Kazinczy Ferenc

Úgy hírlett, 1831 nyarán orosz és román sószállítók hurcolták be a kolerát Galíciából. Az északkeleti vármegyékben föllobbant a láz, a járvány kisvártatva ellepte Ugocsát, Ungvárt, Bereget, Szatmárt. Kassán már régtől vörös szekéren szedték össze a sintérek az agyonvert ebeket, most hatalmas fekete szekér járta az utcákat, s ahol beteget jelentettek, ott megállt a halál színű fogat, s a szerencsétlent erőnek erejével földobták rá, s vitték az ispotályba. A járvány sújtotta községeket vesztegzár alá helyezték. Így kerítették be Szatmárcsekét is, ahol Kölcsey Ferenc lakott. Kazinczy, aki sűrű leveleiben mint egy megbízott tudósító számolt be a járvány eseményeiről, aggódott érte. Több levélben is megemlítette panaszosan, hogy nincs híre Kölcseyről. „Mely embert veszítünk, ha őtet veszítjük el !” - írta a bakonybéli apátnak, Guzmics Izidornak július 10-én. Alig egy hónappal később érte kondult meg a harang, a vész elérte Sárospatak környékét, s három nap alatt végzett vele. Hetvenkét éves volt.

Esztendőre rá, 1832 szeptemberében közgyűlésre jöttek össze a Tudós Társaság tagjai Pesten, s megemlékeztek az elhunyt Kazinczyról. A emlékbeszédet Kölcsey Ferenc tartotta. Sötétlőn tette föl a kérdést: mi lesz a sorsa Kazinczy szellemének abban az országban, hol elfeledték Zrínyi Miklóst, nem ismerték Faludit, Révairól nem akartak hallani, Baróti Szabót, Virágot meg sem siratták?

Komor jóslata bevált. Kazinczy Ferenc emlékét belepte az idő, s a nemzet tudata nem őrizte meg úgy, ahogy érdemelte volna. A középiskolát végzettek jó, ha néhány halvány mondatot tudnak nyelvújító harcáról, s talán egy-két címet sorolnak munkái közül, de ezeket sem olvasták. Nem versengenek érte a tudósok sem. Utoljára Négyesy László írt róla összefoglaló könyvet, annak is már ötven éve. 1945 óta mindössze ketten méltatták munkásságát beható tanulmányozásra: Szauder József és Sinkó Ervin. S levelezése bővült egy kötettel. De műveinek összegyűjtött kiadására másfél század alatt nem tudott sort keríteni az ország, kritikai kiadását nem is tervezik. Az utolsó áttekintő válogatás húsz éve hagyta el a nyomdát, Szauder József rendezte sajtó alá. Közben olyan idő következett, hogy csökkent a közérdeklődés a régi magyar irodalom iránt, kevesebb óraszám és tananyag jutott rá az iskolákban is, kutatás és oktatás egyaránt az újabb korok történelmét és művelődését állította előtérbe,

Különös örömmel és nyomatékkal kell tehát megemlékeznünk arról, hogy e méltatlanul mostohán kezelt klasszikusunkat most legszebb és legrangosabb könyvsorozatunk vette szárnyai alá. Az Illés Endre által életre hívott Magyar Remekírók sorozata két kötetben bocsátotta közre Kazinczy Ferenc válogatott műveit, a húsz évvel ezelőttinél valamivel bővebb terjedelemben. A válogatást Szauder Józsefné, Szauder József özvegye gondozta. Az első kötetben olvashatók Kazinczy legszebb versei, legjobb műfordításai és tanulmányai, valamint teljes terjedelmében a Pályám emlékezete, a Fogságom naplója, az Erdélyi levelek és hazai útirajzai. A második kötet a személyes levelezésből ad ízelítőt, igazán nem többet, mert noha a kötet terjedelme megközelíti az ezer lapot, így is csak alig egyhuszada a levelezés eddig föltárt teljes terjedelmének.

A történész, kiváltképp ha a legújabb kor ízlését és értékrendszerét vizsgálja, nem okvetlen a pálya belső ívét próbálja rekonstruálni a válogatás révén eléje tárt anyag alapján, hanem arra a talányos, sőt rejtelmes kérdésre keresi a választ, hogy mi lehet az a fluidum ebben az életműben, ami hűvös, tartózkodó közömbösséget, sőt néha már idegenkedést vált ki az utókorból a széphalmi mester iránt. Mert az emlék mostoha sorsát nem szabad erőszakoltan az újabb nemzedékek - mint Kazinczy nevezte: „az ó, maradék” - rovására írni, míg megfelelő érvekkel bizonyítva nem látszik az elmarasztalás jogosultsága. Nem találhatunk-e magukban a művekben is támpontot a mellőztetésre?

