Vázlat Horváth Jánosról

Szép és jól hangzó hagyománysort lehetne felállítani, ha azt mondanánk, hogy Toldy Ferenc tanította Gyulai Pált, Gyulai tanította Riedl Frigyest, Riedl pedig tanította Horváth Jánost. Ez azonban nem lenne igaz, mert Gyulai lényegében nem is végzett egyetemet, a kolozsvári református kollégium mai fogalmak szerint talán még főiskolának sem lenne nevezhető, s rövid ideig hallgatott ugyan előadásokat a berlini egyetemen, de egyetemi diploma nélkül kapott professzori katedrát Toldy halála után, s ugyanabban az évben, 1876-ban nyilvánította doktornak az 1872-ben megalakult kolozsvári egyetem. Gyulai akkor töltötte be ötvenedik életévét. Ő csakugyan tanította Riedlt, Riedl azonban nem tanította Horváth Jánost, mert amikor Horváth János egyetemre járt, Riedl még középiskolai tanár volt, amikor pedig I905-ben Riedlt kinevezték a nyugalomba vonult Gyulai tanszékének második felére (a régi magyar irodalommal foglalkozó első felét előbb a Kolozsvárról felhozott Széchy Károly, majd Katona Lajos, aztán Négyesy László töltötte be), akkor pedig már Horváth János volt középiskolai tanár. De Horváth Jánost nem csak tanítványi kapcsolat nem fűzte Riedlhez, hanem eszmeileg sem az ő általa kezdeményezett komparatisztikai kitekintésű nemzeti irodalomtörténet-írást folytatta, hanem a nemzeti klasszicizmus elvrendszeréhez csatlakozott, azt öntötte korszerű, teljesedett formába. Riedl munkásságát úgy kell tekintenünk, mint a Toldy, Erdélyi, Beöthy nevéhez fűződő nemzeti klasszicizmus kontinuitásából való kiágazást egy tágas és sokat ígérő területre, egy olyan útkezdetnek kell látnunk, amelyet szemlélet dolgában a Nyugat, mindenekelőtt Babits, a „professzionista” irodalomtörténet területén pedig lényegében csak az I960-as évektől folytatott némely tekintetben az MTA Irodalomtudományi Intézete, az egyetemen pedig Németh G. Béla, amikor a tudománypolitika már szabadabb kezet adott a kutatásoknak, s a marxizmus engedett merevségéből.

Riedlt a leginspiratívabb magyar irodalomtörténésznek lehetne neveznünk, ha volna értelme az ilyen felsőfok-kergetésnek. Riedl kevés kérdést dolgozott ki a teljesség igényével, de sokat vetett föl olyan módon, hogy munkássága több tekintetben ma is folytatásra vár. Horváth János viszont roppant tudása, ítéletmondásának józan okossága, higgadt kiegyensúlyozottsága, a részletekben való elmélyülés alapossága és az összefoglaló, szintetikus szemlélet révén máig irodalomtörténet-írásunk legtekintélyesebb és legnagyobb alakja, akit talán kevésbé lehet folytatni, mint Riedlt, de megkerülni is kevésbé lehet.

Mielőtt azonban pályájának ismertetésébe kezdenénk, röviden ki kell térnünk még a Riedl-kortárs Négyesy László (1861-1933) munkásságára, nemcsak és nem is elsősorban azért, mert Horváth János lényegében az ő segítségével, az ő jóvoltából került egyetemi katedrára, hanem azért, mert a századforduló és századelő pozitivista irodalomtörténetének egy újszerű és sokat ígérő útján indult el. Négyesy Gyulainak, Beöthynek és Ponori Thewrewk Emilnek volt tanítványa, Beöthy habilitálta az irodalomtörténet segédtudományaiból magántanárrá. Nyelvész-érdeklődésének indíttatásától vezérelve foglalkozott stilisztikával, retorikával, s elsősorban verstannal. Horváth János szerint ő rendszerezte tudománnyá a magyar verstant Arany János megállapításai alapján,[i] Szabédi László szerint ellenben éppenséggel félreértette Aranyt, s inkább Ponori Thewrewk Emil immanens zenei ritmuselméletét alkalmazta a költészetre.[ii] Legfontosabb munkái mindenesetre ezekből a tárgykörökből kerültek ki: Magyar verstan (1886), A mértékes magyar verselés története (1892), Ritmus és verstechnika (1924). A nyelvészeti megközelítés módot s az avval kapcsolatos „segédtudományokban” szerzett ismereteit s kutatási eredményeit vitte át az irodalomtörténet területére, amikor a magyar költészet eredetéről írt 1910-ben, s ezt használta fel olyan, inkább csak népszerűsítő igényű könyveiben is, mint amilyen az Aranyról (1917) s a Kazinczyról (1931) szóló monográfiája volt. Horváth János, aki mindig megkülönböztetett figyelemmel írt róla, tudni vélte, hogy van egy megírt, de ki nem adott irodalomtörténeti összefoglalása is.[iii]

Sokat dolgozott és sokat írt. Cikkeivel, tanulmányaival, különféle szövegkiadásokhoz készített bevezetőivel Zrínyitől Amadén, Faludin, Gvadányin, Fazekason át Berzsenyiig, Kölcseyig, Bajzáig sőt Mikszáthig végigpásztázta a magyar irodalom történetét. Munkásságáról megoszlott a vélemény. Horváth János nagyra értékelte, s a „filológus”, pozitivista vonallal szemben az „esztéta” irodalomtörténészek mintasorába rangsorolta, ahová kimondatlanul önmagát is tartozónak érezte.[iv] Máskor pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy „a nemzeti irodalomtörténet, mint nyelvproblematikával kiteljesült szaktudományi típus, Négyesy László tudós gyakorlatában és elméleti tanításában jutott el máig leghatározottabb öntudatra”.[v] Schöpflin Aladár hűvös, távolságtartó, ám tárgyilagos szavakkal búcsúztatta halálakor a Nyugat hasábjain,[vi] néhány évtizeddel később Komlós Aladár már nem tartotta érdemesnek arra, hogy kritikatörténeti portrésorozatában[vii] megrajzolja alakját. Ám ugyanakkor, ugyanabban az időben Bóka László - Horváth János véleményét visszhangozva - különös hangsúllyal emelte ki kora tudományosságában betöltött jelentőségét: „A pozitivizmus járszalagján haladó tudományos hivatalnokok és iskolamesterek sivár akadémizmusából csak egy tudós arcél rajzolódik ki, Négyesy Lászlóé. Négyesy, mindmáig fel nem mért és kellően meg nem becsült irodalomtörténeti munkássága tört utat a felé az esztétikailag megalapozott, a nyelv problematikájával kiteljesedett történeti irodalomkutatás felé, mellyel a tudományos irodalomtörténet-írás megvalósulhatott (...)”.[viii]

A „nyelvproblematikával kiteljesült szaktudományi típus” azonban csak lehetőségként sejlett fel Négyesy munkáiban. Tudományunk nagy nyeresége, európai gyarapodása lett volna, ha megvalósul. S meg is valósulhatott volna szerencsésebb körülmények között, mert csakugyan ő volt az, akiben tudatosult, hogy a Beöthy „volgai lovasának” nem párducos kacagányára, hanem a nyelvére kell figyelemmel lenni. Evvel a fölismerésseI eljutott az irodalomtörténet „nyelvi fordulatának” küszöbére, hová nem sokkal korábban jutott el az osztrák empiriokriticizmus és a belőle kinövő nyelvfilozófia első hulláma, Ernst Mach és Fritz Mauthner. Eljutott ahhoz a nyelvi fordulathoz, amely a költői nyelv tanulmányozására megszerveződött „orosz formalista iskolából” sugárzott szét az első világháború után, s lényegét tekintve csak sok évtizedes késéssel, s nyugat-európai és amerikai kitérővel érkezett el Magyarországra. Pedig az ő kezdeményezései révén e szemléleti fordulatnak megvoltak már itt az alapjai, de az alapokra alig épült valami. Hozzájárult a késedelemhez, hogy Négyesy sem előre, nem a modern tudományosság újszerű irodalom-fogalma felé indult tovább, hanem visszafelé haladt, és végeredményben visszatért Beöthy volgai lovasához. Nem az irodalom sajátszerűségeit kereste a nyelv természetének mélyén, hanem a nemzeti sajátosságokat a nyelvet formai keretül használó irodalomban. Nem azt, hogy mi az irodalom a nyelvi kifejezésben, hanem, hogy mi a magyar benne. Amikor 1892-ben arról írt - s ezt a gondolatot majd Fülep Lajos folytatja évtizedekkel később[ix] -, hogy „a .forma- sokszor valami stereotyppá vált lényeg, oly elv, mely igen általános, igen állandó mintája a dolgoknak (...) Az eszme csak termék, melyet az anyagcsere nemsokára feldolgoz, a forma a termékek állandó mintája”,[x] akkor nyitva volt még előtte a lehetőség, hogy ő legyen a magyar Sklovszkij vagy Tinyanov. A nemzeti sajátosságok századfordulós hajszolása azonban elvonta figyelmét, tehetségét és ambícióját egyaránt attól, hogy ezeknek az irodalom-bölcseleti megfigyeléseinek igazi jelentőségét maga is belássa.

Így aztán nem annyira tudományos munkáival írta be nevét igazán a magyar művelődés történetébe, hanem egyetemi stílusgyakorlataival vívott ki magának nem múló hírnevet. A Nyugat nagy nemzedéke az ő szemináriumán bontogatta szárnyait, Babits ott mutatta be első fordítását, ott olvasott fel először Kosztolányi, ott ült a lépcsőzetes terem padjaiban Tóth Árpád, Zalai Béla, Reichard Piroska, Ritoók Emma, Mohácsi Jenő, Balázs Béla és még hányan, akiknek nevét azóta legendák övezik. Juhász Gyula egy időben titkára volt e szemináriumnak, s ő és Kosztolányi idézték föl később legszebben e nagy hatású összejövetelek emlékét. Igazi megértés vezette Négyesyt, amint tanítványai új irodalmat teremtő első műveit hallgatta, vagy csak a pedagógus türelem, ki tudja? Az első világháború után pár évre képviselőséget vállalt, s ahogy korosodott, idősödött, egyre inkább kiütközött konzervatív természete. Élete alkonyán, 1931-ben egy sajtóvita során a magyar faj nevében éles hangon kikérte, hogy a faji jelleg kutatásától elvitassák a tudományos értéket, s felháborodottan tiltakozott az ellen, hogy Adyt a legnagyobb magyar költők között, Petőfi mellett emlegessék.[xi] Horváth János, aki bíráló szó nélkül, megbecsüléssel és szeretettel írt róla éppen az ellenkező utat járta be. A modernséggel perelő kritika hadállásaiból indult el, s a megértő, türelmes irodalomtörténet valóban minden nemzeti értéket felölelő nagy ívéhez érkezett el.

Horváth János 1878-ban született Margitán, Biharban, Pázmány és Arany hazájában, de közel a szilágysági megyehatárhoz, csaknem szomszédságában annak a vidéknek, ahol a táltosnak született Ady akkor már járni tanult. Literátus műveltségű kis nemesi családból származott, nagyapja Vergiliust fordított, apja jegyző volt, aki Arannyal is levelet váltott.[xii] Apja korai halála után a család anyagilag nehéz helyzetbe került, taníttatására sem vállalkozhatott volna segítség nélkül. A pesti egyetemen folytatta tanulmányait magyar-francia szakon, Gyulait, Beöthyt, Becker Fülöp Ágostot hallgatta,[xiii] s Wlassits Gyula kultuszminiszter egyengette útját az akkor nemrég, 1896-ban megnyílt Eötvös-kollégiumba,[xiv] ahol, mint már említés történt róla, többek között Péterfy Jenő is oktatója volt.

Az 1901/1902-es tanévet ösztöndíjjal az École Normale Supérieure-ön töltötte. A századforduló Párizsa a legtöbb külföldi számára a fény városának mutatkozott, szellemi értelemben is. A művészetek minden területe pezsgett és forrongott, kuszán keveredett benne egymással az új és a régi, a színházi közönség még Rostand későromantikus Sasfiókján könnyezett, a tárlatlátogatók már Picasso első kiállítását láthatták, a Sorbonne egyik termében Bergson tartotta híres előadásait, s abban az évben jelent meg Gide első regénye, a nietzscheánus fogantatású Immoraliste. A fény mellett persze bőven volt árnyék is, vészterhes eszmék tűntek fel, ideológiai harcok dúltak. A Párizs-járó külföldiek hajlottak arra, hogy még a borús eget és az esőt is rózsaszínűnek lássák, a francia írók tartózkodóbbak voltak náluk, az illúziók és illúzió-vesztések reális képét Gide írta meg későbbi regényében, a Pénzhamisítókban. De akadtak olyanok is, akik kemény kritikát dörögtek a rohamos urbanizálódás és a modern irányok fölött, mint Barrès a Kitépett sarjakban, és Romain Rolland a Jean Christophe-regényfolyamának Piaci vásár című kötetében.

Milyen benyomást tett a fiatal Horváth Jánosra a talmi csillogás és az athéni derű furcsa keveréke? Gustav Lansont hallgatta az egyetemen, azt a Lansont, aki pár évvel korábban, még 1894-ben egy tömörségében páratlan, 1300 oldalas összefoglalást készített a francia irodalom történetéről. Munkája mentes volt a vele kortárs Beöthy Zsolt magyar irodalomtörténeteinek retorikus fordulataitól és a nemzeti öncélúság romantikus eszméjétől. Józan okossággal összegezte a francia irodalom értékeit, s könyve máig használható és használatos kézikönyv az egész világon. Lanson a pozitivizmus szellemében dolgozott, de szakított a mechanikus szempontokkal, a merev, kaptafára járó rendszerező elvekkel, s már fölvetette a személyiség és az intuíció modernebb fogalmait is.

Lanson a kiegyensúlyozott, okos, jó értelemben vett akadémizmust képviselte, nem kívánt úttörő szerepet betölteni az új és legújabb áramlatok értelmezését illetően, de nem is zárkózott el attól, ami az újabb időkben történt. Az a nagyhírű kritikus és irodalmi személyiség azonban, aki még nála is nagyobb hatást tett a fiatal Horváth Jánosra, nem volt más, mint az új irányokkal szembeszálló kombattáns konzervativizmus vezéregyénisége: Ferdinand Brunetière. Brunetière, mint a tekintélyes Revue des Deux Mondes szerkesztője, ádáz harcot folytatott az újszerű irodalom minden megnyilatkozása ellen. Kivont karddal támadta a naturalizmust, szembeszállt a kritikai impresszionizmussal, kései írásaiban a művészetek érzéki eltévelyedéséről értekezve Tolsztoj eszméi közül művészetellenességét nagyította ki. Abból kiindulva, hogy a művészetek érzelmekre ható és érzékileg felfogható képeket alkotva

fejezik ki magukat, erkölcsi felelőtlenséggel vádolta nemcsak az újabb irányokat, de már Boucher és Fragonard tüneményes rokokó derűjét is. Az erkölcsi purifikátor a jövő társadalmi megoldását a katolicizmus középkori hatalmának restaurációjában vélte meglelni, mint Barrčs és Bourget. Ismeretes, hogy Ady milyen haragvó indulattal utasította el mindhármukat, a - mint írta -” három B”-t. Nincs valószínűsíthető adat arra, hogy Horváth Jánost az irodalmi tanulmányokban és pamfletekben kifejtett társadalmi eszmék indították volna meg. Bár néhány

évvel később, a Nyugattal folytatott vitáinak idején bátorítóan visszhangozhatott benne Brunetière vitastílusának éleselméjűsége és elokvenciája, mégsem elsősorban ez volt rá hatással.

