Széchenyi István

Fenn a Pireneusokban, festői, vad vidéken van az a vendégfogadó, ahol Széchenyi István 1825. július 25-én megszállt. Hagymaleves illata terjengett a levegőben, és a szobába behallatszott a spanyol öszvérhajcsárok lármája. Másnap hajnalban a felkelő nappal indult útnak a Pic du Midi felé. Két tagbaszakadt, pásztor vezette. Mezítláb mentek a járhatatlan, meredek sziklaúton. Egyetlen rossz lépés, s a magasságba törő a mélybe zuhan. Széchenyi hirtelen elszédült, és nem tudta tovább folytatni az utat. A két francia hegyipásztor inkább holtan, mint elevenen vitte vissza a menedékházba. Amikor jobban lett, följegyezte Naplójába: „Nem ismerek borzalmasabb érzést, mint mélység felett lebegni, amelybe az ember azt hiszi, minden pillanatban belezuhanhat. Lábtörés, sőt nyaktörés is semmiség - de néhány ezer lábnyi zuhanás, az irtózatos!”

Egész életében mélységek fölött járt, szakadék szélén egyensúlyozott, és gyötrő óráiban sokszor félt attól, hogy zuhanásával egy egész nemzetet magával ránt. Naplója a lélek belső küzdelmeinek terepére vezeti el az olvasót. A történelmi események krónikájából meglepően keveset közöl. Ezért Sőtér István jogosan indítja tanulmányát avval a mondattal, hogy „Széchenyi naplói csaknem folyamatosan kísérnek végig egy életet, de ebből az életből annál kevesebbet mutatnak meg, minél több történik benne.” A reformkor, a szabadságharc és a bukás utáni korszak eseménynaptára csakugyan nem állítható össze a Napló alapján, de a mélység fölött egyensúlyozó reformer személye tökéletesen kirajzolódik. A történész talán szívesen jutna néhány titokhoz a történelem vegykonyhájából, de az irodalmárnak éppen abban a formában értékes a Napló, ahogy van, mert a történelmi korral együtt élő lélek, ízlés és szellem belső világába kalauzolja el.

Naplóját Széchenyi István 1814-ben kezdte el vezetni, amikor a napóleoni háborúk után fiatal huszártisztként visszatért Bécsbe. A Napló 1820-ig nem folyamatos, hosszabb-rövidebb szünetek szakítják meg, 1820-tó1848 szeptemberéig folyamatosan halad, majd szellemi összeomlása idején újra szünetel, ekkor hosszú évekre, hogy aztán 1859 őszétől 1860 tavaszáig már csak alig fél év eseményei kerüljenek a lapokra. Az utolsó mondatot hat nappal az öngyilkossága előtt vetette papírra: „Nem tudom megmenteni magam!”

A Naplóról nincsen teljes képünk. Széchenyi végrendelete szerint hűséges titkára, Tasner Antal gondosan átfésülte a szöveget, és könyörtelenül megsemmisítette azokat a részeket - néhol mondatokat, néhol egész lapokat -, amelyek felfogása és ízlése szerint nem kerülhettek az utókor elé. A történelem grimasza, hogy csonkítatlanul csak azokat a részeket ismerjük, amelyeket egy házkutatás során lefoglalt és visszatartott az osztrák titkosrendőrség. Ezek később magyar kézbe kerültek, és Károlyi Árpád adta közre őket 1921-ben. A Tasner által cenzúrázott anyagot, a Napló zömét Viszota Gyula rendezte sajtó alá 1925 és 1939 között.

A Napló alapnyelve német, ezt kisebb-nagyobb francia, angol és magyar részletek, főleg idézetek szakítják meg. A Napló teljes fönnmaradt anyagának mindmáig nincsen magyar nyelvű kiadása. A Gondolat Könyvkiadó gondozásában megjelent másfél ezer oldalas hatalmas kötet sem teljes, hanem mintegy harmadát közli az egésznek. Eddig legtöbbet. A válogatást a kiváló filológus szakember, Oltványi Ambrus készítette. Ő készítette a csaknem kétszáz lapot kitevő, alapos jegyzetanyagot, amely jelentékenyen segíti a szövegben való tájékozódást, és ő írta a Napló keletkezését és sorsát elbeszélő utószót. A kötet élén Sőtér István tanulmánya áll.