Lássuk mindenekelőtt a verseket. Kazinczy kétségtelenül nem volt korszakfordító költői talentum, de hogy poézise úgyszólván tökéletesen kihullott a nemzet emlékezetéből, az nemcsak a bűvös, mágikus sugárzásnak, tehetségének szerényebb mértékére vall, hanem szerepet játszik benne a hagyományos magyar közízlés és irodalmi iskolázottság. Korszaktipológiával szólva nálunk a barokkhoz és romantikához hasonló alkatú művek könnyebben utat találnak az olvasók szívéhez és lelkéhez, mint a klasszikus mintákhoz igazodók. Ezért nem volt nálunk soha Corneille- és Racine-kultusz, s ezért nem volt sok igazi híve Goethének és Schillernek sem. De a gondolatformákat, toposzokat tudatosan alkalmazó közvetett önkifejezés akadályozta és akadályozza mindmáig Csokonai és Berzsenyi igazi érvényesülését is. Az irodalmi mintákon keresztül történő közvetett önkifejezést Szerb Antal másodlagosnak, szekundér jellegűnek nevezte, a szó árnyalatával fogalmazva meg mindjárt értékítéletét. Pedig a közvetettség nem másodlagos esztétikai minőség, sőt nem is esztétikai minőség, hanem csak formai jelleg, fölépítésbeli adottság, és iskolázottság vagy megszokás dolga, hogy az olvasó élvezni képes-e leleményeit.

Kazinczy a maga klasszikus mintákat szem előtt tartó verseit ugyanolyan átélt szenvedéllyel és zaklatott lelkiállapotban írta, mint a romantikusok, akik zabolátlanul és közvetlenül nyilvánították ki érzelmeiket és élményeiket. Kazinczy Thália számolt be arról, hogy apja éjjel gyakorta fölriadt, mert álmában eszébe ötlött egy-egy versrészlet, s krétával sebtében az ajtó lapjára írta, hogy el ne feledje. Másnap aztán gonddal-bajjal próbálta kisilabizálni és együvé rakni a szavakat. Sok verse fölött eljárt az idő, de a legszebbek máig élnek. Az Ő képe című szonett, amit a feleségéhez írt, a magyar költészet egyik legszebb szerelmes verse, vagy talán helyesebb volna úgy fogalmazni, érzelemkifejező verse. A második oktáva utolsó két sorának gondolatformáját („így szólott, így járt, így mozgott, ölembe így süllyede...”) Horváth János egészen Adyig asszociálta: „Itt pihent, csókolt, az ölembe hullt”. A modern ízlés örömmel fogadhatja, sőt az értékelheti igazán a A békák kiváló, karikírozó humorát s A lengeséghez című nagy késői vers metafizikai távlatát. Kár, hogy ez utóbbi kimaradt az egyébként körültekintő válogatásból.

A Pályám emlékezete és a Fogságom naplója magas esztétikai színvonalon, méltóképpen kapcsolódik a magyar emlékirat-irodalom láncolatához, mely Bethlentől és Rákóczitól éppen Kazinczyn, Bölöni Farkason, Széchenyin, Jósikán keresztül Károlyiig, Kassákig és azon is túl egészen máig a magyar prózaírás alighanem legértékesebb láncolata. De a két önéletrajzi írás mellett nem szabad árnyékban maradnia az Erdélyi leveleknek sem. Kazinczy 1816-ban három hónapot töltött Erdélyben, élményeiről gróf Dessewffy Józsefnek számolt be, s levél formában írott útibeszámolóiból önálló prózai mű kerekedett. Kazinczy sokat bajlódott vele, vagy tizenháromszor írta át, ám közkeletű irodalomtörténeti felfogás szerint inkább csak a nemzeti öntudat mozgósításában betöltött szerepe érdemel méltánylást, mint esztétikai értéke. Ez nyilvánvaló tévedés. Az aprólékosan kidolgozott útirajz bővelkedik remek részletekben. Egy-egy városképet, nevezetes épületet, templomot olyan tárgyias szellemben ragad meg, olyan tiszta színekkel, nagy távlattal, pontos kontúrokkal fest le, hogy méltán idézi emlékezetünkbe kedvelt festőjét, Claude Lorraint.

