A hagyományos iskolapszichológiával szemben elégedetlenség jelentkezett azért, mert igen gyakran nem tudott árnyaltabb jellemzést adni a vizsgált gyerekről, csupán szelektálta, minősítette, címkézte a gyereket. Hiányoztak azok a javaslatok, amelyek arra utaltak volna, hogy a vizsgált gyerek milyen pozitívumokkal és milyen elmaradással rendelkezik, hiányoztak a gyerekkel kapcsolatos bánásmódra vonatkozó hasznos tanácsok is. A gyógyításra összpontosító, egyéni terápiát végző szakemberekkel szemben olyan igények fejezték ki a kritikát, mint: rövidítse meg a gyerekkel való foglalkozást idejét, – ne hagyja segítő tanácsok nélkül a gyerek tanárát sem, miközben a gyerekkel foglalkozik, – sokkal korábban törekedjék a gyerek problémájának észlelésére és a segítségnyújtásra, mielőtt még a helyzet súlyossá válna.

Ezen követelmények hatására az iskolapszichológia arculata megváltozott, s mai kifejezettebb formájában a következő szemlélet jellemzi (Bardon, 1982.; Gutkin-Curtis, 1982.; Schmuck, 1982):

 

a) A gyógyítással szemben a prevencióra helyeződik a hangsúly. Abban a szakmai munkában, ahol a megelőzés válik hangsúlyossá, az iskolapszichológusnak az a feladata, hogy minél korábban felismerje a keletkező tanulási vagy magatartási problémát. Ha idejekorán történik a probléma azonosítása, akkor kisebb erőfeszítéssel valósítható meg a korrekció. Más értelemben, de előrejelzésre van szükség a kiemelkedő tehetségek fejlesztése érdekében is.

 

b) A gyerek vizsgálata során az iskolapszichológus olyan diagnózis felállítására törekszik, amely egyaránt tartalmazza a gyerek erős oldalait és gyengeségeit, ezeket figyelembe véve javaslatokat tesz az intézményen belüli teendőkre.

A problémák árnyaltabb diagnózisa és korai felismerése lehetővé teszi, hogy a gyerek az intézményben, az iskolán belül részesüljön megfelelő segítségnyújtásban, s csak nagyon kritikus esetben váljék szükségessé az iskolán kívüli mentálhigiénés intézménybe történő felvétele. Minél több gyerek tanulási és magatartási problémája küszöbölhető ki iskolán belül, annál inkább növekedhet a pedagógusok önbecsülése is, hiszen saját erőfeszítésük révén tudtak változtatni a helyzeten.

 

c) Az egyes gyerek megismerésén és az egyes gyerekkel való foglalkozáson túl fontossá válik a gyerekcsoportok, az iskolai osztályok dinamikájának megismerése, valamint a pszichológiai alapon nyugvó csoportos fejlesztő programok kidolgozása.

A hagyományos pszichológiai elméletekre épülő korrekciós programok egyedül a gyerek személyes múltjában vagy személyiségszerkezetében keresték a problematikus viselkedés okát, s ennek megfelelően a kétszemélyes terápiás kapcsolatra helyezték a hangsúlyt. Most előtérbe kerül annak a felismerése, hogy az iskolai gyerekcsoportokban elfoglalt hátrányos pozíció is teljesítménybeli és magatartási problémák forrása lehet, s a segítségnyújtás, a korrekció egyik fajtáját képezheti, ha igyekszünk befolyásolni, megváltoztatni a gyerekcsoportokban uralkodó viszonyokat és normákat.

 

d) A gyerekekkel történő közvetlen pszichológiai foglalkozás mellett előtérbe kerül a pedagógusokkal folytatott konzultáció. A pedagógusokkal folytatott konzultációnak az a célja, hogy a pedagógus készségei, ismeretei gyarapodjanak és ennek eredményeként saját maga végezze el a gyerekkel vagy a gyerekcsoporttal kapcsolatban a kívánatos korrekciót. A konzultáció tehát egy közvetett pszichológiai szolgáltatás, melynek során a pedagógus képzettebbé, magabiztosabbá és hatékonyabbá válik azokban a helyzetekben, amelyek korábban kritikusak voltak a számára, ugyanakkor az esetleges átmeneti kudarcok tanulságul szolgálnak a pszichológus számára is a későbbiekben nyújtandó tanácsadáshoz. Egy ilyen szakmai kapcsolat nem attól válik produktívvá, hogy a pszichológus „megmondja” a tanácskérő személynek, mit kell tennie, hanem attól, hogy a közös problémamegoldó folyamatban mindketten új szempontokat tudnak kialakítani a nevelési helyzet befolyásolására.