A Napló szövegét Jékely Zoltán és Györffy Miklós fordította. Az 1828-ig terjedő és irodalmilag értékesebb, szebb, gazdagabb fejezetek Jékely átültetésében szólalnak meg, az 1829 utániak pedig Györffy keze alatt készültek. Kettőjük munkájáról érdemes részletesebben megemlékeznünk. Fordításirodalmunk, kiváltképp a prózafordítás jól működő szakiparrá változott az elmúlt időkben. Évente mintegy három-négyszáz kötetet fordítanak nálunk le, és ennek a hatalmas mennyiségnek az áltagszínvonala jónak mondható: a legtöbb ugyan kicsit szürke és gépies, de megbízható, pontos és hasznavehető könyv. Jékely Zoltán és Györffy Miklós munkája kiemelkedik ebből a tisztes átlagból, és a magyar műfordítás-irodalom legjobb teljesítményei közé tartozik. Széchenyi Naplója az ő tolmácsolásukban olyan tiszta, szép nyelven csendül fel, ami csak az egészen kivételes művek sajátszerűsége.

Széchenyi kezdettől nagy romantikus író volt - Németh László vette ezt elsőnek észre -, de olyan író, akinek a stílus, a nyelvi kifejezés volt a legnehezebb gondja. Alkatilag hiányzott belőle a természetes, könnyed szárnyalás, mégis fölküzdötte magát a reformkori irodalom színvonalára. Magyar nyelven írt művei bonyolult gondolatvezetésük ellenére tele vannak érzékletes, eleven, nagyszerűen láttató részletekkel, és a magyar értekező próza legjobb kezdeményezései közé tartoznak. A fordítás most a bécsi köznyelven írt és írásművészetileg kevésbé értékes Napló-t ezeknek a legjobb részeknek a fényébe vonja. A varázslat eszközei annyira finomak, hogy szinte nem is érhetők tetten, pedig a könyv lapjain a szemünk előtt teremtődik meg egy olyan reformkori magyar nyelv, amely a valóságban soha nem létezett, de talán létezhetett volna, ha a körülmények szerencsésebben alakulnak. A Napló fordításában végbemenő stílusbravúr csak Weöres Sándor Psychéjéhez hasonlítható. Hogy ez eredeti műben megengedhető, de fordításban hamisítás? Aligha. Az író Széchenyi, igaz, a késői nagy műben, a Döblingben keletkezett Nagy Szatírában bontakozott ki teljes jelentőségében, de oroszlánkörmei a Napló korai fejezeteiben is megmutatkoznak, ha nem is a nyelvi kifejezés külső rétegében, hanem lejjebb, az elmélkedő gondolatok és önmegfigyelés mélyebb köreiben. A kivételes értékű magyar nyelvű tolmácsolás most ezek színvonalára hozza a stílust, egyeztetve Széchenyi értekező prózájának lapjaival.

„Tudom, gyűlölni fognak, a hálátlanok, valameddig élek, és hamvaimat szétszórják és hamar elfelejtik. De mégis elég boldog leszek, ha életem utolsó óráján azt mondhatom: »ÉI egy ifjú ember, ki általam lett boldogabb, mint amilyen nélkülem lehetett volna.«„Íme a tragikus hősiesség megfogalmazása 1819-ből. Ez a Napló alaphangja, ez a magatartás kíséri végig Széchenyi egész életét a végső kétségbeesés pillanatáig, amikor döblingi szobájában homlokának fordítja a pisztoly csövét. A mélység, a szakadék fölött járó ember szava ez, akit gyötör a zuhanás rémlátomása, és mégis vállalja a meredélyt, bármily csekély eredménnyel kárpótolja is küzdelmes fáradságát a jövő. Pedig nem vakmerő alkat, nem ismeri a veszéllyel való szembenézés örömét, politikai harcokban és gyakori utazásai alatt tengeri viharok idején ugyanaz a félelem fogja el, ritkán adódnak felszabadult pillanatok az életében. 1836 februárjában, házassága első napjaiban boldog, egyébként szüntelen aggodalom és önkínzás gyötri.

1821 nyarán katonai szolgálatban Erdélybe indul. Nagyváradon hallja a hírt, hogy a Körös kiáradt, Telegden elsodorta a töltést, s a postaút járhatatlanná vált. Lebeszélik a továbbutazásról. Ő azonban letér az útról, átvág a hegyeken, s célba érkezik. A Naplóban nem számol be részletesen a merész kalandról, hanem csak a tanulságot fogalmazza meg lakonikus tömörséggel: „(...) az életben soha, semmiféle vállalkozástól nem szabad visszarettenni: hanem elszántan kitartani, amíg hideg és nyugodt tekintettel személyesen meg nem győződtünk a lehetetlenségről.” Alighanem egész reformer magatartásának ez a mondat a kulcsa, ez tárja föl hajlamát, lelki diszpozícióját: a lehetetlennel számolni kell, ami lehetetlen, abba már nem szabad belevágni, de hogy hol van a lehetetlen határa, arról személyesen kell meggyőződni, hogy józan tapasztalatot szerezzen az ember, és amíg meg nem győződik, hogy már nincsen tovább semmiféle járható út, addig előre kell haladnia.