Brunetière az ideológiai-politikai értelemben vett katolikus reneszánszot hirdető kései írásaiban a „tudomány csődjéről” értekezett (amire Ady 1904-ben megírta a Brunetière csődje című cikkét), korábban azonban a természettudományokat mintának tekintő pozitivizmus már-már dogmatikus hívei közé tartozott. Taine három szempontjából az idő hatását emelte ki, s az irodalom vizsgálatában Darwin és Häckel fejlődéselméletét próbálta érvényesíteni. A nagy, kiérlelt művészeti korszakok mellett (s ő ezek közül a 17. század francia klasszicizmusát tartotta legtöbbre) az átmeneti korszakok gondolatokban, törekvésekben gazdag, pezsgő szellemi életére hívta föl a figyelmet. E korszakokban, mondta, sok izgalmas, új jelenség tűnik fel, s noha az írók még nem tudják kellőképpen kidolgozni őket, a történeti folyamatok tárgyalásánál - a megvalósítás fogyatékosságai ellenére is - nyomatékosan szólni kell róluk. Ez a gondolat megragadta Horváth Jánost, és megragadta Brunetière műfaj elmélete is, melyet

általános irodalomtörténeteiben és a kritikáról, a színházról és a lírai költészetről szóló híres könyveiben fejtett ki. Ezekben az irodalmi műfajokat nem irodalom-ismeretelméleti kategóriákként kezelte, nem is általánosító fogalmaknak tartotta, hanem önálló életet élő - már-már - természeti lények gyanánt mutatta be.

Horváth János hazajőve bevonult katonai szolgálatra, majd leszerelése után helyettes tanár lett az Eötvös-kollégiumban. Közben megszerezte tanári oklevelét, s 1909-ig különböző iskolákban tanított. 1909-ben szakvezető tanárrá nevezték ki az Eötvös-kollégiumban, 1911-ben az akkor megalakult Magyar Irodalomtörténeti Társaság első titkára lett. A háború alatt frontszolgálatot teljesített, Bóka még hallani vélt történeteket arról, hogyan tartott előadást katonáinak Arany Jánosról a lövészárokban.[xv] Az összeomlás után hazatért, 1919-ben az MTA levelező tagjává választotta, 1923-ban lényegében Négyesynek köszönhetően professzorátust kapott a pesti egyetemen. Négyesy ugyanis lemondott magyar irodalmi katedrájáról, és átment a Beöthy halálával megüresedett esztétikai tanszékre, így teremtve helyet a magyar szakon, ahol Riedl utódjának 1921-ben Császár Elemért jelölték.[xvi]

Horváth soha nem tartozott a közszereplést hajhászó tudósok közé, mégis, pályájának a kezdetektől a 20-as évek első harmadáig - közepéig terjedő első nagy szakasza a tudományos kutatáson túlterjedő szerepvállalásokban sem volt eseménytelen. Előbb az Irodalomtörténeti Társaságban töltött be titkári tisztet, majd Thienemann Tivadarral részt vett a háború után az első magyar szellemtörténeti folyóirat megszervezésében, s munkásságuk nyomán a Minerva 1922-ben egy évvel előbb indult meg, mint a német szellemtörténészek hasonló típusú folyóirata, a Deutsche Vierteljahrschrift für Literaturwissenschaft und Geistesgeschichte. Hamarosan újabb szerepet vállalt, és a konzervatív irodalom újjászervezését célul tűző Napkelet egyik alapítója lett Tormay Cecile, Szekfű Gyula, Pauler Ákos társaságában, s néhány évig a folyóirat kritikai rovatát szerkesztette.

Az évtized közepén azonban visszavonult mindezektől a tevékenységektől, s attól fogva csak kutatásainak s egyetemi munkájának élt, távol a szellemi élet zajos küzdelmeitől. 1925 decemberében már így írt Oláh Gábornak: „Általában tévedsz, ha azt hiszed, hogy én afféle régimódi egyetemi tanár vagyok, aki mindenütt ott van, mindenben benne van, részvényes, igazgatósági tag, elnök, nagy mogul, s kéz, amely kezet most, stb. Nem! Én modern egyetemi tanár vagyok: 1) tanulok, 2) tanítok. Egyebekre pedig szarok”.[xvii]

A tiszta tudományt és az erkölcsi humanizmust képviselte az egyre komoruló időkben, egyenessége, megingathatatlan jelleme, roppant tudása és józan ítéletmondása legendássá nőtt az évtizedek alatt. 1945 után az uralomra törő marxizmus ellenfelet, sőt ellenséget látott benne, s az új rendszer, amint lehetett, nyugdíjazta. Nem tartozott ugyan azok közé, akiktől az akadémikusi címet is elvették, sőt 1948-ban elsők között tüntették ki Kossuth díjjal, mégis kiszorult a tudományos életből, s utolsó éveit teljes visszavonultságban élte le kis budai lakásában.

Munkásságát iskolásan fogalmazva nagyjából három terjedelmesebb periódusra lehet bontani. Az első a pályakezdés éveit foglalja magába, az első publikációkat, a Nyugattal folytatott kritikai vitákat, az első irodalomtörténeti szintézis-vázlatot, s a szerkesztői szerepvállalások, különösen pedig az Aranytól Adyig című könyvnek a korábbi vitákkal kontinuus szellemét tekintve átterjed még a világháború utáni első évekre is, és körülbelül az 1920-as évek harmadáig, közepéig tart. A második szakasz - elejét tekintve még ölelkezve az elsővel - a Petőfi-könyvtől, az egyetemi kinevezéstől, de különösen a 20-as évek második felétől kezdve 1945-ig terjed, a harmadik szakasz pedig az utolsó másfél évtizedet öleli fel.

Címszavakkal jelölve meg az első korszakot, azt lehetne mondani, hogy két egymással ugyan nem szemben álló, de egymást mindenképpen keresztező törekvés uralkodott benne. Egyfelől az a lényeglátása, amit Barta János alkati tulajdonságai közé sorolt,[xviii] az a korán megnyilatkozó és ritka képessége, hogy világos logikával átlátja a nagy irodalmi mozgásfolyamatok lényegét, Hartmann szavát használva, mintegy „keresztülpillant” rajtuk, arra ösztönözte, hogy a nemzeti klasszicizmus szemléletvilágának kiteljesítésével új irodalomtörténeti szintézist hozzon létre. Másfelől pedig becsvágytól is hajtva arra törekedett, hogy ne csak irodalomtudós, hanem kritikus is legyen, aki kapcsolatban van az élő irodalommal, az új törekvésekkel, s aki össze tudja egyeztetni történeti elveit a kortársi mozgalmak megítéléséhez szükséges fogékonysággal és érzékenységgel.

A második korszak éppen akkor kezdődött, amikor belátta, hogy ez utóbbi nem sikerült, amikor lemondott a kritikai tevékenységről, amikor feladta az élő irodalom ideológus megfigyelését, s néhány későbbi kivételtől eltekintve, mint a Magyar versek könyvének a Nyugat korszakára is kiterjedő összeállítása és jegyzetei, nem nyilvánított többé véleményt a legújabb korról. Erre az önkorlátozásra az 1920-as évek folyamán nem egyik napról a másikra határozta el magát, hanem néhány évre volt hozzá szüksége, e második periódusának kezdetét ezért nem lehet egészen pontos dátummal megjelölni. De nem is szükséges határvonalakat húzni a pálya ívén, elegendő, ha a második szakasz fő törekvésére vagyunk figyelemmel, s azt tekintjük mérvadónak, hogy ebben a szakaszban a kidolgozottan részletes irodalomtörténeti kutatás kerül előtérbe munkájában. A második szakaszt az analízis és a belőle lassan kibontakozó és immár nem vázlatos, hanem aprólékosan kidolgozott szintézis jellemzi.

Az utolsó másfél évtizedet felölelő harmadik szakasz, a második szakasz fáradtabb folytatásának mutatkozik, nem lehet azonban tudni, hogy az immár nem önként vállalt visszavonulás, hanem a kényszerű ideológiai, sőt politikai célzatú visszaszorítás mennyire gátolta és bénította munkásságát, s szabadabb légkörben mi mindenre lett volna még képes páratlan tudásával.

Első dolgozata a Gyulai szerkesztette Budapesti Szemlében jelent meg 1901-ben, s Báróczi Sándorról szólt. Ezt 1908-ig mindössze hat kisebb. nagyobb cikk követte, pályakezdésének első ideje a csendes készülődés jegyében telt el. Annál meglepőbb volt, hogy 1908-ban egyszerre egy egész irodalomtörténeti szintézis-vázlattal lépett elő, s Irodalmunk fejlődésének fő mozzanatai címmel az egész nemzeti irodalom történetének körvonalait megrajzolta. A szakmai közvélemény persze nem szerzett széles körben tudomást a fiatal tanárnak a budapesti II. kerület állami főreáliskolai értesítőjében napvilágot látott kísérletéről.

Az első pályaszakasz első szintetizáló igényű történeti munkájának s kisebb-nagyobb történeti részletelemzéseinek mondjuk úgy, horizontális síkjára merőlegesen ráépült egy vertikális sík az ideológiai-kritikai szerepvállalásból született polémiákból, vitairatokból, műbírálatokból. Horváth János soha nem tartozott a legtöbbet publikáló irodalmárok közé, Császár Elemér publikációs jegyzéke jóval terjedelmesebb az övénél, mégis ebben a szakaszban voltak évek, amikor 15-17 cikket is írt.(A 30-as évek második felétől kezdve már csak egyet-egyet, azt sem minden esztendőben.) E mennyiségi növekedés kritikusi munkásságával függött össze.

Kritikai tevékenységének elvi és eszmei középpontjában a Nyugat és az új irodalom állt, majd később az a kérdés, hogy újjászervezhető-e a konzervatív tábor, immáron nem a végképp üressé vált és lejáratott népnemzeti iskola vezetésével, hanem egy más hangon megszólaló, ám a Dessewffy-Zichy-Asbóth féle konzervatív liberális tradíciót nem feledő irodalom zászlaja alatt. A nemzeti klasszicizmus eszmei, ideológiai, sőt ízlésbeli érvényességének próbája kívánt lenni 1910-ben megjelent első könyve, az Ady s a legújabb magyar lyra. Sorai mögött, noha közvetlenül nem ideologikus formában megfogalmazva, de általános elvi kérdések húzódtak meg.

Az alig hetven lapot kitevő kis füzet azt a célt tűzte maga elé, hogy világosan artikulálva szembeállítson egymással két értékvilágot, a konzervatív irodalmi folyamatosságét, mely - úgy vélte - a nemzet erkölcsi javát szolgálja és az új irányokét, melyek az erkölcsi rombolás eszközei lehetnek, ha idejében le nem leplezik őket. Ezenkívül kísérletet tett arra is, hogy az új irányok legjelentékenyebbnek látszó alakját, Adyt leválassza híveinek és követőinek táboráról, s értelmező magyarázattal közelebb vigye ahhoz az olvasóréteghez, mely a konzervatív folytonosság letéteményese kell hogy legyen. A kis könyv ezért olyan volt, mint egy keretes elbeszélés, egybecsengett az eleje és a vége, a közepe azonban elütött a bevezető és befejező fejezetektől. Ha Horváth csak a könyv középső értekező részét vetette volna papírra, akkor Ady lírájának talán legvilágosabb korai magyarázójaként került volna be munkája az Ady-recepciótörténetébe, ha csak az első és utolsó fejezeteket írta volna meg, akkor pedig valahol Rákosi Jenőék körül látnánk a helyét. Így bizonyos kiegyensúlyozottság érvényesült a traktátusban, végső mérlege mégis a Nyugatellenesség felé billent el- a szerző szándéka szerint is.

A könyv a nemzeti klasszicizmus irányzatának kanonizálásából indult ki, amellett érvelve, hogy az irodalom élettevékenysége olyan természetű, hogy a nagy klasszikus kort parciális korszak követi, „megbomlik a művészi tökély széparánya”, s veszít nemzeti, magyar eredetiségéből. Arany a csúcs. Az ő műveiből lehet leszűrni a nemzeti klasszicizmus értékrendjét, s rajta kívül Szász Károly, Lévay József, Gyulai Pál alapján lehet meghatározni: gyökeres, de nem fitogtató nemzeti érzés, önmérséklet, józanság, lélektani hűség és a magyar formák tökéletes kivitelezése. Evvel szemben a Vajda-Reviczky-Ady vonal (s ami a szertelenségeket illeti, már Petőfi) a szabálytalanságot, egyéni korlátlanságot és konvencióellenességet hirdeti. A nemzeti klasszicizmus a nemzeti érzésre épít, Adyék a nemzetköziségre, a nemzeti klasszicizmus a férfias szemérmet állítja eszménynek, Adyék a satnya érzékiség kultuszát űzik, a nemzeti klasszicizmus közérthető beszédre törekszik, Adyék a homályt kedvelik.

Az ezeket a fogalmakat tárgyaló bevezető részek után kerül sor Ady képvilágának elemzésére, s itt a könyv hangja sok szempontból megváltozott. Előlépett az értő verselemző, s kitűnő szövegelemzéseket végezve mutatta be a halál-motívum szerepét Ady verseiben. A motívumelemzés eszköz volt ahhoz, hogy elvi általánosításként költészettani különböztetést tegyen az allegória és szimbólum kifejezésvilága között. Értékbeli és ideológiai különböztetést. A nemzeti klasszicizmus számára - mondta - a metafora a megfelelő képalkotási mód, mert ott a gondolat arányos a képpel, az allegória pedig olyan képsor, melynek minden pontja megfeleltethető egy gondolatnak. Evvel szemben a szimbólumban önállósul a kép: több, mint a gondolat, a képben marad valami gondolatilag nem magyarázható többlet, melynek nincsen megjelölhető részlet jelentése. Ady ilyen szimbólumokat használ, a kifejezhetetlen lelki tartalmat mintegy belelátja, bele érzi a látomás tárgyába. A szimbólum használata világnézet kérdése. A metaforát és szimbólumot használó költő közé a hit emel válaszfalat. Az átfogó látomás, ami a szimbólumok lényege ugyanis csak hitre támaszkodhat, nem megértésre. A szimbolizmus ezért misztikus, mintha egy valami más, titkos világból jönne. Ez magyarázza e versnyelv homályosságát. Természetes logikával nem lehet fölfogni: egybefolyik benne élet és halál. Ady ezt a fajta kifejezésmódot - mondta Horváth - hibátlanul műveli, jól tud magyarul, ha nem is nyelvművész, de Kölcseyvel állítható rokonságba. Horváth a költői irányok értékkülönböztető leírása mellett - mintegy az érvrendszere mögött, annak hátterében - tudományirányzati értékkülönböztetést is tett. Ady, és az új költői irány mögé ki nem mondva is az újabb tudományos-filozófiai irányokat állította, az intuíció és a tudattalan fogalomkörét, Bergsont és Freudot. A nemzeti klasszicizmust viszont egy leegyszerűsített pozitivista racionalizmusnak feleltette meg, a nyelv, mint gondolathordozó, mint érzelmek puszta kifejezőeszköze szerepelt nála: amit elfogadott és helyeselt, annak pszichológiai-nyelvtudományi háttérrétege a Wundt nevével jelezhető tudománytörténeti stádiummal volt egy vonalban.

