Csokonai Vitéz Mihál.y

Búcsú a magyar múzsáktól

Múzsák, akik eddig olyan jók valátok,
Hogy körűltem nyájas színnel mosolygátok;
Jó szívű, de kicsinyt használó barátok,
Kecsegtető Múzsák! már Isten hozzátok!

Ti ugyan adtatok sok olyan napokat,
Melyeken tőltöttem víg múlatságokat;
De ha meggondolom ama sok bajokat,
Néktek köszönhetem egyedűl azokat.

Vagy ti már nem vagytok ma olyan kedvesek,
Vagy az én énekim néktek nem ízesek:
Elég, hogy nem vesznek fel is a pénzesek,
Azért bizony már én más dolgot keresek.

Szeret, azt megvallom, szeret szívem kénye,
De nem vágyok lenni az ország szegénye...
Mit ér az embernek, ha van is reménye,
S azonba üressel tele az erszénye?

Tusculanum s Tibur szűlik a lelkeket,
S ha Caesar s Maecenas dajkálják ezeket;
Különben nem lehet várni oly remeket,
Mely közel érhesse Virgilt s több ilyeket.

Kimegy ám a főből minden cadentia,
Ha üres erszénnyel ír az emberfia,
S ha még azt sem kérdik, hogy van-e gázsija,
Csak szorúljon öszve a jó bagária.

Mit ér örökös hírt nyerni Iliással,
S falunként élődni tudós koldúlással?
Ha nem kérkedhetni semmi Maecenással:
Jó éjtszakát, múzsák, Fébussal s Palással!

Igaz, hogy nagy becse lehet egy babérnak,
Mely örök életet szerzett volt Homérnak:
De csakugyan úgy jó lenni ám Voltérnak,
Ha néznek ferneyi úrnak s gavallérnak.

Vagy pedig, ha sok úr, módja lévén benne,
A múzsáknak szíves áldozatot tenne,
Melyből a poéta egy kevés részt venne:
De nálunk ez a szám még nem sokra menne.

Más népek közt feles példákat találok,
Hogy mind a királyok, pápák s kardinálok,
Mind a pénzes urak annyit adtak nálok,
Amennyit nálunk sem visznek el a bálok.

De minthogy ez nálunk ausländisch portéka,
Hogy a poétának légyen ajándéka:
Sok szegény legénynek megcsökken szándéka,
S közfényű gyertyáját elrejti a véka.

Magam is ezután tivéletek tartok,
Kik élni és nemcsak verselni akartok,
Verbőczihez megyek: ti tán meg nem martok,
Kik a törvényléből moslékot habartok.

Te pedig, poézis! az egek munkája,
Apollónak mézes szájú leánykája,
Te, a szegénységnek anyja és dajkája,
Élj vígan, elszakaszt Verbőczi pennája.

Minden írásimat, melyek megmaradtak
S szűk erszényem miatt közfényt nem láthattak,
Maecenasokra is eddig nem akadtak,
Akik talán nálunk mind sírba rakattak,

Bízom az érdemes késő maradékra,
Mely több szívességgel néz a jó szándékra,
Vagy pedig nem hajtván semmi tartalékra,
Pipára raggatom és vajas fazékra.

Petőfi Sándor:

 1848

Ezernyolcszáznegyvennyolc! az égen
Egy új csillag, vérpiros sugára
Életszínt vet a betegségében
Meghalványult szabadság arcára.

Szent szabadság, újabb megváltója
A másodszor sűlyedt embereknek,
Drága élted miljom s miljom ója,
Ne félj, téged nem feszítenek meg.

Elbuvék a békesség galambja,
Fészke mélyén turbékolni sem mer;
Háborúnak ölyve csattogtatja
Szárnyait a légben vad örömmel.

Hah, ti gyávák, ti máris remegtek?
Ez csak kezdet, ez csak gyermekjáték...
Hátha mindazok beteljesednek,
Amiket én álmaimban láték!

