Babits Mihály: Kabátdobós, kalaphajítós!

Hegedűs Lóránt, aki 1920-ban pénzügyminiszter is volt, 1926 vége felé egy pénzügyi tárgyú egyetemi előadását Ady Endrét dicsérő, sőt magasztaló szavakkal fejezte be. Az esetnek híre ment és nagy visszatetszést keltett a Kisfaludy Társa­ságban, melynek Hegedűs is tagja volt. Különösen Vargha Gyu­la és Prohászka Ottokár háborodott föl. Mivel a napirend sze­rint a Társaság következő ülésén Hegedűs is szerepelt felolvasással, Berzeviczy Albert, az Akadémia elnöke megnyi­tó szavaiban megpróbált igazságot tenni a vitatott kér­dés­ben.[i] Erre az ülésre 1927. február 6-án került sor. Berze­vi­czy - gesztust téve Hegedűsnek - elismerte Ady roppant tehetsé­gét, de - igazat adva a fölháborodóknak - e költészetből ára­dó szellemiséget cinikusnak nevezte, a cinizmusért pedig elsősorban azt a tábort tette felelőssé, mely körülvette Adyt s belőle, valódi lénye ellenére ezt a hangot hívta ki, hozzájárulva evvel az országvesztéshez.[ii] Berzeviczy meg­nyi­tó előadása nagy hullámokat vert a korabeli sajtóban. A Nyugatban Babits Mihály és Schöpflin Aladár válaszolt a támadásra.[iii]

                        A vitában szó volt nemzetről, erkölcsről, fele­lős­ség­ről, az eszmék és a megszólalhatóság korlátozásáról vagy éppen sokféleségéről: egyetlen terület szorult benne hát­térbe, az irodalom. Az irodalom immanenciája, ön­törvényűsége, melyet szavakban, verbális argumentációban oly gyakran hangoztattak a Nyugat írói és kritikusai. Babits ön­ként vállalt erkölcsi kötelességként vette védelmébe Adyt és igyekezett pontról pontra megcáfolni a Berzeviczy érvelésében megfogalmazott vádakat. Ellenérvelésében azonban egyszersmind elfogadta az irodalomról való beszédnek azt a nemzeterkölcsi szintjét, melyen az Akadémia elnöke beszélt. Lényegében csak az előjelek különböztek, nem az i­ro­­dalom­szem­lélet. Ideológiai, felfogásbeli különbség volt kö­zöt­tük, s esztétikai különbség abból a szempontból, hogy ő mást tar­tott szépnek, mint a konzervatív ízlésű Berzeviczy, de nem abban az értelemben, hogy másnak, más természetűnek, másképp működőnek tartotta volna magát az esztétikai érte­lem­ben vett szépet.

            Az irodalomnak és a művészetnek a 19. századi elkép­ze­lésektől eltérő, másképp való létezéséről Ady már 1905-ben értekezett, amikor arról írt, hogy a művész új színekre, új látásra tanítja közönségét.[iv] E szerint a felfogás szerint a művészet lényegét nem az adja, hogy újra és újra elismételi a már ismert értékeket, és ezáltal, mondjuk, segíti társadalmi méretű elterjedésüket, hanem abból fakad, hogy sajátos érté­ke­ket teremt. A művészet, az irodalom, a költészet nemcsak reprodukálja az értékeket, hanem konstituálja is őket. Ez az érték-konstitutív irodalomszemlélet hiányzott Babits nemes kiállású tanulmányából, ennek híján pedig érvelése Ady köl­tészetének s a Nyugat törekvéseinek mélyebb összefüggéseit illetően hasonló elméleti szintre került Berzeviczyével. Ez annál különösebb fejlemény volt, mivel az irodalom érték-konstituáló szerepe nála is megjelent korábban, sőt rész­le­tesebb okfejtéssel s tudatosabban, nagyobb filozófiai mű­veltséggel, mint Adynál. Ismeretes példája ennek a Játék­fi­lozófia című, másfél évtizeddel korábban keletkezett tanul­má­nya. A plotinoszi-bergsoni tükrö­zéselmé­let­ből kiindulva többek között azt fejtegette ebben, hogy a művé­szet nem puszta reprodukálás, nem puszta másolás, hanem a teremtő fantázia révén a teremtés szabad folytatása. Tük­rö­zés, ám a tükrözés kettőzést jelent, a kettőzés pedig nem egyéb, mint újat alkotás. A dialógus-formában írt tanul­mány­ban Szókratész így beszél: „Csak az művészet, ami új és minden művészet, ami igazán új. Minden művészet, ami új érzést tud nekem adni, hogy több legyek, mert csupa érzésből vagyok. Ami erre nem képes, az unalom. (...) A művészet célja új dolgokat - nem, ezt, jaj, nem lehet - új kombi­ná­ci­ókat teremteni, ezáltal új érzéseket kelteni”[v]. Az 1927. tavaszán megjelent tanulmányban egyetlen mondat sem emlékez­tetett ezekre az 1912-ben megfogalmazott gondolatokra.

