2007. június 12-19.
Calgary, június 12. 6:02
Átállítottam az órámat… Végre. Ez egyrészt szimbolikus megérkezésként is felfogható, másrészt pedig a tegnapi, egész napos utazás kivett annyit belőlem, hogy a „túlélés érdekében” minimálisra korlátozzam a fizikai cselekvésemet egészen addig, amíg hálózsákba nem kerültem. Ez megtörtént későn este, késő este helyi idő szerint – míg otthon akkorra már megint reggel lett. Jacknél vagyunk, az ő nappalijában aludtunk mindhárman: A, D és jómagam. Álomtalan álomfolyamként éltem meg az éjszakát. Előtte kint jártam a hátsó kertben, ahol hideg volt, felszakadozó felhők az égen és jóval világosabb, mint ahogy otthon az ember este 10-kor megszokta. Hiába, eléggé északon vagyunk – a házigazda elmondta, hogy alig 700km-t kellene továbbutazni északra és elérnénk a huszonnégy órás világosságot… Na az még egy érdekes jelenség lehet! Jelenségről jut eszemben: idefelé jövet elrepültünk Grönland, Izland és azon jeges környék felett. Az egész gép bőszen csattogtatta a fényképezőgépet, hogy megörökítsék azokat a csodálatos formákat, amiket a jégtáblák rajzoltak, vagy a százszámra felbukkanó kisebb, türkiz-színű tavacskák tízezer méterre felhatoló fényjátékát, kiegészítve a szürkés-barnás árnyalatokban megmutatkozó föld-foszlányokat. Tényleg szép volt, na! Aztán, ahogy D is kinézett az ablakon, egyszer csak felsóhajtott: „Jómagam 30 éve repültem itt először. Egybefüggő, hófehér terület volt ez akkoriban: határtalan jégmezők, vízen, szárazföldön egyaránt… Ez nagyon szomorú… igazán nagyon szomorú.” És még egy mélyről kiszakadt hóóó-t is hallatott, ahogyan azt a feketeláb indiánok teszik a mondanivalójuk befejezésekor.
Jack, a pipakészítő
Amikor leszálltunk és összeszedtük minden csomagunkat – az összes kamerát, fényképezőgépet, nem is beszélve egyik, D 51kg-os(!!!) fémládáját, amiben szarvas-bőröktől elkezdve egyéb furcsaságok is voltak – rá kellett, hogy jöjjünk, D telefonja megtréfált minket és az hagyján, hogy elszállt belőle minden együttműködési készség, de még az eltárolt számokat sem hajlandó megmutatni nekünk. Így aztán egy hosszabb szünetünk volt a reptéren – megspékelve a megérkezésért hálát adó cigaretta-sodrás-elszívás apró ceremóniájával és azzal a nem egyszerű folyamattal, amíg dohányzásra alkalmas helyre leltünk: mert végül is nem leltünk, szóval az egyik tiltó táblától távolabb húzódva került sor az indiánoknál elengedhetetlen aktusra. Folytatásképpen megjelent a színen Jack egy hatalmas kék, terepjáróval – na jó, éppen csak akkora volt, ami itt teljesen hétköznapi, viszont az otthoni viszonyok között valószínűleg képtelenség lenne vele a 6. kerület szűkebb utcáiban közlekedni… Jack, Devalon bátyja. Nem kérdeztem, hogy milyen fokon, nem is ez számít. Látszott a találkozáskor, hogy megvan az a kapocs kettejük között, ami nem a vér-szerinti rokonság sajátja, hanem egy magasabb szintű erő, energia megtestesítője. Miután éppen, hogy megtöltöttük a terepjáró csomagtartóját és beültünk, Jack azzal válaszolt a feltett „Hogy vagy?” kérdésre, hogy sóhajtott egyet és valami elementáris erővel rakta az automata váltó bajuszkapcsolóját D-be, hogy azt vártuk volna, úgy lövünk ki álló helyzetből, mint egy rakéta… De nem ez történt, szépen komótosan elindultunk és hazaértünk, mintegy másfél órás kényelmes utazás után. Ez volt az első „hétköznapi” megnyilatkozása annak, hogy itt, indián-földön