Párhuzamos történetek

Párhuzamos történetek

(József Attila, Nyugat, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső)

Új Dunatáj, 2005/2 20-46 és 2005/3 5-35.

PÁRHUZAMOS TÖRTÉNETEK, 1933

- József Attila, Nyugat, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső –

BÉKÉS JANUÁR?

Nyugat. Szerkesztik: Móricz Zsigmond és Babits Mihály

XXVI. évfolyam 1. szám – 1933. január 1.

1. oldal: Babits Mihály: Beteg-klapancia

Látom a ködöket,

téli reggeleket,

hétfőket, keddeket,

napokat, heteket...

Nem irok verseket,

beteg vagyok, beteg.

2. oldal: Móricz Zsigmond: Újévi köszöntő

„A napokban Szegeden voltam. (…) Mentem az utcán és megszólalt egy hang:

– Édesapám, adjon egy kis kenyérre valót, – ma még nem ettem.

És ezt egy ősz öreg ember mondta könyörögve és a hidegtől remegve, nekem, aki fia lehetnék.

Hát ez nem lehet. Így nem szabad világot fenntartani. Az a társadalom, amelyik az öregeket kidobja az utcára, hogy azok valóban második gyermekségüket érjék meg, sírva és halálra váltan, – és mint kisgyermekek könyörögjenek egy falat kenyérért, – ez nem társadalom.”

4, oldal: Kosztolányi Dezső: Önmagamról

„Tudom, hogy a l’art pour l’art-nak manapság világszerte «rossz sajtója van». Tudom, hogy az esztétika – az aisthesis, mely ősi értelmében az észrevevést jelenti, az érzéki és érzékletes szemlélődést, – gúnyszóvá lett ebben a csodálatosan elvakult és csodálatosan alacsony században, mely tulajdon szellemtelenségét és lelketlenségét gyűlöli benne s az esztéta, aki mindenkor az érzéki és érzékletes teremtő volt, szintén csúfnév, egy puhánynak, egy kákabélű, nyálas, félkegyelműnek a csúfneve. Tudom, hogy a világon és az emberi dolgokon való öntelen elrévülést szavakkal való játéknak minősítik a tett szélhámosai, a népszerűség kis vámszedői, mintha szavakkal játszani nem annyira volna, mint magával az élettel játszani s mintha a szavak nem volnának oroszlánok, melyek már óriásokat is széttéptek. Semmi okom sincs megtagadni hitemet ezekben a mostoha időkben. Az elefántcsont-torony még mindig emberibb és tisztább hely, mint egy pártiroda. (…)

Nem szeretném, ha bátorságnak tekintenék, hogy lándzsát törtem a homo aestheticus mellett, akit mostanában általánosan lenéznek és gyűlölnek. Ezt az ítéletet vissza is kell utasítanom, mert morális ítélet s minden morál merőben idegen lényemtől, meg is vetem. Gyávaság se lett volna, ha nem vállalom azt, amit eddig minden sorommal hirdettem. Rút lett volna. Ezért úgy vallottam, amint vallanom kellett. Homo aestheticus sum.”

A SEMMI ÁGÁN

A párizsi Fernand Hazan kiadó 1958-ban indított egy kisalakú füzetsorozatot L’Art Japonais címmel. Ennek harmadik füzetében látható a következő kép. Közel a bal felső sarokhoz, ki tudja honnan, a semmiből belóg egy ágacska, alsó vége csaknem leér a kép aljáig, s az űrben, a semmiben lógó ágacskán, a kép közepén ül egy madárka. Mozdulatlan ül, nem néz, nem bámul sehová, csak egyszerűen van. Létezik. A semmiben, az űrben, a létezésben. Az ágacskán és rajta kívül sehol, semmi. A teljes és tökéletes magány.[1]

                     A semmi ágán ül szívem,

                     Kis teste hangtalan vacog,

                     Köréje gyűlnek szelíden

S nézik, nézik a csillagok.

Nem valószínű, hogy József Attila ismerte  a  zen buddhista festészetet, a képet egy 17. században élt japán szerzetes, Sokwado, készítette. De ismerhette volna. A 19. század végén, a 20. század elején – az impresszionizmus és szecesszió korában - az európai szellemi élet már megismerkedett a japán művészettel: Givernyben, ahogy megyünk fel Claude Monet múzeummá alakított házában az emeletre, a lépcső falán a nagy japán festők képei láthatók. Elvileg József Attila is ismerhette volna a régi japán piktúrát, mely aztán az ő halálát követő évtizedekben újra oly nagy hatást tett az európai gondolkodásra. De erre nincsenek  adataink. A  japán festmény és József Attila verse között csak a véletlen épít analógiát. Ez a véletlen azonban  támogatja azokat, akik Bori Imrétől kezdve az egzisztencializmus vonásait vélték felfedezni József Attila versében.[2]

A Lassan, tűnődve immár kultuszvers. „Nem véletlen, hogy Németh Andor a Szép Szóban 1938-ban megjelent tanulmányának ezt a címet adta: A semmi ágán. „A kifejezés jelképes lett, a József Attila-i költői életsorsot és egyfajta általános emberi léthelyzetet jelölve„ - írta Szigeti Lajos Sándor.[3]  Bacsó Béla lelki önarcképnek láttatja a verset: „ A költő magát fejezi ki a tájban, ahol szinte semmi sincs, a horizont végtelenségének képe a lélek végességét rejti, a fogódzók nélküli táj szabad horizontja a lélek szabadságvesztését idézi.”[4]

A vers először a Nyugat 1933. április 1-i számában jelent meg. Akkor a folyóiratot – belső viharok után – már Babits Mihály egyedül szerkesztette. (Erről lesz még szó.) Noha a kolofon az övé mellett Gellért Oszkár nevét is szerkesztőként tüntette fel, ő volt a szellemi irányító és egyszemélyi döntéshozó. Mondjuk kereken: ő közölte a verset. József Attila 1929 óta ekkor jelent meg először a Nyugat hasábjain, csaknem négyévi szünet után. 1930-ban szakadt meg kapcsolatuk egymással, annak következtében, hogy József Attila egy kritikai írásában megtámadta Babitsot, amiről még ugyancsak lesz szó.[5] 1933-ban mintha oldódott volna a köztük lévő rossz, még annál is rosszabb viszony. Babits a Lassan, tűnődve után még  három József Attila-verset adott közre  abban az évben, a Mint gyermek…-et, A bűnt.  És ő közölte az Ódát is, mely méltán tartozik József Attila egész költészetének leghíresebb és legszebb versei közé.

Még azt is lehet mondani, hogy túlságosan  szép, az önfeledt szerelem, a szerelemi önfeladás, a lángolás olyan flamboyant verse, melyet a romantika elmúltával már keveset írtak. A modern szerelmi költészet Ady óta a szerelmet, mint küzdelmet, önzést és fájdalmat okozást is bemutatta. „Semmiért egészen” – írta Szabó Lőrinc 1931-ben a szerelemnek arról az oldaláról, melyet a szelíd romantika ugyancsak elhallgatott, a szerelem rettenetességéről. Szép rettenetességéről.

Szabolcsi Miklós részletes verselemzése más irányba visz. Ő nem a szerelmi lángolás, nem a romantikus érzelmi oldal hangját érezte alapvetőnek a vers szöveghagulatában, hanem a testiség, a testi szerelem, a szeretkezés  – a magyar lírában (legalábbis akkor még) ugyancsak ritka – megmutatkozásaként olvasta a verset: „Első rétegében – írta - szerelmi vallomás, erotikus aktus – voltaképpen egy elképzelt szerelmi egyesülés leképezése -, úgy is fogalmazhatnám: egy vágyott koitusz verse. A szerelmi csúcspontot, beteljesülést kétszer is eléri a versben: de leginkább az 5. szakasz végén: („te egyetlen, te lágy / bölcső, erős sír, eleven ágy, / fogadj magadba!...”) – ahol a három pont az aktust jelzi, majd a zárójeles rész a posztkoitális állapotot – az extázist és felébredést.” [6]

         Megint más szempont vetődik fel a vers (több részből álló ciklus-vers?) zenei hatású befejezésével kapcsolatban. Amikor az archaikus költészetben elkezdtek elkülönülni egymástól a költői formák, az óda volt az első egyéni éneklésen alapuló verses alakzat, dal -  és pengetős hangszerrel kísérve adták elő. Eleinte nem kellett hozzá ünnepélyes formában kifejezett, emelkedett tartalom, ezt  csak sokkal később, az európai költészet kívánta meg. Eredetileg olyasmi volt az óda, mint az a Mellékdal, mellyel József Attila befejezte versét. Éneklésre alkalmas, szabályos metrikájú sorok, szabályos strófák. A hosszú szerelem-érvelés szinte tiszta zenébe vált át ebben a befejező részben. Ahogy Somlyó György írta: „ /A / végig intellektuális  és himnikus feszültségű rapszódia váratlanul és hirtelenül egy könnyedén csapongó dallá csendül, mint a nagy hegedűversenyek kádenciája, s a bonyolult rímelésű és mondatszerkezetű, szabadszárnyalású strófák egy szabályos párrímes népdalformában érnek véget”.[7]

Visz a vonat, megyek utánad,

talán ma még meg is talállak

talán kihűl e lángoló arc,

talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!

Íme a kendő, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad,

Ahol én fekszem, az az ágyad.

SZERKESZTŐVÁLTÁS

Amikor Osvát Ernő 1929 októberének végén szíven lőtte magát leánya halálos ágyánál, a folyóirat olvasóinak nem volt fogalmuk arról, milyen utódlási harcok indultak el a munkatársak belső köreiben. A részvények többsége végül Móricz Zsigmond kezébe került, de megállapodás szerint osztoznia kellett a szerkesztésben Babits Mihállyal. Békés együttműködésük nem sokáig tartott. Már 1930 januárjában összekülönböztek, Babits úgy érezte, Móricz háttérbe szorítja őt, és kisebbíteni igyekszik a szerkesztői területét. A Múzeum kávéházban ültek le, hármasban Gellért Oszkárral, hogy megbeszéljék Babits sérelmeit. Babits ingerülten, izgatottan beszélt, Móricz egy szót sem szólt, némán hallgatta a szemrehányás-áradatot. Gellért Oszkár azt írja, hogy Móricz hallgatása olaj volt a tűzre, Babits egyre hevesebben belelovalta magát mondanivalójába, már-már olyan sértő szavakat vágott Móricz fejéhez, hogy Gellért attól tartott, Móricz tettlegesen fog elégtételt venni. De Móricz meg sem mozdult. Amikor Babits felállt és elment, Móricz azt mondta Gellértnek: „- Hiszen beteg. Nem láttad, hogyan forogtak a szemei? Önkívületben volt”.[8] Másnap levelet írt Babitsnak:

„Kedves Mihályom, a tegnapi jelenetnek nem szabad többé ismétlődni egész életünkben, erre mind a kettőnknek törekedni kell.”[9]

Újra megállapodást kötöttek, minden számban 2-2 ív szerkesztése jut mindkettőjüknek. A béke ezúttal sem sokáig tartott, a sérelmek folytatódtak. Babits írt egy vadnaturalista novellát, Bodri és Pityu címmel, amit az olvasók Móricz-persziflázsként olvastak, Móricz megírta a novella ellenpárját, amolyan”így írok én” indulattal (Pityu és Bodri). Hamar odalett Móricz nagy nyugalma is, kilátásba helyezte, hogy kilép a szindikátusból, leveszi nevét a lapról: Babitsot nagy költőnek tartotta, de nem tudott vele szerkesztőtársként együttműködni. Babits maradék türelme fogyott el előbb, szeptemberben ő lépett ki a szidikátusból, ami azt jelentette, hogy továbbra is ott szerepelt a neve Móriczé mellett – a Nyugat mindig kínosan őrizte kifelé, az olvasók felé a belső egység látszatát - tovább irányíthatta a vers- és kritikai rovatot, de a folyóirat szervezeti, szervezési ügyeibe nem szólhatott többé bele ezek, egyedül Móriczra tartoztak.

Móricz ettől kezdve lényegében egyedül vitte tovább a lap ügyeit.[10] Nem is akárhogyan. Országos szervező körutakra indult, üzleti hirdetéseket szerzett, felolvasásokat tartott, beadványokat, kérelmeket fogalmazott, igazi menedzser lett belőle. Megalakította a Nyugat-barátok Körét, újraindította a Nyugat 1913 óta  lényegében szünetelő könyvkiadóját. Amikor Osvát meghalt, az előfizetők száma 600 körül mozgott. Ezt a számot Móricz 1931-re feltornászta 2000-re, sőt valamivel még magasabbra is. Közben beütött a világgazdasági válság. Elkezdődött a lap anyagi helyzetének hanyatlása. Az előfizetők száma a 2000-ről visszaesett nyolc és félszázra.

         1933 első heteiben beállt a csőd. Már Móricz személyes vagyonát, a leányfalusi házat fenyegette. A Nyugat részvénytőkéje 25 ezer pengő volt, tartaléktőkéje ugyancsak 25 ezer, az adósság azonban már 61 ezer pengőre rúgott. Gellért Oszkár, akinek a testvére, Gellért Hugó amolyan hivatalvezető volt a kiadóhivatalban,  fenyegetőzni kezdett: már-már bűnügyi eset forog fenn, állította, felelősségre fogják vonni az egész igazgatóságot, de elsősorban annak elnökét, vagyis Móriczot.  Móricz ártatlan volt, sem a szerkesztésért, sem megjelent írásaiért nem vett föl honoráriumot, neki is nagyobb összeggel tartozott a Nyugat. Azt hitte, talán  naivitásból, hogy a  könyvelési, számviteli ügyek nem tartoznak rá, nem felelős értük. Az elébe tett  pénzügyi mérleg valóságos puccsként érte, miért nem figyelmeztették? Akik a kiadóhivatalban a  pénzügyi kiadások, számlák adminisztrálását végezték, Gellért Oszkár és testvére, Hugó, miért nem szóltak, miért most egyszerre hozakodtak elő a csődhelyzet számoszlopaival? Gellért Oszkár elég furcsa kibúvót ajánlott, ha Móricz átadja neki részvényeit, akkor megmenekülhet.  Mitévő legyen? Hagyja megszűnni a folyóiratot, vagy adja át saját részvényeit valaki másnak? Gellértnek nem. Akkor inkább Babitsnak adja. Az igazság az, hogy nem is tehetett másképp, megállapodásuk szerint Babitsot illette az első ajánlat. Így is történt. Hogy hogyan, az lépésről lépésre rekonstruálható az évtizedek során közreadott dokumentumokból.[11]

Móricz február 7-én lemondott részvényeiről Babits javára, aki nyomban továbbadta azokat Gellért Oszkárnak. Móricz szerette volna családi vállalkozássá alakítani a Nyugat ügyintézését, megpróbálta bevonni két lányát, Virágot és Gyöngyit. Most, amikor megvált a laptól, Gellért kérte (talán álnokul, talán őszinte kedvességből), hogy legalább Gyöngyit hagyja ott a szerkesztőségben. – „Az én lányom nem arra való, hogy hivatalnoknője legyen Babitsnak” – válaszolta Móricz.[12] Február 8-án pedig ezt írta naplójába:

„Tegnap este aláírtuk a szerződést, hogy az egész Nyugatot, úgy ahogy van, odaajándékoztam Babitsnak. Legyen vele boldog. Betegen fekszik még mindig. Gellért közvetítette a dolgot. Mikor hazajöttem, felhívtam telefonon, s gratuláltam neki a vállalkozásához. Még nem voltam eléggé felszabadult, indulat volt bennem annyiban, hogy gúnyt, kárörömet s haragot is éreztem. 

Ma reggel úgy ébredtem, mint egy szabad ember, akit kieresztettek a börtönből, ahol már elvesztette a tájékozódóképességét is e világ dolgai felől (…) 

Még be kell mennem az irataimért. A gyerekek leszámolását is meg kell csinálnom, s akkor …alászolgája…”[13]

Móricz azon a napon visszavonult a Nyugattól: egyelőre meghagyta nevét a főmunkatársak között, de többé nem adott írást a lapnak, s 1936-ban a nevét is levétette. 1933. február 24-én a Nemzeti Színház bemutatta a Murányi kalandot, melyen az utolsó hónapokban dolgozott.

Gellért Oszkár tehát 1933. februárjában végül elérte Babitson keresztül, amit szeretett volna elérni, hogy Móricz részvényei az ő kezébe kerüljenek. Ő lett a Nyugat legnagyobb részvényese, a részvények kétharmadát birtokolta. (Az egyharmad Fenyő Miksa kezében maradt.) Ettől a pillanattól lehetett volna a Nyugat főszerkesztője. De nem lett. A neve ezután Babitsé mellett szerepelt szerkesztőként a kolofonban, de mindenki tudta, hogy a szellemi irányítást Babits Mihály szerezte meg e borongó téli napon, és meg is tartotta haláláig.

Babits akkor már szellemi nagyhatalom volt. Irodalmi munkássága, költészete, regényei, esszéi, tanulmányai már régen kiemelt szerepre jelölték, de 1928 óta, műveinek szellemi hatalmához egy intézmény hatalma is hozzájárult, a Baumgarten Alapítvány, melynek kezdettől ő töltötte be az un. „irodalmi végrehajtó” tisztét (Basch Lóránt volt az „alapítványi ügyvivő”).[14] Noha az Alapítványnál működött egy tanácsadó testület, a Baumgarten-dijak évi odaítélését elsősorban neki, az ő személyének  tulajdonította az irodalmi közvélemény. A folyóirat és az Alapítvány ügyei nem keveredtek össze, nem is keveredhettek, az Alapítvány mégis biztonságot adott, fel nem használt támaszul mégis szerepet töltött be a Nyugat további életében.

ÉTELEK ÉS KÉRVÉNYEK

József Attila a sajtos makarónit szerette legjobban.[15] A „libasült” csak versben szerepelt és az elérhetetlen vágyak  közé tartozott.  A sajtos makaróni volt  az elérhető valóság, igaz, túlzás lenne azt állítani, hogy  állandó és szilárdan biztos valóság. Nem tudunk olyan évről – a Gát utcától kezdve – amikor visszatekintve azt mondhatta volna, hogy, na ez olyan jó év volt, hogy bármelyik nap megengedhettem volna magamnak egy jó tányér sajtos makarónit, ha kedvem tartotta volna. Ha arra fájt volna a fogam, akár minden nap megehettem volna egy jó tányér sajtos makarónit. Nem, ilyen év nem akadt. Az 1933-as év sem ilyen év volt. Még 1932 karácsony előtt levélben kereste meg Hatvany Lajost és arra kérte, hogy juttasson egy télikabátot Szántó Juditnak.

„S ha Laci Bátyám még karácsony estére elküldené neki (Bp. VI. Székely Bertalan u. 27. III. 47), úgy szegény Jutka valóban ünnepelhetne éspedig boldogan.”[16]

1933 januárjában Babits Mihályhoz fordult levéllel.

„Körülményeim arra kényszerítenek, hogy megkérjem Önt, mint a Baumgarten irodalmi Alapítvány gondnokát, legyen segítségemre az Alapítvány anyagi erejével. Kérésem okát – szinte a költői szemérem maradványa nélkül – a következőképpen vélem előadhatónak.

 Feleségemmel együtt hosszabb idő óta a szó szoros értelemében  éhezünk (…) pl. tegnap este vacsora és cigaretta nélkül lévén , olyan száraz kenyérdarabokat szopogattam, amelyeket  a feleségem prézlinek rakott el régen. Tartozom azzal, hogy nem az éhség vitt erre, hanem a cigarettahiány. Az éhséget megszoktam.”[17]

Babits ősz óta beteg volt, izületi bántalmak kínozták, novemberben már alig tudott mozogni, januárban tovább fokozódtak a fájdalmai.[18] József Attilának 1931-ben és 1932-ben is jelent meg verseskönyve, de egyikre sem kapott sem „kis”, sem „nagy” Baumgarten-díjat. Megalázkodó kérelmére most az Alapítvány kiutalt számára 300 pengő segélyt. Feltételezhetőleg az év végén, vagy 1934 elején újabb 400 pengőt kapott.[19] Köszönetmondó levelébe igyekezett belefogalmazni bocsánatkérését az 1930-as un. Tárgyi kritikai tanulmányért, amellyel – ismerve érzékenységét és hiúságát – halálosan megsértette Babitsot. [20]  Az igazsághoz tartozik, hogy nem József Attila volt az egyetlen, aki azokban a hetekben pénzt kért tőle, mások is hasonló kéréssel fordultak hozzá. Mivel a díjakat mindig januárban osztották ki ünnepélyes keretek között, a kimaradtak közül többen is fölkeresték a kuratóriumot. 1933 januárjának végén Németh Andor, Sassy Csaba, Füst Milán, Telekes Béla, ha nem is oly drámai, de némiképp hasonló tartalmú levelét olvashatta Babits, mint amilyet József Attilától kapott. Illés Endre nem pénzt, hanem állást kért, az Alapítvány könyvtárosa szeretett volna lenni. Füst Milán többek között a következőket írta:

 „Mihályom, - rosszul megy nekem, be kell érnem azzal, hogy ennyit mondjak. Oly rosszul, hogy én, aki magam sosem emeltem szót magamért, most Hozzád fordulok, azzal a kéréssel, hogy juttass nékem is valami kis adományt (…)”[21]

Ma már nehéz lenne megbecsülni, mire futotta és mire nem a  300 pengőből. Azt azonban tudjuk, hogy augusztusban Judit és ő már öt havi lakbérrel tartoztak a Székely Bertalan utcai lakásban, a tulajdonos felmondta a bérletet, egyszerűen kidobta őket. A véletlen jött József Attila segítségére, Berény Róbert, aki  a nyarat Zebegényben töltötte, felajánlotta, hogy amíg nem jön be Budapestre, lakjanak az ő Városmajor utcai villájában. Semmit nem kell  fizetniük, nemhogy lakbért, de a gázt és  villanyt sem, csak a villában lakó szakácsnénak jár  havonta 30 pengő.[22] Judit ennek hallatán is elsápadt, de sem előtte, sem utána nem laktak ilyen fényes körülmények között. Októberben vége szakadt  paradicsomi állapotnak, visszajött Berény, nekik pedig menniük kellett. Akkor bérelték ki a Korong utcai manzárdszobát, amelynek szűkös kicsinységéről, a repedt wc-deszkáról  a visszaemlékezők és az irodalomtörténészek sokat írtak. A költözésre már nem futotta, József Attila  ekkor ismét segélyért folyamodott, ezúttal Hóman Bálint miniszterhez intézett kérvényt, és 150, azaz egyszázötven pengő kiutalását kérte.

