Amikor a 60-as évek végén beszállhattam a Gyöngyös ms-ra ismertem meg Villi Rezső gépüzemvezetőt. Mit ne mondjak, az első napokban nem ettünk egymás tenyeréből, Ő betolakodóként kezelt, én meg egy megtűrt ember sérült önbizalmával próbáltam tenni a dolgomat.

(Érthető volt a tartózkodás: a Gyöngyös -ön szolgálni érdem volt, roppant sekély merülése miatt elsősorban az akkor még kevésbé szabályozott Felső-Dunán dolgozott, s természetes volt, hogy a személyzetét "aranykanalasnak" titulálta az, aki e körön kívüli volt, s az Aldunán vagy belföldön hajózott..)

Csoda történt, vagy a hajó éppen egy kisvizes szituáció miatt a Zuhatagon dolgozott - már nem emlékszem, nem is érdekes, rendeletre beszálltam a hajóra.

Rudi bácsival (majd mindenki csak Villi Rudinak ismerte) az egymás iránti tartózkodásunk nagyon nehezedett oldódott, pedig később kitapasztalhattam, egy rendkívüli vajszívű ember volt, aki egy rigorózus, nehezen kezelhető ember álarca mögé bújt. Eleinte úgy éreztem hogy személyisége, megnyilvánulásai, megjegyzései, morgolódásai hozzájárulnak az ősidők óta létező fedélzeti-gépházi ellentétekhez, míg saját embereit (akkor még volt a hajón II.gépész és 2 darab gépkezelő is !) kritikusan ugyan, de védte, óvta, a fedélzeti bagázsról pedig úton-útfélen eléggé lekezelően nyilatkozott.

Természetesen ahogy jobban ki-, és megismertem megváltozott Róla a véleményem.

Tiszteltem, hiszen idősebb volt nálam (akkor már 50 körül járt, bár idősebbnek véltem), szakmai hozzáértését elismertem (hiszen nem csak a MAHART-nál, hanem a szovjet hajózásnál, sőt a jugoszláv haditengerészetnél is szolgált) , morgolódásait, megjegyzéseit a fiatalok szemtelenségével, egy kicsit lekezelően elviseltem.

Egy alkalommal meglepett: az osztrák belépéshez kellett kitöltenem okmányokat, és hézagos német tudásommal csak kínlódtam, hiszen nem tudtam, hogy mit jelent németül a gyapotmagliszt, ami az egyik uszály rakománya volt.

- Hagyja csak tiszt úr, majd én megcsinálom - mondta, s így is történt. Örömmel segített, s az együttműködés oldotta a közöttünk lévő ki nem mondott feszültséget. Ezután szívesen, és gyakran segített a német nyelvű ilyen-olyan okmányok kitöltésében, hiszen - lévén újvidéki születésű - a magyaron kívül a németet és a szerb nyelvet is jól beszélte.

Egy tulajdonsága feltétlenül közkedveltté tette a hajón: az étvágya.

Nem volt "mindenevő", válogatott, ha tehette volna töltött káposztát, vagy valami hasonló "gyenge" ételt pusztított volna reggel, délben, este.

Egy alkalommal hárman vagy négyen Vele együtt (Nélküle egy ilyen akció egyszerűen elképzelhetetlen lett volna, sőt többnyire Ő volt a kezdeményező) vettünk a saját pénzünkből sok-sok kiló gyönyörűen felpucolt "haxnit" (aki nem tudná: disznóköröm), s egyikünk egy hatalmas lábosban el is kezdte főzni. A körömpörkölt alkotóját Rudi bácsi többször óvón ellenőrizte, figyelmesen, nyálát nyelve türelmetlenül várta a csoda elkészültét.

A tálaláskor az ínyesmester dicséretre váróan szerényen megjegyezte, miszerint a kb. 10 kilónyi körömpörköltbe a szaft sűrítéseként beletett még vagy 3 (!) szem krumplit is. Az Öreg sértetten felbődült szinte: "Hát nem el rontotta az ízét azzal a rengeteg krumplival !"

Jó üzemvezető volt, hiszen a hajója műszakilag rendben volt, de bennem mindig megmarad az olthatatlan étvágya, a jó falatok, ízek iránti felfokozott érzékenysége - és most már hasonló korba érve meg is értem, most már tudom én is, tapasztalatból tudom, hogy az étkezés, a jó falat öröm forrása is lehet.

1978-ban vonult nyugdíjba, egy-két évig - megdöbbentően sajnálatosan rövid ideig - élvezte csak a nyugdíját, ma már valahol a túlvilágon kanalazza a forró gulyást sok-sok csipetkével, jócskán megerősítve erős paprikával....