5.4.1.1.1
Erőforrás jog:
Ha megfogalmazzuk a szép elveket
azt működtetni is kell, az a közösség aki a világfa rendszerét használja,
folyamatosan kapja a kvótákat a kibányászás ütemében. Ha van elképzelése
elosztja ha nincs torlódik , vagy dönt egy nagyobb közösség, de eredménye akkor
is nála marad.
Ahogy a föld is, úgy a föld
kincsei is közösségi tulajdonban kell legyen. A mai informatikai lehetőségek megkönnyítik
a jogok egyénhez rendelését. Végső soron az, amit kibányásznak mindenkit
egyformán illet. Annak mechanizmusát
kell kidolgozni, hogy lehet ezt kezelni.
Itt sem kell új dolgokra gondolni,
ma erről szól a bázisjövedelem terve az EU-ban, de erről gondolkodott Gesel is
a nőknek biztosítandó járulék formájában. Ezt tanítja számunkra a szent Korona
tana, ahol minden a közösség jólétét szolgálja a korona tulajdonán keresztül.
De ennek más oldalú megközelítése a CO2 Kvóta törvény is. Az USA-ban is volt már
ilyen politikai irányzat mely minden létszükségletű erőforrást kvóta formájában
az egyénekhez juttatott volna. Hibát ott követtek el, hogy ezeket az elemeket
önállóan próbálták használni egy olyan társadalmi rendszerben amely teljesen
ezzel ellentétes magángazdaságba vetette hitét, vagy a hatalom tudatosságával,
vagy a polgárság naiv vágyával, hogy az nekik is fog sikerülni. Ez a naivság
kezd szertefoszlani, hiszen ennek lehetőségét elviselhető szinten csak a
folyamatos növekedés tudta a fejlett országokban tartani.
Ha egy következetes közösségi
formát akarunk bevezetni, nem hagyhatunk olyan elemet benne, ami nem
illeszkedik a logikába, nem felel meg a természeti törvényeknek. Ez a közösség
aki a vállalja előnyeit ennek a rendszernek, azt is vállalnia kell hogy az
erőforrásait ennek szellemében hasznosítja, közösségi vagyonként kezeli.
Két elemet kezel, a bánya
közösségi tulajdonú működését (lásd:…), amibe bárki beszállhat tulajdonosként,
a második pedig a mennyiségi kvóta elosztása, ami mindenkit alanyi jogon köt a
fold kincseihez.
Az ismeretlen készletek miatt csak
a kibányászott mennyiséget lehet elosztani. Ezen kvóták alapján az egyén a
kitermelési költségein juthat a nyersanyaghoz. Ha nem használja fel, eladhatja
a piacon, vagy ha nem rendelkezik felette adott időn belül egy magasabb
közösségi szint dönthet az egyén javára
(kezelési költségért). A túlfogyasztást a CO2 kvóta határolja le felülről,
valamint a kapzsiság, ami felveri az
árakatJ.
Az egyének ezen bányajogok kezelését eleve
átruházhatja kezelő alapok számára. Így a nyersanyagokat piaci áron kell vegye,
amit a kezelő alaptól kapott jutalék kompenzál számára.
Alapanyagok és ötvözetek
tekintetében, eleve célszerű tartósan a területi alapok számára átruházni. Ha
az alap korrupció miatt áron alul értékesíti, akkor azzal az egyének szembesülnek,
és lépéseket tehetnek.
A bányászat előre tervezhető a
lassan változó kapacitások miatt, így az egyén ezeket a kvótákat előre
eladhatja, így alap áron nyersanyaghoz
juttatva a kedvezményezett közösségi beruházást.
HA nem foglalkozom a kvóta
értékelésével, akkor felsőbb szint dönt helyettem.