„Talán szükségtelen megjegyeznem, hogy ilyen rendkívüli kéréssel nem fordulnék Nagyméltóságodhoz, ha ezt súlyos helyzetem nem indokolná alaposan.” [23]

 Ne képzeljük, hogy csak ennek a kornak volt sajátossága, hogy írók, művészek hatalmasságokhoz, hírességekhez folyamodtak napi gondjaikkal, bajaikkal. Máskor is ez történt.  Ady  mielőtt 1904-ben Párizsba utazott, fölkereste Tisza Istvánt, és  anyagi segítséget kért tőle, hogy párizsi hónapjai alatt ne szoruljon  teljesen Diósiék támogatására. Tiszától ugyan nem kapott hivatalos, mondjuk úgy, állami segélyt, de különféle újságíró szervezetek összeadtak egy summát. Ady pedig, miután három lappal is kapcsolatba került, több mint kétszáz cikket írt abban az évben. Ismerjük  Párizsi noteszét, amelybe írói ötletek, témák, gondolat-morzsák mellett pontosan följegyezte, melyik írása hány sorból áll, mert aszerint  járt értük honorárium. Aztán hosszú évek teltek el, és 1915-ben ismét fölkereste Tisza Istvánt. Ezúttal személyes kihallgatást kért tőle. Csinszkával kötendő házasságához bizonyos okmányokra, engedélyekre volt szükség, amelyek kiadása a hivatal packázásai folytán elhúzódott.  Ismét Tiszához fordult, a megátkozott Tiszához. Mégiscsak őhozzá. (Tisza István nem fogadta.)[24]

A JÓVÁTEHETETLEN

József Attila egész életében sóvárgott a bensőséges együttlétek után, mindig szeretett volna valahol otthon lenni, szeretett volna tartozni valahová. Amikor az illegális kommunista párttal és a munkásmozgalommal való sokat tárgyalt kapcsolatáról van szó, akkor nemcsak elvi, politikai vonzalmait kell tekintetbe venni, hanem ezt a benső, lelki ösztönzést is. Úgy érezhette, hogy egy kollektíva tagja, benső egyensúlya miatt is fontos volt számára az odatartozás, emberekkel találkozhatott, szemináriumokat vezetett, előadásokat tartott. Sándor Pál találkozott vele Újpesten a legelső előadása után. József Attila sugárzott az örömtől. „Tartozom valahová”- mondta.[25] Hosszabb-rövidebb ideig közösségre talált a Bartha Miklós Társaságban, az Előörs című lapnál, a La Fontaine Társaság is szívesen fogadta. Érték sikerek a közösség-keresésben. Később (már persze túl későn) magához vonta az az értelmiségi kör, amely létrehozta a Szép Szót. 

Csak a Nyugattal és Babitscsal nem tudott zöldágra vergődni, pedig alighanem írói-költői pályáját illetően ez lett volna életében a legfontosabb, még talán anyagi egzisztenciáját tekintve is. (Látnia kellett a pályaépítés és boldogulás tekintetében nála sokkal okosabban viselkedő Illyés Gyula útját.) De Babitscsal balul sikerült kapcsolata miatt senkit nem okolhatott, csak önmagát, ő viselkedett önsorsrontó módon1930-ban.1933 azért jelentős év ennek a szerencsétlen viszonynak a történetében, mert József Attila ekkor fordult - három év után- először személyesen Babitshoz, ekkor szólította meg először. Segélykérő levelében szerepel ugyan egy bocsánatkérésnek tekinthető mondat, de a kérés önmegalázó voltát érezhette Babits igazán  kiengesztelőnek.

         Lássuk a történet elejét. A Toll 1930-ban ekképp harangozta be József Attila Babits elleni támadását (melyet ők is tüzeltek, talán éppen Zsolt Béla):

„

„E számunkban József Attila merészen tárgyilagos kritikáját adjuk Babits Mihály új verseskönyvéről, József Attila ezzel a Gyulai Pál óta nélkülözött tárgyi hozzászólással tüntetni kíván kritikánk kritikátlansága, a lélektanos játszadozás és a mondvacsinált tekintély előtt való szolgai elaljasodás ellen.”[26]

Sokat és sokfélét írtak az eltelt évtizedek folyamán József Attila robbantó akciónak is nevezhető cikkéről, lényegét legtömörebben és legtárgyilagosabban Németh Andor foglalta össze: 

„Cikkének hangja erősen Szabó Dezső-s. Kimutatja Babits új verseinek unalmasságát, ízetlenségét, erőltetettségét, kényszeredettségét, és azt állítja, hogy azok a művészi forma szempontjából is elégtelenek. De még ennél is tovább megy: kijavítja Babitsot. Megmutatja hogyan kellett volna a verseket jól megírni. Ezzel persze nevetségessé teszi magát. Babits rövid jegyzettel hessentette el Attilát, mint egy tolakodó legyet…”[27]

Ennél azért komolyabb volt az ügy és bántóbb a támadás. Ami Babits jegyzetét illeti, nem biztos, hogy ő maga írta, nem szerepelt alatta az aláírása. Így hangzott: „A »Toll« c. hetilap Babits Mihály verseskötetéről kritikát közöl, mely különlenyomatban is megjelent. A kritikus azt az újítást hozza be, hogy a verskötet egyes strófáit ízlése szerint átdolgozza.”[28]  Babits körében felháborodva olvasták József Attila „tárgyi kritikáját”, ”arra hogy Babits költészetét tagadja – mondta Schöpflin Aladár – csak a támadók legalja vetemedik”.[29] A nyugatosok közé nem tartozó Márai igaztalannak, erőszakoltnak és neveletlennek nevezte József Attila támadását.[30]  Egy szegedi lap így írt: „Az ifjú poéta fiatalságának túltengő temperamentumával ront rá a gazdag irodalmi sikerek hajóján evező Babitsra, és mint apa rossz gyermekén jól elveri rajta a port (…) Ha Babits Mihály szívére venné és tüdejére szívná ezt az irodalmi elnáspángolást, akkor talán soha többé nem írna egyetlen sort sem.”[31]

         Voltak, akik kapva kaptak József Attila írásán. Babits elég sok parazsat gyűjtött a fejére a Baumgarten-alapítvánnyal, már az első díjkiosztás első lépéseitől kezdve. Szabó Dezső mindjárt az elején fulmináns pamfletet írt ellene[32], de azok sem mindig mutatkoztak hálásnak, vagy éreztek valami szeretetfélét iránta, akik díjat kaptak. Gelléri Andor Endre, aki pedig 1932-ben kisdíjat kapott, 1934-ben pedig megkapta a nagydíjat is, 1942-1944 között írott önéletrajzi regényében „írói Hitler”-nek nevezte Babitsot, azt írta: „Micsoda zsarnok volt ez a halk szavú ember! Mindenkit a maga lába előtt akart látni, az összes szobroktól azt kívánta, hogy menjenek el a parkjaikból, és nyíljon meg a kőből való szájuk, és azt mondják: Babits-szobrot kérünk a magunk helyére is: Legyen Budapest tele Babits Mihály szobraival.”

József Attilának mintha nem lett volna elég az értekezésbeli támadás Babits ellen, néhány hónappal később még egy verssel is megtoldotta durvaságait:   

Sakált kiált, hollót hörög,

                     ki jól dalolni restel;

                     és idenyög a Dala-dög,

                     az éveire mester.

                                    (Egy költőre)

Kardos Pál jogosan írta: „Babits részéről emberfölötti nagylelkűség lett volna, ha ilyen megbántások után is szerkesztői jóindulattal és kurátori pártatlansággal támogatta volna támadóját.”[33]

                                                ***

Lássunk egy példát a híres-hírhedt szövegátigazításokra.

A csupasz fák csúcsa mint tűk hegye bök be

az égi flanellba (…)

                             (Gondok kereplője)

 Csupasz fák gémberedő ágát 

puha gyolcsködbe csavarja, fed”.

                                    (József Attila variációja)

 Ezt tartotta szebbnek? Talán csak versolvasói ízlés kérdése, hogy kinek tetszik ma jobban az eredeti babitsi fogalmazás vagy a József Attila-i átigazítás.[34] Költészettörténetileg azonban alighanem Babitsé volt a modernebb hangzású sor és a festőileg modernebb látványt nyújtó kép. Keményebb, szárazabb, szikárabb nyelven szólt. A nyelvileg előállított vizualitás tekintetében is közelebb állt azokhoz a képalkotási módokhoz, amelyeket a későbbi évtizedek alkalmaztak.

Szántó Judit idézi József Attila szavait, amikor a Sarjúrendek olvasása közben megszólalt: „Itt ez az Illyés. Milyen képeket tud írni: »Belenyúl a zsebébe és nem vesz ki semmit« (…) Nincs füle. Nincs zenéje. Kopog. Az egész kopog.”[35] Ebben sem biztos, hogy igaza volt. A modern költészet jó néhány iránya ezen a nyersebb, kevésbé zenei fogantatású, „kopogósabb” nyelvhasználat útján haladt tovább. A 20-as évek második felétől kezdett kibontakozni – túl az avantgárdon - a lejjebb fokozott líra, a több áttétellel működő érzelmi tartalom, a takarékosabb nyelvzenei eszközhasználat, a visszafogottabb, visszatartottabb és néha  érdesebb, szögletesebb képi hatás poétikája. Máig tartó és ma is folytatható hagyománya lett a visszafogott ritmus és szándékoltan atonális versbeszéd-technikának, a rontott rímeknek, az érdesebb, szárazabb, „költőietlenebb” fogalmazásnak. Amikor József Attila a Szépség koldusának megjelenése után felkereste Bécsben Kassákékat, a fiatal avantgárdisták elhúzódtak tőle: szépség? – már túl vagyunk azon.[36] Ha belelapoztak volna a kötetbe, találkozhattak volna olyan kassákos verssel is, mint az Erőének, és a rákövetkező években ugyancsak jó néhány  avantgárd hangú verset írt. Az expresszionizmustól a népdal-hangon át Juhász Gyuláig és Kosztolányiig egész sor versíró iskolát járt végig.

 Csak éppen az a költői hang ne érintette volna meg, amellyel Babits kísérletezett akkoriban? ”Hol vannak a régi könnyű dalok?” – kérdezte Babits még a 20-as évek elején az egyik versében, amikor attól tartott, hogy az avantgárd formátlanság elnyeli a nyugatos költészetet. Amikor úgy érezte: „A líra meghal”. 1920 utáni költészete tartalmilag és poétikailag egyaránt elmozdult korábbi állapotából, a nyelvi megformálás eszköztára változásokon ment át. A régi könnyű dalok nem tértek vissza, a kidolgozott, szép zárt formák  zengése mélyebb fekvésű lett a verseiben, halkabb is, kerültek minden harsányabb megnyilvánulást, túlszínezést. Az érzelmi, hangulati hullámzások lassítása volt észrevehető. A rezzenetszerű, finom megfigyelések a meditatív elmét szólították meg az olvasóban. Mi baja lehetett mindevvel József Attilának? Szőke György egyik tanulmányában felveti, hogy József Attila Babits költészetének olyan sajátosságait is kifogásolta, amelyek az ő költészetében is megjelennek később és részben talán éppen Babits hatására.[37]  Ki lehetne találni  elvinek és tudományosnak hangzó magyarázatot arra, hogy milyen ízlésbeli, esztétikai vagy éppen verslogikai (mert kritikájában minduntalan a logikai rendet vonta kétségbe Babits verseiben) különbözés vezette a „tárgyi kritika” megírására. Föl lehetne építeni valamilyen tetszetős elméletet, mely szerint saját akkori költészetének belső struktúrája felől nézve szükségszerű volt úgy látnia Babits kötetét, ahogy láttatta.

Később, 1933-ban ő maga talált ki magyarázatot. Abban a márciusi levelében, melyben megköszönte Babitsnak a 300 pengős segélyt, írta: „Azóta amióta tudom, milyen – esztétikától idegen és magam elől is elrejtőző  - impulzusok kényszerítettek, hogy Önt bizony durván megtámadjam, lelkiismeretem egyre ösztökél, hogy ezt a csorbát kiköszörüljem”.[38] Mit érthetett  Babits ebből a dodonai beszédből? Valószínüleg  csak a bocsánatkérés aktusát érezte meg benne. Mi már tudjuk, miről volt szó. József Attila akkor, 1933-ban már a betegség tudatával élt. Tudta, hogy beteg, és nem tisztában, hanem zavarodottan volt magával.  Rapaport Samu 1933 elején – három évi már-már barátságnak is nevezhető ismeretségük után kijelentette: „Nem tudok segíteni magán, Attila, vegye ezt úgy, mint egy természeti csapást.”[39] József Attila a szívtelen és megrendítő kijelentés után úgy gondolhatta, hogy már a betegség diktálhatta az indulatot, amely a tollát vezette, amikor a „tárgyi kritikát” írta.                            

 Ez történt 1930-ban: a sértés - és magyarázata 1933-ban.

                                                             ***

1931 a fagyos távolság éve volt. József Attila akkor tevékenykedett legtöbbet mozgalmárként, talán még nem érezte, mit tett és mit veszített. 1932-ben elkövetkezett az első gesztus, mégpedig Babits részéről. Fiatal költők verseiből összeállított egy válogatást, amely Új Anthológia címmel a Nyugat kiadásában jelent meg, és ebbe kénytelen-kelletlen József Attilát is be kellett vennie. Mondhatnánk, a mély sértettségen kis győzelmet aratott a tárgyilagosság, ha nem is hibátlanul. A Tiszta szívvelt és a Megfáradt embert válogatta be a gyűjteménybe. Két verset, amikor  Illyés nyolc verssel szerepelt (az egyik öt önállónak is tekinthető részből állt), Szabó Lőrinc kilenccel, Erdélyi Józsefnek  pedig tizenegy verse volt olvasható a kötetben. Ezek az arányok már a kortársak egy részének sem nyerték el tetszését, az utókorról nem is szólva. „Minden versét elolvastam, de kettőnél többet legjobb akarattal sem találtam”- mondta állítólag Babits.[40] Azt is mondta ekkoriban:” Én tudniillik nem szeretem József Attilát”.[41] Az év márciusában József Attila mindenesetre felkérést kapott a Nyugat kiadótól, hogy engedélyezze két versének közreadását – és mondjon le a honoráriumról. Ez utóbbi kérés elég groteszknek hangzott ismerve József Attila nyomorúságos helyzetét, de azért beleegyezett, és hozzájárulását adta a versek szerepeltetéséhez. A felkérést úgy lehetett értelmeznie, hogy ha Babitsnak nem is  kinyújtott kezével találkozott, de legalább kisujját megérinthette. A viszonzásról néhány hónappal később gondoskodott: levelet írt Babitsnak, nem a kiadónak, nem a folyóiratnak, hanem magának Babitsnak, és verseket küldött. „Kérem, vegye barátságos cselekedetnek, hogy verseimmel fölkeresem”- kezdte levelét.[42]. Ez volt a közeledés és nagyon áttételesen a bocsánatkérés első sete-suta mondata.

         Ezt követi 1933. januárjában a pénzkérő levél a megalázkodó kitárulkozással, a segély márciusi megköszönése, a köszönőlevélben a bocsánatkérés első verbálisan immár félreérthetetlen megfogalmazásával. Babits érti a szavakat  (megérteni alighanem soha nem érti meg a „tárgyi kritika” indulatát, nem is értheti), majd amikor az év során megjelenik új kötete, dedikálva elküldi József Attilának. Azért ez még mindig nem kéznyújtás. József Attila viszont a szívét tárja fel. Megírja a [Magad emésztő…]-t , az újabb filológiai felevések szerint még abban az évben írja, talán már a nyáron. Megírja azt a verset, amelyet Szárszó előtt senki nem lát, amelyről senki nem tud, és amely ennek az egész furcsa és tragikus kapcsolattörténetnek a legfontosabb és legszebb irodalmi kifejeződése. Amelyért az irodalomtörténetnek érdemes az egésszel foglalkoznia. Alább erről lesz még szó. Most haladjunk tovább.

                                                      ***

Amikor 1934 decemberében megjelent a Medvetánc, Kosztolányi egy autóbuszban találkozott Basch Lóránttal. Beszélgetésük során szóba került József Attila új kötete, mely mindkettőjüknek nagyon tetszett, és szinte megállapodtak abban, hogy mindketten díjra fogják javasolni. A kuratórium legközelebbi ülésén Kosztolányi így szólt: „Egy nagy költő jár ma közöttünk, akire eddig senki nem gondolt”. Babits – aki Fenyő Lászlót szerette volna díjazni - még szóhoz sem jutott, Kosztolányi már kierőszakolta a szavazást. A nyolc tag közül hatan igennel szavaztak. Az ülés után együtt indultak  haza: Babits, Kosztolányi, Basch és Schöpflin. A Lánchíd pesti hídfőjénél az autóbuszmegállóban Babits komor arccal odafordult Kosztolányihoz: „Engem leszavaztatok. Nekem most le kellene mondanom.”[43]

         Ugyanezt Gellért Oszkár a következőképp adja elő:

„A budai Tábor utcai háznál találkoztam Kosztolányival. Hozzá, aztán Babits Lógody utcabeli lakására igyekeztem. Kosztolányi akkor a Baumgarten-alapítvány tanácsadó testületének tagja volt.

- Megmondom neked, mert te is nagyrabecsülöd József Attila költészetét, hogy én Baumgarten-díjra , vagy legalábbis újabb jutalomra fogom ajánlani őt.

Legyintettem.

- Babits úgyis ellenezni fogja. 

- Csakhogy találkoztam már Basch-sal. Megígérte, hogy mellém áll.(…)      

Úgy is történt. Kosztolányi felvetette a József Attila nevét. És Basch – Babitscsal szemben – helyeselte a Kosztolányi javaslatát: kapjon József Attila jutalmat, 1000 pengőt. Mit lehetett tenni? Olyankor, ha két kurátor nem volt egy véleményen, a tanácsadó testületnek joga volt döntenie a vitás kérdésben. Szavazásra került a sor. És Babits kisebbségben maradt. Az ő jelöltje csak két szavazatot kapott, József Attila hatot.

- Most engem tulajdonképpen dezavuáltak. Azt hiszem, le kell vonnom a konzekvenciákat, le kell mondanom a kurátorságról – mondta a szavazás után Babits. De pár szóval megnyugtatták…”[44]

         József Attila költészetének elismerését illetően bármenyire sérelmezte is a „kisdíjat”, megjelent a díjkiosztó ünnepségen (1935. január 18.), és elment a Vadászkürtben rendezet vacsorára is, ahol ismét személyesen találkozott Babitscsal. ”Vacsora után Babits – ki a patkóalakú asztal közepén háttal ült – hirtelen felemelkedett (nem szokta máskor), körülnézett és egyenest ama asztalszárny felé tartott, ahol József Attila ült. (…) Helyet kért mellette. Hosszan beszélgettek, mint jó ismerősök, akik rég látták egymást.”[45]  Miről beszélgettek, nem tudjuk, sem József Attila, sem Babits nem számolt be róla, de a beszélgetés puszta tényének jelentése volt, és elmozdulást jelzett a barátságtalanságtól a barátságosságig vezető úton. A „tárgyi kritika” megjelenése óta nem ez a beszélgetés volt első személyes érintkezésük: egyszer futólag összetalálkoztak a villamoson, ezt a találkozást  megírta József Attila a [Magad emésztő…]-ben:

               villamoson

                egy este a Széna téren

                találkoztunk. Kalapot emeltem,

                talán nyeltem,

                köszöntem és te

                csodálkozva vettél észre.

