Mint minden közösségben - annak nagyságától függetlenül - vannak "márkanevek", amit (többnyire) viselőik egyéniségükkel márkává nemesítenek. (Természetesen vannak negatív és pozitív márkanevek is, hiszen a márkává válási tevékenység, élet mögött emberek vannak, amelyek vagy pozitív, vagy negatív emléket állítottak Önmaguknak - és nevüknek.)

Ilyen márkanév kis közösségünkben a Botyánszky név.

Hogy azzá vált az köszönhető az első ősnek (ha jól emlékszem a fiumei tengerészeti akadémia első évfolyamának hallgatója volt), a második márkásító néhai Botyánszky Mihály hajóparancsnok és a sort a még ma is hajózó ifj. Botyánszky Mihály hajóparancsnok zárja.

Arcképcsarnokomban az idősebb Botyánszky hajóparancsnok alakját próbálom felidézni.

Nem tehetek róla, de ha Rá gondolok elsőnek egy szín, a szürke jut az eszembe.

Belőle 12 egy tucat volt, csendes, megbízható, ahová tették ott tette a dolgát annak ellenére, hogy nem akármilyen utat kellett bejárnia. A hajó közösségébe éppen csendes alaptermészete miatt gyorsan beilleszkedett, igen hamar elfogadta mindenki mosolygós, könnyen ismeretséget kötő egyéniségét.

Ifjúként, 1941-ben lépett be vállalatunkhoz, s a szerzett tapasztalatai alapján 1953-ban már kapitányi vizsgát tett. Nem tudtam kinyomozni miért, (de azt hiszem ma már érdektelen is) de 1959-ben elbocsátották, de a következő évben már ismét hajózott igaz, hogy matrózként először, aztán szép lassan ismét kapaszkodott a ranglétrán felfelé, s 1963-ban már ismét II. kapitányként hajózott, és csak 1971-ben ért a csúcsra, lett hajóparancsnok.

Elsősorban tolóhajózott II. kapitányként de hajóparancsnokként is , ami az akkori MAHART technikával nem kicsi feladat, sőt meglehetősen idegroncsoló hajózás volt.

Tette a dolgát, hajtotta a tolóhajókat 1980-as nyugdíjbavonulásáig.

Csendes büszkeséggel figyelte fia hajózási tevékenységét, még 18 évet élt csendben, néha még hajózott is.

1998-ban búcsúztunk el Tőle végleg.

Emlékét talán elmosta volna bennem a feledés szürke homálya, ha nem lett volna szerencsém egy rövid időt Vele hajóznom, ahol megtörtént a következő színes sztori.

Regensburgi Duna, tél, ebéd utáni csendes hegymenet, két terhes uszály, kellemes vízállás, - szóval olyan pillanat, amikor a kerékállásban egy kicsit minden jelenlévő szinte kitapinthatóan befelé fordul és magányosan morfondírozik.

Már nem emlékezem hogy pontosan hol, de talán valahol Regensburg és Straubing között volt egy köteles komp, ahol a kompos közismert figura volt, lévén egy lába.

Ehhez a helyhez érve kapitány úr - miután illendően duddantott kettőt köszönésként -félhangosan megszólalt:

- Szegény ember, ezt is biztosan kihajtotta az a mocskos Hitler Sztalingrádba és biztos ott fagyhatott el a lába, mit szenvedhetett szegény...- sajnálkozott. Empátiáját csak növelte, hogy Ő is bicegett egy kicsit viselve egy közelmúltbeli csúnya bokatörés nyomait.

Mindenki hümmögve egyetértett a sajnálkozóval, egy ideig még lebegett a téma egy kicsit, de aztán elnyomta ezt is a monoton zaj.

Regensburgba érve a lekötés után szinte azonnal fordultunk vissza szeperát egy másik hajó elé.

Immáron völgymenet ismét odaértünk a féllábú kompos hajójához, de bizony a kapitány úr túl későn lassított meg a kompnak.

A szeperát hajó által keltett hullámokat látva a kompos üvöltözve, bicegve rohant ki a komp végére és nemzetközi jelzésekkel és egyértelműen adta tudtára az elvágtató hajó kapitányának, hogy a hullámkeltése miatt nem kis botrány várható. 

Miska bátyám ezek láttára hasonló vehemenciával kiugrott a kerékállásból és egy mélyen megbántott ember felháborodásával lendületből kioktatta a lassan eltávolodó és igen csak méltatlankodó kompost:

- Maga rohadt Hitlerjugend ! Ne fenyegetőzzön, nem történt semmi, és különben is mit keresett maga Sztalingrádban, lövöldözni, ölni ért, de máshoz nem ! - üvöltött. Füstölgött és dohogott még azután is, amikor lila fejjel visszalépett a kerékállásba .

Csendben és megrökönyödve nézett mindenki, hiszen ilyen kifakadást még nem produkált és a tetejében senki nem tudta - még Miska bátyánk sem ! - biztosra azt, hogy szerencsétlen kompos tényleg volt-e katona, és hogy hol volt, és hogy mikor és mitől sérült meg......, és Ő csak mondta a magáét, szidta olyan beleéléssel, mint ahogy 4-5 órával előbb sajnálta szegényt...

Számomra akkor bebizonyosodott, hogy igen mély érzésű ember volt, hiszen olyan valakit sajnált, aki sérült volt, és a sérült ember köré font legenda csak képzelgés volt, de sajnálata az korántsem az volt, az mélyről fakadhatott.

És ez az emberi együttérzés is "márkásította" (legalábbis is bennem) a Botyánszky nevet.