Emberi alakját szokták oly törékenynek, légiesnek ábrázolni, mint aki csak könyvekkel élt, klasszikusokkal táplálkozott, ideák közt lebegett, idegenül a földi valótól. Mint aki az első „filozopter” volt a magyar irodalomban. Ez a kép alapjában hamis. Kazinczy filigrán testalkatához sokszínű, erős lélek társult. Hogy is bírta volna máskülönben a hat és fél esztendei várfogságot, amiből 1799 napot bilincsbe verve, láncon töltött? Hogyan viselte volna el máskülönben az állandó nélkülözést, a szegénységet, a szüntelen idegőrlő vagyonjogi pereskedést a családdal? Halála előtt három héttel még arra intette Emil nevű fiát, hogy ha már mindenáron a katonatiszti pályát választja, s erről semmiképp magát lebeszélni nem engedi, akkor legalább ne a lovassághoz kérje magát, hanem a gyalogsághoz, mert olcsóbb az öltözködés, és gondoljon öreg atyjára, aki képtelen volna előteremteni azt a kétezer forintot, amibe a lovassági fölszerelés kerül.

Az állandó szegénységnél volt súlyosabb idegroppantó elem az életében. Attól az 1794-es decemberi hajnaltól kezdve, amikor anyja házában felzörgették az ulánusok, attól az órától kezdve, hogy kimondták fejére a halálos ítéletet, a félelem sötét árnyékként kísérte egész életét. Mikor zörgetik fel újra, mikor verik bilincsbe ismét, a börtönajtó csapódását, a lánc csörgését nem lehetett elfelejteni.

Nem irodalomtörténetbe, hanem inkább novellába illő a következő epizód. Kazinczy 1815. április 25-én Bécsbe érkezik feleségével és leányával. Emlékeznünk kell arra, hogy ez a száznapos uralom időszaka. Több mint egy hónapja Párizsban tombol a nép, Napóleon újra császár, a leendő szent szövetség országai kétségbeesetten fontolgatják, mitévők legyenek. Az uralkodók tanácskozásra gyűlnek össze Bécsben, Kazinczy látja is Ferenc császárt, Sándor cárt és Frigyes Vilmos porosz királyt, amint kíséretükkel ellovagolnak az utcán. Május 5-én gróf Eszterházy József zempléni főispánhoz hivatalos ebédre. Török Zsófia szállásukon marad, mert meghűlt. Az ebédelés közben politizálnak. Bajzáth József veszprémi püspök, aki akkor a magyar kancellária előadója volt, kegyetlenül szidja a franciákat, kardélre hányná mind, még a csecsemőket is, mondja. Kazinczy úgy véli, „egy nagy egésznek a gyűlölése mindég igazságtalanság”. Szóba kerül az asztalnál még az újra megerősödő szabadkőműves mozgalom is: nyilván a franciák tüzére hordja a fát. Veszélyes téma, Kazinczy nem szól. Hanem amikor hazaérkezik, Török Zsófia avval fogadja, hogy a rendőrségen keresztül egy bizonyos gróf Arnsperger kereste, s kéri, jelenjék meg nála másnap reggel nyolc órakor a Lichtenstein-palotában, minden iratával. Kazinczy megretten, nyilván máris jelentették a déli beszélgetést. Merő rémületben telik el az éjszaka. Reggel ott áll a gróf előtt sápadtan. - Ön nemde szépíró? -kérdi a gróf. Schönschreiber, ugye? Legalább a rendőrség így igazított útba. - Kazinczy tovább sápad. - Mert ha szépíró, folytatja a gróf, megtenné-e a szívességet, hogy a bajor király számára lemásol itt egynéhány jegyzetet? A kongresszusnak kívánják benyújtani, s okvetlen szép írásra van szükség. - Kazinczy ekkor már föllélegzik, s elmagyarázza, hogy ő nem kalligráfiai, hanem stilisztikai értelemben szépíró, s ily feladatokat el nem vállalhat, egyébként is már utazik haza Magyarországra.