másképp működnek az emberek, a férfiak. Kevés szó hangzott el közöttük, de azok jelentőségteljes félmondatok voltak, beágyazva egy szinte kézzel fogható energiamezőbe, amit én a teljes jelenléttel azonosítottam… Megérkeztünk Jack házába. Egyszerű, szokványos ház, ami fokozatosan fedte fel az ősi nép jeleit nekünk, kívülállóknak, „nyugatiaknak”. Aztán fokozatosan megtelt emberekkel: felségek, nagynénik, gyerekek. Mind, mind magán hordozva azokat a külső jegyeket, amik az indiánok sajátjai: hosszú, ébenfekete haj, enyhén vágott, mandulaformájú, sötét szemek és mosolyra húzódó, huncut száj. A gyerekek mozgékonyak, először kicsit óvatosak – lépcsőkorlát mögött elbújva –, aztán megnyílnak és testközeli élményeket okoznak mindenkinek. Keveredik a feketelábúak sajátos hangulatú, számomra semmivel össze nem hasonlítható nyelve, az angol és a mi magyar motyogásunk, nehogy megszakítsuk, megtörjük ezt a villámgyorsan fejlődő harmóniát, egységet, amit ez a sok-sok ember kialakítani látszik, teljesen spontán és természetes módon. Szóval Jack pipakészítő. Miután vagy egy órája ültünk egymás mellett szótlanul, hozzám fordult és elkezdtünk beszélgetni. Nem esett nehezemre megvárni, amíg ő kezdeményez, függetlenül attól, hogy nem ismerem az indián-etikettet… Mutatott képeket pipákról, amiket faragott. Kőből. Fából. Mesélt a jáde kő keménységéről, meg arról, hogy mennyire másként tekeredik a füst az egyik anyagban, mint a másikban. Mesélt a füstről, ami egyébként akkorra már terjengett a szobában, lévén mindenki dohányzott. Mesélt a munkájáról, ami mostanra lekorlátozódott heti hat napra és nagyjából napi 10-12 órára, szemben azzal az idővel, amikor 12éven át mindennap 16-18órát dolgozott. Munkagépekkel. Markolóval. Az indiánok jók ebben; elmesélte, amint egy lehetetlenül meredek agyag-hegyet kellett elhordania, amire senki nem volt hajlandó a munkások közül… Amikor Jack mesél, akkor egy jellegzetes, elfojtott torokhangon beszél, rövid mondatokkal, komoly hangsúlyokat helyezve a szükséges mondanivalókra. Engem egy kutya-hangra emlékeztet. Farkasra. Van is egy szobor a szoba egyik sarkában. Farkas. A mi világunkban az mondanák, hogy Jack szótlan ember. A szeme viszont beszédes. Enyhén vágott, mandulaformájú, sötét szemek és mosolyra húzódó, huncut száj… és erő. Férfierő. Beszélgettünk még a spiritualitásról, az elveszett emberekről, a kábítószerről, a fogyasztói társadalmak mérhetetlen pazarlásáról és arról a képtelenségünkről, hogy segítséget kérjünk másoktól. Merthogy erre nem vagyunk képesek – legalábbis nem könnyen. Még szeretnék Jack-kel beszélni… Most viszont reggel van. Elfogyott már egy tea, fürdés helyett megvolt a zsályafüsttel való megtisztulás – most már tuti, hogy megtalálom a „smudge” szó magyar megfelelőjét, mert ez minden indián-környezetben a leggyakrabban előforduló kifejezések egyike és nem annyira szimpatikus nekem azt mondani magyarul, hogy szmadzsolunk. Nem tudom, hogy mi lesz a mai nap menetrendje. Mindjárt nekilátok fordítani egy forgatókönyvet, amit A tegnap a gépen összerakott és aztán megbeszéljük ezt is D-vel… meg az elkövetkező napokat. És éjszakákat. Eseménydús lesz, az már biztos. Benne van a levegőben, azzal együtt, hogy látszólag egy hagyományos kanadai kertváros látványa tárul elém az ablakból, munkába(?) siető emberekkel, kertvároshoz nem illő forgalommal… De itt tényleg van valami a levegőben! J Hóóó!
