Óhatatlanul is Arkagyij Rajkin a valamikori szovjet komikus híressé vált előadása jutott eszembe, amikor utánozhatatlan akcentussal és grimaszolva mesélte, hogy

”Én nem mondom, hogy nincs tél, van, van tél, de nem az igazi! Régen volt tél, igen az tél volt…”

Hát igen, a közelmúltbeli telek kimondottan melegek voltak a régi telekhez viszonyítva, amikor még a jégzajlás évente ismétlődő jelenség volt, és a hajósok még ismerték azt a tevékenységet, amit úgy hívtak, hívtunk hogy telelés.

A telelés nem más, mint amikor a hajók és úszóművek egy védett öbölben várják meg a hajózást ellehetetlenítő jégzajlás elmúlását, várják a tavaszt. A telelésre alkalmas mellékágakat, mesterséges, vagy természetes menedéket a helyi hajózási hatóságok jelölték ki hirdetményeikben.

A jégzajlás kezdetén az úton lévő hajók igyekeztek erre a helyekre, mert nem csak a félelemkeltő jégtáblák nehezítették a folyamatos haladást, hanem a bóják hiánya is, ugyanis a kitűző hajók azokat mind felszedték, vagy ha nem, akkor a zajló jég sodorta el.

 

Nem dicsekvésként mondom, de nekem volt szerencsém telelni az újpesti öbölben a mostani Duna Pláza előtti öbölrészben, ahol a valamikori angyalföldi Hajó- és darugyár üzemi vízterülete volt; telelhettem a csepeli Vámmentesben; a győri Dunaágban a közeli állati fehérjét feldolgozó gyár előtt, a még télen is iszonytatóan büdös véneki (ideiglenes) telelőben; Turnu-Severinben a nyílt Dunán, ahol a jég a túlparton zajlott, és telelhettem Gecetben is, Romániában, a macin-i Dunaágban és Giurgiun is.

 

Hát igen, azokban a hatvanas években még volt tél is, és ezt igazán nem a megszépítő messzeség mondatja velem.

 

Sok kalandossá sikeredett téli hajózásban volt részem, de legemlékezetessebb az 1967-68-as tél marad. Ezidőtájt még igen csak kezdő hajóstiszt voltam, a Szombathely nevű vontatóhajón voltam hajókezelő (vagy manipulant, esetleg mandzsetta kinek hogy tetszik..), azaz a legfiatalabb fedélzeti tiszt. Szerencsém volt, mert a hajóparancsnok a MAHART legnagyobb „ásza”, Márkus István volt, akinek emberi és szakmai kvalitásai messze kimagaslottak a többi hajóparancsnok közül. A sekundáns , azaz az I.tiszt Lamos „Dodó” volt, az üzemvezető pedig „Csuszpi” bátyánk, Szilágyi Ernő.

 

Tekintettel arra a körülményre, hogy az tél „igazi”, hosszú tél volt, ezért lehet hogy emlékezésem is hosszúra fog sikeredni, ami miatt már most elnézést kérek.

 

Az előzmények.

Karácsony előtti napokban érkeztünk meg Budapestre (ha jól emlékszem az Aldunáról), és  mivel már útközben találkoztunk egy-két jégtáblával, és igen csak hidegek voltak az éjszakák ezért igen izgatottan vártuk a hajó további sorsát.

A legfőbb „Istenek”, a Forgalmi osztály erősen titkolózott, ezért erős „gázszagot” éreztünk, valahogy benne volt a levegőben, hogy se itthoni karácsonyozás, sem szilveszterezés, hanem azonnali visszafordulás lesz a sorsunk. Azok, akik az otthonlétet választották már hónapokkal korábban a dolgokat „leszervezték”, kiszálltak, de emlékeim szerint ez csak egy embernek sikerült a 14-ből..

A karácsonyt megúsztuk, a hajóról mindenki otthon volt Szenteste, a de a karácsonyt követő első munkanapon mindenki „felvértezve” megjelent a hajón.

Csak a közeli napokra kaptunk rendeletet, be kellett mennünk a „Soriba”, Dunaharasztiból kellett egy üres, újonnan elkészült uszályt kihoznunk. Az időjárás közben nem változott, maradt a harapós hideg, napközben is mínuszok voltak, tartotta a tél hadállásait.

A meglepetés a tassi zsilipnél kezdődött, már a zsilipes is igen furcsán nézett ránk, hogy mire vetemedünk, hiszen a dunaágban vastag állójég volt, keményen be volt fagyva.

