ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA

Budapesten, 1914. június 4.-én született, katolikus, polgári család második gyermekeként. Kora gyermekkora a Nagy Háború, az összeomlás és a trianoni sokk idejére esik. Édesapja a fronton harcol, míg lehet, majd tüzérségi fegyvereket és muníciót ment az előretörő román megszálló csapatok elől Erdélyből.

Iskoláit Budapesten végzi. Tehetsége korán megmutatkozik. 1929-től az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola előkészítő évfolyamának, majd 1931-től díszítő festő szakának hallgatója. 1936-ban végez. Tanárai, a kor neves művészei: Haranghy Jenő, Sándor Béla, Stein János, Kacziány Aladár és Domanovszky Endre. Közülük többekkel barátsággá mélyül kapcsolata.

Sokat fest. Korai művei, az egykorú, fennmaradt fotók tanúsága szerint, főleg egyházművészeti és nemzeti témákat dolgoznak fel. Portrézik is. Jó rajz és komponáló készsége már ekkor megmutatkozik. Színkezelésében, a kevés fennmaradt munkából megítélhetően, kiegyensúlyozottságra, harmóniára törekszik.

1936-ban, még a főiskola diákjaként belép a Turul Szövetségbe.

1938-ban már bizonyosan, mind a Magyar Képzőművészek Országos Szövetségének, mind a Magyar Iparművészek Országos Egyesületének tagja.

1938. októberében karpaszományosként vonul be a Budafok-Hárosszigeti műszaki alakulathoz. Részt vesz Észak-Erdély és a Délvidék visszacsatolásának katonai műveleteiben. 1941-ben kerül először az orosz frontra. 1942-ben rövid ideig otthon van, majd ismét a front! 1942. augusztus 10.-én súlyosan megsebesül Korotojaknál egy felderítő út során.

Életének e szakasza is az alkotás jegyében telik. Számos rajz, karikatúra és vázlat készül a bajtársakról, a katonaélet hétköznapjairól, a felvonulási terület tájairól, rommá lőtt városokról. A „Doni éj”-t később olajban is megfesti.

Hazahozatalától 1943-as leszereléséig a budapesti Jurányi utcai iskolában berendezett Hadikórházban ápolják. Itt, amint ecsetet tud fogni, nagyméretű oltárképet fest a kápolna részére. A felszentelést 1944. januárjában Haas tábori püspök úr végzi. A mű Budapest ostroma idején elvész, csupán vázlata maradt fenn.

1944-ben néhány hónapot Édesanyjával és húga kisfiával Hegyhátszentmártonban tölt, majd a Budapestet már-már körülzáró orosz csapatok közötti résen visszatér, hogy a család együtt legyen e válságos időben. 1945. januárjában a légópincéből viszik el hadifogságba. A romániai Foksáni gyűjtőtáborában sem pihen a művész. Rajzol, majd fest. Ez tartja életben.

Hazatérése után a Ganz Hajógyárban helyezkedik el, ahol előbb tűzoltóként, majd grafikusként alkalmazzák.

1948-ban megnősül. 1949. és 1951. között három gyermeke születik.

1951-től a Honvéd Hadi Akadémia grafikusa. 1957-ig itt alkot. Megfesti a kb. 250 alakos „Dózsa átkelése a Tiszán”-t, Zrínyi, a költő és hadvezér, valamint II. Rákóczi Ferenc egész alakos portréit, de elkészül Petőfi, Arany, Kossuth és Ady, József Attila és Móricz portréja is. Kell persze aktuális „hősöket” is festeni. A művész itt is korrekt módon ábrázol, ami nem feltétlenül arat osztatlan sikert. Ő készíti el Zrínyi Miklós nagyméretű mellszobrát is, mely, noha bronzba lett komponálva, műkőből kerül kiöntésre. E műve a közelmúltig a jogutód Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem dísze volt (ma Nemzeti Közszolgálati Egyetem). E mű önmagában is bizonyítja, hogy lehetőség esetén szobrászként is kiválót tud alkotni. Festőként koloritja ekkorra már kiteljesedik.

1958-ban egy időre ismét elhelyezkedni kényszerül, ám az ecsethez és vászonhoz soha nem lesz hűtlen. Fest amit lehet: portrék, csendéletek, tájképek sora születik, s természetesen az egyházi és történelmi témák is tovább foglalkoztatják. A hivatalos művészetből ekkorra már teljesen kirekesztik.