Úton D rezervátuma felé (Fort Macleod irányában), 2007. június 12. 14:30
A reggel első pár órája azzal telt, miután elhagytuk Jack-ék kertvárosi otthonát, hogy felhajtottunk egy bérautót. Ez valamilyen sajátos oknál fogva nem volt túlontúl egyszerű, lévén mindenhol minden 4x4-es járgányt kiadtak már, nekünk pedig nem volt foglalásunk előre. A másik nehézséget talán az okozhatta, hogy mi, maradi európaiak igyekeztünk viszonylag európai méretben gondolkozni – többek között gazdasági megfontolásból is. Ebből aztán született egy itteni viszonylatban „Tesco gazdaságos” kategóriába sorolt Ford Explorer bérlés. Azt ugyan nem tudtuk elkerülni, hogy ez is 7üléses legyen, de egy gombnyomásra(!) a hátsó üléssor eltűnt a padlóban, így elég hely maradt a korábban már ecsetelt mennyiségű csomagunknak. És tényleg, tulajdonképpen más helyi terepjárókhoz képest egészen emberléptékű ez a Felfedező. A gazdaságosságát pedig egy V8-as 4,6 literes benzines motor hivatott szolgáltatni… erről ennyit. J Indiánföldre lépésünket a Bow (íj) folyó átlépése jelentette. A név onnan ered, hogy az indián hagyomány szerint a Sziklás-hegység vonulata egy fekvő óriás indiánt formáz és ennek a kezében lévő íjat adja a folyó, míg a nem messze található nyíl-völgy (Arrow Creek) és más nevezetes helyek az egyéb részeket (Nose Hill, stb.). Az első rezervátum, amit meglátogattunk a Tsuu-t’ina indiánoké. Onnan lehet tudni, hogy az aszfalt utat felváltja a földút. Kérdésemre, hogy ennek mi az oka egy erősen pozitív szemléletű választ kaptam D-tól: „különben túl sokan használnák ezt az útvonalat arra, hogy levágják az útjukat és így túl nagy lenne az átmenő-forgalom.”. Aztán megegyeztünk abban, hogy ez is egy megközelítés… Egyébiránt annak, aki indián – és hivatalosan is az, vagyis kártyája van róla! – mindenféle kedvezmények járnak, ezek közül a adómentesség a legnagyobb találmány, amit leginkább a benzin-, a dohányáru- és az ital vásárláskor szeretnek kihasználni. De én az indián taco nevű ételük miatt is tudom őket irigyelni, volt szerencsénk ezt a lángostészta-szerű alapon nyugvó kaját megkóstolni a rezervátumban és mondhatom igencsak jófajta eledel. A táj egyébként gyönyörű: fák, hatalmas zöld terek, itt-ott egy-két ház, néha emberek, lovak és a mindezek tetejében még ott a messzeségben a Sziklás-hegység, avagy a fekvő indián. Tényleg idilli kép. Ezen a vidéken D egyik mesterét látogatjuk meg, akinek el fogunk adni néhányat a fémdobozban lévő szarvas-bőrök közül, sőt interjút is készítünk vele. Legalábbis ez volt a terv. De aztán gyorsan megtanultuk, hogy itt, „indiánéknál” a tervezés nem egy szigorúan vett dolog.
Bruce, a csirke-táncos
Megérkeztünk Bruce házához. Becsöngettünk, de sehol semmi mozgás, de melléképületek ajtaja tárva-nyitva, a terepjáró a ház előtt parkol, lehúzott ablakokkal, szóval itt kell, hogy legyen az emberünk. Amíg D keresgél, telefonál teszek pár lépést a ház körül és gyorsan felfedezek egy fás, fűvel magasan benőtt részt, ahol néhány szék, fotel van látszólag szabálytalanul elszórva, míg a fák törzsére szintén számomra érthetetlen elvek mentén egy bölény-fej, egy koponya és egy állatbőr van felerősítve. Első gondolatként egy David Lynch film forgatási helyszínére gyanakodom, de aztán nincs sok időm elmerengeni, mert egy kutya is feltűnik a színen és hallhatóan a Bruce is előkerült, így irány a ház, ahol majd talán lesz alkalmam többet megtudni az imént látottakról. A házba lépve a falakon megszámlálhatatlan oklevél, érmek, díjak, fényképek fejdíszes emberekkel, majd a második helyiségben a tévé előtt ülve ott van Bruce. Ősz haj, jellegzetesen varkocsban a két oldalon – komolyan furán érzem magam a kopaszságommal itt –, a már korábban leírt arcvonások és tekintet. Bár ebben azért volt valami szokatlan, valami más. Először nem tudtam, hogy mi ez, de nagyjából a harmadik mondatnál kiderült a „turpisság”. Amikor D mondta, hogy interjút szeretnénk vele készíteni, Bruce nemes egyszerűséggel azzal utasította vissza az ajánlatunkat, hogy ő nem tud beszélni, mivelhogy részeg. Sőt, nem is simán részeg, hanem 3napja nem tud kijózanodni. Na bumm! D elmondta, hogy bizony az ital az indián nagy barátja és ellensége is egyben, ráadásul manapság – miután az ittas vezetést már komolyan büntetik – már egyre gyakoribb az a jelenség, hogy otthon maradnak és isznak. Szóval még az az enyhe szociális vonal sincs meg, ami a kocsmázást jellemzi… Ezzel nem tudunk mit kezdeni, úgyhogy miután Bruce nagy nehezen kiválasztja a neki tetsző bőröket – elképzelésem sincs, hogy a számomra teljesen egyforma, fehér anyagok közül mi alapján válogat – elköszönünk tőle és továbbállunk. Azért abban a köszönésben, ahogy D ésBruce elbúcsúznak, van feeling a javából. Ja, és mintegy mellesleg D itthagyja ajándékba Bruce-nak a kedvenc fehér kalapját (aztán pár órával később vesz magának egy újat!). Azért sikerül megtudni másnapos indiánunkról, hogy sok trófea jelzi, hogy egy többszörös bajnok, remek csirke-táncosnál (chicken dancer) jártunk. A csirke-tánc egy speciális indián tánc, amiből versenyeket rendeznek. Nem harcos-tánc, mint néhány egyéb indiántánc, hanem egy pusztai csirke nevű őshonos madárfaj – talán az otthoni túzokhoz lehet hasonlatos – násztáncát utánozzák a bátor férfiak. Azért kell hozzá bátorság, mert nagyon nehéz ezt magas szinten művelni. Bruce ezenkívül orvosságos ember is volt – bár soha nem tette le a „nagyesküt”, ami valami indián Hippokratészi eskü lehet, ami nélkül nem működhet valaki javas-emberként –, valamint a helyi közösség kultúrfelelőse is. De legfőképpen D egyik tanítója és barátja. Hóóó!