A kis jelenetet Basch Lóránt 1934-re datálta, a vers újabb dátumozása szerint viszont 1933-ban kellett megtörténnie. Mindenesetre hosszú idő telt el a Széna téri és a Vadászkürt-beli esemény között, de az utóbbit is több mint féléves csend követte. „Bocsátatát kérem, hogy eddig nem jelentkeztem”- kezdte 1935. augusztus 18-án keltezett levelét József Attila, és két verset mellékelt a levélhez, a Bűnt és a Mint gyermek  című szonettet. Az utóbbit a Nyugat legközelebbi számában közölte.[46]

  Mint gyermek, aki bosszut esküdött

                 és felgyujtotta az apai házat

               ………….

               kuporogva várom a csodát,

                hogy jöjjön el már az, ki megbocsát

                …….

 Már József Jolán úgy idézte  a verset, mint amely Babitsnak szól, Németh Andor is hasonlóképp vélekedett róla, s ezt a véleményt osztja azóta is a szakirodalom, kivált azok az elemzések, amelyek lélektani szemszögből, az apa-fiú komplexus jeleit keresve  foglalkoznak vele, mint  Szőke György, Szigeti Lajos Sándor, Sárközy Péter.[47] Ez a vers a levelekben megfogalmazott sete-suta bocsánatkérő mondatok után alighanem elegendő lett volna arra, hogy végképp megindítsa Babits szívét. De akkor József Attila elkövetett egy újabb baklövést. Augusztusban, tehát akkor, amikor elküldte Babitsnak a Bűnt és a Mint gyermeket írt egy újabb szonettet Én nem tudtam címmel (Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség / barlangja szívem…) Vannak, akik úgy értelmezik ezt a verset is, hogy Babits volt a címzettje[48], de akárhogy értelmezzük, tény, hogy amikor novemberben megjelent a Reggel című lapban, fölötte ott állt az ajánlás: „Babits Mihálynak hódolattal”. Szép Szó-beli barátainak unszolására biggyesztette ezt az ajánlást a már szedés előtt álló vers fölé. Csupa jóindulat vezette  barátait, amikor kierőszakolták, hogy József Attila odaírja azt a pár szót. De bár ne írta volna oda. Három héttel később összeült a Baumgarten kuratórium, hogy megállapodjanak a következő évi díjazásokban. Babits így szólt: „Úgy érzem, éppen most nem adhatom ki a díjat József Attilának. Bizonyítékot szolgáltatnék önmagam ellen azok számára, akik állítják, hogy csak annak adok díjat, aki hódol nekem (…) Jutalmat adhatok.” [49]  Így kapott másodszor is 1000 pengőt József Attila, de nagydíjat nem. Kosztolányi nem volt itthon, nem vett részt az ülésen. Amikor hazaérkezett, telefonon érdeklődött az eredmény felől. Amikor megtudta, hogy József Attila ismét elesett a nagydíjtól, könnyezni kezdett.[50]

         1936. januárjában osztották ki a díjakat, József Attila szíve szerint ekkor sem vette volna át a neki ítélt összeget, de helyzete nem engedte az önérzetességet, megjelent a díszvacsorán is.[51] Akadt azonban költő, aki sértettségből, rátartiságból valóban visszautasította a kisdíjat, ez a költő Fodor József volt. A sajtó szempillantás alatt nyomába eredt a botrány ízű ügynek. Fodor kitálalt: „Az Est fedezett fel (…) Nyugaték idegenkedéssel fogadtak. Talán azért, mert nem hajbókoltam és azért, mert nem görnyedt háttal kértem az irodalmi kegyeket. (…) Megmondom őszintén, nem bánom azt sem, ha beverik a fejemet, én az egész Baumgarten-alapítványt egy irodalmi kör kisajátításának tartom.” A purparlé még februárban is tartott a napilapokban, néhányan védelmükbe vették az Alapítványt, ezek között szólalt meg Karinthy Frigyes is, de a hangulat inkább Babitsék ellen fordult. Szabó Dezső gúnyosan  ennyit mondott az őt meginterjúvoló újságírónak: „Ha én Fodor József helyében lettem volna, az ezer pengőt zsebre vágva, majd a kiosztás után mondtam volna el véleményemet…”[52] (Fodor 1943-ban, már Babits halála után elnyerte a Baumgarten díjat.)    

         Elérkezett  ennek az évnek is a vége, a tanácsadó testület, mint minden esztendőben, ekkor is összeült, és megpróbálta kialakítani az 1937. évi díjazottak névsorát. Az volt az immár több éves szokás, hogy a testület tagjai magukkal vitték az ülésre előre elkészített javaslataikat. József Attila leghívebb támogatója, Kosztolányi akkor már a temetőben pihent. A testületi tagok egyikének javaslatai között sem szerepelt József Attila neve. Ezt látva Babits maga tett rá javaslatot, és akárcsak két ével korábban Kosztolányi, most ő is azonnal titkos szavazást kért a kérdésben. Kizártnak tartotta, hogy többséget ne kapjon: de a testület négy három arányban leszavazta. A tagok a következők voltak: Hegedűs Lóránt, Elek Artúr, Kárpáti Aurél, Sík Sándor, Schöpflin Aladár, Réti István, Rédey Tivadar.[53]

         1937 őszén a szokásosnál valamivel korábban kezdték meg üléseiket, és mivel Babits betegen feküdt, Attila utcai lakásán keresték fel. A testületi tagok most is magukkal vitték előzetes javaslataikat, és közülük hárman is fölírták maguknak József Attila nevét: Elek Artúr, Schöpflin Aladár és Kárpáti Aurél. Az ülés lefolyásáról nem maradtak fenn dokumentumok, nem ismerjük Babits szavait, csak azt tudjuk, hogy a következő ülésen, amikor véglegesítették a névsort, azon a nagydíjra javasoltak között ott szerepelt József Attila. A díj januári ünnepélyes átadásakor ő is már a temetőben pihent, ahogy Zsolt Béla írta „a szárszói temető árkában, közel az országúthoz.”[54] Az alapító okirat pedig úgy szólt, hogy ha a díjazott a díj átvétele előtt elhalálozik, akkor az összeg negyedrészét kell a családnak kiadni, háromnegyed része pedig a segélyalaphoz kerül.[55]

         Eddig tart a szomorú mese, de van még utójátéka. Basch Lóránt, aki mindmáig  legrészletesebben foglalkozott a két író viszonyával, láthatóan arra törekedett, hogy az utókor szemében meglágyítsa őket, és valami megnyugtató kiegyenlítődést teremtsen közöttük: nem kell háborognunk, nyugodjunk meg, ez a két nagy költő lélekben mégiscsak találkozott egymással, történt, ami történt, valahol mégiscsak megbékéltek.  Két történetet idézett ennek érdekében. Az egyikben József Attila kijelentette volna, hogy a Mint különös hírmondó a legszebb magyar vers, a másikban Babits jelentette volna ki, hogy József Attila nagy költő. Az egyiket Devecseri Gábornál olvasta, a másikat Bóka Lászlótól hallotta.[56] Jószándékú utalásai nem elég pontosak, érdemes az eredeti forrásokhoz fordulnunk. Devecseri Gábor  jelenete a Hangli sörözőben játszódik egy este, a dátumot nem tudjuk meg:

„…odalenn a bárban, ahol csak a mi társaságunk tartózkodott, versekről beszélgettünk. József Attila a dizőz bundájában ült, mert fázott. Babits Mint különös hírmondó”-ját mondtam el, melyet akkor is, azóta is a legszebb magyar költeménynek érzek. Előtte Adyról folyt a szó, s mint olyanról, akit más költő meg sem közelíthet. Azt hiszem, éppen ezért idéztem ezt a verset, de a válasz csak az előbbi kétkedő mosoly volt. - Pedig – mondtam erre – Ady ilyen szárnyalású verset soha nem írt. - Nem, ilyet tényleg soha nem írt - szólalt meg Attila. Meglepetten fogadtam ezt a váratlan segítséget éppen tőle. Hiszen emlékeztem az Istenek halnak, az ember él  kötete ellen írt röpiratára. De ismertem tárgyilagosságát és visszaemlékeztem arra a Balog Vilma által rendezett Babits-estre is, amelyen József Attila éppen a Mint különös hírmondót választotta, és csak miután megtudta, mindenki csak egy verset olvas föl s neki volt egy másik kedvence is, engedte át ezt a költeményt nekem.”[57]

A történet Babits felőli ellenpárját Bóka László jegyezte fel:

 ”Egyszer betegágya mellett ifjú tisztelői József Attilát kisebbítették. Szegény költők, szegény esztéták voltak, nem hozhattak csodadoktort, nem önthették lába elé Dárius kincsét, hát úgy gondolták, enyhíthetik embertelen fájdalmát, ha azt szidják, ki megbántotta Babitsot. Babits sokáig hallgatta okoskodásukat. Aztán felemelte elkínzott fejét, s hangtalan hangján közbeszólt: »Nagy költő volt«.”[58]

Az idézett helyeken kívül (és persze Basch Lóránt Egy literáris pör története  című tanulmányán-dokumentum esszéjén kívül) egyik jelenetnek sincs nyoma az emlékezésekben, nem próbálták hitelesíteni egyiket sem, de megcáfolni sem. Devecserin kívül nem említették a kortársak a Hangli-beli esetet, Babits beszélgetőfüzeteit átnézve úgy tűnik, Bókának sem volt tanúja Babits betegágyánál. A két történet mégis szép, és ami szép – az persze nem biztos, hogy igaz.  

A [MAGAD EMÉSZTŐ…]

Állítólag Kosztolányi azt tanácsolta József Attilának, hogy írjon verset Babitsról, mert különben soha nem fog Baugarten-díjat kapni.[59] Ezt a verset József Attila  meg is írta, de nem tudni, milyen szerepet játszott benne Kosztolányi tanácsa. Valószínűleg nem sokat, valószínűleg más összefüggések keretében írta és inkább benső ösztönzésből, mint rábeszélésre. Nem küldte el Babitsnak, nem publikálta, haláláig nem adta ki a kezéből. Először Németh Andor közölte, amikor 1938-ban sajtó alá rendezte József Attila összes verseit, közölve azt is, amihez hozzáfért a kéziratos hagyatékból. Ez az a vers, amelyet a verskezdetből kialakítva [Magad emésztő…]  címen ismerünk.

         A rejtélyes vers keletkezéséről többféle elképzelés született. A legkorábbi dátum 1933 júniusára tehető. (Ez egyébként a legutóbbi kutatások álláspontja.) József Attila részt vett  az IGE lillafüredi íróhetén, és a Palota szállóban egy szobában lakott Berda Józseffel. Évtizedekkel később előkerült egy hangszalag a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtárából, amelyen Berda úgy emlékszik, hogy József Attila azokban a napokban felolvasta neki a verset, a felolvasás történetét is részletesen elbeszéli.[60] A versnek 1933 nyarán történt keletkezését más mozzanatok is valószínűsítik. Babits dedikálva elküldte József Attilának új kötetét, a Versenyt az esztendőkkelt. (”József Attilának szívesen küldi Babits Mihály”)[61] A Nyugat május 1-i számában értesíti előfizetőit arról, hogy május 16-i és június 1-i kettős számával együtt elküldi előfizetőinek Babits könyvét. A június 16-i szám pedig már közli róla Illyés Gyula írását. Tehát a verseskönyv minden bizonnyal megjelent az irótalálkozó idejére, József Attila megkaphatta a dedikált példányt. Szabolcsi Miklós jogosan veti fel, hogy erre a dedikációra (és persze magára a kötetre) lehetett válaszkísérlet a [Magad emésztő…].[62] Még egy tekintetbe vehető mozzanat van: már a találkozó előtt rebesgették, hogy esetleg Babits is jelen lesz Lillafüreden. [63] Babits végül nem ment el, de József Attila gondolhatta, hogy ott lesz, és akkor majd átadja vagy felolvassa a verset.

A következő dátumozás 1933 végére, 1934 elejére teszi a vers keletkezését. Ennél a dátumozásnál nem életrajzi tények-feltevések játszanak szerepet, hanem egy textológiai probléma. A [Magad emésztő…]-ben van öt sor, amely megegyezik az Eszmélet IV. szakaszának első öt sorával.

Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja 

egyik dolog a másikát 

s így mindenik determinált.).

Az Eszmélet 1934 augusztusában jelent meg, keletkezését pedig március és június közé teszi a kritikai kiadás. Sok megoldatlanság mellett ezt biztonsággal lezárt, megoldott kérdésnek tekinthetjük. Az ötsornyi szövegegyezés azonban további kérdéseket vet fel. Melyik versből került át az öt sor, melyikbe? Melyik íródott előbb? A logika azt diktálja, hogy az elkészült, késznek tekintett és ezért közre is adott Eszmélet szövegéhez többé már nem nyúlt hozzá a költő. Az öt sort a [Magad emésztő…]-ből vette át, amit aztán nem is jelentetett meg. De mikor? A kritikai kiadás a versek időrendbe állításakor a [Magad emésztő…]-t az 1933 novemberi Számvetés után közli, azok előtt a versek előtt, amelyeket az Eszmélet előzményeinek szoktak nevezni, tehát az 1933-as őszi-késő őszi versek között szerepelteti. 

Elhangoztak érvek 1934 mellett is. Az 1934 első hónapjai mellett szól Basch Lóránt gondolatmenete. József Jolán emlékezett, hogy József Attila elmesélte, a Széna téren egy téli este véletlenül összetalálkozott Babitscsal a villamoson. Ezt meg is írta a versben. Basch Lóránt szerint ez a találkozás, ha csakugyan télen történt, nem lehetett 1933 tele, mert Babits akkor betegen feküdt, csak 1934 tele jöhet szóba,1934 eleje. Tehát eddig 1933 nyara, 1933 késő ősze,1934 tele, szerepel a lehetséges a dátumozási variációk között. Az öt sor szövegének tényleges áthelyezése  az eddigi feltevések alapján 1934 tavaszán történhetett, azokban a hónapokban, amikor az  Eszmélet véglegesen elkészült. A [Magad emésztő…]  ezután kéziratban maradt, kiadatlanul.

Elvileg létezik még egy lehetőség, erre ugyan nincsenek eseménytörténeti adatok, de logikailag kizárni sem lehet: hátha mégis – a kései filológusok ésszerű feltevései ellenére – fordítva történt a szövegalakulás, és az Eszméletből került át az öt sor a [Magad emésztő…]-be. József Attila hátha mégis belenyúlt a már kész, lezárt, meg is jelentetett versbe. Nem példa nélkül való az ilyen. Átemelte az Eszméletből az öt sort, aztán szövegalakítások után valamiért félbehagyta a vele való foglalkozást. Nem írta véglegesen kerek egésszé (Szabolcsi Miklós pl. „versvázlatnak” nevezi), s mint ilyet, nem is bocsátotta az olvasóközönség elé. Más szóval hátha még később keletkezett a vers, mint az eddigi feltevések tartják. 1934 tavaszán, vagy annál is később. Hátha rosszul emlékezett Berda József és máskor, később hallotta a verset, hátha nem is azt mondta József Attila a nővérének, hogy egy téli estén találkozott Babitscsal stb. De mikor harcolt érte először Kosztolányi a Baumgarten kuratóriumban? 1934 decemberében. Kellene pontosan tudnunk, mikor tanácsolta, hogy írjon verset Babitsról, ha meg akarja kapni a díjat. Egyáltalán, összefüggésben volt-e a [Magad emésztő…] evvel a tanáccsal? Kérdések és kérdések. Feltevések. Legvalószínűbbnek mégis az hangzik, amit Szabolcsi Miklós írt, mintegy históriai mozgássá alakítva a fölvetett dátumokat: „a Lillafüreden elkezdett verset néhány hónappal később is továbbírta – aztán véglegesen félbehagyta.”[64]

Az ismétlődő öt sornak azonban nemcsak a verskeletkezés időbeliségének  szempontjából van jelentősége, tartalmilag, értelmezésileg is következtésekhez vezet. Tverdota György 2004-ben megjelent könyvében egy eddig kevesebb  figyelemre méltatott mozzanatra hívja fel  a figyelmet. Az eddigi kérdések a rejtélyes szövegegyezéssel kapcsolatban főként arra irányultak, hogy a kettő közül melyik versből helyezte át a másikba a költő ezt az öt sort, az Eszméletből a Babits-versbe, vagy fordítva. Tverdota nem az időbeli elsőbbséget keresi, hanem a kontextuális jelentés felől közeledik. Azt kérdezi, hogy versbeli helyüket tekintve,   szövegösszefüggésükben, szövegkörnyezetükben  is azonosnak nevezhető-e a két öt sor, ugyanaz-e a jelentésük itt is, ott is? A fölvetett kérdésre tagadó választ ad, nem azonos mondja, mert funkcionális különbség van közöttük. Az Eszméletben ez az öt sor „a filozófiai általánosítás legmagasabb övezeteibe” emelkedik, minden dologra érvényes formula lesz, míg „a [Magad emésztő…]-ben visszacsatolódik az emberi közegbe (…)”[65]

Ez a különbség a lírai hatást illetően nem akármilyen horderejű különbség. A filozofáló öt sor nem hozzácsatolja a Babits- verset az Eszmélethez, hanem elválasztja tőle. Ez a tartalmi-hangulati távolság hitelesítheti – ha egyáltalán hitelesíteni lehet - Berda József visszaemlékezését , hogy ő már hallotta ezt a verset Lillafüreden 1933 nyarán: József Attila már ott , amikor egy szobában laktak, felolvasta neki. Amit Tverdota észrevett, az a leglényegesebb különbség a két vers között. A szöveghangulati és kontextuális különbség. A Berda-emlékezésnek az a jelentése, hogy a [Magad emésztő…] akkor készült, vagy legalábbis akkor már készen volt, amikor József Attila nagy szerelmi versét, az Ódát írta. De bármit derít is ki a pontos dátumozást kereső filológia a [Magad emésztő…] lírai modulációja mindenképpen közelebb áll az Ódához, mint az Eszmélethez.

Az Eszmélet  a magányos értelem verse, amint szemléli a világot, az ember világát és a természet világát. Az érzékelés verse, a látásé és hallásé: pontos megfigyelés, elmélkedő leírás:  értékelő vélemény kimondása nélkül. Az epokhé verse. Vágó Márta számol be egy beszélgetésről, amely József Attila és a két Kecskeméti testvér, György és Pál között folyt még a 20-as évek végén. A két Kecskeméti testvér elméleti kérdésekben nemzedékük legfelkészültebb tagjai közé tartoztak, a beszélgetés idején éppen visszatértek Németországból, feltöltődve a német filozófia legújabb eszmélkedéseivel, a fenomenológia fogalmaival és gondolataival. Pál vetette fel az epokhé fogalmát: már a görögök ismerték, mondta, a koncentrálásnak azt a fajtáját jelenti, amely felfüggeszti és kikapcsolja az ítélkezést. A görög kifejezést aztán szoros vonatkozásba hozták Husserllel és az intencionalitás eszméjével.[66]

Az Eszméletet ebben az értelemben lehet az epokhé versének nevezni: a tiszta, semmitől sem megzavart figyelem verse, egyetlen törekvése a tömör lényegszemlélet. Ilyesmire csak a tökéletesen magányos Én képes, erre csak teljes egyedüllétben van lehetőség. Aki megszólal a versben, teljesen és tökéletesen egyedül van: ennél magányosabb világban-létezést elképzelni is alig lehet. Evvel szemben a [Magad emésztő…] éppen nem a magányosság verse, hanem a valaki máshoz való odafordulásé. Az Óda is ilyen. Az is megszólitás, az is odafordulás. Ebben a líraszemléleti vonatkozásban közel állnak egymáshoz és távol vannak az Eszmélettől. Ez a közelség poétikailag fontosabb tényező a keletkezés pontos filológiai meghatározhatóságánál, de egyszersmind tovább valószínűsíti a Babits-vers 1933-as keletkezését. Hegel szerint a lírában a magába merülő szubjektivitás szemléletével van dolgunk, és persze mindhárom versben ez a magába merülő szubjektivitás van jelen, de megnyilatkozási formájuk különböző. Az Óda és a [Magad emésztő…] a megszólító versek típusába tartozik: odafordulás valakihez, mégpedig a vers fiktív terében konkrét odafordulás. Mintegy elfordulás a magába merülő szubjektivitás pozíciójából és valakinek a megszólítása. Az ilyen elfordulást és odafordulást nevezik aposztrophénak. Az Óda és a [Magad emésztő…] aposztrophé jellegű vers, nem epokhé, mint az Eszmélet , esetükben éppen nem az érzékelés tárgyilagossága teszi azt a lényegszerűséget, amelyre a megfogalmazás törekszik, hanem a szubjektum irányulása, törekvése, vágyakozása, akaratlagossága.

