Tarján Tamás
Balla D. Károly: Élted volt regénye
Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1998
„A regény, amint írja önmagát”…?
Ugyan, hol van az már! S Umberto Eco is nekiülhetne lassan egy „Nyitott
töredék” munkacímű elvi alapvetésnek (hiszen valójában csak a Nyitott mű
egy szálát kellene ki-, vissza- és áthúznia). Manapság nemegyszer az
epikai kezdemény vagy maradvány: az eredeti vagy átvett ötlet, az
egész-séggel kacérkodó rész, a harcias fragmentum veszi kemény edzésbe
saját mivoltát. A textus kóborol önnön labirintusában, s leghőbb vágya,
hogy véletlenül se találjon rá centrumára vagy kijáratára. A szövegnek
ez az önjárása – látszólagosan elemi létté dinamizált, dimenzionált
önreflexiója, saját maga folyamatos kibeszélése – egyszerre hordoz
tragikus és komikus tartalmakat. A műalkotás – belátva ennek
képtelenségét – óvakodik, sőt retteg attól, hogy a „véglegesség”, a
befejezettség tisztázati arculatát öltse föl. A piszkozat, a
fogalmazvány státusa viszont természetesen derogál neki, bár néha
visszajátssza magát ebbe a „felelőtlen” nem én vagyok stádiumba. Az
impúrumot messze meghaladóan, ám a megalkotott és rögzült jelegyüttesen
még jóval innen a szakadatlan errata és a kontinuus korrektúra foglalja
el a „kész” szöveg helyét – vagyis a szükségképp sohasem tökéletes
hibajegyzék és a mindig további javításra váró helyesbített levonat lesz
a kvázi-mű (piszkozat, javítás, tisztázat; kötet, könyv – a
felülírásnak ezeket a fokozatait, a még nem jeltől a strukturált
jeltömegig vezető utat, valamint a lehetséges viszonylatokat szakszerűen
és többféleképp leírta a modern irodalomtudomány).
„Egy önmagát
mintázó torzó” – Élted volt regénye című munkáját így határozza meg
Balla D. Károly. Hogy tényleg a saját munkáját-e? Szellemi, illetve
„manuális” értelemben föltétlenül; bölcseleti, illetve copyright
értelemben semmiképp. Bár az önmagát író regény, az önmagát mintázó
torzó elevenen lélegző textuális életet él, folytonosan pulzáló létével
kölcsönhatásban maga a szerző még intenzívebb önalakítás, önalakulás
haszonélvezője és elszenvedője. Nehéz dolog eldönteni, hogy – hátuk
mögött a szeszélyes és kaján Ihlettel – az Író és a Szöveg közül melyik
az úr és melyik a cifra szolga, Balla D. Károly tomusza esetében azonban
az az érdekesebb, amint az író írja önmagát: azaz amint a regénybeli
(torzóbeli) író (egy, több) a regény írása (kompilálása) során
személyiségként is átrendezi magát (átrendezik magukat). Az átrendeződés
olyan fokú, hogy a könyv egyik alkotója átrendeződik a kötet másik
alkotójává. Alkotó egó(k) és magát mintázó szöveg/magukat mintázó
szövegek alakulásainak, határsértéseinek eredményeképp a mű befogadása
során az olvasó is átrendezi, átírja magát, mivel kénytelen harminc
oldalanként változtatni a textushoz (és a textus vélhető szerzőjéhez)
való feltételezett viszonyán. Mindez kisded játék is maradhatna a
posztmodern irodalomból magát Münchhausenként épp kirángató olvasó
számára, ha az „önmagát mintázó torzó” kitételt csupán és csakis a
leírtakra kellene értenünk. De e lapokon az egyik író (Ákos) maga is
torzó: egy baleset következtében megnyomorodott. Az Élted volt regénye
eredendően az ő (a regényhős író) szellemi produktuma – már ha az övé, s
nem az Agnosztosz (Ismeretlen Szerző) néven aposztrofált ködalaké. Ám a
kész könyvön az Élted volt regénye cím fölött mégiscsak Balla D. Károly
neve olvasható, s mert a mű befejezése meghökkentő perszonális
„felülírást” tartogat – e sorok olvasójának immár mindenképp illik
kitalálnia, mifélét –, az önmagát mintázó torzó nem pusztán az elkészült
voltában sem kész szöveg, nem is csupán a magát emberből torzóvá
mintázó (részeg balesetével nyomorékká rontó) könyvbeli író
transzfigurációja – ne feledjük, ő ugyanakkor torzóból egésszé, mert
Ákosból Agnosztosszá válik, de névvel jelöltből neves névtelenné,
Ákosból Agnosztosszá is… –, nos, mindezek együttállásaként az olvasói
önmintázás sem lehet mentes a torzólét élményétől. Az egyes szám második
személyű, birtokos személyjeles ráutalás – Élted – a mű egész
rendszerében körkörösen futtatja, mindig más célszemélyre viszi át a
(szerzői) individualitást, és ezzel az individuálkrízist is. S ebben a
körben – lánc, lánc, eszterlánc – kitéphetetlenül benne van, aki a
kötetet a kezében tartja.
