Weöres Sándor irodalomszemlélete

Weöres Sándor irodalomszemlélete

Az irodalomtörténetet mint önszemléletre, öntudatra törekvése szervét hozta létre az irodalmi fejlődés. Tudnia kell tehát kibonta­kozni korszerű megkötöttségéből, mely az aktuális ízlés szempontjából a múltnak egy­-egy darabját előnyben részesíti a többi felett, mint eleven irodalmi hagyományt az elfele­dett készlet rovására: tudnia kell megtalálni azt a talapzatot, melyen állva torzítatlan össz-szemléletévé, mintegy genetikus önis­meretévé válhat az irodalmi fejlődés teljes, történeti egészének.

(Horváth János)

Weöres Sándor Három veréb hat szemmel című irodalmi szöveggyűjteménye egy határozott ízlésrendszert tükröző önálló irodalomszemlélet összefoglalása. Pogánykori töre­dékektől Szentessy Gyuláig mutatja be a magyar költészet szerinte jellemző és érdeklődésre érdemes ízeit és vonásait; a kötetben közölt első versek ősidők homályából bukkannak elő, az egyik utolsóban pedig hajnalban kelő munkáslányok dalát halljuk. A könyv alcíme hangsúlyozza, hogy a váloga­tás a magyar költészet rejtett értékeire és furcsaságaira irá­nyítja az érdeklődés fénykévéjét, Weöres utószava pedig ha­tározottan leszögezi, hogy a gyűjtemény csak kiegészítő ol­vasmányul ajánlkozik az egyedi és kollektív verseskönyvek mellé, s nem kívánja irodalmunk eddigi értékrendjét meg­változtatni, hanem az értékelt szerzők és művek sorát gyara­pítja. Ezért szándékosan keveset közöl a nagy klasszikusok­tól és a közismert versek köréből: Balassi, Csokonai, Vö­rösmarty mindössze egy, Berzsenyi három, Petőfi és Arany négy verssel vagy nem is egész verssel, hanem csak vers rész­lettel szerepel az antológiában. A könyv azonban a szándé­kosan elmozdított arányok ellenére sem tekinthető pusztán ritkaságok és furcsaságok tárházának, s jóval több annál is, amit a szerény utószó a válogatási szempontok megfogal­mazása révén ígér. Annak ellenére, hogy a baráti és szakmai segítségekre hivatkozva Weöres elhárítja a könyv személyes vonásait, és „konzorcionális” antológiának nevezi a gyűjte­ményt, a kötet mégis az ő irodalomfelfogásának tükre, s al­kalmas arra, hogy segítségével képet alkossunk költészeté­ben is megvalósuló irodalomszemléletéről. Ezt mozdítja elő Kovács Sándor Iván bevezető tanulmánya és a kötet végén publikált kitűnően használható forrásjegy­zéke, valamint Bata Imre költészetünk vonulatáról szóló esszéje, amely Weöres utószava előtt kapott helyet a kötetben.               

*

A szövegeket bőséges értelmező jegyzetek kísérik, minia­tűr portrék magyarázzák, filológiai tudnivalók, eligazító szövegelemzések egészítik ki. Ezek együttesen valóságos iro­dalomtörténetet adnak össze, s félreérthetetlenül tanúsítják Weöres kritikai elveit és értékszempontjait. Amikor a kö­tetben az összeállító irodalomszemléletét keressük, e mozza­natok tallózásával kell kezdenünk a szemlét. Elsőnek a tudo­mányosan megalapozottnak nem nevezhető, de kétségtele­nül képzeletmozdító kapcsolatteremtések ötlenek szembe, a föl-fölvillanó irodalmi asszociációk bújnak ki a magyaráza­tokból, s a bemutatott szemelvények modern hatású részle­teinek hangsúlyozása tűnik fel.

Weöres szívesen fedezi föl egy-egy formai megoldásban, szerkezeti elemben, színben, ízben, hangulatban a modern irodalom vagy legalábbis az éppen közölt szövegnél későbbi korszak irodalmának előlegezését. Így teremt kapcsolatot a Példák könyvéből kiemelt középkori haláltáncének „hatal­mas hömpölygésű ritmikus prózája” és Füst Milán próza­vers típusa között. A 15. századi Tíz-sorosok Mesteréről azt írja, hogy költészetében „a rajzos és árnyalatos ábrázolás­mód mutat a jövendő felé, s olyan nyelvi hajlékonyság, amit más-más módon majd Balassi Bálint, Faludi Ferenc, Vörös­marty, Babits ér utol”. Balassinál a Balassi-strófa alakulá­sát, gomolygását, modern hatású megjelenéseit mutatja be, Ecsedi Báthory István éneke mellett pedig („Boldog azki akarsz lenni életedben, / Bízzék lelked egyedül csak Istenedben”) jegyzeteiben közöl egy részletet egyik bűnbánati zsoltárából is, hogy újra Füst Mi­lánra emlékeztethessen. Miskolci Csulyak István Jocoseriumának közzétételekor nem felejti el megemlíteni, hogy ezen a versen alapul Juhász Ferenc Tékozló ország­ának egyik betétdala, Apácai Csere János stílusában - a ­maga korában európai színvonalon is modern - fény-árny hatás megvalósulására hívja föl a figyelmet. „A clair­obscure, a sötétségből fellobogó ragyogás, az akkori hol­land művészet egyik fő jellegzetessége, festészetben, zené­ben, irodalomban. Apácai Csere költeményében az éjsza­kából kitörő isteni tűz, majd az álom-szürkületben világítóvezérfény, aztán lámpással a szüzek vidám vonulása: Rembrandt sötét-világos bibliai festményeire emlékeztet.” Az ismeretlen 16-17. századi szerzőtől származó A végítélet közelgését nemcsak az egyik legszebb magyar versnek neve­zi, hanem azt mondja róla, hogy a „mindent betöltő kétség­beesésnek és irreálisan távoli reménynek hasonló mennydörgés-villámlását” Vörösmarty végső nagy elégiájá­ban, A vén cigányban érezni majd. Ugyancsak a 19. száza­dig viszi előre Lázár János Florinda című fantasztikus ver­ses elbeszélését s mesélő kedvét, kedves, naiv humorát Jóka­iban látja újjáéledni.

Amadé László és Kazinczy Ferenc egynémely versében már egyenesen a modern lettrizmus előhangjait fedezi fel anakronizmusra hajlamos fantáziával. Nem kevésbé merész az a megállapítása sem, hogy Göböl Gáspár 1785-ben ki­adott Utazó lélek című verses regénye volna az első magyar sci-fi. Rájnis József Mózes éneke című versében már jogo­sabban keresi a modern szabadvers felé mutató kompozí­ciót, és ugyancsak gondolatébresztő szempontot vet föl, amikor Arany János A négy jövevény című verses csúfoló­dásáról azt írja, hogy „Tandori Dezső áttört szerkezeteit, el­lentmondásos építkezését” előlegezi. Költészettörténeti ku­tatások szempontjából is elgondolkodtató lehet, hogy Kom­játhy Jenő absztrakciókba és ideákba vonuló, csupa lélek költészetét Ungvárnémeti Tóth Lászlóéval rokonítja, s mindkettőjüknél olyan hullámok kezdetére figyelmeztet, amelyek a 20. században Pilinszky Jánosnál érnek majd partot.

A képzeletmozdító, de nem éppen történeti szempontú kapcsolatteremtések köréhez tartoznak azok a magyaráza­tok, amelyeken nyíltan átütnek Weöres jellegzetes eszméi. Az Argirusból például négy versszakot metsz ki a váloga­tás, ez a négy strófa annak a zöldellő borostyánnal körülfo­gott tündérkertnek a leírása, ahol - mint tudjuk - ármány­kodó inasa gonosz varázslattal háromszor is elaltatja Árgi­rust, hogy ne találkozhassék az égi leánnyal. Weöres azt írja e csakugyan megkapóan szép költői festményről, hogy „a tündérkert virágillata, varázsa árad belőle, évszázadok óta, ízlés-változásokon keresztül, változatlanul”. E magyarázat­ban nyilvánvalóan az „örök változatlan” eszméje dereng föl, függetlenedve a szöveg tartalmától, az a Weöres költé­szetét is mélyen átjáró eszme körvonalazódik, amelynek megfogalmazására gyakran rábukkanhatunk verseit olvas­va. Az eszme történeti vándorlását is kirajzolja a kötet, az ív Gyergyaitól Katona Józsefhez, onnan pedig Czóbel Minká­hoz vezet, ahol „a lények a jelenben úgy keringnek, rohan­nak, hogy az idő mulandónak látszik, pedig örök­változatlan” .

Mint ismeretes, ugyanilyen vesszőparipája Weöresnek a világ teljes és tökéletes egysége; korai verseitől kezdve A tel­jesség felé című kötet tantételein át máig újra és újra mindig visszatér ahhoz az elképzeléshez, hogy a dolgok csak a fel­színen mutatkoznak különfélének, de a látszólag egymástól eltérő minőségek a jelenségvilágnál mélyebb rétegekben azonosak egymással, vagyis a világon „minden egy”, a világ egyetlen hatalmas egész. Érthető tehát, hogy noha Kom­játhy Jenőtől mindössze egy verset vett föl a kötetbe, válasz­tása éppen a Körfolyamra esett, mert abban tételesen is meg fogalmazódik a misztikus totalitásnak ez az eszméje. „A mindenségnek csarnokában / Áll láng betűkkel: Minden egy” - írja Komjáthy Jenő évtizedekkel Weöres előtt.

Azt is tudjuk, hogy milyen nagy szerepet tölt be költésze­tében a zenei szerkesztésmód, verseit szimfóniáknak, suite­knek, toccatáknak, daloknak, énekeknek, etűdöknek, lantfutamoknak, hegedűpartitáknak, csengettyűzenének kereszteli el, s a névadás a kompozíció zenei hasonlatossá­gaira utal. Mindezek között a formák között különös helye van a fúgaszerkezetnek, aminek nyelvi leképezését Paul Va­léry költészetében figyelte meg, s már nagyon korán, az 1935-ben készült Hazaszálló című versében ő is megvalósí­totta. Az egymást kergető futamok, motívumok nyelvtech­nikailag rendkívül nehéz műfaját azóta gyakran szerepeltet­te, és költészetének egyik szerkezeti irányzata lett ebből. Így aztán amikor a kötetben Katona József Idő című verséről azt írja, hogy „a felvetett négy fogalmat négyszólamú fúga­ként szövi”, ebben a megállapításban Weöres önmagához szabott mértékét érezzük uralkodónak. Mint ahogy saját „versviszonya” - az a mód, ahogy a verseiben megtestesülő (jelenlévő vagy éppenséggel elrejtőző) alany a külvilághoz és önmagához viszonyul -, tehát az elsősorban őrá jellemző versviszony indítja annak kijelentésére is, hogy Ányos Pál A titkos Polyxenája „az első olyan magyar vers, mely nem élményen, vagy alkalmon, hanem benső fantázián alapszik”. Weöres Sándort sokféle szellemi hatás érte, föl­szívta magába csaknem az egész világ- és magyar irodalmat mégis voltak, akik különleges hatást tettek rá. Ezek közé tartozik Angelus Silesius, akinek költészetéhez - belső hangoltságtól vezérel­ve - itt most Tasi Gáspár átszellemült verseit, valamint Dé­vai Bíró Mátyás egyik strófáját hasonlítja, és ugyanígy saját vonzalma teremti meg a hasonlat ívét a Barakonyi Fe­renc gyűjtésében fennmaradt egyik vers és a kínai miniatűr­költészet között is.