Mint afféle modern jégtörő büszkén zörögtünk végig az ágon, ahol nem kis meglepetésünkre biciklis kelt át előttünk a befagyott folyón nem kis bátorságról téve tanúbizonyságot!

Márkus parancsnok úr emberi nagyságát mi sem bizonyítja jobban, hogy Ráckevén azért álltunk meg, hogy a helyi tanácsot értesítsem hogy tegyenek valamit annak megelőzésére, nehogy valaki a jégre merészkedve balesetet szenvedjen.

A kikötés roppant egyszerű volt: mindkét gép állj!, és a hajó fél percen belül megállt, majd egy létrán leereszkedve és a jégen kiballagva a partra mentem ki a Tanácshoz, ahol ugyan egy kicsit megrökönyödve fogadtak, de fogadalmat tettek hogy a figyelmeztetést megoldják.

Dél körülre értünk Harasztiba, ahonnan a fuvar szólt.

Az új 1300-as uszály orral lefelé, menetkészen várt már minket, de előbb nagy feladat megoldása várt ránk: meg kellett a hajóval fordulnunk!

Állójégben, állóvízen, igen keskeny szakaszon ez nem kis feladat volt, de meg kellett oldania elsősorban Márkus parancsnok úrnak.

A szokásos egyik gép előre, a másik hátra megoldással próbálkozott először, ami teljes kudarccal végződött, hiszen a jégben nem volt meg a kellő kormányképesség. Hiába próbálkozott, a hajó nem tudott megfordulni, az összetorlódott vastag jég nem engedte a hajót megfordulni.

Új stratégia: a közeli kis beszögellésbe betenni a hajó orrát, és „vasalgatással” a jeget összetörni, hátrával megpróbálni a fordítást. A géperő nagyságát igen nehéz volt eltalálni, hiszen a jég igen gyakran „megfogott” minket, néha meg-megszaladt a hajó, elsősorban ott, ahol nem volt annyi jég.

A sok kínlódásnak meg is lett az ára: a hajó felfutott egy nagy partszéli iszaptengerre, ahol a főmotorok leálltak, hiszen nem kaptak hűtővíz utánpótlást, csak jégkásás undorító „lutyát”, ami igen hamar eltömítette a hűtőrendszert.

Úgy jártunk mint Amundsen, csak mi nem az Északi sarkon.

Először is a hűtővíz beömlőnyilásait kellett az iszaptól, jégtől megtisztítani, hogy a gépek kapjanak vizet. A járót a jégre téve, azon állva lapáttal ástunk egy nagyobb jég és iszapmentes gödröt, eközben ketten csónakba ülve egy kiskötelet vittek a túlparti egy szem vadkörte fára.

A kötél csörlőzésével és a gépek lassú hátraveretésével aztán sötétedésre nagy keservesen leszabadítottuk magunkat a jeges iszapzátonyról.

Mindenki iszapos, sáros és izzadt volt, Parancsnokunk arcáról is eltűnt az idegesség.

Az uszályra aztán átadva a vontatóköteleket nagy nehezen elindultunk vissza Tassra.

Márkus parancsnok úr aztán ott megint jelesre vizsgázott: a teljes személyzetet vendégül látta a parti Halászcsárdában egy halászlé-vacsorán, amit természetesen vörös borral öblítettünk le.

Másnap aztán szinte mosolyogva hoztuk az uszályt Csepelre, ahol a Szertárnál lekötöttük.

 

Igen ám de a „mikor és hová” továbbra is ott lebegett a fejünk felett, ami biztos az biztos, a hajó menage-készletét a Csarnokban jól feltöltöttük, majd mindenből dupla készletet halmoztunk fel.

(Tekintettel arra, hogy ennek lebonyolítása az én feladatom volt, emlékszem pontosan hogy a csarnoki hordár a targoncáján a Matróz Csárdai ponton álló hajóra harminc ezer ! forint értékű árut hozott… Legendás idők! Az viszont tény, hogy 1 kg. karaj 44.- Ft-ba, egy zsemlye 40 fillérbe, egy kiló liszt pedig 4.60-ba került…)

Másnap, 30-án délután aztán megkaptuk a rendeletet: a hajó december 31-én 12.00-kor indul vontatmányában két darab félterhes uszállyal és frissen elkészült Somogy nevű tengerjáróval az Aldunára.

A feszült várakozás, meg az „úgysem-tehetünk-semmit” érzés a lázongási kedvet elfojtotta bennünk, csak a megalázó keserű csalódás maradt.

Hát ezen az egy napon múlik a Vállalat sorsa? Ki volt az az embertelen, aki ezt kitalálta? Hogy pont szilveszterkor kell indulni?