Eljön, eljön az itélet napja,
A nagy isten véritéletet tart,
S míg jutalmát jó, rosz meg nem kapja,
Már nyugonni sem fog addig a kard!

Pest, 1848. február

Illyés Gyula: 

KOSZORÚ

Fölmagasodni
nem bírhatsz. De lobogsz még,
szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat
kígyóként a talaj szintjén iramítva - sziszegvén
néha a kíntól,
többször a béna dühtől, megalázott.
Elhagytak szellemeid.

Újra a fű közt, a
gazban, az aljban.
Mint évszázadokon át a behúzott
vállú parasztok közt. A ne szólj szám, nem
fáj fejem aggjai közt. A
nádkúpban remegő lányok közt, mialatt
átrobogott a tatár. A
szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak
néma ajak-mozgás mímelte a szót,
mert hangot sem tűr a török, mert
arcba csap ostor -:
most mutatod meg,
most igazán - nekem is, mire vagy jó,
most a pedigréd: a címered, hajszálgyökerednek
kőharapó erejét.

Összemosolygás nyelve; a titkon
össze-világló könnyek nyelve; a hűség
nyelve; a föl nem adott hit
tolvaj-nyelve; remény laissez-passer-ja; szabadság
(percnyi szabadság, kortynyi szabadság, foglár háta mögötti szabadság)
nyelve; tanár-kigunyolta diák, szerzsán-legyalázta baka,
összeszidott panaszos, hivatalnokok-unta mamácska
nyelve; csomaghordók, alkalmi favágók, mert
gyárba se jó, szakmára sem alkalmas (mert
nyelv-vizsgát se megállt) proli nyelve; az ifjú
főnök előtt habogó veterán
nyelve; a rendőrőrsön azonnal
fölpofozott gyanúsított
mélyebbről fakadó tanúság-
tétele, mint Lutheré;
kassai zúgárus, bukaresti cselédlány,
bejruti prostituált szüle-hívó
nyelve; köpések-
mosta, dühpírja-törölte
orcájú fiaid közül egy, íme:
szólni tudó más nyelveken is,
hű európaiként
mondandói miatt figyelemre,
bólintásra becsült más népek előtt is:
nem léphet föl oly ünnepi polcra,
nem kaphat koszorút
oly ragyogót, amelyet, szaporán lesietve ne hozzád
vinne, ne lábad elé
tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló
ajkad, fölnevelő
édesanyám.

 

Kisfaludy György

Élet hímnusza

A Föld vagyok én, a Végtelen,
az Óceán, a szárnyaló Értelem.
Kezem a csillagokba ér,
s nem teszek semmit mindezért.
Az Ég, a Szél, a Fény vagyok.
Én vagyok Istened, s angyalod.
Én vagyok benned minden őserő,
vágy, szerelem, mindent elnyelő akarat,
csodák, minden alkotás,
bosszú, gonoszság, és megalkuvás.
Minden viruló parány önvaló,
a múltnak árnya, s jövőbe szárnyaló.
Jelenek szerelme, teremtő ölelés,
herék tüze, életnedv, öled és fogant gyümölcse,
színes lepkeszárny,
libbenő szellő és gonosz árny.
Viharnak villáma én vagyok,
Apám a Nap és anyám a csillagok.
Úgy lettek egy, hogy minden ér, patak,
folyó és minden vad folyam
már régen én voltam, én, magam.
Én vagyok te és te vagy én.
Mi vagyunk Krisztus az Olajfák hegyén.
Öröklét vagyunk és sosem pusztulás,
időknek tükre s irdatlan szárnyalás.
Bennünk vibrál múltnak rezdülése,
mi vagyunk asszonyunk ölelése.
És mi vagyunk minden rút is,
a szép, lépteink vezető út is.
Mi vagyunk állatok, fák, ti vagy én,
Anyagkáprázat az idők tengerén.
A Föld vagyok én, mi eltakar,
cigány vagyok, zsidó és magyar.
Palesztin vagyok, s elűzött indián,
kurd, afgán, néger vagy ausztrálián.
Kis kínai vagyok minden tank előtt,
én vagyok az is, kit törvényed lelőtt.
Hit vagyok szívedben és éledő remény,
szeretet, örömtánc, és zengő költemény.
Aszály után az első csepp eső.
Madárfióka, a kezedben verdeső.
Jézusnak teste, a szádban a kenyér.
Szeretet nélkül az életed, mit ér?
Én voltam veled minden vad csatán.
Kit dicsérsz helyettem lelki sarlatán?
Érett gyümölcsnek íze én vagyok,
végső bajodban reményt én adok.
Szeresd kedvesed és az ölelést,
gyönyör és minden pezsdülés
hozzám zengi az élet himnuszát.
Hisz én csináltam énalkotta szád.
Belőlem, bennem, rajtam, általam
mindenben Isten, Allah, Bráhma van.
Hiába miriád és százezernyi nép,
a perc olyan, mint a milliónyi év.
Én vagyok bölcsőd és a sírodon a rög,
egyek vagyunk s bennünk a lét örök.
Szülőid ölére én alkottalak,
léted kezdetén, csupa tiszta lap.
Megéled, alkotod, gyűröd, mocskolod.
Kétkedsz, vagy a hit vezet,
ott te hallgatsz és te ítélsz magadról újabb életet.
A Szeretet vezessen fiam!
Ég veled.