E példák után érdemes most már közelebbről szemügyre venni Weöres értékelési szempontjait, értékkategóriáit, esz­méit és normáit. A szövegek időrendjében a következőket találjuk a magyarázatok és jegyzetek értékelő szavai között: A 15. századi, ahogy ő nevezi, „Tíz-sorosok Mesterét” azért dicséri, mert nem veti meg az ornamentikát, s nyelvi díszíté­sei, „virág-hasonlatai elevenen, szinte nedvesen ragyognak” . Bencédi Székely István verseinek könnyedségére hívja föl a figyelmet, a protestáns énekszerzők korában szokatlanul lágy, könnyed repülésű rímeket hangsúlyozza, Dévai Bíró Mátyás erényéül a bensőségességet említi, Pesti Gábornak és Szkhárosi Horváth Andrásnak egyaránt humorára vet hangsúlyt, Batizi Andrásról azt írja, hogy versének termé­szetes, meleg fénye van, és Ilosvai Toldijának ugyancsak természetességét és színes elevenségét emeli már-már Arany János fölé. Pázmánynál különös kategória bukkan fel: a „szövevényes egyszerűség”, amin Weöres azt érti, hogy Páz­mány virtuóz hajlékonysággal bánt a mondatszerkezetek­kel, és annak ellenére, hogy többszörösen összetett monda­tokba szőtte gondolatait, mondanivalója félreérthetetlenül érvényesül.

Kecsesség, porcelánszerű törékeny báj: ez a 17. századi is­meretlen szerzőtől származó Szerelmi kaland Prágában érté­kelő jelzője. A Kátai Mihály sírfeliratáról a shakespeare-i erejű tragédiát, Péchy Simonnal kapcsolatban a zsol­tárok hömpölygő ritmusát, erős lüktetését tartja külön meg­említendőnek. Nyéki Vörös Mátyás zsúfolt, de mégis pro­porcionált barokk stilusáról ir, ami rokon fogalom lehet a Pázmány írásmódját meghatározó „szövevényes egyszerű­séggel”, de mindenképpen az ugyanebben a korszakban föl­lelt porcelánszerű törékeny bájjal ellenkező stílusjelenség. Hasonlóképpen egyszerre kap dicséretet a világszerte elter­jedt népkönyvnek, A nyúl énekének magyarítója, mert az ő változata „elevenebb és huncutabb, mint Hans Sachs mora­lizáló német rigmusa”, és a Barakonyi-gyűjtemény egyik verse, mely „halk zsongás, hipnotizáló álom, mint Chopin zenéje”, továbbá Esterházy Pál, akinek a költészete pedig csupa idill és természetszépség. Aztán fölbukkan a „szöve­vényes egyszerűség” szöges ellentéte is, a nehezen kihámoz­ható, nehezen érthető, ám mégis légiesen lebegő írásmód. Erre a 18. századi debreceni református püspöknél, Szilágyi Sámuelnél talál rá, akinek az ódájáról azt írja, hogy hozzá mérve Berzsenyi ódahangja túl vastag, Aranyé meg túl dek­lamáló. A szövevényes egyszerűség és a légiesen lebegő szö­vevényesség mintegy közrefogja az egész gyűjteményt: a szélső pólusok közelében szikráztatva ki a Weöres által leg­értékesebbnek tekintett költői tulajdonságokat.

*

Antológiához készített jegyzetekben ritkán szólal meg kritikai hang. Weöres gyűjteménye ebben a tekintetben is rendhagyó munka, mert magyarázataiban és értelmezései­ben bőven fordulnak elő kritikai megjegyzések. Méliusz Ju­hász Pétert azért marasztalja el, mert oktalanul bonyolult levezetésekbe szorítja a fogalmilag is egyszerű tartalmat, és követhetetlenül csavaros tudós nagyképűséggel igyekszik le­hengerlő fölényben maradni, eszmemenetekből épült bolt­hajtásainak tervrajza pedig messze felülmúlja tehetségét. Bőven szerepelteti ugyan a válogatásban Debreceni Szappa­nyos János verseit, de nem mulasztja el, hogy meg ne említse „könnyfacsaró trükkjeinek és pufogó bombasztjainak” komikumát. Rimay Jánosnál az eleven tüzet kevesli, és meg­állapítja róla, hogy míves poéta volt ugyan, de nem tudott szakítani a „korában általános hosszadalmassággal, terjen­gősséggel, a moralizáló és történelmi témák agyonbeszélésé­vel”. Amadé Lászlónak méltányolja könnyedségét, de az olasz vígopera-áriák szövegeihez hasonló verseit „súlytalan röptükben meglehetősen üres”-nek nevezi. Elismeri Verseghy (ahogy a könyvben szerepel: Versegi) érdemét, hogy elődjeivel összehasonlítva szokatlanul lágy hangzást bűvölt elő a magyar nyelvből, de azért a Kláriká­hoz című versről megjegyzi, hogy csak „látszólag szerelmes­vers, voltaképpen műdal-szöveg; a kulissza-szerű tájon viaszból van a szerelmespár. A dal rendkívüli édessége nem természetes méz, hanem gyári szaharin”. Az eredendő ter­mészetességet hiányolja Baróti Szabó Dávid költészetében is: a költő, aki kezdetben gátlástalan különcködéseiről volt nevezetes, később „lecsapolta vadvizeit”, normalizálódott, hozzáidomult a konvencionalitásokhoz, és elszürkült.

Vörösmarty költeményei közül csak a Hedviget emeli be a gyűjteménybe, a magyarázó jegyzetekben pedig még a Szép Ilonkát állítja mellé elismerően, mondván, hogy e „bűvös epyllionok” a romantikus szcenírozás és az örök művészet ellentmondásában repedezettek ugyan, de mégis olyan szépek, hogy elbírják e repedezettséget. Eposzairól már rosszabb véleménnyel van, és általában lesújtó szavak­kal szól a 19. századi eposzokról: ezeket Székely Bertalan, Munkácsy Mihály, Benczúr Gyula, Lotz Károly teátrális történelmi tablófestmé­nyeihez hasonlítja, melyek élettelenül tündökölnek a színpa­dias elrendezés uralma alatt. Szinte sóhajtva kérdi: „Hová lettek Tinódi és Ilosvai elcsigázott, nyomorult, gyarló, fá­radtságtól piszkos-büdös vitézei, ezek az esendő, de nagyon is eleven bajnokok?” Az élet eleven színeit kiszűrő művi el­rendezést veti a Petőfi utáni költők szemére is, és azt írja, hogy Arany, Vajda, Reviczky és még néhányuk műveinek kivételével verseikben összezsugorodott a magyar líra szem­határa, és stílus, tematika, szemlélet terén albumpoézissé szűkült.

A kifogások és kritikai észrevételek külön fejezete állít­ható össze a didakcióellenes és moralizálásellenes megjegy­zésekből. Irodalomtörténetileg ezek nem jogos kifogások, mert a romantikát megelőző korábbi korok ízlése és közön­ségvárakozása legtöbbször éppen az erkölcsi és vallási taní­tást írta elő követelményként, de esztétikailag igazolható Weöres berzenkedése, hogy csaknem mindenütt szóvá teszi, ha tanító célzatú fogalmazások lógnak ki a versekből, ha a mozgósítás szándéka - mégoly jó ügy érdekében is - a mű­vészi eszközöktől függetlenedve érvényesül. A mondaniva­lót képekbe oldó, imaginista alkotómódot pártolja, és ide­genkedik a versekbe szőtt tételektől, a rímelő-ritmusos szen­tenciáktól. Ez az idegenkedése a válogatásban és a jegyze­tekben egyaránt kiütközik. Szempontjaira jellemző, hogy A halál diadalma című, ritmikus prózában írt 15. századi magyar haláltáncéneknek csak az első két részét közli, az er­kölcsi tanulságokat megfogalmazó harmadik részt viszont elhagyja, holott a maga korában alighanem éppen az volt a legfontosabb. Rimayt is az erkölcsoktató és történelmi tan­tételek terjengősségéért rója meg. A 17. századi vagy még korábban keletkezett Boldogasszony litániájából szintén ugyanez az idegenkedés hagyatja ki azokat a részeket, ame­lyek már nem „a hívek teremtő képzeletéből” fakadnak, ha­nem „a papság fegyelmező és nevelő buzgalmából származó épületes szentenciákat” foglalják össze, „mindinkább ki­esve a ritmusból”. Ugyancsak ennek a szemléletnek példája, hogy amikor amellett érvel, hogy A végítélet közelgését, a szerinte egyik legszebb magyar verset csak Bornemisza Péter írhatta, akkor egybeveti egymással a költemény két szöveg­változatát, és arra a következtetésre jut, hogy a korábbi vál­tozat még kezdetleges, vagyis „objektív oktató” hangon szól, míg a későbbi, a Bornemiszának tulajdonított változat már szenvedélyes lendületével ragadja meg az olvasót. De a didaktikus fogalmazásra érzékeny jelzőkészülék piros lám­pája mindenütt kigyullad, s Csontváry verseit is elmarasz­talja az oktató szándékért, és szembeállítja, ügyetlen, di­daktikus költeményeit nem didaktikus, zseniális képeivel.

E didaktikaellenes szemléletmód esztétikailag és költé­szettanilag alighanem rokonságban van a T. S. Eliot által megfogalmazott „tárgyi megfelelés” elméletével. Eszerint az igazi irodalmi műben minden szó elkerülhetetlen, vagyis úgy hat, mintha automatikusan törne ki a helyzetből, a mozza­natból, a környezetből. Ezt pedig csak úgy lehet elérni, ha az érzelemnek és indulatnak pontos tárgyi megfelelést talál az író, ez lehet történet, személy, szituáció, viszonylat, bár­mi, de nyilvánvaló, hogy imaginista módon, képekben ­akár absztrakt képek révén - kell kifejezést nyernie. A di­daktikus, tételes, retorikus, szentenciózus fogalmazás nem más, mint csődbejelentés, akkor kerül rá sor, amikor az író­nak nem sikerül megtalálnia az objektív korrelációt, és jobb híján járulékos elemekhez, pótanyagokhoz kénytelen folya­modni. Weöres ebben az értelemben vett didaktikaellenessé­ge - ami szembefordítja a magyar irodalmi hagyomány egy részével, mégpedig sok elismert és népszerű vonásával is, így a hazafias-politikai költészet zömévei - nem ideológiai, ha­nem mélyen esztétikai tartalmú ellenkezés, a mű belső meg­szerveződését és kibontakozását illeti, sőt magába foglalja hatásmódját is.

