Az emberi memória különös dolgokra képes, személyeket képekhez kapcsolva őriz meg.

Bennem a szép régi kerekes fehérhajók látványa örökre Tatár Árpád hajóparancsnokra emlékeztet, és Őt is csak úgy látom magamban, hogy a Felszabadulás parancsnoki hídján áll.

Pedig nem csak a személyhajókon volt "otthon", volt szerencsém a parancsnoksága alatt dolgozni egy vontatóhajón is.

A katonás tartását, a természetes eleganciához való vonzódását talán a katonaságtól hozta magával, kívülről roppant kemény és határozott embernek tűnt - és az is volt, de tele volt olyan mély érzésekkel , ami igen kevés emberben van csak meg.

A kemény burok mögött bizony egy érző szívű ember lakozott, aki megjárta a maga kálváriáját.

1938-ban került a MEFTER-hez, a kartonja szerint 1947-től hajóskapitányként szolgált, hajóparancsnokként 1975-ben ment nyugdíjba.

Mint említettem neve, alakja összeforrt bennem a Felszabadulás gőzössel. A régi megsárgult fotókon a karcsú kétkéményes gőzös nem csekély számú személyzetének kemény és határozott, de ugyanakkor tisztességes főnöke, utasainak pedig egy kicsit idegenvezetője, de mindenképpen az utasok számára a hajó kapitánya volt. Egy olyan személy, akire nyugodtan rábízhatja az ember az életét, mert Ő mindig a helyén marad, és intézkedni tud.

Ha jól emlékszem a hajózással "megfertőzött" Paulus Alajos rendezett egy filmet Fehér hajó címmel a Felszabadulás gőzös utolsó útjáról. A filmben az elbúcsúztatott hajó mellett a másik főszereplő Tatár parancsnok úr volt aki szintén nyugdíjba készült (vagy talán már túl is volt a nyugdíjkorhatáron ?). Mind a "két öreg" - a hajó és a parancsnoka - búcsúzott a filmen nem csak a Dunától, az utasoktól, hanem egymástól is.

Tatár parancsnok úr a filmben nem szerepet játszott hanem élte a szerepét, a rendező megtalálta azt a képi kifejezést, amin átsütött a hajó tisztelete és szeretete, a hajózás, egy teljesen más életviteltől való búcsúzás.

A búcsúzása is hasonló volt önmagához, látható volt hogy búcsúzása végleges, egy életforma kemény és határozott befejezése. Egy kicsit meghalt Ő maga is kedvenc hajójával.

Annyira komolyan vette a búcsúzást, hogy évekkel később egy másik a hajózásról szóló filmben ismételten megszólaltatta a rendező. Nagyon hosszú ideig, sok barát unszolására volt hajlandó csak felvenni hajósegyenruháját, s abban egy másik, számára már idegen - konkrétan egy szárnyashajó - fedélzetére lépni.

Rezignáltan vette tudomásul, hogy az élet, s vele együtt a hajózás is megváltozott, és megváltozva úgy fejlődött, ahol számára már nincs hely. Nem is kért magának ebben a más hajózásban helyet, Ő megmaradt egy olyan őskövületnek, akik még közöttünk vannak, akik még élnek ugyan, de már kívülállóként szemlélik az utódok igyekezetét.

Nyugdíjbavonulását követően csak egy-két általa kiválasztott volt hajóskollégával tartotta a kapcsolatot, és konoksággal felérő keménységgel leszámolt a múltjával, a fiatalságával, az egész addigi életével.

Komolyan gondolta a búcsút, még azt sem tette meg, hogy volt "kedvesét", a Felszabadulás gőzöst "meglátogassa" Szegeden, ahol több évtizede Szőke Tisza néven fungált, és sajnos ma már végnapjait éli .

Nagyon kevés embernek adatott meg az a pillanat, amikor a kemény eltávolodás és elhatárolódás páncélja alatt látszódott, hogy bizony nagyon fájó volt a hajózástól és hajójától való búcsúzás.