Kányádi Sándor:

 Csendes pohárköszöntő újév reggelén

Kölcsey Ferenc: 

Zrínyi dala

Szobránc, 1830. július

Hálaadás

Húsvét előtt

Petőfi Sándor:
Nemzeti Dal

Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! -
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Pest, 1848. március 13.







Kölcsey Ferenc:
Vanitatum vanitas

  Itt az írás, forgassátok
Érett ésszel, józanon,
S benne feltalálhatjátok
Mit tanít bölcs Salamon:
Miképp széles e világon
Minden épűl hitványságon,
Nyár és harmat, tél és hó
Mind csak hiábavaló!
     Földünk egy kis hangyafészek,
Egy perchozta tűnemény;
A villám és dörgő vészek
Csak méhdongás, s bolygó fény;
A történet röpülése
Csak egy sóhajtás lengése;
Pára minden pompa s ék:
Egy ezred egy buborék.
     Sándor csillogó pályája,
Nyúlvadászat, őzfutás;
Etele dúló csordája
Patkánycsoport, foltdarázs;
Mátyás dicső csatázási,
Napoleon hódítási,
S waterlooi diadal:
Mind csak kakasviadal.
     A virtus nagy tűneményi
Gőz, mit hagymáz lehele;
A kebel lángérzeményi
Vértolúlás kínjele;
A vég, melyet Sokrat ére,
Catonak kihulló vére,
S Zrínyi Miklós szent pora
Egy bohóság láncsora.
     És ti bölcsek, mit hozátok
Ami volna szép s jeles?
Mámor bírta koponyátok,
Plato s Aristoteles.
Bölcselkedő oktalanság,
Rendbe fűzött tudatlanság,
Kártyavár s légállítvány
Mindenféle tudomány.
     Demosthén dörgő nyelvével
Szitkozódó halkufár;
Xenofon mézbeszédével
Rokka közt mesére vár;
Pindár égi szárnyalása
Forró hideg dadogása;
S Phidias amit farag,
Berovátkolt kődarab.
     Mi az élet tűzfolyása?
Hulló szikra melege.
A szenvedelmek zúgása?
Lepkeszárny fergetege.
Kezdet és vég egymást éri,
És az élet hű vezéri,
Hit s remény a szűk pályán,
Tarka párák s szivárvány.
     Holdvilág csak boldogságunk;
Füst a balsors, mely elszáll;
Gyertyaláng egész világunk;
Egy fúvallat a halál.
Vársz hírt s halhatatlanságot?
Illat az, mely tölt virágot,
És a rózsát, ha elhúll,
Még egy perccel éli túl.
     Hát ne gondolj e világgal,
Bölcs az, mindent ki megvet,
Sorssal, virtussal, nagysággal
Tudományt, hírt s életet.
Légy, mint szikla rendületlen,
Tompa, nyúgodt, érezetlen,
S kedv emel vagy bú temet,
Szépnek s rútnak húnyj szemet.
     Mert mozogjon avagy álljon
E parányi föld veled,
Lengjen fényben, vagy homályon
Hold és nap fejünk felett,
Bárminő színben jelentse
Jöttét a vándor szerencse,
Sem nem rossz az, sem nem jó:
Mind csak hiábavaló!
1823. február-április