            Babits ezekben a hetekben és hónapokban is, mint már az évtized eleje óta úgyszólván állandó levelezési kapcsolatban volt Németországban élő barátjával, Szilasi Vilmossal. Szi­la­si a kommün idején az Eötvös-kollégium filozófia tanára lett s a kommün bukása után emigrált, Freiburgban tele­pe­dett le, ahol - mint Déry Tibor írta az Ítélet nincsben - drogériaüzemet nyitott, ami rövid idő alatt nemzetközi kap­csolatokkal rendelkező, prosperáló vegyészeti vállalkozássá vált. A tanninnal folytatott kísérletezéseinek és sokszor hónapokig tartó üzleti utazásainak szüneteiben Husserl, majd az ő katedráját megöröklő Heidegger tanszékén vezetett sze­mináriumokat. Amikor 1922 nyarán Babitsék meglátogatták, be­mu­tatta őket Husserlnek és Heideggernek. Mint ismeretes a második világháború után Heidegger korábbi tanszékének pro­fesszorává nevezték ki.[vi]

            Babitscsal két évtizeden át foly­tatott levelezése meglehetősen egyoldalúnak mondható. Ő álta­lában hosszú, bőbeszédű le­ve­lekben számolt be a vele és kö­rülötte történtekről, elküldte filozófiai munkáinak ké­zi­ra­tait, amire Babits legfeljebb la­konikusan válaszolt, ál­lan­dó időhiányról panaszkodva, sőt a legtöbb levelet nem is ő, ha­nem Török Sophie válaszolta meg, kimentve a rengeteg gondtól és elfoglaltságtól gyötört „Mi­hályt”. Könyveit a­zonban ő is rendszeresen elküldte Szila­si­nak, így a Halál­fiait is, amit Szilasi 1927. május 20-án kö­szönt meg. Mindig odaadó rajon­gással írt barátja művei­ről, így nem volt meglepő, hogy három hónap­pal később ebben az összefüggésben tért vissz Babits regé­nyé­re: „A napokban jelent meg Hei­degger barátomnak, akit te is ismersz, könyve: Sein u. Zeit - metafizikai dolgozat, e­gész hasonló irányban és tenden­ci­ával, mint az én logikai vizsgálataim. - A könyv véleményem szerint remekmű. Je­len­tőségében, formai szép­ségé­ben és ab­ban, hogy egy nemzedék problémáit és lelki szerke­zetét ki­fejezi, azt hiszem méltó társa másik nagy barátom, Babits Mihály regényének. - Engedd meg, hogy e könyvet én ajándé­kozzam neked (...)”[vii]

            Babits megkapta a könyvet, de amint a levelezésből kiderül, nem olvasta el.[viii] Szilasit kedves, jó emberének tar­tot­ta, hűséges barátnak, aki akkor, amikor itthon gáncsolták és támadták mindig rajongó szavakkal halmozta el két hosszú évtizeden át. De nem vette igazán komolyan. Hóbortos filo­zó­fusnak tartotta, aki homályos dol­gokkal foglalkozik, s valószínűleg e homályos, zavaros, áttekinthetetlen területre sorolhatta az általa bemutatott Husserlt és Heideggert is.