Széchenyinek a Naplóból kibontakozó sorsa olyan, mint egy Ibsen-dráma. Amikor az első világháború kitörése előtt éppen száz évvel följegyzi az első mondatokat, akkor már végbement egy jóvátehetetlen esemény az életében, és ennek következményeit végzetszerűen hurcolja magával. Ibsen soha nem játszatja el a színpadon az egész drámát meghatározó első eseményt, és Széchenyi sem beszél róla, csak elejtett mondatokból és még inkább a mondatok mögött áramló érzelmekből következtethetünk rá. Az el nem mondott (vagy talán Tasner Antal által kihúzott) első felvonás arról szól, hogy Széchenyi a Napló kezdetét megelőző hónapokban beleszeretett egy angol arisztokrata leányába, Caroline Meade-be, aki Bécsben nevelkedett. Már korábbról ismerte a lányt, s húgának Selinának nevét karjára tetoválva hordta a háborúban. A Monarchia győztes fővárosa most soha nem látott fényben csillogott, s a parfümillatos báltermekben vigadozó arisztokráciának nem is volt fontosabb elfoglaltsága, mint a szerelem. Csakhogy amikor a fiatal huszárkapitány beleszeretett Caroline-ba, akkor az már bátyjának, Széchenyi Pálnak volt a felesége. A magas társaságnak pedig a jó vigassághoz elítélendő vétkesekre is szüksége volt: így lett Széchenyi István egyszerre elfajzott testvér és hűtlen férfi, aki bűnös viszonyt folytat sógornőjével, és hirtelen elhagyja egy másik asszonyért. A bélyeget rásütötték, és a rásütött bélyeg kísérte évtizedekig.

Ez tehát a megelőző ibseni felvonás, ami sok mindent megmagyaráz a későbbi eseményekből. Amikor felgördül a naplóbeli függöny, Széchenyi mint két nagy korszak határán álló hős bontakozik ki a homályból. A felvilágosodás és romantika mezsgyéjén indul útnak Bécsből, a rásütött bélyeggel, világjárásaira. Nápoly, Párizs, London, Konstantinápoly, Szmirna, Athén látja vendégül, megfordul Málta szigetén, bebarangolja Franciaországot, Itáliában hónapokat tölt műemlékek tanulmányozásával. És nem vállra vetett tarisznyával, vándorlegények módjára járja a vidékeket, hanem egész kis grófi udvartartást visz magával, útikalauz, kocsis, inas és szakács áll a rendelkezésére. Közben még katonatiszt, és bevonul ezredéhez szolgálattételre. Jelleme, alakja, gondolkodása, érzelemvilága, kedélye ezekben az években alakul ki véglegesen. Amikor 1825. november 3-án föláll a pozsonyi diétán, és megteszi híres felajánlását a magyar tudós társaság alapítására, már kész ember. Élettervébe akkor már minden be van írva, amit később végbevisz. Elvei, ideológiája, amit széchenyizmusnak nevezhetünk, lényegében hiánytalanul kiolvasható a Napló 1825-ig terjedő lapjaiból.

Elveinek fundamentuma a klasszicizmusba és a 18. század filozófiájának talajába épül. Ezért ő még nem a felszabadultan szárnyaló érzelmet és nem a rajongó lelkesedést eszményíti, hanem a józan magafegyelmezést. Azt írja: „...nem tartozik-é egy bizonyos nagyság elérésének eszközei közé: gyakran az élet legválságosabb pillanataiban tartózkodónak látszani? Ellenben az őrjöngve kitörő szenvedély a pillanatra éppúgy, mint a jövendőre nézve csak pusztulást vonhat maga után.” Később megállapítja: „.. .jelesen két dolog az, amitől függ, hogy egészségesek maradjunk: némi filozófia és egyenes, nyugodt testtartás. „Kedvelt írófilozófusai közé tartozik Voltaire, de már a húszas évek első felében a maga reformer ideológiájából származó kritikával olvassa. „Ifjú emberek számára veszedelmes, kik nem gondolkoznak és szívesen törnek le minden bilincset - a törvények ellen élnek és bármilyen újítást elfogadnak. És mégis kérdéses, hogy Voltaire művei több rosszat, mint jót okoztak. Toleranciát hirdet és ezt, istenemre, elegendőképp hirdetni nem lehet. Előítéletek ellen küzd - és azt tanácsolja az emberiségnek, hogy gondolkozzék.” A gondolkozásra nevelő filozófust elfogadja, a lázadásra vezetőtől óvakodik.