http://mek.niif.hu/01900/01905/html/cd8/kepek/muveszetek/mt075eem417.jpg
Tornyai János: Bús magyar sors, 1910 
Ezer év mesterművei. 
Corvina, Budapest, 1987, 417. kép. 
Fotó: Schiller Alfréd 
Hódmezővásárhely, Tornyai János Múzeum
Szigeti Ferenc - Karthago:
A sorsodtól ne félj

Nézd, hogy fut az élet
Nézd az órám, körbejár
De az álmoktól, s a vágyaidtól ne félj!

Nézd, eljött a hajnal
Két karomban itt talált
De a napfénytől, s a sorsodtól ne félj!

Ha bárhová küld a sors
Ne legyen annyi elég
Találd meg az arcodat
Ehhez tenned kell még
Mert él egy új nemzedék
Ki a jövőnek él
Ők a holnap gyermekei
S te légy a példakép

Nézd, ahogy a vén fák
Álmodnak a télen át
De te a múltadtól, s a jövőtől ne félj!

Nézd, hogy fut a felhő,
Szél viszi századokon át
De a múltadtól, s a sorsodtól ne félj!

Ha bárhová küld a sors
Ne legyen annyi elég
Találd meg a célodat
Ezért tenned kell még
Mert él egy új nemzedék
Arcuk a jövő felé
Ők a holnap gyermekei
S te légy a példakép

Nézd, hogy fut a felhő,
Szél viszi századokon át
De te a múltadtól, s a jövőtől ne félj!
De a múltadtól, s a sorsodtól ne félj!
Hidd el a múltadtól, s a jövőtől ne félj!
Te a múltadtól, s a sorsodtól ne félj!






 

ILLYÉS GYULA

EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL

      

Reisz Ilona festménye

http://www.festomuvesz.hu/reisz/kepek/Illes%20Gyula1.jpg

A festmény címe / Title:
Illyés Gyula 1. /Illyés Gyula 1.
Technika / Medium:
olaj (oil) vászon (canvas).
Méret / Size: 30x40 cm.  magántulajdon(privately owned)
Pálfai Polg. Hiv.

Ady Endre:

Boldog Új Évet

Arany János:

Alkalmi vers

Ady Endre:

Karácsony

  I.

Lövey-Varga Éva

Wekstel II.

Juhász Gyula

Béke

És minden dolgok mélyén béke él
És minden tájak éjén csend lakik
S a végtelenség összhangot zenél
S örök valók csupán mély álmaink.

És minden bánat lassan béke lesz
És mindenik gyötrődés győzelem
S a kínok kínja, mely vérig sebez,
Segít túllátni a szűk életen.

Testvéreim: a boldogság örök
S e tájon mind elmúló, ami jó
S az élet, a szép, nagy processzió,

Mely indul örvény és sírok fölött,
Az égi táj felé tart csendesen
S egy stációja van: a végtelen.

Wass Albert:

Hontalanság hitvallása

Hontalan vagyok,
mert vallom, hogy a gondolat szabad,
mert hazám ott van a Kárpátok alatt
és népem a magyar.

Hontalan vagyok
mert hirdetem, hogy testvér minden ember
s hogy egymásra kell, leljen végre egyszer
mindenki, aki jót akar.

