A minap egy mellékutcában egy világoskék, a szovjet autóipar egykori remekét, egy tajgai országúti cirkálót, egy Volga gépkocsit láttam, gazdája szemmel láthatóan megkímélte, fényezése új volt, és a díszes szarvas is ott díszelgett a motorház elején.

Azonnal egy volt kollégánk, egykori gépüzemvezető és személyzeti beosztó, Paizs László jutott eszembe, aki sokáig - tele öniróniával - dicsekedett egy hasonló autóval, mely a családjában és barátai körében csak a Kék Nyíl becenévre hallgatott.

Abban a korban birtokolta ezt a derék benzinfalót, amikor már egyre több embernek volt igazi autója, egy Trabant, vagy egy Skoda, vagy egy Zsiguli.

Büszke volt szerzeményére annál is inkább, mert Ő szervízelte, fényezte, rakta össze gondos generálozás után.

A Kék Nyíl csak Volga maradt, ezt tudta Ő is, ezért volt egy kicsit önirónikus akkor amikor beült büszkén, ajkán egy kis kaján vigyorral.

Magas termettel, mindig mosolygós kék szemmel, és valami olyan kiegyensúlyozott idegrendszerrel rendelkezett, ami emlékezetes marad azok számára, akik ismerték és szerették.

Hogy milyen gépész volt, azt nem tudom, de biztosan szerette a szakmáját, mert mindig kapható volt egy kis barkácsolásra, villáskulcsos tevékenységre, vagy bármi hasonlóra, csak egy kicsit olajszaga vagy legalább bukéja legyen a feladatnak. Mivel autóközlekedési technikumot végzett ezért nagyon szívesen tartott a véleménye szerint alulképzett fedélzetieknek egy kis oktatást a forgatónyomaték, a teljesítmény és a fogyasztás számára egyértelmű, hallgatóságának nehezen értelmezhető összefüggéseiről.

Valószínűleg nem lehetett egy rossz szakember, hiszen elég gyorsan, 8 év alatt feltornászta magát gépkezelőségből gépüzemvezetői beosztásba, majd ezt követően vagy két évet személyzeti beosztóként dolgozott a Vonalfőnökségen, a Belgrád rakparton.

Ebben a beosztásában ismertem meg, s azonnal feltűnt mindig kajánkodó öniróniával teli, mosolygós, kiegyensúlyozott egyénisége.

Nem tudom hogy csinálta, de bármilyen rangú beosztottja Hozzá nem rettegve és idegesen érkezett, és ment el, mindenkivel nagyon rövid idő alatt megtalálta a közös hangot.

Abban időben még bőven működött a "-naka-neke" korszak, nagyon sok ember volt valakinek a rokona, őse, vagy csak ismerőse , ami jelentős hatással volt az érintett hajójára, s az ilyen hathatós kéréséket több mint illett egy személyzeti beosztónak végrehajtani.

Végrehajtotta a kérést azzal a kajánsággal és némi cinizmussal, ami Reá oly jellemző volt, hiszen tudta Ő, hogyne tudta volna, hogy a protezsált egyénre nagyon is rá fér a protekció, mert protekció nélkül az illető mit sem érne, ha meg megérdemelte annál jobb, a tisztességes ember kétszeresen megérdemli a protekciót.

Nagyon kevesen vették csak észre, hogy az a laza nemtörődömség, amivel kezelte ezeket a kényes szituációkat lassan felemésztették kiegyensúlyozottságát, és visszavonult, azaz ismételten behajózott.

1993-ig, nyugdíjba vonulásáig hajózott, de egészségét kikezdte a gyilkos kór, amit hasonló mosolygós türelemmel viselt, mint azokat az apró piszkatúrákat, amit el kellett viselnie.

Már nagyon beteg volt, amikor egyszer találkoztunk. Akkor is ott volt az ajkán az a kaján, cinikus mosoly, amit mindannyian ismertünk, de volt már benne egy kis lemondás is.

Tudta Ő, hogyne tudta volna , hogy közel a kimondhatatlan, de nem adta föl, ezt sugallta kaján félmosolya.

Sajnos 1995 nyarán elbúcsúztunk Tőle is.