---

Szirtes Gábor

"Volt részem napfényben, sorsverésben"

ezen az ócska, bontott színpadon
kihajt a gaz, akár egy kis vadon…

A nemzeti kisebbségi sorsnak, nem tudom, akad-e realistább, őszintébb, szívszorongatóbb krónikása, mint Balla D. Károly; a Kárpátalján élő író, költő, szerkesztő, könyvkiadó, irodalomszervező, kinek helyzetelemzése és következtetései olvasói számára a megdöbbenés erejével hatnak határokon innen és túl egyaránt. Kerüljön ki tolla alól próza vagy vers, publicisztika vagy regény; szerkesszen folyóiratot – például a számos hazainál nívósabb Pánsípot –, vagy adjon ki könyvet, valamennyiből a kettős (többes?) sorsverésű kisebbségről szóló illúziótlan látlelet kerekedik ki. Mindig és mindenütt egy súlyosan beteg állapotú térségről, egy ezernyi sebből vérző etnikumról és annak létesélyeiről vallanak sorai.

Ez az önvigasztalástól és önáltatástól mentes, kíméletlen őszinteségtől áthatott mentalitás sütött ki már a kilencvenes évek elején született – irodalmi rangú – publicisztikáiból, amelyek a Kisebbségi magyar skizofrénia címmel önálló kötetben 1993-ban láttak napvilágot Ungváron. Igaz, ezekben az írásokban még mindenekelőtt a kárpátaljai magyarság lélekszámának fogyatkozása, a rossz életkörülmények, a kisebbségi jogok hiánya, az érdekképviselet korlátai miatti keserűség és elégedetlenség hangja dominál, a helyzetből levonható radikális(abb) következtetések megtétele nélkül. Talán azért történik mindez így, mert Balla D. Károlyban titkon, a lelke legmélyén még meglehetősen ambivalens érzések, ellentmondásos gondolatok küzdelme folyhatott ezekben az években (amiről korabeli versei is meggyőző erővel tanúskodnak) anélkül, hogy mindez a kárpátaljai magyarság létesélyeivel, jövőjével kapcsolatos döntő, végső következtetések levonásával együtt járt volna. Talán még az a remény is ott bujkálhatott a költő gondolatai között, hogy az orosz–ukrán – megkésett és elhúzódó – „rendszerváltás” minden ellentmondásossága és felemássága ellenére is pozitív eredményekkel járhat a kisebbségek számára, hogy a kivándorlókkal szemben az otthonmaradók mindig is többen lesznek, hogy a magyarságában évtizedeken át korlátozott, „tiltó sorfalak” közé szorított kisebbség végre kiteljesítheti, megvalósíthatja önmagát. Ápolhatja nyelvét, kultúráját, karbantarthatja meggyengült identitását.

Írásai tanúsága szerint éltek még ekkor a költőben hitek és remények, álmok és illúziók, ahogyan az 1990. szeptemberében írott Közös sorsverésben megkísérelte a válaszadást a nagy kérdésre, arra, hogy van-e értelme ilyen körülmények között kitartani, magyar kultúrát művelni, érdekeket védeni? „Van értelme – válaszolta egy évtizeddel ezelőtti írásában –, mert hátha nem a nagyobb falat kenyeret, a szebb ruhát várják el tőlünk gyermekeink, hanem azt, hogy a kisebbségi lét sehogyan másként meg nem élhető élményét megadjuk nekik. Mert vannak e létnek szépségei; a közös sorsverésben közelebb hajlik a lélekhez a lélek, s ami kint hiányzik, azt bent talán megtermi a szükség.”

Ám a „kisebbségi lét szépségei” azóta ködbe vesztek, a közös sorsverésben pedig – Balla D. szerint – egyre kevésbé és egyre ritkábban „hajlik lélekhez a lélek”, ha egyáltalán néha-néha még sor kerül rá. Viszont azóta elmélyült a kárpátaljai magyarság válsága, a korábbi évtizedek politikai kaszárnyáját a gazdasági és szociális nyomor váltotta fel, a rendszerváltás eufóriájának helyébe csalódások sora lépett, ahogyan minderről összefogottan és elemzően ír Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében, avagy a kárpátaljai magyarság létesélyei az ezredforduló küszöbén című esszéjében. (Magyar Napló, 1999. szeptember.) Következtetése: „…az Ukrajnában uralkodó gazdasági–társadalmi viszonyok elnemzetietlenítő hatása nagyságrendekkel felülmúlja a korábbi ideológiai-politikai presszió asszimiláló hatását.” És mindeközben a magyar kisebbség érdekvédelmi szervezetei egymás közötti és belharcaikkal vannak elfoglalva, az anyaország az európai uniós csatlakozás bűvöletében él, az anya- és apaország pedig a kisebbségek feje fölött kacsint össze egymással, mit sem törődve azzal, hogy a kisebbség fokról fokra veszíti el erejét, önreprodukciós képességét. És még valamit: erkölcsi tartását.
 