Ha nem értek egyet egy anyag
bányászatával meghatározok egy magas árat. Ha az az adott évben nem kel el,
akkor a következő évre kerül át, és mennyiséget köt le. A következő évre
átkerült mennyiség piaci átlagár feletti része közösségi tulajdon lesz
(elemzés: a közösség gazdagodása vagy az a ár felverése véd jobban?). Így addig
halmozódhat a magas áron adott mennyiség, míg hiányt nem generál és a piac meg
nem fizeti az emelt árat. Mivel ez elvileg több milliárd ember aktív döntését
igényli jogos a következmény, a magasabb árak pedig a termék árát emelik, ami a
fogyasztást csökkenti az árfelverők igényei szerint. Ez a felvert ár viszont
minden ember felé szétoszlik, nem teremtve igazságtalan előnyöket. Ha a
megadott ár még piaci érték, akkor az egyénektől veszik meg és lemondásom jogos
előnyöket jelenthet számomra.
A kezelés felülről kezdi a
felelősség átadását. Pl: egy közösségi bánya nyitásakor a bányászati kvótát az
országok jogkörébe a lakosok arányában jelzi. Ha annál drágábban adja, a
hasznot, az országok felé utalja. Bármely kisebb közösség jelentkezik be
lakosai nevében, annak arányában nyilatkozhat a felhasználás körülményeiről. A
bevezetésnél azon országok, vagy területi közösségek igényeit fogadja a rendszer,
ahol a lakosok legalább 10% regisztrál, ez már elég nagy szám ahhoz, hogy a
visszaéléseket megakadályozzák.
01hg
5.4.1.1.2
Környezet szennyezési kvóta
A erőforrás jogokkal összefüggő
rendszer. Alap felvetés, hogy a föld hasznos területeiből mindenki egyenlően
részesedik. Ha életmódja, fogyasztása ökológiai lábnyoma ezt túllépi, annak
arányában kárpótlást kell fizessen. Ez a rendszer a földi ökológia egyensúlyát
felborító fogyasztást hivatott visszafogni. Az erőforrásjogon keresztül
igazságosan elosztott lehetőségekkel még a földet túlterhelhetjük. Azok a
közösségek akik felhasználják az erőforrásokat a rájuk jutó ökológiai lábnyom
felett, a túlhasználatoz ki kell fizessék azoknak, akik a kvóta alatt
fogyasztanak. Mivel ma két földi zöldfelület tudná lekötni kibocsátásainkat,
deficit keletkezik, mellyel a jövőnket emésztjük fel. Ennek büntetését a kvóta piacon
zöldenergia fejlesztésekre kell költeni. A túlhasználta ára, a ökológiai
lábnyom túl használati részének, fenntartható eltartó képességének munkaideje, szorozva
területi átlagbérrel. Lásd Ökológiai ár: …..
Mivel a világfa társadalma tiszta
lappal indul, nem engedhetjük meg a túlfogyasztás kialakulását. Ha ebben működő
közösség bányát nyit, ennek szellemében kell tegye. A kommunikáció minden
síkján ugyan arról kell beszélnünk.
5.4.1.1.1
Földutalvány - Közösségi földalap:
Termőföld, ásványi
javak közösségi tulajdonba segítése.
Alap tételek:
Minden természeti
kincs mindenki életét egyformán kell hogy szolgálja.
Amit nem tudunk helyrehozni az nem lehet
magántulajdon.
Következmények.
A földutalvány nem
földvásárlással azonos. Az közösségi tulajdonban kell, hogy kerüljön, lehetővé
kell tenni, hogy bárki alanyi jogához hozzá juthasson.
A földutalvány a
közösségi pénzrendszerben egy közösségi vállalkozásként jön létre. Így az erre
létrehozott utalványt a működés bevételeiből vissza kell vásárolni és
megszüntetni.
Az lejáratos utalvány az adott valutához
(pl:FT) lenne kötve, amit 95% árfolyamon lehet kiváltani. Tehát 95 Ft-ért kap 100 Ft földutalványt, mely
kis címletekben pénz formában használható (mint: helyi pénz) A 5% vásárlási
kedvezményként lelkesíti kiváltókat, amellett hogy közösségi tulajdonba veszi a
földet.
A
befizetett pénzen Ft alapon, a piacon földet vásárol a közösség, mely az
utalvány fedezetéül is szolgál. A földre kedvező bérleti szerződéseket köt
hazai gazdálkodókkal.