A két aposztophé-vers között keletkezett egy furcsa kereszteződés, azt is lehetne mondani, hogy furcsa felcserélődés. József Attila levél kíséretében elküldte az  Ódát  címzettjének, Marton Mártának, aztán ugyancsak levél kíséretében elküldte   Babitsnak is, Babits meg is jelentette a Nyugatban. Az Óda, mint megszólítás evvel célba ért, a megszólított valóságosan megszólíttatott. A minden bizonnyal Babitsnak szóló [Magad emésztő…] ellenben az asztalfiókban maradt, József Attila nem küldte el Babitsnak, nem is adta közre sehol. A megszólítás aktusa ennél a versnél függőben maradt és virtuálissá vált. A virtuális és valóságos aposztrophé között persze nincs költészettanilag és esztétikailag  értelmezhető különbség, de a vers életrajzának ismerete mégis hatással van az olvasóra és értelmezőre. Szabolcsi Miklós az Ódával kapcsolatban idézi azokat az értelmezéseket, amelyek (Fülöp László, Szigeti Lajos Sándor) a versben az izoláció és magány elleni benső küzdelmet is észreveszik.[67] Az aposztophé mint beszédforma már természetéből következően túllép a magány és egyedüllét dimenzióján, valakit megszólít, odafordul valakihez. Ez minden szerelmi versnél megtörténik. A [Magad emésztő…] megszólító aktusának azonban különös hatása van azáltal, hogy az odafordulás a tűnődés szintjén maradt. A vers életrajzának ismerete óhatatlan rávetül a szövegre és tovább fokozza szomorúságát, mintha olyasmit beszélne el, ami már soha többé nem történhetik meg. 

………..

eltünődtem, - hiszen lehetnénk

jóbarátok, együtt mehetnénk

a kávéházba s teát kavarva,

szépet, jót, igazat akarva

beszélgethetnénk irodalomról,

vagy más ily fontos emberi lomról

és telt szavadra,

mit óvatosan vetnél a latra,

utalván a tapasztalatra,

indulatom messze ragadna,

te - hozzátéve: "Szivedre ne vedd" -

leintenél, mint az öregebb,

mint az apám

s én bosszankodnék, de nem mondanám.

Tudjuk, 1935 januárjában Babits odaült József Attila asztalához és elbeszélgettek egymással, de az a meghittség, amit a vers intonál valóban soha nem jött köztük létre. Nem is jöhetett. Az csak a lélek legbenső körében és a vers belső terében valósulhatott meg. Az intimitás olyan mélységéről beszélt a vers, de profundis a kitárulkozás olyan fokán, ami nem volt közölhető. Meg lehetett írni a verset, de nem lehetett elküldeni, nem lehetett közreadni. Kéziratban maradásának ez komolyabb indoka minden nyelvi kidolgozatlanságánál, amire az irodalomtörténészek azóta rámutattak, vagy a szövegismétlés fentebb  ismertetett kérdésénél. Ez a vers csak József Attila halála után kerülhetett idegenek kezébe.

         A [Magad emésztő…]heterogén strófaszerkezetű vers, ami azt jelenti, hogy szakaszai sem a sorok számát, sem sorok ritmikáját illetően nem követnek egységesen végigvitt rendet. Ebben hasonlít az Ódához és eltér az Eszmélettől. Különbözik az Ódától is, annak képi világa egységesebb, egymástól eltérő részekből áll, de az egyes részek képi asszociációi összefüggőbbek. A [Magad emésztő…] töredezettebb, szakadozottabb képeket hoz az olvasó elé. Nagyobb az egyes képvillanások között az asszociációs rés. Mintha meg-megállna és újra kezdene egy intonációt. Az  „Akár egy halom hasitott fa,” kezdetű szakasz akár külön vers is lehetne, a Széna téri jelenet közbevetésszerűen kezdődik („S ha már szólok, hát elmesélem, -„) A megszakításnak, közbevetésnek, interrupciónak különös hatása van az olvasás mechanizmusában, eltér a hosszabb, folyamatos képláncolatokétól. Az ilyen magállásoknál, töréseknél az interpretátor számára mindig kitetszik valami a vers mélyéről: valami, amit nehéz fogalmilag megnevezni, mert a szavakban nincs benne. Olyasmi ez, mint amit Lévinas „le dire”-nek nevez szemben a „le dit” szemantikailag megragadható jelentésével.[68]          

         A Széna téri jelenet felidézéséig tartó vers-részben mégis található egy lazán összekapcsolódó képsor, a „”Botot faragtál”, a „fájdalom ágai” és a „hasított fa” között. Asszociációs-metaforikus kapcsoló elemük József Attila hajdani kritikája, valamint Babits új kötete, amelyet dedikálva elküldött József Attilának.

Botot faragtál, ábrákkal tele,

               beszélt a nyele,

A „tárgyi kritika” visszavonását fogalmazza itt meg. József Attila képzavarokkal vádolta Babitsot, a képalkotását tette nevetségessé, főként a Gondok kereplője  című verset idézve. Ez volt az a vers, amelyet átírt. Most szerepelt az új kötetben is, újra lehetett olvasni, mivel a Versenyt az esztendőkkel az 1928-1933 közötti verstermést foglalta egybe. József Attila 1930-ban a vers képeit „bottal esketett nász”-nak nevezte, vagyis zavarosnak, erőszakoltnak, erőltetettnek tartotta.  Szabolcsi Miklós úgy gondolta, hogy a „botot faragtál” erre a kritikabeli kitételre utal, ezt vonja vissza az ábrákkal telefaragott bot képével. [69] Ez valószínűleg így is történt, a „beszélt a nyele” már olyasmit jelent, hogy nemhogy erőszakoltak lennének Babits versbeli képei, hanem ellenkezőleg, beszédesek és kifejezőek. Tulajdonképpen ilyesmi volt a véleménye Babits verseiről korábban is, csak a „tárgyi kritikában” írta az ellenkezőjét. A „bot” szó asszociációs köre azonban nemcsak a hírhedett kritika bántó kitételére terjedhet ki, hanem Babitsnak azokra a verseire is, amelyeket József Attila az új kötetben olvashatott. (Vagy már korábban.) A „bot” nem volt gyakori szava Babitsnak. Először éppen a Versenyt az esztendőkkel verseiben fordult elő. De ott két hangsúlyos helyen.

               …….

                     akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes

                     völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről

                     …

                                                           (Mint különös hírmondó)

                     …

                     Éveim nyilallnak belém.

                     Botom szédülve döf előre,

                     …

                                                          (Botozgató)

Ezek a botok Babits saját botjai, olyan versekben, melyek egész addigi költészetének legszebb versei közé tartoznak. A „bot” szó sem előtte, sem később nem fordul elő nála. József Attila kezében ott volt a kötet, Babitsot megkövető versének képalakításakor  eszében járhattak ezek a sorok is. A vers elején, a megszólító mondatotokat (Magad emésztő szikár alak!/ Én megbántottalak.) követő  képszerű kifejezésénél (Botot faragtál stb.) asszociációs kiindulásként  közreműködhetett a „babitsi bot” is, nemcsak a saját kritikai furkósbotja. Ha pedig ezt feltételezzük, akkor hozzá kell tennünk, hogy nem valószínű, hogy hosszú idő telt volna el a Babits-kötet megérkezése és a között, hogy József Attila elkezdte írni a [Magad emésztő…]-t. Ez pedig ismét  az 1933-as dátumozás mellett szól. 

         A vers érvelt, megpróbálta megindokolni a „tárgyi kritikát”:

                     …

                     s még jó, ha az ember haragja

                     nem az embert magát harapja,

                     hanem valaki mást,

                     dudás a fuvolást,

                     én téged és engemet te, -

                     mert mi lenne, mi történhetne,

                     ha mindig magunkba marna

                     az értelem iszonyú karma?

Ez Babits számára nyilván nem lett volna elfogadható mentegetőzés, hogy József Attila azért marta meg, mert különben önmagát kellett volna megmarnia. Mi már azonban ismerjük Rapaport Samu szívtelen bejelentését. József Attila félt önmagától, félt a betegségtől, az ”értelem iszonyú karmától”. Az érvelés megegyezett avval, amit a  márciusi levélben már megírt. A vers ezen a ponton már nem Babits felé irányult, hanem önmaga felé. Nem kellett, nem is lehetett ezt a verset kiadnia a kezéből, nem hogy Babitsnak, senkinek nem lehetett megmutatni.  A megszólító vers kezdett önmegszólítóvá változni (abban az értelemben, ahogy Németh G. Béla leírta ezt a verstípust), s már csak az önfelszólítás hiányzott belőle. Ezt oldotta fel a Széna téri jelenet és a befejező szakasz tűnődő intonációja. A jelenet narratívuma és a megbékélés tűnődő fikciója fordította vissza az önmegszólítás teljes magányától, vissza az aposztrophé világába, az együttélés világába. De ki tudja. Mintha valami rejtett és rejtekező önfelszólítás szomorúsága kiérezhető volna belőle, vagy ha az nem is, de valami a felszólításból, annak alapeleméből, a „kell”-ből mégis lappangana benne:  így kellene ennek lennie, így kellene élnünk. Nekünk, kettőnknek. Vagyis nekik, kettőjüknek.

         Felmerül az elméleti kérdés, hogy szükség van-e ennek a megrendítően szép versnek (és ellent kell mondanunk Szabolcsi Miklósnak, aki nem sorolta ezt a jelentős versek közé) az értéséhez és értelmezéséhez mindarra a sok historikumra, amiről itt szó volt, ismernünk kell-e  a körülményeket, a  „környülállást”? Az Óda esetében nincs rá szükség. Mindkettő konkrét megszólító vers, de sok egyéb mellett ebben a tekintetben is eltérnek egymástól. Az Ódánál nem kell tudnunk, kihez szól a vers, nem kell tudnunk, hogy ki volt Dr. Marton Márta. Nem kell tudnunk, hogyan ácsorgott József Attila a lakása előtt miután elküldte a verset és levelet is írt hozzá, várta a választ. Az asszony nem engedte be, nem akarta, hogy József Attila közeledjen hozzá, féltékeny  férje pedig összetépte a verset is és a vershez mellékelt levelet is.[70] A  [Magad emésztő…] viszont nem ilyen típusú vers. Nem lehet mit kezdeni vele, ha nem tudjuk, hogy kit szólít meg, nem lehet megérteni, ha nem  ismerjük a megszólítás történetét és indokát. Vannak versek, vannak irodalmi művek, amelyek túlterjednek saját szövegükön, amelyek kitéphetetlenül körülményeikben gyökereznek. Ilyen a [Magad emésztő…].

„BARKOHBA”

A fiatalabb írók a nagy nyugatos nemzedékből többnyire Kosztolányi Dezsőt érezték közel magukhoz: emberileg. Kosztolányi barátságos volt, szívélyes, közvetlen és segítőkész. Benne nem volt semmi görcsösség, kisebbségi érzés, feszültség, nem követelt tiszteletet, mert mindenki akaratlanul is tisztelettel bámulta. Nemcsak nagy író volt, hanem sugárzó egyéniség, aki első látásra lenyűgözte a vele találkozót. Vas István életrajzi regényében a róla szóló fejezetnek azt a címet adta: „Egy olimpuszi isten”.

„Ahogy a dolgozószoba ajtajában állt magas – nem, nemcsak: hatalmas testével, már egy fejedelem fogadott. De csak hazatérve  mertem tudatosítani, hogy már első percben sem csupán az imponáló megjelenése hatott rám, hanem a szépsége. Tudom, ez furcsa mondat – nekem akkor még furcsábbnak és szemérmetlenebbnek hangzott. Holott persze tudtam, hogy nem fizikai szépsége hat rám, hanem lényének szépsége, de ez a lényeg szép testtartásban és arcvonásokban  nyilvánult meg, olyasmiben, amire nem mondhattam egyebet: szép férfi áll előttem.”[71] 

Írói jelentőségét, írói nagyságát senki nem vonta kétségbe, elbűvölő lénye pedig minden irodalmi pozíció nélkül is vonzotta a fiatalabbakat. Vas István azt írta, Babits irodalompolitikai hatalom volt, „a baloldalon jóformán hozzátartozott az illemhez , fitymálva és becsmérlően beszélni róla, (…) Kosztolányit szabad volt szeretni, (…) semminek sem volt a szerkesztője, nem volt hatalma, rendelkezési területe (…)”[72]  József Attila is vele találta meg a hangot, vele volt jó viszonyban, vagy fordítva fogalmazva Kosztolányi vele is megtalálta a hangot, vele is jó viszonyban tudott lenni, s önzetlenül segíteni  próbált rajta. (Amiről József Attila valószínűleg nem is mindig szerzett tudomást.)

         Közvetlen személyes kapcsolatukat nehéz megrajzolni, mivel elég kevés dokumentum maradt fenn. Az bizonyos, hogy 1923 májusában találkozhattak Szegeden a Juhász Gyula írói jubileumára rendezett ünnepségen. (Itt találkozhatott József Attila először Babits Mihállyal is.[73]) Kapcsolatuk, mely puszta ismeretségnél több volt, de barátságnak talán nem nevezhető 1933-1935 körül érhette el csúcspontját. József Attila el-ellátogatott Szántó Judittal a Lógodi utcába, ilyenkor Judit vitte a szót, történeteket mesélt arról a világról, ahol dolgozott és melyet Kosztolányi nem ismert. Kosztolányi élénken figyelt, néha föl is jegyzett valamit. Szüksége volt új és új nyersanyagra, a Pesti Hírlap állandó tárcaírója volt, a népszerű lap hívta, kérte, követelte az írásait. Sebtében mindent meg kellett írnia, amit látott, hallott, tapasztalt. Így született  meg egy alkalommal a Telep című tárcája, egy olyan történet alapján, melyet Szántó Judittól hallott.[74] A novellácska irodalmilag nem nevezhető jelentősnek, de kapcsolatuk szempontjából sokat mond megjelenésének időpontja. 1935. november 24-én jelent meg a Pesti Hírlap hasábjain. Ami arra enged következtetni, hogy a nyár óta zavartalanul folytatódott barátságos viszonyuk egymással, mintha mi sem történt volna. Pedig valami mégis történt. József Attila a nyáron bírálatot írt Kosztolányiról: írása A Toll júliusi számában jelent meg. Az összegyűjtött versek kötetéről szólt, arról a kötetről, melyben a korábbi verseken túl az újabb versek is megjelentek a Számadás című zárófejezetben. Kosztolányi költői életművét tartalmazta a kötet. (Legközelebbi verseskönyve már csak a halála után jelent meg.)

József Attila bírálatában  nemhogy nem érződött semmi a köztük lévő jó viszonyból, de még csak nem is pártatlan figyelem hatja át, hanem egyenesen ridegnek és barátságtalannak hangzik, legalábbis ennyi év után. Eszes, okos írás volt, de hajthatatlanul ideológiai természetű, mint akit sem a poétikai érték nem hat meg, sem a tapasztalt költői színvonal nem enged kizökkenteni társadalmi-politikai eredetű elveinek hangoztatásából. Ilyesmiket írt:

„Homo aestheticusnak csak az az ember vallhatja magát, megfeledkezve az aestheticai tárgy gazdasági és erkölcsi jelentőségéről, ki nem érzi át, hogy léte a társadalmi életbe, viszonyokba ereszti gyökerét; az, ki nem tudja azonosítani magát a társadalmi létet szabályozó, alapvető elvekkel. (…) Kosztolányi egész költészete egy kicsit ének a semmiről. Kissé a szociális nihilizmus fejlődésének filmje összegyűjtött költeményeinek vaskos kötete (…) Kosztolányi költészetének vannak »szociális« elemei, ezek azonban láthatóan  egy társadalmon kívüli, azazhogy a társadalmi elvbe belehelyezkedni nem tudó, ösztönös társiasságból fakadnak.”

Mondhatnánk, József Attila pár évvel korábban – ugyancsak A Toll hasábjain – lesújtó bírálatot mondott Babits költészetéről, most hasonló állásból Kosztolányit támadta meg. De ezt nem mondhatjuk. A két bírálat között nagy különbség van. Babitsot rossz költőnek nevezte, néhány verssorát példaként át is fogalmazta, és valami magyarázhatatlan indulattal ment neki. Kosztolányi költői képességeit nem vonta kétségbe, írásában nem működött ellenséges indulat, inkább valami derűs fölényt lehet érezni benne (amit ő érzett), mint aki birtokában van a világ igazságainak, szemben avval, aki gyerekesen félreérti azokat.  Kosztolányi láthatólag nem vette zokon József Attila bírálatát, alighanem komolyan sem vette. Eszmeileg, ideológiailag egy más világ hangjának hallhatta.  Jobban fájt neki az a tárgyilagosság látszatában jelentkező hűvösség, ahogy a Nyugat fogadta kötetét. (József Attila bírálatát majd az 1945 utáni neofita marxizmus veszi komolyan.)

         Kosztolányi abban az évben töltötte be ötvenedik életévét, amikor egy évvel később meghalt, a Nyugat egész történetének egyik legszebb számát szentelte emlékének. Most Halász Gábor írt a gyűjteményes kötetről, egyáltalán nem ünnepélyes hangon, mely tekintetbe vette volna az életévfordulót. Amolyan „tárgyilagos”, száraz, kicsit hűvös leírást adott elő a kötetről és a költői pályáról. Ha nem tudnánk, hogy Halász Gábor, mennyire ragaszkodott szellemi függetlenségéhez, azt is mondhatnánk, írása mögött ott érezzük Babits szigorú tekintetét, az írás levegője pedig mintha éreztetné azt a felemás viszonyt, amely az Ady-vita óta jellemezte Kosztolányi és a Nyugat kapcsolatát. 

                                                           ***

De térjünk vissza 1933-hoz. Kosztolányi és József Attila kapcsolatának ívelése ekkor kezdődhetett, a korábbi futó ismeretség után. József Attilának egy verséhez és Kosztolányinak egy novellájához vezet az ív kezdete. A József Attila-vers a híres, híres Óda. Amikor 1933 nyarán József Attila hazaérkezett Lillafüredről, zakója zsebéből kikandikált a vers kézirata. Szántó Judit rögtön ki is kapta onnan, és sietve elolvasta. El volt bűvölve. Gyönyörű- mondta. Aztán leforrázva hallotta, hogy a vers nem hozzá íródott. Szó-szót követett. József Attila elrohant hazulról, Judit pedig 40 gramm kinint rakott egy pohárba és felhajtotta. Meg akart halni. József Attila még nem ment messze, amikor rossz érzése támadt, visszafordult. Judit már eszméletlenül hevert… Csak a mentőautóban tért magához. József Attila a szörnyűség után felment Németh Andorhoz, aki a legjobb barátja volt. Nem akart beszélni, de Németh Andor a feleségével szó szoros értelemben kibarkochbázták belőle, hogy mi történt. József Attila szenvedélyes barkochba játékos volt.

Az esetnek hamar híre ment, Kosztolányihoz is eljutott a történet. Röviden bejegyezte lényegét gyorsírásos naplójába: „ József Attila felesége megmérgezi magát. Elmegy a barátjához (Németh Andorhoz), és a Jucival vallatják barkochbával, mi történt a feleségével.” A feljegyzés után Kosztolányi  zárójelben odabiggyesztette a lehetséges írás címét is: „XX. század”.[75] Kortünetnek képzelte el a tragédiának és a játéknak azt a furcsa egybefolyását, ami magyarázás nélkül, önként adta magát a történetből. Mint a freudista tételekben a szerelem és gyűlölet egybefonódó, kettős lelki aktusa, most itt van egy kor, itt van egy ifjúság, mely a tragédiából játékba menekül, s a játék tétje a tragédia. A barkochbázás még hasonlított is az analitikus kérdezés-terápiához. Kosztolányi meg is írta a történetet, és 1933. szeptember 10-én megjelent a Pesti Hírlap Vasárnapjában 1933 címmel. Már nem XX. század volt a címe, mint a naplóbejegyzésben, de még mindig azt sugalmazta a cím, hogy korszakjellemző tünetről van szó. Legalábbis egy korszak ifjúságára jellemző tünetről, a háború utáni nemzedékről. Akik munka nélkül tengnek-lengenek, nem hisznek már semmiben, „parlagon hevernek, ugarolnak a végtelenségig”. Mit tehetnek, hát játszanak. A nemzedék kicsit távolról, kicsit fölényesen, kicsit gunyorosan karikírozott rajzolatán át-áttünik Kosztolányi önképe, elmondja jól ismert véleményét a nyelvről és a játékról, még néhány híres játékos verssorát is a nemzedéknek ajándékozza, mintha azok írták volna. Az elnyújtott és nem túlságosan mélyre hatoló esszészerű gondolatmenet után következik a narratívum, a barkochbázás története, ahogy Kosztolányi átírta, módosította, amit hallomásból megtudott, Németh Andor lakásából kávéház lett, József Attilából Jancsi János stb.