A tartózkodó nyugalom, józan gondolkodás és megértő türelem mellett az előző századtól örökölt legfőbb eszménye a nevelésbe vetett bizalom. Az az eszme, hogy az ember észérvekkel, jó példával és gyakorlattal belsőleg alakítható, sőt átalakítható, hogy a jellem nem születéstől meghatározott, hanem iskolázás révén kiművelt lelki minőség. És nemcsak az egyén, hanem az egész nemzet tulajdonságait az oktatás tereli helyes mederbe. „Annak, hogy egy nemzetet önvédelmi harcában naggyá, halhatatlanná tegyünk, a nagyobb rész nevelése a feltétele” - jegyzi föl Naplójába már 1819-ben, egy Itáliáról szóló angol útikönyvet olvasva. Idézi - magáévá téve - a könyv felvilágosult liberalizmusát: a nevelés olyan intézményesített forma, ami a fönnálló kormányzat szellemétől függ. Ezért ahol szabad a kormányzat és szabadelvű a nevelés, ott a jellem nyílt lesz és férfias, ahol pedig a kormányzat elnyomó, a nevelés pedig ennek megfelelően korlátozott, ott a karakter aljassá és kényszeredetté változik. E gondolat hasonmását Voltaire-nél is megtalálja, és kijegyzi a Naplóban: ha a nép rabszolga, a nemesség pedig dölyfös és tétlen, akkor az ország minden természetes bősége ellenére szegény marad.

A forradalmár ebből a gondolatmenetből kiindulva a kormányzati rend megdöntésére szervez mozgalmat, a felvilágosodás megszállottja viszont még egy feladatot rak a nevelő vállára. Ha „az emberiséget nem az alamizsnák teszik boldoggá, hanem - mint írja - a tanítás és a jó példa”, akkor bízni kell abban, hogy a tanítás és jó példa formálóan hat a kormányzatra is, és az fokozatosan jó irányba fordul. A fiatal huszártiszt, aki részt vett a lipcsei csatában, a Bastille lerombolását, nagy íven, Napóleonnal kapcsolja össze elméjében, és úgy gondolja, hogy a forradalom előbb anarchiához, azután véres diktatúrához, végül pusztító háborúhoz vezet, ezért nem számba vehető megoldás. A történelem még ki nem próbált lehetősége: a nevelés.

A nevelés vakbuzgó hívét erős szálak fűzik a forradalom előtti 18. század eszméihez, Diderot, Voltaire, Rousseau tanaihoz, ugyanakkor gyorsan fejlődő korának is gyermeke. Mondhatjuk: felvilágosult romantikus. Kettős kötöttsége híven tükröződik a művészetek iránt megnyilatkozó érdeklődésében és finom fogékonyságában is. A zenében erősen vonzódik a klasszicizmushoz és a rokokóhoz, ízlését így fogalmazza meg: „(...) a kedvemre való muzsika csak egyszerű és kellemes lehet - azt mondhatnám: »valami pásztorinak kell benne lennie« .” Ismeri a korai romantikus irányzatot, Halévyt, Aubert-t, Bellinit, Lisztet, Paganinit, de kedvenc zeneszerzője Rossini, és kedvenc műfaja a romantikus nagyoperát megelőző „opera buffa” . A klasszicizmus, szentimentalizmus és rokokó az irodalmi ízléséből sem hiányzik, de itt erősebben hajlik az akkor kibontakozó romantika és annak közvetlen előzményei felé. Olvassa Grillparzert, Chateaubriand-t, Uhlandot, Scottot, Dumas-t, Hugót, E.T.A. Hoffmant, hogy csak néhány nevet ragadjunk ki olvasmányainak hatalmas köréből. És két író hat rá egészen elementárisan és magávalragadóan: Alfieri és Byron. Alfieri persze még nem volt romantikus, de ami Széchenyit megfogja belőle, az éppen az a magasra törő lendület, amivel rang- és

osztályos társa, a piemonti gróf elszakította a klasszicista dráma kötelékeit, és utat tört a romantikának. Széchenyi ízléstörténetében - mint senkiében - nem is az a fontos, hogy mit olvas, hanem hogy mit olvas ki abból, amit elolvas.

Byron nagy hódító útja a magyar irodalomban az 1840-es években kezdődik, Petrichevich Horváth Lázár könyve 1842-ben jelenik meg, és Byron hatása a második romantikus nemzedéktől Reviczkyig és Komjáthyig terjed. Persze nem előzmények nélkül, Vörösmartynál már az 1820-as évek második felében föllelhetők az angol költő nyomai. Széchenyi Byron-élménye azonban ezeket az előzményeket is megelőzi. Nem a tájékozottsága, hanem az ízlése, érzékenysége és fogékonysága figyelemreméltó: csaknem páratlan a magyar szellemi élet történetében, hogy valaki a kor vezető világirodalmi áramlatának középponti szerepet betöltő költőjét szinte a művek első kiadásával egyidőben ismerje meg, és - ami ennél fontosabb - dolgozza föl elméjében. A Manfred például 18I7-ben látott napvilágot, s Széchenyi 1818-ban már idéz belőle Naplójában.