Ennek bizonyítására érdemes számba vennünk a jegyze­tekből, értelmezésekből kiolvasható társadalmi eszménye­ket. Annak ellenére, hogy a válogatás nem a közvetlen tár­sadalmi-politikai tartalmú magyar költészethagyományra veti a hangsúlyt, mind a beválasztott versekből, mind az azokat kísérő jegyzetekből félreérthetetlenül kifejezésre jut­nak Weöres társadalomfelfogásának elemei. Túlzás volna azt állítani, hogy irodalomszemléletének középpontjában ideológiai, politikai eszmék állnak, de ugyanilyen túlzás, amikor elvitatják, hogy egyáltalán szerepet játszanak nála ilyenek. Verseiben - költészetének természetrajza miatt ­nehezebb kézzelfoghatóan tetten érni társadalomfelfogását, ellenben szöveggyűjteménye most a bizonyítékok néhány perdöntő adatát teszi közzé. Mindenekelőtt azt, hogy az iro­dalomszemléletben jelenlévő társadalmi eszmék központi mozzanata a humanista demokrácia. Ez meghatározó, ér­tékválasztó szempont nála.

Már a jegyzetekből is nyilvánvaló, hogy Szkhárosi Hor­váth András társadalom ostorozó dühe eléggé idegen tőle, mert a költészetnek másfajta munkát szán, mint az erkölcsi tanítás és a politikai mozgósítás, de azt határozottan kieme­li, hogy Szkhárosi „szegény-párti, majdnem demokrata” költő volt, sőt azt sem mulasztja el, hogy megjegyzéséhez rosszallóan hozzáfűzzön egy pontosító kiegészítést: „csak­hogy nem népuralmat, hanem a népnek jó és bölcs uralko­dókat kívánt”. Demokratikus „szegénypártisága” nyilatko­zik meg, amikor élesen szót emel a népszerű Csinom Palkó­ban megszólaló kuruc fennhéjázás ellen. „A paraszt embernek / Fogd meg az szakállát, / Hajtsd el az marháját, / Verd pofon ő magát” - hangzik az egyik strófa, amihez Weöres hozzáteszi: „Nem csoda, hogy a nép ugyanúgy nyö­gött a daliás kuruc nyargalódzás alatt, mint a török járom­ban, a tatár kínzásban, a német adók hínárjában.” Szőnyi Benjámin verseihez érkezve ugyanez az indulat lobbantja fel a gúnyt a hivatalos énekszerző örömfilozófiájáról, ami sze­rint mindenki örvendjen a dolgok állapotának, minden ma­radjon úgy, ahogy van, a jobbágyok imádkozzanak földes­urukért, és a szegények érjék be azzal a tudattal, hogy Jézus is szegény volt. Szőnyi Benjámin megelégedést papoló tanté­telei ki is maradnak az oktató fogalmazástól idegenkedő vá­logatásból, csak a jegyzetek utalnak rájuk kiegészítéskép­pen, az igazság kedvéért. E tantételekre aztán néhány lappal később egy ismeretlen 18. századi szerző verse felel, a Nincs boldogabb a parasztembernél, és lázító diákpaszkvillus for­májában megmutatja - mint Weöres írja - a rendi Magyar­ország sötét mélyét, a parasztnyomorúságot.

E gondolatmenet természetes folytatásaként a humanista demokrata szemlélet váltja ki a retrográddá váló nemesi költészet bírálatát is. A versek főleg esztétikai, formai tulaj­donságait taglaló jegyzetekből szembeszökően ugrik ki egy-­egy történelmi-ideológiai ítélet. Gvadányiról például azt Ír­ja: „versein lemérhető, hogy Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi szabadság-mozgalmaitól hová jutott a magyar ne­messég; egy kis kényelmes rabság többet ér, mint a kocká­zatos szabadság...” Hasonlóképpen kárhoztatja a zseniális ­őrült Kalmár Györgyöt, amiért a Habsburg-abszolutizmus imádó híve volt, s oly embergyűlölő, hogy „hazafisága is szadista, mint valami hivatalos spiclinek vagy keretlegény­nek” . A jegyzetek egyik vissza-visszatérő kritikai szempont­jának engedelmeskedve minduntalan pellengérre állítja a színpadias, frázisos hazafiaskodást, és leleplezi a visszahú­zó, demokratikusellenes nacionalizmust. Nemcsak olyan esetben, mint a századvégi népi-nemzeti iskola, ahol Vargha Gyuláról kereken kijelenti, hogy” verseinek zömében mind­végig soviniszta oktató maradt”, hanem elítéli a 19. század egész idealizáló hősi pátoszát. Amikor a 18. században jár a válogatás, és a Hódosi Névtelen Generalis insurrectiojátközli, akkor megjegyzi, hogy: „Földhözragadt, naturális, józan szemlélet ez: a háborús ínségben is kell ruházkodni, enni, inni, szórakozni, akkor is, ha a megélhetésnek a tisz­tesség az ára. De majd közeleg a XIX. század idealizáló hősi páthosza, költők álmodják íróasztal mellett: a hűséges nő távolba merengve gondol hős férjére, aki nyargalászva ka­szabolja le az álnok ellenséget, vagy végső leheletével su­sogja: hazám! Mily züllötten és rohadtul emberi az előbbi, az igazi; s mily képmutató és embertelenül bárkit feláldozó az utóbbi, az idealizált.”

Nem kis meglepetéssel, sőt megrökönyödéssel olvashat­juk ezeket a szövegek után biggyesztett kiegészítő glosszá­kat. Hogyhogy? A valóság fölött lebegő játék és varázslat költője, a csodás tündérálom és irracionális mítoszteremtő képzelet tulajdonosa feladná önmagát egy verses olvasó­könyv összeállításakor néhány filológiai jegyzet kedvéért? Alakot cserélne, csak hogy néhány történelmi tudatunkba illeszthető mondatot írjon? Aki patakká válik, örmény szer­zetes csuhát ölt, múlt század eleji költőnő szájával szól, most újabb szerepet játszana? Szembe kell néznünk evvel a szövevényesebb igazsággal, hogy a jegyzetek és magyaráza­tok keresetlen prózanyelvén a Weöres Sándor verseit irá­nyító - már nem is szemlélet, hanem - diszpozíció alapele­mei közül bukik ki a felszínre néhány. A már eddig fölsorolt adatokat még bőven szaporítani lehet, néhánnyal okvetlen kell is. Mert szorosan az eddigi gondolatmenethez tartozik, hogy Weöres nem ért egyet Kazinczy szellemi arisztokratiz­musával, a vulgáris irodalom megvetésével, s a gondolatme­net sodrába vág, hogy ezt a megjegyzését mindjárt kiegészíti avval a másikkal, hogy Kazinczy csak a művészetben volt arisztokrata, de a politikában mérsékelt demokrata elveket vallott. A humanista demokrata szemlélet és beállítottság jelenlétét igazolja a válogatás is, amikor Szentmártoni Bodó

Jánostól az ácsok és molnárok munkáját dicsérő ének kerül be, az egyik utolsó vers pedig a pesti munkáslányokról szól.

*

Összegező tanulságok megfogalmazása nélkül a szöveggyűjtemény jegyzetapparátusának néhány jellegzetes érté­kelő szempontját, kategóriáját, társadalmi eszményét vet­tük eddig szemügyre. Most ideje már, hogy egy körrel mélyebbre szálljunk, és megvizsgáljuk a szövegválogatás jel­lemző vonásait és működtető elveit is. Gondolatmenetünk kiindulópontja az volt, hogy kétkedve fogadtuk Weöres utószavának bejelentését, hogy elfelejtett furcsaságok összegyűjtése révén csupán némiképp kiegészíteni kívánja költészetünk történetéről kialakult képünket. A vállalkozás­ban ennél nagyobb szabású építmény tervrajzát sejtjük. A megfogalmazott szándékot mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül, és a válogatás elemző áttekintését azoknak a felfedezéseknek vagy újrafelfedezéseknek számbavételével kell kezdenünk, melyekre Weöres a furcsaságok és ritkaságok felkutatása közben bukkant.

Elsőnek jön a Tíz-sorosok Mestere. Munkáit a Winkler-­kódex meg a Példák Könyve őrizte meg, de neve, személye, élete az ismeretlenség titokzatos homályába veszett. Először Szilády Áron és Horváth Cyrill gyanította - Weöres nem is feledkezik meg arról, hogy megemlítse ezt -, hogy összefüggés lehet a tízsoros versek szerzősége között, de hogy mind, az összesen több mint négyszáz sor egyazon szerző kezétől származik, azt Weöres szögezi le elsőnek. A Tíz-sorosok Mesterét az első felismerhető költőegyéniségnek nevezi a magyar irodalomban, jelentőségét pedig festészetünk nagy névtelenjéhez M. S. mesteréhez hasonlítja. Érvelése meggyőzően hangzik, de hogy filológiailag megdönthetetlen-e, azt majd szaktanulmányoknak kell próbára tenniök. Min­denesetre a 15. századi tízsoros versek megdöbbentően fej­lett verskultúráról tanúskodnak, ilyen nem szökkenhetett szárba előzmények nélkül: az ismeretlen mester strófái talán a magyar költészet Atlantisza fölött hívják búvármunkára a vállalkozó kedvűeket. Gyönyörű Szűz Mária-énekének ér­zékletes képei oly materiálisak-testiek, hogy hasonlókért alig néhány évtizede Radnóti Miklóst még perbe fogták ná­lunk.

A kötet nagy felfedezése Bethlen Kata. Bevezető tanulmányában Kovács Sándor Iván is érdemének megfele­lően méltatja Weöres filológiai munkáját, amelynek során sikerült az önéletíróként ismert Árva Bethlen Katától elkü­lönítenie a csaknem negyedszázaddal idősebb fejedelem­asszonyt, II. Apafi Mihályné Bethlen Katát, a magyar költé­szet egyik legizgalmasabb, legmélyebb poétriáját. A láva­ként özönlő érzelem és az áradó gondolat oly, csaknem tö­kéletes egységbe szerveződik verseiben, hogy a régi száza­dok líratörténetében nem sok példát lehet találni rá. Ke­mény, erős szavú és mégis felhők felett szárnyaló fohászko­dásainak éltető eleme a természetes, póztalan közvetlenség („Mint szarvasnak, úgy van ügyem, I Sebes is, szomjú is lel­kem”), amit majd csak az impresszionizmus utáni modern líra ér utol. Megrendítő a versek eleven arányossága, nyelvi tökéletessége is. „Bokros bánatokkal tellyesek napjaim”: ilyen telt, zengő sorokat csak kivételes tehetségek írnak.

Vályi Nagy Ferencről nem tud sem a Horváth János-féle Magyar versek könyve, sem a Hét évszázad magyar versei, nem tartozik a terjesztendő alapműveltséget közlő antoló­giák szereplői közé. Weöres azonban Babits stílusának előd­jét látja benne, és legjobb verseit Berzsenyi ódáival tartja egyenértékűeknek. Az összehasonlító jelzők alighanem túl­zóak és szertelenek, de az bizonyos, hogy versei megérdem­lik a figyelmet, és érdemes megismerni elfeledett alakját. E sárospataki professzorban magas szellem lakott, és nagy dolgok tudója volt, mert még a parányi vízcseppről is képes volt verset írni, s mikroszko­pikus leírásán csaknem kétszáz év távolából is átsüt, átra­gyog a megfigyelés öröme és a képzelet derűje. Márpe­dig ezek csakugyan a legnagyobb költői adományok között vannak.

