Egy intézményt búcsúztattunk pár évvel ezelőtt személyében. Intézmény volt a szó igazi értelmében, sorsa egybefonódott nagyon sok olyan hellyel, rendszerrel és gondolkodásmóddal ami elmúlt, a sors kifürkészhetetlen szeszélye következtében Vele közel egyidőben.

Évtizedekig Ö maga volt az újpesti Telelőparancsnokság, ha a telelő szóba került bárhol és bármikor akkor Ő volt a következő gondolat.

Ugyan ki tudja azt ma már, hogy mi az a faléz, és ügyeletes tiszt, meg kollektív evezés-gyakorlás, meg munkavédelmi oktatás – a felgyorsult világ kiirtotta ezeket, holott nem csak abban az időben volt létjogosultsága.

Sándor bátyánk ennek ellenére sem volt mondható őskövületnek, legfeljebb egy régi kipróbált, az életét a vízen, vagy annak közelében töltő tengeri medvének. Ő volt a gyermekkori olvasmányok egyik megtestesült pozitív alakja, a sokat zsörtölődő, szenvtelennek és érzéketlennek tűnő, beosztást nem tisztelő „megmondó” valaki, aki bizony mindent észrevett, és ha tehette akkor cselekedett is, és gondosan ügyelt arra, hogy ezt az arculatát megőrizze, nehogy kiismerjék, hogy bizony-bizony egy igen érzékeny ember.

Ember, nem is akármilyen…

Nem akármilyen családi „háttér”-rel rendelkezett: tiszai – közelebbről csongrádi – uszályvontatással foglalkozott az édesapja.( Hát igen, az Ő gyerekkorában még nem volt elterjedve a vontató, vagy tolóhajózás, az uszályokat lovakkal vontatták a vízfolyással szemben.. Apja volt a gazda, Ő már kiskorában dolgozott, a vontatókötelet segítette át a kisebb –nagyobb tuskókon, bokrokon, ha az elakadt, vagy egyszerűen csak hajtotta a lovakat….)

A Tisza, a Kőrös és a Maros – ez volt az igazi hazája. Nem csak szerette, hanem ismerte is ezeket a folyókat, kuriózum-számba ment az az Általa gondosan rajzolt vonaltérkép, amit Tőle kaptam.

(Máig beleborzongok, hogy ajándéka a 2006. évi árvíz áldozata lett, egy hibás vállalatvezetési döntés „eredményeként” az is odalett annyi más archív anyagommal…, elmosta a víz.)

A jósorsa a hajózáshoz sodorta testvéreivel együtt – és igen hamar hajóvezető, majd kapitány és hajóparancsnok lett,.

Nem tudom – de talán ma már érdektelen is – mikor került az újpesti telelő élére, talán valamikor az 50-es évek vége felé, amikor az épületben kapott egy lakást is.

1962-ben – amikor a MAHART-hoz jöttem dolgozni – már Ő volt a telelő parancsnoka, és az is volt hosszú, hosszú évekig.

Persze a telelő az nem igazán telelő volt, hiszen télen-nyáron funkcionált. A hosszabb időre leszerelt – azaz a forgalomból ilyen-olyan okból kivont – hajók „gyülekező, tároló helye” volt, a kisebb-nagyobb házi javításra, vagy nagyobb gyári javításra váró hajók álltak.

Megítélésem szerint azonban elsősorban „kiképző-központ” volt, egy olyan parti hely, ahol az újfelvételesek belekóstolhattak a hajóséletbe, elsajátíthatták az alapfogásokat. Beleszagolhattak az újoncok a dunai szélbe, a hajós „fíling”-be. Abban az időben még ismert volt az a fogalom, hogy „rendeletre vár” – azaz az a matróz, gépkezelő (tehát elsősorban legénységi állomány) ha éppen nem volt hajója, hát ott „hasznosította magát”.

Volt elfoglaltság rendesen, hiszen mindig volt ott olyan hajó, amelyet rövid időn belül fel kellett  készíteni a „kifutásra”, és ott bizony szükség volt a szokásosnál több munkás kézre.

El kellett végezni a gyári javításon lévő hajók mozgatását boxerhajó segítségével, ami nagy odafigyelést és igen gondos kötélmunkát igényelt – jó tanulóhely volt.

Megtanultunk a hajókon, a „csibejárókon” félelem nélkül közlekedni, és a vastag kikötőkötelekkel bánni, és délután pedig a munkavédelmi oktatáson próbáltunk odafigyelni az előadóra, és eveztünk, eveztünk. (Önkéntelenül felmerül bennem a kérdés: vajon a mai matrózok közül ki tudna védlizni? )

Sanyi bátyánk felügyelte és parancsnokolta dörgő hangon ezt a szedett-vedett, nagyon sokszor tétova társaságot, kíméletlenül őszinte stílusban.

Legendásak voltak a reggeli „faléz” –ei, amit bűzölgő szivarral vezényelt. Már maga a faléz is fogalommá vált. A létszámellenőrzésen kívül ott történt meg a napi munkabeosztás, kinek melyik hajón és milyen elfoglaltsága lesz. A beosztásokon túlmenően Sanyi bátyánk nevelési célra is felhasználta ezt a fórumot: kíméletlenül „kiosztotta” azokat akik előző este véleménye szerint több időt töltöttek a kelleténél a „Repedt plafon” vagy a „Partizán” becenevű műintézményekben…..  Lehet hogy ilyenkor egy-két delikvens megsértődött, esetleg duzzogott, de a Sanyi bácsi jószándékát senki sem vonta kétségbe.