Ebben a rendszerben a gazdaságba pénzt tud
pumpálni, mivel a meglévő forint mellé az utalványt mint pénzhelyettesítőt
hozza forgalomba. Az utalványok visszavonása a bérleti bevételekből
folyamatosan történik. Az utalványok szintén lejáratosak, melyet a kibocsátónál
lehet teljes értékén beváltani. Ezzel a pénzügyi manipulálása nem lesz
lehetséges. Mivel a forint árfolyama folyamatosan manipulálva van hatalmi volta
miatt.
A visszaváltásnál a kibocsátásnál rávezetett
munkaidő érték lehet a mérvadó, melyet a kibocsátás napján érvényes országos
átlag órabér határoz meg. Fontos hogy a kivonásnak forint háttere legyen. Ennek
oka a föld pénzben mérhetetlen értéke és az hogy a rendszert ne terhelje
monetarizálásból létrejött csereeszköz.
Ha a gazdaságból
kivonják a forintot, a gazdák az új belső időpénzzel is fizethetik a bérleti
díjat, mely szintén kivonja az utalványt a forgalomból, a kibocsátáskor
rávezetett munkaidő érték alapján.
A 10% kedvezmény értéke a kiváltó személynél
lekötődik a közösségi pénzteremtésből, hiszen senki nem kaphat munka nélkül
előnyöket. Ezt a bérleti díjból jóvá írják sikeres működés esetén.
http://www.youtube.com/watch?v=tPukacCtJ_4&feature=player_embedded
|
Gábor Hamvas, 2010.05.20. 8:57
Gyulai Iván a pénzügyi
válságról és a fenntarthatatlan fejlődésről
Pénzügyi válság és
fenntarthatatlan fejlődés
Pénzügyi válság és a fenntartható
fejlődés
Amikor valaki hitelt vesz fel, egy olyan fogyasztást előlegez
meg, amelynek majd a jövőben termeli meg a pénzügyi fedezetét.
Amikor az egyes
társadalmak, vagy a föld egész népessége túlfogyasztja környezetének
javait, akkor egy olyan fogyasztást előlegez meg, amelynek természeti
erőforrás fedezetét a bolygó még nem termelte meg. Mivel a fenntartható
fejlődés az erőforrások tartamos - a bolygó eltartó-képességének
megfelelő – használata, ezért az ilyen fejlődést fenntarthatatlannak
nevezzük. Fogyasztási deficitünk nagyjából harmad bolygónyi (1.4 Föld
2007-ben), ennyivel többet fogyasztunk el a rendelkezésre álló egy
földnyi erőforrással szemben.
A hitelezés és a fenntarthatatlanság
közti összefüggés egyértelmű, a hitelezés teremti meg a pénzügyi
fedezetét a túlfogyasztásnak. A túlzott, könnyelmű hitelkihelyezés és a
felelős hitelkihelyezés között a fenntarthatatlanság szempontjából az a
különbség, hogy az első még mélyebben hatol a jövőbe, mint a második,
vagyis a túlfogyasztásban közös tulajdonságúak, csak a mértékükben
eltérők.# A
hitelezést leváltó pénz kibocsájtásnál, figyelembe kell venni a
természeti erő-források végességét.....
A pénzügyi válság jó előrejelzése
annak, hogyha túl sok hitelt veszünk fel, túl sok fogyasztást
előlegezünk meg a jövőtől, azt előbb, vagy utóbb nem tudjuk
visszafizetni. Ma a pénzügyi rendszer, holnap az ökológiai rendszer
omlik össze, de azt nem lehet majd pénzzel feltámasztani. Az előrehozott
fogyasztás árát egyszer meg kell fizetni valakinek, a pénzpiacon ugyan
úgy, ahogyan az ökológiai javak piacán.
A hitelt igénylők között - legyen az
magán személy, vállalat, vagy akár maga az állam - nincs különbség,
abban a tekintetben, hogy a jelen fogyasztását finanszírozzák a jövő
teljesítményéből. Amikor tehát az állam segítségére siet a
pénzintézeteknek, akkor meghosszabbítja a nem fenntartható fogyasztás
lehetőségét. Ez érdekes, ahhoz képest, hogy az államok szinte mindegyike
elkötelezett híve a fenntartható fejlődésnek, Rió óta. Ám ebből a
cselekedetéből is csak az látszik, hogy a tartalomról nem sok fogalmuk
van.
