Élménybeszámoló a hittantáborról

2009. július 13-19. Csobánka

Hétfőn reggel a templom előtt gyülekeztünk hittanosok, a plébánia ifjúsága, hogy Ferenc atya búcsúztató szavaival útnak induljunk Csobánkára. Egy hetet fogunk együtt tölteni, táborozunk, barátkozunk, közösséget építünk. A legtöbben a tíz-tizennégy éves korosztályból érkeztek. A tábor legkisebb lakója, Matyi azonban még nincs három éves, az idősebbek között pedig gimnazisták és egyetemisták is vannak. A táborvezető Szilvi és Teri. A gyerekek közül sokan ismerik már egymást az elsőáldozásról, hittanról, vagy az iskolából. Nagyon örülünk, hogy vannak olyan arcok is, akikre a misékről a szomszéd padból emlékszünk, de eddig soha egy szót még nem váltottunk egymással.

A kimerítő metrózás, buszozás (és ahogy a kis Matyi mondaná: „héf”!) után megérkeztünk a csobánkai cserkészparkba. A kertben megebédeltünk a hozott elemózsiából, majd elhelyezkedtünk, berendeztük a szobákat, vagyis otthonunkká varázsoltuk az épületet, ahol az elkövetkező egy hetet tölteni fogjuk.

 Délután ismerkedős játékokkal kezdtük a programot.Mindenki kapcsolt becenevéhez egy-egy alliteráló tulajdonságot, így könnyen megtanultuk, hogyan szólítsuk Furfangos Fannit, Bátor Balit, Gondos Gabót, Játékos Julcsát, Tanulós Tomit és a Többieket. A játék után csak reméltük, hogy Zsarnok Julie (ejtsd: Zsüli) nem magára illő tulajdonságot választott magának! Párokat is húztunk, akikre az egész hét folyamán különösen figyeltünk, már csak azért is, hogy senki se tűnjön el a hatalmas parkban.

A délután LEGemlékezetesebb játéka a „Leg-leg-leg“ volt. Miután kialakítottunk három csapatot (ez a felosztás a tábor folyamán végig megmaradt), egymással versenyeztünk, hogy ki tud a leghosszabb összefüggő kígyót alkotni a csapattagokból és holmijaikból, kinek van a legkisebb ceruzája, legvastagabb Bibliája, leghosszabb hajszála, ki hordja össze a legnagyobb gallykupacot (így az esti tábortűzhöz a fagyűjtés is megoldódott).

            A legtöbb szúnyogcsípéssel akkor még nem foglalkoztunk, de az 50-60-as dobogós helyezést valószínűleg több mint 3-an elértük volna… Ahogy a szúnyogok sem, úgy mi sem maradtunk éhen: vacsorára a tábortűz fölött ízletes paprikás krumplit készítettünk Ádám főszakács vezetésével.

A keddi reggeli torna után Teréz elindította az első hittanos foglalkozást. A játékos hittan órák minden nap központi szerepet kaptak, mivel idén Szent Pál éve van, ezért mi is az apostol életének főbb eseményeivel, megtérésével, a páli levelekkel, a Szeretethimnusszal ismerkedtünk meg.

A hittan után Palkovics Zsuzsa vezetésével megkezdődött a kézműveskedés. Zsuzsa sokunknak ismerős lehet az elsőáldozás miséjéről, ahol Ő is zenélt. Nagy lelkesedéssel vetettük bele magunkat a batikolásba. Kék, zöld, sárga, piros mintás pólókat, szatyrokat festettünk, amiket megszáradás után büszkén hordtunk.

A nem túl csendes csendespihenőt követően megindult a játék. A délutáni kánikulában a réten múlattuk el az időt, a röplabda egy elkorcsosult formájaként vízilufiztunk, hamarosan azonban egy spontán vízicsata bontakozott ki, először csak a vízibombák, majd a vízipisztolyok és a vödrök segítségével frissítettük fel egymást. A 2-3 órás vizes játék emlékezetessé vált számunkra. (Az esti hálaadásnál Julianna megköszönte, hogy egy vödör vízzel nyakon önthette Fannit.) Kinek így, kinek úgy.

Másnap újabb kézműves technikát, az ősi nemezelést próbálhattuk ki. Volt, aki hosszú órák fáradságos munkájával élete első nemezgolyóját készítette el. Mások még tarsolylemezt is gyártottak.