            Ugyanabban az évben, mint Heidegger Sein und Zeitje, 1927-ben jelent meg Julien Benda La trahison des clercs című kultúrfilozófiai röpirata, mely a tudomány és a publi­cisz­tika között helyezkedett el, mondjuk ki, közelebb a publi­cisztikához. Tudjuk, hogy ezt a könyvet elolvasta Babits. Míg Heidegger a nemzedéktárasa volt, Benda az idősebb ge­nerációhoz tartozott, 1867-ben született, Renan és Renouvier iskoláján nevelkedett.  

            Könyvének élén egy Renouvier-től vett mottó ált („A világ egy transzcendens igazság hitének hiányában szen­ved.”[ix]), aztán fogalom-kidolgozások, kategória-tagolások során át haladt előre azt bizonyítva, hogy hivatását árulja el az írástudó, aki belebonyolódik korának politikai, társadalmi küzdelmeibe, ahelyett, hogy az örök igazságokra függesztené tekintetét. Érvelésében egy aforizmatikusan megfogalmazott tételhez jutott el: „Vég­­re Orpheusz sem hihette, hogy zenéjével az idők vége­ze­té­ig bűvölheti a fenevadakat. De az a remény mégis jogos le­hetett talán, hogy végül maga ne vált légyen fenevaddá.”[x] Benda könyvét először M. Pogány Béla ismertette a Nyugat 1928. március 1-ei számának Figyelő-rovatában. Fél évvel a recen­ziója után, a Nyugat 1928. szep­tember 16-ai számában adta közre Babitsnak, a Benda könyvével azo­nos című (a címet leleményesen magyar­ra fordító) tanul­má­nyát.

                        Az írástudók árulása ugyancsak Babits leghíresebb és legismertebb értekezőprózai művei közé tartozik. Formá­ját tekintve könyvismertetés álruhájába öltöztetett publi­cisz­tikai esszé volt azokról az írókat és az irodalmat illető általános erkölcsi kérdésekről, melyek Babitsot már évek óta foglalkoztatták, és amelyeket az 1927-től körülötte föllángoló viták (az „indiszkréciós” vita, a már említett Berzeviczy-vita, a Ha­lál­fiait ért bírálatok, a Baumgarten-alapítvány gondjai, a Nyugat belső szerkesztéspolitikai elveivel kap­cso­latban lévő nézeteltérések) pedig egyenesen előtérbe helyeztek. Babits látszólag magára öltötte Benda írás­mű­vének öltözékét, abba belebújva azonban önálló művet hozott létre. Mindketten azon a véleményen voltak, hogy az írástudó akkor követ el árulást, ha a cselekvés terepére téved, de Babits, aki mindenekelőtt a szépíróról beszélt, ezt az erkölcsi kizáró elvet a művészet területére alkalmazta. Mégpedig nemcsak abban az érte­lemben, hogy a művész ne politizáljon, ne ártsa bele magát társa­dalmi küzdelmekbe, hanem abban az értelemben is, hogy a mű­vész tiszta erkölcsét a szépségben való hittel kötötte össze. Rossz oldalon áll a művész, írta, „ki nem hisz a szép­ségben, csupán a »cselekedetben«”.[xi]

            Ennek a Benda okfejtésén már túlmenő gondolatnak a di­menziójába azonban nem fért bele a modern kísérletező művé­szet, amely annak a teremtés-esztétikának a vonalán haladt előre, amelyet a Játékfilozófia idején még ő is magáénak vallott. Babits ebben az időben, tehát a húszas évek utolsó harmadában írt tanulmányaiban, esszéiben konzervatívabb eszméket hirdetett (itt nem költői gyakorlatáról beszé­lünk!), mint a tízes években. Elutasította az erotizmust, el­utasította, „az ösztönélet modern felszabadulását”, ami részben a freudizmust is jelentette, elutasította a „Cse­lek­vés aktivista kultúráját”, sőt, különös módon a „néger mű­vé­szet ideállá választását „is, amivel az avantgárdot is a­posz­trofálta. [xii] Ezekkel szemben a tiszta erkölcs lakhelyét a tiszta művészetben, a l'art pour l'art-ban jelölte meg. Ben­da nyomán - pontosabban egy inkább publicisztikusan mint tudományosan értelmezett kantiánizmusból kiindulva - éles határvonalat húzott az értékek világa és az életvilág között (e tekintetben is messze került a bergsoni életfi­lozó­fiá­tól, mely a tízes években oly nagy hatással volt rá), s ér­téknek azt tekintette, ami az élettől (a hétköznapokkal és a politikával azonosított élettől) minél inkább függetleníteni tudja magát. Az egész tanulmányt áthatotta az el­képzelés, hogy az értékek posztulátumszerűek, Igazság és Er­kölcs meghatározást vagy körülhatárolást, bizonyítást vagy magyarázatot nem igénylő örök kategóriák, melyek, mint az ég­bolt csillagai lebegnek az ember gyarló élete felett.