Weöres merítőhálója máskor is kincseket húz föl a mély­ből, néha már nem is méri meg, mennyit. A 16. századi Mol­dovai Mihály énekének vagabundus közvetlensége távolról és halványan József Attila villoni ihletésű verseire emlékez­tet; „Állapotomat jelentem, I Nevemet el nem felejtem” - ­toppan elénk a versben oly hetykén és nyitott lélekkel, mint ahogy a Bevezető költője kiáltja oda négyszáz évvel később, persze lényegesen más mondanivalójú versben: „én, József Attila, itt vagyok!”. Ecsedi Báthory István bűnbánati zsol­tára orgonazúgásos vers, sorsdal, kopár és kietlen, mint Weöres nevezi, de első két sora a legszebben hangzók közé tartozik nyelvünkön. Akárcsak Révai Miklós hatsoros Óda­kezdete is, amely ugyancsak elkerülte a közkeletű antoló­giaszerkesztők figyelmét, pedig Kazinczy egész kis történe­tet kerekítve köréje idézte a Pályám emlékezetében, s on­nan került Weöreshöz. A Berzsenyi Életjilozójiájából ki­metszett öt sor viszont Kardos Tibor szemét dicséri, ő vette észre a tízszakaszos vers egyik strófájában föl fénylő részle­tet, mely Keats éteri dalaira emlékeztet. S a kötet legmegren­dítőbb versei között van Vajda János ritkán emlegetett költeménye, a Tömlöctartó lehetett..., mert páratlan ele­mentaritással tör fel belőle a zaklatott, tépelődő lélek pan­teizmusa. A halálról írott legszebb magyar versek közé tar­tozik ez, Ady, Kosztolányi és Juhász Ferenc rokona.

Külön kell szólnunk a 19. századi csodagyerek, Karay Ilona felfedezéséről. A kislány, aki 1881-ben apja revolveré­vei szíven lőtte magát, eddig teljesen ismeretlen volt irodalomtörténetünkben, csak egy - különben ugyancsak elfele­dett - századvégi könyv tudott róla, s ez irányította rá előbb Károlyi Amy, aztán Weöres Sándor figyelmét. Hosszas bú­várlással tizennyolc versét sikerült föllelni a családi hagya­tékban, abból közöl négyet a válogatás. Weöres azt írja ró­luk, hogy a szenvedély, szomorúság, kétségbeesés és halál­vágy ilyen erejű hangját csak Beethoven némelyik szonátá­jához hasonlíthatja - ám a versekben sajnos nem találjuk aranyfedezetét lelkesen méltató szavainak. A négy vers két­ségtelenül századvégi költészetünk átlaga fölött van, külö­nösen jó a Szívem című, amelyben a balsorsú kislány a vér­keringés materiális motívumára szőtte egzaltált érzelmeit, de ez sem remekmű, nem érdemli meg Weöres jóindulatú túlzásait, inkább csak romantikus szerepjáték, ahogy Káro­lyi Amy nevezte szép és pontos krétarajzában.

Nemcsak emlékezetünkből kihullott költőket és elfelejtett vagy észrevétlenül maradt verseket fedeztet föl velünk ez a gyűjtemény, hanem tudatunkba idéz eddig kevés figyelmet keltett műfajokat, versszerkesztési formákat is. Ilyen pél­dául a „makaróniversnek” elkeresztelt kompozíció, a két­nyelvű versek műfaja. Magyar és idegen nyelvű sorok válta­koznak benne, egy latin sorra egy magyar rímel („In dulci jubilo / Zengjen víg ének-szó”), vagy a szlovák szavak keve­rednek magyarokkal, mint a múlt századi Ján Kalinčák Orava című versében („Hej! mikor én kuruc voltam / Rá­kóczi vojnában, / Cifra plachta-zásztavában / Jártam Ora­vában”). A műfaj a 15. századi olasz szatirikus költészetben keletkezett a konyhalatinság és népi dialektusok keveréké­ből, de megtalálható majdnem minden nép költészetében, és valószínűleg nem is az olasz minta hatására terjedt el, ha­nem önként fejlődött ki a nemzeti nyelvű költészet hajna­lán, a nyelvi játék egyik lehetőségeként. Számon tartja a gyűjtemény a nyelvi terjeszkedés egyéb vívmányait is, az el­ső magyar szonettet, szólásokat, ízes közmondásokat, a nonszenszvers és a katalógus költészet magyar jelentkezését. A népköltészet előtörő forrásaira, a folklór hatására viszont kevesebb figyelmet fordít a szokásosnál, és első­sorban a műköltészet belső, nem folklorikus köreit világítja meg. (Az összeállítás és a jegyzetek filológiai hibáira, téve­déseire itt nem térek ki, helyreigazításuk filológiai szaktanulmány dolga lenne, csak megemlítem, hogy egyes költők - például Madách Gáspár - neve alatt szerepelnek versek, melyek szerzősége nem eldöntött, s Weöres olykor a bizonyosság ér­vényévei állít olyat, ami nem bizonyos, például azt, hogy a Júlia szép leány szövege a múlt század közepe táján keletke­zett, mindenekelőtt a műköltészet hatására. Ez ellenkezik a téma olyan kutatóinak véleményével, mint például Domo­kos Pál Péter és Fettich Nándor.)

*

Jellemzőek és jellegzetesek a válogatás hangsúlyai. A poétriák, a költőnők nyomatékos szerepeltetésévei részlete­sen foglalkozik Kovács Sándor Iván, s meghúzza az össze­kötő vonalakat a válogatást irányító vonzalom és Weöres költészete között. További gondolatmenetünk számára ez a kérdés lezártnak tekinthető, csak egy megjegyzés kívánko­zik ide kiegészítésül. A sor elején Horváth Heléna, Ladoni Sára, Massai Ágnes, Telegdi Kata neve olvasható, a végén pedig Ferenczi Teréz, Czóbel Minka és Karay Ilona áll. De Czóbel Minka kivételével nemcsak ők, hanem azoknak a zöme is, akik köztük vannak (Petrőczi Kata Szidónia, Be­nefi Jánosné, Bethlen Kata, Vályi Klára, Molnár Borbála, Fábián Julianna, Dukai Takách Judit, Kazinczy KIára, Dotzi Teréz, Tuboly Rozi), mára már kiestek az irodalmi tu­datból, vagy oda soha be sem kerültek, s az irodalomtörté­net-írás még viszonylagos érdemüket is vonakodott elis­merni. Mondhatnánk, Weöres hajtja végre elsőnek az iro­dalomtörténeti emancipáció igazságtételét, de ez nem volna egészen pontos kijelentés. Inkább arról van szó, hogy iroda­lomfelfogása révén - amiről lesz még szó - vonzódik az álta­luk művelt bensőséges, lélek központú líratípusokhoz.

Weöres válogatási elveit szem előtt tartva szándékosan kerüli - ahol csak lehet -, hogy közkeletű antológiákban is föllelhető verseket tegyen közzé olvasókönyvében. A Hor­váth János-féle Magyar versek könyve és a Hét évszázad magyar versei meg az Egyetemi szöveggyűjtemény is egy­aránt a hazaszeretet énekét, a Siralmas énnéköm... kezdetű verset közli Bornemiszától, Weöres ehelyett egy bölcsődalt vesz föl, amelyben, mint írja, a „lélek csendes”. A figyelem erős fénysugara emeli ki a homályból a vagabundus rigmus­faragás emlékeit, a nonszensverseket és a vándordalosok fönnmaradt énekeit vidám, vaskos, földközeli dalokat. Másfelől viszont például Gyergyai és Vörösmarty Csongor-­feldolgozásának egybevetésekor azt emeli ki, hogy Vörös­marty visszatér a téma misztikus-filozofikus eredetéhez, ami az Amor és Psyché típusú mítoszok változata. Weöresnek ebbe a vonzódási körébe tartozik, hogy fölértékeli az olyas­fajta költeményeket, mint A halál diadala, A végítélet kö­zelgése, amelyek az irreálist próbálják az érzékelés körébe vonni.

Feltűnő, hogy mennyivel melegebben méltatja a katolikus Pázmány Pétert, mint a kálvinista Szenci Molnár Albertet, s általában milyen erős hangsúlyt vet a protestantizmus és az ellenreformáció korának katolikus irodalmára. Ismeretes, hogy a protestáns irodalom nemzeti szerepének megvilágí­tása 1945 előtt a konzervatív fölfogással szemben álló prog­resszív kritika egyik szellemi fegyvere volt. Weöres nem for­dul vissza a régen elavult és túlhaladott konzervatív iroda­lomtörténeti képhez, de határozottan eltér a protestáns ha­gyományokat középpontba állító szemlélettől is. Ugyan Féja Géza már évtizedekkel ezelőtt leszögezte, hogy „az iro­dalomtörténet egyik lényeges feladata, hogy a valódi ma­gyar katolicizmus lényét és lényegét feltárja”, ebben az ügy­ben a népi mozgalom irodalomtörténet-írása és esszéiro­dalma sem tett sokat, sőt gyakorta hirdette - más szellemi áramlatokkal együtt - messzehangzóan azt a tételt, hogy a magyar érdek és magyar néplélek a protestantizmusban ju­tott igazán szóhoz, szemben az „idegen”, vagy legalábbis idegeneknek hódoló katolicizmussal. Nem feladatunk most, hogy pontosan meghatározzuk, mennyiben volt jogos a ka­tolikus és a protestáns irodalmi hagyomány elkülönítése és szembeállítása, mennyiben állt szemben maga a két hagyo­mány egymással, mennyiben fejezte ez ki társadalmi érdekek valóságos, történelmi ütközését, és nem feladatunk, hogy eldöntsük, hol fordult át az ellentétgyártás már nemcsak túlzásokba, hanem mesterséges értékcsökken­tésbe, és hol találkozott - akarva-akaratlan - a progressziót megbontó jobboldali elméletekkel. Itt Weöres irodalom­szemléletéről van szó, Weöres hangsúlyvetése pedig önkén­telen következik abból, hogy irodalomfelfogása szerint az egész kérdés merőben értelmetlen, és megkülönböztető je­gyeket nem abban keres, hogy a magyar irodalmi hagyomá­nyon belül vannak-e, egyáltalán lehetnek-e „igazi” és „nem igazi” vagy „kevésbé igazi” magyar jellemvonások, mert a magyar nyelvű irodalmat minden színárnyalatával együtt fogadja el és fogja föl nemzeti jelentőségű egységnek - s ezt szem előtt tartva válogat ízlése szerint.