Small Legs rezidencia, 2007. június 13. 20:58
Megint ezek a furcsa alakú felhők… A nap (Nattoosi) még messze van attól, hogy a velem szemben lévő Sündisznó-hegyek mögött lemenjen, a szél is egyre ritkábban támad fel, inkább csak amolyan lágy, állandó fuvallatként emlékeztet a napközbeni folyamatos süvítésére (na az az, amit a helyiek csak fuvallatként emlegetnek!)… szóval ideális állapotok uralkodnak, mondhatni idillikusak. Persze ehhez szükségeltetik még a technika is, hogy itt ülhessek a semmi közepén egy narancssárga széken és püföljem a klaviatúrát, miközben az előbbiekben ecsetelt környezet szanaszét. Ja igen, és két kutyakölyök marakodik tőlem 3-4 méterre, távolabb a verandán A pengeti a gitárt, D pedig elhúzott valamit elintézni. Úgy tűnik, hogy a mai nap a vége felé közeledik… A reggeli indulásunk nagyon erős volt. Nekem legalábbis. A verandán ülve egyszercsak az indiánok utolsó pártíz évéről beszélgetve kaptuk magunkat. Aztán meg én azon, hogy megállíthatatlanul tolulnak a szemembe a könnyek. Aztán meg D zokogott fel, miközben mesélt, mesélt, mesélt. Nehezemre esik szavakba önteni most, de valahol ott indultunk/indultam el a lejtőn, ahol D az indiánok vízhez való jogáról kezdett el mesélni, a rezervátumon átfolyó Öregember folyó kapcsán. Illetve az ahhoz való jog megszerzéséért folytatott kilátástalan küzdelemről. A vízhez való jog! Itt a XXI. században! Elképesztő! Meg az 1966-os évről, amikor bizonyos jogokat elismertek – például ehhez az évhez kapcsolható, hogy az indiánok legálisan vehettek/fogyaszthattak alkoholt. Az ezt követőn 5 év során a rezervátumban mintegy 900-an haltak meg bizonyíthatóan az alkohol miatt (megfagytak, elütötte őket az autó, stb.). Nem kellett sok idő, hogy kimondjam a szót, amit innen nagyon-nagyon messze, a déli féltekén véstek jól az agyamba az ottaniak: apartheid. Ez történt itt is. Sőt ez történik MOST is. Itt és most. Az apartheid mozgalomnak voltak mártírjai Dél-Afrikában. Nincs ez itt sem másképp.
