< xml="true" ns="urn:schemas-microsoft-com:office:office" prefix="o" namespace=""> 

 

 

 

Mostanában sokadszor láttam vontatmány „élén” a pesti szakaszon ifjúkorom legkedvesebb, legemlékezetesebb hajóját, a Szombathely ms-t.

Még a hatvanas évek elején készült Balatonfüreden (igen, akkor még volt magyar hajógyártás, és annak egyik fellegvára volt a balatonfüredi hajógyár) a MAHART megrendelésére az ún. dízelesítési program keretében. Még magyar fejlesztésű és gyártmányú  1200 LE-s LÁNG motorok hajtották és 15-16  hajós dolgozott rajta. (Igen akkor még furcsa dolgok voltak a természetesek: 3 matróz adott felváltva menetben vagy állás közben éjjel-nappal szolgálatot, ismert volt még a fedélzetmesteri beosztás, és a gépházban is négyen szolgáltak, és a konyhán is 2 személy – rendszerint szakácsnő és konyhalány – főzött, és a 2 kormányos felváltva kormányzott… Ma már ezek a beosztások szinte eltűntek.)

1967. áprilisában szálltam be a hajóra, mint vadonatúj hajókezelő. (Hát igen, ilyen beosztás sincs már.., afféle hajó-adminisztrátor és jövőbeli kapitányként kellett elsajátítani a hajóvezetés és vezénylés tudományát.)

A hajóparancsnokon kívül mindenki ismeretlen volt számomra, és mit tagadjam megilletődve kerestem meg a kabinom és rendezkedtem be. Mint mondtam a hajó parancsnokát ismertem csak, Szigeti Elemér volt az, aki leváltóként szállt be a nagyhírű és roppant nagynevű Márkus István helyett.

Az hogy megilletődöttségemet levessem abban az akkori másodkapitány, Lamos József (alias Lamos Dodó) segített, de Ő úgy elhalmozott az új tennivalókkal, hogy nem győztem kapkodni a fejem.

Az Aldunára indultunk, 3 terhes és 3 üres uszállyal.

Bezdánba április 30-án este érkeztünk. A vonta és a hajó valamint a személyzet okmányaival felmálházva nagy nehezen találtam meg a beléptető revíziót végzőket egy félreeső irodában több üveg konyak és pohár társaságában. Képzelhető, hogy az erősen emelkedett hangulatú társaság milyen örömmel fogadott, azonnal leültettek, és konyha-szerb nyelven előadott sürgető makogásom ellenére azonnal kitöltöttek számomra egy mustáros-pohár konyakot .  Hiába tiltakoztam,  innom kellett hiszen a  „Zsivije magyarszko-szrbszko druzsba !” koccintás elől kitérni több mint udvariatlanság lett volna…

Sürgősen koccintanom és innom kellett ezt követően még május elsejére, Tito marsall és Kádár János egészségére – szóval a fene nagy barátkozás képzelhető hogy mivé vált igen rövid idő alatt. Többszörös filmszakadásom mentem át mire hajnalfelé betámolyogtunk a hajóra, ahol a szalonban várakozott meglehetős zaklatott állapotban a hajó parancsnoka és jóformán az egész személyzet… Szerencsém volt, hogy elhitték védekezésemet, hiszen látták a hatóság embereinek állapotát is. Természetesen a hajó repikészletéből is meg lettek kínálva, és folytatódott végnélküli ünneplés és koccintás. Hogy mikor és hogyan mentek ki a hajóról,  hogy ki indult el hajóval nem tudom, én a kommandón egy kabátba beburkolva riadtam fel hajnal-felé erős fejfájással és még erősebben háborgó gyomorral… Láttam hogy a parancsnok és a kapitány úr is hasonló problémákkal küszködve próbálja meglelni önmagát…

Az egész hajót belengte egy erősen leharcolt kocsmát idéző bagó és savanyú cefreszag, esküszöm még muslincák is megjelentek.

Erősen szégyelltem magam, de mentségem csak annyi volt, hogy a többiek sem voltak éppen a spiccen sem egészségileg, sem pedig mentálisan..

 

Bocsánat, de elkalandoztam, ez a sztorit el kellett hogy meséljem.