Két vitaírás jelent meg a Nyugatban feleletül Ba­bits ta­nulmányára. Az egyiket Osvát Ernő írta, a másikat Szilasi Vilmos. Osvát az ifjúkora óta vallott eszméit, a klasszikus liberalizmus irányát követve fogalmazta meg véle­ményét: az igazsághirdetés szabadságát féltette Babits abszolútnak tekintett igazság-fogalmától, s a végleges, előre megjelölt igazság hangoztatásával szemben az írástudó fela­datának inkább az igazságra törekvést, az igazság szüntelen kere­sé­sét tekintette.[xiii] Levélformában írott vitacikkének végén Babits érvelésének emelkedett tónusára utalva a ta­nul­mány „harangszó-ünnepélyességét” említette, s ez a tónus, ez a retorikus fogalmazás képezte lényegében alapját annak, a­mit Szilasi Vilmos is kifogásolt. Szilasi persze nem a fo­gal­­ma­zás írói szépségét tette szóvá, hanem azt, hogy a stí­lus lendülete és emelkedettsége mintegy helyettesíteni lát­szik a fölvetett kérdések mögött meghúzódó igazi filozófiai meg­fon­tolásokat. Osvát a „harangszó-ünnepélyességet” a ben­ső meggyőződés, a más módon való gondolkodásra és vitára ta­lán már nem is képes, rendíthetetlen eltökéltség jeleként ér­tel­mezte, Szilasi viszont a filozófiai végig nem gondolt­ság jelének látta.

Szilasi, aki már 1922-ben fölajánlotta, hogy szí­ve­sen írna ismertető cikkeket a legújabb filozófiai kuta­tá­sokról,[xiv] most a fenomenológia és az egzisztencializmus felől közelítette meg Babits esszéjét. Részletező érvelésében a husserli-heideggeri igaz­ság­fogalomból kiindulva az igazság és az élet közötti szoros kapcsolatot hangsúlyozta. Az igaz­ság nem elvont eszme, mely az élet fölött van, hanem maga az élet az igazság, s ebben az igazságban vagyunk ben­ne. Az élet cselekvés és cselekvő mivoltában szüntelen meg­világosítás, megis­me­rés.” Így az emberi élet minden tény­leges szerkezeti alapja, hogy megvilágosít, elmond, felfed”. Az igazság követése ezért nem elvont fogalmaknak való meg­fe­leltetést jelent, hanem lát­ta­tást, cselekvő megismerést. „Mindebből követ­ke­zik, hogy éle­tünk semminő viszonyban nem áll a tradicionális igazság­té­te­lekkel, melyeket humanisz­ti­kus vagy idealisztikus műveltség állít elébe. Olyannyira nem, hogy a legnagyobb filozófia éppen feladatának tekin­tette, harcolni minden szó-igazság ellen.”[xv]