         De, honnan eredt valójában, és mi is volt az, ami az írókörökben városszerte elterjedt akkor, és eljutott Kosztolányi fülébe. Már fentebb egyszer leírtuk. Amikor a mentők elvitték Juditot, József Attila felment Németh Andorhoz. Ezt Németh Andor később az első József Attila-könyvében meg is írta. József Attila felment hozzájuk, és elmondta, mi történt.

„ - Mi történt, kérdeztem tőle. – Judit megmérgezte magát. – Szörnyű… Miért? – Megtalálta a verset, amit Lillafüreden írtam az utolsó éjszaka (…)”

Szó sem esik a könyvben barkochbázásról.[76] A barkochbázás a második József Attila könyvében sem szerepel, melyet néhány évvel később írt már erősebb marxista hatás alatt. Sőt, ott már arról sem esik szó, hogy József Attila felment volna hozzájuk. Ott nem hozzájuk fordul József Attila, hanem bemegy a Japán kávéházba.

„A mentőkocsi befordul a kórház kapuján, Juditot elviszik. Attila magára marad. Ahogy Judit eltűnik a szeme elől, megszűnik a lelkiismeretfurdalása. A Japán-ba siet. Keres valakit – akinek megmutathassa a költeményét. Mert ez az egyedül értelmes az egész körülötte keletkezett kavarodásban. A vers, mely túléli a versürügyet, a nőt, akihez íródott, mely túléli őt, túléli Juditot.” [77]

Szép, poétikus kiszínezése ez a történetnek, melyet, mint annyi történetet a világon, ezt sem tudjuk rekonstruálni és nem fogjuk tudni soha. Mi is történt valójában – ez a kérdés az irodalom síkján nem értelmezhető, sokak szerint még a történettudományban sem. A maga „valóságában” csak a „récit” létezik, az elbeszélt történet, de a megtörtént történet, az „histoire” annyiféle, ahány elbeszélése van. Németh Andor elbeszélése ugyanolyan műalkotás, mint Kosztolányié. Az emlékezés ebben az esetben is, mint mindig, minden emlékiratnál, mint minden memoárnál egybefolyik a fikcionálással. Ez a természete. Németh Andor kétszer írta meg a történetet, és mindkét történetelbeszélése eltér attól, ami Kosztolányi naplóbejegyzésében szerepel, pedig annak József Attila mellett ő a főszereplője.  József Jolán lesz az, aki hasonlóan beszéli el a történetet ahhoz, ahogy Kosztolányi is feljegyezte naplójában.[78] De ő hallomásból írta, amit írt, és az ő értékes és érdekes dokumentumkönyve úgyszintén a fikcióvá válás területéhez tartozik, akár a többi hasonló emlékezés. Sőt, őrá hatással lehetett Kosztolányi novellája is.

A későbbi évtizedekben mégis jelentkezett egy koronatanú, aki azt állította, hogy jelen volt Németh Andorék lakásán, és minden úgy történt, ahogy a Kosztolányi- bejegyzésben szerepel: egy kis változtatással. Ez a koronatanú Koestler Arthúr. Koestler 1933-ban csakugyan Budapesten tartózkodott egy ideig, Németh Andort már korábbról ismerte, de sok íróval, művésszel megismerkedett, többek között József Attilával is. Egy alkalommal éppen akkor állított be Németh Andorékhoz, amikor József Attila depressziós állapotban feküdt náluk egy kanapén. Mi történet?- kérdezte.  Elkezdődött a barkochbázás, csak Koestler elbeszélése szerint nem Németh Andor, nem is a felesége, Juci barkochbázta ki József Attilából, hogy Judit öngyilkosságot kísérelte meg, hanem ö, Koestler Arthúr.[79] Tűnődni lehet, mi az, ami a mendemondákból került be Kosztolányi novellájába, és mi az, ami a novellából került vissza a mendemondákba.

                                                           ***

Kosztolányi tavasszal rendezte kötetbe a korábbi Esti Kornél-novellákat, a kötet megjelenésének idejére következtetni lehet abból, hogy májusban már kritikák jelentek meg róla. De nemcsak korábbi Esti-novellák kerültek a kötetbe, hanem az összeállítás idején, vagy azt közvetlenül megelőzően írott újabbak is.  A Nyugat január 16-i számában (még a Móricz szerkesztette Nyugatban) jelent meg az Elnök című novella, melynek esszéikus, nem-narratív részeit úgy is lehet olvasni, mint a homo aestheticusról és homo moralisról szóló – éppen a megelőző számban – közreadott elmélkedésének folytatását. Április 9-én a Pesti Hírlapban pedig az az  Esti-novella jelent meg, mely a kötet élére került. Ebben a bevezető novellában nyert  Esti Kornél alakot, színt, jellemet, ebben vált hús-vér alakká. Azt a látszatot keltve, mintha onnan, a kötetnyitó novellából bújt volna ki a többi, s onnan bontódnék tovább a különös szereplő alakrajza. De a nyitó novella utólagos konstrukció volt, és ahogy Kiss Ferenc megállapította „maga a ciklus nem ennek jegyében  íródott, hanem spontán képződmény, melyet   az Estit bemutató bevezető fejezet utólag igyekszik egyetlen vállalkozásként feltüntetni.”[80]

         Az 1933 című novella a nyáron, kora ősszel keletkezett, már a kötet megjelenése után íródott, s kötetben először a Tengerszem-ben jelent meg,1936-ban. Itt megváltozott a címe. A kötetben kapta azt a címet, ahogy ma is olvasni szokták: Barkohba (sic!). A címváltozás hangsúlyváltozást jelentett. Kosztolányi nem az esszéikus, értekező első részre hívta fel vele a figyelmet, mint újságbeli megjelenésnél, nem a kórosnak mutatott kortünet, nem a nemzedéki rajz (görbe?) tükrét állította előtérbe, hanem a második részre, a tulajdonképpeni narratívumra, a játékra és élettragikumra helyezte át az olvasó figyelmét. Az elbeszélés  narrátora Esti Kornél nem pusztán megfigyelői pozíciót tölt be az elbeszélés-folyamatban, hanem megjegyzésekkel, magyarázatokkal kíséri a látottakat és tapasztaltakat. Nem résztvevő, nem nyúl bele abba, ami történik, nem cselekszik, csak lát, hallgat és kommentál. Nincs indulat benne, nem háborodik fel, de nem tölti el részvét sem. Mégsem lehet azt mondani, hogy teljesen közömbösen adná elő a történetet. A szövegének van egy nehezen megnevezhető modulációja: „derület”, ami nem azonos a derűvel, és „felette állás”, ami nem azonos a fölénnyel és végképp nem azonos a fölényeskedéssel. Esti Kornél úgy áll kívül az eseményeken, hogy egyszersmind egy kicsit fölöttük áll. A derület szónak ezen a helyen megvalósuló jelentését pedig alighanem a humor közelíti meg legjobban (semmiképpen sem az irónia!), de avval sem közvetlenül érintkezik. Éppen csak egy pici elmozdulás érezhető a semleges pozícióból a humor irányába, de ennyi éppen elegendő ahhoz, hogy minden más indulati elemet kizárjon. Kizárja a részvétet is a mélyen tragikus történettel szemben. Talán abból a megfontolásból kiindulva, hogy a részvét hangsúlyos helyzetbe kerülve az érzelgősség és szentimentalizmus felé mozdítaná el a szöveg hatását.

                                                        ***

Az Esti Kornél-kötetről (melyben a Barkohba még nem szerepelt) Babits Mihály írt a Nyugatban, Könyvről könyvre című egyszemélyes könyvkritikai rovatában. Újra betegen feküdt. Kosztolányi két májusi levelében is arról tudósította Füst Milánt, aki Dubrovnikban tartózkodott (Déry Tiborral), hogy „Babitsnak veseköve van, elájult, rosszul van. Ilonka idegbetegen fekszik”.[81] Babits a szívére panaszkodott kritikája elején.

” Ezt a cikket megint betegágyban írom; a szívem ritmusa bomlott meg; mozdulatlanul kell feküdnöm; még beszélnem is csak keveset szabad; nem maradt számomra más, mint írni és olvasni. Hadd említsem meg hát ezt a remek magyar könyvet, amely utóbbi napjaimnak öröme és élvezete volt: Kosztolányi Dezső Esti Kornél-járól van szó.”

Ezek voltak az első mondatok. Az elkövetkező mondatokban aztán finom, hegyes kis tűket helyezett el. Előbb atelier-regénynek nevezte a könyvet, ami méltánylásnak hangzott, de nem Kosztolányi számára. E megnevezés jelentési övezete évtizedes távolba vezetett vissza, amikor Ady azt írta róla, hogy irodalmi író, aki nem kínál emberi dokumentumokat.[82] Irodalmi írónak lenni nálunk mindig becsmérlésszámba ment, Kosztolányinak nem hegedő sebe és nem múló emléke volt ez a titulus. Babits a következő mondatokban visszavonta az atelier-regényből a regényt. Nem regény, még csak nem is novellák füzére. Igazi novella is talán csak kettő van benne.

„A könyv többi darabja tiszta líra vagy ötlet vagy csevegés vagy humoreszk vagy értekezés novella-formában.(…) Sőt, külön és rövid szavakkal elmondva , az ötleteket kissé üresnek is találnám.”

Kérdezhetjük, mi talált hát Babits a kötetben beteg „napjai örömére”? Az írások nyelvét, stílusát, azt, hogy Kosztolányi „nagyszerűn tud magyarul (…) mondatai szinte érzéki élvezetet adnak”. Valami kis gáncsot azért még itt is vetett, Kosztolányi nyelvészkedését „nyelvészeti dilettantizmusnak” nevezte, de ezt már nem bántó éllel tette.[83]

Kosztolányi azonban megbántódott. A magyar irodalom egyik legnagyobb életműve áll mögötte, és akkor barátja, ifjúságának társa azt tartja egyedül dicséretre méltónak, hogy ötven éves korára megtanulta az anyanyelvét? Csak nyelvművész, máskülönben üresek az írásai? Haragjában előbb arra gondolt, hogy leveteti nevét a Nyugat címoldalán a főmunkatársak közül.[84] Aztán válaszként megírta az Esti Kornél énekét.

Hát légy üres te s könnyű,

Könnyű, örökre-játszó,

Látó, de messze-látszó,

Lehet költői programként, költői ars poeticaként olvasni a verset, melynek gondolati gyökerei messze visszanyúlnak a pályakezdés korára. Aztán világnézetté bontakozva, erkölcsi, politikai (!) eszmévé sűrűsödve megfogalmazódik a Nyugat első januári számában a homo eastheticus és a homo moralis szembeállításával, folytatódik a második januári számban az Elnök című Esti Kornél-novellával. A narrátor ebben az elbeszélésében ilyeneket mond:

„A példák azt bizonyítják, hogy az emberiséget azok vitték szerencsétlenségbe, vérbe és piszokba, akik lelkesedtek a közügyért, akik komolyan vették küldetésüket, akik forrón, becsületesen virrasztottak, s jótevői azok voltak, akik csak a maguk dolgával foglalkoztak, a kötelesség-mulasztók, a közönyösek, az alvók. Nem az a hiba, hogy a világot kevés bölcsességgel kormányozzák. Az a hiba, hogy egyáltalán kormányozzák .”

Irónia? Nem biztos. Kosztolányi gyakori kifejezés-bravúrja az irónia álarcába bújtatott komolyan mondás, a látszat-irónia.  Az Esti Kornél éneke felfogható, mint harmadik megszólalása, harmadik tétele ennek  az 1933-ban megújuló és különösképp megerősödő világkép-kibeszélő szólamnak. De az Esti Kornél énekét lehet másképpen is olvasni. Úgy, mint közvetlenül Babitscsal folytatott vitát. Személyes ügyet.

                                 Mit hoz neked a búvár,

                                 Ha felbukik a habból?

                                 Kezébe szomorú sár,

                                 Ezt hozza néked abból.

Nem nehéz kitalálni, ki ez a búvár. Ki más lenne, mint Babits.[85]  Az Atlantisz című 1913-as versében ő maga nevezte magát búvárnak.

Búvár leszek én, kaucsukból gyártva ruhám, süvegem

úgy nézek a két kaucsukba szegett karikás üvegen

bukdosva botor léptekkel a sűrü nehéz viz alatt (…)

Nézeteltéréseiket, szinte eredendő felfogásbeli különbségüket nemcsak 1912-13-ig, hanem levelezésükben egészen 1904 környékéig vissza lehet vezetni. Arra az időre, amikor Bergsonról és Schopenhauerről vitatkoztak, arra az időre, amikor Babits  először számolt be a james-i tudatfolyam-elméletről. A búvár-szó egyébként ott, abban a levélváltásban tűnik fel. Ott jelenik meg először.[86]

Babits megtudta, megérezte, hogy megbántotta Kosztolányit, ezért a következő (július 1-16-i) Nyugat számban visszatért az Esti Kornél kötetre. Igyekezett magyarázkodni, igyekezett tompítani az előző számban írottak élét. Nem lehetett. (Még szúrt is egyet: lábjegyzetben a versre utalva azt írta, hogy a búvár nem sarat szokott felhozni a víz mélyéről, hanem kincseket.) Valamelyes gyógyírt Kosztolányi számára az jelentett, hogy közvetlenül Babits cikke után Schöpflin Aladár írása következett  a kötetről, és ő már nemcsak a remek stílust, nemcsak a ragyogó megírásmódot, nemcsak a játékot és humort  dicsérte, hanem kijelentette, hogy itt az élet és a világ „gyökér-kérdéseiről” van szó.

A Kosztolányival folytatott vitának azonban volt 1933-ban egy kevésbé nyílt, kevésbé észrevehető vonala – erről később lesz szó.

SETTEMBRINI

1933 nem az irodalom éveként vonult be a történelembe. „ A német proletártömegek nem adják meg magukat olyan könnyen! A marxizmus klasszikus földjén most készül a leghatalmasabb történelmi illusztráció Marx lángeszű történelemfilozófiai tételéhez: az emberiség történelme az osztályharcok története.” – írta a Népszava 1933. január 31-én.[87] Amikor ez a cikk megjelent, akkor a német birodalmi kancellárt már második napja Adolf Hitlernek hívták. Mind a szociáldemokrata mind pedig a kommunista orientációjú munkásmozgalom vereséget szenvedett. A vereségért egymást okolták, okolhatták is, mivel a megelőző hetekben, hónapokban, években nem az előretörő nácizmust, hanem egymást tekintették fő ellenségnek, egymás ellen hadakoztak, harcoltak, egymást szidalmazták, egymást denunciálták, egymás ellen szervezkedtek. Hitler hatalomra jutása után a Kommunista Internacionálé felhívást tett közzé a munkásegység megteremtésére, amihez a magyar illegális kommunista párt is csatlakozott: természetesen. Indítottak  egy lapot Új Harcos címmel, amelynek elsőrendű feladata volt eszmecserét kezdeni a meghirdetett egységfrontról.

         József Attila is véleményét nyilvánította, az Új Harcos hasábjain jelent meg Az egységfront körül című írása. A munkásegységet ő is elengedhetetlennek tartotta a jövő érdekében, de határozottan kijelentette, hogy a két munkáspárt közül, a szociáldemokrata és a kommunista közül egyik elméleti fegyvertára  sem alkalmas az egység megteremtésére, „(…) a mai, a munkásmozgalomban ténylegesen érvényesülő elméletetek egyike sem, tehát a tudományos szocializmusnak se jobboldali, sem a baloldali pártszerű és pártos értelmezése nem alkalmas az osztályharcos munkásság egyesítésére”.[88] Az egységet, érvelt a tanulmány, csak maguk a munkások teremthetik meg, függetlenül mindenfajta pártfegyelemtől. Ez az érvelés szociáldemokrata oldalról legfeljebb csak vitatható lett volna, de kommunista oldalról olyan eretnekségnek számított, amelyet olyas valaki, aki szervezetileg is hozzá tartozott a kommunista mozgalomhoz, nem engedhetett meg magának. (Meg is kapta a magáét egy válaszcikkben.[89]) Úgy látszott, József Attila nem tudta, hogy ha kommunistának érzi vagy hiszi magát, akkor nem vonhatja kétségbe a párt, a kommunista párt mindenható történelmi szerepét, nem tudta, vagy nem akarta tekintetve venni, hogy a Bolsevik Párt lenini megszervezése óta ennek a mozgalomnak középpontjában a párt áll, és a hozzá való tartozás a pártfegyelem teljes és tökéletes elfogadásában kell hogy megmutatkozzék. Milyen viszonyban volt e cikk megjelenésekor, 1933 májusában József Attila a kommunista párttal?

         1945 után a marxista és tudományos szocializmus alapú kulturális ideológiának József Attilára elsősorban, mint szocialista költőre, a szocialista és  kommunista munkásmozgalom költőjére volt szüksége. Ennek érdekében először azt kellett állítani, hogy József Attila élete végéig kapcsolatban maradt az MKP-val. A kapcsolat ugyan nem működött zavartalanul, sok méltatlan támadás érte őt is, a verseit is a párthoz tartozó vagy közel álló személyek részéről, a kapcsolat ennek ellenére fennmaradt, kitartott a költő haláláig. Teltek-múltak az évek.  Egy másik vélemény szerint nem maradt végig fenn a kapcsolat, mert (nem lehet pontosan tudni, mikor és miért ) kizárták a pártból. De az a párt egy szektás párt volt - tették hozzá. Nem lehet József Attilát hibáztatni. Egy harmadik változat szerint nem maradt fenn végig a kapcsolat, de nem is zárták ki József Attilát, hanem csak lehagyták. Ez a kiegyenlítő vélemény arra is szolgált, hogy ne kelljen elmarasztalni a korabeli pártot, melynek még voltak élő tagjai. A rendszerváltás után következett a negyedik változat, amikor előtérbe került József Attila kommunistátlanítása. Mintha kényelmetlen lett volna az új demokratikus berendezkedés demokratikus-liberális eszmehirdetőinek, hogy a modern irodalom egyik legnagyobb alakja nemhogy szocialistának (marxistának) vallotta magát, hanem egyenesen kommunista volt életének egy szakaszában. A negyedik változat szerint sem maradt fenn kapcsolata az MKP-val élete végéig, de nem is zárták ki, nem is hagyták le, hanem ő maga hagyta ott a pátot, ő maga lépett ki belőle. Ezt a változatot – a korábbiaknál politikailag-ideológiailag nem kevésbé voluntaristának hangzó változatot -   Horváth Iván adta elő egy retorikailag hatásosan felépített tanulmányban. „ A költő megszakította a párttal az eszmei közösséget”- jelentette ki[90]. Egyik érve – aligha vitatható érve – úgy szólt, hogy az Új Harcosban megjelent írása után József Attila többé nem szerepelt  kommunista orientációjú fórumon, és legközelebbi politikai-ideológiai természetű tanulmányát  a  szociáldemokrata párt elméleti folyóirata, a Szocializmus közölte 1934-ben.[91]

         A két közlés, az Új Harcosban megjelent írás, és a Szocializmus hasábjain közzétett tanulmány között történt egy kínos és nehezen megmagyarázható epizód. Még 1933-ban, feltevések szerint 1933 nyarán József Attila készített egy programnak, proklamációnak hangzó fogalmazványt  A nemzeti szocializmus címmel. Mint látjuk, az Új Harcosban radikálisan kétségbe vonta a két munkáspárt képességét a munkásegység megteremtésére, most néhány hónappal a vita után továbbment, és már a munkásság nemzetközi összefogásának lehetőségét is kétségbe vonta: arról írt, hogy az elérendő célok nem valósulhatnak meg nemzetközi méretekben, előbb nemzeti keretek között kell megoldást keresni.

 „Az egész emberi faj megszervezése – írta -, amelyről a nemzetközi szocialisták álmodoznak, nem képzelhető el anélkül, hogy előzőleg a nemzetekre tagolt emberi faj meg ne alkossa a maga benső nemzeti egységeit (…) Ebben a nemzetközi versenyben  előbb-utóbb  minden ország munkásai rákényszerülnek, hogy  egységes nemzeti szervezetekben keressék érdekeik védelmét (…)”[92]

A munkásérdekek nemzeti keretek között történő megszervezésének ez a gondolata elvetette mindazt, amit az MKP akcióprogramja hirdetett, és szemben állt a szociáldemokrácia alapvető internacionalizmusával, de  - mondhatnánk - önmagában nem  érintkezett avval sem, ami a Németországban történt. Ilyen nemzeti eszméket azóta is többen magukénak vallanak szerte a világon, parlamenti pártok is akadnak, melyek hasonlóképp határozzák meg céljaikat.  Csakhogy ez nem felel meg az igazságnak: nem felel meg az igazságnak, hogy József Attila írása nem érintkezett a német eseményekkel. A fogalmazvány első mondata így hangzott: „ A nemzeti szocializmus lobogója alá sorakozó német dolgozók történelmi harca új irányt szab minden ország munkásmozgalmának.”[93] Lengyel András részletes tanulmányban fejtette ki álláspontját erről az írásról, feltárta történeti, életrajzi hátterét, és értelmezte magát a szöveget, amennyire értelmezni lehet..[94] „Ismeretes, hogy Adolf Hitler csak 1933 elején került hatalomra – írta - ,és 1933 nyarán még sem a nácizmus végkifejletét, sem az akkori valóságos tendenciák egymáshoz viszonyított erejét , természetét  nem lehetett pontosan látni.”[95] Ez így van, de akkor lenne maradéktalanul igaz, ha Hitler a teljes ismeretlenségből előlépve vette volna át Hindenburg kezéből a kancellári kinevezést. Gyárkémények ormán azonban már a 20-as években megjelent itt is, ott is a horogkereszt, a náci párt és a náci eszmeiség már a 20-as évek mélyén jelen volt a német életben. Sokan voltak, akik már az elején sejtették, gyanították, hová vezet a nácik politikai győzelme. Azért oly nehéz megmagyarázni József Attila  fogalmazványt, mert ő is ezek közé tartozott, azok közé, akik sejtették és gyanították a jövőt. Az Uj Harcos-beli írásában ő maga hivatkozott  a „nemzeti szocialista bandák vérengzéseire”[96], tudnia kellett, hogy Hitlerék korában a „nemzeti szocializmus” már nem ártalmatlan és veszélytelen kifejezés.