Vissza a hajóhoz: nagy nehezen tanultam bele a napi teendőimbe. Annyi, de annyi minden új és főleg szokatlan volt. A kommandón és a kerékállasban csak takarítás, vagy valami hasonlóan „fontos” teendő miatt fordultam elő ezidáig, most meg el kellett lesnem, tanulnom a telegráffal való bánásmódot, mikor melyik géppel kell manővereznem, mikor kell lassítani és a többi hasonlóan eleddig rejtélyes tennivalókat. Aztán később, amikor Márkus István visszaszállt a tanulási folyamatom felgyorsult: Ő elvárta, hogy a manőverezését mellette állva figyeljem, és magyarázataival, bátorításával lassan-lassan feloldódott bennem a görcs, már egy-két melléállási manővert én is megcsinálhattam. Sokára múlt el belőlem félsz, hosszú, hosszú ideig izzadt még a tenyerem egy-két manőver elvégzésénél.

Sok mindent tanultam ezalatt az egy év alatt, és nagyon, de nagyon jól éreztem magam. Dodótól megtanultam az adminisztrációt, gondos és segítőkész ellenőrzésének köszönhetően elsajátítottam a hajónapló és az egyéb okmányok naprakész vezetését és volt időm és lehetőségem a gépházi munkák megismerésére is. Csuszpi bácsi az üzemes, Corti Jenő másodgépész, no meg a két gépkezelő Vasas Béla és Takács Gabi sokszor leengedtek a gépházba olyankor is, amikor valamit javítottak, sőt egy alkalommal egy hengerpersely-cserét is végig asszisztáltam. Érdekelt a dolog, elviseltem a pancser sorsát. Visszagondolva a gépházi tevékenykedéseimre azt hiszem a kollegalitás, sőt a barátság volt az, ami miatt elviselték egy alulképzett fedélzeti botladozásait..

Istenem közülük már hárman a túlvilágon Charon hajóján végeznek valami nagyjavítást…

 

Nem a múlt megszépítő messzesége mondatja velem, de nagyon jó kis csapat jött össze ezen a hajón. Volt egy igen emlékezetes kisvízes zuhatagi több hetes vendégszereplésünk, ami azt hiszem nem a hajónak, nem a személyzetnek, hanem Márkus István tudásának és tapasztalatának volt köszönhető. Ez alatt a két vagy több hét alatt már kora este megálltunk, és ilyenkor a vacsora után útnak indult a késő éjszakába nyúló kártyacsata,

Dodó kapitány és a Menyus nevet viselő matróz az ultiban jeleskedtek, míg a parancsnokunk a riki-tiki nevű játékot játszók közé ült le, és viselte el a kártya közbeni szinte kötelező beszólásokat, élceket, jó vagy rossz poénokat. De a parancsnokunk nem csak erre figyelt, a tengő-lengő emberei között Ó-Moldován állás közben csónakversenyt rendezett, és észre se vettük: mindenki gyakorolta az evezést.

 

Számomra külön oktatást tartott a Zuhatagról, jegyzetei, térképei alapján volt szerencsém megismerni az akkor még oly félelmetes szakaszt. Nem egy jegyzetét gépeltette le velem, és észre se vettem: nagyon sok minden megmaradt bennem azokból a jegyzetekből. (Később aztán találkoztam ezekkel a jegyzetekkel, de már könyv formájában, az egyetemen tanuló hajósok ebből tanulták a hajóvezetéstant, vonalismeretet…)

 

Aztán vége lett a jó világnak, a hajó gyárba ment, nagyjavításra, a gépészek kivételével majd mindenki máshová került, máshová szállt be. Jósorsom elsodort ezektől az emberektől, nem hajóztam egyikőjükkel sem a későbbiek során.

De nekem Ök a Szombathely motoros, és a szép emlékeim miatt még mindig szaporábban ver a szívem ha a hajót meglátom. Képzeletemben még mindig Márkus István kommandíroz, és Csuszpi bátyám adja az erőt, a technikát, és Csonka Jancsi dolgozik a csörlőnél…

Szép időszak volt, hát persze hogy szép a hajó is még ma is….