Magamról nagyon röviden 
Általában elég nehéz feladatnak bizonyul számomra, ha magamról kell beszélni. Ilyenkor mindig úgy érzem, nem én számítok. Nem, egyedül a történeteim a fontosak. Hogy ki vagyok én, hány éves vagyok, vagy mivel foglalkozom, az mind eltörpül és lényegtelenné válik, amikor írok. Olyankor én nem létezem. Legalábbis az az „én”, aki hétköznap vagyok, nem létezik. Nem azt mondom, hogy más leszek, amikor írok, hogy megváltozom, inkább azt, hogy olyankor az „én” megszűnik, inkább valamiképp felolvadok a történetben, betűkké és szavakká leszek, vagy talán pont a köztük derengő fehérséggé. Azonban talán akad, aki nagyon kíváncsi a koromra vagy a foglalkozásomra, úgyhogy a teljesség kedvéért álljon itt az is. 1987-es születésű vagyok, s egy vidéki színházban dolgozom nézőtéri dolgozóként. (Az olvasás és írás mellett a színház a nagy szenvedélyem.) Az írás és én Életem első története egy Szekrény nevű szekrényről szóló mese volt, mely nagyon találékonyan A Szekrény
címet kapta. Nem túl eredeti,
igaz? Legyen az a mentségem, hogy mindössze hétéves voltam. Mesekönyvet akartam
írni, végül azonban csak ez az egy történet született meg (igen szórakoztató
helyesírási hibákkal – akkoriban tanultam meg írni, mondhatni, épp csak
megtanultam – és kedves, vicces, gyermeki illusztrációkkal).
 Ez volt az első, azóta azonban nincs megállás. Először jöttek a versek, verses mesék, majd utána regényekkel próbálkoztam – még egy régi, jó nehéz írógépen (szerintem a családom agyára mentem azzal, hogy folyton a billentyűket püföltem), szerencsére ezeket a regénykezdeményeket őrzöm, térképekkel, rajzokkal, családfákkal együtt (Raymond E. Feist és J. R. R. Tolkient hatása). Majd jött a Harry Potter és a fanfictionök akkoriban még nem igazán népes tábora - írtam párat én is, bár ezek közül kevés olyan akad, amire azt mondanám, hogy jól sikerült, ugyanakkor a maga módján hozzám mind közel áll. Rowling világától elég hamar megválva visszatértem a saját ötleteimhez, bár először csak rövidebb-hosszabb novellákban, szösszenetekben meséltem. Végül aztán újra regényírásra adtam a fejem, ezúttal azonban nem akadtam el félúton, s igaz ugyan, hogy az első befejezett regényem novellának indult, azért mégis sikerült megírnom (jó pár év alatt). Szerencsére azonban itt nem álltam meg, ötleteim mindig akadnak, többnyire időm nincs annyi, amennyit szeretnék. (Sőt, megtörtént az is, amire sose gondoltam volna: színdarabokat is írtam. :)) Kisebb szösszeneteim azóta is születnek, bár igazából egyre ritkábban. No meg néha becsúszik egy-egy vers, de nem hiszem, hogy ebben túl jó lennék. Ha valaki azt kérdezné tőlem, miért kezdtem el egyáltalán írni, nem tudnék igazán felelni, mert nem nagyon emlékszem, de azt hiszem, leginkább a magam szórakoztatására. S ez a mai napig így van. Szeretek írni, egyszerűen csak szeretek. (S persze szeretem azt is, mikor amit írok, nemcsak engem, hanem másokat is szórakoztat, és nem csak én, hanem mások is szeretik. Olyan sokat mondom mindig, de azt hiszem, sose elégszer, sokat jelent, nagyon-nagyon sokat, ha bárki szereti egy-egy történetemet. :)) Az írással együtt vagyok önmagam, ez is kell ahhoz, hogy teljes és boldog legyek. "Címszavakban" Az a könyv, amit a legjobban csodálok: Alkyoni Papadaki: A Hold színe Kedvenc költőm: Pilinszky János Oldalak, ahol előfordulok: Merengő, Imagine, Töviskapu, Moly Kedvenc versem: Pilinszky János: Kisértés Zuhanás, miben szállni kell A leginkább szeretett évszakom: ősz (mert egyszerűen annyi minden van benne) Könyvek, amik igazán sok mindenre megtanítottak az életről: - James Clavell: A sógun - Alkyoni Papadaki: A Hold színe - Eleanor H. Porter: Az élet játéka - Alessandra Baricco: Novecento - Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány Ahová egyszer nagyon szeretnék eljutni: Új-Zéland, Egyiptom (Ezt a "listát" folyamatosan bővítem, amint épp kreatívabb hangulatom támad. :)) A lapon szereplő két képet (és a szösszeneteim mellett előforduló képeket) a kedvesem készítette, az ő tulajdonában állnak, ezért másolásukhoz kérlek, kérj engedélyt. |
Magamról |
