Az a halandó, aki a MAHART-hoz felvételre került mint matróz 1950-től 1979-ig az kikerülhetetlenül találkozott CZITA IMRE személyzeti beosztóval.

A magamfajta eléggé megszeppent fiatalember egy keskenyre összevont ajkú, szűkszavú, a papírjaiba beletemetkezett ember asztala előtt téblábolt, s várta, hogy melyik hajóra, uszályra kerül beosztásra.

Lelkünk mélyén egy kicsit mindegyikőnk átkozta ezt a szigorúnak tűnő főnököt, nem akartuk megérteni gondolkodásmódját, szúrós tekintetét, szinte itéletnek ható verdiktjét:" Beszállsz az Újpesten(vagy Dunaújvárosban, vagy Csepelen) álló X hajóra, uszályra. Itt a rendeleted."

Mint a készületlen diák tanára szekundáját úgy fogadtuk rendeletét.

Lehet hogy másnak eszébe jutott megtagadni a rendeletét, nekem bevallom nem .

Mondhatnám azt, hogy azért mert elhivatottságot éreztem, de ez nem igaz, egyszerűen csak tudomásul vettem, hogy ha a szakmát el akarom sajátítani, akkor abba a szakma árnyékos oldala is beletartozik.

Jóval később láttam Rajta, hogy ennek az embernek a morózussága felvett modorosság volt, hiszen ez volt a legbiztosabb módszer arra, hogy senki még csak meg se kisérelje megkörnyékezni Őt egy jobb hajó érdekében. És később vettem észre azt is, hogy ennek az embernek a szigorú szeme szinte mindig mosolygott !

Mosolygott rajtunk belülről mint egy felnőtt a gyereke bizonytalakodása miatt, hiszen tudta, hogy dolgozni -azaz hajózni - mindegy hol, melyik hajón, vagy uszályon, de kell.

És emlékezett mindenkire, az akkor már parancsnokokra, hogy ki mellé melyik matrózt lehet beosztani, hogy azon a hajón az együttélés, a közös munka emberi összeférhetetlenség miatt ne szenvedhessen csorbát.

És egy Rá jellemző sztori.

Szemtanúja voltam egy újfelvételes első jelentkezésének.

Az Öreg először megnézte magának a jelöltet, s kihúzta az iróasztalfiókját, ahol több tucat GEM-kapcsot, pár levél ANTINEURALGICA-t, s egy - két füzetet tartott, s elmélyülten szemlélte ezeket úgy, hogy az ifjonc ne láthassa, hogy mit tanulmányoz olyan elmélyülten.

Hosszabb hallgatás után az Öreg egy kartont vett elő, s gondosan el kezdte kitölteni. Halkan, szinte motyogva kérdezgette az újoncot (rájöttem: a hallását vizsgálta ezzel!), s nagyon fontoskodva kérdezgetett, s írt.

Neve ?, született ?, lakhelye ?, szakmája ?- az ifjonc rávágta: Zenész kérem.

Az Öreg felkapta a fejét: Zenész ? Min játszik ?

- Dobolok kérem..

- Az jó. Azt csak ütni kell...- volt az Öreg reakciója.

- Az uszályon gyakorolhat, ott nem zavar senkit-, s kiküldte Újpestre, az újoncoktatásra.

- Na ez se sok sót fog nálunk elfogyasztani.

Igaza lett, negyedóra alatt megállapította.

Úgy tudom, hogy nem volt családja, de azt tudom, hogy majd minden matrózt egy kicsit a sajátjának tekintett, szigorúan irányítva sorsát a hajózásnál.

Mindenkire emlékezett: nyugdíjasként gyakran találkoztam Vele, egészségügyi sétáját végezte a Dunaparton.

Mindig megkérdezte: "Na beszállsz az 1003-ra ?

Elképzelni is hosszú: 1950-től nyugdíjbavonulásáig 1979-ig ugyanabban a beosztásban , személyzeti beosztóként dolgozott.

Nem tudom, hogy ezen idő alatt hány matróz fordult meg asztalánál, de arra határozottan emlékszem, hogy közvetlen és közvetett főnökei mindegyike volt matróza, s már magasabb beosztásában is tisztelte és becsülte velem együtt Imre bácsit.

1979. december 31-én ment nyugdíjba, s hosszas betegség után 1994-ben kisértük utolsó útjára.