Megkülönbözteti és a többi közül kiemeli viszont a ma­nieristák vagy más néven „mesterkedők” irányát, mint a magyar költői hagyomány egyik nagy és összefüggő áramát a 17. század elejétől a 19. századig. A kifejezés először a vá­logatásban szokatlanul bőven bemutatott Debreceni Szap­panyos János költészetének ismertetésénél fordul elő: „Ho­dászi Lukács, a vitázó, veszekedő, erőszakos debreceni re­formátus püspök halálára írt 37 strófás vers-kígyója a késő reneszánsz manierizmus tipikus példája. Óriási hatása volt, mint a sok variáns és utánzat mutatja; a 18. században külön költői irány nőtt belőle, mely népszerűségében sokáig minden mást felülmúlt, Kazinczy és köre évtizedekig küz­dött ellene.” A jegyzetben mindjárt közli is ennek az irány­nak rövid történetét, és néhány mondattal megvilágítja élet­vonalát. Eszerint a 17. és 18. századi népszerűség után a 19. században leáldozott az irányzat csillaga, már Kölcsey a „Lukács pap énekének” egyik szakaszát olvasta Berzsenyi fejére vádoló kritikájában, s Arany is megvetően legyintett a mesterkedőkre, pedig, mint Weöres írja (s ezt Bán Imre a debreceni diákirodalomról szóló könyvében már részlete­

sebben kifejtette), „koreografikusan kirajzolt ritmusai, gya­kori mozaik-rímei, csavaros mondatszerkezetei a mesterke­dőktől erednek”. Debreceni Szappanyos János után Rimay néhány versrészletében fedezi föl a manierizmus első jelent­kezését, majd az ismeretlen szerzőtől eredő, vagy Klaniczay Tibor és Stoll Béla érvelése szerint Petki János művének tu­lajdonítható Szerelmi kaland Prágában című vers édességét, kecsességét, „középrímekkel csipkézett, finom versformá­ját, bonyolult manierista szórendjét” említi a közlést kísérő magyarázó jegyzetben. Thordai Jánost dekorativitása, éles, tiszta rímei alapján ítéli „vérbeli manieristának”, Benitzki Péter motiválásának képi és nyelvi gazdagságát, szórakoz­tató könnyűségét emeli ki, és azt írja róla, hogy „költészeté­nek formavilága, kompozíciós rendje Balassi követői között sarjadt, de szelleme nagyon különbözik mesterétől: renais­sance stílusát barokkba hajló manierizmusra cserélte, vallo­másos szubjektivitását részletező objektivitásra”.

A 17. századi költők után a 18. századba érkezve először Faludi Ferenc méltatásakor kerül elő a fogalompár másik tagja, a manierista ikertestvéreként fölfogott mesterkedő költő vagy poétamester. Faludit - akinek kezdeményezéseiről, közvetlen és még nagyobb közvetett hatásáról a jegyze­tek terjedelméhez képest bőven és feltétlen elismeréssel nyi­latkozik - Weöres az első magyar „poète mineurnek”, kis­mesternek titulálja. Ő az első „sorsdöntően Európába ve­zérlőnk”, vele kezdődik a hajlékony, civilizált új hangzás, néhány korábbi kísérletezéstől eltekintve ő kezdeményezi a később általánossá vált magyar jambikus verselést, ő pró­bálkozik elsőnek a szonett meghonosításával, s ritmusait, verselési leleményeit Vörösmartyhoz sőt Babitshoz és József Attilához viszi a költészet vérárama. Ezért „kulturált ízlésé­vei, tehetsége határait egyenletesen betöltő eredményeivel többet ér sok alaktalan unalmas nagymesternél”. Ezután a Bessenyei Filozófusában kigúnyolt, de a maga idejében népszerű Kónyi János formajátékait és furcsa ötletességét említi a mesterkedők sorában, majd a leoninusairól híres-­hírhedt Gyöngyössi János „provinciális manierizmusáról” ír. „Gyöngyössi János és követői, a mesterkedők, a komoly irodalom részéről annyi gúnyt és elutasítást kaptak, hogy si­került teljes feledtségbe buktatni a parlagi pengetőket. Rig­musaik túlnyomó része valóban avult és érdektelen (éppúgy, mint az igényeseké) - mégis, néhány versükben annyi helyi szín, ötlet, édes-büdös illat képtelen bizarréria van, hogy megfelelően válogatva érdemes újra közrebocsátani”. E vá­logatásra és kiadásra váró „parlagi pengetők” közé tartozik Kónyi János és Gyöngyössi János mellett a 17. században a Weöres által „trágyadombi Baudelaire-nek” nevezett Csen­keszfai Poóts András, a váratlan fogalmi csavarások meste­re, azután a csupa „e”, csupa „ö”, csupa „a” magánhang­zós fülsüketítő verseiről nevezetes Édes Gergely, a tiszta rí­meket ugyancsak fülbe hasogatóan csattogtató Mátyási Jó­zsef, valamint a pataki és debreceni kollégiumi költészet nagy része diákostul és tanárostul.

A századfordulón és a 19. században már ellaposodott és végleg elsüllyedt ez az irány, de Rimkovács Józsefnél, Kézy Mózesnél, Terhes Sámuelnél még talál figyelemre érdemeset Weöres válogató ízlése. Az utolsó nagy lobbanás pedig Ka­tona József. Katona lírájának különösen megemelt és éppen ilyen irányba hajlított értékelése az egész antológia legmeg­lepőbb furcsaságai közé tartozik. Katona József lírai költé­szetét alig ismeri az olvasóközönség, a hatkötetes akadémiai irodalomtörténet is a huszonkét oldalas, sokrétűen elemző portréból mindössze egyetlen bekezdést szentel a versek is­mertetésére, igaz, elismerő szavakkal szólva Katona elfele­dett költői tehetségéről. Weöres viszont a Tíz-sorosok Mes­tere, Bethlen Kata, Vályi Nagy Ferenc, Czóbel Minka és még néhány kiemelt költő mellett szöveggyűjteményének egyik központi szereplőjévé teszi. Az őt ismertető jegyzet­ben írja le, hogy a mesterkedők iskolája úgy húzódik a ma­gyar költészet mélyén, mint egy tengerfenéknyi hegylánc, a józan mértéktartás hívei kezdettől végig elsüllyesztették ezt a hagyományt, s csak két szirtje emelkedik ki a hullámok­ból: Rimay és Csokonai. Az iskola legszélsőségesebb tagja és betetőzője viszont Katona, aki Góngora egyenlő rangú és erejű társa, noha Góngoráról talán soha nem is hallott. „Mindkettőnél a végsőkig vitt modorosság sok szálból teke­redő, hosszadalmas, fárasztó kanyargásába, álomszerű ir­realitásába rengeteg apró reális megfigyelés, tapasztalat ke­veredik, és sok életbölcsesség, s inkább célzással jelzett, mint kimondott tudós ismeret, metafizika, mithológia, s a világ szemétdombja és kincstára”.

A kettős fogalom: manierista-mesterkedő, két szemlélet­mód keveredéséből származik. Az egyik a szellemtörténet­ből ismerős stíluskorszak-fogalom. Eszerint bizonyos stílus­jegyek időszakonként váltogatják egymást a művészetek történetében, eltűnnek, majd újra fölbukkannak, háttérbe szorulnak és előtérbe kerülnek, száműzik őket, és trónra jutnak. Az örök barokk és az örök romantika után így meg­jelent a szakirodalomban az örök manierizmus fogalma is, de Weöres búvópatakként felszínre törő manieristái, akik ádáz küzdelmet vívnak (mint Terhes Sámuel Ungvár­németi Tóth Lászlóval) a szent augurokkal, az éppen ural­kodó klasszicizmus híveivel, inkább Curtius és Hocke elmé­leteiből lépnek elénk, mint a magyar irodalomtörténeti való­ságból. E szellemtörténeti manierizmusfelfogás bírálatát megtaláljuk Hauser Arnold és Klaniczay Tibor munkáiban, itt elegendő annak leszögezése, hogy a manierizmus a rene­szánsz korát követő periódus időben körülhatárolható je­lensége, s ennek a jelenségnek történelmi, társadalmi, ideo­lógiai magyarázata van. Ezért a manierizmus terminológiá­jának használata akkor helyénvaló, amikor a 17. század magyar irodalmát tárgyaljuk, sőt föl lehet vetni, hogy már a 16. század második felében is felbukkannak manierista tü­netek - például Ecsedi Báthory Istvánnál -, mint azt Weöres a Rimayról szóló jegyzetében teszi, de nem sok értelme van annak, hogy a 18. és 19. század manierista áramlatairól beszéljünk, ahe­lyett hogy az akkori költők lírájának jellemvonásait a kor­szakok megfelelő irányzataihoz kötnénk.

A manierizmus nem merült ki a rímelés, ritmusalakítás, mondatfűzés, képalkotás néhány könnyen fölismerhető és közkinccsé válva később alkalmazott mesterfogásában, ha­nem - mint arról Klaniczay Tibor írt - a reneszánsztól és a barokktól megkülönböztethető esztétikai rendszere volt. Jellegzetességeinek; sajátos vonásainak elemzése csak ennek az esztétikának a fényében válhat teljes érvényűvé. Ennek ellenére még legújabb irodalomtörténetünkben is fölemlítik a manierizmust későbbi korokkal foglalkozva, Julow Vik­tor például Csokonai költészetében fedezett föl manierista jegyeket. De ő sem azt állítja, hogy a manierizmus áramlata folytatódnék, akár láthatatlanul, föld alatt a 18. század vé­gén, és Csokonai manierista költő lenne, hanem arról ír, hogy Csokonai olasz olvasmányai alapján tudatosan fordult a manierizmushoz, mert ez hozzásegítette, hogy elszakadjon a beszűkült hazai iskolás klasszicizmustól és barokktól. Ju­low mindössze néhány, tudatosan manierista módon meg­

formált verset talál Csokonainál (A dél második változata, A pendelbergai vár formája s megvétele, A pillantó szemek), s ezeket elemezve gondosan megkülönbözteti a manierizmus éles intellektualizmusát, dezantropomorfizáló tárgyiasítását a stílusjegyekben egyébként sokszor hasonló rokokó verse­léstől. Elemzésével azonban ő is a tudományos bizonyítás határterületére jut, mert minden távolabb vezető és na­gyobb arányú analógia már csak metaforikus értékű lehet.

Nem szabad azonban túlzott jelentőséget tulajdonítanunk annak, ha Weöres irodalomszemléletében valamelyik irodalomtudományi iskola vagy irányzat érintését találjuk. Manierizmus-felfogása is inkább egyéni invenció, illetve bizonyos írói irodalomfelfogásokkal rokonítható. A manieris­ták és mesterkedők iskolája ugyanis nemcsak összefüggő stílusirányzat, irodalmi áramlat értelmében fordul elő a kö­tet jegyzeteiben, hanem egy elfeledett, elsüllyedt irodalmi réteg értelmében is. Úgy kell elképzelnünk, hogy a manieriz­mus technikai vívmányai fölszívódtak a barokk irodalom­ban, s különösen egy meghatározott irodalmi rétegben fej­tettek ki a megváltozott ízlésnek megfelelő hatást. De a ré­teg és az áramlat összekeveredik Weöres magyarázataiban, pontosabban fogalmazva összetéveszti és összekeveri a kor­hoz kötött áramlatokat az egyes korszakokban jelenlévő irodalmi rétegekkel, az esztétikai szemléletet a szociológiai­val. Ha az összekuszált szálakat kibogozzuk, akkor egészen közelről szemügyre vehetjük Weöres esztétikájára és alkotó­módjára jellemző irodalomfelfogását.