Nem volt mit tenni, indulni kellett. De megint meg kell hogy emeljem a kalapom Márkus István előtt, tényleg elindultunk, de nem jutottunk messzire, a budafoki szűkület után megálltunk úgy négy óra körül. A pestieket hazaengedte, csak ketten-hárman maradtunk a hajón és másnap reggel 10 óra után indultunk.

(Természetesen ez a tény a hajónaplóba és egyéb okiratokba erős kozmetikázással kerültek rögzítésre..)

Szerencsénkre kisvíz nem volt, és még a zuhatagi úszókat sem szedték fel, tehát aránylag gyorsan és csak kisebb nagyobb zökkenőkkel értünk Turnu Severinbe.

Gondunk csak egyszer adódott, de szerencsénkre a tengeri hajó és az uszályok személyzete a gondot elhárította. Történt ugyanis hogy Báziás környékén az egyik uszály első bakjai kiszakadtak, nem bírták a kegyetlen kossava által keltett hullámokat.

Egyébként a vontaösszeállítás is „necces” volt: középen egy magas tengerihajó, jobbról-balról egy-egy félterhes uszály. Az összekötő kötelekkel igen magas szintet kellett áthidalni, a tengeri hajó és az uszály közé becsapódó hullámok igen magasra szöktek, mintegy igyekeztek a hajókat egymástól elválasztani, szétszakítani. És az egyik kossava-fészek Báziás volt, hát természetesen ott következett be a baj, de kár nem történt, sikerült megoldani a problémát.

 

(Egy kis kitérő: említettem hogy magyar tengeri hajó. Hát igen akkortájt még voltak csodák is, az angyalföldi Hajógyárban sorozatban készültek nagy úszódaruk, és 1000-1500 tonnás tengeri hajók, jó pár közülük a magyar tengeri flottában dolgozott, sőt Norvégiába is exportáltak belőlük! Ezek egyike volt a Somogy ms, akinek a parancsnoka akkor az ifjabb Kádár István, a legendás „öreg Kádár”, a magyar tengerészetet kiteljesítő kapitány fia volt…..

És volt Magyarországon hajógyártás akkor még ! Balatonfüreden sorra épültek a vontatóhajók, Óbudán pedig a szovjet megrendelésű tolóhajók tucatjai! Sőt volt hajógyár ezeken kívül Dunaharasztiban és Tiszafüreden is a még ma is fungáló tápéiról nem is beszélve.

Hát ezek ma már csak a magamfajta öregek emlékezetében élnek….)

 

A Zuhatag után aztán megint kezdődött a tél, egyre jobban zajlott a Duna. Igyekeznünk kellett, a Somogy ms. építését  a brailai hajógyárban fejezték be, oda tartottunk.

(A szokásoknak megfelelően a magasabb építésű hajók felépítménye az aldunai hajógyárakig az új hajó fedélzetén volt rögzítve, egy újabb, ottani gyárban kerültek aztán a helyükre, s nyerte el a hajó a végső formáját.)

 

Karikás, kialvatlan szemekkel érkeztünk meg Brailára, igen erős jégzajlásban. (A kialvatlanságnak igen prózai oka volt: akár menetben, akár állóhelyzetben a hajótestet végigkarmoló jégtábla iszonytató és rémisztő hangot ad, abban a zajban az alvás csak szaggatott szundikálásból állhat…..)

A brailai hajógyárban köszönték szépen, de nem kértek a munkából, egyeztetési gondjaik voltak, ezért kérték hogy ugyan húzzunk el tengeri hajóstól onnan.

Közben aztán nem csak hideg volt, hanem a viharos erejű kossava iszonyú mennyiségű havat is hozott, úgy hogy a vastagodó jég elől menekülnünk kellett.

Megérkezett  közben Réniből még egy magyar vontatmány, a 6 db. terhes uszály élén a Dorog nevű vontatónkkal.

A helybéli vizirendészek aztán kijelölték számunkra a telelőhelyet: irány a várossal majdnem átellenben lévő falucska, Gecset, a macsini Dunaágban lévő falu előtti partszakasz, ott védett helyen van az egész csurma.

Szépen bevontattuk az uszályokat, a Somogy ms.-t, aránylag a part mellé, vagy legalább is a parthoz közel kerültek kikötésre, és kialakult a magyar telelő.

A tél kiteljesedett közben, a mellékágban vastagabb jég és nagy hó fogadott bennünket, és egy kis falucska girbe-gurba utcákkal, nádtetős vályogházakkal, és rettentő hangos és haragos kutyákkal.