A vitairat a költői eszközökről szóló fejtegetés után visszatért a kiinduló gondolatokhoz, s még egyszer összefoglalva nyomatékosította Horváth állásfoglalását az irányzatok harcáról s e harc nemzeti jelentőségéről. A Nyugatban Fenyő Miksa válaszolt Horváth János kihívására.[xix] Az igazán súlyos támadásokat általában Ignotus hárította el, Fenyőt a kevésbé veszélyesnek érzett kritikai küzdelmekben állították sorompóba. Horváth ehhez a nemzedékhez tartozott, noha a „másik” oldalon állt, ellene nem kellett bevetni a nehéztüzérséget. Fenyő pontosan érzékelte Horváth könyvében az elmarasztalás és megbecsülés arányát. Ki is használta ezt, hogy aztán a legérzékenyebb ponton szúrjon vissza, elvitatva a könyv tagadhatatlanul legjobb- részétől a gondolati eredetiséget. Horváth szimbólum-elméletét Lukácséval vetette egybe, s azt mélyebbnek, szebbnek mondta éppen a szimbólum és a vallásos elragadtatás kapcsolatának tekintetében. Lukács Ady-tanulmánya, melyben Ady szimbolizmusáról,

e szimbolizmus hitbeli struktúrájáról írt - éppen ellenkező értékelőjellel, mint Horváth -1909 októberében jelent meg a Huszadik Században. Horváth nem biztos, hogy ismerte, de a kiindulópontjuk közötti hasonlóság szembeötlő volt (még akkor is, ha Lukács a szimbólumképzés költészeti szerepét pozitívan, Horváth negatívan ítélte meg), s ezt az egybejátszást Fenyő finoman éreztette is, noha a hangsúlyt eltérő eredményükre vetette.

Horváth a rákövetkező években már élesebben támadta a Nyugatot, de korszakáltalánosítás helyett egy-egy bírálható jelenséget szemelt ki. A Magyar Nyelv 1911.februári számában jelentette meg A „Nyugat” magyartalanságairól című vitaírását, mely nemcsak arról szólt, amit a cím ígért. Nemcsak stilisztikai bírálat volt kétségtelen hibákról, de kimondatlanul is egy határozott irányba mutatott: a Nyugatot a magyar-idegen dimenzióban ez utóbbi póluson helyezte el. Már felütése jelezte lényegét, egy Brunetière-idézettel kezdte, melyben Brunetière csodálkozásának adott hangot, hogy idegen nevű és idegen származású emberek reformálni akarják a francia nyelvet. Ez veszélyesebb és fájdalmasabb támadás volt, erre már Ignotus válaszolt.[xx] Egy évvel később, 1912-ben Horváth aztán- harmadszor is megtámadta a Nyugatot, ezúttal újabb kétpólusú rendszert állított fel, a realizmusét és a stílromantikáét, e másodikba utalva a Nyugatot, s visszautasítva azt, hogy „kisajátítsa” magának az elsőt, az értékesebb nemzeti hagyományt.[xxi]

Lényegében szerves folytatása volt ezeknek az írásoknak Horváth János második könyve, az 1921-ben kiadott Aranytól Adyig, valamint a Napkelet első évfolyamaiban megjelent néhány cikke és tanulmánya. Ezek és a második irodalomtörténeti szintézis-kísérlet zárták le pályájának első, még kiegyensúlyozatlanabb és vitathatóbb, ám gondolatokban annál gazdagabb első korszakát.

Az Aranytól Adyig azért foglal el különös helyet Horváth János első korszakának végén, mert megtalálható benne a pályakezdését igazgató mindkét törekvés. Mint történeti áttekintés, mely több mint félévszázad irodalmi mozgásfolyamatainak fő szálait gombolyította fel, hozzátartozott és jellegzetes megnyilvánulása volt az első szakaszban készült tudományos munkáit átható törekvésnek és megközelítési módszernek. Annak, hogy egy-egy nagyobb korszakot szintézisszerűen mutasson be, miután összetevőire bontotta, és ezek közül kiemelt egy vezető jelenséget. Másrészt viszont hozzátartozott ez a kis könyv azoknak a publicisztikai, kritikai cikkeknek, vitaírásoknak sorához is, melyekkel azt a célt tűzte ki, hogy a maga eszközeivel beleszóljon a kortárs irodalomba, sőt tágabb értelemben az egész szellemi élet alakulásába, és ennek révén meggyőződésétől fűtve irányt adjon a jelenségek gomolygó halmazának. Meggyőződésének, ebben is - mint egész első pályaszakaszában - a konzervatív liberalizmus eszmevilága szolgált alapul, s az ebből a kútforrásból mentett irodalmi értékrend: a nemzeti klasszicizmus. Egyszerre volt irodalomtörténeti értekezés és kritikai publicisztika.

A kettészakadt, meghasonlott irodalmi tudatról szólt a könyv, korát évekkel megelőzve azokat a kiszögelléseket jelölte meg, amelyek körül a literátus köztudat szélesebb rétegeit is megmozgatva majd csak az évtized második felében zajlik hangos polémia Berzeviczy Albert és Babits Mihály között. Lényegében Berzeviczy álláspontját anticipálta, nívósabban és okosabban s talán még végletesebben is. Tudománytörténetileg nem kevésbé fontos azonban megjegyeznünk, hogy a nemesen kiérlelt konzervatív étosz keveredett e munkában egy korszerű irodalmi ismeretelmélet körvonalaival. Az irodalomban fel-feltűnő jelenségek rajzát meghosszabbítva az olvasóközönség ízlésvilágának alakulásáig egy olyan szociológiai szempontot vetett be gondolatmenetébe, mely újnak számított az akkori magyar irodalomtörténetben, egyszersmind híven követte saját és éppen azokban az években kidolgozott elképzelését az író – mű - közönség irodalmi alapviszonynak elnevezett hármas láncolatáról.

De lássuk az alig több mint félszáz oldalas könyv vagy inkább füzet gondolatmenetének legfontosabb mozzanatait. A háború utáni állapot, mint a vihar utáni csend - kezdte Horváth János az értekezést - alkalmat adhatna az önmagunkkal való szembenézésre. Az olvasóközönség egy nagyobb része azonban nem érez erre indíttatást, inkább megfontolás nélkül az új irányok nyomába szegődik. Lezajlott itt egy küzdelem méltó harc nélkül: az olvasók - a társadalom sietős, felgyorsított fejlődésének következtében - elfordultak a klasszikus örökségtől, és az új irodalom mellé álltak. Pedig Petőfi, Arany és Gyulai egybeötvözték az európaiságot a gyökeres magyarsággal, s tudatosan végiggondolva iparkodtak magukhoz nevelni a közönséget. A sokat hánytorgatott népiesség nem volt egyéb, mint a reális szükségletekből kiserkent nemzeti gondolat. Ennek legtudatosabb értőjét s megvalósítóját láthatjuk Aranyban. A közönség eleinte a nemzeti, politikai tartalom kedvéért lett híve ennek az iránynak, akkor azonban, amikor megszületett a politikai publicisztika, s tisztán politikai olvasmányt is kaphattak, ami Széchenyi fellépése után nem sokkal be is következett, akkor lassan elpártoltak a szépirodalomtól. Ez a közönség lett kész zsákmánya a 67 után fellendülő hírlapirodalomnak. Az átpolitizálódás oda vezetett, hogy kezdték szembefordítani egymással a nemzeti klasszikus hagyomány nagyjait, s kialakult az Arany-ellenes Petőfi-pártiság. E fellazított talajon jelent meg a Nyugat, „az »írói szabadság« nevében, bevallottan az »Arany epigonok« ellen s Petőfi nevét fennen lobogtatva ugyan, tényleg azonban a magyar klasszicizmus szétporlasztására, mi ez esetben tagadhatatlan a nemzeti érdek rovására ment”.[xxii]

Kazinczy annak idején stílusreformot hajtott végre, s ennek során elvált az irodalmi nyelv a köznyelvtől. E kettéválásra Petőfivel jött meg a reakció, s aztán a klasszikusok, Petőfi, Arany Kemény Jókai, Deák Ferenc, Gyulai Pál az egész magyarság élő nyelvét felölelték. Ennek az egész nyelvnek csak egy része volt a népnyelv. Utánzóik azonban más értelmet adtak a népies szónak. Törekvésük a 70-es években találkozott Szarvas Gábor és a Nyelvőr nyers ortodoxiájával. Ezt vitte szét a közönség körébe a Budapesti Hírlap, s Gyulai hiába hadakozott ellene, mondván, hogy a beszédnek nemcsak nyelvtana van, hanem művészete is, s a magyaros még nem művészi. A kor feldajkált egy pszeudó-népiességet, s evvel rossz hírbe keverte az igazit. Tetézte a bajokat a kritikai szellem lanyhulása, nem volt, aki Gyulai elveivel harckészségét is örökölte volna, az a kritikus, Péterfy, aki erre tehetsége és emberi kvalitásai miatt is hivatva lett volna, korán sírba szállt. Elmaradt a kívánalmaktól az iskolai oktatás is, fölösleges adatok szajkózására kényszerítette a tanuló ifjúságot korszerű ismeretek helyett, „a tanár Sámbár Mátyásról magyarázott: a növendékek a pad alatt már Adyt olvasták.”[xxiii]

A tetemes mulasztások ellenhatást váltottak ki, de „az ellenhatás, mely Adyval valóban megjelent (.. .) a klasszicizmus egésze ellen szólt (…)” Az új irány azonban nem egyszerűen irodalmi, nem csupán ízlésbeli fordulat volt. Aminthogy a klasszicizmus is, amely ellen támadott, több volt puszta ízlési formánál. Ihletője a történeti magyarság kifejlett erkölcsi öntudata, irodalma pedig a magyar szellem kvintesszenciájának művészi megnyilatkozása volt. Ez erkölcsi alapot, e nemzeti öntudatot sértetlenül kellett volna átszármaztatni az irodalom újabb mozdulatába, s ez az, mire „az ösztön ihlet-ereje” nem lehetett alkalmas többé”.[xxiv] Ekkor lépett fel Ady, s nemcsak új ízlést hozott, hanem egy támadó, kritikai hazafiságot is. Evvel pedig belekeveredett a pártpolitika forgatagába, „melynek valódi céljait nem vagy későn ismerte fel, s mely faltörő kosnak használta őt nemzete, sőt magyar faja érdekei ellen. Sem tisztán irodalmi, sem politikai értelemben nem azonosítható vele az utána lódult egész író-csoport. Az Ady-stíl leple alatt, stilisztikai újdonság címén bújtak meg egy alig-magyar nyelv barbarizmusai, s az Ady-féle támadó magyarságnak a kezébe nyomkodta buzogányait sok nem-magyar szándék”.[xxv] Horváth János nem hagyott kétséget afelől, hogy mire gondol itt. „Készen várt (...) ez antiklasszikus áramlatra egy új, a maga érdekeit ösztönszerűleg is jobban érző, vagyonos közönség (...) várt reá s kész táborként állt rendelkezésére a magyar-zsidó értelmiség”.[xxvi] Horváth János evvel elérkezett távolról indított gondolatmenetében a korabeli kurzus-ideológiához, s a következő lapokon nemcsak Szekfű Gyula könyvének vágányán haladt tovább, mint lapalji jegyzetében jelezte, hanem elismételte a korabeli jobboldali zsurnalisztika Nyugat-ellenes vádpontjait arról, hogy a Nyugat a „zsidó és hangsúlyozottan filoszemita írók csoportosulása (.. .)”.[xxvii] Az irodalomból kiinduló ízlés-kérdést ekképpen egyszeriben etnikai-faji kérdéssé minősítette át, s szemrehányást tett a konzervatív kritikának, hogy ezt a jelleget nem vette idejekorán észre, s nem figyelmeztette rá közönségét.[xxviii]

Az „Ady-csoport (...) pozitív irodalmi elvet, ízlésbeli elérendő célt egyetlen egyet sem tűzött ki (.. .)”.[xxix] Csupán az írói szabadság elvét hangoztatta, nem tisztázva, milyen elvek nevében kíván több szabadságot, amikor azt a közvélemény esetleges ellenállásán kívül semmi sem korlátozta. „A szabadság jelszava e szerint a puszta modernség kívánását, annak csak mint formának és diszpozíciónak a támogatását jelenti, erkölcsi és művészi felfogásnak egyébként merő nihilizmusával. Ennek a szabadságnak a megvalósítása csupán pénzkérdés volt. Mihelyt annyi pénzük volt, hogy a Nyugatot megindíthatták, szabadon írhattak bele akármit. A klasszicizmus kultusszá merevedésével, a kritikátlan konzervatívsággal így került szembe a modernség üres, erkölcsileg és művészileg meg nem kötött, tehát hitvány jelszava, javára a lelki fegyelem általános meglazulásának”.[xxx] A Nyugat az ellene néha felhangzó bíráló szavakat perzekútor esztétikának bélyegezte, a népies szó elfajulását pedig ügyesen kihasználva kigúnyolta az egész népiességet, s nemcsak nem értette, hanem ellenezte is a magyarság irodalmi szemponttá emelését. Ekképpen a Nyugat bomlasztó szerepet töltött be a klasszicizmus magyar hagyományával szemben. Mindazonáltal el kell ismerni, hogy Ady tényleg irodalmat csinált, el kell ismerni ezt a konzervatív kritikával szemben is, ezenkívül azon kell lenni, hogy a köztudatban helyreálljon a magyar klasszicizmus értelme és jelentősége. A közönséget ebben az irányban kell nevelni - evvel a gondolattal fejeződött be az értekezés, mely a Napkelet megindításának vagy készülődésének programja is lehetett volna.

Ez a hosszan ismertetett és ma már nehezen hozzáférhető kis könyv egyrészt egyenesen következett Horváth Jánosnak a Nyugattal és Adyval szemben korábban elfoglalt kritikai álláspontjából, másrészt viszont mégis talányosan helyezkedik el pályáján. Az alig egy évvel később, a Minervában megjelent Faj-kérdés az irodalomban című tanulmányában egészen más elvi alapról értekezett az irodalom és a fajiság akkoriban gyakran előtérbe kerülő kérdéséről: itt már nemhogy nem visszhangozta az előítéletek és ködös gyanakvások szellemét, de - igaz, saját akkor megjelent Petőfi-könyvét védve egy kritikától, mely Petőfi fajiságának, szláv származásának részletező kielemzését kérte tőle számon - kétségeit fejezte ki az irodalomtörténeti faj-kutatással szemben. „Irodalmi tanulmány ezentúl is, mint eddig, úgy jár el legtudományosabban, ha az írót, mint egyéniséget iparkodik szabatosan meghatározni” - írta.[xxxi] Mintha csak határvonal húzódott volna a két egyébként egymást közelesen követő írás között. S húzódott is, mert az itt, ebben az időben, ezekben az években végbement kisebb-nagyobb változások összessége rajzolja ki a pálya második szakaszának kezdetét.