Kedves, vidám anekdota volna ez a történet, jóízűen el lehetne mesélni, ha a mosolyt nem fagyasztaná meg Kazinczy kiegészítő megjegyzése. Az ebédről és rákövetkező nap megesett mulatságos félreértésről három hónappal később, augusztus 7-én számol be erdélyi barátjának, Cserey Miklósnak. S akkor, negyedév múltán még mindég összerándul a gyomra, s az epizódhoz hozzáteszi, hogy talán mégis valami ördögi kelepcét állítottak neki, amitől csak józan lélekjelenléte mentette meg. Ki hálózta volna be és miért, erről nem szól a levél. A fenyegetettség, mint valami sötét misztérium lebeg a sorok fölött.

Így élt Kazinczy, félelemben, aggodalomban, készen arra, hogy irataival bármikor megjelenjék egy számonkérőszék előtt, ahol megvádolják valamivel, amit nem mondott, meggyanúsítják valamivel, amit nem tett. Így élt Kazinczy, csapdát sejtve, kelepcét gyanítva maga körül napról napra, mert tapasztalta már a hatalom útjait, ismerte az önkény természettanát.

Mégsem volna helyes, ha a múzsák iránt rajongó széplélek közkeletű képét egyszerűen félretolnánk, és a félelem diagnózisával helyettesítenénk. Ez sem a teljes Kazinczy. A teljes képhez hozzátartozik a biedermeier polgár, aki eldicsekszik avval, milyen házias a felesége, aki gyermekeit - nyolc volt - az ajtófélfához állítja, fejük fölött pennával vonalat húz, s odaírja nevüket, hogy hetek múlva ellenőrizze, nőttek-e. Aki kertjében maga ülteti fáit, vagy legalábbis gondosan ügyel arra, hogy az ültetésnél jelen legyen, amikor a kertész dolgozik. Aki nemcsak ítészi véleménnyel traktálja levelezőtársait, hanem betegségek kúrálására alkalmatos házi szereiről is beszámol. Berzsenyivel közös barátjának, Sárközy Istvánnak írja Somogyországba: „Én a te házad népéről, édes barátom, felséges ideákat vontam le. Leányodnak tiszteletre méltó személynek kell lenni, feleséged pedig aszerént, amit felőle mindentől hallék, valóban az. Ha megbotlása következéseiből még nem tért magához, kérlek, éltesd az itt következő flastrommal, melyet feleségem diktál azon szíves óhajtással, hogy barátnédnál oly foganatos legyen, mint az itt mindennél, aki vele élt: 1 font sárga viasz, 1 font ó háj, 1 font juhfaggyú, 1 font faolaj, 1 font fejér szurok. A hájat és a faggyút olvaszd együvé. Az olajat lágy melegen töltsd belé. Úgy jő belé a sárga viasz. Ekkor a magaslábú serpenyőt vedd el a tűztől s a megtört fejér szurkot hagyd benne elolvadni. Ekkor szűrd által valamely rongy által jól kifacsarva egy edénybe s kész a flastrom...”

Gyermekeit nem adja iskolába, hanem maga neveli őket. A betűvetést négy és egynegyed éves korban kezdi. Nem oktatólag, hanem játékosan, a figyelmet, kedvet és érdeklődést fölkeltve, mint egy modern reformpedagógus. Ül az asztalnál, kését feltart ja, s megnevezi az I-t. Azután keresztülveti a késen a villát, s mondja: X. Továbbá késéből és villájából V betűt csinál, s alátévén a kanalat, Y lesz belőle. A pohár karimájáról az O betűt tanítja... (Vay Miklósnénak, 1812.)