Széchenyi nemcsak olvassa Byront, hanem megéli, átéli, azonosul vele. A társaságban Byronnak hívják, és még Németh László is „Byron testvérének” nevezi róla szóló könyvében. Ha a különbségek nyilvánvalók is - az angol költő radikálisabb politikai elveket vallott -, a rokonítás mégsem jogtalan: Byron ősei keresztes vitézek voltak, Széchenyié végvári katonák, s a magasabb célt ismerő életet örökölte mindkettő. Széchenyit Byron műveiben éppen a sorsvállalás egész lelket betöltő érzelmi felfokozottsága indítja meg. Nemcsak a stílus romantikája hat rá, hanem a művek mélyebb rétegeiből feltörő romantika: a létezés, a viselkedés, az életviszonyulás romantikája.

Felvilágosodás kori eszméihez romantikus fűtöttséggel ragaszkodik. Az életet végletes pólusok között szikrázó választások sorozatának látja: „A jövőmről gondolkoztam - írja a Naplóban. - Számomra két út marad nyitva. Gúzsba kötve és megláncolva idegen ügyek után futkosni (….) Vagy szabadon, függetlenül és önállóan névtelen és senki lenni (...), mindenre fittyet hányni, ami az önszeretetnek, hiúságnak hízeleghet, és minden kedvezésre, amit a rang, a renomé, és a cím adhat. - »Szolgálni vagy nem szolgálni, ez itt a kérdés« vajon nemesebb-é egy rabszolgai szolgálat minden sérelmét, igazságtalanságát és visszavetettségét bátran és erővel a sírig viselni, az egész életet feláldozni, magáról teljesen megfeledkezni, mindig engedelmeskedni, soha parancsolni, mindig szolgálni, soha úr nem lenni? - Vagy jobb minden köteléket, minden bilincset széttépni, és lenni világ ura? Vezérelj engem, csillagom, és mutasd meg, boldogságom hol található ha számomra egyáltalán van még boldogság!” Ez csakugyan a romantika szava, és Manfred tud választani, ha kell, vállalja a lelkiismeret óráit, vállalja a magányt, a megvetést, de a magassághoz, hol – úgy gondolja - lenni rendeltetett, hű marad. A Napló pedig azért nagyszerű írói munka, mert a választás szüntelen előtörő kényszere sokféle hangon szólal meg benne. Fölhangzik költőien, pátosszal, lángolón, nemes sugárzással, és fölhangzik gúnnyal, iróniával, kedves humorral is. De az elszántság olyankor sem lankad.

A reformkor külföldiek számára alighanem teljesen érthetetlen fogalmát Széchenyi embersége és magatartása alapján lehet meghatározni: aufklärizmus magyar talajon a romantika korában. A felvilágosodás és a romantika kereszteződése a magyar társadalmi haladás előmozdítása érdekében. Rousseau és Alfieri, Voltaire és Byron csak úgy és annyira hatnak Széchenyire, amennyire alkati tulajdonságai, származása, osztály-hovatartozása, életterve megengedi. Az értelem nyilát a lélek lángolása fékezi, az indulat áradata pedig az értelem gátjain akad fönn. A felvilágosodás és a romantika a reformer magatartásban találkozik össze Széchenyi elméjében.

A romantikus hősi elszántság fáklyája lobog, amikor Wesselényivel megalapítja „erényszövetségüket”, és leszögezi, hogy, nekik a „filozófia templárius lovagjaivá” kell válniuk. De alig lobban lángra a fáklya, máris ott terem az aufklärista nevelő: tudomására jut, hogy megszökött Wesselényi vadásza, mivel a gyakori ütlegelések miatt nem bírt megmaradni a bárónál. Szökésekor ki nem adott fizetése fejében magával vitte urának óráját is, így ha nyomára jutnak, még bizony börtön vagy akasztófa vár rá. Az eset megrázza Széchenyit és keserűen jegyzi meg: „Nem, mi nem születtünk reformátoroknak - előbb mi magunkat kell megreformálnunk. Látogatnunk kell az alázat, az önmegtagadás iskoláját.” Az epizód értékelése, Wesselényi viselkedésének elmarasztalása a felvilágosodás ideológiájában gyökerező liberalizmusra vallott, az szólalt meg a megoldásul javasolt önnevelés gondolatában is. A szóhasználat, a gondolat frazeológiája azonban fényt vet Széchenyi neveltetésének alaprétegére: a keresztény erkölcstanra.