A 20-as évek elején kezdődő második pályaszakaszában Horváth János felhagyott az ideológiai, irodalompolitikai állásfoglalásokkal, s egyetemi katedráján a politikai gondolatoktól menetes tiszta tudomány benső, humanista etikáját hirdette. E második korszak is mindjárt az elején egy újabb szintézis körvonalait vetette föl, immár bővebben és kidolgozottabb formában, mint az 1908-as vázlatban. De az összefoglaló elképzelés még mindig nem öltött oly finoman kimunkált, véglegesnek mondható alakot, hogy nyomtatásban is közrebocsátani óhajtotta volna. Első professzori tanévében adta elő hallgatóinak, s aztán a kéziratot még érlelődésre, részletező továbbmunkálásra íróasztalán hagyta. A teljes kéziratnak mindössze két fejezetét tartotta érdemesnek arra, hogy megjelentesse. Ezek közül az egyik a leghíresebb tanulmányai közé tartozik, ez a Magyar irodalom ismeret, máig alapvető irodalombölcseleti értekezés, s először a Minerva első évfolyamában, 1922-ben jelent meg. A másik Berzsenyiről szólt, s a Kisfaludy Társaságban székfoglalóként hangzott el 1924-ben.[xxxii] Ez a két részlet tehát megjelent a kéziratból, de a többi nem. Aztán teltek-múltak az évek, a tervezett irodalomtörténeti összképet már sokkal részletezőbben, nem egyetlen könyvben, hanem egy egész monográfia-sorozatban kezdte el kidolgozni, s végül nem tért többé vissza erre az 1921 és 1924 között keletkezett munkájára.[xxxiii] Félretett, félbehagyott kéziratai közé került, mintha maga is elfeledkezett volna róla. Néhány további részletét csak jóval halála után a Studia Litteraria és az ItK jelentette meg,[xxxiv] míg végre 1976-ban az Akadémiai Kiadó kiadta a teljes munkát A magyar irodalom fejlődéstörténete címmel.

Ez az 1921 és 1924 között keletkezett, szintetizáló érvényű összefoglalás a kezdetektől Arany haláláig tárgyalta irodalmunk mozgásfolyamatait. Az 1908-as Fő mozzanatok tovább gondolt és bővebben, részletesebben kifejtett változata volt, nem alapvető koncepcióban, hanem részletekben, belső arányokban tért csak el tőle. A Fő mozzanatok és a Fejlődéstörténet keretezte, s kapcsolta is egyszersmind össze Horváth János - az irodalmi értékrendet tekintve egyöntetű pályájának - első két szakaszát, s bennük fogalmazódott meg a nemzeti klasszicizmus irodalomtörténeti szemlélete a legközvetlenebb és legáltalánosítottabb formában.

A két vázlatos szintézis az ízlés és irodalomszemlélet benső szálaival fűzte össze a pálya első és második szakaszát. Nem következett be hirtelen változás a kettő között, nem változtatta meg látványosan fogalomvilágát, nem csatlakozott új iskolákhoz sem. Megmaradt a pozitivizmus és a szellemtörténet határterületén, munkamódszere inkább pozitivista, rendszerező elve és történetszemlélete inkább szellemtörténeti volt. De még várat magára munkáinak alaposabb filológiai vizsgálata, hogy pontosabban kirajzolódjanak az európai csatlakozási pontok, melyek észlelhetők sorai mögött, s melyekkel soha nem hivalkodott. A rendszerezéseinek alapelveit megfogalmazó Magyar irodalomismeretben fejtette ki későbbi nagyobb munkáiban követett nézetét az irodalmi alapviszonyról. Eszerint az irodalom: „Írók és olvasók szellemi viszonya írott művek közvetítésével”.[xxxv] Az axiomatikusan megfogalmazott gondolatot Tarnai Andor Schererig vezette vissza, hozzátéve a genealógiához, hogy újabb tudománytörténeti értekezések kapcsolatot látnak Scherer ilyetén nézetei és Jauß recepcióesztétikája között.[xxxvi] Scherer nevével más vonatkozásban is összekapcsolta már Horváth nevét a vonatkozó szaktudomány. Somogyi Sándor már 1967-ben fölvetette, hogy a Magyar irodalom ismeretben az irodalomkutatás nemzeterkölcsi hivatásáról kifejtett gondolatok Schererrel mutatnak rokonságot, aki szerint az irodalomtörténet a „nemzeti etika” tudományává fog nemesedni.[xxxvii] (Scherer hatását természetesen már jóval korábban, magyar nemzedéktársainál is föl lehet lelni, mindenekelőtt Heinrich Gusztávnál.[xxxviii]) A Magyar irodalomismeret mint a Fejlődéstörténet kéziratából kiemelt és megjelentetett tanulmány a készülő szintézissorozatok módszerére, szociológiai, művelődéstörténeti kapcsolódásaira vetett fényt, mintegy módszertani beharangozója volt az elkövetkező munkáknak. Az első és második pályaszakasz nem éles határvonaIlal, hanem ölelkező áthajlással követte egymást. Az első még benyúlt az évtized közepéig, egészen a Napkeletben közreadott Vörösmarty-tanulmányig, melyről alább még lesz szó, a második viszont már a Petőfi-monográfiával kezdetét vette.

A második szakasz élén tehát az 1921-ben megjelent (de 1920 őszén már elkészült) Petőfi-könyv állt, mely szándéka szerint az életrajz és az aprólékos monográfia között elhelyezkedő pályakép kívánt lenni. Petőfi költői ívének lényegét egy romantikus átfejlődésben látta, mely a kezdeti népies szerepjátékokból kiindulva vezetett el szerelmi lírájának és politikai költészetének sajátos lobbanékony természetű személyességéhez, egy előtte nálunk ismeretlen lírai közvetlenséghez. Horváth János még mindig kitérőnek tartotta ezen az úton a Felhők-ciklust, de már ráirányította a figyelmet különös jelentőségére. A könyv gondolatmenetét át- meg átszövő remek vers elemzéseiben máig szólóan példát mutatott arra, hogy hogyan lehet hivalkodás nélkül, természetesnek hangzó szempontként érvényesíteni a világirodalmi összefüggésekre rámutató hatástörténeti vizsgálatok eredményeit, egyszersmind bizonyságát adta, ugyancsak hivalkodás nélkül, az európai költészetben való magabiztos tájékozottságának, hatalmas anyagismeretből és működő nyelvtudásból következő otthonosságának.

A könyv előrehaladó fejezeteiben alaposan elemezte Petőfi politikai költészetét, de a forradalmiságot nem végső értékének tekintette, mint majd a vele évtizedekig vitázó marxisták, hanem inkább csak értékképzőnek, amennyiben megvalósulhatott és hangot kaphatott benne, mint sajátos közegben, lelkének benső természete. Ám, a politikai elfogultság, mondta, nem egyszer nem kibontakoztatója, hanem gátló akadálya volt fejlődésének. A politikai versekkel és Petőfi politikai elköteleződésévei kapcsolatban szükségét érezte annak is, hogy a költő és a nemzet 1848as összetalálkozásáról írva elhatárolja Petőfi hazafiságát a liberalizmus nemzetköziségétől. A könyv evvel az ideológiai felhanggal még a két pályaszakasz határán helyezkedett el, a benső költői út tárgyilagos leírása már az új szakaszhoz kapcsolta, a liberalizmus-ellenes ideologikum példázatszerűsége még a megelőzőhöz kötötte.

A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig (1927) című következő önálló könyvében a nemzeti klasszicizmus népiesség-fogalmát és a fogalom változását, irodalmi objektiválódásának történetét dolgozta ki annak szellemében, ahogy azt Erdélyi, Arany és Gyulai kezdeményezte. A könyvet kézbe véve már első látásra szembeötlő előrehaladás mutatkozott az elődökhöz képest a feldolgozott anyag bőségében, történeti kiterjedésében, az elemzés gazdag részleteiben. Négy nagy fejezetre tagolva tárta fel a nemcsak stílusbeli, hanem eszmei áramlatszerű irány kibontakozását és szárba szökkenését. Az első fejezetben foglalkozott a 18. századi kezdeményekkel, mindenekelőtt Faludi és Dugonics munkásságával, jelentősen előbbre helyezve evvel a népiesség korábban feltételezett kezdeteit, pontosabban annak a tudatos változatnak a kezdeteit, melyről Arany értekezett. A második fejezet a 18-19. század fordulóját mutatta be, Révai Miklós, a kisebb-nagyobb énekszerzők, az első gyűjtések és Kazinczy álláspontja képezte történeti ívét. Horváth Jánosnak a nemzeti irodalom alapvetően független, autonóm mivoltáról szóló alapeszméinek megfelelően a népiesség fejlődésében sem külföldi mintáknak és eszmeirányoknak tulajdonított fő szerepet, hanem a szerves belsőfejlődést helyezte előtérbe. Ezt kiemelendő és érvényre juttatandó nem a könyv elején, hanem csak itt a második fejezetben foglalkozott az európai népiesség néhány jelenségével, az olyan külföldi előzményekkel, mint Montaigne, Rousseau, Percy és Herder. Nem tagadva ezek jelentőségét, avval a gondolattal foglalta össze a hatástörténetről szóló véleményét, hogy a magyar irodalom az európai népiesség bőséges áramából azt választotta ki a maga számára, „amire hajlamát már előbb kimutatta, s ami egész korszakos irányzatával egybevágott”.[xxxix] Ez a gondolat illeszkedett a nemzeti irodalom organikus felfogásához. Horváth János egész pályáját végigkísérte az önálló nemzeti fejlődés eszméje, anélkül, hogy a belterjesség provinciális köreit érintette volna. Felfogása szerint a magyar irodalom nem másolások és iskolás rátanulások révén csatlakozott időről időre Európához, hanem benső szellemével, törekvéseinek hasonlóságával szüntelenül hozzátartozott és benne élt.

A harmadik: fejezet tárgyalta a népiességnek azt a „bevonulását a magyar irodalomba”, melynek Kölcsey, de még inkább Kisfaludy Károly és Vörösmarty voltak irányítói. Ehhez a szakaszhoz, a romantika első nagy hullámához tartozott a Tudományos Gyűjtemény elméleti irodalma, Gaál György, Mailáth János és mások gyűjtései, a szerb népköltészet hatása s a dalforma átalakulása. A negyedik történeti fejezet az 1830-as évekről szólva a népélet iránti érdeklődés valamint a tájak iránti romantikus vonzalom megélénküléséveI, Kriza gyűjtésével, az újabb elméleti irodalommal foglalkozott, ez utóbbiból Erdélyi Jánost emelte ki nagyobb nyomatékkal. A történeti összefüggéseket időrendben feltáró négy fejezetet két elméleti értekezés keretezte. Ötödik fejezet gyanánt összefoglalta a népiesség történeti jelentőségét, a könyv élére helyezett fejezetnyi bevezetőben pedig ismertette feldolgozásának elvi alapjait.

A könyv bőségesebb, gazdagabb és kiterjedtebb anyagot tárt fel mint Erdélyi, Arany és Gyulai, ezenkívül témában, tárgykörben is tovább bővítette a népiesség történetét. Az irodalmi alapviszonyról szóló felfogásából kiindulva termékeny szociológiai szempontot talált a közönség szerepének figyelembe vétele révén, és ez adott lehetőséget arra, hogy a tudatos népiesség korszakát időben előbbre helyezze a romantika első hullámánál és annak közvetlen előzményeinél. Horváth János fölvetette egy közvetítő réteg termékeny munkálkodását a folklorikus értelemben felfogott (népköltészetet teremtő) nép és a magasabb, individualizált irodalom között. Eszerint a falusi és vidéki középosztály mintegy önmagán átbocsátva hosszú ideig átszűrte a magas irodalom részére a népköltészetet, s a népköltészet részére a műköltészetet. E középosztályi réteg tevékeny munkálkodása alakította olyanná a magyar népiesség Petőfiig terjedő egész nagy szakaszát, amilyen lett. Horváth János evvel a gondolattal a „régit” és „népit” egyeztető Arany elméletét fejlesztette tovább. Míg Arany úgy beszélt a régi irodalomról és a népi irodalomról, mint a magyar irodalom két nagy, egymással nem szembenálló, hanem egymást kiegészítőszervéről, addig Horváth János magát a régi irodalmat próbálta integrálni, beolvasztani a népi irodalomba. Ehhez persze ki kellett bővítenie a népiesség fogalmát, és lazítania kellett mindazokat a megkötéseket, melyek addig a népiességet a folklór fogalmára korlátozták.

Ez a fogalmi kiterjesztés könnyen végződhetett volna egy olyan „pánnépies” ideológiában, mely a nemzeti irodalmat teljes egészében a népiesség körébe utalja.(A népi irodalom ilyen értelmű kiterjesztését majd Illyés Gyula veti fel évtizedekkel később.[xl]) A régi irodalom és a folklórkincs elegyéből származó népiességet Horváth János nem azonosította az irodalom egészével, e sajátosan felfogott népiességet a nemzeti irodalom részeként, de központi és legértékesebb részeként határozta meg. Nem fogalmi szinonimaként alkalmazta, hanem értékkategóriaként vezette be elméletébe, mégpedig a jó és rossz között orientáló alapvetőérték gyanánt.