Ne csodálkozzunk azon, hogy az állam így viselkedik. Az állam a
túlfogyasztásban érdekelt, hiszen ez biztosíthatja a gazdasági
növekedést, ez pedig az ő költségvetési bevételeit. Miután a döntéshozók
bíznak abban, hogy a jól működő gazdaság forrást teremt a közösségi
feladatok finanszírozására, ezért az állam a közösség érdekeire
hivatkozik, amikor megsegíti a pénzintézményeket. A probléma pedig éppen
abban áll, hogy az a bizonyos jól működő gazdaság társadalmi és
környezeti adósságot termel a jövőnek. Ezért az államnak egy növekvő,
állandóan újratermelődő problémahalmazt kell finanszíroznia. Ezért,
amikor az állam beszáll a pénzpiac finanszírozásába, akkor felállítja a
következő pénzpiaci dominót. Ez a dominó akkor fog eldőlni, amikor az
állam sem tudja majd finanszírozni a kiadásait, benne az egyre
vastagodó hiteltörlesztéseit.
Pénzügyi válság és globalizáció
Amikor a
hitelintézetekből elegendő pénzt kapunk, akkor a globalizáció előnyeit
élvezzük. Idehaza, hazai befektetők pénzéből nem lehetne annyi
fogyasztást előre megfinanszírozni, mint amennyit a globális pénzpiaci
szereplők képesek felkínálni. Felkínálni? Pontosabban, kellő garanciák
és megfelelően magas, magasabb, mint máshol, jegybanki alapkamatok
mellett befektetni pénzüket. Ezért azután a jövő még többe kerül, még
drágább lesz.
A globális hitelpiac lényege, hogy a külső
hitelező elsajátítja a hitelezett erőforrásait a jelenben a jövőtől. A
hitelező pénzt ad, hogy valaki fogyaszthasson (ne felejtsük el, hogy
minden fogyasztás, még a termelés is, hiszen az is erőforrást fogyaszt).
A fogyasztás nem más, mint a primer erőforrások fogyasztása, tehát a
természeti tőke fogyásával jár együtt. A külső hitelező az
erőforrás-használat láncának (termelés-fogyasztás) hasznait sajátítja ki
pénzének kamatozása révén.
A reális teljesítmények és a
túlfogyasztás közötti szakadékot jól mutatja, hogy amíg 2007-ben a
világon megtermelt jövedelem (GWP) 65.82 trillió dollár volt, addig az
államok külső adóssága 44.61 trillió (2004-es adat áll rendelkezésre,
ettől a 2007-es adat csak több lehet).
Összefoglalva a globalizált hitelezés
tudja biztosítani, hogy egy ország, amely a saját teljesítményénél fogva
nem képes az előre hozott fogyasztást finanszírozni, az mégis képes
legyen rá. Mint láttuk ez a fenntarthatatlansághoz vezet, mert sem a
pénzként, sem az erőforrásként megjelenő hitelek hosszútávon nem
törleszthetők. Ezért a nemzetközi hitelválság - mint egyetlen más
probléma sem – izolálható a problémák rendszerétől. Globális válság van,
amely válságjelenségek váltakozó kombinációjában mutatkozik meg, majd
pedig kiteljesedik, és felöleli az egész világot és minden problémát.
Pénzügyi válság és
szakmaiság
Ami történik, az jól mutatja, hogy az állam a rövid-távú,
egyéni, vagy csoport érdekeket részesíti előnybe a hosszú-távú,
társadalmi érdekekkel szemben. Természetesen igyekszik megmagyarázni,
hogy mindannyiunk érdekében jár el, és ezt teheti is, hiszen az emberek,
de ő maga sem érti a folyamatok összefüggéseit. Szakértői, akik az első
számú szent tehenet ajnározzák, csak a saját maguk szűk szakmáját
ismerik, tegyük fel nagyon jól. Bár ismernék rosszabbul, és lenne
nagyobb kitekintésük a világra. Így azután az a sajátos helyzet áll elő,
hogy azok állnak elő a pénzügyi válság megoldásának fortélyaival, akik a
válságot okozták. A pénzügyi válságot azonban nem lehet a
pénzpolitika eszközeivel kezelni, mert a probléma a mértéktelenségből és
a mohóságból származik, tehát alapvetően erkölcsi jellegű.