Előtte azonban meg kell még jegyeznünk, hogy a 17. szá­zadi költészet jellegzetességeinek fölnagyítása és közép­pontba helyezése nem Weöres Sándor találmánya, hanem másutt is előfordul a hagyományt és eszményt kereső mo­dern lírában. Mindenekelőtt T. S. Eliotnak az angol metafi­zikus költőkről szóló híres tanulmányára kell hivatkoz­nunk, amelyben Donne, Crashaw, Vaughan, a két Herbert, Marvell és King alkotómódját elemezve kidolgozta a „disso­ciation of sensibility” elméletét. Nálunk éppen Weöres nemzedéke, a harmadik nemzedék indult el hasonló irány­ban, s rokon vonzalmukat fejezte ki Vas István semmivel sem kevésbé gondolatébresztő tanulmánya az angol barokk líráról - ugyanis akkor még többnyire a barokk címszava alatt tárgyalták az azóta manieristának tulajdonított jelleg­zetességeket. Eliot és Vas homlokegyenest ellenkező véle­ménnyel voltak a metafizikusokról, Eliot az azóta eltűnt harmónia utolsó föllobbanását látta bennük, Vas pedig ép­pen az összhangtalanság rokon hangulatára lett figyelmes könyveiket lapozva, mégis mindketten hasonló érdeklődéstől hajtva, hasonló kérdésektől ösztönözve hajoltak együttérzően verseik fölé: mindketten az ész és hit, az érte­lem és érzelem helyreállítandó - mert megbom­lott - egyensúlyát keresték. Weöres Sándor 17. századi és manierista vonzódása sem a tényeket rendszerező, pontos tudományos munkát végző történészé, hanem az irodalom mai kihívásaira válaszoló költőé.

*

Az irodalmi rétegek gyűrődésvonalára Bata Imre hívja föl a figyelmet az antológiát kísérő tanulmányá­ban. Ő úgy látja a gyűjtemény alapján kirajzolódó képet, hogy Bessenyei föllépése után „lentre” és „fentre” oszlott költészetünk: a Faludi Ferencig egységes fejlődés kétfelé szakadt, megkezdődött a magasköltészet fölemelkedése, a földközelben pedig tovább tenyészett a mesterkedő poéta­ság, az olvasmányos, ám parlagi költészet. A manierista ha­gyomány ebben a megfogalmazásban már nem a 17. századi manierizmus stílusirányzatának és esztétikájának szinte ön­magát túlélő vegetációjával azonos, hanem pusztán a nép­szerű költészet rokon értelmű szava. Ezt Bata Imre nem szö­gezi ugyan le ilyen határozottan, de érvelése a szöveggyűjte­ménnyel szembesítve ezt a gondolatot ébreszti.

Természetesen Weöres Sándor is ír az irodalom 18. szá­zadi kettéhasadásáról, és Gyöngyössi János költészetét ma­gyarázva említi a parlagi manierizmust és a magasztos mú­zsafiakat, máskor meg parlagi pengetőkről és szent augu­rokról beszél. A gúnyosan hangzó elnevezések ellenére Weöres nem kel a pártjára sem a „lenti”, sem a „fenti” költészetnek, de a két ágban csörgedező poézis szüntelen regisztrálása már önmagában a kialakult történel­mi állapot bírálata. Amikor a magyar költészet rejtett fur­csaságai után nyomozva ráakad a mesterkedő iskola gazzal benőtt romjaira, nem a felfedezés öröme sugározza be a gyűjteményt, hanem a kettészakadt hagyomány kritkája szólal meg.

Csakhogy ez nem egészen igaz, mert nem kétfelé hasadt a magyar költészet egyébként egyetlen korábbi korszakban sem teljesen egységes tömbje, és ezért nem is a „lent” és a „fent” egymástól mindegyre távolodó életrajzának doku­mentumait tárja fel ez a ritkaságokat és furcsaságokat köz­zétevő olvasókönyv. A mesterkedők iskolája Debreceni Szappanyos János körül kezdődött el, és Katona József tá­jékán ért véget. Azután nemcsak hogy elfelejtették az emlé­két, és kihullott a más csillagok fényét kereső közönség tu­datából, nemcsak hogy kimaradt a figyelmét csak a magas­költészet eseményeire fordító irodalomtörténetből, hanem maga is megszűnt, belepte a por, lesüllyedt és elpusztult a le­vegőtlenségben: a reformkortól kezdve egyszerűen nem volt folytatása. Követőinek keze nyoma föllelhető még Vörös­martynál, Aranynál, sőt később Babits és József Attila egy-egy mozdulatán is meglátszik a hatásuk, néhány kezdemé­nyezésük száz év múlva talált megvalósításra, de folytatói nem akadtak, az iskolaszervezet föloszlott és tagjai kihal­tak. Mintha vidám furcsaságok olvasása közben egyszerre csak egy komor tragédia árnyéka bonta­koznék ki szemünk előtt.

Terhes Sámuelről, akit még a mesterkedők közé sorol, azt írja Weöres, hogy „tőle való a népdallá vált Nem úgy van már, mint volt régen. A sírva vigadó magyarnótázás egyik őse.” A megjegyzés csak odavetett, akár zárójelben is állhat­na, de az antológia további lapjain egyre nagyobb jelentő­ségre tesz szert. A talajvizsgáló mélyfúrások egy újabb réteg kőzeteibe ütköznek: a népszerű költészet egészen más funk­ciójú és másfajta szabályoknak engedelmeskedő alakzatá­ba. A „lent” költészetében a múlt században gyökeres válto­zás következett be, s miközben elsorvadt a mesterkedők is­kolája, kivirágzott a cigányzenés, magyarnótázós, álnépda­los szórakoztatóipar. Lisznyai Damó Kálmán, Tóth Kál­mán, Szentirmay Elemér, Pósa Lajos, E. Kovács Gyula, Boruth Elemér, Csepreghy Ferenc, Rátkay László, Szabolcska Mihály stb. sírva vigadó dalainak (egyikük-másikuknak voltak a magas­költészetbe tartozó verseik is!) hosszú évtizedekig tartó nép­szerűsége következett, s ennek hatása máig tart, mert amikor Kónyi János vagy Csenkeszfai Poóts András nevét már csak a szakkutatók és lexikonbúvárok is­merik, Pósa Lajos „Szőke kislány, csitt, csitt, csitt! Hallgass édes egy kicsit!” kezdetű slágerének szövegét még ezrek tudják kívülről, talán jobban, mint a Szózatot, és további ezrek hiszik rendületlenül, Bartók és Kodály minden érvelése ellenére, hogy a magyarnóta csakugyan magyar nóta.

A hagyomány nem két rétegét, hanem három rétegét mu­tatja be Weöres szöveggyűjteménye, s legfőbb érdemei közétartozik, hogy világosan különválaszt ja a magasköltészetet, valamint a mesterkedők és a magyarnótázó slágerszerzők versezetét. Vállalkozását ez az önkéntelenül is jelenlévő és érvényesülő szociológiai szempont teszi irodalomtörténeti­leg gondolatébresztővé, s arra készteti a magyar költészet történetének kutatóit, hogy az antológiában kinagyított és láthatóvá tett tényekkel szembenézve átértékeljék, átminő­sítsék a modern líra kifejlődéséhez vezető út néhány jelensé­gét.

A népszerű irodalom múlt századi átszerveződése az iro­dalom egész organizmusát megváltoztatta, és hatással volt a magasirodalom alakulására is. A mesterkedők méltány­landó feladatot töltöttek be: frissen tartották közönségük esztétikai fogékonyságát, és egy nem megve­tendő színvonalon formakultúrát oktattak. Nehéz ritmus­képleteik, bonyolult rímelésük, szövevényes mondatszerke­zeteik révén a nyelv anyagszerű alakíthatóságához szoktat­ták olvasóikat, élő példáikon a nyelv természetrajzát mutat­ták be. Szórakoztató irodalom volt ez, nem világított mély­re, de a szónak nem abban az értelmében szórakoztatott, hogy kikapcsolta volna a figyelemet, és felszámolta volna az összeköttetést a világgal. A szórakoztatásnak evvel a valóságtól eltávolító fajtájával szemben létezik egy másik válfaja is. Az angol nyelv a szórakozásra két szót ismer: „amusement” és „entertainment”, mindkettő francia jöve­vényszó, az elsőt az időfecsérlés értelmében is használják, a második pedig azt is jelenti, hogy fenntartás, karbantartás, rend­tartás. Az idővesztegető szórakozással tehát szemben áll az ember világra nyitott érzékszerveit készenlétbe helye­ző, magasabb rendű szórakoztatás. A magasirodalom az emberi élet kifejezésének és alakításának egyik eszköze, az evvel össze nem tévesztendő magasabb igényű szórakoztatás nem kreatív, csak arra vállalkozik, hogy karbantartsa a magasirodalom vételi készülékeit, fenntartsa az érzékenysé­get, és bevezessen a nyelv rejtelmeibe. Az az irodalmi réteg, amelyet Weöres mesterkedő iskolának nevez, el­látta ezt a feladatot a reneszánsz felbomlásának időszaka, a valóságos manierizmus és az irodalom reformkori újjászer­veződése között.

A reformkortól kezdve azonban megszűnni látszik. Ami a század második fe­lében helyette létesült, az már egészen másfajta terhelésre volt méretezve. A cigányzenés slágerszövegek együgyű rit­musai, édeskésen egybecsengő rímei, banális képei, üres mondatai, fölösleges díszítményei nem ízlésfenntartók, ha­nem ízlésrombolók voltak, nyelvi játék és agytorna helyett az igazi szellem és érzelem leszerelését szolgálták. Álnépiség, álmagyarság, álpolitizálás, álvigadozás: itt minden mozdu­lat álságba fordult, és a gondűző mulatság és a kényel­mes elnyújtózás eszköze lett. Az alacsonyrendű szórakoz­tató irodalom valamilyen fajtája bizonyára korábban is lé­tezett, de hogy milyen formában és milyen mértékben volt jelen, azt még a jövőben kell majd kikutatni. Mindenesetre nem valószínű, hogy a nemesi olvasóközönség és a városi (egyelőre még gyéren magyar nyelvű) lakosság korábban ne tartott volna rá igényt, és csak a magasirodalmat meg a szó­rakoztató irodalom magasabb rendű válfaját támogatta vol­na. Talán a vándordalosok és a mesterkedők távolról egysé­gesnek látszó versezetének átfogó és tüzetes elemzése révén lehetne a szórakoztatás két rétegét elkülöníteni egymástól a korábbi századok irodalmában.

