Menyhárt István állomási ügyintéző
Vissza a főoldalra

Mint ahogy egy nagy kerékpárverseny nyertese nem létezhet "vízhordó" azaz névtelenséget és sikertelenséget önként vállaló, csak a másik győzelmét elősegítő szürke csapattag nélkül, úgy egy nagy vállalat sem nélkülözheti a névtelenségbe és sajnos gyorsan a feledésbe merülő dolgozók seregét sem.

Egy ilyen szürke, lassan elfeledett egykori munkatársamat szeretném bemutatni szubjektív arcképcsarnokomban. Nagyon kevesen emlékeznek korpulens kis alakjára, döbbenetes lexikális tudására, kiegyensúlyozott, bennem egy vidéki lelkipásztorra emlékeztető kollégára Menyhárt Istvánra.

Pedig negyven éven át szolgálta hűségesen vállalatát és mindig úgy hogy önként a háttérben maradt. Fiatalon, 20 évesen egy kis előképzés után 1941-ben már Bulgáriában, Sistovon szolgált az ottani MEFTER ügynökségen. Nagy a valószínűsége annak, hogy ebben közrejátszott az is, hogy már akkor jól beszélt németül, és ott természetesen megtanult bulgárul is annál is inkább mert onnan nősült és feleségével később is csak bulgárul beszélt.

Nyelvi polihisztorként a bulgár mellett elsajátította az oroszt is, lévén - véleménye szerint - testvérnyelv.

1945-től aztán megkezdte nyugdíjáig tartó személyhajózási szolgálatát. Előbb az Eskü téren, majd a Bem téren, a Vigadó téren, majd 1967-től nyugdíjazásig - 1980-ig - a Személyhajózási (akkor még) Osztályon.

Fura figurája volt osztályunknak. Az csak természetes volt, hogy a végsőkig kihasználtuk nyelvtudását, akár szóbeli, akár írásbeli volt a "feladat". Németül, angolul, bulgárul, oroszul kiválóan írt és olvasott, megértette a franciául és a spanyolul beszélőt is.

Természetes volt az is, hogy ha vita keletkezett arról, hogy ki volt 1954-ben a Margitsziget-felsőn az állomásvezető, vagy hogy ki és mikor kötötte meg a lepantói békét - a döntőbíró mindenkor Ő volt. Hihetetlen volt a lexikális tudása, és az valóban tudás is volt, hiszen egy alkalommal utánanéztem egy válaszának - pontos volt, akkor és azok kötötték meg azt a békét amit Ő mondott.

Természetes az, hogy az ilyen tudáshalmazzal rendelkező ember a gyarló hétköznapi dolgok felett él és gondolkozik, és elszakad a hétköznapi realitásoktól.

Jellemző sztori történt Vele: a legvadabb Franco-éra alatt egyéni utasként kívánt valamilyen külhoni barátjával együtt nyaralni Spanyolországban, s természetesen az akkori szokásoknak megfelelően beadta az útlevélkérelmét a Hivatalba. Az elbírálási időszak alatt készült az útra: beszerzett egy 1920-ban kiadott német-magyar-spanyol társalgási szótárt, amiben olyan kifejezések voltak, hogy a hotelszolgától hogyan kell megtudakolni németül és spanyolul, hogy kipucolják-e a vendég kamásliját..., summa-summarum behívatták a Hivatalba, hogy megtudakolják, hogy komolyan gondolta-e ezt a spanyolországi kirándulást.

A Hivatal képviselője komoly képpel megtudakolta, hogy volt-e már Putnokon, mert először oda menjen, aztán csak Spanyolországba..., s természetesen elutasította kérelmét.

Alig tudtuk lebeszélni arról, hogy a következő évben úgy adja be az újabb kérelmét, hogy ráírja, hogy eltöltött már egy hetet Putnokon...

Egy esetben csoda történt: az akkori vezérigazgató valami tanácskozásra magával vitte tolmácsként a mindenki által csak Menyusnak ismert kollégánkat.

A résztvevők elmesélése szerint a tanácskozáson a vezér maga mögé ültette Menyusunkat, hogy közvetlenül a fülébe fordíthasson. Az első felszólaló a bulgár küldött volt, hosszasan beszélt, a vezér fészkelődve helyén suttogta a hallgató és figyelő tolmácsának: mit mond?, mit mond? - mire kollégánk csak intett egyet, s röviden ennyit mondott: - Üdvözöl bennünket.

Ezzel a rövid tolmácsolással be is fejezte vállalati karrierjét - többet nem hívták fordítani.

Nyugdíjazása után röviddel el is hunyt. A vállalattól csak ketten voltunk a temetésén, olyan kevesen ismerték és emlékeztek Rá....