A tábor ideje alatt többször mondtuk: milyen jó hely ez a Csobánka! A gyönyörű természeti közeg teljesen elragadott bennünket. Napközben az Oszoly erdő árnyékában játszottunk, a gyerekek néha-néha megmártóztak a bokáig érő Dera patak vizében: együtt éltünk a környezettel! És hogy erre az épületen belül is emlékezzünk, a cserkészpark szellemiségét követve mi is ügyeltünk a természet- és környezetvédelemre, a szelektív hulladékgyűjtés fortélyait is hamar elsajátítottuk. De nemcsak a közvetlen környezetnek örültünk. Kihasználtuk, hogy volt plébánosunk, aki oly sok éven át vigyázott ránk Kispesten, a szomszéd városban, Pilisvörösváron lakik. Ebéd után ezért Czibere Dorián és Buszlai Peti segítségével, akik aznap látogatást tettek nálunk, egy kocsival meglátogattuk István atyát.

	Délután, a nagy melegben jó lett volna kicsit lustálkodni, az árnyékban tovább művészkedni a nemezzel, ám a nagyok „erőltetésére” túrázni indult a csapat - Nagy Marci túravezetővel az élünkön megmásztuk a Nagy-Kevélyt!
	Odafele iszonyú nehéz volt legyőzni magunkat, mivel a hőség és a szomjúság mellett moszkítók milliós hada is gyötörte testünket. Szerencsére támogattuk egymást, ha valaki fel akarta adni, rögtön kapott egy bátorító mosolyt, vagy néhány kisebb csapást a hátára, ami az éppen vérét szívó szúnyoggal is végzett.

            
            Amint felértünk a csúcsra, már mindenki tudta, hogy megérte a gyötrődés: a Nagy-Kevélyről csodálatos a panoráma a környező hegyekre, völgyekre, és el lehet látni egészen Budapestig is. A Duna, a Lánchíd, a Gellért-hegy tisztán kivehető volt a távolban. A közvetlen közelünkből sem hiányzott a látványosság: pont ekkor és pont itt egy sereg siklóernyős tartott gyakorlatot, tőlünk két méterről vetették le magukat a mélységbe, közvetlen előttünk nyílt ki a hatalmas paplanernyőjük. Az esti ima hálaadás részénél nagy meglepetésünkre kiemelték a gyerekek, hogy mennyire jó volt a kirándulás, és megérte elmenni.

A kitartás és a hőségriadóval szembeni küzdelem végett a következő nap a pihenés, kézműveskedés jegyében zajlott. Nemezeltünk és ápolgattuk szúnyogcsípéseinket. (Bezzeg ha most játszanánk „Leg-leg-leg”-et!...) Elkövetkezett végre a beígért számháborúzás, amit annyira élveztünk, hogy eztán minden nap sor került rá, volt, hogy több menetre is.

Este Varga Tomi madarász úr mesélt nekünk a vércsékről, a varjúkról, és az év madarairól. Míg akkor a kivetítőn láthattunk a madarakról sok-sok képet és videót, reggel már a spektívvel figyeltük a táborhely körül élő állatokat.

A pénteki nap egyik legszebb emléke a reggeli hittanfoglalkozás volt: kiinduló gondolatként Teréz felhívta a figyelmünket, hogy Szent Pálnak nemcsak kalandos utazásai, hittérítő feladatai és problémái voltak, hanem nagyon sok fizikai és lelki szenvedést is meg kellett tapasztalnia élete során. Ezek a szenvedések azonban közelebb vitték őt Istenhez. Így mi is végiggondoltuk, hogy milyen saját szenvedéseink vannak, legyen az teljesen nyilvánvaló, hétköznapi kis aggodalom, vagy valami mély fájdalom, amiről csak mi tudunk. Ezeket a nehézségeket mindenki csendben összegyűjtötte. Egy Jézust a kereszten ábrázoló képet annyi darabba vágott Teri, ahányan voltunk, mindenki kihúzta a képnek egy részét, és a papír hátoldalára felírta a saját szenvedéseit, amiknek hordozásában szüksége van a barátok, a közösség segítségére is. A kis papírdarabokat összeragasztottuk, és a mozaikból újból kirajzolódott a feszület, a kép hátoldalán pedig titokban ott voltak titkos fájdalmaink. Nagyon szép volt ez a szimbólum, hogy a kereszt alatt egységet alkotnak szenvedéseink, a tábor záró miséjén is ez a kép volt a kereszt a teremben.

