Ady Endre és akiknek nem kell

(Töredékek) = A hajnal frissessége. Esszék, tanulmányok Láng Gusztáv tiszteletére, Szombathely, 2006, 192-196., Ua = Kritika, 2006, 9. sz. 28-29.

Ady Endre és akiknek nem kell*

- töredékek -

Ady több mint irodalom. Ez a megállapítás már számtalanszor elhangzott, és már-már közhely számba megy, ugyanakkor egyre nagyobb nehézségeket támaszt az Ady-életmű irodalomtörténeti megítélésekor. Mintha kétféle értékelés dimenziójában kellene egy időben és egyszerre előrehaladni: alapos elemzéseket végezni egy szűkebb poétikai-esztétikai fogalomrendszer koordinátája szerint, amely, hogy nehezebb legyen a dolog, állandó mozgásban van, át-átalakul - és ugyanakkor egy evvel ok-okozatilag alig kapcsolatba hozható tágabb társadalomtörténeti, ne adj isten politikatörténeti, mentalitási, értelmiségtörténeti koordináta rendszer kereteiben kellene gondolkodni, ahol ez utóbbi még az előbbinél is változékonyabb a fogalmi apparátusát  és módszereit illetően. Ráadásul szűkebb tudományágunk, az irodalomtörténet-írás olyan korszakát éljük (mondanám, nem nagyon jó korszakát), amely nem a horizontális kiterjedés bővítése felé halad, éppen nem a társadalomtudományokkal közös és azokkal érintkező területek mozgósítására törekszik, hanem a tudományok történetében koronként el-előforduló involutionnak, befelé fejlődésnek, belső komplikációkba bonyolódásnak a  társtudományok felől nézve izolatív periódusában van. Nagy, elvont, filozófiai természetű elvontságok felé emelkedik a léghajó, és ilyenkor a nehezékeket ki szokták ejteni a kosárból, ilyen nehezéknek számít az involution korszakaiban minden, ami a társadalomhoz, történelemhez kapcsolódik, s biztos, ami biztos még a szótárból is jobb ilyenkor kihúzni az olyan szavakat, mint valóság, élet, realitás. Hasonló a helyzet a befelé fejlődés egy lehetséges másik irányzatánál is, amikor a kutatás az előállított szöveg minél mikroszkópikusabb materialitásainak feltárására irányul. A társadalomtörté-netek együttműködésére ebben az esetben sincsen szükség.          

xxx

Azon a napon, amelyen száz évvel ezelőtt megjelent az Új Versek kötete – s ezt a napot sajnos nem tudjuk pontosan megjelölni – már ezen a napon Ady megítélhetősége azonnal kívül volt azon a körön, melyet szűkebb értelemben irodalomnak, költészetnek, versvilágnak neveznek, és ahol poétikai, tropológiai, retorikai, stilisztikai fogalmak uralkodnak. Ezen a tiszteletreméltó – számunkra, irodalomtörténészek számára mindenképpen tiszteletreméltó körön máris kívül esett azon a bizonyos (1906-os január végi, február eleji) napon a megítélhetősége és ez a megítélhetőség egy tágasabb körön belül mutatkozott keresztülvihetőnek. Ez az a kör, amelyben a szellemi életet érintő társadalmi események játszódnak le, ahol az ízlésformák alakulnak, azok az ízlésformák, amelyeknek csak kis részét alkotják az irodalmi ízlés alakulatai. Ez az a kör, amelyben az olyan mondat, hogy a szöveg előtt nincsen semmi, értelmezhetetlen. Itt minden lényeges és lényegtelen elemnek van szöveg előtti korrespondenciája. Ez az a kör, amelyen belül elhelyezkedik egy különös és különös jelentőségű társadalmi formáció, az értelmiség. Ennek a különös sztrátumnak a belső összetartó és még inkább széttartó erői, a mentalitási elmozdulásai, mozgásai, hajlásai határozták meg kezdetektől az Ady-mű befogadási irányait.

xxx

Az Ady-recepció nem az irodalomtörténet belső szakkérdései felől veti fel a legérdekesebb kérdéseket, hanem az értelmiségtörténet felől. Ami máig megíratlan (és aminek megíratlansága maga is beletartozik, a saját történetébe). Hogy lehet az, hogy Adyt, az örök lázadót (radikális? anarchikus? lázadót), aki örökösen azt mondja, azt kiáltja, hogy „mást akar, mint mi most van”, ezt a lázadót időről időre zászlajára veszi az a magyar értelmiség, amely örökösen behódol, kiegyezik, nem más, mint egy örökös „Versöhnung mit der Wirklichkeit”, legjobb esetben is olyan, mint ahogy Illyés megírta a Malom a Séden-ban. Hogy lehet, hogy ez az értelmiség, amelyről történetileg nem sok jót lehet elmondani, időnkét mégis úgy tesz, mintha Ady felé hajlana? Innen kellene egyszer megvizsgálni a 20-as évek első nagy Ady-kultusztát (benne azt a becsületes, bátor küzdelmet, amelyet a konzervatív butasággal a Nyugat vívott), és alighanem innen kellene megvizsgálni, ami még nehezebben megmagyarázható, a 70-es évek izzó, parázsló Ady-kultusztát, a Latinovits-lemezt.(Erről egyébként Radnóti Sándor már akkor írt egy nagyon jó cikket.) Innen kellene megvizsgálni a hazai marxizmus utolsó nagy opusát, Király István, mondhatni, monumentális Ady-monográfiáját. Hátha nem egyszerűen az ún. létező szocializmus direkt védelmében íródott, hanem annak a messzi távlatnak a nevében, amely éppen távolságával – talán szándéka ellenére - belecsöppentett koncepciójába egy csöppet az utópikus gondolkodásra mindig jellemző  kriticizmusból. Eörsi István szerint Lukács a halálos ágyán valami olyasfélét mondott, hogy „egyszer, máshol, máskor, mésképp…” – mármint a szocializmus. Vagyis nem ez, nem most és nem itt. Az utópizmus egyszersmind mindig jelen-kritika.    

xxx

Az értelmiség széttartó irányainak részletes mentalitástörténeti elemzése lenne képes megmagyarázni a mára kialakult helyzetet. A befelé fejlődés fenntartás nélküli örömét, és Ady úgyszólván teljes dekanonozációját. A magyar értelmiség társadalomkritikai tudata soha sem volt túlságosan mély, szilárd és kellőképpen megalapozott, de mintha a rendszerváltás környékén azt is föladta volna, amivel  addig rendelkezett. Hátat fordítani, bebújni a szaknyelvek legbenső rekeszeibe. Nincs világ, nincs valóság. Kikeresni azokat a filozófiákat, amelyek az ilyesmit támogatják.  Csak nem szembenézni, nem állást foglalni. „Isten őrizz, isten őrizz!” A társadalomkritikai állásfoglalás (Ady szava: „aki mást akar, mint mi most van”) olyan lenne, mint a betegség Tatjana Tolsztoja Kssz! című regényében. „Isten őrizz, isten őrizz!”

xxx

Néha azért itt is, ott is felhangzik valami ami a jelen-kritikához hasonlít, a globalizációelenesség, de ez a szó itt a Balkán szélén nem egyéb, mint az  antiszemitizmus egyik hívószava. Kevés a tudományos igényű, megalapozott társadalomanalízis és társadalomkritika, de ami van, az irodalomtörténet-írás avval sem tart megfelelő kapcsolatot. Ilyen helyzetben, ilyen befogadói közeggel az örökös kritikus és örökös állásfoglaló Ady nem lehet a kor megnevezett és magáénak vallott elődje. Még az elkínzott arcú Babits Mihály sem, aki csontos ujjával valami örök igazság csillaga felé próbált felmutatni az égre. Hasztalan. Ez a kor szinte természetszerűen a soha egyértelműen állást nem foglaló Kosztolányiban ismer magára. Itt persze megállhatnánk, és ide kanyarodhatna az alig létező Kosztolányi-kutatás. De menjünk tovább.  

xxx

Tévedés azt képzelni, hogy irodalmi módszertani iskolák, tudós esztétikai irányok választják a kor irodalmi hőseit. A kor értelmiségének mentalitása választja őket, az választja, aki és ami kiválasztja és hitelesíti (legtöbbször importálja) a beszédmódokat és iskolákat is. Arról van szó, hogy akar-e szembenézni a kor önmagával, becsületesen és őszintén. A helyzet kulcsa nem a tudós filológus kezében van, ő csak kiszolgálója és végrehajtója annak, amire a kor szelleme irányítja, és amiről talán nem is tud. Föllázadhatna? Igen, bizony föllázadhatna ez ellen, például éppen Ady nevében, de ennek nincsenek jelei.

xxx

Előrejutás? Egyelőre sajnos semmitől nem lehet várni.

 …….

* Az ELTE BTK Magyar Irodalomtörténeti Intézetének 2006 május 3-5 között megrendezett Ady-konferencián elhangzott hozzászólás szövege.