A korábbi remények helyébe – vallja B. D. – a kiábrándulás lépett, a minőségi sorvadás riasztó perspektívája, a nagy illúzióvesztés: „csalódás saját képességeinkben” – írja. És amíg az író saját korábbi kérdésfelvetései akörül mozogtak, hogy az új helyzetben vajon miért talál olyan nehezen magára a kárpátaljai magyarság, miért tud olyan nehezen élni a hirtelen adódó lehetőségekkel, addig mára mindez meglehetős változáson ment át: az ezredvég kérdése számára már az, hogy ez a magyar kisebbség miért nem tudott élni lehetőségeivel, miért veszítette el önreprodukciós képességét, miért demoralizálódott, miért vált sorsvesztetté? És persze az is, hogy mi lehet az írástudó feladata ebben a helyzetben?
 
Most megjelent verseskötete, amely a hetvenes évek végi indulástól, hat verseskönyv és a legújabb (kötetben eddig nem szerepelt) versek válogatott gyűjteménye, nem csupán a negyedszázados alkotói pálya keresztmetszete, hanem válaszadási kísérlet is ezekre a kérdésekre. A könyv természetesen a költői léthelyzet változásainak hű tükre, a költői hivatástudattól átfűtött, a gyakori meghökkenésekkel teli műveket tartalmazó indulástól, a romantikus álmok korától, a kamaszkor nagy-nagy mindent akarásától, „a tudat anyagcserezavaraitól” (Régi verseim olvasom) kezdődően egészen a költői szerepfelfogás radikális megváltozásáig, melynek eredményeként a korábbi, a „népével eggyéforrt”, a kisebbségi magyarság sorskérdéseit felvállaló, a „dacból vállalt missziót” kiteljesítő költőideál helyébe – az illúzióvesztések és csalódások nyomán meg az új helyzet következtében – az egyént, az individuumot, az erkölcsi helytállást, az általános emberi problémákat előtérbe állító, a korábbiaknál általánosabb, szélesebb horizontú, egyetemesebb költői szerepre vállalkozó alkotói magatartás lépett. A Bontott színpadon című ciklus versei – a Vezérlő, a Fortélyos, a Fölényes, a Szomjas és a többi – ezt bizonyítják.
 
A Halott madárral [Pro Pannonia, Pécs, 1999] című válogatás a kettős kötődés korábbi ideájának előbb elhalványulását, majd fokozatos meghaladását, a szülőföldhöz, az Ungvidékéhez és az anyaországhoz történő egyidejű kötődést, a hazafiság és a nemzeti identitás együttes érzésének az alkotói pálya első felében történő feltétlen vállalását és képviseletét jelzi. Ez emelte a hazafias líra tökéletesen megformált, jelentős alkotásai közé a Tövisek közt című 1988-ban írt verset, amelyre egy év múlva már a „szeret / nem szeret”, a „szeretem / gyűlölöm” ellentétpárjának ismétlése feleselt (A város, 1989), mígnem a kilencvenes évek második felére megtörtént a keserű leszámolás mindazzal, amit a mindenekelőtt érzelemtelített hazafiság korábban jelentett a költő számára. (Számozott éveim, 1997, Ezredvégi éjszaka, 1998, Ha álmod vinne Dániába, 1998). Ahogyan a közéleti költő helyét a magánéleti, a közösségiét az általános emberivel vívódó foglalta el, úgy lépett az érzelmek primátusa helyébe – most már tagadhatatlanul és vitathatatlanul – a hideg racionalitás, a nehezen kiérlelt gondolatok eredményezte józanság. Ami mögött nem csupán a kilencvenes évek változásaiból levont negatív következtetések húzódnak meg, hanem az anyaországba vetett korábbi hit megrendülése is. A felismerés: az anyaország és a határokon túlra szorult magyarság viszonya sokkalta bonyolultabb, semmint azt bárki gondolhatta volna. Így jelenik meg a Nagy Shengeni Fal magyart magyarral nem összekötő, hanem egymástól elválasztó, riasztó képe. Vele a kettős mostohaságra ítélt kárpátaljai magyarság csaknem kilátástalannak ítélt jövője.