A helyi Nelson „admirális”
Már teljesen feladtam azt a próbálkozásomat, hogy megértsem ki-kinek, milyen fokon a rokona itt? Merthogy mindenki fivér, nővér, egyszóval rokon. Van közöttük adoptált, van „örökölt” és ki tudja még mennyiféle módon „közelebb rokonított” emberek – természetesen minden ilyen egy megfelelő ceremóniával ünnepelt eseményként történik. Az viszont biztos, hogy ifj. Nelson Small Legs édestestvéri fokozatban állt öccsével, D-nal. Az is biztos, hogy Nelson egy vad férfi volt – és itt talán érdemes utalni a szó szoros értelme mellett Richard Rohr könyvében megfogalmazott értelmezésre is –, akinek a vadságát gyakran bánta öccse D. Aztán később ez más irányt vett: egyfajta ellenálló, felszabadító mozgalomban kulminált az indiánokért. Ez már egy aktivista Nelson, aki rengeteg fórumon igyekszik megmozgatni a köveket annak érdekében, hogy megváltozzanak a körülmények. A 80-as évek elején járunk ekkor. Szándékom szerint egy egész korabeli cikk-fordítást fogok ehhez a pár sorhoz csatolni, hogy teljes legyen a kép, de most elég annyi, hogy ifjabb Nelson Small Legs 1983. május 16.-án az indián tradícióknak megfelelően lefeküdt az ágyára és egy 30-30-as puskával (történelemben jártas, vagy tequila-szakértők ezt a fegyvert/márkát ismerhetik mexikói vonalon is) szíven lőtt magát. Ezt az áldozatot hozta – és nem végső elkeseredésében, ahogy az öccse mesélte nekem, hanem azért, mert így látta csak biztosítottnak azt, hogy valami változni fog. Valami javulni fog. Természetesen nagy port vert fel az esemény és minden hivatal, illetékes akkor ígéretet tett a változásra, az indiánok helyzetének kivizsgálására, de mindezidáig nem történt sok minden. Hiába no, az indiánok türelmes népek, az elmúlt 24 évet féllábon is átvészelték, majd csak megjön az az ígért változás. Nelson egyik fontos tanítása – és ez az, amit D szerint az indiánok elfeledtek az idők során és most ezért „szenvednek meg” – az, hogy minden embernek felelősséget vállalnia magáért és ezen keresztül a családjáért, szűkebb és tágabb környezetéért. Ez az, amit az indiánok elfelejtettek. Az az, amin a mostani rendszer alapul. És ez az, amit nyugodt szívvel lehet apartheidnek nevezni.
Gyűjtögetünk
A napot egyébként azzal töltöttük, hogy Brackett-ben, a szomszédos településen – a rezervátum központja tulajdonképpen – interjúalanyokat gyűjtöttünk, több-kevesebb sikerrel. Merthogy az indiánok általában szégyenlősek, illetve mondjuk ki nyugodtan: gyanakvóak. Különösen, ha fehér emberekről van szó, még akkor is, ha nekünk D a vezetőnk és sokszor van szerencsénk az ő szemüvegén keresztül látni és látszani. Ha pedig egyik sem, akkor elfoglalt főnökök, akikhez nehéz bejutni. Merthogy ilyen is van itt: főnök és tanács: Chief and Council. De meglesz ez is, csak egy kis idő kell hozzá… Aztán gyűjtögetünk még helyszíneket: a szülőház romjai, egy-egy eltűnőfélben lévő művészeti alkotás D-tól, vagy az őseitől. Bölények – akiket tegnap még láttunk, de ma szőrén-szálán eltűntek, hiába zötyögtük végig D remek helyismeretével azt a hatalmas területet, ahol lenniük kellett volna. Illetve voltak is – előttünk. De a gyermekkori indiánfilmekből ismert módon, az ürülékből megállapította, hogy kb 20 perccel járnak előttünk… Mindenesetre nem sikerült őket becserkésznünk. Viszont lovakat igen. Szépek. Szabadok. Pinto-k, ahogy itt nevezik egynéhányukat. Gyűjtöttünk még egy kevés édes-füvet is (sweetgrass), ami D elmondása alapján az egyik alapvető indián gyógynövény, amit használnak külsőleg (füstölőként is), illetve belsőleg (más gyógynövényekkel vegyítve). A meglátogatott rokonok rendre vendégül láttak minket: ismét volt az a lángosra emlékeztető kenyér, bableves-féleség hússal, meg egyéb helyi csemegék – őszintén a mai egész napi teríték (hús-hússal) nem volt minden tekintetben az ínyemre… Tovább folytatódott a még meglévő szarvas-bőrök értékesítése is (elsősorban a rokonoknál), valamint bemutattak nekünk egy teljes mokaszin-üzemet. És persze egész nap forgattunk: itt, ott, amott. Időközben lement a nap. És hűvös lett. Eszembe jutott a reggel. Talán már említettem, hogy a reggeli indulásunk nagyon erős volt. Nekem legalábbis… Hát akkor holnap tovább! Hóóó!