Többszöri próbálkozás után végre úgy tűnik, rámosolyog a szerencse. Megkapja a budapesti Szent Család templom díszítésének lehetőségét. Secco (freskó ?) a szentély záró és két oldalfalára, ornamentális díszítés a templom teljes belső terére! Életének e főműve 1960. és 1961. között készül el. Mindebből ma csak a záró fal seccoja látható (az is megcsonkítva), mivel később a többi részt lemeszelték. Díjazása a kor segédmunkás bérével volt egyenlő.A sok mellőzés felőrli egészségét, és 1963-ban elhagyja az országot. Öt évig az NSZK-ban él. Az akkori terminológia szerint „disszidens”. Művészetpártoló személyeknek köszönhetően itt is festhet, de magyarságától nem tud elszakadni, családja hiányát is nehezen viseli. Hosszas engedélyezési eljárás után 1968. végén térhet haza. Házassága azonban már nem helyreállítható.

1970. végén újra nősül. 1971-ben gyermeke születik. Körülményei ekkorra rendeződni látszanak. Az Állambiztonsági Szolgálat ébersége azonban lankadatlan.

1974-ben végre Óbudán egy kis panelszobányi „műtermet” is kap. A megfáradt test és szellem azonban már nem a régi.

A nyarakat egy baráti családnak köszönhetően, feleségével és kislányával a Balatonnál tölti. Művészete dacolva a betegséggel még új lendületet vesz. Tájképek, csendéletek és portrék hosszú sora tanúsítja ezt. S születnek örökszép Madonnák.

Festői korszakának végére kifejezésmódja leegyszerűsödik, színei elszürkülnek, a művész megalázott lelke saját kilátástalanságába burkolódzik, hogy majd a halálos ágyon új, nagy, mozgalmas és színes kompozíciókról vizionáljon.

Az Úr 1991. március 30.-án, nagyszombaton váltotta meg szenvedéseitől. Teste az Óbudai köztemetőben nyugszik felesége hamvaival.Amit még tudni lehet

A Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja három ízben (1969; 1975; 1983.) utasította el tagfelvételi kérelmét, miközben az ARTEX darabáron vásárolta fel műveit és vitte azokat a konvertibilis piacra.

1945. előtti kiállítási lehetőségeiről nincs biztos adat. 1941-ben két művét meghívják az Egyházművészeti kiállításra, ám frontszolgálata miatt ezen valószínűleg nem tudott részt venni.

1945. után: 1956. szeptemberében „Majális” című képét elismerő oklevéllel jutalmazzák a Magyar Néphadsereg V. kulturális versenye képző- és díszítőművészeti tárlatán; 1972-ben és 1974-ben az Óbudai Képzőművész Klub közös kiállításain állít ki; 1984-ben és 1986-ban, szintén Óbudán, önálló kiállítása van.

Születésének 90. évfordulója alkalmából, 2004. szeptember 17.-e és október 7.-e között, emlékkiállítást láthattak műveiből az érdeklődők a budapesti Összmagyar Galériában. A hozzáférhető munkákból adott válogatás a művészi életút keresztmetszetéről kívánt képet adni.

Negyvenkilenc év késéssel, 2005. február 2.-án felkerül neve a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem névadójának szobrára. Ugyanitt tematikus kamarakiállításon láthatták az érdeklődők az ouvre történelmünkkel, honvéd élettel összefüggő alkotásait.

2005. október 18.-án Bartis Ferenc költő nyitja meg a november 17.-ig látogatható reprezentatív emlékkiállítást a Magyarok Házában, mely az előző évinél lényegesen gazdagabb anyagot vonultat fel.

2012-ben pedig végre sor kerülhetett a pusztuló Zrínyi mellszobor restaurálására és bronzba öntésére. Az immár Nemzeti Közszolgálati Egyetemen - ötvenhat évvel az eredeti mű avatása után - 2012. április 24.-én méltó külsőségek között került sor a szobor leleplezésére.

A fél századot meghaladó pálya közel négyszáz festményt, több száz grafikát és tanulmányt, s néhány szobrot hagyott ránk. Ezek döntő hányada magántulajdonban van, nagy részük ismeretlen helyen.

Az életmű három szakaszra bontható: az első a ’30-as évektől az ’50-es évek elejéig, a második az ’50-es évektől a ’70-es évek közepéig, a harmadik a ’70-es évek közepétől 1990-ig tart. Az első az útkereséstől, a kezdetektől meglévő magas szintű rajz és komponáló készségtől a kolorit kiteljesedéséig tart. A második az alkotóereje teljében lévő művész ideje, akit technikai tudásbéli gátak nem korlátoznak. Ekkor születnek legjobb művei. Fal „csak” egy van, áttörhetetlen, a hivatalos művészet káderpolitikája. A harmadik, a végső, egy utolsó fellobbanás után a lassú bezárkózás, a szürkeség mögé búvó sebzett lélek önfeladásának képi megörökítése.

Kátay-Barba Rafael Péter