Hontalan vagyok
mert hiszek a jóban, igazban, szépben.
Minden vallásban és minden népben
és Istenben, kié a diadal.

Hontalan vagyok
de vallom rendületlenül, hogy Õ az út s az élet
és maradok ez úton, míg csak élek
töretlen hittel ember és magyar.

Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt,
ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas
fényes, páncélos, ízelt bogarat.

Úgy született később az ajkamon, mint
a trombitahang, mint a trombitahang
katonák szomjas, cserepes ajkain.

De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön
mint beesett szemek gödreiben
remegve fölcsillan a könny.

Nem magamért sírok én: testvérem van millió
és a legtöbb oly szegény, oly szegény,
még álmából sem ismeri ami jó.

Kalibát ácsolna magának az erdőn: de tilos a fa
és örül ha egy nagy skatulyás házban
jut neki egy városi zord kis skatulya.

És örül hogy - ha nem bírja már s minden összetört -
átléphet az udvari erkély rácsán
s magához rántja jó anyja, a föld.

Szomorú világ ez! s a vers oly riadva muzsikál
mint cigány a siralomházban.
Hess, hess, ti sok verdeső, zümmögő, fényes bogár!

Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó?
Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull
s nem kérdi, mire jó?

Arany János: 

Csaba királyfi - Előhang

Néztem a sötétbe, sötét éjszakába,
Régi elhúnyt idők homályos titkába;
S amint belenéztem, hosszasan, merevűl:
A ködök országa im megelevenűl
És előttem járnak a hajdani képek,
Mint egykor, oly élők, mint egykor, oly épek:
Szög húnfiak, amint súgár lovaikon
Íjat pödörintve futtatnak a sikon;
Vagy kanca tejétől, bornak ha megerjed,
Vídám lakomájok szilaj tüze gerjed,
Felhangzik az ének, a szív ere pezsdül,
S előterem a mult, bústól, örömestül.
Vagy vadra csatázva, s népekre vadászva,
Zendül az öreg kürt zúgó riadása,
A harcbika bömböl, az óriás tülök,

Nyerítnek a lovak hegyezve kis fülök' -
S elvágtat a falka, szélnél sebesebben,
Utána fehér köd, a föld pora, lebben. -
Ott láttam a hősök ifjabb ivadékát,
S feltünni borongó Etele árnyékát,
Nagy messze vetődni a hún temetőre,
Hogy már deli napjok hajlott lemenőre;
Ott barna Csabát, a szőkébb Aladárral,
Etel nagy örökjét kísérteni vállal, -
Míg harc riad, imé! Kelem átkos földén,
Holdfogyton is áll még, mely támada töltén -
S a nemzeti vészből egy marad fen: Csaba,
Csaba, e nagy éjnek bujdosó csillaga.

Merjem-é futtani gyönge fáradt tollam?
Lesz-e erőm írni, ahogy elgondoltam?
Az élet hegyének már tetején állok:
Emelkedtem eddig, ezután csak szállok.
Belátom az ösvényt, melyen ide jöttem,
Derült is, borult is a lejtő mögöttem:
De ami elül van, azt borítja felleg:
Ki tudja veszélyit a lemenetelnek!
Ki tudja, ha lábam mélységre botolván,
Nem jutok-e aljra mielőtt gondolnám,
S nem lesz-e világi pályám köre csonka:
Bevégzetlen élet! bevégzetlen munka!...
Kétséges az útad: ha fogsz lenni, célnál?
Szegény ember, addig hogy el ne alélnál?
Mi emel? mi tart fön? mi sugall? mi biztat?...
Kebelem egy hangja. Követem is aztat.
Egy hang, mely csilingel az égi madárban,
Hogy lerombolt fészkét rakja késő nyárban;
Mely a pók fonalát százszor megfonatja,
Noha füstbe százszor menjen áldozatja;
S mely, hatalmasb szóval, a költőben riad:
"Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!"