A kunyhóban, 2007. június 14. 21:57
Oki! Ami az üdvözlést jelenti a helyi, piikunii nyelven és kiejtve szépen, hosszan elnyújtják úgy középtájon, valahogy így: okkkki. Ettől ennek az egyszerű szónak valami egészen különleges dallama lesz – és ez általánosságban jellemző a nyelvükre. Ma a természet volt soron: megvoltak a bölények (több csorda is), láttunk vadlovakat, mennydörgés-madarat (azaz pelikánt) és bejártunk néhány, az indiánok számára nevezetes helyet: jártunk dombtetőn családi sírhalmoknál, meglátogattuk a Betört fej nevű helyen (Head Smashed-In) a bölényugratót (Buffalo Jump) és az erre települt múzeumot és még egy vágóhídon(?) is kikötöttünk, ahol bölényeket mészárolnak le. Azt hiszem körülbelül ez a nap statisztikája. Meg sok tojás reggelire, bölény-burger ebédre, Arizona márkájú érdekes teából (685 ml-es kiszerelésben!) néhány, hogy a fogyasztási vonalról is hírt adjak… Nem is tudom, hogy mi az oka annak, hogy ezeket most leírom? Arra biztosan jó, hogy végigolvasva visszarepítsen a megélt napi dolgokhoz – és ha már itt tarunk, akkor Napi (szintén hosszan ejtve: Naaaappi) az indiánok (legalábbis a feketeláb törzsé biztosan) teremtője, akihez rengeteg legenda fűződik természetesen. Szóval mi is az, ami ma igazán ki akar jönni? Nézzük!
D, a Hosszú Ideje Utazó
Elsőként a Menekülő Ember jutott eszembe, de a néhai Schwarzi-filmre asszociálva annyira nem erőltetem… Van itt egy család. A kép eddig úgy állt össze, hogy D-nak 3 felesége van/volt itt a rezervátumban és tőlük összesen kilenc gyereke. Közülük eddig találkoztam 5-tel. Ebből az ötből 2 autista – D definiálta így –, egy lánya éppen elvonókúrára jár – miközben a gyerekét/gyerekeit családokhoz helyezték ki, mert a férje/párja börtönben van és ott kezelik drogfüggőséggel őt is. Maradt még két lány, akikről ezidáig nem tudok semmi különöset, de láthatóan megjártak már ők magasságot, de leginkább néhány mélységet. Elnéztem ma este D-t, ahogy az autista lánnyal próbált szót érteni, aki mindenáron a nem is annyira közeli település Wallmart áruházába akart feltétlenül elmenni, ami viszont – este lévén – már zárva volt. Szóval néztem D-t, a javasembert, aki 53 éves volt és nincsenek fogai, mert tizenévesen ólommal megmérgezték és 5 év leforgása alatt kihullott mind. D-t, akinek a bátyja öngyilkos lett a „Szent ügy” érdekében, akinek új élete/családja van Németországban és aki mosolyog az életen. Úgy érzem, hogy elcsíptem egy pillanatot, amikor nem volt mosoly az arcán, sem pedig a szemében. Igazán emberré lett ezáltal a pillanat által. Valakivé, aki járja az útját, mégha mégoly göröngyös is. Az útját, ami már most is olyan messzeségekbe vezette ebből a rezervátumból, mint senki mást a közösség tagjai közül. Ez az út vissza-visszakanyarodik ide. Olyankor megérkezik a házba, ahol a lányai és azok gyerekei élnek. Megérkezik a közösségbe, ahol pár óra alatt híre megy az ittlétének – mégha nyilvánvalóan vannak ennek mindkét oldalról szemlélői. Itt vannak a gyökerei, még akkor is, ha a tibeti tanítások mentén az elengedés művészetét gyakorolja nap, mint nap – no nem mintha a saját népének általam megismert szellemi vonulatai annyira szigorúak lennének, hogy máshoz kellene fordulnia, nem! Egy választás ez is. Felelősség önmagáért, saját cselekedetéért és ezen keresztül a közösségért… Mi történik ezzel a családdal? Mit tudna még tenni értük? Mit „kellene”? Megannyi költői kérdés, amik előjönnek, de nem kenyerem, hogy feltegyem őket. Neki nem. Egészen pontosan nem azért teszem fel őket, hogy választ kapjak. Tőle nem. Sokkal inkább magamtól, mert ez ismét egy tükör. Torz ugyan, de fel kellett, hogy ismerjem benne önmagamat, mert tudom, hogy nem szólhatok másról. Nem vonhatok kérdőre mást. Viszont más kérdéseit magamnak is fel tudom tenni. És teszem is. Különösen azért, mert az út, amit járunk, mindenkinek különbözik ugyan, de a kereszteződésekben el-elidőzve bepillantást kaphatunk mások útjába. Ami segíthet nekünk is, ha észreveszünk egyet, s mást! Hóóó! Aztán időközben sétáltunk egyet a prérin és úgy alakult, hogy csak előjöttek ezek a kérdések. Elő és egyenesen nekiszegeződtek, neki D-nak. Az