázási árát, nekem
viszont akkor már két éve nem voltak hajlandók nyolcszázalékos áremelést
aláírni és kifizetni. A számláimat egyszerűen visszaküldték. Azt
mondtam, így nem fogok tovább szállítani.
– Könnyen ment a szakítás?
– Persze akadtak nehézségek. Végül ez a solymári üzletünk lett a
zászlóshajó. Megnéztük, életképes-e a dolog, s volt rá igény. A
termékért felelősséget vállalunk, lehet velünk beszélgetni, nem úgy,
mint egy szupermarketben, ahol a huszadik alkalmazottat megkérdezve
sincs halvány fogalmunk, milyen élelmiszer áll a polcon. Én szinte
minden beszállítót személy szerint ismerek. Ennél biztonságosabb nem
lehet a rendszer.
– Solymárról egyenes volt az út?
– Amikor kialakult egy kisebb kör az ismerősökből, több beszállítónak
mondtam, mi lenne, ha összeállnánk, s közösen próbálnánk újabb boltokat
alapítani. Kiderült, hatalmas az érdeklődés. Nemsokára Budaörsön nyitjuk
az ötödik boltot, aztán jövőre a hatodikat, mert szükség lesz egy
logisztikai központra, ahol raktározni tudjuk a termékeket.
– Nem kerülnek sokba ezek a minőségi termékek?
– Néhány tévhitet el kell oszlatni. Ha a tej önköltségi ára ma nyolcvan
forint, és pasztörizáljuk, csomagoljuk, leszállítjuk, akkor az érte kért
kétszáz forint feletti fogyasztói ár teljesen reális. Az árakat a
multik manipulálják. Ha náluk a magyar tej kétszázötven forint, akkor mi
lehet az a váladék, amit százhúszért adnak? Tetra Pak dobozban,
amelyből szobahőmérsékleten tárolva két hét után is ugyanolyan állagú
italt töltünk ki. Valamit, ami nem tej. A mi tejünk tegnap még a
tehénben volt, és ha kitöltöm, akkor holnapra aludttej lesz belőle.
– Vagyis az az olcsó, ami nem is tej vagy nem is hús?
– A mi kilóáron 1600-1800 forintos, hatvan százalék biológiai tartásból
származó szürkemarhából és negyven százalék sertésaprólékból, valamint
mangalicaszalonnából előállított virslink drága? A mi párizsinktól nem
kap az ember gyomorrákot tíz év múlva. A sokféle adalékanyagot, amellyel
elárasztanak minket, patkányokon tesztelik. Mit akartok, ez
biztonságos? – mondják. De a patkány nem él addig, ameddig az ember.
Rajta nem lehet kimutatni, hogy a káros anyagok felhalmozódásával,
kölcsönhatásával mi történik a szervezetében tizenöt év alatt. Miért
jelentek meg olyan új betegségek, amelyekről száz évvel ezelőtt azt sem
tudták, mi fán teremnek? A szalámit foszfáttal tömik tele, mert az
tartja a vizet. A gond csupán az, hogy az emberben is megtartja.
A szaláminak szép tömött, telt állaga lesz ugyan, nem szárad tovább, nem
úgy néz ki, mint a mi szikkadt, foszfát nélküli „vackaink”. De az
italgyártókon kívül kinek jó az, hogy a foszfátos szalámis szendvicset
az ember egy vödör vízzel vagy három-négy üveg sörrel küldené le? Az UHT
tejből minden zsírt, minden tápértéket kivonnak. Az ipari hulladéknak
számító tejsavóba kis szójával meg állagjavítóval valamit
belevarázsolnak, hogy az a váladék úgy nézzen ki, mint a tej. Igen, ez
olcsó. De hova tűntek a zsírban oldódó vitaminok? Az ásványi anyagok és a
nyomelemek? A termelői friss tej fogyasztóinak nem kell orvosra és
mindenféle kezelésekre költeniük. Viszonyítani kell, mi a drága.
A mi kiskereskedelmi árrésünk például csak harminc százalék körüli.
– Mit tehetne a kormány, hogy ne a multik uralják a piacot?
– A kormány nemhogy minket védene, inkább a multikat támogatja.
Különböző adókedvezményekkel idejöhettek, körbe vannak ajnározva, és
büntetlenül végezhetik aljas tevékenységüket. Letarolják a természetet,
és idedobnak egy nagy „dobozt” mondjuk Solymárra. Azt mondják, száz
munkahelyet teremtettek. De arról már nem beszélnek, milyen áron. Mert
ez a száz munkahely valójában kétezer felszámolásával járt korábban. A
munka pedig az importtermékek kipakolását jelenti. Ha megnézzük, az
egyik lánc kínálatában nemcsak a tejek, hanem a friss marhahús is nagy
arányban lengyel eredetű, lengyelországi vágóhídról érkezik. A
lecsomagolt lengyel hús itt virít a polcokon. Le a kalappal a lengyel
kormány és a lengyel agrármarketing előtt, ezt így kell csinálni. De
halkan megkérdezem: nincs nekünk elég marhahúsunk, nincs nekünk elég
sertéshúsunk, hogy dömpingszerűen be kelljen hozni?
– Hogyan látja, milyen lenne az ilyen boltok fogadtatása országos
szinten?
– Ha az ilyen és ehhez hasonló próbálkozások, ötletek, kisvállalkozá-sok
tartósan, esetleg kormányzati támogatással megvalósulhatnának, jó
eséllyel változtathatnánk a jelenlegi rendszeren. Mi nem a tévéspotban
és a szlogenben teszünk meg mindent a vevőért. Mindenki szeretné
egészségesen felnevelni a gyermekét, vagy a saját egészségét megőrizni,
megóvni. Ebben a válságos helyzetben a magyar vállalkozásokat, a magyar
munkaerőt kellene megtartani. Mi nagyjából százan dolgozunk a
boltjainkban, Magyarországon viszont mintegy háromezer mikrocég van az
élelmiszerpiacon. Ha ez a potenciál egyszer összeállna, reszkethetnének a
multik! Persze ez utópia, de ha legalább egy részük összefogna, már az
is nagy dolog lenne. A körülöttem felvert por miatt ma is naponta öt-tíz
jelentkező van. Januárban nagyobb szabású termelői találkozót tervezek.
Akár el is kezdődhetnek az egyeztetések, hogy milyen is egy hazai
üzletlánc.
– Nem támadják önt a magyar színek és a Koppány név miatt?
– A németek, osztrákok és hollandok már évtizedek óta sulykolják a
lakosságba, hogy a hazait kell fogyasztani. Egy öntudatos német polgár
nem vesz magyar árut. Néha legurít egy-két pohár egri bikavért, de marad
a rajnai bornál akkor is, ha az másfélszer többe kerül. Nálunk ezt a
felfogást rögtön nacionalizmussal vádolják. Engem azért támadnak, mert
túl sok a piros-fehér-zöld. Pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy a
jó minőségű, magyar termékeinkkel vissza akarjuk kapni a saját
piacunkat. Ahogy Koppány annak idején a nyugatnak akart hátat fordítani,
úgy mi a nagy multinacionális láncoknak intünk búcsút.
Pintér Balázs
Forrás: Magyar Hírlap
