A 100 éves vállalati évkönyvben szerepel egy hajóskapitányi oklevél, amit 1943-ban állítottak ki Pohli János részére.

Az oklevél tulajdonosa nem csak az évkönyvben szerepel, hanem nagyon sokunk emlékezetében is. A "kis Pohli" - mindenki csak így ismerte és a jelző amit neve előtt viselt egy cseppet sem volt pejoratív felhangú, nem volt ugyan egy szálfatermet, de korántsem mérete tette szeretetreméltóvá, hanem az egész személyisége. Sugárzott róla és belőle az élet igenlése és életszeretete, a huncutságot tükröző cinkos tekintete, a mosolygós kiegyensúlyozottsága, a nyitottsága miatt mindenki tisztelte és szerette.

Fiatal emberként kezdte a hajózást a Mefter-nél, hajókezelő, majd II. kapitány lett igen hamar, és a háborút követően már Ő is hajóparancsnokként dolgozott nyugdíjazásáig.

A tolóhajók kivételével minden hajótípuson dolgozott, de legjobban a személyhajón érezte magát, hiszen ott utasok, idegen emberek között dolgozhatott, s már a statisztika szerint is az utasok 50 %-a nő volt, és hát a parancsnok úr a hölgyek nagy barátja volt. Érthető hogy elsősorban a hölgyek jelenléte miatt érezte közel magához a személyhajózást.

Könnyen félreérthető és így egyszerűen talán kegyeletsértő lehet kijelentésem, hogy a Parancsnok úr a nők nagy barátja volt, de tudni kell Róla, hogy nem a sikereivel dicsekvő nőfaló, hanem a nők nagy barátja és tisztelője volt.

A gyengébb nem iránti tisztelete valós volt, minden nőt szinte fetisikus tisztelettel imádott, és széptevési stílusát és módszereit valamint diszkrécióját az udvarlási akadémián - ha egyáltalán van ilyen - tanítani lehetne.

Széptevése, kedveskedő szavai a nőnemű esztétikai élménynek szóltak, de a huncut mosolya ennél többet árult el amiben minden, de minden benne volt ami előfordulhat egy nő és férfi között. Széptevéséhez hozzátartozott az is hogy gondosan ügyelt megjelenésére, fizikai formájára is, tudom hogy diszkréten jógázott is, és mindig netten, borotváltan és ápoltan szinte fel volt készülve az újabb udvarlási lehetőségekre, alkalmakra.

A hajó személyzetének fiatalabb tagjaival folytatott bármilyen témájú beszélgetése előbb - utóbb "továbbképzéssé" fejlődött, amiben a hölgyek "becserkészési" módozatairól, lehetőségeiről esett szó a továbbiakban. Az Öreg tanításában a siker, a teljes beteljesülés benne volt annak ellenére, hogy sikereivel soha nem kérkedett. Igen csak hajlamos volt arra, hogy elnézze a késéseket, hibákat ha azok összefüggésbe hozhatók voltak a szebbik nemmel...., sőt ha esetleg egy-egy fiatal Don Juannak a pásztorórák nem kívánt következményeit kellett kivédenie az Öreghez mindig bizalommal fordulhatott, konkrét tanáccsal szolgált, s ha kellett orvoshoz is küldte a delikvenst még annak az árán is, hogy a legközelebbi városban programon kívül hajójával megállt fölvállalva annak minden követketményét...

Érdekes volt a kapcsolata az akkortájt a hajókon dolgozó szakácsnőkkel; korrekt, udvarias, tisztelettudó modora miatt a szakácsnők szerették, mert tudták hogy az Öreg hajóján a hölgyekkel szembeni modortalanság elképzelhetetlen, az Öreg példamutató magatartásával és "fejtágítóival" védelmet élveztek a hosszú távollét miatt felajzott férfiak tolakodásaival szemben. Persze ha a hölgyek bármelyikének a hajón volt védence, kedveltje az Öreg huncut bölcsességgel azt azonnal nyugtázta, s diszkréten lehetőséget adott a szerelem oltárán való áldozásnak (ezek az Ő szavai!) még annak árán is, hogy egy szó nélkül többletszolgálatot vállalt önként.

Cinikusnak tűnik hogy Ő a személyhajók hölgyutasait "felhozatalnak" titulálta, de Tőle ez is elviselhető sőt elfogadható volt, hiszen ennek a jelzőnek az Ő előadásaiban diszkrét bája volt, magában hordozta a a két nem játékának és vele együtt az életnek szépségét...

Hosszú élettel áldotta meg a sors, nyugdíjas éveiben gyakran megtisztelt látogatásával. Beszélgetéseink mindegyike igen gyorsan a szebbik nemre terelődött, az Öreg ettől egy csapásra kivirult, huncut szeme felfénylett, szinte lubickolt a téma szépségében.

Igen gyakran mondogatta - nem csak nekem - egy mondatba sűrített életfilozófiáját: "Nem a vad lelövése a kunszt, hanem a becserkészése.".., s ahogy telnek az évek jövök rá, hogy bizony az Öregnek igaza volt.

Tavaly kísértük utolsó útjára, egy nagy egyéniséggel lettünk szegényebbek, s könnyen elképzelhetőnek tartom azt is hogy Ő bizony odaát is mustrálgatja az angyalkákat, s kedveskedésével, finom modorával ott is sikert sikerre halmoz.