 

A hazánkban kibontakozó iskolapszichológia ezt a konstruktív szakmai szemléletet tekinti irányadónak. Ugyanakkor rá kell mutatnunk arra, hogy az iskolában dolgozó hazai iskolapszichológusok munkájában, a működés kezdeti szakaszában ezeknek az irányelveknek a gyakorlatba történő átültetéséhez bizonyos időre van szükség, továbbá végig kell gondolni azt is, hogy a tapasztalatok alapján mennyiben érvényesíthetők a gyakorlatban az itt megfogalmazott elképzelések.

Az iskolapszichológus tevékenységének gyakorlati lehetőségeit vizsgálta az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Társadalom- és Neveléslélektani Tanszékén Hunyady György és Simkó Hilda vezetésével, 1983-ban beindított – akkor még három fővel –, Galba Katalin, Kalamár Hajnalka, Kreácsik Judit – működő iskolapszichológiai kísérlet.

A szakmai munka szélesebbkörű kipróbálására nyílt lehetőség azzal, hogy 1986. szeptember 1-én harminc iskolapszichológus kezdte meg munkáját néhány budapesti, Pest megyei, debreceni és Debrecen környékén levő iskolában. Az iskolák szakmai profiljának megoszlása: 20 általános iskola, 7 gimnázium, 2 szakközépiskola, 1 szakmunkásképző. Az iskolapszichológiai hálózat kiépítésének ezen kezdeti lépései a Művelődési Minisztérium támogatásával, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Hunyady György által vezetett Társadalom- és Neveléslélektani Tanszékének kezdeményezésére indultak meg. A kísérleti jellegű munka két évig tart, melynek során értékelés születik az iskolapszichológiai hálózat továbbfejlesztésének lehetőségeiről. Az iskolapszichológusok működésének szakmai, módszertani hátterét az említett tanszékkel való együttműködés biztosítja.

Korábban hazánkban szórványosan, egyes iskolák és pszichológusok kezdeményezésére került sor egy-egy pszichológus iskolán belüli alkalmazására. Ezek az elszigetelt próbálkozások azonban az esetek döntő többségében meg is maradtak az egyéni kezdeményezés szintjén, mivel nem alakítottak ki határozott szakmai profilt, továbbá nélkülözniük kellett a szilárd szervezeti kapcsolódást, s nem támogatta őket egy átfogó fejlesztési koncepció. A jelenlegi kezdeményezés átfogóbb és egyszersmind kísérleti jellegű. A kísérleti jelleg lehetővé és szükségessé teszi, hogy az iskolák visszajelzést nyújtsanak arról, mennyiben és milyen vonatkozásban tartják gyümölcsözőnek az iskolapszichológus tevékenységét, s ezek a tapasztalatok támpontot nyújtanak majd a hálózat további kiterjesztéséhez, valamint a tartalmi munka profiljának még határozottabb körvonalazásában. A hálózat kiépítésének kísérletekor tudatában vagyunk annak, hogy az iskolapszichológus tevékenységének értékelhető hasznossága bonyolult áttételeken keresztül valósulhat meg. Végső soron munkájának eredményessége azon múlik, hogy mennyire tud együttműködő kapcsolatokat kialakítani és fenntartani az iskolában dolgozó pedagógusokkal, az iskola vezetőivel, miközben ennek a kooperációnak a létrejötte csak részben lesz saját erőfeszítéseinek és készségeinek függvénye, részben a felsorolt partnerektől függ. Az iskolapszichológia a hazai iskolarendszerben új szakmaként jelenik meg, tehát az iskolák vezetői és a pedagógusok nem rendelkeznek semmiféle tapasztalattal, elképzeléssel arra vonatkozóan, milyen tevékenységi köröket társítsanak ezen szakterületekhez. Ehhez kíván tájékoztatást adni az alábbi rövid útmutató, s remélhetőleg ezzel a tájékoztatással az együttműködés feltételeit kedvezőbbé tudja tenni

*A teljes tanulmány elérhető:

http://mek.oszk.hu/04600/04669/html/balogh_pedpszich0051/balogh_pedpszich0051.html