            Babits a háború végén, az akkori állapotok erkölcsi tanulságait keresve ismerte föl, hogy mi a jelentősége az emberi méltóság (a Menschenwürde) Kant által felállított fogalmának, annak, hogy az embert nem szabad semmiféle cél szolgálatában eszközként felhasznál­ni. Az örök béke fordításának idejétől kezdve ezt az eszmét szinte posz­tu­lá­tumként kezelte, s ennek irányában fejlesztette tovább azokat a gondolatait, melyeket korábban a Játékfilozófia második dialógus-részében vetett föl az élet, a művészet és az er­kölcs kapcsolatáról. A humánumhoz való hűséget tekintette a legfőbb vezérlő eszmének, s a 20-as években megfogalmazásra kerülő sajátos katolicitás-fogalma is ennek dimenziójában bontakozott ki. De ha az értékek világa örökérvényű, akkor lehet-e értékeket teremteni? Ezen az argumentációs síkon ez megoldhatatlan kérdésnek mutatkozott. Ezért a Játékfilozófia másik fontos gondolatát, mely a teremtő művészetre és a mű­vészi teremtésre vonatkozott ettől kezdve egyre kevésbé helyezte előtérbe, mivel egyre kevésbé érezte összeegyeztethetőnek az örökérvényű etikum parancsoló szükségszerűségével. Ízléséből is következett, hogy ha úgy találta, hogy választania kell a kettő között, akkor az utóbbit válasz­totta, vagyis a konstans, örök értékek hangoztatását. Az ál­lan­dó és változatlan etikai értékekhez való elköteleződés bizonyosan hozzájárult ahhoz, hogy, tanulmányaiban ide­gen­ked­ve, diszk­rét távolságra húzódott az avantgárd mozgalmak hir­­de­tett elveitől. Hittel vállalt eszmevilágát nem tudta össze­kapcsolni az új irányokkal, talán nem is tartotta iga­zán lényegesnek az összekapcsolást.

            A fenomenológia és az egzisztencializms ezen a téren nyitottabb volt és modernebb. Szilasi a lét és lehetőség évezredes ontológiai vitájából a lehetőség szerepét hang­sú­lyozva az összefüggések minden irányban való tágíthatóságáról írt, s ennek - ha nem is könnyen követhető gondolatmenet révén - mégis megfogalmazható kapcsolata volt a modern mű­vé­szettel. Élén az a gondolat állt, hogy a lehetőség-világ értékteremtő világ, mert benne ölt alakot a szabadság. A mű­vész számára ez a szabad fantázia területe. „A pozi­ti­viz­mus tapasztalás fogalma éppúgy megköt, mint a tradicionális idealizmus spekulatív tételei. A szabad írástudó a tények szabad lehetőségeiben él. Áruló, ha e szabadságról lemond, kétszeresen áruló, mert elárulja saját lehetőségeit és elárulja vele egyben az igazságot, melynek helye szintén a szabadság”.[xvi]

            A fenomenológia és az egzisztencializmus hívei - így Szilasi is - szintén Kantból indultak ki, mint Renouvier, Benda és Babits, de szövegértelmezésük szerint Kant éppen nem merev dogmákat állított fel, hanem azt mutatta meg, hogy az igazság semmi egyéb, mint felfedni az ember előtt saját élete lehetőségeit. Az igazság tehát nem hirdetés kérdése, sőt, az az igazság, ami ismételhető, újra mondható az egy­szersmind elveszti természetes összefüggését, melyből ki­nőtt: pusztán utánamondhatóvá válik, anélkül, hogy benne él­ne abban a konkrét élethelyzetben, melynek kife­je­ző­je volt. Ez a Husserlre és Heideggerre épített igazság-felfogás sok­kal bonyolultabb volt, mint az a tradicionális idea­liz­mus, mely Babitsot a meggyőződés teljes indulatával töltötte el. De ez a bonyolultabb kategória-elemzés utat engedett, sőt u­tat is mutatott a modern művészetnek és modern ízlésnek. „Én ott látom az egészség szimptómáit - írta Szilasi -, ahol te a betegséget. Azoknál a művészeknél és bölcselőknél, akik őszintén és radikálisan akarják saját életüket magukévá ten­ni, s ezen életben megigazulni. Ily élet természetszerűleg kaotikusabb, mint szép, rendezett elsajátítása a szavak­nak.”[xvii] Az ennek a gondolatnak a mentén kibontakozó szép­ségeszmény, segítséget és támpontot adott annak a művé­szet­nek, mely éppen diszharmonikus szer­ke­zetekkel kísérletezett s egyre távolabb került a winckel­manni görögség-ideáltól, az „eine edle Einfalt und eine stille Grösse” elvétől. Szi­la­si az akkori európai bölcselet első vonalának gon­do­la­tait tolmácsolta vitaírásában. Mint ahogy a következő évben Hus­serlről írott ismertető tanul­má­nyában is a fenomenológiai kutatások előremutató vonásait foglalta össze - a szakszerű tudományos ismeretterjesztés kifogástalan stílusában -, amikor az intencionális kap­cso­lat dialógusszerűségét állí­tot­ta középpontba.[xviii]