Eddigi elemzésünk hiába igyekezett
kerülni a rébuszos jelleget, a mű bemutatása nyilván rejtvényszerűnek
hat. De mert Balla D. Károly szándéka, koncepciója szerint az Élted…
(mint minden élted…) feladványként is megfogalmazza, mintázza önmagát,
az írástevékenység e detektívhistóriájáról nem is ránthatjuk le a
leplet. Ha akarnánk, se tudnánk. Az író (Balla D.) oly rétegezetten
ágyazza be a tapasztalati és a műbeli valóság közé a közölteket, hogy e
két valóság átcsúszik egymásba, s ezzel kialakul egy olyan epikai
játéktér, amelyben bármiféle „valóság” feltételezése otromba találgatás,
személyek, helyzetek, sorsok, művek inszinuálása lehetne. (A
valóságszintek e relativizálásának műszavaként Milosevits Péter készülő
habilitációs előadásának vázlata a posztmodern trükkregény terminus
használatát ajánlja.)
Ha a Balla D. Károly művében érzékelhető
nagyszabású és jól végiggondolt – sajna, nem mindenütt ilyen jól megírt –
törekvésekre ügyet sem vetnénk, semmi nehézséget nem okozna a könyv
csevegő ismertetése. S elég lenne a talált szöveg problematikájával
foglalkoznunk. Egy író-szerkesztő (akiben akár, sőt elsősorban Balla D.
Károlyra, a kárpátaljai magyar irodalmi középnemzedék meghatározó
alakjára utaló vonásokat látnánk, ha az ilyesféle azonosító kísértésekre
nem hunynánk be rögvest a szemünket) vegyes műfajú és vegyes
színvonalú, kétes eredetű kéziratcsomagot kap. Mindennapi eset.
Mindennapi
eset lenne, ha az író ezt a regénynyitó eseményt nem vonná a Tsúszó
Sándor-mitológia körébe. Az Élted volt regénye ugyan nem sorolódik a
közelmúlt legnevezetesebb fiktív literátorának, a többek közt
emlékkönyvvel is büszkélkedhető Tsúszónak, az összmagyar irodalmi
kollektíva – no jó, a fiatalabbak – bravúros kreatúrájának kultuszába,
ám nélküle (a fikcionalitás, az álirodalmiság, a játék nélkül) sem mi
nem dekódolhatnánk az írottakat, sem a regénybeli regényíró (egyelőre:
„Balla D.”) nem juthatna el a paksaméta – a mindkét oldalukon gépelményt
hordozó lapok – nagyjából helyes sorrendbe forgatásáig.