Márai Sándor: 

Halotti beszéd

Kosztolányi Dezső:       Könnyek koldusa

Én voltam egykor szent edény.
A fájdalom lakott szivemben,
s a boldogok
poétának neveztek engem.

Mostan vagyok koldus, szegény,
mert elveszett, mi az enyém volt.
S a könny, a könny
a nagyvilágra szerteszétfolyt.

Zokognak a föld kerekén,
mindenki sír, mindenki költő,
vak jajgató,
fájdalmát az égig üvöltő.

De legnagyobb jaj az enyém,
ki állok itt e bús özönben,
sírók között,
s nincs semmi búm és semmi könnyem.

Fotó: L.Cs. 2009

Petőfi Sándor:

A Tisza

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába'.

Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő: benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be,
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. -

Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:
"Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi rosszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója."

Pár nap mulva fél szendergésemből
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!

Pest, 1847. február

 Forrás : http://www.festomuvesz.hu/bakosimaria/bakosimaria.htm

Petőfi Sándor: 

Távolból

Kis lak áll a nagy Duna mentében;
Oh mi drága e lakocska nékem!
Könnyben úszik két szemem pillája,
Valahányszor emlékszem reája.

Bár maradtam volna benne végig!
De az embert vágyai vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,
S odahagytam őslakom s anyámat.

Kínok égtek a szülőkebelben,
Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem;
S kínja lángi el nem aluvának
Jéggyöngyétől szeme harmatának.

Mint ölelt át reszkető karával!
Mint marasztott esdeklő szavával!
Oh, ha akkor látok a világba:
Nem marasztott volna tán hiába.

Szép reményink hajnalcsillagánál
A jövendő tündérkert gyanánt áll,
S csak midőn a tömkelegbe lépünk,
Venni észre gyászos tévedésünk.

Engem is hogy csillogó reményem
Biztatott csak, minek elbeszélnem?
S hogy mióta járom a világot,
Bolygó lábam száz tövisre hágott.

...Szép hazámba ismerősök mennek;
Jó anyámnak tőlök mit izenjek?
Szóljatok be, földiek, ha lészen
Útazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse - -
Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,
Megrepedne a szive szegények!

Pozson, 1843. május

 

Fotó: internetről

Aiszoposz:

Az ember és a róka

Egy ember nagyon haragudott a rókára, mert kárt okozott neki. 

Miután megfogta, hogy bosszút álljon rajta,  farkára olajjal átitatott 

kócot kötött, és meggyújtotta.

Az isten azonban a rókát  annak a földjére vezette, aki őt így eresztette el.

Éppen aratás ideje volt.  Az ember siránkozva követte a rókát, mert semmit sem arathatott.

A mese azt mutatja, hogy szelídnek kell lennünk és nem szabad indulatoskodnunk.

A haragból ugyanis gyakran éppen azokat éri a legnagyobb kár, 

akik hamar felmérgelődnek.

Festmény: internetről

Ady Endre:

A Sion-hegy alatt

Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Tépetten, fázva fújt, szaladt,
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, őszi hajnalon,
Valahol Sion-hegy alatt.

Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betükkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.

Lámpás volt reszkető kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjuság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.

Megvárt ott, a Sion-hegy alján
S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.

Ráncos, vén kezét megcsókoltam
S jajgatva törtem az eszem:
»Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.«

»Halottan visszajöttem hozzád
Én, az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát.«
Ő nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.

»Csak nagyszerű nevedet tudnám.«
Ő várt, várt s aztán fölszaladt.
Minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sírván a Sion-hegy alatt.

WEÖRES SÁNDOR 

 KI MINEK GONDOL...

Ki minek gondol, az vagyok annak...
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt saját magadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod. 

Váci Mihály:

Még nem elég

Nem elég megborzongni,
De lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
De mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
Fagyot is bírni kell,
Ki acél akar lenni,
Suhogni élivel.

Nem elég álmodozni!
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell,
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el,
Jövőnket – tudni kell!

Nem elég a célt látni,
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! – Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer.