De ha egyelőre nem ismerjük is pontosan a három iro­dalmi réteg jelenlétének és szerepének arányát a korábbi századokban, azt már Weöres antológiája is elegendően dokumentálja, hogy a három réteg a 19. században kettőre csökkent, és éppen ez a középső szint épült le és szűnt meg, amely a rohamosan kiterjedő és gyarapodó olvasóközönség ízlésnevelésében és nyelvkultúrájának pallérozásában még a magas kultúra segítőtársa lehetett volna. Azáltal, hogy a „lent” világában egyeduralkodóvá vált az alacsonyrendű szórakoztatás, és a kialakuló cigányzenés-magyarnótázós verselés a szellemi igénytelenség és primitívség erőszakos terjesztője volt, azáltal újabb feladatok hárultak a társa­dalmi feladatokkal nálunk amúgy is túlterhelt magasiroda­lomra. A század második felének költészete nem is volt ké­pes elhódítani az olvasóközönséget a silány szórakoztató­ipartól, s nem tudta ellensúlyozni a hosszú ideig megfelelően működő „közép” elsorvadását.

*

Robert Escarpit ír arról, hogy minden kultúrközösség ki­alakít egy evidenciarendszert, megalkotja azoknak az esz­méknek, értékeknek, fölfogásoknak, fogalmaknak a háló­zatát, amelyeket evidenciaérvényűeknek tekint és a további műveletek számára kiindulásul ajánl. A közösség evidencia­hálózatába tartozik az is, amivel koronként meghatározza az irodalom fogalmát. Az irodalom mai fogalom - írja Escarpit -, a 18. szá­zad utolsó éveiből való, az európai polgári fejlődésen belül azonban lényeges különbségek vannak, és ezeknek megfele­lően eltérnek egymástól az egyes nemzeti irodalmakhoz kap­csolódó irodalomfelfogások is. A magyar literátus olvasó­közönség irodalomfelfogása szintén a 18. század végén és a 19. század elején, első felében alakult ki, a felvilágosodás és a reformkor tájékáról származik. Ennek a történelem harapófogójában létrejött irodalomfelfogásnak lé­nyegét Illyés Gyula fogalmazta meg a dunai árvíz parabolájával, amikor arról írt, hogy a magyar irodalomnak mindig nemzeti, társadalmi feladatokat kellett teljesítenie, mintegy azoknak az intézményeknek a híján, amelyek másutt ellátják az ilyen faladatokat.

A magyar irodalomfelfogás a feladatátvállaló irodalom­típust helyezte középpontba, azt a típusú irodalmat részesí­tette előnyben, amelyben - ha kellett, publicisztikus formá­ban is - alakot öltött a társadalmi, politikai, nemzeti elköte­lezettség, és amely mindig kész volt arra, hogy magára vegye a közösség életében rosszul működő vagy elromló gépezetek munkáját, s átvállaljon gazdátlan feladatokat, amíg a társa­dalom megfelelő intézményeket szervez ellátásukra. Ezáltal a magyar irodalomfelfogás - és maga az irodalmi fejlődés fő vonala is - nagymértékben eltér a nyugat-európai típusú irodalmaktól, mivel azoknak nem volt szükségük társa­dalmi feladatvállalásra, mert a nemzeti, politikai mozgósí­tás szerepét jól töltötte be egy másfajta mechaniz­mus a kurzuspolitika ellenében: az éber figyelemmel dol­gozó sajtó. A mi elkötelezett, politizáló irodalmunk tehát a nyugati társadalmi élethez és kultúraszerkezethez hasonlítva nem közvetlenül a politikai fórumok, hanem a sajtó felada­tait vállalta át magára, abból következően, hogy igazi sajtószabadság híján sok mindent csak a szépirodalom nyelvén lehetett elmondani. De az már a magyar társadalmi tudat tör­ténetének egyik magyarázatra váró furcsasága, hogy az ol­vasóközönség még e sajtó legfejlettebb, legnyíltabb, legvak­merőbb periódusaiban is szívesebben és több bizalommal fogadott el felszólítást a szépirodalomtól és a szépirodalmi publicisztikától (például a szociográfiától), mint a kifejezett sajtófórumoktól.

Weöres Sándor azonban antológiájában nem ezt a feladatvállaló irodalom­típust állítja előtérbe, hanem egyéb típusok jelenlétére vet hangsúlyt avval a megfogalmazott, megfogalmazatlan céllal is, hogy a hangsúlyvetés módosítá­sokat kezdeményezzen a kialakult kulturális evidenciahálózaton. Nem is valamiféle csöndes, halkszavú hermetizmus felé hajlik válogatásával - hiszen láttuk - az eleven, szerkezetében belül is mozgalmas költészet megnyi­latkozásait keresi a „szövevényes egyszerűség” és a „légie­sen lebegő szövevényesség” szélsőséges határesetei között. Báróczi Sándorról szólva megjegyzi, hogy a testőr írók sze­mében saját fölépítésükig nem is létezett magyar irodalom, „mert nem volt nyugati sémára húzható, nem voltak szabá­lyos műfajai, vadon termett, mint a bogáncs. De milyen szép a bogáncs, szebb annyi kerti virágnál! Ők nem szeret­ték: az akkori megtervezett, kimért, nyesett francia kertben nem volt helye.” Ugyanakkor - emlékszünk - Ányos Pált az igazi belső fantáziáért dicséri. A vadon tenyésző bogáncs, vagyis a műfajok babonáját lerázó, elvont előírásokat meg­tagadó irodalom eszménye és a teremtő képzeletbe vetett hit jellemzi irodalomszemléletét. Három szóval jelölve: dinamikus, organikus, elementáris irodalmat kér számon, olyan erős, mozgó, szervesen növekvő, lélekből kiszakadó irodalmat, amibe minden mentegetőzés és magyarázkodás nélkül természetesen beletartozik a szertelen kísérletezés és az önfeledt játék. S amihez méltatlan mindenfajta felleng­zős gondolat és dagályos beszéd. Weöres kritikaellenes, el­méletellenes tévhitek ködeit oszlatóan bizonyítja, hogy az irodalom interpretálható, a szöveg - ha mégoly elvont is fogalmilag értelmezhető, s tilalomfákat távolít el, amikor a vers bonthatatlan egészét megbolygatva néhány soros rész­leteket emel ki ismert vagy kevésbé ismert költeményekből.

A feladatátvállaló irodalom­típusból csak azokat a műveket fogadja be, amelyekben az átvál­lalás és a másfajta irodalmi lehetőségekről való lemondás drámája versalakító erővé tud fejlődni, de el­veti a külsőségességeket, a didaktikus moralizáló fogalma­zást, és nem ismeri el a tételes felhívás irodalmi érvényét. Ennek értelmében állítja szembe a Hódosi Névtelen Genera­lis insurrectio című versének nyers valósághűségét, naturális józanságát a 19. századi költészet idealizáló nemzeti páto­szávaI és retorikusságával. Szemben a tételes fogalmazással, de még a mozgósító, fel­hívó szóval is, Weöres szerint a költészet nemzeti tulajdon­ságai mindenekelőtt abban nyilvánulnak meg, hogy az em­beri lélek többé-kevésbé közös jellemvonásai hogyan ölte­nek alakot magyar nyelven kifejezve, és hogy a nyelv ho­gyan veszi birtokba e jellemvonásokat. A költészetnek így az a legfőbb nemzeti feladata, hogy szüntelen erőpróbával eddze és fejlessze az érzelmeket és tárgyakat nevükön ne­vező és humanizáló anyanyelv képességeit. Az ilyen költészet lehet funkcionálisan nemzeti és tartalmá­ban, témájában mégis nemzetközi és általános érvényű.

Az ebben az értelemben fölfogott nemzetköziség Weöres irodalomszemléletének egyik lényeges alkotóeleme. Mond­hatni vezérlő eszméje és értékelő mércéje. Farkas Andrással kapcsolatban például összehasonlítja a 16. század irodalmát a korábbiakkal, és a következőt írja: „A katolikus himniku­sok hangja elhalkult, helyüket a protestáns prédikátorok foglalták el; a magasságos szárnyakat bontogatni kezdő Pe­gazus helyett megjelent a gyalogló Múzsa, ének helyett a hosszadalmas verses beszéd, tanítás, vitatkozás, veszekedés, prófétálás, az ihlet helyett az elkeseredésből, haragból fa­kadó rigmusok egyhangú menetelése.” Weöres nyilvánvalóan kortévesztő módon használja az in­ternacionalizmus kifejezést, noha a középkori értelemben vett univerzalizmushoz hasonló későbbi jelenségekre nin­csen általánosan elfogadott szó. Téved a 16. század megíté­lésében is, mert Balassi századát aligha lehet ilyen egyetlen mozdulattal a regionalitás címszava alá sorolva ha­nyatlásnak minősíteni a megelőző századok katolikus him­nuszköltészetéhez hasonlítva. Korábbi irodalmunk nyilván­valóan nem volt internacionális a szó mai értelmében, a 16. századi „regionalizmus” meg éppen a nemzeti nyelv és kul­túra fennmaradását és életlehetőségét biztosította a kifosz­tott, három részre szakadt országban.

Történelmileg nem áll meg Weöres sommás érvelése, de megvalósítandó eszményként, egy virtuális irodalom ideája­ként alkotó szerepet tölt be saját költészettanában. (A Psy­ché példa rá.) A funkcionálisan nemzeti, de tartalmában, té­májában általános, nemzetközi érvényű az ő ars poeticájá­hoz tartozik, s az ő költészetének egyik magyarázó elve. Rit­musjátékaitól mítoszteremtő verseiig az ő költészete van tele a magyar nyelv géniuszával való azonosulás csodáival - ­Kardos Tibor írt erről -, az ő költészete funkcionálisan nemzeti, anélkül hogy tematikusan az lenne, és hazafias érzelmeknek és el­mélkedéseknek adna hangot. Az olyan verseknek, mint a Háromrészes ének, vagy a Mária menny­bemenetele, semmi tematikus kapcsolatuk nincs a magyar történelemmel, csakugyan olyan általánosak, mint a közép­kori himnuszok, mint a Tíz-sorosok Mesterének versei, de a nyelv szellemében mégis a 20. századi magyar szellemiséget szólaltatják meg, és nemcsak megszólaltatják, hanem szólni tudását bővítik, növelik, fejlesztik új képek, szókapcsola­tok, asszociációs lehetőségek megteremtése révén. A nyelvileg dinamikus, tevékeny, újat teremtő irodalom az emberi létezés alapvető funkcióihoz járul hozzá, és minden egyéb funkciókeresés már feladatátvállalásból származik, ami kény­szerítő körülményekre vall, és akkor van rá szükség, ha a társadalom organizmusa nem működik jól.

Weöres sem költészetében, sem itt az antológiában nem a küzdő szellemű, militáns ember propagátora. Felkapja a fejét minden kemény perelő szóra. A 16. század irodalmá­ban csupa veszekedést lát, Szkhárosinak csak a humorát fo­gadja be, de a katolikusok, garázdák, fösvények ellen ha­ragvó indulatával nem tud megbarátkozni. Közelebb van hozzá a békésebb lelkű Pesti Gábor bölcselkedő hajlama, aki - mint írja - „élesen elüt a korszak többi magyar szerző­jétől”. Weöres úgy állítja be, mintha a küzdő, vitázó szel­lem a teocentrikus szemlélettel kötött volna szövetséget a protestantizmus korában, és evvel szemközt tűnt volna föl az emberközpontúság, ami nem harcos, hanem békés for­mában nyilatkozott meg. A történeti megítélésben alighanem téved, de a hitvitázó irodalom indokolatlan esztétikai gyen­geségeit, a művek belső anyagává nem váló indulati, érzelmi tartalmat a nagyobb tudású és képességű utód pontos hallásával fogja föl. A publicisztikus fogalmazás művészi fogya­tékosságát súlyosabbnak ítéli társadalmi szerepének eré­nyeinél.