         A nem egészen másfél lapnyi fogalmazvány feltehetően a Rátz Kálmán-féle nemzeti kommunista párt programjának készült. Rátz Kálmán egyike volt a korszak legzavarosabb fejű alakjainak, különféle nemzetmentő gondolatokat dédelgetett, később nyilas képviselő lett, még később alapított egy másik nyilas pártot. A háború alatt szembefordult a németekkel, 1944-ben a Gestapo letartoztatta, Mauthausenbe deportálták. A háború után egy ideig itthon tartózkodott, aztán Svájcban telepedett le, ott is halt meg. Szerette József Attila verseit, állást, hivatalt ígért; alighanem a Bucsinszky kávéházban ismerkedtek meg személyesen.[97] Rátz Kálmán nem látta a programfogalmazványt, senki nem látta, nem is láthatta, mert Szántó Judit szó szoros értelemben véve kitépte József Attila kezéből, jól össze is vesztek miatta.[98] A fogalmazvány évtizedekre eltűnt, Szántó Judit eltette, eldugta. Csoda, hogy nem semmisítette meg. Évekkel, évtizedekkel később az írás hogy, hogy nem Horváth Márton birtokába jutott, s ő adta át a fiának, az irodalomtörténész Horváth Ivánnak. Ez akkortájt történt, amikor Szántó Judit naplója először jelent meg, abban pedig szerepelt a fogalmazvány története. A literátus közönség tehát 1986-tól, a Napló megjelenésétől kezdve tudhatott a kínosnak mutatkozó epizódról. (A kutatók legbelső köre, akik hozzáfértek a Napló kéziratához, korábban is tudomást szerezhettek róla.) A szöveg nyilvános  megjelenése azonban még tíz évet váratott magára. Csak akkor jelent meg, amikor Horváth Iván átengedte a kiadást Murányi Gábornak, s ő a Napló  új kiadásának függelékében, 1997-ben közreadta.[99]

                                                                ***

A Nyugat hasábjain a „nemzeti szocializmus” kifejezést Ignotus használta először, még 1918 novemberében. Néhány nappal az őszirózsás forradalom győzelme után úgy hangzott a kérdés, milyen politikát kövessen az új, független, demokratikus Magyarország: erre válaszolva vetette föl Ignotus a „nemzeti radikál-szocializmus” fogalmát. Dóczy Jenőre hivatkozott, aki egy korábbi számban arról írt, hogy az új magyar irodalomban, a nyugatos irodalomban a magyar nemzeti törekvés új tartalomra lelt a demokrata és radikális gondolatokban. „Politikába átírva ez – tette hozzá Ignotus – művelt, szabad, szociális nemzeti Magyarországot jelent, minden magyarországi nemzetek számára. Vagyis azt, amely október 30-án éjjel született meg. (…)  az a Magyarország, mit a nemzeti radikál-szocializmus nyolc nap alatt megteremtett: az bizonyosság” – írta.[100] Ez nem a nácizmusnak, hanem a magyar  oktobrizmusnak volt a programja. Azon a napon, amelyen megjelent a Nyugatban, a magyar határok hivatalosan még a régi határok voltak, de már megérkezett az antant első határrevíziós követelése.

         Ignotus cikke után vers következett. Ady Endre: Üdvözlet a győzőnek

Ne tapossatok rajta nagyon,

Ne tiporjatok rajta nagyon,

Vér-vesztes, szegény, szép szivünkön,

Ki ime száguldani akar.

Hitler nevét Móricz Miklós írta le először a Nyugatban egy gazdasági, gazdaságpolitikai cikkben. Ez még 1930-ban történt. Belgiumban egy tanácskozás után franciákkal, angolokkal beszélgetett, akik megjósolták, hogy a német választásokon ötven Hitler-párti és harminc-negyven kommunista fog bekerülni a parlamentbe, és azt is megjósolták, hogy akárhogy is történik, a német politika revansista háború felé fog továbbhaladni. A beszélgetőtársak – írta Móricz Miklós - „ (…) mindnyájan várják a háborút. A nyugaton mindent páni félelem tölt be.”[101]

1933-ban Bálint György volt az első, aki a Nyugatban reagált a német eseményekre.  A Settembrini úr tragédiája című írása az április 1-i számában jelent meg.

„Politikai eseményekről kell most írnunk ezeken a hasábokon, melyek huszonöt év óta szolgálják az irodalmat. Az idők jele, hogy ma irodalmi eseményekké válnak politikai események és viszont. Gyakran elmosódnak mostanában az irodalom és a politika között vont határvonalak. Hitlerék uralomrajutása és berendezkedése Németországban kétségkívül politikai esemény, Thomas Mann egy-egy regénye, Alfred Kerr egy-egy kritikája pedig ugyancsak kétségkívül irodalmi esemény. De ha Thomas Mann és Alfred Kerr kénytelen emigrációba vonulni, ha a harmadik birodalom urai szigorúan őrködnek, hogy Mann és Kerr írásai lehetőleg ne jussanak a német olvasó kezébe, akkor egy kissé gondolkozóba kell esnünk, hogy tulajdonképpen hol is végződik az irodalom és hol is kezdődik a politika. Rá kell eszmélnünk arra, hogy a német fasizmus uralomra jutása az élet minden vonatkozására kiterjedő társadalmi és történelmi folyamat, melynek vannak politikai, vannak irodalmi és vannak másféle megnyilvánulásai is.

    Nézzük a német ellenforradalom irodalmi megnyilvánulásait. Thomas Mann, Alfred Kerr emigrációban, egy sereg iró, köztük Ludwig Renn és Martin Buber börtönben, Egon Erwin Kisch hetekig tartó raboskodás után szökik meg a spandaui fogházból. Emil Ludwig, Remarque, Kurt Tucholsky már régebben csendben elhagyták Németország területét. Lion Feuchtwänger új regényének kézíratát összetépik és máglyára dobják a rohamcsapatok, nagy zenészeket, mint Fritz Busch és Bruno Walter, lekergetnek a karmesteri pulpitusról, művésztelepeket, operákat szállnak meg, színielőadásokat szakítanak félbe és könyvekből raknak autodafét az utcán.”[102]

A náci könyvégetésről Babits a könyvnap előestéjén írt.

 ”Az idei magyar könyvnapot kevéssel előzte meg az európai könyv tragikus napja: a berlini könyvégetés. Barbár szelek fújnak, s Omar Kalifa korszaka látszik visszajönni. Az életet többre tartjuk a betűnél, s életnek pártunkat és harcunkat értjük, pártunk egyedül üdvözítő világmegváltását. Ha ennek a betű nem segít, vagy épen ellene hat: pusztuljon a betű!”[103]

Szeptemberben Fenyő Miksa kétrészes, nagy tanulmányt írt Hitlerről és a nácizmusról azoknak a szövegeknek alapján, melyek Hitlertől és környezetéből származtak a megelőző években, és annak alapján, amit hatalomra jutásuk első hónapjaiban műveltek.[104] Fenyőnek nem voltak illúziói, Hitler egy-két békülékeny külpolitikai mozdulata ellenére bizonyos volt abban, hogy – akárcsak Móricz Miklós beszélgetőtársai három évvel korábban - a náci politika a céljai érdekében vállalni fogja a háborút. Nem hagytak kétséget Fenyő számára a náci ideológia alappillérei, a vezérelv, a fajelmélet és a meghirdetett antiszemitizmus, az útszéli franciaellenesség, a német egység úgynevezett megteremtése, mely Ausztria becsatolását jelentette.  Az első hónapok politikai intézkedéseit is világosan megnevezte: a harmadik birodalom urai a weimari alkotmány népképviselete helyébe a nemzeti szocialista párt diktatúráját ültették.1933 őszén már értesült arról, hogy koncentrációs táborokat állítottak fel. Azt is tudatosította – és alighanem ez volt a legfenyegetőbb -, hogy a nácik céljaik mögé fanatizált tömegeket tudnak felsorakoztatni.         

         Ugyancsak 1933-ban a húszéves Weöres Sándor versikét faragott Hitler címmel:

                                 A dermedt Föld

                                 figyelme

                                 jégcsapként lóg a bajuszán.

A versike a következő évben, a Hideg van című kötetében jelent meg.

HOMO MORALIS

A Nyugat 1933-as évfolyamát ankétok, konferenciák, viták járták át. Konferenciát tartottak a szabad akaratról, a népzenéről, a színház és a közönség jövőjéről, a „mai Amerikáról”, vitát rendeztek a nyelvművelésről, a jobboldali és baloldali irodalomról, a katolikus irodalomról. A legfontosabb rendezvény, ahogy nevezték „ankét” a magyarság demográfiai helyzetéről szólt Illyés Gyula észak-baranyai útirajza alapján. Nem előzmények nélkül: Kodolányi János évekkel korábban novelláiban, regényeiben, cikkeiben próbálta felhívni a figyelmet a dunántúli egyke-problémára. 1927-ben memorandumot szerkesztett  A hazugság öl címmel, 1929-ben Fülep Lajos cikksorozatot tett közzé  Pesti Naplóban. A Nyugat-ankét áthúzódott a következő évfolyamra és 1934-ben ért véget, de a probléma máig él.[105]  

A megrendezett ankétok, viták, konferenciák, disputák mellett Babits Mihály majdhogynem számról számra vívta saját harcait. Annak az irodalomtörténeti szemléletmódnak jegyében szólalt fel újra és újra, melyet a Nyugat-folyóirat immár negyedszázados hagyományának tekintett, s melyet szerkesztőként a továbbiakban is érvényre akart juttatni. A nyugatosok irodalomtörténeti tudata szerint a folyóirat megszerveződése és a nagy nemzedék pályaindulása annak idején határozottan érzékelhető új fejezetet nyitott a magyar irodalomban. Úgy gondolták, hogy egy ponton lezárták a múltat, és új lapot nyitottak: nem is csak az irodalom életében, hanem az egész magyar szellemi életben. Ezen a már-már mindenki által elfogadott és történeti adottságnak tekintett öntudaton, önszemléleten ütött rést Németh László, amikor hosszabb tanulmányt írt 1932 novemberében a Nyugatot megelőző félszázadról. Erőteljes, nagy vonalakban rajzolta meg a Vajda Jánostól Ambrus Zoltánig terjedő időszak ívét: a maga elgondolása szerint. Ebben a történeti rajzolatban a Nyugat kevesebbet ért, mint ahogy a nyugatosok vélték, nem a kezdeményező szerep fényében tündökölt, semmiben nem tündökölt, hanem learatta a gyümölcsét annak, ami korábban kezdődött. A gondolatmenet vitatható lehetett (annyi évtized elmúltával talán egyre kevésbé az), de a megfogalmazása, a szöveg hangja bizonyosan sérelmezhető volt. A tanulmány végén már az indokolás nélküli ellenszenv kereste a szavakat, Németh László hol „szellemi nyavalyáról”, hol „modern lápvilágról” beszélt a Nyugattal kapcsolatban.[106] Szójárásában távoli, vagy talán nem is olyan távoli előítéletek munkálhattak.

A tanulmányra Babits, mintha kihívott félnek érezte volna magát, a Nyugat február 1-i számában válaszolt. Nem érdemben és nem Németh történeti érvelését tárgyalva. Inkább – mint írta – „egy kis bátyai mosollyal” megjegyzéseket fűzött Németh polihisztorkodásához, sokat markoló terveihez és általánosságban kritikusi magatartásához, „komplikált és hideg” stílusához. A „bátyai mosoly” azonban hamar leolvadt arcáról, és másfél oldal után ő is indulatba jött, és vágott egyet: „A magas műbírálat mellé – írta – valami cselédszoba- és hátsólépcsőszagú  kritika férkőzik. Az esszéből szinte pamflet lesz, s a tanítvány arca mögött föltűnik olykor mesterének, a szerencsétlen Szabó Dezsőnek savanyú profilja”.[107] Babits alighanem érezte, hogy mondataival elvetette a sulykot, a következő Nyugat-számban egy-két mondat erejéig visszautalt idézett válasz-írására, és igyekezett egy kicsit tompítani a személyes élét. De hasztalan, már addig is eléggé ingatag személyes kapcsolatuk végképp elromlott. Németh László hamarosan megtalálta a módját, hogy viszontválaszoljon, és az Ember és szerepben (melyet a Kalangya az ősszel kezdett folyatásokban közölni) még bántóbb személyeskedő éllel rajzolt képet, torzképet Babitsról.[108]

Márciusban Ignotusszal keveredett vitába. Ismét a Nyugat régi, eredeti szemléletének védelmében szólalt meg. Ignotus az 1890-es években, A Hét első idején az irodalom szabadságát, függetlenségét, belső törvényeit hirdette, és a  liberális értékelvű irodalomkritika megteremtői közé tartozott. Közéleti publicisztikáját azonban mindig politikai elvekkel, állásfoglalásokkal kapcsolta össze és írásainak politikai célzatossága fokozódott az idők során. Lehetett közte és Osvát között nézeteltérés a Nyugat szerkesztését illetően, hiszen Osvát már a Magyar Géniusz megalapításakor, 1903-ban leszögezte, hogy száműzi lapjából a politizálást.[109] A politikától való távoltartást illetően Babits magatartása Osvátéhoz állt közelebb. Ignotus a komoruló időben a korábbinál harcosabb, keményebb irodalmat és szellemi életet képzelt el. A Nyugatba már nem írt azután, hogy levették nevét a lap éléről, de maradtak hazai fórumai, sűrűn szerepelt a Magyar Hírlap  a Pester LLoyd és az Esti Kurír hasábjain. 1932 decemberében egy közelgő háború lehetőségétől értekezett, 1933 februárjában előadást tartott a Zeneakadémián, és kemény, bíráló szavakat mondott a Nyugat akkori pozíciójáról. [110]

Babits azonnal válaszolt, a Nyugat március elsejei számában jelent meg A halhatatlanság halála  című pamfletje-esszéje.Az első világháború évei óta szintén a háborút tartotta a legfőbb rossznak, annak a történésnek, aminél rosszabbat nem lehet elképzelni. Pacifista volt?  Egyetlen jogos küzdelmet, egyetlen vállalható harcot ismert el: a harc elleni harcot, ahogy arról a Vers a csirkeház mellől című versében írt. Hasonló típusú fogalmazási paradoxonra épült a Halhatatlanság halála című Ignotusnak szóló vitaírása is. Aki azt kívánja, hogy az irodalom mondjon le arról, hogy az idő fölé emelkedjen, aki azt kívánja, hogy irodalom harcos aktualitások szószólójává váljon, az nem kíván mást, mint a halhatatlanság halálát. Így lehet egy mondatban összefoglalni Babits írását. Nem utasította el, hogy irodalmi műveknek lehessenek aktuális vonatkozásaik, de lényegüket tekintve aktualitások helyett idealitásokhoz kell eljutniuk. „Az írónak választania kell idő és örökkévalóság, korszerű mondanivalók és örök emberi közt: a kompromisszum mindinkább lehetetlen” – írta 1925-ben, s azóta eltelt évek során újra és újra megfogalmazta ezt a gondolatát. Ezeknek az írásainak sorába tartozott a Halhatatlanság halála. „A magas irodalom presztízse lehanyatlott; még a sznobok is más, korszerűbb sznobságot keresnek az irodalom helyett” – fogalmazta meg most, 1933-ban - ugyancsak többedszerre - irodalmi korszakkritikáját.

Babits metafizikus beállítottságú gondolkodó volt a szónak abban az értelmében, hogy nagy és lényeges szellemi instanciákat képzelt el az idő fölött. Az igazságot nem viszonylagosnak és változónak, hanem állandónak és örökérvényűnek gondolta. Úgy gondolta, hogy ha az irodalom politikai harcokba bonyolódik, óhatatlan elveszti metafizikus irányultságát. Elfeledi, hogy nemcsak a napi időszerűségek élete létezik, hanem létezik ennél magasabb, általánosabb szellemi világ. A harcos törekvések a múló, napi érdekek nevében az irodalom halhatatlanságát áldozzák fel. ”A politikai cselekedet aktuális dolog, s mihelyt elveszti aktualitását, a múlté lesz, a történelemé. Ha az irodalom csak a nemzeti cselekvés egy része: akkor az írás is meghal, mint a cselekedet, mely mindig a pillanathoz tapad (…)” – írta. De nem merülhet-e fel ezen a ponton a mindig magasra törekvő metafizikus beállítódás erkölcsi megítélésének kérdése?   A harcos követelések ugyanis a konkrétan jelenlévő és megtapasztalható rossz pártolásával vádolhatják meg a távoli igazságra tekintőt. És meg is vádolják: „aki elhallgat, vagy másról beszél, az is az uralkodó rosszat támogatja, és ellenség” – adta valóságos és képzeletbeli ellenfelei szájába a szavakat a tanulmány. Itt, 1933 tavaszán Babits az időben történővel kapcsolatban a nem-beszélést és a bűnösséget még elválaszthatónak tartotta egymástól. Meggyőződése volt, hogy az irodalom benső erkölcse a metafizikailag megjelölhető értékek követésében lakik, és nem kérhető számon rajta a világban megtörténő rossz. Majd az évtized végén megváltozik ez a meggyőződése, és amikor a Jónás könyvét írja, már ő is összekapcsolja egymással a  hallgatást és a bűnösséget.[111]

Németh Lászlóval és Ignotusszal szemben Babits a Nyugat negyedszázad alatt kialakult és immár megszilárdult képzelet-rendjét (ideológiává rendezett történeti és esztétikai elképzeléseit) védelmezte. Azt a képzelet-rendet, melyet kialakítottak történeti és társadalmi pozíciójukról. Ehhez tartozott hozzá a megelőző félszázad irodalmának bizonyos leértékelése, saját újdonság-értékük fölértékelése, és ehhez tartozott hozzá az irodalom aktualitások fölé emelkedésének, mint az igazi irodalmiság követelményének hangoztatása. A szellemi élet minél távolabbi pontjairól érkeztek bíráló megjegyzések, támadó élű írások, annál pontosabban ki lehetett jelölni a válaszadás irányát és beszédmódját. De mi legyen, ha belülről, a legbelső körből érkezik polemikus kihívás valamely alapvetőnek tekintett kérdéssel kapcsolatban? Ilyen alapvető kérdés volt Ady megítélése végig a 20-as évek folyamán. Babits és a Nyugat végig kiálltak Ady mellett a konzervatív támadásokkal szemben. Amikor ezek végre kezdtek elcsitulni, akkor egyszercsak jött 1929-ben Kosztolányi – a Nyugat belső köréből – és más oldalról ugyan, mint a konzervatívok, de most ő próbálta megrendíteni Ady költői jelentőségét. Babits és a Nyugat természetes mozdulattal elhatárolódott tőle is. Kosztolányi revíziós írása nyílt polémia volt nemcsak Ady költészetével, hanem lényegében avval az egész szimbólumvilággal, melyet a Nyugat maga köré épített.

Babits és Kosztolányi között voltak más, mélyen húzódó és messze vezető nézetkülönbségek. Ma már nem könnyű kitapintani azt a kevésbé látható és finomabb választóvonalat, mely Kosztolányi 1933 januárjában megjelent Magamról című írása (a híres homo aestheticus – homo moralis fogalompár) és Babits esztétizmusa-eticizmusa között húzódott. Kosztolányi írását legtöbbször úgy olvassa az utókor, mint szárnyaló, szép vallomást a tiszta művészetről. Mint magasrendű pátosszal előadott, már nem is prózai, hanem lírai szöveget.   De lehet ezt a csakugyan remekül megírt, lefegyverzően okos kis értekezést másképpen, Babits felől is olvasni. Úgy, mint különvélemény dacos bejelentését avval az irodalomszemlélettel szemben, melyet Babits akkor már évtizedek óta magáénak vallott.