Reformerségének tulajdonságairól könyvtárnyit írtak már. Itt most két vonását emeljük ki. Az egyik: gyakorlati szemlélete. Azt hihetnénk, hogy a „filozófia templáriusa” ábrándos tekintetű, álmodozó idealista. Voltaképpen pontosan tudja, amit majd a modern politikaelmélet dolgoz ki,

hogy mi a különbség a végcél, a stratégia és a taktika között. Amit ekkor még csak a vérbeli gyakorlati emberek éreznek, ösztönösen. Hogy az igazi választóvonalak nem a távoli jövő tervrajzában húzódnak a különféle gondolkodású emberek között, hanem a karnyújtásnyira levő, végrehajtható cselekvésekben. Kell tehát egy arkhimédészi pont, ahonnét kimozdítható a világ: kell egy látszólag jelentéktelen, ártalmatlannak tetsző javaslat, aminek megvalósításában megfelelő egyetértésre lehet jutni: és akkor megindul a társadalmi átalakulás gépezete. A javaslat, ami mellé Széchenyi támogatólag odaáll: játék, nagyurak szórakoztatása. A lóverseny. Csakhogy a lóversenyhez ló kell, a lóhoz fejlett ménesnevelés, ahhoz haladott mezőgazdaság, előrelendülő pénzélet, hitelpolitika - és már gördül is előre az ország szekere. Amikor húsz évvel később, 1848 szeptemberében a horvát bán csapatai átlépik a Drávát, és elindulnak észak felé, Széchenyi halálos rettegésben él, végveszélytől tart, és nem ok nélkül teszi felelőssé önmagát: a folyamatot, amely - már szándéka ellenére - a függetlenség és haladás fegyveres harcához vezetett, csakugyan ő indította el. Könyvei dacára nem ideológusa, hanem első gyakorlati kezdeményezője volt a mozgalomnak.

Forradalomellenes. Nemcsak nem hisz a forradalom sikerében, nem is bízik abban, hogy forradalom útján meg lehet oldani a legfontosabb társadalmi kérdéseket. Ezt a véleményét a francia forradalom és az utána következő idők tapasztalatából szűri le. Legfontosabb társadalmi kérdéseknek is másokat ítél, mint a forradalmárok. A történészek szerint az ipartelepítéstől a trónfosztásig Kossuthot igazolta az idő, és hogy akár csak a század második felének gazdasági fejlődése is megvalósulhasson, ahhoz el kellett előbb menni 1849; április 14-ig. Perújrafelvétel nélkül állíthatjuk: egy fontos elvben azonban mégis neki volt igaza, és ezt ki kell emelnünk, amikor a reformer naplóját értékeljük.

Ez az elv a minőség elve. Előlegezve a szót és vállalva a kortévesztés ódiumát, azt mondhatjuk, hogy Széchenyi beszél elsőnek a minőség forradalmáról. Száz évvel Németh László előtt. „Magyarországon minden javítás kárba veszett, és csak az talál lelkes hívekre, aki Nádudvar környékét bájosabbnak találja Nápolyénál, s a Bakatort jobbnak a Madeiránál. - Orczy Lenci egy megcsontosodott, még úgy véli, hogy a közgadaságban csak a mennyiség számít és soha a minőség. Tsak sok legyen.” Ez még csak elejtett megjegyzés, 1820-ból, és évekbe telik, míg kihajt belőle a gondolat már nemcsak a gazdaságra, hanem az egész életberendezésre vonatkoztatva -, és egész kis esszét kerekít köréje, nem kevésbé jelentőset, mint Németh László a Tanúban. Sőt, történelmileg helyesebb feltevésekből indul ki.

1823. május 9-én érkezik Mikére Somssich Pongrác, később somogyi alispán, majd baranyai főispán udvarházába. Ahogy szétnéz, szemébe ötlik a ház hozzá nem értésből eredő ügyetlen berendezése. Somssich szeretné, ha úri kényelem venné körül, de nem tudja, hogy hogyan kell megteremteni. A szándék érzékelése és a kudarc látványa indítja el a gondolatmenetet. Az emberek sok mindenhez értenek minálunk, de mindenhez csak egy kicsit, az ismeretek nem megalapozottak. De hát minek is szentelhetnék magukat teljes lélekkel? A mezőgazdaságnak? Igazi fejlesztéséhez hiányzanak az alapfeltételek. A jognak, az ország közigazgatásának ? Olyan monarchiában, melyben lázítónak, bujtogatónak tartják a magyart, és csak a hízelgőknek áll a világ, ez is lehetetlen. Amíg nincsenek jogok, amíg nem lehet követelni és ragaszkodni, amíg „minden lélegzetvétel csak kegyelemből élvezett”, addig az emberek nem találhatják meg a hajlamuknak és képességüknek megfelelő cselekvés terepét. Hiányzik a „foglalkozáshoz fűződő érdek” , és amíg az meg nem teremtődik, addig minden egyéniség félbemarad, különcködésekre kényszerül. A jogrend kivívása, a fejlődés sínre tevése, a reformok végrehajtása, a nemzet üdve egyáltalán nem végcél Széchenyi elméjében, hanem alapfeltétel. A magasabb, távolabbi cél a harmonikus, teljes értékű emberi élet kivívása, amelyben helyreáll a foglalkozáshoz fűződő érdek, és mindenki sajátjának érzi a társadalmat, az országot, amelyben él és dolgozik.