első mondataiban mintha valami indulatot véltem volna felfedezni, de aztán rájöttem, hogy ez inkább egy sajátos nyomaték inkább, amivel ezt a különleges beszélgetést hangsúlyozni akarta. Merthogy akkor, ott egy beszélgetéssé fajultunk. Aztán a dolog továbbgyűrűzött és ma reggelre egy tanítás kerekedett belőle. A „préri beszélgetés” lényege? Fontos, hogy tudjam, ki ő! Ezzel kapcsolatban megkérdezhetek bárkit itt a rezervátumban – mondta – és mindenkinek nagyon határozott válasza lesz. Vagyis ő itt valaki. Egy olyan valaki, aki fellázadt. Egy lázadó. A hatóságok szemében pedig olyan valaki volt ő, mint mondjuk Kadhafi, hogy példaként a nagy líbiai vezért említse. Ez egy fontos része annak, hogy lássam, honnan jött. Egy idő után ez a lázadó szerep ellehetetlenítette őt ebben a közösségben – olyan értelemben legalábbis, hogy nem kapott már munkát, nem tudta megfelelően a családját eltartani. De micsoda családokról beszélünk itt?! Olyan belső drámák, feszültségek, amiket jóérzéssel le nem írok, mondván az ilyen inkább a bulvárlapok „feladat”. Nem érzem, hogy mindez mentegetőzésképpen hangzott volna el. Nem. Egyszerűen csak tényként, amiatt, hogy a „honnan jövök – hová megyek” kép tisztuljon egy kicsit. Mert enélkül csak egy pillanatfelvételünk van a jelenről, ami önmagában nem mutat semmit. Egy idő után nyilvánvalóvá vált számára, hogy az itteni tér nem ad mást, legalábbis nem abban az adott időpillanatban… Szóval élve egy adódó lehetőséggel elutazott. És mint azt oly sokan megtapasztaltuk már ez az utazás egészen más irányt adott az életének… És persze minden nehézség egy újabb lehetőség a tanulásra. Ami tanulás mindenkinek a sajátja és mindig abban az időszakban történik, amikor történnie kell – ezt leginkább a női kapcsolatok vonalán értettem meg az ő példájából, csakúgy, mint azt, hogy a szeretet fontosságát nem az határozza meg, hogy ki/kik között beszélünk erről az érzésről. Viszont ezen kapcsolatok, kapcsolódások igen is komoly lépést jelentenek, jelenthetnek abban, hogy valaki tanuljon, sőt abban is, hogy valaki tanítóvá váljon. Nem akarom tovább folytatni ezt az adatsort, hogy mikor, hol, miért történt vele bármi is – nem is hiszem, hogy ezért tisztelt meg a bizalmával. Hát akkor? Fontos a felelősség. Amiről már korábban szó volt itt is. Aztán a ma reggeli beszédből még az is átjött – merthogy a tegnapi kérdések közül egyik-másik mélyre ment és ott mélyen mocorgott egész éjszaka –, hogy vannak pillanatok, amikor el kell engednünk a tanítvány kezét. Még akkor is, ha látjuk, hogy nagyon nagyot fog esni egyedül. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy ha nem esik el akkor, abban a pillanatban, akkor később talán pont ez az esés fog neki hiányozni. Persze ezt a pillanatot megelőzhette számtalan óvó-védő-figyelmeztető szó a részünkről, de el kell fogadni azt, hogy vannak, akiknek a tanulási folyamata saját fájdalmakon keresztül vezet. Sokan vannak. Talán mindenki. És a tanítvány szót kedvünkre cserélhetjük fel gyerek, férj, feleség, stb szavakra… Minden esetben érvényes lehet. Ennek a felismerése azt is jelentheti, hogy rálátunk az elmúlt folyamatokon keresztül a saját fájdalmunkra, a félelmeinkre. Mert fáj azt látni, hogy valakit hagytunk elesni. Félünk, amikor még nem tudjuk biztosan, hogy mennyiszer esik még el, mielőtt végleg feláll. De abban biztosnak kell lennünk, hogy még ebben a „szemlélődő állapotban” is készen állunk beavatkozni végszükség esetén. Abban a hitben, hogy felismerjük majd ezt a végszükséget. D szerint ez a fajta megközelítés sokkal inkább sajátja a férfinak, mint a nőnek, az apának, mint az anyának – egész egyszerűen az alaptermészetünknél fogva. D szerint ez a fajta megközelítés sokkal inkább sajátja az indiánnak és más természeti népeknek (leginkább pedig az állatoknak), mint a nyugati kultúrának. Ezzel együtt és ettől függetlenül mindenkinek lehetősége van megtapasztalni ezt és nem szükséges ehhez drámai tapasztalás. Mindössze nyitottság és elszántság, valamint a tanulás szónak és folyamatának a másfajta megközelítése. Ezzel párhuzamosan persze a tanításnak is. A megmagyarázó, „szájbarágó” helyett a megengedő, tapasztalásra bíztató – még akkor is, ha ez sok esetben komoly nehézséget, fájdalmat hordoz magában. Hittel ezt is lehet. Hittel és bizalommal. Mondjuk az élet, az élet szépsége iránt. Itt és most. Hóóó! A világ legnagyobb könyvtára