Babits homo moralis volt, ellenezte a politizáló művészetet, ellenezte az irodalom olyan szerepvállalását, hogy politikai lövészárkokba leszállva vegyen részt aktuális csatározásokban. De az irodalomnak, éppen a tiszta irodalomnak erkölcsi elköteleződést tulajdonított. Már 1912-ben, a Játékfilozófia dialógusaiban azt a dilemmát próbálta körülírni, mely a művészetnek, mint a szellem szabad játékának és egyszersmind valamely magasabb etikai kötöttségnek a felfogása között hullámzik. Létezik-e járható út a modern (irodalmi) gondolkodás számára a filozófiai relativizmuson túl? A háború alatt írt nagy esszéiben egyre határozottabban metafizikus irányban folytatta gondolat-kísérleteit. A keresztény béke-eszmében, majd Kant Menschenwürde-eszméjében talált rá egy olyan nem-viszonylagos eszmevilágra, mely a művészet (saját művészete) céljából egy értékmetafizika alapjául szolgálhatott.

Evvel szögesen ellenkezett  a homo-morálisnak az a teljes tagadása, mely Kosztolányi írásában megfogalmazódott. Kosztolányi Jules de Gaultier-ra hivatkozott, mint akitől az ellentétpár elnevezése eredt, de a francia írásnak, mely a Mercure de France hasábjain jelent meg, még 1928-ban, az volt a címe: Jesus, homo aestheticus. Másról szólt, mint amire Kosztolányi felhasználta.[112]  Ha Jézust nevezik esztétának, akkor az a fajta esztéta-fogalom közelebb állt Babits felfogásához, s Kosztolányi nem gondolati forrásként, nem érdemben, csak ötletadóként használta fel a francia cikket. Honnan eredt hát hirtelen támadt etika-ellenessége? Költészetét a kezdetektől átjárta az a Schopenhauer-hatás, mely fiatalkori olvasmányai között érte. A Számadás-versein is ott érződik az akkor már bensővé vált szemlélet, mely a Vorstellung és a Wille szembeállításán alapult. A világ szemlélése, a nézés, a látás. részvét, megannyi szó és fogalom, mely verseiben is jelen van: ennek a világnézetnek lenyomatát viselte magán. De nem érintette meg Schopenhauer irracionalizmusa, nem úgy nem érintette meg, hogy tudatosan kiszűrte volna, hanem úgy, hogy nem vette figyelembe. Filozófiai tájékozódását soha nem kívánta módszeressé tenni. A félig vitt schopenhauerizmus megfért gondolkodásmódjában avval a karteziánus tanáccsal, hogy csak azt fogadjuk el igaznak, ami az értelem ajánlólevelével érkezik.[113] A Vorstellung-fogalomból az érzékelés-központúságot vitte tovább: már-már olyan irányban, hogy Ernst Mach impreszionizmus-filozófiájával mutatott  egyezéseket. Ebből származott sajátosan értelmezett aiszthézisz-kultusza.   

Emellett végestelen-végig ott volt verseiben,  novelláiban,regényeiben, publicisztikai írásaiban az értelem-kultusz is. Nemcsak a Marcus Aurelius-versben utasította el a vajákosságot, hanem távol állt tőle mindenféle irráció. Az értelmetlenséggel-értelemellenességgel azonosította a politikai akaratok működését, a társadalmi jobbító szándékokat is, melyek aztán visszájukra fordulnak. Innen ered, hogy homo moralison, akit ebben az írásában meggyőződésének egész hevével támadott, egyszerűen a homo politicust értette. Azt a homo politicust, akit Babits is igyekezett távoltartani az irodalomtól. A megnevezés mégis az erkölcsi embernek szólt, talányosan, s az elnevezés erejéig Babits akár magára is ismerhetett benne. Éppen ez a talányos utalásszerűség volt írásának legrejtélyesebb vonása. Radikális álláspontot vett fel azáltal, hogy az előadódó három fogalmat – homo aestheticus, homo politicus, homo moralis - kettőre csökkentette. Minden érvelés, a fogalomkülönböztetés legkisebb gesztusa nélkül, egyszerűem összevonta a morális ember és a politikus ember fogalmát, a kettőt azonosította egymásassal, s az így egybevont fogalmat radikális tagadásnak vetette alá. Mintha elfeledte volna, hogy néhány évvel korábban Marcus Aureliust (a szív és értelem emberét) ő sem tiszta esztétaként állította olvasói elé. Írásainak, műveinek az a sora, mely az Ady-revíziós tanulmány óta keletkezett csak annyiban volt következetes, hogy attól kezdve újra és újra, valamilyen formában, valamilyen gondolat jegyében kinyilvánította különbözését, kitől? Az átlagtól? A tömegtől? S nem ritkán éppen Babitstól és a Babits-féle Nyugattól.

A Magamról az 1933. január 1-i számban jelent meg, Babits, ha nem is azonnal, de a február 1- számban kitért rá  Könyvől könyvre rovatában. Barátsággal üdvözölte. Kosztolányi - írta-  bátor, szép kiállásával egész nemzedékük lelkéből szólt. Mi más is vezette őket annak idején, mint hogy kivívják az irodalom függetlenségét. A következő bekezdésben aztán – nem feledve a dicsérő szavakat – elkezdte közelíteni egymáshoz a két szembeállított fogalmat, egyre tompítva a Kosztolány-írás hevületét és kétségbe vonva a hevület értelmét.

„Útáljuk vagy nem, schopenhaueri gyűlölettel: mindannyian harcolunk magunkban egy homo moralist, már csak azáltal is, hogy élünk és cselekszünk, s életünk  s minden tettünk kényszerűen is  folyton harcol és állást foglal. Igaz, morál és cselekvés könnyen csúnya, gyakran véres és ártalmas valami: de ez a csúnya és ártalmas mi vagyunk, az élet. Boldog, aki kiépíti érzékeny csigaházán a homo aestheticus elefántcsontházát: boldog és áldott is. De ez szintén morál és cselekedet, s az elefántcsontház is hadibástya.”

Ezután az érvelés után megtörténik a két ellentétesnek beállított fogalom teljes redukciója, eggyé változtatása: „S a kettő egy, mint csigával a háza.” Az esztéta ember, ha van jelentése a szónak, egyszersmind morális ember is.

A kis polémia csak retorikus szinten érintette a Babits számára nagyon komoly kérdéseket. Megőrizheti-e a művészet áhított függetlenségét, távol maradhat-e a társadalmi létezésnek attól a szférájától, melyet politikának hívnak, de megtarthatja-e eközben etikai tartalmasságát. Kosztolányi úgy gondolta (legalábbis szóbanforgó írásában), hogy magának a szabad érzékelésnek, az irodalomban a nyelvi alkotásnak (magának az írói cselekvés-folyamatnak) van étosza. Több nem kell. Babits az esztétikai értékteremtés mellett nem akarta feladni a homo moralis pozícióját sem. Hamarosan alkalom kínálkozott, hogy dilemmáit megközelítse.           

         Kosztolányi nem filozófiai paradigmákhoz mérte mondanivalóját, ellenben Babits ha nem is egész pályája során, de pályakezdésekor tudatosan törekedett arra, hogy minél szélesebb körben szerezzen filozófiai tájékozottságot. 1904-ben megfordult a kezében Ernst Mach Analyse der Empfindungen című könyve, mely talán inkább Kosztolányinak „lett volna való”, ha olvasta volna (ha lehet ilyet kijelenteni).[114] Eszmetörténeti szempontból közeledve Babits életművéhez (s ezen a területen még sok feltárni- és kutatnivaló van), akkor nemcsak az érdemes a figyelemre, hogy mire terjedt ki érdeklődése, hanem arra is, hogy mire nem terjedt ki. Megismerkedett az amerikai pragmatizmussal, James jelentős hatással volt rá – a vele kortárs Peirce-ről nem hallott (legalábbis egyelőre nincs adatunk rá). James azt mondta: igazság – Peirce azt mondta: jelentés.[115] Ez a gondolatkülönbség nyitja meg a modern nyelvfilozófia útját. Bergson döntő gondolatformálója volt pályakezdésekor. Logikai pozitivizmus, Bécsi kör, Carnap, Wittgenstein: távol maradtak tőle. Szilasi Vilmos az 1920-as években felhívta figyelmét a fenomenológiára, Husselre, Heidegerre: nincs jele műveiben az ebből az irányból eredő hatásoknak.[116] De a neokantiánus Renouvier-tanítvány Julien Benda könyvét elolvasta, és egyik legjelentősebb tanulmányát írta róla. 1932-ben Henri Bergson újabb könyvet írt Les Deux soeurces de la moral et de la religion  címmel, Babits a következő évben tanulmányt szentelt az ismertetésére-értelmezésére. Két hónappal követte a Kosztolányi írásához fűzött megjegyzéseit.[117]

         Bergson az erkölcs helyét és lehetőségét kereste a világban, a tragikusan rossz világban, akárcsak Babits. Gondolatmenetének kiindulásaként ő is egybevonta a morált és a politikát, hasonlóan Kosztolányihoz, de ezt az egybevont fogalmat nem azonosította az erkölcsiség teljességével. Nem azt állította, hogy a rossz világban, a rossz erkölcs uralmának idején csak a szemlélődő esztéta-ember magatartása lehet bűntelen, hanem azt, hogy létezik olyan aktivitás, mely vállalható és követhető.  Babits ebben a gondolatban találhatott fogalmi segítséget dilemmái számára. Van a morálnak egy olyan forrása, mely rossz és veszélyes (Kosztolányi erről értekezett), de létezik egy olyan forrása is, mely (mint egy csoda!) egyedül mentheti meg a romlástól az emberiséget. A veszélyes, tragikus morál a kollektív morál, mely megakadályozza az individuális törekvéseket, és egységbe szervezi a közösséget mindig valamilyen vélt vagy valóságos ellenség ellen. Ez a zárt közösségek harcos erkölcse. Ahogy Babits fogalmaz: „ Ez a nemzetek és kasztok morálja, a törzsi szokások összessége, melyek valami misztikus kötelező erőt nyertek  egyénen túli fenségükben; voltaképpen mindig harcos és zárt morál, mely sohasem foghatja be az egész emberiséget (…)” Evvel a bolyerkölccsel áll szemben a másik fajta erkölcs: a szeretet erkölcse. Bergson a hajdani „élan vital” mintájára új fogalmat vezetett be, az „élan d’amour” fogalmát: a szeretet lendület nyitott teremtőerő, a nyílt és szabad társadalom erkölcse – vallása is egyben. Bergson, mint egész addigi pályáján, ekkor is az irráció területén kereste kérdőjelei számára a megfelelő választ, - ez Kosztolányitól merőben idegen lett volna – s a  háborúkat indító harcos közösség antihumanista irracionalizmusával a szeretet értelemfeletti humanizmusát állította szembe.  Babits, aki A veszedelmes világnézet című tanulmányában oly hevesen támadt a háborúhoz vezető irracionalizmus ellen, ezt az irracionalizmust  el tudta fogadni addigi pályájának átgondolásával, és el is fogadta. Esztétizmusa is támpontot kapott Bergson könyvének abban a gondolatában, hogy az isteni szeretet olyan, mint amikor egy nagy, nagy érzésben összpontosul minden, az egész világ. „Az ember is ismeri azt az állapotot, amikor egész lénye – írta Babits -  egyetlen nagy emócióban  összpontosul: ez a művész lelkiállapota, amiből alkotásai kisarjadnak”.

         Az ismertetésből és a bensővé vélt értelmezésből kiolvasható gondolatmenet szorosan kapcsolódott Babitsnak ahhoz a következetes gondolatsorához, mely az Ágoston-tanulmánytól tartott a Sziget és tenger bevezetőjéhez. Sajátos katolicitás-felfogásáról van szó. Azért „sajátos”, mert Babits nem volt katolikus költő a szó egyházi értelmében, nem volt a katolikus egyház számára való költő: a Vigilia 1935-ben indult meg, s Babits haláláig mindössze egyetlen versét közölte. Alapvetően érdekelt volt azonban a katolicitás értelmének megfogalmazásában. Olyan megfogalmazásában, mely magába tudta foglalni költészetének köreit és egész gondolatvilágának erkölcsi tartalmát. Erre tett kísérletként is lehet olvasni (a Kosztolányival való polémia, mint egy másik olvasat mellett) a Bergson-ismertetést. S ezt az olvasásmódot támogatja az a néhány hónappal később lezajló polémiája  Illyés Gyulával, melyet éppen a katolikus irodalomról folytatott. Ebben egész meghatározásszerűen fogalmazott: „Katolikus, aki általános, mindenütt érvényes törvényekben hisz, vagy ilyen hitre vágyik: a hit az élet véletleneinek dolga lehet; a vágy lelkünk változhatatlan mélyeiből tör föl. Katolikus, akiben az élet szépségének és bűnösségének ösztönös érzései harcolnak; kinek erényvágya nem puritán igénytelenség, hanem tragikus küzdelem. Katolikus, akinek belseje az akarat drámájának, a bűn és bűntudat párviadalainak izgatott színpada, s nem a predesztináció vagy fatalisztikus bizalom »erős vára«.”[118] (A protestáns teológiára vonatkozó félmondat értelmezése távolabbra vezetne, mint amire a jelen tanulmányban lehetőség van.)

A HALÁL ÉS A KÖLTŐ

„ Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál. Más nem.” – jegyezte fel Kosztolányi Dezső 1933-ban vezetett naplójának elejefelé. Ugyanabban a feljegyzési tömbben, néhány sorral feljebb olvashatjuk még a következőt: „Természetesen megnéztem a terroristák kivégzését is. A dolog politikai oldala nem igen érdekelt. Csak a halál érdekelt, mellyel naponta foglalkozom”.[119] A napló jegyzeteinek készítői azt írják, hogy a szóban forgó kivégzés Cserny József és a Lenin-fiúk kivégzése lehetett még 1919 decemberében, de mindjárt hozzáteszik e feltételezéshez, hogy nincs bizonyítéknak tekinthető adat arra, hogy Kosztolányi valóban megnézte volna.[120] A Napló legelején, a második bejegyzés így szól: „Vészbíróság, vésztörvényszék = statárium; vészbíróság = statáriális bíróság.”[121] A bejegyzés fölött  egy Ny- betű jelzi, hogy ezekkel a szavakkal kapcsolatban  nyelvészeti írásocskát tervezett. Kérdezhetjük: vajon honnan támadt furcsa asszociációja? Miről jutott eszébe Kosztolányinak 1933 elején a statáriális bíróság és terroristák kivégzése?  A bejegyzésekhez időben legközelebbi kivégzés 1932 nyarán történt, Sallai Imrén és Fürst Sándoron hajtottak végre halálos ítéletet. (Erre utalhat a valószínűleg 1932-ben keletkezett Kivégzés című vers.) Nem tudjuk, nyilvános volt-e ez az ítélet-végrehajtás  a sajtó számára, de az újságok elég sokat foglalkoztak vele, a „városban” sokat beszéltek róla.

1931 szeptemberében az elmebeteg Matuska Szilveszer felrobbantotta a biatorbágyi vasúti hidat rajta egy vonatszerelvénnyel. Egy-két nappal később a kormány statáriumot rendelt el. Nagy erőkkel kezdődtek a nyomozások, és ezek során tartóztatták le a két illegális kommunistát, Sallai Imrét és Fürst Sándort, és állították őket rögtönítélő bíróság elé. Nem valószínű, hogy az ő kivégzésüket megnézhette volna Kosztolányi. De Matuskát megnézte, megnézte magának, elment a tárgyalására. „Elmentem őt »megnézni«”- írta.[122] Fiatalkoti leveleiből tudjuk, milyen elkötelezett híve volt Schopenhauernek, egész pályáján a képzet-világ, a Vorstellung-világ alkotója és kifejezőjeként írta műveit. Híveként annak a „részvét”-gondolatnak is, mely Schopenhaur etikájában a nirvána felé vezető úton helyezkedik el, az akarat kikapcsolásával létrejövő  nirvána-szerű tiszta szemlélődés útján áll – mondhatnánk –, a második legmagasabb rendű állapot. 1933-ban írta a Számadást:

Ülj egy sarokba, vagy állj félre, nézz szét,

                     Szemedben éles fény legyen a részvét,

                     Úgy közeledj a szenvedők felé.

 Hová sorolható lélektanilag, a lélek melyik rejtekében helyezhető el az a fajta kíváncsiság, az a tiszta nézés, a tiszta Vorstellung és aiszthezis-szerű érzékelés, amely mások kínhalálának látványát akarja (akárcsak fantáziálásban) a maga halállal foglalkozó tapasztalatszerzésének tárgyává tenni? A szelíd, békés schopenhauerizmusnak talán létezik egy ilyen (talán csak időnkénti) átcsapása a nietzschei kegyetlenség-kultuszba?

                                        ***

Amikor bevezették a statáriumot, megmozdult a baloldallal rokonszenvező  értelmiség. Tiltakozások kezdődtek. József Attila is azok közé tartozott, akik aláírásokat gyűjtöttek a halálbüntetés ellen, sőt ő még egy kiáltványt is szerkesztett – amiért aztán bíróság elé került, a bírósági ügy csak 1935-ben ért véget. A kiáltvány az utolsó pillanatban készült el, baráti körük nyakába vette a várost , megszervezték ki kivel írassa alá. A kivégzés aznapra volt kitűzve. Szántó Judit egy kísérőjével Berény Róberthez, Kosztolányihoz és Máraihoz vitte el a petíciót. Berény szó nélkül aláírta az ívet. Kosztolányiéknál Kosztolányi felesége, Ilona fogadta őket, már az utcáról. Kinézett az ablakon, és lekiáltott: Kosztolányi nincs itthon. Be sem engedte őket. Máraihoz bejutottak, házikabátban volt, betessékelte őket, elolvasta a szöveget. „Igen szeretetre méltó volt – írja Szántó Judit -  és mi sorban elmondtuk, hogy két órán belül két embert akasztanak (…) Márai szíve majd meghasadt, kövér arcán megállt a könnycsepp (…) „ De végül nem írta alá petíciót.[123]

Mindez 1932-ben történt, egy évvel később, 1933-ban Márai írt egy novellát. Nyári nap – ez a címe, az Újság vasárnapi mellékletében jelent meg 1933. május 7-én, Kóbor Tamás és Zsolt Béla egy-egy írásának közelében. Dorrit Kohn strukturalista szakkifejezésével élve párbeszédekkel oldott pszichonarráció, vagyis olyan elbeszélés, melyben az egyes szám harmadik személyben beszélő narrátor a szereplő gondolatait, belső érzéseit is tudatja az olvasóval. A főszereplő ezúttal egy újságíró, nem a nevén, csak ezen a foglalkozási címén szerepel az elbeszélésben. Történik egy kora reggel, hogy becsöngetnek hozzá, még alig hálóruhában fogadja a jövevényt. Aki nem mutatkozik be, nem mondhatja meg nevét, de azt igen, hogy a kommunista párt küldte. Ma van a statáriális tárgyalás. Aláírási ívet hozott, tiltakozást a halálbüntetés ellen. Az újságírót gyakran keresik fel különféle aláírásgyűjtők, nem szokott habozni, akár a gázháborúról, akár a fecskék teleltetéséről van szó, mindig, minden ívet aláír. Aláírja azt is, amit most a névtelen kommunista fiatalember rak eléje. Aztán így szól: „Itt most statárium van. Ön talán még nem tudja, hogy semmiféle eszméért nem érdemes meghalni. Én már tudom.”

Az elbeszélés itt akár véget is érhetne, de nem ér véget, hanem a tárgyalóteremben folytatódik, ahol a statáriális tárgyalást tartják. Az újságíró mellett egy nála idősebb író ül, kifogástalan sötét ruhában, gallérján csokorba kötött fehér pikényakkendővel. A narrátor elidőzik az író alakjának, kezének leírásánál: gyanítanánk, ez nem más, mit Kosztolányi. De valószínűleg nem ő. Kosztolányi úgy él előttünk, utókor előtt, ahogy Vas István megjelenítette: egy olimpuszi isten Az, aki a  Márai-szövegben a főszereplő újságíró mellett ült, nem olyan, mint amilyennek körülbelül ugyanabban az időben (1932-ben) Vas István látta Kosztolányit. Ez papos külsejű, beretváltfejű  és tömpeujjú. Az elbeszélés nagyobb fele a tárgyalás légkörét idézi, hűvös, pontos szavakkal és talán éppen ezért megborzongatóan. Amikor véget ér a tárgyalás, az író felajánlja az újságíró-főszereplőnek, hogy taxival hazaviszi. A gépkocsi a Lánchídon halad át Budára. (Csak zárójelben: Márai is arrafelé lakott és Kosztolányi is.)