Széchenyi Magyarországot hulló csillagnak látja. A népeknek életkoruk van, vannak fiatal népek, vannak férfikorban levők és vannak aggastyánok, melyeknek ereiben a vér bágyadtan kering. Ifjú Franklin Amerikája, férfikorban van az érett Franciaország és Anglia, s Magyarország minden jel szerint az aggastyánok közé tartozik. Megfiatalítása volna szép feladat. Hazafiságát, magyarságát rendeltetésnek tekinti. Egyáltalán nem lelkesedik sem az országért, sem a népért, sem a hangoztatott magyar erényekért és kultúráért. Úgy viselkedik, mint aki csöppet sem rajong érte, hogy magyarnak született, de ha már ez történt vele, fölemelt fővel vállalja minden következményét. S bízik az értelemben, vagyis bízik a változtathatóságban.

„Sajátságos, Magyarország csaknem a legkevésbé tetszik nekem minden országok közül, miket ismerek. Ha Sopronból Bécsbe utazom, az ausztriai rész jobban tetszik, ugyanígy, ha Pestről megyek Bécsbe, - és csinosabb is sokkal. Midőn Sárospatakon át Lengyelországba mentem, - Duklán által - kiváltképp feltűnt nekem Lengyelország kultúrája, összevetvén a mi barbárságunkkal. Ugyanezt éreztem, midőn Nagyváradról Fekete Tón által Erdélybe utaztam. - Két évvel ezelőtt Horvátországban kivált a Sziszektől Zágráb felé vivő út bűvölt el, - és ugyancsak megijedtem a poros, hamuszürke, rendezetlen öreg pátria láttán, midőn Zákánynál tulajdon birtokaimon ismét földjére léptem. - Ezúttal [ti. egy szerémségi utazás alkalmával, 1830-ban, K. Z.] ugyanígy éreztem - habár szívesen meggyőztem volna magam az ellenkezőjéről, - és a Szerémség, - a vidék zöldje, buja tenyészete, a jó utak, eleven sövények, bájos házak etc. olyannyira kontrasztban állottak az »Extra Hungariam etc.« földjének árterületeivel és műveletlen síkjaival, hogy mélységes bánat lett volna úrrá rajtam, - ha a végzet hatalma tartana bennünket degradációban, nem a mindennél megindítóbb butaság.”

Széchenyi a végzetszerű sors helyett a változás és nevelés kategóriáiban gondolkodik. Nemzedéktársai közül Kölcsey rokona, a jelent és a múltat teljes kritikával szemléli, reményt a jövőből merít. Támadják is munkáit nemzetostorozó hangjáért, kipellengérező hajlamáért. „Lovakrul könyvemről sokan mondják: mégsem rendjén való honfitársainkat, hazánkat nevetségessé tenni - egyébiránt mi sem könnyebb dolog. - Én azonban úgy vélem, nemcsak rendjén való, hanem kötelesség is az elbizakodottságot, az önzést, a hiúságot etc. leleplezni, megbüntetni! - A másodikat képtelenségnek tartom, kivéve ha a haza valóban nevetséges. Egy angol, egy amerikai, akár a legnagyobb tehetséggel is, megtehetné-e? Azt hiszem, nem.”

Széchenyi nagy író volt, aki midőn témájára lelt, megtalálta a témához illő műfajt is. Egészen fiatal korától kezdve szeretett volna költő lenni, hogy a poézis nyelvén fejezze ki magát. Nagy regényeket és nagy költeményeket írhatott volna, ehelyett sorsát, rendeltetését vállalva az ország gazdasági berendezkedéséről, társadalmi állapotairól, a változás kívánatos üteméről és irányáról írt tanulmányokat, röpiratokat, könyveket. A Napló és a döblingi Nagy Szatíra a kivétel: ezek csakugyan szépirodalmi művek.

