A "Szubjektív arcképcsarnokom" képzeletbeli falán igen előkelő helyet foglal el - és biztos vagyok benne, hogy nem csak nálam - néhai Polónyi László hajóparancsnok, aki oly fájdalmasan fiatalon, 53 évesen hajózott át a "túlpartra".

Több okom van arra, hogy különösen jó szívvel emlékezzek Rá. Az egyik okom roppant prózai, (de én emberinek tartom) : napra pontosan húsz évvel volt idősebb nálam, a másik ok pedig az, hogy közel fél évig hajózhattam Vele a Gyöngyös motoroson, így módom volt megismerni közelebbről is.

A vontatóhajózás zenitjén a MAHART egyik jóhírű parancsnoka volt, emberi magatartása, szakmai hozzáértése miatt nem csak az Ő általa vezényelt hajóra törekedett minden matróz, hanem a vállalat is elismerte munkáját, amit több kitüntetése is ékesen bizonyít.

Nehéz volt a hajójára kerülni, hiszen igyekezett standard emberekkel dolgozni, egyike-másika - ma már látom - ugyan más hajón nem állta volna meg a helyét, de Nála az is nagyot "alkotott", tisztességesen és jól dolgozott az általa kommandírozott társaságban.

Mosolygós, kiegyensúlyozott ember volt, míg Tatár Árpád hajóparancsnok igazán csak a személyhajókon, addig Ő csak vontatókon érezte igazán jól magát.

- Tudja itt több a feladat, hiszen itt vannak uszályok, amelyek terhesek és ez baj lehet, vagy üresek, ami szintén bármi baj forrása lehet, itt mindig történhet valami, amit azonnal és a lehető legjobban ki kell "védeni", a feladatot meg kell oldani - magyarázta hajózási "ars poeticáját".

Imádta a kihívásokat, egyike volt azoknak az elsőknek, akik ködben, rossz látási viszonyok között nem átalltak már a 60-as évek elején, megjelenésüket követően radarral hajózni szinte gúnyt űzve a régi megcsontosodott módszerekkel, és vele együtt a kollégákkal.

Szemtanúja voltam nem egyszer, amikor rövid kötélre véve az uszályokat sűrű ködben a radar fölé hajolva maga irányította a kormányost. Hajtotta Önmagát és társait nem a dicsőségért, hanem a kihívás miatt.

Legendás volt a vonalismerete is, vonalismeretére és vizuális memóriájára mi sem jellemzőbb, hogy azt is észrevette, ha a nagyvíz elvitt a Szigetközben egy nagyobb partmenti fát, vagy tuskót.

A fiatalok képzését egyedi módon oldotta meg, szokása szerint a vacsora idő után később jött fel a parancsnoki hídra, ezzel mintegy kicsit hagyta a fiatalokat "kibontakozni", s miután megjelent a hídon azonnal megkérdezte: " Merre járunk ?"

Nem csak kerek, érthető, és azonnali pontos választ várt, hanem azt is firtatta, hogy 10 kilométerrel feljebb mi van. S ha az ember fia próbált felkészülni kérdéseire, akkor meglepetésként a már elhagyott vonalszakaszra volt kíváncsi.

A hajózáson kívül volt még egy "gyengéje": olthatatlan imádata a líra, a versek iránt. Kedvence Ady Endre volt, rengeteg versét idézte fejből - de csak akkor, ha egy vagy több pohár bor melankolikus, lírai hangulatba ringatta. Ilyenkor akár hallgatóság előtt, akár magányosan hangosan deklamálta a szebbnél szebb Ady verseket.

Egy esetben hajnalban indultunk haza Bécsből három üres uszállyal. Szinte az utolsó pillanatban érkezett meg, s azonnal készre csináltatott. Megrökönyödve vettem tudomásul merészségét: "Nem megyünk fel a Reichsbrückéhez fordítani, itt fordítunk" - amit az akkori tapasztalat, és mederviszonyok közepette nem egy mindennapos, sőt bravúros manőverrel lehetett csak megoldani.

Nem részletezem, irigylésre méltó módon, kiválóan oldotta meg, szájtátva izgultam végig a manővert.

A fordítás után neki támaszkodott a telegráfnak, s hangosan, mély átérzéssel szavalni kezdett:

"Ne félj hajóm, rajtad a Holnap hőse,

Röhögjenek a részeg evezősre.

Röpülj hajóm,

Ne félj hajóm: rajtad a Holnap hőse."

Pár év múlva temettük, hirtelen hagyott itt bennünket.

Talán elnézik nekem, de a sírja mellett egyre az akkor, azon a számomra emlékezetes hajnalon az Általa idézett vers motoszkált bennem s idéztem fel alakját:

"Én nem leszek a szürkék hegedőse,

Hajtson szentlélek, vagy a korcsma gőze:

Röpülj hajóm,

Én nem leszek a szürkék hegedőse."