Van
tehát – öt különféle jellegű, később szerephez jutó mottóval felröptetve
– az első félszáz oldal. Ennek történetmondója – a küldeménnyel
megáldott-megvert szerkesztő – önmaga felőrlése, „mintázása” árán,
megfeszített elmemunkával – végére jár Az Agnosztosz-rejtélynek
(végére…?). Ehhez magától Agnosztosztól is rendszeres, ironikus – egyben
agresszív – segítséget kap. Ebben a kötetharmadban a dokumentációs
álcázású eseménytörténet észrevétlenül csúszik át takarékos fogalmazású
szépírói produktumba. Intellektuális mesterfogásai helyenként Edgar
Allan Poe borzongást keltő izgalomáriáival rokonok, holott szívesen
dolgozik a pontról pontra haladás hűvös technikájával: végigírás helyett
inkább jegyez és jegyzetel (a torzóval jelöli a teljes mondatot,
hiányos közléssel a teljes közlést).
A II-vel jelölt második nagy
regényegység – Ákos regénye – az, amit az alvókúrás idegkimerülésig
zuhant szerkesztő összerakott (az…?). Ehhez csatlakozik a IV.: a Maradék
lapok. Itt jönnek a bajok, e kettőnél. Ákos regénye ugyanis a lehető
legbanálisabb epikai tucatáru. Nem is lehet más, mert mint Balla D.
Károly Élted volt regénye című regényének része nem múlhatja felül a
nyomozási-összeillesztési fejezet (mint regényrész) színvonalát. Mégis
másnak, jelentősebbnek kellene lennie – különben miért veselkedett neki a
szerkesztő az összerakásnak. Nem pusztán az összerakásért – ezen a
lelkesedési szinten réges-rég túljutott –, hanem mert szimata
majdnem-remekművet sejtett (s mert az egész szövegrekonstrukciós akció
fedőneve: Tsúszó). A talált szövegek – másfelől a trükkregények – szinte
kikerülhetetlen csapdájába lép a szerző (Balla D.), s vele magunk is
csattanni érezzük a szövegvasat. A nagy literátus ötlet, mely azonban
elsőrendűen és játékelvűen önmagára irányul (részint negligálja is
önmagát), nem képes kiszabadulni a szűkebben vett irodalomból, s bár
ilyen vagy olyan bölcseleti vagy életmodelleket kellene szolgálnia, a
saját kengyelfutójaként rohangászik, önmaga előtt, mögött, s
legtöbbnyire önmagában. (Ez sokszor a jó öreg Borgesnél sincs másképp.)
Az irodalmi műalkotásnak a műbe épített önreflexiója (az írás menete,
fázisai, technikája stb.) mint minta önmagában nem ér föl az élet, a
létezés (ön)reflexióival. Vagyis irodalmi műben csakis az önmagára
figyelő nyelv, önmagára figyelő „irodalom” által képződhet meg az élet,
de ha csakis az irodalom képződik meg, édeskevés képződik meg az
életből. Az Élted volt regénye részlegesen marasztalható el ebben a
vétekben. A dilemmával Balla D. Károly tisztában volt. Orvosolni azzal
próbálta, hogy Ákos regénye voltaképp nem más, mint maga az Élted volt
regénye – ez azonban Balla D. Károly Élted volt regénye című regénye
felől nézve már nem igaz. Az oda-vissza játékban Ákos nem elég jó
partner, ámbár ő a jobbik játékos (ez a paradoxon a regény
sakkmotívumában is életre kel: a rosszabbik játékos játszik jobban, s
ezzel kétoldalúan elrontja a partit). Az orvoslás másik –
slusszpoénszerű – módja az, amit nem árulhatunk el, mivel a recenzió
olvasója már úgyis tudja. A „külsőleg” használatos epikai gyógymódok
közül a számítógép betűtípusainak váltogatása, a tipográfiai
változatosságban lelt gyönyör kelleti magát. Kár, hogy a nyomtatási
módok sokszínűsége nem válik automatikusan a beszédmódok, nézőpontok
változatosságává is. Az egyszerű elkülönítő, tagoló funkciót – magyarán:
a szerkesztést, a súlypontozást a ténta és a kalamáris korában is
ismerték már. A számítógép betű- és jelállományának variabilitása
egyre-másra belehazudja, -illuzionálja magát az irodalmi művekbe (ezzel
nem a számítógépes irodalom gazdag lehetőségeit tagadjuk, hanem az
álszámítógépes irodalmat, a „simán” ornamentikus eljárásokat
kifogásoljuk).
Egy becsületes kritika általában nem lehet meg
idézetek nélkül. Kapjon a tisztelt olvasó ízelítőt vagy emlékeztetőt
abból, amit még nem olvasott vagy már olvasott (vagy sosem fog olvasni).
Itt egyetlen citátumnak sincs helye. Nincs, mivel a regény
szövéstechnikája valamennyi fontosabb szót, szószerkezetet, nevet,
mondatot, bekezdést stb. visszacsomózza, újrahozza, újrahúzza. Ezzel a –
nagyon ügyesen és következetesen kivitelezett – technikával válhat
erőssé, s tarthatja fogva önmagát a hálóregény. Az Élted volt regénye –
végül is tragikus alapszólama, a címébe is archaikusan belefájó
elszalasztottság, elveszettség ellenére – üde, játékos, szórakoztató,
szellemes könyv, s ezt részint az idézésekben is mutatkozó
színességének, frappírozó ötletességének köszönheti. Az idézésnél
kevésbé szerencsésen hat a fölidézés, pontosabban a megidéző
róla-beszéd. Balla D. Károly mérnöki munkájának összes tereppontjáról,
erejéről és gyengéjéről tudomással bír; az erős pontokról el-elmondja,
hogy erősek, a gyengékről elég sokszor elmondja, hogy gyengécskék (a
számítógép-kérdés sem marad említetlenül).
E bírálat, metódusa és
anyagközelítése folytán, mostohábban bánik a kötettel az indokoltnál.
Holott a banálisnak mondott s kétségtelenül sémaszerű csődtörténet, Ákos
életkudarca is lélektani érzékenységről tanúskodó írói formálás
eredménye. Az epizódok kirakosgatásának dominóelve arra is ráébreszt,
milyen irányokba kanyarodhatott volna ez a nem eléggé uralt s a
kisebbségi magyar élet szorításától is megnyomorodott sors. Az
ukrán–magyar szomszédság kishatárforgalmi szociorajza is érdekes, a
bele- és ráragadt egzisztenciákkal.
Balla D. Károly egy drámaíró
kvalitásával ír dialógusokat egyes kisjelenetekben, s költői
„főhivatását” meg nem csúfolva nyesi a szavakat a szerkesztő-férfi
monologizáló tépelődésének óráiban. A regény egy egészen más régiójára
pillantva: vonzó az a cimboráló, vágáns hang, amely szlovákiai magyar
írói műhelytől délvidéki írói fészekig sürgönyözi a közös gond és közös
gondolkodás hívószavait, s a parodisztikus élcelődéstől, a komoly
ábrázatú irodalmiaskodástól sem idegenkedve teremt virtuális,
intertextuális, interperszonális közösséget a magyar literatúrában
(ebben a játékban persze Tsúszó Sándor a Hermésze Balla D. Károlynak). A
könyv „első számú” beszélője, a finoman takart önéletrajzi alakmás –
aki azért ki is tárja otthona, munkahelye ablakait – ugyancsak jól
megírt figura. Ismétlődő kis cselekedetei, szokásai peregnének le
szorgos élete homokóráján, ha hirtelen be nem köszöntene – be nem törne
hozzá – a nagy tennivaló, az izgató feladat: a megkevert Kézirat (a
piszkozat) Szöveggé (tisztázattá) rendezésének mámora. Irodalmi hőstett,
ahogy ezt véghezviszi (így kívülről nézve túl is bonyolítja a dolgát –
hiába, szeret pepecselni a betűkkel; hiába, az irodalom szent).
Egy
talált tárgy megtisztítása megy végbe az Élted volt regénye lapjain,
amelyről csak annyi bizonyos, hogy nem azonos az Élted volt regényével
(a regényt és a regénybeli regényt indexjelekkel különböztethetnénk meg –
ha ezzel nem dúlnánk föl magát a regényt). Mire a talált tárgy
megtisztult, tálalt tárgy lett belőle. Nem rossz falat. Az első ötven
oldala remek. Kár, hogy nem ez az egyetlen fogás.
Megjelent: Kortárs, 1999/augusztus.