            A 20-30-as évek for­du­lóján tehát megjelentek a Nyugat hasábjain az akkori eu­ró­pai filozófia által legmélyebben és legkorszerűbb formában fölvetett elméleti kérdések körvo­na­lai, melyek alkalmat ad­hattak volna az irodalom mibenlétének radikális átgon­do­lá­sára. Erre azonban nem került sor. A belső és külső viták megmaradtak a magasabb értelemben se e­tikának, se eszté­ti­kának nem nevezhető publicisztikai szin­­ten, melytől Babits őszintén viszolygott, de amire újra és újra rákényszerült.

                        A Nyugat íróinak verseiben, novelláiban, regé­nye­iben messzebb lehetett látni. Verset írni, novellát, regényt írni még inkább lehetett. A bölcselmi műfajokat lehúzta a hazai közszellem elmaradottsága, gondolati nehézkessége, elméleti tájékozatlansága, lehúzta az elvi különbségekre, felfo­gás­be­li eltérésekre ránehezedő politikai aktualitások és személyi sérelmek, sértődések súlya. A filozófiai-esztétikai kultúra itt hamar átpolitizálódott s átpolitizálódott mivoltában nemzetről, hazáról vagy épen az európaiság és emberiség nagy általánosságairól beszélve legtöbbször merő publi­cisz­tikává változott át.

                        Az a fenomenológiai-egzisztencialista igazság-fo­ga­lom, mellyel Szilasi dolgozott kinyitotta az igazság-kérdést a jövő felé, afelé ami lesz, afelé, ami új. Ennek ter­mékeny összefüggése volt az új törekvésű művészettel, az új és új irányokkal. Ha nagyobb figyelem fordul e gondolat­me­net felé, ha jobban megértik a Nyugat körében, akkor a Nyu­gat kritikai iránya és általában egész irodalomszemlélete talán elmozdulhatott volna arról az akkor már kiszáradóban lévő köztes területről, amely a későpozitivizmus, a pre­mo­dernség és a korai szellemtörténet eléggé szervetlenül egy­másra rétegzett értékkritériumaiból tevődött össze.

            Volt azonban egy másfajta összefüggése is a jövő felé való szellemi nyitottságnak, ahogy az Szilasi érvelésében megszólalt. Tanul­má­nyának egyik helyén különös történeti derű töltötte el so­ra­it: „Maga a te tanulmányod, melyről itt beszélünk, egy jobb idő szava. S ha végig figyelnők mindazt, ami jelenünkben mint eleven erő munkában látszik lenni, ha megrajzolnók a jelen szellemi konstrukciójának tervrajzát, s ha utána­jár­nánk mindannak a motívumnak, mely írástudóink tö­rek­­véseit mozgatja, én azt hiszem, azt találnók, korunk egész­­séges és fiatal, távol minden elmúlástól s telve a jövő ígéretével. Hogy öröm élni benne és érdemes érte munkálni.”[xix]