A feketeláb indiánok – de általában az indiánok –, mint természeti népek, néha egészen elképesztően viszonyulnak a környezetükhöz, a természethez. Elképesztő, írom, de valójában a modern nyugati kultúrában nap, mint nap megélt high-tech életkörülmények mondatják velem ezt. Azok az életkörülmények, amikben egyre gyakrabban előfordulnak az öko-, bio-, natúr- előszavak, de közel 10 nap a prérin, az indián rezervátumban megerősítette bennem, hogy ezek – egyenlőre – többnyire még csak szavak. Mindjárt kezdhetjük is az időszámítással: az egy dolog, hogy a Nap, a Hold és a csillagok állásához kötődően számoltak/számolnak. Az egy másik dolog, hogy az indián nyelvben megszokott módon nagyon képszerűen nevezik a hónapokat és az évszakokat is. Az viszont már talán kevéssé ismert, hogy a saját népük történetét milyen korszakokra tagolják? A feketeláb törzs a legrégebb időket – ami ezesetben a „még belátható időt”, azaz néhány generációnyit jelent – a Kutya Napoknak hívják. Egészen egyszerűen azért, mert a fehér telepesek érkezése előtt nem ismerték a lovat és annak minden funkcióját – az emberek szállítását kivéve – a kutya töltötte be. Az ezt követő időket már természetesen Ló Napokként tartják számon. Mindkettő hűen tükrözi azt, hogy ugyan mindkét állat haszonállatként szerepel a történetükben, mégis egyfajta egyenrangúság, társ-státusz az, amit betöltenek/betöltöttek. Van még egy fontos időszak, ami az előző kettőt összekapcsolja, aztán egyszer csak véget ér: a Bölény Napok. Ezt az időszámítást többször használják olyan környezetben, amikor egyik-másik felmenőjükről beszélnek, mondván a nagyapa, dédnagyapa még a Bölény Napokban élt, azaz látott és vadászott bölényre. Ennek az időnek a fehér emberek vetettek véget, valahol a XIX. század második felében, végén, amikor gyakorlatilag a bölény szinte kipusztult a túlzott vadászattól. Ennek a súlyát talán akkor érthetjük meg, ha az elmondások alapján megpróbálunk elképzelni egy olyan helyzetet, amikor a prérin megáll a lassan döcögő vonatunk és több, mint egy napon keresztül vesztegel, mert a síneket egy bölénycsorda keresztezi. Korabeli beszámolók 50-60 km(!!!) hosszan vándorló állatcsordákról beszélnek és nem egyes oszlopban kell gondolkozni!
A bölény nem csak időszámításhoz köthető, hanem egy másik jelzős szerkezetben talán egy még fontosabb párhuzamra hívja fel a figyelmet: a Bölény Társadalom, avagy Bölény Gazdaság. Az indiánok szívesen hasonlítják eredeti életmódjukat és szociális berendezkedésüket a bölénycsordákéhoz: a vándorláson túl ugyanis mindkettőnél megkülönböztethető a vének rendje (öreg bikák), a bölcs asszonyok (old cows), a harcosok (young bulls) és a fiatalokkal, gyerekekkel foglalkozó asszonyok köre. A gazdaságra utaló kapcsolat pedig azt mutatja, hogy a egy bölény elejtésekor annak minden részét felhasználták, így az állat az életük legkülönbözőbb pontján támogatta őket: élelmet adott, fegyvert készítettek a csontjából, a bőréből ruha, tipi-fedőanyag lett, a koponyája, szarva különleges erővel bíró, szakrális tárgyként funkcionált, hogy csak néhányat említsek. Az elejtés, a vadászat a lőfegyverek megjelenése előtt meglehetősen kezdetleges fegyverekkel zajlott, így az emberi leleményességnek igen nagy szerepe volt: az úgynevezett bölény-ugratókra gondolok első sorban… És íme a Sziklás-hegység, mint az indiánok spirituális könyvtára most nem is került kifejtésre ebben a történetben… Még nem. Az mindenesetre tény, hogy a könyvtár működik és mint minden ilyen intézmény ez is önkiszolgáló, csendességet kíván és időt. Időt a böngészéshez, az olvasáshoz, a megfelelő sorok, megfelelő polcain rejlő kincsek megtalálásához… Alapvetően ez egyéni munka/kutatás, de igény esetén segítség is kérhető a csendben, türelmesen várakozó, készen álló „könyvtárosoktól”, mint amilyen például D is – mégha a névkártyáján nem is feltétlenül szerepel ez a foglalkozás! Hóóó!
|
|