Világosan kifejtett és tömören megfogalmazott meghatározása a következőképpen hangzott: „A nagy nemzeti mozgalom egészében, mely a 13. sz. közepe tájától kezdve forr, buzog, áramlik: a népiesség a hagyománytartalék számontartója, a népfaji örökségnek biztosítója, őre és propagálója. Míg a nemzeti politikum haladó ösztönei keresve keresik a homályos jövőben az európai alkalmazkodás modern biztosítékait: a népies mozgalom, mintegy ellensúlyként, az elidegenedéstől óv s a legősibbnek, vér- és eredet szerint leggyökeresebbnek, egész múltunkon keresztül mind a mai napig állandóan meglévőnek tudott vagy vélt, specifikus magyar hagyományokon veti meg lábát. Egy nagy, hagyománymentő mozgalom ez az újítva haladó világban: a népfaj kulturális azonosságának őre a nemzetül most újonnan megszerveződő magyarság továbbfejlődésében: kelet intelme, emléke a nyugat jelenében.”[xli]

A nemzeti klasszicizmus szelleméhez híven többször is előfordult a szövegben a kiegyenlítés és összebékítés fogalma. Toldytól kezdődően ez az irodalomtörténeti hagyomány legkevésbé sem törekedett az ellentétek szítására, lehetőleg mindig kerülte az éles vagy-vagyok közti kizáró jellegű választást. Horváth János is írt a bevezető lapokon a „régi és új, népi és irodalmi, ősibb és európaibb magyarság között a kiegyenlítésről”[xlii], a „réginek és újnak korszakos, nagy összebékítéséről”.[xliii] A gondolatmenet fő iránya mégis egy körülhatároltabb feladatot látott a népiesség útján megvalósulni, s Apor Péterig vezetve vissza e tradíció szálait „konzerváló ösztönről” szólt,[xliv] aztán szembeállította egymással a „a gyökerest és elidegenedőt”,[xlv] s egy önértéket képező metafizikus nemzetfelfogás eszméjét körvonalazta, melyben a nemzet mint szubsztancia szerepel a formák változó kavargásában. Éppen fordítva, mint Babits már 1907ben, amikor Kiss Józseffel kapcsolatban arról írt, hogy az európai gondolatnak A Hét korában meg kellett találnia az európai gondolathoz a magyar formát,[xlvi] tehát a nemzeti jelleg nem szubsztancia, hanem forma, és éppen fordítva, mint néhány évvel később Fülep Lajos, aki a Válasz első számának hasábjain emberi szubsztanciáról és nemzeti formáról értekezik majd, s felemeli szavát a nemzeti öncélúság ellen.[xlvii]

A Válasz és a bontakozó népi mozgalom más szempontból is az összehasonlítás fénykörébe kerül, ha történetileg elemezzük Horváth János elméletét. Horváth János ugyanis leválasztotta a maga népiesség-fogalmát a Petőfi körül fellángoló demokratikus eszmékről. Depolitizálta a népiességet, hogy a történeti időben minél teljesebben általánosíthassa, s egy „állandóan működő, konzerváló történeti erőként” határozhassa meg.[xlviii] Szókeresése, megfogalmazása az etnikai, faji és tisztán szellemi, kulturális felfogás között egyensúlyozott, akárcsak a következő évtized végén, a Kisebbségbent író Németh Lászlóé. Szemléletének ellenpólusát Illyés Petőfi-koncepciójában kell látnunk, aki a népiesség formai, stílusbeli sajátosságait, mint a romantika egyik áramához tartozó vonásokat a plebejus demokratizmussal hozta a 30-as évek első felében kapcsolatba, s csak évtizedekkel később, merőben más körülmények között, más célok érdekében próbálta maga is alkalmazni a népiesség ideológiáktól mentes, lehető legtágabb fogalmát.[xlix]

Horváth János a régi és új orientáló értékfogalom-párjában alapvetően a régi pólusán helyezte el a népiességet. Fogalmazásának finom árnyalatai ellenére végső soron csak megőrző szerepet tulajdonított neki, mely a régit érvényesíti az újjal, az állandót a változóval szemben.[l] Elemzése figyelmen kívül hagyta - s talán nem figyelmetlenségből, hanem ízlésének s irodalomszemléletének azokból a sajátosságaiból következően, melyek első pályaszakaszában közvetlen ideológus formában nyertek megfogalmazást - a népiesség újat teremtő vonásait, az irodalom modernizációjában korszakonként betöltött szerepét. Rendkívüli felkészültségről tanúskodó könyvére e tekintetben is a népi mozgalom adott feleletet, amikor az 1945 után bontakozó újnépiesség, Juhász Ferenc és Nagy László lírája úgy szívta fel a népies formakincs hagyományába az európai szürrealizmust, mint hajdan Csokonai a rokokót.

Horváth Jánost pályakezdésétől egy új, az elődeinél teljesebb és több szempontra kitekintő irodalomtörténeti szintézis igényes terve ösztönözte kutatómunkájában. Láttuk, már 1908-ban elkészítette ennek első még csak az alapvonásokat láttató változatát, majd egyetemi tanárságának első éveiben egy már részletezőbb de még mindig csak vázlatosnak mondható változatával készült el. Ezután, második pályaszakaszában két úton haladt tovább. Elhatározta, hogy - amennyire csak lehet - filológiailag bőséges anyagot felölelően bemutatja a nemzeti klasszicizmus teljesedését és közvetlen előzményeit. Munkáinak ezt a sorát nyitotta meg a Petőfi-monográfia, ide tartozott a népiesség-könyv, s ezt folytatta a 30-40-es években tartott egyetemi előadásainak azokkal a már sorozatnak nevezhető füzet-kiadványaival, melynek keretében 1936-ban öt munkáját adta közre. Az 1933-34-es előadásai alapján készült Csokonai [li] avval a ki nem mondott, de megvalósított szándékkal készült, hogy kiterjessze és kibővítse a nemzeti klasszicizmus körét. Ennek céljából történt, hogy számba vette ugyan a népiességhez tartozó vonásokat, alapjellegként mégis a rokokó ízlést és stílusvilágot jelölte meg. A rokokó beemelése a klasszikus értékrendbe nyitottabbá és fogékonyabbá tette egész irodalomszemléletét a múlt és a hagyomány tekintetében. 1934-35-ben Kisfaludy Sándorral foglalkozott előadásaiban. Az ezeket összefoglaló füzet a rokokóból a nemzeties tartalmú romantikába áthajIó irodalmi ízlés típus útját írta le,[lii] míg az ugyanabban az évben Katona Józsefről előadottak a drámairodalom és a játékszín fejlődését elemezték bőséges kortörténeti háttérrel.[liii] A következő tanévben Kisfaludy Károlynak és írókörének rajzolatával már a kifejlődött romantikához vezette el hallgatóit. Kisfaludy Károlyban azt az írót és irodalomszervezőt írta le gyengéd vonásokkal, aki Széchenyi esszéi számára törte az utat,[liv] a Kisfaludy Károly évtizedében pedig társain, barátain, a körötte gyülekezett írókon keresztül a klasszikus hagyomány egy történeti szakaszává bővítette az előbbi füzetben adott portrészerű pályaképet.[lv]

Ha egyetemi előadásainak ebben az öt füzetben közreadott sorát kiegészítjük a Tanulmányok kötetében, igaz, csak évtizedekkel később közreadott, de ugyancsak az 1930-as években egyetemi előadás céljából írott A XIX. sz. fejlődéstörténeti előzményeivel (ebben ír a nyelvújítás kérdéseiről, Kazinczyról, Kármánról), az 1924-ben felolvasásra került Berzsenyi-portréval, az újra csak a 30-as években egyetemi előadásnak készült Kölcsey-pályaképpel, akkor kijelenthetjük, hogy egyetemi professzorságának első egy-másfél évtizedében feldolgozta a Bessenyei korától (sőt annak előzményeitől) Vörösmarty Mihályig a klasszikus örökség nagy szakaszának minden igazán fontosnak tekinthető állomását.[lvi] E felsorolt munkák tárgyuk időrendjében szinte összefüggő monográfiaként volnának olvashatók, ha egy kiadványban jelennének meg.

Eléggé talányos azonban, hogy Vörösmarty pályájával csak milyen fragmentumosan foglalkozott. 1925-ben összeállított ugyan egy antológiát a verseiből, ugyanabban az évben tanulmányt írt a Zalán futásáról, de több kifejezetten róla szóló írása nem jelent meg.[lvii] Ennek megállapításakor emlékeznünk kell azonban arra, hogy kezdettől fenntartásokkal kezelte a Vörösmartyról Toldytól Gyulaiig és Riedlig kialakított képet. Már 1912-ben a nyugatosokkal vitázva stílromantikusnak nevezte Vörösmartyt, igaz, az ő sorukban a legkülönbnek, de a stílromantikában csak második vonalat látott Petőfi és Arany első vonala mögött. A stílromantika lényegét akkor abban jelölte meg, hogy gondolat és nyelv nem arányosan helyezkedik el benne, hanem a díszítményes nyelv túlfut a gondolaton. „Találóan hasonlította Vörösmarty költői nyelvét az öreg Szemere Pál - írta -egy pompás aranyhímzésű szoknyához, mely akkor is megáll, ha senki sincs benne.”[lviii]

Kiindulópontja a 20-as évek közepén sem változott, szóbanforgó tanulmányában így írt: „Racionálisan meg nem szabályozott, hevült lelkiállapot (t. i. Vörösmartyé. K. Z.), tele gondolatcsirákkal: ez a mindent elözönlő nagyarányú ihlet nem ismeri a tervszerű érlelést, a kompozíciót, legalább nem azt, mit tökéletesnek, egyensúlyozottnak szokás mondani. Kevésbé ismeri az eleve kitervelést, mint a klasszikus Arany; s nincs a klasszikus Petőfi naiv épségérzékével megáldva.” S ezek a mondatok olvashatók szóról szóra a Fejlődéstörténetben is.[lix] Részleteit illetően a Vörösmarty-tanulmány azonban más volt és másról is tanúskodott, amit fontos megjegyeznünk, amikor Horváth általános pályaképével foglalkozunk. A sommás ítélet után itt egy megfigyelésekben rendkívül gazdag, érzékeny tanulmány következett, a Zalán futásáról addig (s bizony azóta is) legfinomabb tollal vezetett elemzés. Horváth rendkívüli beleérzőképességet szisztematizált a tudományos gondolkodás megírás előtti hosszú folyamatában, s írásaiban már letisztult formában, nyugodt, egyenletes, világos és arányos mondatokban adta elő mondanivalóját. Nem hajszolta a képszerű, metaforikus beszédet, de nem fordult a tudomány szaknyelvéhez sem. Értekező stílusa közelebb volt a szépirodalmi esszéhez, de nem volt azonos vele. A megformáltság igénye vallott az íróra, a vélemény s mögötte a feldolgozásmód a pozitivizmus és a szellemtörténet műhelyeihez tartozott.

A nyugatosok Vörösmarty-képe kezdettől eltért az ő felfogásától, ők Schöpflin 1907-es tanulmányától, Babits két nagy Vörösmarty-tanulmányán át Szerb Antal 1935-ös tanulmányáig éppen azt értékelték (persze sok más mellett) Vörösmartyban, ami Horváth szerint elválasztotta őt a nemzeti klasszicizmus legnagyobbjaitól, Petőfitől és kiváltképp Aranytól. „Ő az első irodalmunkban, aki az Én és Világ antitézisében határozottan az Én pártjára áll- írta Szerb Antal-, és a világot bizonyos fokig kizárja énjéből. Énjének mélyebb rétegeibe száll, oda, ahol az intim, a külvilág által alig befolyásolt érzelmek, a nemes és oktalannak látszó bánatok és a végtelenbe vesző homályos vágyak laknak.”[lx] Horváth János pontosan megérezte, hogy a kétféle ízlés rendszer Vörösmarty megítélésén ütközik össze. Jól tudta, hogy a nemzeti klasszicizmus irodalomtörténeti irányának védelmét nem Aranynál kell kezdeni, hanem Vörösmartynál. (Később a marxista álláspont is a romantikus Vörösmartyt tekintette ilyen értékelési választóvonalnak). Aranyt mindenki elfogadta, más- és másképpen. De hogy hogyan, az Vörösmarty értékelésénél kezdődött. A nemzeti klasszicista értékrend és hagyományfelfogás helyességét kérdőjelezte meg minden olyan vélemény, mely szerint Vörösmarty nem az Aranyhoz tartó út egy megelőző állomása, hanem valamilyen szempontból önmagában is követhető, helyes mintát ad a jövőnek, a huszadik század jelenének. Horváth János az ilyen vélekedésnek kívánta elejét venni már 1912-ben, s ezt folytatta 1925-ben.

Értékelésének kiindulását tekintve nem változtatta meg álláspontját, de tanulmányát nem is rendelte alá teljesen a nagyobb egészre, a nemzeti klasszicizmus folyamatára tekintő koncepciónak. Horváth tudósi méltósága mindig is abban nyilvánult meg, hogy tisztelte a szöveget, és kötelességének tartotta, hogy belemerüljön a részletekbe. Ott pedig érvényesült beleérzőképessége, esztétikai érzéke, elemzéstudása. Így történt ez Vörösmarty-tanulmány esetében is. Röviden összefoglalva így érvelt: a Zalán költői nagyepika, epika nincs narrátor nélkül, a narrátor itt lírikus. A nagyepikai szerkezetben tehát egy lírikus hangját halljuk. Erre épült az elemzés. A lírikus érzelmi állásfoglalásával részt vesz abban, amit elmond. A történetmondásban a lírai részvétel mint részvét érvényesül. A részvét mögött bölcselet van, bölcseleti állásfoglalás élet és halál kérdésében. Látóhatárába kerül a végtelen és a mindenség. A lírából következő bölcseleti mozzanat szüntelen tágítja a történet közvetlen összefüggéseit. A narráció másik nagy lírai mozgatója a szerelem. Nem Ete és Hajna szerelme, hanem a lírikus narrátor szerelmi vágyódása, s ez is epikateremtő tényezővé válik a műben. Horváth János a részletekből kihámozva egész sor poétikailag általánosítható kérdést vetett föl, amivel irodalomtörténet-írásunk még alig nézett szembe.

Végezetül meg kell említenünk, hogy a tanulmány természetesen kitért Vörösmarty hazafiságának megítélésére: a hazafiság végső, nagy érték volt a nemzeti klasszicizmus számára, jelenlétét vagy éppen hiányát ki kellett mutatnia az elemzésnek. Gondolhatnánk, hogy miután abból indult ki, hogy Petőfi és Arany miben volt különb Vörösmartynál, a mindenség felé táguló kört, a lírikus narrátor összemberi bölcseletét is akkor értékeli nagyra, ha valahogy a hazához és nemzethez való visszatérés mozdulatait láthatja és láttathatja benne. Ráadásul a Zalán csakugyan nemzeti érzésből fakadt költemény volt. Horváth azonban a tanulmány belső gondolatmenetéhez maradt hűséges, és avval fejezte be a tanulmányt, hogy Vörösmarty mintegy közbülső helyen állva a „faji, nemzeti szoros megkötöttségek”, és a „világ-részesség végső határtalansága” között nemzeti elköteleződését az összemberi elköteleződéssel együtt volt képes kifejezni. Magyarnak is azért volt nagy, mert embernek nagy volt.[lxi] Képletesen szólva evvel a mondattal zárult le végképp a kombattáns konzervativizmusnak nevezhető első pályaszakasza.

Közben folytatódtak egyetemi előadásai, s a 18-19. század irodalmáról, a népiesség, a klasszicizmus és a kezdeti romantika egybeolvadó folyamatáról alkotott kép az általa megvallott csúcspontig, Aranyig vezette el. 1928-30-ban és 1945-48-ban tartott előadásai alapján készült A nemzeti klasszicizmus irodalmi ízlése című terjedelmes tanulmánya, melyet először ugyancsak 1956-os kötetében publikált. E majdnem kétszáz oldalas, csaknem könyvnyi terjedelmű munka Petőfivel és Tompa Mihállyal kezdődött, és egy száz oldalas Arany-portréval folytatódott. A „szalontai tanpályától” a Nagyidai cigányokig követte nyomon költészetének alakulását, s ha kései lírájával már nem foglalkozott is, itt fejtette ki legrészletesebben Arany jelentőségéről és nagyságáról szóló véleményét.[lxii]

A nemzeti klasszicizmus 18-19. századi vonulatáról szóló egyetemi előadásaival egy időben szintetizáló igényétől ösztönözve belekezdett a magyar irodalom módszeres, összefüggő és teljességre törekvő feldolgozásába. Visszafordult a régiséghez, a középkorhoz és a magyar irodalom első nyomainál kezdve lépésről lépésre haladt előre mindenre kiterjedő figyelemmel. Munkája a magyar irodalomtörténet-írás addig legnagyobb szabású, legigényesebb és legmélyebb vállalkozásának ígérkezett.