Az újságíró otthon álomba zuhan, átalussza a délután négy órát, amikor megtörténik a két elítélt kivégzése. Másnap hajnalban ébred. Már csivitelnek a madarak. Egy hang megszólal:

„«Nem érzed, hogy valami személyes történt, veled, személyesen, amit neked kell egyedül elintézni?« – »Ezt… nem érzem- gondolta meglepetten, s érezte, minden vér leszalad a fejéből. - »Nem gondolod, hogy tegnap délután négykor történt valami, ami személyes ügyed? Ez meglepő. Nem?« – kérdezte a hang. - »Hogyan« - felelte. »De hát miért az én ügyem? Ez a világ. Az emberek védekeznek egymás ellen. Hová jutnánk?«. A hang hallgatott. Erre ő kezdte félénken : »Szóval az én személyes ügyem?, Amit nekem kell elintézni előbb , utóbb?«Senki nem felelt. Erre nem mert tovább kérdezni.”[124]

Márai ezt az írását nem vette be egyetlen későbbi kötetébe sem, ma is  ott nyugszik a napilap ma már sárguló, töredező lapjai között.

                                                      ***

1933 májusában jelent meg Márai elbeszélése. Körülbelül abban az időben, talán néhány héttel később történt a következő.

„- Manyikám, gyere csak be egy pillanatra.

A fürdőszobában valamennyi villany fel van gyújtva. A könyvtárszobából vezet oda ajtó.

- Nézd csak, mi ez a piros itt az ínyemen? Itt alul, a két fog között, - tátja fel a száját s mutatóujjával bal alsó álkapcsa felé bök.

- Mutasd! Piros – mondom. Fáj?

Bíborvörös, kis szilvamag-nagyságú foltot látok két hiányzó foga helyén.

- Érzékeny – feleli.

Már napok óta minduntalan kamillateát kér, azzal öblögeti a száját.

- Mutasd meg holnap a fogorvosnak – ajánlom.

- Rákom van – mondja hirtelen.” [125]

Kosztolányi a nyáron feleségével és Ádám fiával elutazik a Tátrába, de a nyaralás már nem felhőtlen. Ősszel megírja a Számadást, a verset a Nyugat október 1-i száma közli, mindjárt a lap élén:

Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva,

Nem szégyen ez, vallj – úgyis vége van –

Boldog akartál lenni és hiába,

Hát légy mi vagy: végképp boldogtalan,

                                     ***

Néhány héttel később, november 11-én dátumozza József Attila a Számvetés című versét:

Ettem, ittam fekete, undok

Mocskos és csípős trágyalevet:

Ember vakmerőbb nem lehet.

Ám eddig sohasem voltam boldog.

Móricz Zsigmond – a Babits Mihállyal a Garda-tón című esszéjében – adja Babits szájába azokat a szavakat, hogy nem jó, ha a költemény társadalmi, szociális vagy politikai kérdésekkel foglalkozik. „Csupán a filozófia felé mélyülhet el a költészet”.[126] Talán ennek a gondolatnak  jegyében fogant a későbbi irodalomtörténészeknek az a jószándékú óhaja, hogy egy-egy versről írva igyekezzenek nagy filozófusoktól kölcsönzött fogalmakból, szakkifejezésekből, analógiákból egy építményt emelni és arra a magasabb, sőt magas talapzatra helyezzék rá a szóban forgó szöveget. A Számadás is ennek a felfogásnak jegyében kapott filozófiai, fogalmi támogatást Heideggertől, Camus-től az elemzésekben.[127] Pedig Kosztolányinak ifjúkorúktól kezdve évtizedes vitája volt Babitscsal az ún. „mélység” és az ún. „sekélyessség” kérdésében, s ennek a vitának éppen a Számadás megírása előtt néhány hónappal adott legélesebben megfogalmazva hangot az Esti Kornél énekében. Ha leereszkedünk a filozófiai analógiák magasságából, azt lehet mondani, a Számadás  szonett-sorozata egy régi toposzra épül, arra, hogy a költő, a szellem embere szemben áll az értetlen tömeggel, az értetlen közönséggel, az értetlen környezettel: „nem hallanak tán, ám ne menj azért se,”- mondja önbíztatásul a versben. Ezekben a szavakban visszahangzik valami halkan, távolról még az Ady revíziós vita fölötti sértettségéből, a megelőző évek vitáiból, melyekben  alul maradt Babitscsal és a Nyugattal szemben. Visszhangzik valami a Marcus Aurelius-versből is. De a költő és a környezet kétosztatúságára rámásolódik a versekben egy másik, riasztó és megrendítő dilemma: a költő és a halál témája, az „úgyis vége van”, ami az első szonett felütése. Evvel szemben szólal meg az önbíztatás szava: van még elvégzendő feladat. Helyet keres, még itt, ebben az életben. Erre vonatkoznak a schopenhaueri szavak is a nem osztható egészről,a részvétről, a nirvánáról. Valami végleges helyet keres, Véglegeset? Meddig? A halálig. Az életnek addig az igazi nagy határvonaláig, nagy radikalizmusáig, ahogy majd évtizedekkel később Tandori Dezsőn nevezi a halált.[128]

József Attila versében nincsen önbíztatás. Ez a legkeserűbb verse, melyet addig írt. Gyónás, ahogy Petri György elemezte, de a feloldozás kérése és keresése nélkül.[129] Az az életállapot, amikor minden hit elfogyott, minden remény semmivé vált, minden addig vallott érték összeomlott, amikor minden kezdeményezés sikertelenül végződött, amikor minden folytatás elakadt, amikor a rászakadt magány már több a puszta egyedüllétnél: végleges, befejezett és megmásíthatatlan.

Komor ég alatt üldögélek,

Mint hajléktalan a híd alatt.

Mindentől fölmentem magamat,

Mert nem lesz utolsó ítélet.

Szabolcsi Miklós írja: „Amennyire tudjuk, 1933 őszén nemigen írt más verset, legalábbis nem maradt ránk más. A kritikai kiadásban néhány hónapos űr tátong – a Vallomásig és az Eszméletig, mert 1933 végére széthullt József Attila körül a világ. Politikai nihilbe került – Judittal való közös élete lehetetlenné vált – mint mindig, anyagi gondok sújtották – az analitikus kezelés is felszínre hozta rémeit. Csak egyetlen dologba kapaszkodhatott: mindennek megfogalmazásába, verssé formálásába.”[130]                 

[1] L’Art Japonais, III. par Alain LEMIÈRE, Paris, 1958, 4.

[2] BORI Imre, A „semmi ágán”, Híd, 1962, 12.sz., 1115-1129.

[3] SZIGETI Lajos Sándor, A józsef Attila-i teljességigény, Bp., 1988, 285.

[4] Idézi  SZABOLCSI Miklós, in Uő, Kész a leltár, Bp., 1998, 319.

[5] JÓZSEF Attila, Az Istenek halnak, az Ember él, in József Attila ÖM. III.  s.a.r. SZABOLCSI Miklós, Bp. 1958, 48-60. (Az írás eredetileg A Toll 1930. január 10-i számában jelent meg. Megjelent különlenyomatban is, itt alcíme is volt: Tárgyi kritikai tanulmány.) A továbbiakban: Tárgyi kritika.

[6] I.m., 297.

[7] SOMLYÓ György,József Attila: Óda, in Miért szép, összeáll. ALBERT Zsuzsa és VARGHA Kálmán, Bp., 1968, 315.

[8] GELLÉRT Oszár, Egy író élete. A Nyugat szerkesztőségébe. II. Bp., 1962, 165.

[9] Móricz Zsigmond a Nyugat szerkesztője ,Levelek, szerk., utószó TASI József, Bp., 1984, 54.

[10] L. erről részletesebben: KENYERES Zoltán, A Nyugat periódusai, in Uő, Korok pályák művek, Bp., 2004, 71-73.

[11] MÓRICZ Virág, Móricz Zsigmond szerkesztő úr, Bp., 1967, 484-491. Móricz Zsigmond a Nyugat szerkesztője, i.m., 290-299. (Móricz és Babits viszonyáról vö. Tasi József utószava, uo. 465-468.)

[12] GELLÉRT Oszkár,i.m., 339.

[13] MÓRICZ Virág, i.m., 490.491.

[14] Vö. TÉGLÁS János, Babits-epizódok, Bp., 2005, 200.

[15] SZÁNTÓ Judit, Napló és visszaemlékezés, s.a.r. és előszó MURÁNYI Gábor, Bp., 1997, 86.

[16] József Attila válogatott levelezése, s.a.r. FEHÉR Erzsébet, Bp., 1976, 289.

[17] Uo., 290-291.

[18] SIPOS Lajos, Babits Mihály, Bp.,2003, 161-162.

[19] A Baumgarten Alapítvány, Dokumentumok 1917-1941, szerk. TÉGLÁS János, Bp., 2003, II. 373.

[20] József Attila vál. lev. i.m., 291-292.

[21] Baumgarten… i.m., 373.

[22] BOKOR Imre, Találkozásom József Attilával, in József Attila emlékkönyv, szerk. SZABOLCSI Miklós, Bp., 1957, 383.

[23] József Attila vál. lev. i.m., 294.

[24] Ady Endre levelei, szerk. BELIA György, Bp.,1983, III. 122, 383-384.

[25] József Attila emlékkönyv i.m., 214.

[26] A toll. Repertórium, szerk. LAKATOS Éva, Bp., 1977, 9.

[27] NÉMETH Andor, A szélén behajtva. Válogatott írások, Bp., 1973, 642.

[28] Ny. 1930, I. 322. (Közli az eredeti és az átdolgozott sorokat is.)

[29] Idézi: TVERDOTA György, A komor feltámadás titka, Bp., 1998, 32.

[30] Kortársak József Attiláról, szerk. BOKOR László, s.a.r. TVERDOTA György, Bp. 1987, I. 156.

[31] I.m 158.

[32] Filozopter az irodalomban, 1929.  Szabó Dezső 1930-ban elfogadta az un. ellen-Baumgarten-díjat, amit egy jobboldali ügyvéd alapított és, ami tízezer pengővel járt. Németh László ugyanezt visszautasította. Lásd: GELLÉRT i.m. 238-239.                  

[33] KARDOS Pál, Babits Mihály, Bp., 1972, 416.

[34] Egyszer magam is írtam erről a kritikáról és az átköltésekről. Csaknem negyven év telt el azóta. Akkor nekem is a József Attila-i változatok tetszettek jobban, az ő átköltését szebbnek, jobbnak, poétikusabbnak éreztem, még kis ideológiát is gyártottam az ízlésbeli különbség magyarázatára. Kritika, 1967,11. sz., 50-54.

[35] SZÁNTÓ Judit, i.m., 116.

[36] NÉMETH Andor, József Attila, Bp., é.n. (1943), 11-13.

[37] SZŐKE György, „Űr a lelkem”. A kései József Attila, Bp., 1992, 57.

[38] József Attila vál.lev, i.m., 292.

[39] Idézi VALACHI Anna, Analízis és munkakapcsolat Dr. Rapaport Samuval,  in Miért fáj ma is. Az ismeretlen József Attila, szerk. HORVÁTH Iván és TVERDOTA György, Bp. 1992, 234.

[40] Mozaikok a Baumgaerten díj történetéből,Basch Lóránt cikkei és tanulmányai, vál., szerk. TÉGLÁS János, Bp., 2000, 89.

[41] SZABOLCSI, i.m., 310.

[42] József Attila vál. lev., i.m., 284.

[43] Mozaikok… i.m., 104-106.

[44] GELLÉRT Oszkár, Kortársaim, Bp., 1954, 320-321.

[45] Basch Lóránt emlékezik így. Mozaikok…, i.m. 108.

[46] József Attila vál. lev. i.m., 313 és 469.

[47] vö. SZABOLCSI, i.m., 498.

[48] Uo., 492.

[49] Mozaikok… i.m., 112.

[50] KOSZTOLÁNYI Dezsőné, Kosztolányi Dezső, Bp., 1938, 295.

[51] Baumgarten i.m., II., 12.

[52] Uo., 63.

[53] Baumgarten i.m., III.,107-110.

[54] Baumgarten, i.m., III., 173, 175, 182.

[55] Ua., 243.

[56] Mozaikok…, i.m., 103, 118.

[57] DEVECSERI Gábor, Budapest tündérváros, Bp., 1946, 44.

[58] BÓKA László, Válogatott tanulmányok, szerk. SÍK Csaba, Bp., 1966, 131-132.

[59] VÁGÓ Márta, József Attila, Bp., 1975, 278-279.

[60] SZŐKE György, Élmény és alkotás, Egy József Attila-vers keletkezése, It,1996, 1-2.sz. 181.

[61] SZABOLCSI, i.m., 310.

[62] Uo., 311.

[63] SZŐKE, uo.

[64] SZABOLCSI, im., 308.

[65] TVERDOTA György, Tizenkét vers, Bp., 2004, 142.

[66] VÁGO Márta, i.m., 63-65.

[67] SZABOLCSI, im., 298.

[68] Vö. KENYERES Zoltán, Kérdések az etikumról és esztétikumról, in Uő, Korok, pályák, művek, 50-52.

[69] SZABOLCSI, i.m., 314.

[70] Uo., 249.

[71] VAS István, Nehéz szerelem, Bp., 1972 (Második kiad.), 841.

[72] VAS István, i.m., 837.

[73] KOSZTOLÁNYI Dezső, Levelek, naplók, s.a.r. RÉZ Pál, Bp., 1996964. (A Babitscsal való találkozásról l. TASI József, Babits, Zsolt béla, Hatvany és József Attila (Adalékok a „Tárgyi kritikai tanulmány” történetéhez, in: Mint különös hírmondó, szerk. KELEVÉZ Ágnes, Bp., 1983, 135-136.  

[74] SZÁNTÓ Judit, Napló és visszaemlékezés, s.a.r. MURÁNYI Gábor, Bp., 1997, 156-157, 249.

[75] KOSZTOLÁNYI Dezső, Napló 1933-1934, s.a. r. KELEVÉZ Ágnes és KOVÁCS Ida, Bp., 1985, 68.

[76] NÉMETH Andor, József Attila, i.m., 130.

[77] NÉMETH Andor A szélén behajtva, i.m., 467.

[78] JÓZSEF Jolán, József Attila élete, Bp., 1941, 328-329

[79] Arthur KOESTLER, A láthatatlan írás, Bp., 1997, 201-202.

[80] KISS Ferenc, Esti Kornél és a Kosztolányi novella, ItK, 1969, 1.sz., 49.

[81] KOSZTOLÁNYI Dezső, Levelek, naplók, i.m., 687, 688.

[82] Ady Endre ÖPM, VII., s.a.r. VEZÉR Erzsébet, Bp., 1968, 227.

[83] Nyugat, 1933, I, 688-689.

[84] GELLÉRT Oszkár, i.m., 361.

[85] Kosztolányi ugyanezt – a Babitsra és a Babits-versre utaló - „búvárt” már 1933 januárjában  leírja egyik cikkében. Mélység, in KOSZTOLÁNYI Dezső, Sötét bújócska, szöv. öszegyüjt. RÉZ Pál, Bp., 1974, 12-13.

[86] Babits Mihály levelezése 1890-1906, s.a.r. ZSOLDOS Sándor, Bp., 1998, 127-129.

[87] Idézi VAS István, i.m., 951.

[88] JAÖM, III. s.a.r. SZABOLCSI Miklós, Bp., 1958, 141.

[89] TÉGLÁS Ferenc, Az egységfront körül, in Kortársak József Attiláról, I,  i.m., 306-312.

[90] HORVÁTH Iván, József Attila és a párt, in Miért fáj ma is i.m., 306.

[91] Uo., 304.

[92] SZÁNTÓ Judit, Napló és visszaemlékezés, s.a.r. MURÁNYI Gábor, Bp., 1997, 191.

[93] Uo., 190.

[94] LENGYEL András, József Attila „nemzeti szocialista” epizódjáról, in Uő, A modernitás antinómiái, Bp., 1996, 105-119.

[95] Uo., 113.

[96] JAÖM, i.m., 144.

[97] SZÁNTÓ Judit, i.m, 90, 114.

[98] Uo., 114.

[99] Vö. MURÁNYI Gábor, Egy kézirat elé, in SZÁNTÓ Judit, i.m., 189-190.

[100] IGNOTUS, Új Magyarország, Ny, 1918, II, 612-614.

[101] MÓRICZ Miklós, Közgazdasági figyelő, Ny, 1933, II, 593.  

[102] BÁLINT  György, Settembrini úr tragédiája, Ny, 1933, I, 399.

[103] BABITS Mihály, Könyvpropaganda és könyvégetés, Ny, 1933, I, 563.

[104] FENYŐ Miksa, Hitler, Ny, 1933, II, 181-187, 363-372.

[105] A vitának volt egy belső elágazása. Schöpflin Aladár a hozzászólásában megerősítette, amit hallomásból ismerhetett Illyés esszéjének rossz felhangjairól. „Nagyon meglepett, mikor Illyés cikkében megfigyeltem, hogy bújik elő a radikálisan felvilágosult íróból a tudat alá szorított nacionalista érzés. Ez nem azokból a fejtegetésekből derül ki, amelyekben a tolna-baranyai magyarság pusztulásáról ad hírt, – hogy ez fáj neki, hogy meghúzza a harangokat, az természetes, ezt megtehetné a legszélsőbb antinacionalista is, ha magyarnak született. De amit Budapestről és a magyar nyelvről mond…” Illyés viszontválaszában igyekezett tisztázni magát a méltatlannak érzett vád alól. Vas István évtizedekkel később úgy emlékezett, hogy Illyés Budapest-ellenes mondatai nyomán pattant ki az a szikra, mely a népi-urbánus vita már felhalmozott gyúanyagát lángralobbantotta. VAS István, Mért vijjog a saskeselyű, Bp., 1981, I., 122-126.

[106] NÉMETH László, A Nyugat elődei, in Uő, A minőség forradalma, Bp., 1992, I. 439.

[107] Ny, 1933, I, 189.

[108] Németh már a Kalangya-beli folytatásokkal messzehangzó vihart támasztott, de ennek középpontjában nem a Nyugat és nem Babits állt, hanem az a tényként kimondott vád, hogy Németh írásának némely helyén átlépte az antiszemitizmus küszöbét. Az ún. „különítményes vita” bibliográfiája: Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése, szerk., GULÁYS Klára, G. MERVA Mária, Bp., 1990, 391.

[109] Magyar Géniusz, 1903, április 5. 26.

[110] IGNOTUS,  A politika mögül, Magyar Hírlap, 1932, december 11. ill. Babits Mihály bibliográfiája, szerk., STAUDER Mária, VARGA Katalin, Bp., 1998, 184.

[111] A Babits-Ignotus vitához megjegyzéseket fűzött Kárpáti Aurél a Nyugat április 1-i számában Elefántcsonttorony vagy lövészárok címmel. Ő Ignotus neve mellé Móriczét is odaírta, mint olyanét, aki szintén harcosabb, „életesebb” irodalmat kíván. Babits álláspontját pedig összekapcsolta Kosztolányiéval, mint akik lényegében egy véleményen vannak. E sorok írója viszont – annyi évtized után –  nem véleményegyezésüket, hanem éppen véleménykülönbségeiket tartja figyelemre érdemesnek.

[112] Vö. KISS Ferenc, Az érett Kosztolányi, Bp., 1979, 390.

[113] John PASSMORE,  A Hundred Years of Philosophy, London, 1957, 95.

[114] Babits Mihály levelezése 1890-1906, s.a.r. ZSOLDOS Sándor, Bp., 1998, 109.

[115] PASSMORE, i.m.,104.

[116] Erről részletesebben vö. KENYERES Zoltán, „A kettészakadt irodalom” és „Az írástudók árulása” és Bíbits és a metafizikus hagyomány, in Uő: Korok, pályák, művek, Bp., 2004, 193-207.

[117] BABITS Mihály, Bergson, Könyvről könyvre, Ny, 1933, I. 360-364, 417-422.

[118] BABITS Mihály: A kritikáról és a katolikus irodalomról, Ny, 1933.I. 545.

[119] KOSZTOLÁNYI Dezső, Napló 1933-1934, s.a.r. és jegyzetek KELEVÉZ Ágnes és KOVÁCS Ida, Bp., 1985, 35-36.

[120] I.m., 114.

[121] I.m., 17.

[122] KOSZTOLÁNYI Dezső , Sötét bújócska, s.a.r. RÉZ Pál, Bp., 1974, 299.

[123] SZÁNTÓ Judit, i.m.,140.

[124] MÁRAI Sándor, Nyári nap, Újság, 1933. május 7., 25-27.

[125] KOSZTOLÁNYI Dezsőné, i.m., 301.

[126] MÓRICZ Zsigmond, Tanulmámyok I, s.a.r. SZABÓ Ferenc, Bp., 1978, 974. 

[127] Vö: NÉMETH G Béla, Az önmegszólító verstípusról  ItK, 1966, 545-572, KISS Ferenc, i.m., 533-541.

[128] TANDORI Dezső, Szabad, csapattalan radikalizmus, Élet és Irodalom, 2005, február 18., 14.

[129] Idézi, értelmezi: SZABOLCSI Miklós, i.m., 334-337.

[130] SZABOLCSI Miklós, i.m., 338.