A Napló a memoár és konfesszió műfajába tartozik, gyökerei az európai próza kezdeteinél találhatók. Nálunk különösen gazdag hagyományai vannak, azt is mondhatnánk, hogy a magyar prózának ez a leggazdagabb és legmagasabb rendű ága: s még regényeinkben is gyakran fölfedezhetjük a konfesszió ágostoni szellemét. Széchenyi Naplójamég töredékes voltában is a legbecsesebbek közé tartozik. Nem túlzás, ha Bethlen és Rákóczi fölé emeljük. Különösen megragadók esszészerű elmélkedései, melyekben lelki válságait tárgyalja meg önmagával, vívódásait rögzíti papírra, szándékairól, terveiről, eszméiről, filozófiájáról számol be. Egész kis értekezéseket sző a Napló menetébe a jóról, a tökéletesről, a szerelem misztériumáról stb., és ezeket talán érdemes lenne egyszer egybevetni akár a nála tizenkét évvel fiatalabb amerikai kortársának, Emersonnak az esszéivel, elmélkedéseivel is. De nemcsak finom megfigyelések, eszmefuttatások találhatók a Naplóban, hanem regényes részletek is: útirajzai (például a trappista kolostor leírása) vagy a Beleznay család romantikus rémtörténetének elbeszélése.

Széchenyi irodalomtörténeti jelentősége azonban messze túlvezet a Napló vagy aNagy Szatíra esztétikai-irodalmi érdemein. Igazi jelentősége abban van, hogy nem írta meg regényeit, drámáit és költeményeit, hanem, amikor rátalált tárgyára: az ország nemzeti reformok útján való fölemelésére, akkor megtalálta a tárgyhoz méltó műfajt. A publicisztikát. Nem regényekkel, drámákkal, költeményekkel akart mozgósítani , hanem a mozgósításra alkalmasabb publicisztikai irodalommal.

Bessenyeivel kezdődik és Kemény Zsigmondig terjed a magyar társadalmi publicisztika nagy íve, aztán valami elromlik, elszakad a magyar szellemi életben, és a publicisztika feladatkörét, a nemzeti-társadalmi mozgósítás szerepét az 1850-es évektől kezdve a szépirodalomnak kell átvállalnia. Gyulai már 1853-ban leszögezi, hogy nálunk „az irodalom lőn a nemzetiség védangyala és szellemünk életnyilatkozatainak egyedüli központja”. (És e gondolat előzményei jóval korábban megjelennek.) Széchenyi még nem ismeri ezt az imperatívuszt. Ö még nyíltan, a publicisztika nyelvén fogalmazhatja meg a mozgósítás szavát. Regény, dráma, költemény másra való: a nemzet esztétikai kultúrájának nevelésére. Ha a pénzéletet és a mezőgazdaságot kell rendbe tenni, akkor röpiratban kell véleményt nyilvánítani. Ma már csak ábrándozhatunk, hogy mi lett volna, ha a fonal nem szakad meg, ha a magyar publicisztika továbbviszi, továbbviheti ezt az elhallgatott reformkori hangot, és szépliteratúránk megkíméltetik a feladatvállalás kényszereitől. Bizonyos: a baudelaire-i életélményeket nem fél évszázados késéssel dolgozta volna föl a magyar szellemi élet.

Széchenyi muszáj-Herkules volt. Nem első és nem utolsó a magyar történelemben. Napló-jában az a legmegindítóbb, hogy mennyire nem akart a magyar sors Manfredja lenni, nem az önkínzó életre, nem a magányos küzdelemre készült, csak amikor nem volt más választása, akkor fogadta el a kihívást. Harmonikus, teljes életre vágyott. „A boldog házasságot a föld legnagyobb üdvének tartom! - írta. - És azt hiszem, az ember megházasodva, és biztos, nyugodt boldogságban, mikor ezért már nem kell aggódnia, a leginkább képes hazájának és embertársainak egy bizonyos és igazi szolgálatot tenni.”

Nem ő választotta a szirtfokot, melyen egyensúlyoznia kellett, hanem a mélység nyílt meg alatta, amikor elkezdte munkáját. Vállalta a sors által kijelölt szerepet, de pontosan tudatában volt, hogy az ügynek mennyire nem válik előnyére, ha csak szerepvállalás árán lehet előmozdítani. Az ügy annál biztosabb, minél kiegyensúlyozottabb, minél teljesebb értékű egyéniségek képviselik. A lemondás, bármi okból történik, kárára van a szolgálatnak. Széchenyi nem volt az önfeláldozás híve, nem akarta a szerelemért feláldozni életét, a szabadságért és hazáért pedig a szerelmet. Életet, szerelmet, hazát egyszerre keresett - és az igazi szerelmet későn, vagy talán soha nem kapta meg, a haza üdve helyett a szabadságharc elbukását látta, az életét pedig magának kellett kioltania a döblingi magányban.

1978