Talán a megszépítő messzeség mondatja velem, de sokszor volt olyan érzésem, hogy Sanyi bátyánk úgy próbált meg velünk bánni, mintha fiai volnánk…

Aztán a hetvenes évek vége felé, a nyolcvanas évek elején, amikor a BUDA iskolahajó el kezdett funkcionálni Sanyi bátyánk ázsiója is erősen lecsökkent, elsősorban a vállalatvezetés szemében. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a vállalati pszichológusnőt Sanyi bátyánk az ő keresetlen modorában erősen „kiosztotta”, de nem is egyszer, a rá jellemző karcos modorában többször és több helyen előadta, hogy a „szárazdajkai intézmény” nem szolgálja a hajósok kiképzését, azaz teljesen haszontalan, felesleges és főleg drága  a munkálkodásuk.

Nem találta meg a helyes középutat, de tán nem is akarta, humora, kedélye egyre malíciózusabb lett, kritikája még hangosabb.

Legendák keringtek be-, és felszólamlásairól.

Egyet el kell hogy meséljek, hiszen a történet annyira jellemző Rá.

A vállalatirányítási rendszer átalakítását, olcsóbbá, áttekinthetőbbé való tételét tűzte ki valamilyen központi rendeletre, utasításra jövő kezdeményezés, amihez – a kor szokásainak megfelelően – meg kellett nyerni a szakszervezeti tagság helyeslő támogatását is.

Ehhez szintén a kor szokásainak megfelelően szakszervezeti  gyűlést trombitáltak össze a telelő kultúrtermébe, ahol az itthon tartózkodó hajósoknak több mint illendő volt a megjelenés, úgy hogy elég sokan voltunk.

Természetesen Sanyi bátyánk is ott volt, az első sorban ült, több öreg hajóparancsnok társaságában.

A vörös terítővel lefedett elnökségi asztalnál a vállalati potentátok mellett emlékeim szerint valami kerületi „halljakend” is helyet foglalt, mintegy jelezve a gyűlés komolyságát.

Talán a vállalati párttitkár, vagy a szakszervezeti titkár hosszasan ecsetelte az átalakítás szükségszerűségét, és elveit – de konkrét intézkedésről senki nem beszélt, csak az általános „rizsa” és porhintés folyt. A hosszú bla-blák hatására a teli kultúrban szinte tapintható volt az érdektelenség, többen bóbiskoltak, csendben sutyorogtak, mígnem a hosszas és erősen kimerítő előadás befejeződött, és az elnök – nem tudni miben bízva – teljes komolysággal megkérdezte a hallgatóságot, hogy van-e valakinek kérdése, illetve hozzászólása.

Sanyi bátyánk lökte fel a kezét elsőnek, és kapta meg a szót.

Az öreg komótosan felállt, hamiskás mosollyal, érces hangján megkérdezte: „Tessék mondani, ez az új vállalatvezetési struktúra azt jelenti, hogy húznak a palotánkra még egy emeletet?”

A felharsanó röhögés a hallgatóság egyetértését bizonyította, az elnökség zavarodottan, kissé savanyú képpel vette tudomásul a „fejtágítás” sikertelenségét.

Sanyi bátyánk kérdésében benne volt minden, a keserű humorba ágyazott kíméletlen kritikája megint telibe talált….

Hát persze, hogy az Öreget ereje teljében nyugdíjazták, nem tartottak igényt kritikus hozzáállására, kíméletlen szókimondására.

Nyugdíjazását követően elvállalta a szakszervezet nyugdíjas csoportjának a vezetését, és bizony jó pár hajós kisnyugdíjas Neki köszönhette, hogy az év végén Sanyi bátyánk javaslatára a pénzespostás is várható volt, kiegészítve a kevés kis nyugdíjat vállalati vagy szakszervezeti segéllyel.

Mondhatni, hogy Sanyi bátyánk „másodvirágzását” élte, lelkesen intézte a MAHART nyugdíjasok ügyeit, bajait, szervezte a különféle találkozókat. (Ehhez a sikeres évekhez persze  nagy mértékben hozzájárult Vajda Ferenc, a szakszervezet elnöke, aki Sanyi bátyánk segítőkészségét messzemenőkig támogatta. Természetesen Sanyi bátyánk szarkasztikus humora itt sem maradt el, igen sokszor visszhangzott a folyosó is a vitáiktól, veszekedéseiktől, ami persze inkább csak hangulatkarbantartó élcelődés, ugratás volt, igazi harag soha nem lett belőle.)

Aztán ahogy zsugorodott a MAHART úgy zsugorodott a szakszervezet, fogyott el a tennivalója Sanyi bátyánknak is és lassan az egész semmivé lett. Peches is volt az Öreg, hiszen ezzel közel egyidőben egyedül maradt, feleségét elvesztette.

Már jócskán 70 felett járt, rezignáltan látta az egykor úgy szeretett és vezényelt Telelő elmúlását, és lassan légüres térbe került.

Nem volt feladata, nem volt kivel vitatkoznia, nem volt kit ugratnia, nem volt kivel morgolódnia – nagyon magára maradt.

Kevés ember volt már akit még felhívott és még kevesebb az aki értette, hogy miért úgy jelentkezett be a telefonon: „Itt az ébresztőszolgálat, Újpestről Szőrfi vagyok!”.

 

Elmenetele csendes és tragikus volt, több nappal halála után találtak Rá kedvenc foteljében ülve.

A fotel az újpesti öbölre nyíló ablakkal szemben volt…..