Első kötete 1931-ben jelent meg A magyar irodalmi műveltség kezdetei címmel. Már a cím témafelfogásbeli változásra utalt. Jelezte, hogy a nemzeti irodalomtörténetnek a múlt század elejétől, a historia litteraria tudományos műfajának befejeződésétől Beöthyig terjedő fokozatos tematikai szűkítése után ismét széleskörűen, - irodalomszemléletének 1922-ben megfogalmazott alapelveihez híven - művelődéstörténeti keretbe ágyazva tárgyalja témáját. Abból a meggyőződéséből kiindulva, hogy irodalom nincs írott szövegek nélkül, szakított avval az irodalomtörténeti hagyománnyal, hogy a népköltészetben megrögzült ősi mondák ködös világában, vagy az azokra visszaemlékezni vélő munkákban keresse a magyar irodalom első jelentkezéseit. Nem tagadva a magyar nyelv oly fejlettségét, hogy képes lett volna az irodalmi kifejezésre a kereszténység felvétele előtt is, könyvét ott kezdte, ahol véget érnek a feltevések, és elkezdődik a dokumentálható bizonyosság.

„A Szent István előtti századokból nincs tehát hiteles adatunk, mely a magyarság irodalomelőtti és irodalmat előkészítő nyelvbeli műveltségének akár tartalmi, akár formai elemeiről sejtelemnél többet közölhetne” - írta bevezetésében, aztán hozzátette: „Nem az ősi pogány, hanem az új, idegen, keresztyén műveltség hozta létre a magyar irodalmat, helyesebben mondva: származtatta át a keresztyén latin irodalmat a magyarság tulajdonába is. A magyar irodalom létesülése Szent István nagy művének, népe megtérésének közvetlen folyománya volt”[lxiii]

Ennek megfelelően a latin nyelvű magyar irodalom tárgyalásával kezdte fejlődéstörténeti rajzát, visszaemelve a nemzeti hagyományba, amit a nemzeti túlbuzgóságtól hajtott irodalomtörténetek Pápay Sámuel óta nagyrészt kiiktattak belőle. A kötet első könyve foglalta össze a latin nyelvű irodalmi művelődés emlékeit, a második könyv pedig a magyar nyelvű kezdeteket tárta fel az első mozzanatoktól a Karthauzi Névtelenig, akit már individuális személyiségként mutatott be. „Semmi kétség: forduló ponton állunk, melyen túl már nem kolostori központok és magányos megrendelők, hanem hovatovább írói személyes kezdemény és hatni akarás intézik az irodalom sorsát. A »penitenciatartó néma remete« már útban van ez új korszak felé, s névtelensége kámzsája alatt a felszabaduló írói egyéniség tüzei gerjedek.”[lxiv]

A könyv szoros gondolatmenetet követett: a középkor eszmevilágának irodalmi megjelenés-típusait és irodalmi műveltséggé válását bontotta ki impozáns biztonsággal a filológiailag addig feltárt anyag teljes egészéből. Hogy az írói egyéniség fordulatot hozó megjelenését miért nem e régi századok, a Szent István korától Mohácsig terjedő nagy időszak legnagyobb írójával, Janus Pannoniusszal mutatta be, arra következő könyvében adott magyarázatot.

1935-ben jelent meg Az irodalmi műveltség megoszlása című könyve, mely kiegészítette és teljessé tette az előzőben megkezdett gondolatot. Középpontjában a humanizmus eszmekörének megteremtődése és kivirágzása állott Nagy Lajos és Zsigmond idejétől Mátyás uralkodásán át a Mohácsot követő évekig. Időben nem haladt tehát tovább a vizsgálatban, az előző könyv avval ért véget, hogy a Karthauzi Névtelen 1527-ben pontot tett munkájára, s ugyanott fejeződött be e második könyv is, az 1520-as évek második felénél. De ez most egy másik hagyománysoron ment végig módszeres elemzéssel. A középkor eszméi elhatottak a 16. század első évtizedeinek viharos, tragikus korszakáig, a középkor mélyén pedig megindult már valami új, valami más is, ami Mátyás udvarában és a Jagellók idején érte el első nagy csúcsait.

Volt tehát egy hosszúnak mondható időszak, amikor két műveltségeszmény élt egymás mellett, a régi, már évszázadokkal korábban meggyökeresedett középkori műveltség és az újabb, az itáliai hatásra elterjedő humanizmus. E kettő nem állott harcban egymással, az újabb nem kívánta kiszorítani a régebbit, mint ahogy a régebbi sem törekedett arra, hogy az újabb érvényesülésének útját szegje. A könyv részletező fejezetei az irodalom fokozatos differenciálódásáról szóltak, s a világi irodalom típusainak megjelenését mutatták be oly alaposan, ahogy az előző könyv a vallásos irodalomét. A humanista világi irodalom keretében szerepelt benne Vitéz János és Janus Pannonius s mindenki, akinek része volt a humanista világi irodalom megteremtésében, de kitért a könyv külön fejezetben Nagyszombati Mártonra és a magyar nyelvű kolostori humanizmus irodalmára is.

A két könyv alapkoncepcióját a nemzeti klasszicizmus irányokat, áramlatokat egyeztető, békítő szándéka hatotta át. E koncepció belesimult abba az immár évszázados hagyományba, hogy a nemzeti irodalom két egymással összefonódó szálat futtat története során. Toldy, Gyulai, Beöthy egyeztette a klasszicizmust és a romantikát, Vörösmartyt Kazinczyval, majd Petőfit és Aranyt a már kialakult hagyománnyal, s nem a vagy-vagyok éles kérdőjeleit írták lapjaikra, hanem a megengedő is-is lehetőségeit keresték elvi és esztétikai szempontból egyaránt eléggé tág határok között. Az utóbbit tekintve Gyulai volt legszigorúbb ítéletű közöttük az általános esztétikai normává avatott tragédia kritériumát alkalmazva. Riedl a magyar irodalom európai gyökerezettségét, a nagy folyamatokban való benne-létét tette összefoglaló értékelésének alapjává, s szemében harmonikusnak mutatkozott a nemzeti és az európai együttműködése a magyar irodalmi hagyományban. Maga a kor, a 19. század második fele s a századforduló sugalmazhatta mindnyájuknak az esetleges hibákon, fogyatékosságokon, botlásokon mindig győzedelmeskedő harmónia érzetét.

Horváth János egy hirtelen megváltozott, egy szinte átmenet nélkül átalakult irodalmi, szellemi életben kezdte pályáját. Ma persze látjuk már annak a kornak előzményeit s az ízlésbeli átalakulás finom fokozatait, az előkészítő mozdulatok sokaságát. Ennyi évtized távolából nem nehéz felfedezni ezeket. Horváth János azonban úgy érezte, hogy az új hullámok veszélyesen mállasztani kezdik a gondosan kiépített partokat, s úgy érezte, hogy fel kell emelnie szavát e veszélyeztetés ellen. A nemzeti klasszicizmus nevében vívott kritikai csatákat Adyval és a Nyugattal, s még a világháború után is folytatta kritikai ellenkezését velük. Amikor be kellett látnia hadakozásának sikertelenségét, eszméit megőrizve vonult vissza az irodalomtörténet-írás akkorra már kiépített falai közé. Átvette elődeinek a magyar irodalmi hagyomány kettős természetéről szóló nézeteit, átvette, hogy a nemzeti irodalom a klasszicizmus és romantika egymással kiengesztelődő egybefonódásából született meg. De módosította - már a Nyugattal folytatott polémiák sodrában - a hangsúlyokat. A csúcshoz, vagyis Arany Jánoshoz vezető úton látni vélt egy visszásnak mutatkozó jelenséget: ezt nevezte el stílromantikának, s ide sorolta még Vörösmartyt is, igaz ennek már legnagyobb, legértékesebb költőjeként. Van tehát egy jellegadó, gyökeres irány, ennek egy meghatározott pontján belép egy újabb irányzat, már látszanak erényei és erősségei, előbb mégis fogyatékosan működik, aztán kiteljesül s egybefonódik a régivel, zavartalanul szövetkezik vele, s immár ketten épségben őrzik a hagyományt.

Íme a képlet, melyet előbb a 18-19. századról tartott egyetemi előadásaiban alkalmazott az irodalmi fejlődés leírására. S a képlet érvényességét kereste a kezdetekhez visszaforduló iker-munkájában. Ezúttal Szent István és Mátyás neve jelenti a két irányt, mely nemzeti művelődést teremt. A középkori literátus szellem már hatalmas múltjában egyszercsak megjelenik a humanizmus új ízülete. Eleinte bomlasztóan hat, aztán egyre inkább építő jellegűvé válik, s különösen Mohács után érvényesülnek jó tulajdonságai. Amikor már ahhoz a protestantizmushoz vezet, mely egyesíti a vallásost és a nemzetit. Lényegében egyesül, kibékül, egybesimul így a Szent Istváni hagyomány és Mátyásé, s együtt őrzik meg a magyar művelődés integritását, amikor a történelem szétszabdalja az országot.

A protestantizmus korára már csak koncepciózus kitekintést adott a könyv, s részletező elemzésére évtizedekkel később készült el a folytatás. 1953-ban jelent meg A reformáció jegyében első, s 1957-ben a jegyzeteket illetően némileg kibővített második kiadása. A Mohácsot követő félszázad irodalmát dolgozta fel, a protestantizmus megjelenését és elterjedését tárgyalta, ahogy bélyegét rányomta az irodalom jellegadó tulajdonságaira. Gondolatmenete szerint az ország szétszakadása, birodalmi létének megszűnése az irodalom addigi szerveződési formáját, közönségi hátterét is megváltoztatta. Megszűnt a csaknem félezeréves katolikus dominancia, a humanizmus erazmista eszméi a reformáció felé vezettek tovább. Előbb néhány nagybirtokos család hatalmi kisugárzásának körzetében gyökeresedett meg az új eszméket hirdető irodalom, északkeleten a Perényi, a Dunántúlon főként a Nádasdy és Török család birtokain. A nagybirtokosok szerepe a későbbiek folyamán sem szűnt meg, de az új protestáns irodalom avval párhuzamosan, ahogy új műfajmintákat alakított ki, fokozatosan önállósodott, hatása túlterjedt a birtokok határain. Organizációja ideologizálódott, centrumai egyre inkább teológiai, eszmei szerveződések lettek. Az előbb egységesnek mutatkozott protestantizmus belső irányokra bomlott, s az irodalom is követte az irányzatos differenciálódást. A lutheri mellett megjelent s hódított a helvét változat, Erdélyben az unitáriusok képeztek elágazást. A könyv, miként az előző kettő is, a művelődéstörténet teljes egészére tekintettel mutatta be az irodalom fejlődését. Az egyes eszmetörténetileg meghatározható fázisokon belül az irodalomnak önmaga különlétéhez, autonóm mivoltához vezető útjait tárta fel a részletező elemzések sorában. A történeti-ideológiai tagolású fejezetekben a nem sui generis irodalmi művek felől haladt előre a sajátos szépirodalmi műfajok és művek megjelenése felé. Ekként az eszme- és művelődéstörténetileg meghatározott fejezetek sűrűsödési pontjain mindig néhány íróegyéniség vagy műalkotás részletes bemutatása billentette a mérleget a széleskörűen jellemzett történeti, felekezeti, ideológiai kérdések után a szépirodalom javára. Az első rész első fejezetében Batizi András, Bencédi Székely István, Szkhárosi Horváth András és mások, a másodikban a Volter és Grizeldiszt író Istvánfi Pál, a harmadikban Sylvester János, a negyedikben Tinódi nevére került kiemelő hangsúly, s a felsorolást folytatni lehet a második könyv utolsó fejezetéig, ahol Ilosvai Toldijának értékét, jellegét, világirodalmi mintáit tárgyalta részletező elemzésben.

A magyar irodalmi műveltség kezdetei, Az irodalmi műveltség megoszlása, és A reformáció jegyében összefüggő gondolatmenet láncolataként tárta fel irodalmunk történetét a kezdetektől az ellenreformáció Oláh Miklós nevéhez kapcsolható megkezdődéséig és a szépirodalomban Balassi Bálintig. Rájuk már csak a zárófejezetben nyitott rövid, néhány soros kitekintést, de fellépésüknél már bevégezte a munkát. Nem tudjuk, tervezte-e Horváth János a további folytatást, s ha igen, milyen ütemben, milyen korszakolási határokkal, milyen periodizációs elveket követve. Oláh Miklós és Balassi Bálint nevének együtt való említése arra utalt, hogy akár csak az első és második könyv határán, a harmadik folytathatóságát illetően is ölelkező korszakhatárokat tett fel Oláh Miklós pályafutása visszavezetett volna az 1550-60-as évekbe (1561-ben hívta be a Jézus Társaságot az országba), Balassi költészete viszont a 70-80-as években kezdődött.

Horváth János véleménye nem változott lényegesen a nemzeti irodalom végső mibenlétét illetően a Fő mozzanatokban és a Fejlődéstörténetben foglaltakhoz képest, a részletek tekintetében azonban számos eltérés mutatkozott a korábbi szintéziskísérletek és a - legyen szabad így nevezni - irodalomtörténeti trilógia között. A Fő mozzanatok egyetlen ízületnek fogta fel a 16-17. századot, persze ott a kifejtés rövidsége sem engedhetett reális tagolást. De az egyetlen szakasznak látott két évszázad képe megismétlődött a Fejlődéstörténet lapjain is. Pedig itt már nyolcvan oldalt szánt felvázolására. A „trilógia” bevégzésének határpontját tekintve Balassit emelte ki, a Fejlődéstörténet még egy korábbi irodalmi ízlésnek megfelelően Gyöngyösire vetett különös hangsúlyt. A két első szintéziskísérlet a magyar nyelvűség térfoglalását és a könyvnyomtatás elterjedését tekintette korfordító szempontnak, a „trilógia” már nem elégedett meg az irodalmi fenomenológia ilyen jelenségeivel, és az irodalom mélyén munkáló tartalmi, eszmei kérdések szerint húzta meg a korszakhatárokat: a katolikus középkor eszmetörténetéről, a humanizmus kibontakozásáról és a protestantizmus újra csak eszmetörténeti összefüggéseiről írva rögzítette az irodalmi folyamatok finomabb és reálisabb tagolódását.

A feldolgozott anyag roppant bősége s a feldolgozás biztonsága, hangjának érett nyugalma, stílusának hibátlansága a „trilógiát” a magyar irodalomtörténet-írás máig legjelentősebb munkájává avatja. Ha a német irodalomtörténet értekezhet Nietzsche vagy Freud írói erényeiről, azt kell mondanunk, hogy evvel a három összefüggő könyvvel Horváth János sem csak tudományos eredményt ért el. Ha a tudományos értekező prózát nem választjuk külön oly mereven a szépirodalomtól, mint ahogy a magyar irodalomtörténet az újabb korok vizsgálatánál legtöbbször teszi (hiszen a régi századokban a „literatura” ma is szélesebb felfogásával él), akkor meg kell állapítanunk, hogy Horváth János e három könyvvel- túl tudományos érdemeiken - a legjobb magyar prózaírók közé emelkedett.

Hosszan lehetne még szólni a gyarapodás és minőségi változás tényeiről, melyek elválasztják a kezdeti szintézisektől az újabb nagy vállalkozás három könyvét. Horváth János egész pályaívét jellemezte az a hullámszerű rajzolat, ahogy az összefoglalás vázlataiból, azokkal egy időben a kortárs irodalom jelenségeit igyekezett kritikailag feltárni, majd visszafordult a 18-19. század klasszikus irodalmához, immár részletező, de még mindig csak legfőbb alkotóira figyelmező tekintettel. Végül még tovább hátrálva az időben visszakanyarodott a kezdetekhez, s innen kezdte felépíteni szintézisét már minden jelenségre és minden alkotóra figyelmező, módszeres részletességgel.