A jellemrajz még mindég nem teljes. Most el kell távolodnunk Széphalomtól és föl kell idéznünk képzeletünkben a nagyváradi templomot. 1805. április 15. van. Gyászoló tömeg, áll a ravatal. Hosszú orrú, kínzott arcú poéta verset olvas föl. Ez Csokonai Vitéz Mihály. Versének címe: A lélek halhatatlansága. Utolsó szereplése, itt hűl meg, s kap halálos tüdőgyulladást. Aki a ravatalon fekszik, gróf Rhédey Lajosné született Kacsándy Theréz. Húsz évvel korábban ifjú hölgy volt, s Kassán Kazinczy barátnői közé tartozott. A szép rózsák körét Szauder József egy kiváló tanulmányban ötre tette. Kacsándy Zsuzsanna, Kacsándy Theréz, Radvánszky Theréz, Radvánszky Polyxenia és Bárczay Ferencné, Jeanette. Kazinczy katonatiszt öccse, László, nem kis irigységgel írta egyik levelében, hogy bátyja alighanem igen szerencsés lett volna, ha a világnak azon a felén születik, ahol több feleséget szokás tartani. Szauder József szerint az egyszerre több hölgy iránt föllobbanó vonzalom egyik nevelője és kialakító forrása volt Kazinczy irodalmias transzfigurációinak, rejtőzködő, közvetett önkifejezési módjának, melyben az életélmények és az irodalmi élmények szüntelenül áttűnnek, át játszanak egymásba. A legmélyebb és legtartósabb kapcsolat Kacsándy Zsuzsannához fűzte, s aztán egyszer csak, évtizedekkel később, fölbukkant Kazinczy életében Zsuzsanna tizenhat éves, gyönyörű leánya, gróf Gyulay Karolina. Szauder megkapó, morbid szerelmes viszonynak nevezte azt a vonzalmat, ami 1809-től 1829-ig állt fenn a szellemes, okos, elbájoló öregember és a kezdetben nyilván csak kacérkodó szép lány között.

S ezalatt nem szűnt meg felesége dicséretével. „Sophie nekem, és sok esztendőkig, nem feleségem volt, hanem szeretőm, még akkor is nem feleségem, hanem szeretőm, midőn gyermekemet tejévei táplálta. Feketébb és kedvesb színű fonalakból soha ember életét a párkák nem fonták, s így még ma is, öregségem végnapjaiban; s hogy bajaimat ily lélekkel viselem, az nem hideg bölcsesség, hanem hála érzése” - írta a Pályám emlékezete utolsó lapjain..

Így teljes Kazinczy arcképe. Az irodalomért rajongó esztéta mellett ott áll a titkosrendőrségtől megfélemlített, börtön sújtotta és mégis töretlenül dolgozó író, az aggodalmak közt élő mellett ott áll a családjáért csendes, boldog derűvel munkálkodó férj és apa, az apa és férj mellett ott áll a széptevő, szerelemre lobbanó, még hajlott korában is vonzó férfi, s emellett megint csak a hűséges, az érzelmeiben is kitartó és állhatatos, amellett meg a félelemtől gyötört, s megint a rajongó, derűs irodalmár. Kazinczy látszólag egymást ütő jellemvonásai úgy fonódnak egymásba, mint egy több témájú fúgaszerkezet kergetőző szólamai.

Az irodalmárt és történészt persze csábítja a logikai hajlam, hogy e futamokból egyet főtémává kiemeljen, s ennek rendelje alá a többit. De Kazinczy alakját nem szabad vértelenné fakítanunk látványos és áttekinthető sémák kedvéért. Úgy kell elfogadnunk és megőriznünk, ahogy költészete, prózája és hatalmas levelezése elénk állítja: esendőn és vonzón. Az életmű sugalmazására kell bíznunk magunkat. S hogy a művek sugározzák a jellemet, ez arra vall, hogy nem lebecsülendő esztétikai erejük van.

Annál nehezebb megindokolni az utókor furcsa amnéziáját, a feledést, a közönyt és az idegenkedést. Látjuk, arca és aggodalma, félelme és szenvedélye a mienk is lehetne. Talán eszméi vetnek a mai ember elé oly zavarba ejtő tanúságot, amivel nem szívesen néz szembe és inkább elfordul tőle? Meg nem valósult remények tükre volna talán a széphalmi mester? Hiszen már Ady azt mondta, „egy kicsit Kazinczyak vagyunk mind, akik itt gondolkozunk és szomorkodunk”. A történelem be nem váltott ígéreteit, reménytelen adósságlevelét lobogtatná szemünk előtt? Talán éppen az fordít el tőle, amihez legszívesebben vonzódnánk?

Kazinczy makacs, konok, hajthatatlan ember volt, rögeszmésen ragaszkodott ifjúkori eszményeihez. Volt neki is egy darabontkorszaka. Amikor II. József fölborította a régi magyar vármegyerendszert, és helyette tíz kerületre osztotta az országot, Kazinczy 1786-ban a megyei szolgálatból átlépett a császári szolgálatba, s későbbi apósa, gróf Török Lajos mellett elvállalta a kassai kerület iskolafelügyeleti tisztét. Ezt soha nem bánta meg. Önéletírásában s roppant levelezésében bármikor került is szóba ez a korszak, mindig szeretettel emlékezett róla. Hitt abban, hogy meg lehet változtatni a magyar életet, és hozzá lehet idomítani Európához. Hithű jozefinizmusa voltaképpen a legmélyebb és legigazabb hazafiságból eredt.