A hajósok tudták a dolgukat, igen gondosan megmérték a vízmélységet, különösen a part melletti uszályok környékén, ahol kellett léket vágtak a vízmeréshez és felmérték a konyhai készleteket, hisz nyilvánvaló volt, hogy nem pótolható könnyen itt bárminemű élelmiszer.

 

A nem hivatalos felderítő csapat igen hamar felmérte a települést: két épület volt csak téglából, a kultúrát és a lelkeket kiszolgálni igyekvő ortodox templom és a testi örömök találkahelye egy kocsma-hivatal, ami valamikor adhatott magára, hiszen fedett terasszal is rendelkezett. Az egykori színvonalat csak a forró cujka (helyesen írva tujka aposztróffal) képviselte már csak, amit igen olcsón lehetett megvenni. A kocsmával egybeépült „Alimentara” azaz az élelmiszer bolt a századforduló szatócsboltjaira emlékeztetett földes padlójával, a mindent belengő petróleum szagával és árukészletével.

 

A magyarok „bejövetelét” nem fogadta sem zászlóerdő, sem pedig sortűz, a falucska élte téli megszokott életét. A csendes és visszafogott hangulatra mi sem jellemzőbb, hogy a kocsmai verekedés, ami szódásüveggel és helybéliek között zajlott le röviddel megjelenésünk után sem keltett visszhangot, a sérültek ellátása is megtörtént: egy kicsi havat a sebre, oszt’ „bijnye, nu jesztye nyimik”….

A látvány meghatározta hangulatunkat és további viselkedésünket is: biztonságban csak a hajón van az ember az övéi között..

A napok múlásával és az ismételt havazással, csikorgó faggyal aztán kialakult a falu lakóival egyfajta szimbiózis. Tekintettel arra, hogy az ott álló magyar vontatók valamelyike minden nap át kellett hogy menjen a túlparti Brailára ivóvizet vételezni és kenyérért, ezért az élelmesebb helyiek egyike-másika a leállított helybéli kompot mintegy pótolva velünk jött át Brailára, sőt aztán megjelentek a kannás atyafiak is: mi lettünk a garantáltan tiszta vizet adó kút is…

(Feltételezem, hogy nem volt a faluban ivóvíz ellátás, hiszen a partközeli tűzoltó lékekhez a partról lábnyomok vezettek….)

 

A hajókon az állandó hólapátolás és vég nélküli kártyacsaták dúltak, az ebéd utáni szieszták megtörése sértés számba ment minden hajón….

 

10-15 nap múltán aztán eltűnt a jég a nagy-Dunáról, és felszámolódott a magyar telelő, csak a Somogy ms. maradt ott jó sorára és teljes felépülésére várva.

 

A Dorog és vontája hazaindult, mi meg azért tettünk egy kis kiruccanást is a „Birodalom”-ba, „leugrottunk” Rénibe fuvarért.

 

A hazajövetelünk sem volt egy gyors és zökkenőmentes út, hiszen olyan förtelmes 3 napos hóförgetegbe keveredtünk, hogy az tényleg nem volt mindennapos. A szó szoros értelmében derékig ért mindenhol a hó, Russzén mindenki havat lapátolt, csíkos ruhában hosszú láncra fűzött rabok takarították az úttestet például…

 

Szerencsénk volt, mert mire Turnu Severinbe értünk már csak egy-két napot kellett várakoznunk a zuhatagi úszók lerakására, és jöhettünk haza.

 

Emlékeim szerint március elejére érkeztünk haza, a hajó és a személyzet idegrendszere erősen lekoptatott állapotban.

A hajótesten a rengeteg jég nyoma látszódott (a bootsmann szerint most hosszú ideig nem kell a hajófeneket lehinarazni  /azaz zöld moszatrengeteget letakarítani/), és a felépítményen is meglátszódott a sok hólapátolás..

 

Emlékeim szerint aztán a Forgalmi osztály hazaérkezésünk után egy kicsit békén hagyott minket mintegy kompenzálandó a szilveszteri indítást; de mindenki elfeledte azt már, rájött – rájöttünk – arra, hogy ezen vitatkozni, rágódni nem érdemes, nem szabad.

 

Hajósnak szegődtünk el és nem vándorlegénynek, mert bár vándorlunk eleget, de ebben van  rendszer,,,,,

 

 

 

2008. január 20-a van, hó egy szál sem, plusz 6 fok délelőtt, ki fogja nekem elhinni azt, hogy az a természetes, hogy ilyenkor az ember havat lapátol, jeget tör, és ha dunai hajós, akkor telel valahol…., félek hogy nagyon kevesen.

 

Pedig ez tényleg így volt  annak ellenére, hogy jól elszoktunk tőle….