Talán egy könyvben vagyok egy betű.
Talán egy szó.
Talán egy költemény.
Mit tudom én.
Csak azt tudom,hogy
nagyon szomorú lehet az a mondat,
mit kiolvas belőlem valaki,
ha letette a tollat.
ITT LESZEK KÖZEL, VALAHOL
Ha eljön majd a nap,
Amikor meghalok,
Ti ne gyászoljatok.
Én itt leszek, közel.
Itt találtok napnyugtakor,
ha kirepül a vízimadár este,
kecskefejő tyurrogásában,
egy messzi bagolyhuhogásban.
Én itt leszek, közel,
vigyázok az erdő csendjére
és álmotokra.
Ha érezni akartok engem,
csak hajtsatok be az erdőbe
és álljatok meg az út mentén.
Figyeljetek: a halk lombsusogásban
hallhattok engem,
amint kutyáimmal
elmúlt esztendők boldog
vadászhelyeit járom.
Mosolyogjatok egy virágra,
egy pillangóra,
egy kis madárra,
egy pislogó csillagra
a messzi szemhatáron,
mikor az est árnyékai
körülfognak szelíden…
Csak mosolyogjatok,
és én az öröklétből
visszamosolygok rátok.
Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.
S higgyétek el nekem,
hogy a halálban nincsen veszteség,
hogy a halál csak újabb fordulat:
mert minden hangulat egy élet,
és minden élet csak egy hangulat.
Őszi hangulat
Mikor a hervadás varázsa
megreszket minden őszi fán,
gyere velem a hervadásba
egy ilyen őszi délután!
Ahol az erdők holt avarján
kegyetlen őszi szél nevet,
egy itt felejtett
nyár-mosollyal
szárítsuk fel a könnyeket!
Hirdessük, hogy a nyári álom
varázsintésre visszatér,
s a vére-vesztett őszi tájon
csak délibáb-varázs a vér!
Hirdessük,hogy még kék az égbolt,
ne lásson senki felleget,
hazudjuk azt, hogy ami rég volt,
valamikor még itt lehet!
Ha mi már nem tudunk remélni,
hadd tudjon hinni benne más;
hogy ezután is lehet élne,
hogy tréfa csak az elmúlás!
A nyári álmok szemfedője
övezze át a lelkedet,
amíg a tölgyek temetője
hulló levéllel eltemet!
Kerítések
Az ösvényre kerítést fontak,
hogy ott legény ne járjon át.
Azt hitték, elriasztják ezzel,
az ostobák.
Ma mindenki kerítést épít,
álomból, csókból, hazugságból,
az útra, melyen az Idő
kacagva fut ki a világból.
Az útacskákról innen-onnan
sok-sok kis kerítés kinő:
nagyot kacag és átallépi
a betyár Idő.
|
|