A délutáni hőségben egy újabb kaland várt ránk; Csobánkára mentünk portyázni. A három csoport külön-külön derítette fel a falut. Utána kellett járni, hogy ki volt Pivár Ignác, a falu egykori neves lakosa (19. századi piarista tanár, gyógypedagógus, a süketek és a vakok gyógyító neveléséért tett sokat, igazgatta a vakok budapesti és a süketek váci intézetét), milyen kutya lakik a Vörösvári utca 5. szám alatt ("Vigyázz, a kutya hamis!"), hány nyelven van feliratozva az általános iskola címere (négy: magyar, német, szlovák, szerb), mi a helyi plébánia telefonszáma…

 A gyerekek egy kis húzódzkodás után még a helyi üzletekbe is bementek, hogy az eladóktól megkérdezzék, mi a válasz az „egy meg egy, megérett a meggy” jelszóra ( a beavatott boltos válaszolt, hogy „bolond lyukból bolond szél fúj”).

A szombati hittan órán a Szeretethimnusszal ismerkedtünk meg, majd pedig mindenki kihúzta egyik társának a nevét, akinek egész napra a titkos angyalkája lett, rajta gyakorolhatta a szeretet művészetét. Különösen figyelnünk kellett arra, hogy felfedezzük egymás jó tulajdonságait. Miután az esti imánál hálát adtunk a nap szép pillanataiért, megosztottuk egymással, ki volt a „szeretett párunk”, és milyen szeretnivaló tulajdonságokat fedeztünk fel benne.

A délelőtt hátralévő részében tovább kézműveskedtünk, és Jóska vezetésével egy kis kórus alakult. Először csak ő énekelt, gitározott, majd egyre többen becsatlakoztak furulyával, különböző szólamokkal. Eddig eltitkolt zenei tehetségek tűntek fel.

Az árnyékban töltött órák után megindult a réten az utolsó csoportos vetélkedő; a sorverseny. Szellemi és fizikai feladatokat kellett a csapatoknak minél gyorsabban megoldaniuk.

            Az írnokversenyen a Szent Pál megtérését leíró szentírási részt memorizáltuk és írtuk át egy másik lapra (a csapattagok egyesével rohantak a szöveg forrásáig, majd megjegyeztek egy kisebb részt, visszaszaladtak és lediktálták, az újabb ember megint elszaladt a Bibliáig, a következő sort megjegyezte, visszajött, diktált…).Versenyre fűben pingpong labdát fújtunk, lyukas pohárban vizet hordtunk, a „mocsáron” minél kevesebb testrészünket használva átszállítottuk magunkat és egymást.

Vasárnap reggelre több táborozó családja is lejött közénk, hogy együtt vegyünk részt a záró szentmisén. Az őskeresztényekhez hasonlóan a cserkészház épületének egyik emeleti termében gyűltünk össze. Komáromi Előd ferences atya arról beszélt nekünk a prédikációban, hogy a szükségünk van Isten jelenlétére, Ő az, aki támogat minket a hétköznapokban is. Ha Isten nincs jelen az életünkben, akkor hasonló helyzet alakul ki, mint abban a családban, ahol a szülők hosszú időre magukra hagyják csemetéiket. A gyerekek eleinte élvezik a szabadságot, szaladgálnak, játszanak, hamarosan azonban vadulás, veszekedések, balesetek kezdődnek. Káosz uralkodik el az otthonban, mert hiányzik a békét, biztonságot adó szülői jelenlét. Isten mindennapi jelenlétére éppúgy szükségünk van, mint a gyerekeknek szüleik közelségére.

A közös ebéd után elbúcsúztunk egymástól, és útnak indultunk hazafelé. Jó érzés volt, hogy nem kell szomorúnak lennünk az elválás miatt, hiszen mi nemcsak egy nyári hittantáborra szóló kapcsolatot kötöttünk egymással, hanem év közben is egy közösségbe tartozunk. Már nagyon várjuk, hogy vasárnaponként, vagy a plébániai programokon újra találkozzunk, és a hétköznapokban is aktív része legyünk a plébánia közösségi életének.

Egy kisebb küldöttség hazafelé meglátogatta még Hofher József atyát Budakeszin, hogy első kézből számoljon be neki a tábor szép élményeiről. Örültünk, hogy sok idő után újra találkozhattunk vele és hogy jól érzi magát. Köszönjük, hogy elmehettünk Csobánkára!

Nagy Zsuzsi

Hittantábor: Csobánka, 2009. július 13-19.

    Itthon a Csapat!

    Köszönjük szépen mindenkinek a segítséget és az adományokat! Egy nagyon szép hetet töltöttünk el a Pilisben, ami a támogatások és az ifik áldozatos munkája nélkül nem valósulhatott volna meg!
    

    Előzmények: