Egy majdnem aktualitását veszített könyvről

Az írójára, művére majdnem sértőnek tekinthető címet enyhítendő sietek hozzátenni: hála Istennek. Ezt úgy értelmezem, hogy a mű tanulmányaiban vázolt nemzeti aggodalmak némelyike veszített baljós tartalmából, azaz a többektől lenéző ajkbiggyesztéssel fogadott "sorskérdéseink" elnevezésű fogalomtár tartománya néhány tétellel talán karcsúbb lett.

Mondhatnók, így jár az a szerző, aki a mindig változó időben aktuálpolitikai megfigyelésekre és azok közzétételére adja a fejét.

Ezt is a megértés hangján mondom, hiszen tehet-e egyebet a felelősen gondolkodó és alkotó író a mai magyar államhatáron innen és túl, mint azt, hogy legjobb szándékai szerint jobbítani kíván közössége sorsán, de legalábbis a figyelmet akarja felhívni annak napi problémáira is.

Az erre adható válasz egyértelmű: nehezen. Ám az aktuálpolitikai helyzetboncolgatás veszélyekkel is jár, a formálódó demokráciában nézetek és kormányok váltják egymást, s bizony egy előző politikai ciklusban leírt analízis ma talán nem állja meg a helyét. Ismételhetem a fentieket, hála Istennek.

Értem és természetesen mélyen átérzem az író Balla D. Károly valóságos nemzetféltő, a kárpátaljai magyar nemzetrész sorsára vonatkozó aggodalmait. Az éppen aktuális főhatalom, Ukrajna gazdasági és morális mélyrepülésének következményeit, az amúgy is szűk magyar értelmiségi réteg sűrű elvándorlását, vagy kényszerű kétlaki létét, a nem európai szabvány szerint műkodő politika packázásait.

Értem, hiszen kissé narcisztikusan sokan hajlunk arra, hogy önmagunkat értelmiségiként értelmezzük. Hozzáteszem, olykor okkal, de néha talán ok nélkül is.

Tehát az okkal, vagy ok nélküli -- hogy a függetlent, mint jelzőt, már magyarországi lejáratottsága okán szóba se hozzam -- értelmiségi deklaráltan, valamint ab ovo irtózik a politikai formációktól. És ez így van rendjén, hiszen e berkeken belül szerkezet, hierarchia van, amitől az író, az értelmiségi beállítottságánál fogva eredendően viszolyog. Szűkebb pátriánkat nevesítve, vélelmezhetően mind a legnépesebb magyar szervezettől, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségtől, mind az ukrán állami apparátustól, s az abba beépült magyaroktól.

A szervezetek, közéleti személyek helyzete, politikai állásfoglalása a miniszterelnökeit sűrűn -- éppen tegnap is -- váltogató Ukrajnában egészen természetesen radikálisan, esetleg árnyaltan változó. A kötet ilyen jellegű tényleírásaira ezért a hallgatóság reménybeli megértését bírva, nem reflektálok. Azok elszálltak a tegnapi nappal, nem tárgyai a polémiának.

Inkább a kötetnek a Kitörési pontok avagy a hivatásos magyarok című tanulmányával foglalkoznék röviden.

Egyetértek a szerzőnek azzal a joggal általánosító állításával, hogy a magyarországi, a nemzetstratégiában is fordulatot hozó rendszerváltozás után hirtelen megszaporodtak azok is, akik váratlan helyszíneken és helyzetekben hirtelen magyarnak vallották magukat. Azonban azonnal vissza is kérdezek: miért baj az, ha pl. a balti országokba, vagy a Kárpátokon túli Ukrajnába települt szórványmagyarság idősebb képviselői abból a praktikus megfontolásból, hogy gyermekeiket, unokáikat pl. balatoni anyanyelvi táborokba küldhetik, ismét föllelik önazonosságukat.

Természetesen tudom, hogy Balla D. Károly nem is az effajta "nemzetgyarapodást" kritizálja. Sokkal inkább az ukrajnai tömbmagyarság, azaz a kárpátaljai magyarság érdekvédelmi-politikai szervezeteit. Aki elolvassa a tanulmányokat, azt is megtudhatja, hogy melyeket.

A kritika jogát senki sem vonja kétségbe: létezhetnek olyan hivatásos -- darócasabban fogalmazva foglalkozás szerinti magyarok --, akik kiváló szimattal ismerték fel a konjunktúrát, a mai lehetőségeket. Azt azonban engedje meg a szerző, hogy ne kelljen komolyan vennem a magyarországi alapítványi támogatások kliensrendszerű, részrehajló "osztogatásáról" írott, az ungvári korzón, vagy hevült társaságban szerzett információit. Az ilyetén állításokat ugyanis talán még az esszé műfajában is, a korrektség kívánalmaira tekintettel, dokumentálni kell.

Nem azt állítom, hogy a tanulás időszakában, a magyarországi alapítványok megalakulásokor nem eshetett meg holmi csalárdság a támogatások körül. Személyes megfigyelésem azonban az, hogy nem láttam megzsírosodni egyetlen szereplőjét sem a hírbehozott ún. klientúrának. A nevezettek vagy ügyetlenek, vagy nem áll meg a vád.

Hivatásos magyarok persze -- s itt most tekintsünk el az elmúlt tíz esztendőtől -- , mindig voltak: ún. népképviselők, lapszerkesztők, kolhozelnökök, főkönyvelők, színigazgatók. A változó rezsimekben, változó államnyelveken róluk a hatalom birtokosai azt mondták: a mi magyarjaink. A kötetből általam önkényesen kiemelt tanulmány okán erre is érdemes emlékeztetni.

A hivatásosnak tekintett és mondott politikus pedig valóban hivatásos. E foglalkozása után kapja a fizetését, ebből kell megélnie. Kárpátalján ráadásul különösebb külső nyomás nélkül: a magyarok nem tagjai a kormánynak, s egy-egy kétes előzményű konjunktúralovagot leszámítva nincsenek benne a helyi hatalom köreiben sem. Így a politika porondján szereplő magyarok túlnyomó többsége múltjánál fogva, s jelenkori tevékenységét tekintve tiszta.

S hogy milyen a kárpátaljai magyar úgy általában? Képletesen és erkölcsi értelemben: szép-e, vagy csúnya? Nos, ilyen is, olyan is, mikor melyik felét mutatja. Vannak természetesen a létnek megkerülhetetlen jegyei is. Demokratikus, vagy demokráciahiányos főhatalom, államrezon, gazdasági helyzet. Ilyen vonatkozásban a kárpátaljai magyarok sohasem voltak igazán jó helyzetben, létüket, viselkedésüket ezek a körülmények ma is jelentősen meghatározzák.

Lehet szép a harmadik évezred hajnalán a hagyománytartás- és ápolás, de ezt Kárpátalján csak rendkívüli energiabefektetéssel lehet megvalósítani. Munkanélküliként, egyebek között a megalázó, az emberhez méltatlan határmenti üzletelgetésből megélve. A rútsággal keveredő szépség ennek a következménye.

Balla D. Károly kötetét ezen, az általam választott önös szempontok számbavételével ajánlom az érdeklődő közönség figyelmébe.