A Pályám emlékezetében ekképpen foglalta össze híres elvi vitáját Berzevíczy Gergellyel: „Neki a kozmopolitizmus vala minden: nekem minden a nacionalizmus; én a kozmopolitizmust csak annak néztem, amitől a nacionalizmusnak nemességet kell átvenni: ő minden nemzetet egy nemzetté szeretett volna összeolvasztani, mint utolsó esztendeiben minden vallást egy vallássá.” Kazinczyt a megnemesített, fölemelt, kultúrával átitatott nemzeti gondolat vezette egész pályáján. A kiváló szerb költőhöz, Musiczky Luciánhoz intézett levele tanúsítja, hogy nem ismerte a más népeket lenéző, másokat elnyomni akaró nacionalizmust.

Választott feladatának a nemzet művelődésének föllendítését, európai színvonalra emelését tekintette. A hagyományos nemzeti múltszemléletet korszerűtlennek és országellenesnek tartotta, mélyen megvetette a nemesi vármegyerendszer korrupt beltenyészetét: szeme előtt egy fölvilágosult, kiművelt nemzet képe lebegett, amely otthon érzi magát Európában, és békében él környezetével.

Mivel a nemzeti gondolatot lelkébe zárta, nem kedvelte a hazafias jelszavakat. Amikor 1816-ban Kisfaludy Károly közreadta Hunyadiját, mérgesen jegyezte meg Pázmándi Horváth Endrének, hogy ő bizony kihagyatta volna az előbeszédet, vagy legalább ezt a sorát: „Drámámat nem úgy írtam, mint poéta, hanem mint hazafi.” Drámát csak poétaként szabad írni - fortyogott Kazinczy -, „nem-poéta hazafinak nem szabad”.

Ő még nem látott ellentétet a témaszerű hazafiságtól tartózkodó tiszta poézis és a hűséges nemzeti elkötelezettség között. Ellenkezőleg. Elméjében a nyelvet, kultúrát, nemzetet művelő tiszta művészet éppen a tiszta hazafiság eszményképéhez társult. Félreértés azt hinni, hogy a magyar jakobinus mozgalom véres bukása vezette óvatosságból erre a gondolatra, és a nyelvművelés csak pótcselekvés volt számára, s alig várta, hogy nyíltan fogalmazza meg elveit, a politika nyelvén. A politika mítoszait élő későbbi korok elképzelni sem tudták, hogy a mozgalmakban szívvel-lélekkel részt vevő Kazinczy mindig és kezdettől a művelődés elvét tartotta magasabbrendűnek. Hogy a kultúrában oly nagy távlatú emberi értékek megtestesülését látta, amelyekhez a lepkeéletű mozgalmak nem érnek föl. Kazinczy pályáját nem a politikai cselekvés megszakítottságára, hanem a kultúraelv folyamatosságára kell fölépítenie a történésznek.

És éppen ebben a hitben lehet megtalálni a később elidegenítőleg ható mozzanatot. Kazinczy a ráció századának javíthatatlan idealistája volt. Forgassuk csak a Tübingai pályamű-vet. Milyen gyermeteg, naiv hittel bízott az észérvek meggyőző erejében. Azt képzelte, hogy a szépen, szabatosan kifejtett logika majd elrendezi az összekuszált szálakat, a világos argumentáció rendbe hozza az elrontott ügyeket. Elődje volt ebben mindazoknak az ábrándos lelkű, csodálkozó szemű íróknak, akik a nemzetiségi kérdést a ráció és a benevolencia csillagzata alatt egy csapásra elsimíthatónak álmodták a világban, miközben ügyes álarcokba öltözött ravasz, gátlástalan és gonosz nacionalizmusok szent szövetségekbe tömörülve az anyanyelvelfojtás célratörő fortélyait eszelték ki. Európa nem honorálta a humanistáit, s még emléküket is elfonnyasztotta. A pántlikás-bokrétás hazafiaskodás nálunk is mindig hangosabb tapsot aratott, mint a széphalmi mester mélyenszántó és mégis magasröptű európai magyarsága.

„Szegény Kazinczy” - mondta Ady. Szegény Kazinczy, mondjuk mi is szánalommal és szeretettel.

1980