A hullámszerű rajzolatban azonban látnunk kell a folytonosság ívét is, látnunk kell a megrögzített szemléletből adódó hasonlatosságokat, sőt évtizedeken át tartó azonosságokat. A nemzeti klasszicizmusról alkotott felfogásának elvi alapjai nem módosultak lényegesen, a nemzeti irodalom két szavát, a nemzetit is és az irodalmat is hasonlóképpen értelmezte 1908-ban, 1931-ben, 1935-ben és 1953-ban. S ha a majdnem félezer éves anyagon szétterítve ez az „ugyanaz” másképpen hatott is mint az összegzés-vázlatokban adott tételes dedukciók, látnunk kell a koncepció lényegi folytonosságát.

Horváth János már az 1908-as Fő mozzanatokban kiforrott és átgondolt fogalomrendszerrel lépett fel. Fogalomrendszere már akkor túlhaladt a pozitivizmus rendszerező szempontjain, és a szellemtörténet első - még nem nagyszabású, de már nagyigényű - bemutatkozásának tekinthető a magyar társadalomtudományok területén.[lxv] A fiatal Fülep Lajos és Lukács György hasonló indíttatású első kísérleteivel egy időben, sőt őket kevéssel meg is előzve egy immanens eszmei természetű mozzanatot keresett a történeti folyamatok feltárására és értékelésére. Ahogy Lukács és Fülep szemben a pozitivista fenomenologizmussal és szemben az impresszionizmus relativizmusával egy metafizikailag elgondolható „Iényeg”-fogalom bevezetésére törekedtek a neokantiánus szellemtörténet értelmében, úgy Horváth János is irodalomtörténeti szintézis-vázlatában szilárdnak mondható fogalmi alapozottsággal kívánt elindulni - ám nem metafizikai irányban.

Alapfogalmával az irodalomtörténet mibenlétét igyekezett meghatározni, mégpedig sajátlagosan belülről. A sajátlagos belső fogalmat az irodalmi tudatban találta meg.[lxvi] Az irodalmi tudat, mint „az írónak elődeihez s olvasóközönségéhez való tudatos viszonya”[lxvii] olyan szempontot kínált, mely az irodalmi folyamatok belterületén maradva mégis a lehető legteljesebben kiterjeszti az érdeklődést a szükséges társadalmi összefüggések és szociológiai tények iránt. Hangsúlyozta, hogy az irodalmi tudat az igazi „tisztán irodalmi szempont”.[lxviii] Másképpen fogalmazva az irodalmi tudat fogalmával egy olyan immanens, csak az irodalomra jellemző fogalmat vezetett be, mely egyszersmind a tárgy öntörvényűségének sérelme nélkül volt képes felölelni az író, a mű és a közönség összekapcsolódásán keresztül az irodalmi folyamat reálisan számbavehető társadalmi összefüggéseit.

Horváth János volt az első irodalomtörténészünk, aki meg tudta határozni magának az irodalomtörténetnek a szerepét, s e meghatározott, tegyük hozzá, kitüntetett szerepet hitelesen belehelyezte az irodalmi folyamat egészébe. Szavait már Barta János idézte, hogy az irodalomtörténet az „irodalmi fejlődés teljes, történeti egészének genetikus önismeretévé” lesz, s mint „önszemléletre, öntudatra törekvése szervét hozza létre az irodalmi fejlődés”.[lxix].

Az irodalmi tudat fogalma tehát nem az irodalmi műalkotás olyan sajátos meghatározását foglalta magában, mint az orosz formalisták szóhasználatában a „lityeraturnoszty”; nem a műalkotás lényegét kívánta megragadni, hanem annál tágabb körben gondolkodva magának az irodalomtörténetnek a mibenlétét definiálta vele. Művek létezhetnek és léteznek is az irodalmi tudat kifejlődése előtt, de az irodalomtörténet akkor jelenik meg, amikor tért hódít a definíció szerinti tudatosság: az irodalmi tudat tehát történeti értékkategóriaként került Horváth János gondolatmenetébe. Éppen ez volt legnagyobb eredménye: a pozitivizmus értékmentessége vagy legalábbis értékrelativizmusa után a szellemtörténet határozott és konstans értéktételezésre törekedett. Az irodalmi tudat értékfogalma pedig dinamikus történeti szemlélet keretében biztosította ennek érvényesülését. Továbbá a fogalom bevezetése azt is jelentette, hogy az irodalmi megértést, megismerést és értékelést a hagyomány ismeretével, a tradíció tudatos megőrzésével és feltárásával kell összekapcsolni, ezért Horváth János elképzelése hermeneutikailag is korszerű felfogást tükrözött.

Két nagy ízületet tett fel irodalmunk fejlődésében: a régi irodalomnak az irodalmi tudat kialakulása előtti szakaszát és az irodalmi tudat megjelenése utánit a 18. századtól kezdődően. Az irodalmi tudat ettől kezdve állandó eleme volt az irodalmi folyamatoknak, de állandóan változó eleme. Sőt éppen változása és fejlődése határozta meg az egymást követőkorszakok jellegét. Az irodalomtörténet-írás története eszerint alapvető stúdium, mert legtisztábban mutatja meg a tudatfejlődés állomásait. Előbb az egyetemes irodalmiság eszméjének megfelelően mindent felölelni igyekezett, amit írásbeli anyagként talált (Wallaszky Pál), később szűkítve vizsgálatát előtérbe helyezte a magyar nyelvű munkákat (Pápay Sámuel), aztán még tovább szűkítve, a magyar nyelven nemzeti szellemben készülteket rendszerezte (Toldy Ferenc), végül eljutott a magyar nyelven, magyar szellemben, művészi igénnyel készült művekhez (Beöthy Zsolt).

Az irodalomtörténet-írás történetéből ekképpen kiolvasható fejlődési szakaszok megegyeznek magának az irodalmi fejlődésnek a szakaszaival is. Az irodalmi tudat 18. századi kialakulásával azonos ütemű a magyar nyelvűség tudatos programjának megjelenése. Ezt követi az eredetiség programja, mely nem az individuális eredetiséget jelenti, hanem a puszta fordításokkal már meg nem elégedő, új nemzeti szellem megjelenését, végül előtérbe kerül az esztétikai értékeket hangsúlyozó művésziség programja. Az irodalmi tudat tehát nemcsak az irodalomtörténet megismerő, feltáró, értékelő munkájában játszik - mondhatni hermeneutikailag - szerepet, hanem konstituálja is az irodalmat. Megismerés és alkotás tehát egyetlen körben, egymástól nem eltávolodva és elidegenedve került Horváth János tervezett rendszerében fogalmi hálóba. Sőt, az értékelő anakronizmust elkerülendő Horváth János ezen a ponton visszahozta a történeti értékelés folyamatába a viszonylagosság elvét. A fejlődési szakaszokat saját, egymástól eltérő mércéjükkel kívánta feltárni, nem pedig az utókor már megváltozott ízlésével. Vagyis úgy gondolta, hogy a magyar nyelvűség tudatának megjelenése előtti irodalomban teljes terjedelemben foglalkozni kell a latin nyelven írott munkákkal, de később már nem, az eredetiség programja előtt beletartoznak a feldolgozás körébe a fordítások, de aztán már tartózkodni lehet tőlük, a művészi igény elterjedése után pedig már csak a sui generis szépirodalomra kell figyelmet fordítani.

Az irodalmi tudatot tehát nem metafizikusan fogta fel, hanem változó, átalakuló fogalomként vezette be munkájába, hogy - amint Joó Tibor írta - „az egész magyar irodalom anyagát egy belőle nyert szintetizáló elv segélyével totális struktúrává alakítsa”.[lxx] A Dilthey által meghonosított strukturáló elv az általános és az egyes viszonyát fogalmazta át a pozitivizmus gépies szemléletével szemben. A struktúra részeként meghatározott egyes sokkal több, sokkal individuálisabb létező annál, hogysem puszta alárendeltje vagy egyszerűen deduktíve levezethető példája lenne az általánosnak. Az egyedi jelenség tevékeny alkotóeleme a szerkezetnek ebben a gondolkodásmódban, változásával a struktúra is változáson megy át.[lxxi] Horváth János dinamikus irodalmi tudat fogalma így működött.

A szellemtörténet nem a megismerést, hanem a megértést helyezte előtérbe. Horváth János aligha konkrét olvasmányok hatására, inkább a tudomány mozgását megsejtve, magától a feladattól ösztönözve jutott hasonló gondolatra. Ahhoz, hogy megértsük az irodalmi folyamatokat, a lényegüket alkotó belső szemléleti pontra kell helyezkedni: az elveket és szempontokat nem kívülről kell bevinni, hanem fordítva, belül megkeresni őket. Az irodalmi tudat fogalma ilyen benső fogalom volt: mégpedig változó, átalakuló princípium, mely nemcsak genezisét tekintve származott a vizsgált tárgyból, hanem az állandó változásokat is hitelesen közvetítette, mert részesük és alkotójuk volt.

Az irodalmat legtágabb általánosításban egy belőle származó elv segítségével meghatározni, aztán minden kort külön-külön is a maga törvényei szerint megérteni: ebben rejlett Horváth János módszere, mely 1908-ban már teljesen készen állt, s melyet attól kezdve híven és következetesen alkalmazott. E vizsgálódásait igazgató alapgondolat ellen vethető, hogy a múlt ilyen immanens, magában vett vagy objektív rekonstrukciója merő illúzió. A múlt soha nem szakítható el a vizsgálódást folytató jelenétől, mert amint megszólaltatja az úgynevezett dokumentumokat, ezek azoknak a kérdéseknek dimenziójában válaszolnak, amely dimenziók mentén a kérdéseket megfogalmazták. De a kérdések sem önkényesek, amennyire nem létezik a múlt objektív rekonstrukciója, nem létezik a puszta szubjektivitás, az impresszionista prezentizmus sem. A kérdések elvi, ideológiai struktúrákhoz tartoznak, s e struktúrák magukban foglalják a múltat is, prekoncipiálják, sőt koncipiálják a kutatást. Ebben az értelemben metaforikus tételezésként, praktikus rövidre zárásként elfogadható a múltrekonstrukció célkitűzése: Horváth János egy az ő jelenében is szellemi hatást kifejtő, tudatformáló ideológia, a nemzeti klasszicizmus jegyében dolgozott. Ez az ideológia összetömörítette a régebbi, közelebbi múltat és a jelent. Egy a múlttól a jelenig és a jelentől a múltig terjedő megértés folyamat mentén jött létre. A múltrekonstrukció célkitűzése ebben az esetben nem jelentett mást, mint a nemzeti klasszicizmus érték- és ízlésvilágában összetömörített kódok részletes kibontását. Horváth János tudatában volt kutatásai elvi, jelenérdekű célkitűzésének, többek között éppen erről szólt az Aranytól Adyig. Nem volt azonban tudatában a történeti megismerhetőség-kérdésnek. A jelentől elszakított múltrekonstrukció lehetetlensége akkor még nem került a történetelmélet és az irodalomtudomány előterébe. Horváth a maga korának és annak is főként hazai történetiség-felfogásához alkalmazkodott, s az még a múltbeli történésnek a vizsgáló személy jelenétől független megismerhetőségét tartotta. Ennek értelmében Horváth a történeti immanencia elvét később még ki is egészítette egy fontos szemponttal, melyben a hibás és a nagyon is korszerű összekeveredett egymással.

Erdélyi K. Mihály már írt arról, hogy Horváth János, aki kezdettől a szintézis szempontjait kereste, nem akart elfogadni semmiféle a priori szintéziskoncepciót, hanem kiindulásul nagy íróink értekezőprózájához nyúlt vissza, s ebben az autentikusnak vélt anyagban kívánta megtalálni egy önelvű magyar irodalomtörténet fogalmi vázát.[lxxii] Az a priori szintéziskoncepció elutasítása nem került ellentétbe az előbb elmondottakkal. A metafizikus értéktételezést hárította el, mely úgy vélte, hogy örökéletű és mozdulatlan csillagok jegyében kell és lehet is munkát végezni. Evvel szemben az őáltala folytatott múltrekonstrukció az értékképződés folyamatszerűségét hangsúlyozta, és a folyamatokat kívánta bemutatni, igaz, úgy képzelte, hogy e folyamatokat tökéletesen objektíven, immanens módon, mintegy saját elveitől is függetlenítve tárhatja fel. A Nemzeti klasszicizmusunk irodalomszemlélete címmel az I930-3I-es tanévben tartott egyetemi előadásainak bevezetésében arról beszélt, hogy a magyar irodalomtörténet elvi alapvetését nagy klasszikusaink „egészében meg nem írt, de nevezetes elemeiben reánk hagyott” irodalomtörténetéből kell meríteni.[lxxiii] „Keressük fel tehát irodalomtörténetünk gondolat-fundamentumát klasszikus íróink tanulmányaiban, bírálataiban, emlékbeszédeiben, ismerkedjünk meg vele, s ami belőle még eddig felhasználatlannak, de szilárdan állónak bizonyul, építsünk reá. Ismerjük meg, mink van, hattassuk át azzal gondolkozásunkat s akkor merem állítani, hogy egyenrangú felekként figyelhetjük s hasznosíthatjuk szaktudományunk, mesterségünk külföldi haladását.”[lxxiv]

A nemzeti klasszicizmus ekképpen két értelmet nyert előadásában. Jelentette elsőül azt az irodalmi folyamatot, mely Petőfivel megindulva Arany, Kemény, Tompa, Gyulai stb. munkásságához vezetett, másodszor viszont az irodalomtörténeti feldolgozás önelvű módszerére vonatkozott, melynek során a klasszikus írók irodalomszemléletéből kibontakozó elvek alapján írattatik meg koruk története, tegyük hozzá, a változó korok módosuló, változó értékvilágával. E gondolatban érte el az irodalom nemzeti önelvűségét már a reformkor óta hirdető magyar kritika és irodalomtörténet-írás legteljesebb formáját.