            Ez a derű hiányzott Babitsból, a történeti derű helyett történeti aggodalom töltötte el egész gondolatmentét, s az aggodalom, a rossz fordulatoktól való félelem átjárta későb­bi tanulmányait is. A társadalommal, a politikával és törté­nelemmel szemben kialakított egy kemény és rendíthetetlen írói magatartást, s ennek a magatartásnak alapja az etikai bizalmatlanság és morális fenntartás volt. Ez a társa­dalom­mal és történelemmel szemben megfogalmazott etikai bizalmatlanság jobban működő iránytűnek bizonyult a század következő fordulataiban. Sem az egzisztencialista filozófiai kutatások élén járó Heidegger, sem a tradicionális idealizmust követő Julien Benda nem tudta elkerülni a század történelmének csap­dáit. Heidegger rektorságot vállalva a náci Németor­szág­ban, szükségképp vállalta azt a jövőképet is, amelyet az a politikai berendezkedés ígért Európa számára. A szép eszmék retorikus magaslatain járó Benda pedig a második világháború után egy időre a kommunizmus törekvéseit helyeselte, s úgy vélte, hogy a jövő a kommunizmusé lesz.[xx] Babitsnak a tör­ténelemmel szemben kialakított etikai bizalmatlansága, morá­lis fenntartása nem vezetett, nem is vezethetett ilyen irá­nyokba. Ma, amikor ideológiai előfeltevések nélkül nézhetünk szembe modern irodalmunk és szellemi éltünk történetével, egy­szerre van szükség és lehetőség arra, hogy mély és rad­ikális eszmetörténeti kritikával dolgozzuk fel a Nyugat kor­szakát. E kritikai feldolgozás közben azonban nem téveszt­het­jük szem elől az írói magatartásformák filozófiai teorémákon túlmutató szerepét és jelentőségét sem.

1993

[i] MOLNÁR Jenő közleménye, Magyar Hírlap, 1927. február 8.

[ii] BERZEVICZY Albert, Irodalmunk és a Kisfaludy-társaság,   Budapesti Szemle, 595.sz. (1927 március) 

321-328.

[iii] BABITS Mihály, A kettészakadt irodalom, Ny., 1927, I., 527-539. Ua. Babits Mihály művei, i.m. II.170-184; SCHÖPFLIN Aladár, A kettészakadt magyar   irodalom, Nyugat, uo,,605-610.

[iv] ADY Endre, A fekete macska = Ady Endre összes prózai művei, VI.k.,  szerk., VARGA József, Bp.,1966, 119.

[v] Nyugat, 1912, I., 996. (A tanulmány eredeti címe: Mese a nagyvilágról.)

[vi] Vö. GÁL István: Babits és Szilasi barátsága = Babit s- Szilasi levelezés, összeáll.GÁL István, Bp.é.n.  

(1979) 3-20.

[vii] Uo.,113. (Szilasi a könyvet csak Babits születésnapján, november 26-án küldte el.  Uo.,114.)

[viii] Valószínűleg később sem olvasta el. Vö.JAKAB András, Babits és Heidegger (Adalékok Heidegger

ismertségéhez és fogadtatásához a 20-as, 30-as évek  magyar irodalmi életében), Acta Academiae 

Pedagogicae  Nyiregyháziensis, Tom.13/E Irodalomtudományi Közlemények, Nyiregyháza, 1992, 87.

[ix] Julien BENDA, Az írástudók árulása, Rónai Mihály András   fordításában és bevezetőjével, Bp.1945, 110.

[x] Uo., 261.

[xi] Nyugat, 1928, II.,360. Uo.,Babits Mihály művei, i.m., II.k., 213.

[xii] Nyugat, uo., 364.és 369.Ua, Babits Mihály művei,i.h. 219 és 225. 

[xiii] Osvát írása a december 1-ei számban jelent meg. Nyugat, 28, II, 761- 762. L. róla részletesebben: 

FRÁTER Zoltán, Osvát Ernő élete és halála, Bp.1987, 218-223.

[xiv] Babits-Szilasi levelezés, i.m., 71.

[xv] SZILASI Vilmos, Az írástudók árulása. Levél Babits Mihályhoz,  Ny., 1929, I, 476.

[xvi] SZILASI Vilmos,i.m., 480.

[xvii] Uo., 481.

[xviii] SZILASI Vilmos, Husserl, Nyugat, 1930, I, 521-532.

[xix] SZILASI Vilmos, Az írástudók árulása, i.m., 483.

[xx] Julien BENDA, Az emsi távirathamisítást nem lehet megismételni, Forum, 1949. 4.sz. 283-284.

Pedig én már jobban szeretnék

alázatosan letérdelni, mint a

piac közepén

a teve, hogy terhét levennék -