Különvéleményen van a korábrázolás lényegéről is. A fel­adatvállaló irodalomtípus gyakran vállalkozik történelmi események krónikás megörökíté­sére, evvel szemben Weöres a krónikás szerepét újságírói fel­adatnak tekinti. Sztárai Mihályt, aki versbe foglalta Tho­mas Cranmer máglyahalálát, a magyar újságírás egyik ősé­nek tartja, Tinódit pedig a végvári harcok fürge riporteré­nek nevezi. Weöres a történelmi események egyszerisége vagy különössége helyett az általánosat, az örök érvényűnek mondhatót keresi, amit azonban nemcsak nagy sugarú, tá­voli absztrakciókban ragadhat meg a költő, hanem a hét­köznapi élet eleven forgatagában és apró eseményeiben, csendes, észrevétlen történeteiben is föllelhet: a hétköznapi­ságnak is van általános és közös jellege, és az ezt föltáró és bemutató költészethez vonzódik az elmúlt századokban. Azért emeli ki Bessenyei Delfén című versét sok más közül, mert a maga korában híres bécsi táncosnő meg­elevenítő leírása eljut a pontosan megfigyelt részletekből ki­bontakozó általánoshoz, más korban is érvényeshez. A haj­dan volt táncprodukció szemléletes, ma is élményszerű fel­idézését költőibbnek látja a nagy események versbe vételé­nél: az eseménytörténet megörökítése helyett az életközlő irodalomra figyel, a hétköznapok eltűnő, pillangólétű és mégis mindig megújuló, újjáteremtődő világáról szóló műveket választja. Az életközlő irodalom azt ragadja meg, ami az eseménytörténet külső rétege alatt tartós, huzamos létű és közös, mivel mindennap jelen van, és mindenütt megtörtén­het. Ezért áll közel hozzá Csizi Istvánnak és Vályi Klárának, később Fábián Juliannának és Gvadány Józsefnek a kor hétköz­napjaiba bepillantást nyújtó verses levelezése, és azért áll közel hozzá a betokosodó rovarról, az álomról és a víz­cseppről eleven verset író Vályi Nagy Ferenc.

Weöres irodalomszemléletének egy következő kate­góriáját a 19. század eleji Kolozsvári Névtelen Dal-vázlat­ához fűzött megjegyzéséből olvashatjuk ki. „Mintha az ős­-zengés szólana meg, a formálódás kezdetén. Vagy eol­hárfa, kertben kifeszített húr, amit nem penget más, csak a szél? Nem - ennél már emberibb hang, vágyakozóbb, de még ugyanolyan személytelen.” Ez a jegyzet Weöresnek ah­hoz a pályakezdéstől szakadatlan jelenlévő, több évtizedes gondolatmenetéhez kapcsolódik, ami szerint a vers nem el­sősorban a személyesség megnyilatkozására hivatott, s a személyes élménylíra csak közbeeső állomás a köl­tészet történetében. Magasabb rendű nála az általános és közös emberi tartalmat megragadó személytelenség. A sze­mélytelenségnek azonban kétféle megnyilvánulása van: a didaktikus, objektív-oktató, moralizáló fogalmazás, ami művészi fogyatékosság jele, és az eleven, dinamikus sze­mélytelenség, ami nem élményt ír le, hanem élményt nyújt. Ez utóbbi Weöres verseszménye. Ez az objektivitás azonban nem egészen azonos az Újhold költői által meghonosított objektív lírával. Weöres szertelenebb és irracionálisabb, egyszersmind naturálisabb, részletezőbb és talányosabb, és többet bíz a vers architektikus és zenei szerkezetére. Az Új­hold személytelensége, tárgyiassága szikárabb, gondolatibb, egyértelműbb.

Az „ős-zengés” jelszavából nemcsak a szókapcsolat irra­cionális távlatba vezető első tagjára érdemes figyelmet for­dítani, hanem a nagyon materiális másodikra is. Weöres szerint a költészet nem gondolat, nem filozófia, hanem zen­gés, hangzás, nyelvi kifejezés. A nyelvi funkcióra való össz­pontosítás, a formának tartalomként való megjelenése az a pont, ahol Weöres irodalomszemléletének lényegéhez ju­tunk el. Esztétikai közhely, hogy a tartalom csak formában nyer érvényességet, s még a csend versbeli szerepe is struktu­rált. Erről Weöres sem mond mást, de fejtetőre állítva a kérdést, magának a tartalmasság­nak a megítélésében van más véleményen. A társadalmi tudat az irodalom történeti értékét csaknem kétszáz éve evidenciaszerűen a feladatátvállalás valamilyen formájának (közvetlen politizálás, moralizálás, filozofálás stb.) művészi megnyilatkozásában jelöli meg. Weöres költé­szete és irodalomszemlélete másfajta evidenciákhoz igazo­dik, s antológiájában ezeknek elődjeit, szövetségeseit, ha­gyományait keresi részben tudatosan, részben csak ízlésének mozdulatait követve. A nála megtalálható másféle eviden­ciahálózat szerint a megfor­málás nem cél, hanem a nyelvi terjeszkedésnek, a világ nyelvi birtokbavételének eszköze.

A cél az emberi meg­ismerés és érzékelés határainak kiterjesztése, eddig el nem ért övezetek bevonása és megművelése. A költészet tartal­massága ennek a célnak szolgálatával azonosul, azt je­lenti, hogy a költészet részt vesz, közreműködik ennek az ál­talános, minden korban továbbfolytatódó és megújuló funkciónak a betöltésében. Míg a feladatátvállaló irodalomtípus szélső esete, a vá­teszköltészet túlbecsüli a művész közvetlen társadalmi szere­pét és lehetőségeit, Weöres ellenkezőleg jár el, és redukálja a költészet tartalmát. Az ő értelmezésében, s még inkább gya­korlatában, létrejön egy olyanfajta költészet, amely a nyelv­építés és formateremtés révén előmozdítja az általános célt, a világ nyelvi birtokbavételét, de ő maga nem veszi bir­tokba a világot. Ez a költészet, amelyhez Weöres verseinek egy része, egyik vonulata is tartozik, eltér a magyar hagyo­mányban központi helyet betöltő irodalomtípustól, de nem nevezhető üresnek vagy tartalmatlannak. Tele van mozgás­sal, dinamikával, részletmegfigyelésekkel, játékkal, varázs­lattal, naturális hűséggel, parázsló fantáziával. Nem a valóság teljes bemutatására vállalkozik, hanem a megismerés lehetőségének elősegíté­sére. Az immár hagyományos evidencia­rendszerek számára ez fából vaskarika - az ő evidencia­rendszerében azonban értelmes teljesség.

Weöres a Tíz-sorosok Mesterétől a vándordalosok rigmu­sain át a mesterkedők iskolájáig, Vályi Nagy Ferenctől Czó­bel Minkáig kihúz néhány szálat a magyar hagyományból, hogy a maga útját megerősítse és megvilágítsa. A szálakból egy másfajta evidencia-rendszer hálóját szövi: dinamikus, eleven belső forma; funkcionális társadalmi-nemzeti tarta­lom; nyelvépítés; általános, eszkatologikus távlat és hétköz­napiság; a személyességnél magasabb rendű személytelenség - íme egy-két körvonalazott eleme. A rendszer a magasiro­dalom néhány háttérben maradt, elfeledett vagy soha föl nem tárt jelenségére és a mesterkedők iskolájának elkeresz­telt irodalmi „középre” támaszkodik. De azt is lehetne mon­dani, hogy a mesterkedők legjobb vonásai és azok magas­irodalmi előzményei alkotják ennek a költészettípusnak a hagyományát, történelmi rokonságát, s az ő vonalát száza­dunkban Weöres folytatja és valósítja meg. Persze sokfelé kísér­letezik, egész költészete nem vonható be ebbe a körbe, de lírájának eddig legtöbb vitát kiváltó, legtalányosabb része nem más, mint a mesterkedők, az irodalmi „közép” hagyo­mányainak kreatívvá változtatása, lehúzó súlyoktól való megszabadítása, megtisztítása, nagyfokú szellemi megeme­lése. Ezt a költészetet a lélek magasrendű szórakoztatásának lehet nevezni. A szót a zeneművészet jól ismeri, hiszen egy Bach-fúga, egy Haydn-vonósnégyes, egy Mozart-menüett, egy Beethoven-szonáta, egy Bartók-dal érzékelésünket ne­velve, érzelmeket és ösztönöket humanizálva járul hozzá az emberi teljesedéshez, de a korábrázolást, valóságábrázolást, egyáltalán: ábrázolást nem lehet számon kérni tőle. A költészetnek is van egy ilyen, a zeneirodalom tulajdonságaihoz közelálló fajtája, ez Keats és Mallarmé hazájában jól látható, de ná­lunk majdnem mindig fényűzésszámba ment, s nem sok elismerést aratott a szellemi életben. Ezért virtuális irodalom­nak kell ezt hívnunk, mert noha ötszáz éves hagyománya van, örökké elképzelt lehetőségekből élt, légvárakban la­kott, és nem tudott kibontakozni. A történelem szorítása mindig erősebbnek bizonyult nála.

A Zrínyi-kortárs Esterházy Pál egyik verséről jegyzi meg Weöres, hogy „csupa idillikus örvendezés, csupa bizalom a jó termésben, mintha nem a török, tatár, német, hajdú pa­ták gázolnák a mezőt”. A lélek magasrendű szórakoztatásá­nak egész költészettípusát ez a virtualitás jellemzi. A gon­dokkal, bajokkal szembenéző költő mellett időn­ként ott áll a másik, aki elnéz a történelem, a nemzet, a haza sötét felhői fölött, és a hétköznapok büdös-csodás realizmusában a lélek megművelésére váró tereit keresi. A Tíz-sorosok Mesterének, Ecsedi Báthory Istvánnak, Esterházy Pálnak és a többieknek mindig megszakadt a ha­gyománya, ez a költészettípus nem tudott folytonosságot te­remteni, de búvópatakként elő-előtört. Huzamosan csak egy alacsonyabb irodalmi rétegben, a mesterkedők iskolájában tartotta magát, majd hosszú időre ismét eltűnt, Czóbel Min­kánál még újra fölbukant, aztán a mi századunkban folyta­tódik tovább. S hogy folytatódhassék, Weöres Sándor előhívja a homályból ennek a sok­szor megszakadt és sokszor megbukott hagyománynak a doku­mentumait. De hogy a köztudat mennyire fogadja be ezt a „másfajta” irodalmat, azon a hajlandóságon önmagát és korát veti próba alá.

1977