Elképzelése szerint az irodalom nemzeti önmegvalósulása három fokozaton haladt keresztül, előbb a nyelv, aztán a szellem, végül az ízlés is nemzetivé fejlődött.[lxxv] Az I928-30-ban és I945-48-ban A nemzeti klasszicizmus irodalmi ízlése címmel tartott előadásaiban dolgozta ki az irodalmi ízlés fogalmát, mint az esztétikai értékorientálás kategóriáját, mely egyszersmind legtágabb értelemben felöleli az irodalom körüli társadalmi, ideológiai, politikai elvek mozgását is. Az ízlést a közösség vagy az egyén lelki tulajdonaként határozta meg, mely „elvszerű következetességgel (...) ítél meg vagy alakít (…) a tetszés szempontja alá tartozó (esztétikai) értékeket.”[lxxvi]

Az ízlést, akárcsak korábban az irodalmi tudatot változó állandónak tekintette: mindig jelen van, de mindig más és más alakban jelenik meg. Változik és fejlődik. „Az ízlés tehát fejlődéstörténeti eredmény is, korszakonként kialakuló lelki forma; nem puszta egyéni úgytetszés, hanem történelmi előzményektől is meghatározott magatartás. Ritkán fordul elő ízlésváltozás, mely csak formai lenne, sőt többnyire világnézeti, gondolkodásbeli változásokkal karöltve lép fel. Az ízlés leple alatt világnézetek harca folyik...”[lxxvii]

E változásfolyamat és harc szempontjából Bessenyeitől Petőfiig és Aranyig a fejlődés három ízületét különítette el. A nemzeti megújulás mozgalma előbb egy „nyelvi érdekű irodalmiságot létesített”, aztán a „hazai (többnyire történeti) tárgyat és nemzeti érzést” helyezte előtérbe, végül megalkotva a nemzeti érdeket szolgáló zsurnalisztikát, kiszabadította belőle a szépirodalmat, hogy „önmagában keresse létjogát”.[lxxviii] Az első szakaszban a nemzeti nyelv még „idegen alakiságokkal” keveredett, a másodikban a nemzeti tartalom még idegen formára talált, heterogén elemek szövetkeztek benne, egyazon műalkotásban is „romantikus ihlet és klasszikus esztétika” szólalt meg, s csak a Petőfivel kezdődő és Arannyal betetőződő harmadik szakasz teremtette meg az ízlésformák harmonikus rendjét. Ekkor következett be a „nyugtalanító ellentéteknek” összeegyeztetése, ekkor került sor a „harmonikus ízlésre, melyet nemzetileg klasszikusnak mondunk.”[lxxix]

E fejlődéstörténeti elv érvényesítése révén Horváth János továbbfejlesztette, sőt megváltoztatta a nemzeti klasszicizmus irodalomtörténeti koncepcióját. Toldytól Gyulaiig és Beöthyig lényeges hangsúly került a magyar fejlődés ellentétes világirodalmi áramlatokat elegyítő jellegére. A heterogenitás sajátos értékképző mozzanatként szerepelt náluk. Hősük éppen azáltal volt a klasszikából kibontakozó Vörösmarty, hogy a romantikus nemzeti ihlet és a klasszikus forma egyszerre munkált műveinek egy részében, hogy a néha szélsőségig vitt romantika egybefonódott még nála a klasszicizmus örökségével. Toldy még Kazinczy ízlését őrizve írt Vörösmartyról, Gyulai már Petőfire és Aranyra tekintve foglalkozott vele, de egy egyenletesen ívelő folyamatot látott megvalósulni.

Horváth János finoman módosítva az addig kialakult hangsúlyokat csak a harmadik szakaszt nevezte igazán nemzeti klasszicizmusnak. Csak az ív csúcsra érkezését tartotta annak, csak a Petőfivel és Arannyal bekövetkező ízlésváltozatot fogadta el teljes értékűnek. A harmóniát határozottan megkülönböztette a különnemű ízlések és stílusok puszta együttlététől. Szűkebben, kritikusabban, egyszersmind dogmatikusabban alkalmazta az elődeitől átvett és továbbfejlesztett értékrendet. Toldy Kazinczy-koncepcióját alkalmazni lehetett Vörösmartyra, Gyulai Vörösmarty-koncepcióját tovább lehetett vinni Aranyra, de Horváth János Arany-koncepciójának már nem lehetett folytatása sem a kortárs sem a későbbi magyar irodalom reális és elfogulatlan feldolgozásában.

Mint Németh G. Béla megjegyezte, Horváth János az Arany után jelentkező irányzatok egyikében sem találta meg a nemzeti klasszicizmus valóra váltását.[lxxx] Tegyük hozzá, nem is találhatta. Nem találhatta, mert elveit következetesebben és szigorúbban alkalmazta, mint elődei, az esztétikai összefüggéseket tekintve pedig átgondoltabban fejtette ki őket a konkrét történeti anyagból. Az alapvetően finitista elvek így mélyebben átjárták rendszerét, s nemcsak egészebbé, teljesebbé, hanem zártabbá is tették elődeiénél. Toldy és Gyulai irodalomtörténeti elvei nemcsak hogy - legalábbis részben - kritikai munkásságukban gyökereztek, de lefordíthatóak is voltak a kortárs irodalmat ösztönző kritikai elvek gyakorlati nyelvére. Horváth János az új irodalom bírálatával kezdte pályáját, s irodalomtörténeti elvei végig sokat megőriztek korai bírálatainak szempontjaiból. Ám nemcsak ebből következőleg voltak kevesebb hatással a kritikára, hanem elvszerűségük lényegét tekintve is.

Lényegüket tekintve pedig az irodalmi finitizmus elvét képviselték, mégpedig nemcsak a finomabb, mélyebb értékelő hangsúlyokat, preferenciákat illetően, hanem tételes fogalmazásban az összegzésnél, sőt már a kiindulóponton is. Toldy és Gyulai alkalmazták az elismerés és értékelés felsőfokát, de nem zárták le a fejlődést a jövő talányos útja előtt. A pozitivista evolucionizmus játszott ebben közre. A finitista történeti felfogás szerint a fejlődés viszont nem végtelen, hanem véges, van egy meg nem haladható, felül nem múlható korszaka: más szóval a valamikor elkezdődött fejlődés egy ponton célhoz jut, s evvel mintegy véget ér a történelem. (Korunkban az amerikai Fukuyama vetett fel hasonló gondolatokat.)

Horváth János ezt határozottan meg is fogalmazta, amikor így írt: „a magyar klasszikus ízlés, melynek első, spontán képviselője Petőfi, nem egyéb, mint végső kitisztulása az irodalmi ízlés immár hét évtizedes forrongásának, tehát nem kieszelt formula, hanem egy fejlődésfolyamat célhoz juttatása”.[lxxxi] E finitista formula azonban nem volt, nem is lehetett ösztönző hatással sem a kortársi írókra, sem azokra, akik az újabb irodalom valóságos problémáinak genezisét, vagy akár csak analógiáit keresték a nemzeti fejlődés 18-19. századi folyamataiban. Toldy és Gyulai saját jelenükbe képzelték a fejlődés legmagasabbra kapaszkodott fokát - Horváth János egy évtizedekkel korábban lezárult korszakot tett meg az irodalmi fejlődés csúcsának, a szerepet, mellyel elődei a jelenüket tüntették ki, ő a távolabbi múltba helyezte.

1991-1992

[i] Horváth János „Nemzeti klasszicizmusunk irodalomszemlélete” című egyetemi előadása, közreadja KOROMPAY H. János és KOROMPAY Klára, ITK, 1978, 5-6. sz., 577.

[ii] SZABÉDI László, Kép és forma, Bukarest, 1969, 124-125.

[iii] Horváth János... uo.

[iv] Uo.

[v] HORVÁTH János, Tanulmányok, Bp., 1956, 544.

[vi] SCHÖPFLIN Aladár, Négyesy László, Nyugat, 1933,I,139-140

[vii] KOMLÓS Aladár, Gyulaitól a marxista kritikáig, Bp., 1966.

[viii] BÓKA László, Könyvek, gondok, Bp., 1966, 167.

[ix] FÜLEP Lajos, Nemzeti öncélúság = Uő., Művészet és világnézet, Cikkek, tanulmányok 1920-1970, vál., szerk. TÍMÁR Árpád, Bp., 1976, 153-184.

[x] Idézi HORVÁTH János, i. m., 542.

[xi] József Attila ÖM.,III, s.a.r., SZABOLCSI Miklós, Bp., 1958, 328.

[xii] REISINGER János, Irodalmi gondolkodásunk a századfordulón (Horváth János és Babits Mihály), Literatura,

1980, 3-4. sz., 412.

[xiii] FARKAS Gyula, A magyar szellem felszabadulása, Bp., én. (1943), 345.

[xiv] REISINGER, uo.

[xv] Bóka az 1960-as évek elején az egyetemen beszélt erről, írásos nyomát

nem találtam.

[xvi] FARKAS Gyula, i.m., 294.

[xvii] It, 1989, 1.sz., 111.

[xviii] BARTA János, A mester nyomában, It, 1958, 2. sz., 197-198.

[xix] FENYŐ Miksa, Ady és a legújabb magyar lyra, Nyugat, 1910, I, 406-409. A Figyelő-rovatban közreadott, de a

szokásos kritikáknál terjedelmesebb vitacikk, mely nem egészen pontosan írta Horváth könyvének címét, így

kezdődött: „Horváth János, az Eötvös-kollegium tanára könyvet írt Ady Endre költészetéről, e költészet

gyökereiről s úgy mellékesen - egy nem éppen elegáns kézmozdulattal elintézi az egész mai Iyrát. »Az Eötvös

kollegium tanára«, hangsúlyoznom kell ezt a jelzőt, mert hogy ez így van: könyvének legszembetűnőbb

erénye, érdekessége. Enélkül Horváth könyvét alig vettük volna észre, bár tagadhatatlan, hogy - minden

felületessége, nagyképűsége és ízetlensége mellett - analizáló tehetségről nem egy helyen tesz tanúságot. Így

azonban más. Így a dolognak majdnem ethikai jelenősége van: az elsőség dicsősége illeti meg. A tanárnevelő-

intézet tanára könyvet ír Ady Endréről, melyben - igaz tekintélyhez illő körültekintéssel, térdig érő szakállt

szenvelegve - vallja, hogy valakiről szó van, akivel az irodalomtörténetnek számolni kell.”

[xx] Nem azonnal. A Társadalomtudományi Társaság Szabad Iskolájában 1911. december 21-én tartott előadást

Horváth év elején megjelent cikke ellen. Az előadás szövege a Nyugat 1911. december 16-i számában jelent

meg: A Nyugat magyartalanságairól, Nyugat 1911, II, 1028-1040. (A dátumozás látszólagos ellentmondását az

magyarázza, hogy a Nyugat számai néha nem a címlapjukon feltüntetett napon jelentek meg, hanem hol pár

nappal előbb, hol pár nappal később.) Horváth János viszontválaszolt: Ignotus felolvasása a Nyugat

magyartalanságairól, Magyar Nyelv, 1912. január, 5-10. Mire Ignotus a viszontválaszra viszontválaszolt, igaz

röviden, a Disputa rovatban, cím nélkül: Nyugat, 1912, I, 296.

[xxi] HORVÁTH János, Forradalom után, Magyar Figyelő, 1912. augusztus 1., 207-227.

[xxii] HORVÁTH János, Aranytól Adyig. Irodalmunk és közönsége, Bp., én., (1921), 18.

[xxiii] Uo., 34.

[xxiv] Uo., 35.

[xxv] Uo., 37-39.

[xxvi] Uo., 41.

[xxvii] Uo., 45.

[xxviii] Uo., 46-47.

[xxix] Uo., 47.

[xxx] Uo., 49.

[xxxi] HORVÁTH János, Tanulmányok, Bp., 1956, 462.

[xxxii] HORVÁTH János, Egy fejezet a magyar irodalmi ízlés történetéből. Berzsenyi Dániel = Uő, Tanulmányok,

i.m.,143-153.

[xxxiii] KOROMPAY H. János, Adatok egy könyv történetéhez = HORVÁTH János, A magyar irodalom

fejlődéstörténete, Bp., 1976, 361-362.

[xxxiv] Studia Litteraria, 1965, 15-28; !tK, 1969, 349-367.

[xxxv] HORVÁTH János, Tanulmányok, i.m., 15.

[xxxvi] TARNAI Andor, Előszó az 1988. évi kiadáshoz = HORVÁTH János, A magyar irodalmi műveltség kezdetei, Bp., 1988, VII.

[xxxvii] SOMOGYI Sándor, Gyulai és kortárasai, Bp., 1977, 297.

[xxxviii] ERDÉLYI K. Mihály, A szintézis jegyében (Az irodalomtörténeti rendszerezés gondolata a századfordulón s a századelőn különös tekintettel Horváth Jánosra), Literatura, 1980, 3-4. sz., 383; NÉMETH G. Béla, A magyar

irodalomkritikai gondolkodás a pozitivizmus korában, Bp., 1981, 180-181.

[xxxix] HORVÁTH János, A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig, Bp.,1978, (Második kiadás.) 48.

[xl] ILLYÉS Gyula, Iránytűvel, Bp., 1975, I, 462-468.

[xli] HORVÁTH i.m., 11.

[xlii] Uo., 9.

[xliii] Uo., 9.

[xliv] Uo., 9.

[xlv] Uo., 15.

[xlvi] Kiss József és kerek asztala, Bp., 1934, 147.

[xlvii] FÜLEP Lajos, i.h.

[xlviii] HORVÁTH, i.m., 18.

[xlix] ILLYÉS, uo.

[l] HORVÁTH, uo.

[li] HORVÁTH János, Csokonai. Csokonai költőbarátai. Földi és Fazekas, Bp.,1936. (Horváth János egyetemei

előadásaiból.)

[lii] HORVÁTH János, Kisfaludy Sándor, Bp., 1936. (Horváth János egyetemi előadásaiból.)

[liii] HORVÁTH János, Katona József játékszíni és drámairodalmi előzmények, Katona drámaíró kortársai, Bp.,

1936. (Horváth János egyetemi előadásaiból.)

[liv] HORVÁTH János, Kisfaludy Károly, Bp., 1936. (Horváth János egyetemi előadásaiból.)

[lv] HORVÁTH János, Kisfaludy Károly évtizede, Bp., 1936. (Horváth János egyetemi előadásaiból.)

[lvi] Vö. HORVÁTH János, Tanulmányok, i.m., 94-206.

[lvii] A Zalán-tanulmányt először a Napkelet közölte két folytatásban (1925, 294-310, 1926, 32-46.) együtt a

Tanulmányok kötetben jelent meg, i.m., 245-265.

[lviii] HORVÁTH János, Forradalom után, i.m., 215.

[lix] HORVÁTH János, A magyar irodalom fejlődéstörténete, i.m., 308.

[lx] SZERB Antal, Gondolatok a könyvtárban, Bp., 1971, 371.

[lxi] HORVÁTH János, Tanulmányok, i.m., 265.

[lxii] I.m., 272-458.

[lxiii] HORVÁTH János, A magyar irodalmi műveltség kezdetei, Bp., 1931, 7-8.

[lxiv] Uo., 244.

[lxv] JOÓ Tibor, Bevezetés a szellemtörténetbe, Bp.,1935, 105.

[lxvi] Bővebben ír erről ERDÉLYI K. Mihály, i.m., 400.

[lxvii] HORVÁTH János, A magyar irodalom fejlődéstörténete, i.m., 17.

[lxviii] I.h.

[lxix] BARTA János, i.m., 203.

[lxx] JÓÓ Tibor, i.m., 105.

[lxxi] Uo. 67-69.

[lxxii] ERDÉLYI K. Mihály, i.m., 404-405, 409.

[lxxiii] ItK, 1978, 5-6. sz., 575.

[lxxiv] Uo., 578.

[lxxv] Uo., 575.

[lxxvi] HORVÁTH János, Tanulmányok, i.m., 272.

[lxxvii] Uo., 274.

[lxxviii] Uo.,277.

[lxxix] Uo., 278-9.

[lxxx] NÉMETH G. Béla, Küllő és kerék, Bp., 1981, 230.

[lxxxi] HORVÁTH János, Tanulmányok, i.m., 279.