Nem elég a jóra vágyni,
a jót akarni kell!
És nem elég akarni,
De tenni, tenni kell:
A jószándék kevés!
Több kell – az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell – az érzelem!
Ám nem csak holmi érzés,
de seb és szenvedély
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!

Nem elég – a Világért!
Több kell – a nemzetért!
Nem elég – a Hazáért!
Több kell most – a népedért!
Nem elég – Igazságért!
Küzdj azok igazáért,
kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!

Dsida Jenő:

A gyöngék imája

Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, főre, szétmáló göröngyre, -
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.

Mert pókháló és köd a szív,
selyemszőttes az álom,
pehelykönnyű és szinte-szinte semmi
s én erőtlen kezem
még azt sem tudja Hozzádig emelni.

De azért vágyaim ne dobáld a sárba,
ami az Óceánnak
legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!
Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz
csak gyönge, nagyon gyönge.

Babits Mihály: 

Haláltánc

Ha a pusztán zug a tél
és kopogva hull a dér,
fázó farkas éhen ordít,
a hideg fogat csikordít,
köddel rémes a határ
s száll a téli vad madár:
mikor megfagy mind a vágy
s meleg vacok édes ágy
s künn a köd fehér tejébe
aranytojást ver a hold:
akkor ébred régi rémem,
mint a sírból kel a holt.

Lepedősen és fehéren. -
Jöjj csak, régi, régi holt,
úgyse félek tőled,
vesd le lepedődet! -
Úgyis lelkem puszta táj,
hol jó lélek egy se jár, -
nem, még a madár se jár.
Úgyis szívem temető,
lidércfénnyel fényes,
ahol még a fű se nő
s hantja kénnel kénes.
Úgyis lelkem puszta táj,
hol jó lélek egy se jár,
élve trónol a halál,
jöjj csak, jöjj el, rossz madár,
vesd le lepedődet,
vesd le bőröd, husodat,
hadd szorítom csontodat,
meztelen csípődet!
Jár a tánc és zörg a csont:
így se félek tőled:
jöjj, öleld meg, régi csont,
régi szeretődet.
Fagy ölelget, csont a lánc:
borzalomban, kéjjel -
jár a csont és zörg a tánc -
hadd fürödjünk éjjel.

Honnan tudom, hogy te jössz?
megtelefonáltad.
Lelkemen át utadat
régen megcsináltad.
Felriasztott éjeken
telefonod hangja:
balfülemben élesen
csendült rémharangja: Halló! Halál!
jöjj csak, jöjj el, régi csont,
úgyse félek tőled,
jöjj, öleld meg, régi csont,
régi szeretődet:
Vesd le lepedődet. -

Radnóti Miklós:

Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom, 
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem, 
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.

1943. május 26.

Radnóti Miklós:

Levél a hitveshez

A mélyben néma, hallgató világok,

üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,

de nem felelhet senki rá a távol,

a háborúba ájult Szerbiából

s te messze vagy. Hangod befonja álmom,

s szivemben nappal ujra megtalálom,

hát hallgatok, míg zsong körém felállván

sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,

ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,

s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,

s kihez vakon, némán is eltalálnék,

most bujdokolsz a tájban és szememre

belülről lebbensz, így vetít az elme;

valóság voltál, álom lettél ujra,

kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?

s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,

a hitvesem leszel, - remélem ujra

s az éber lét útjára visszahullva

tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -

csak messze vagy! Túl három vad határon.

S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?

A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,

bombázórajok húznak el felettem;

szemed kékjét csodáltam épp az égen,

de elborult s a bombák fönt a gépben

zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -

s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek

fölmértem s mégis eltalálok hozzád;

megjártam érted én a lélek hosszát,

s országok útjait; bíbor parázson,

ha kell, zuhanó lángok közt varázslom

majd át magam, de mégis visszatérek;

ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,

s a folytonos veszélyben, bajban élő

vad férfiak fegyvert s hatalmat érő

nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: 

a 2 x 2 józansága hull rám.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,

1944. augusztus-szeptember