Pénzügyi válság és
erkölcsiség
A pénzügyi válságot nem lehet pénzzel
kezelni, mint ahogyan a környezeti és társadalmi problémákat sem lehet
pénzzel orvosolni, hiszen ezeket a problémákat maga a pénz hozta létre. A pénz rosszul
felállított intézményrendszere folyamatosan átrendezte a társadalmi
értékrendet, és kisajátította az anyagi javak számára. A legfőbb értékért
meginduló verseny ezután folyamatosan amortizálta a társadalom finom
szöveteit, amelyet az együttműködés kultúrája szőtt, és amelynek a
helyét egyre inkább átveszi az erőszak kultúrája.
A most alkalmazott
megoldás szépen összecseng ezzel az erkölcsi válsággal, hiszen az állam
segítségével vesszük el a lehetőséget a jövőtől, hogy kimentsük egy
időre a felelőtleneket. A túlköltekezők most a közösséggel, az állammal,
pontosabban az egyre csökkenő létszámú teherviselővel fizettetik meg
könnyelműségük árát, miközben ennek hátterében egyre több természeti
javat kell felszámolnunk adósságunk törlesztése érdekében. Még ha
felszámolnánk is pénzügyi adósságainkat, annak ára törleszthetetlen
ökológiai adósság lenne.
A túlköltekezés erkölcsi kérdés,
felelősség kérdése. Ez igaz minden háztartásra, intézményre, és
minden államra is. Miután az emberek megszokták, hogy mindig van valaki,
aki kihúzza őket a mocsárból, ezért nem ismerik a helyes mértéket, és
alacsony a felelősség érzésük. Végül már akkor is nyújtják a kezüket,
amikor egyébként nincsenek a mocsárban, csak még többet szeretnének
kapni a közösből.
Az is fontos tanulság, hogy nincs egyéni
felelősségvállalás. Nem mondtak le azok a pénzügyi vezetők, akik egy pár
napja még bizonygatták, hogy a hazai pénzügyi rendszert nem érintheti a
válság, nem adták vissza a busás juttatásaikat azok, akik felelőtlenül
gazdálkodtak a betétesek pénzével, és egyénileg sem érzünk felelősséget
túlköltekezéseink miatt. Ezután hogyan lehetne elvárni a
fenntarthatóságnak megfelelő erkölcsiséget, amikor nemcsak magunkra, de
még a jövőre is felelősen vigyázunk?!
Van-e megoldás?
Nemzeti szinten egy
globalizált világban ez a kérdés nem megoldható. A közepesen gazdag és
szegény országok, a közép és szegényréteg fogja megfizetni a válság
árát.
A globalizált világ, a
globális válság összehangolt, globális választ követel. Látszólag ez a
válasz megszületett, a világ „vezető” államai közös, pénzügyi választ
fogalmaztak meg. Ez a válasz a rövidlátóságot mutatja, a rendszerben
létező problémák értetlenségét. A nemzetközi válasz, a nemzetközi
közösséghez való tartozás megköti a nemzeti kormányok kezét, nem
cselekedhetnek eltérő módon.
Mégis mit tehet egy felelősen
gondolkodó nemzet? Felkészül a jövőre! Felkészül arra a jövőre, amikor
kudarcot vallanak a ma jónak tűnő válaszok, amikor darabjaira hullik a
versengő világ, amikor újra parancsoló lesz az emberek közötti
együttműködés. A jövőre való készülődés legsürgősebb lépése külső
függőségeink enyhítése, az önrendelkezés lehetőségének visszaszerzése.
Gyulai Iván
2008. október 15. |
|