Ám a Halott madárral című új kötet nemcsak Balla D. illúzióvesztéseiről, azonosságtudatának változásairól tanúskodik, hanem kiváló stílus- és nyelvérzékéről, csiszolt, kiérlelt nyelvhasználatáról, költői formagazdagságáról is. Pontosabban ezek metamorfózisairól a negyedszázad során, arról, hogy már az indulás éveitől milyen biztos kézzel használta a hagyományos négystrófás építkezést (Táj sólymokkal), miközben kísérleteinek eredményeként megszülettek saját formái, megjelentek bravúros nyelvi játékai és az ebben a kötetben is domináló szonettek, az Árokszélenből átvett igazi mesterművel, a maradandónak tekinthető, emelkedett líraiságot és mély bölcseletet egyaránt tartalmazó Hittel higgyem című szonettkoszorú tizenöt, fölényes szakmai tudásról tanúskodó darabjával.

A hagyományos nyelvi eszközökkel teremtett világ határainak átlépésére tett kíséletekből – melyek az Árokszélen című kötet Metaforte ciklusa képverseinek eredeti és látványos kifejezésmódjában sűrűsödtek össze – itt keveset láthatunk, ám a sajátos kifejezési formák és eszközök teremtésére való képesség, a nyelvi szabályok fellazítására irányuló törekvés, a játékos nyelvi megoldások alkalmazása a válogatott kötet anyagában is fellelhető. Igaz, a poétikai szélsőség határainak átlépésére a költő itt nem vállalkozik, ám a tipográfia kifejezőerejére való támaszkodás, a szöveg tipográfiai megjelenítésére tett kísérletek, a betűméretek, betűalakzatok és elhelyezésük a textúrában időnként itt is nyelvi kifejezőeszközként funkcionálnak. Kevésbé hangsúlyos jelentkezésüket azonban annak jeleként is értékelhetjük, hogy bár ez a költői útkeresés immanens részét képezte (és talán jelenti ma is), ám mégsem váltak és válnak valószínűsíthetően a jövőben sem Balla D. költészete formanyelvének meghatározó elemeivé.

A kötet kilencvenes években született versei a szonettforma, a hagyományos négysoros strófák és az egyéni, sajátos versépítkezés együttes, egyidejű előfordulását mutatják. A korábbi szóviccekre, szójátékokra, a játékos nyelvi megoldásokra – például a szonettsorokhoz illesztett három szótagú szavakra – mintha egyre kevésbé lenne szüksége a költőnek mondanivalója kifejezéséhez. A korábbi konkrétság helyébe lépő látomásosság, az ábrázolásmód képi áttételeinek növekedése, az elvontság erősödése ezt már sem szükségessé, sem lehetővé nem teszik számára. Költészete a korábbiaknál tudatosabban építkezővé vált, feszesebb formákkal dolgozik, a gondolatiság elmélyülése és az ehhez adekvát kifejezésmód egymásra találtak. Egyre erőteljesebben csendül fel költészetében az egyéni, mással össze nem téveszthető hang.
 
Ahogyan a világ változásaival, a közép-kelet-európai térség rohamléptékű történéseivel párhuzamosan kristályosodtak ki e rendkívüli érzékenységű alkotónak a magyarság helyével, szerepével és esélyeivel kapcsolatos nézetei, úgy ment át elengedhetetlen változásokon költői világlátása és kifejezésmódja is. Egyre eredményesebben találva rá az új következtetéseknek és a megváltozott költői szerepfelfogásnak megfelelő hangra, nyelvi apparátusra, stílusra és kifejezési eszközökre.

Így rejti magában Balla D. Károly már ma is jelentős költői életműve egy minden korábbinál magasabb szintű folytatás és kiteljesedés reményteljes lehetőségeit. Itt az ideje annak, hogy a hazai olvasóközönség és a kritika ítélőszéke elé kerüljön a negyedszázados alkotói pályát reprezentáló új verseskönyv, a szerző tizenegyedik kötete.

(2000)

---