Rollay Dák Béla
Mégis, kinek a regénye?
Balla D. Károly új prózaműve olyan, mintha
ráengedtek volna egy szecskavágót. Feldaraboltsága már-már lehetetlenné
teszi a folyamatos befogadást, az olvasói (vagy akár elemzői)
értelmezést. Oldalait lapozva a jó szándékú érdeklődő úgy érzi magát,
mintha egy őrült pincérnek lenne kiszolgáltatva, aki időnként elkapja
előle a levesestányért és elélöki hol a rántott húst, hol a köretet, hol
a salátát, ám mire bármelyik ízével megbarátkozhatna, máris a
desszertet kell megkóstolnia, hogy aztán újra a maradék levesét kapja
vissza. Közben felváltva itatnak vele vizet, sört, bort, szörpöket.
Időnként elé teszik, majd el is rántják a feketekávét. Mindeközben
pedig, ha még nem ment volna el az étvágya, fennhangon felolvassák az
étlapot, hadd tudja a szerencsétlen, mit is eszik voltaképp.
A
mértéktelen szaggatottság azonban csak első szembeötlő gyengéje a
tárgyalt műnek. Ha vesszük a fáradtságot és végigolvassuk, akkor
fejünkben akár rendbe is rakhatjuk a szétforgácsolt szövegeket, hogy a
több szálon futó történet legalább úgy-ahogy egybefüggőnek tessék. A
szerző helyett elvégzett munka után azonnal feltűnik az Élted
volt regényének roppant aránytalansága.
Ennek első, legszembetűnőbb jele: a keretjáték eluralkodása a
voltaképpeni alapsztori fölött. A keretes történet, mint tudjuk, nem
Balla D. találmánya, ám funkcióját az irodalom történetében alighanem ő
érti először félre ilyen kapitálisan. Mintha a vízimalom hajtaná a
folyót: a keret terjedelme és jelentősége túlburjánzik minden mértéken,
az alaptörténet belesüpped, eljelentéktelenedik, s már-már azt hisszük:
egyetlen funkciója az, hogy töltelékül szolgáljon az elterpeszkedő keret
számára. Ráadásul míg a keret lineáris felépítésű (épp ezért viszonylag
folyamatosan olvasható), addig a keretbe foglalt fő-„regény” a
végletekig feldarabolt, elaprózott, így súlya még annál is kisebb, mint
az általa képviselt terjedelem indokolná.
A
feldaraboltság és aránytalanság mellett, mielőtt a részletes elemzést
elkezdenénk, említsük még meg a mű hiányosságaként a számos helyen
tetten érhető írói következetlenséget, az alakok megformálatlanságát,
egyes epizódok túlírtságát, valamint a szerzőnek azt a lelepleződő
szándékát, hogy saját műveltségének fitogtatásával regénye
intellektuális jellegét megteremtse.
Ám
haladjunk sorjában, s kezdjük egy kis tartalmi áttekintéssel.
*
AZ ELŐSZÓ. Miközben a több oldalas bevezetőt
olvassuk, a leghalványabb elképzelésünk sem alakulhat ki arról, miről
is szól majd a kezünkbe vett könyv. Megismerkedhetünk viszont az
„abbahagyásos szövegtechnika” elméleti alapjaival, tekintet nélkül arra,
hogy mi esetleg inkább regényt szeretnénk olvasni.
Ezt követően egy talán lírai (?) betétnek
nevezhető szövegoldalt találunk, amelynek funkcióját, ha ugyan el nem
felejtjük addig, a könyv legvégén kezdhetjük sejteni.
AZ AGNOSZTOSZ-REJTÉLY.
A sok elriasztó előjel után remélhetnénk, végre elkezdődik a regény, és
történik majd valami. De nem: három könyvoldalon át a keretjáték hőse
azt sorolja, hogyan címzik meg borítékaikat azok, akikkel
lapszerkesztőként levelezésben áll. Mindezen csak azért kell átrágnunk
magunkat, hogy aztán ennél is hosszadalmasabb leírásokból megtudjuk: a
hallatlan szerkesztői tapasztalat ellenére még hősünket is érheti
meglepetés.
Ez a meglepetés egy
ismeretlen szerző (Agnosztosz) küldeményének a képében, postán érkezik:
olyan kéziratot küld valaki számára, amellyel nem tud mit kezdeni, mert
ahhoz nem elég jók az írások, hogy közölje őket, ahhoz viszont nem
eléggé rosszak, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül kidobja valamennyit.
(Ez a dilemma valahogy roppant ismerős annak, aki e könyvet olvassa!) Az
anyag javát képező verseket és a néhány prózát egyébként pedig olyan
„félig használt” lapokra fénymásolták, amelyek túloldalára egyszer már
különböző szövegek kerültek. Mivel az írásoknak nincs címük és az
oldalak nincsenek megszámozva, szerkesztőnk kezében a lapozgatás során
jól összekeverednek az oldalak; közben azt is észreveszi, hogy a
túloldalak prózái sokkal kvalifikáltabb szerzőre utalnak, semmint az
innenső versek; egyre érik benne a gyanú: a költemények csak azt a célt
szolgálják, hogy segítségükkel a lapok túlfelén sorjázó prózarészleteket
megfelelő sorrendbe lehessen állítani, és összeálljon belőlük egy
lappangó regény.
Mindez ötletnek nem is
lenne rossz, ha végre következne a regény és nem a kézirat
megfejtésének aprólékos leírása burjánozna mintegy negyven oldalon át
(ez a könyv terjedelmének egynegyede!). A megfejtésben szerkesztőnket az
ismeretlen szerző úgy segíti, hogy időnként titokzatos szövegű
táviratokat küld neki, amely üzenetek egyfajta kulcsként szolgálnak a
további dekódoláshoz. Eközben az olvasónak különféle mikrofilológiai
fogalmakkal kell megismerkednie, be kell avatódnia a megfejtés fölöttébb
aprólékos és legalább annyira unalmas részleteibe. Az egyetlen
mozgalmasságot a bölcsész-spekulációk közé azok az „élet-szerű”-nek
szánt leírások hozzák, amelyekből hősünk szokásairól,
keléséről-fekvéséről, kávé- és teaivásairól, családja tagjainak hozzá
való viszonyulásáról értesülünk. Eközben – meg kell hagyni, ügyes írói
eljárás eredményeként – lassan arra is rájövünk, hogy szerkesztőnk
labilis idegzetű, memória-zavarokkal küzdő ember, aki egyre inkább közel
kerül ahhoz, hogy beleőrüljön a kézirat megfejtésének bonyolultságába.
Ha erre nem is kerül sor, valamiféle
depresszióba csak belezuhan, amikor rádöbben, hogy titokzatos szerzője
alaposan lóvá tette, mert voltaképpen nem volt más célja az egész
rejtvénnyel, mint hogy megdolgoztassa a szerkesztő urat, és egy szép,
tiszta gépelet előállítására késztesse (igen olcsó ötlet!), amely
tisztázatért el is szalajt egy küldöncöt. Hősünk ettől – attól, hogy
túljártak az eszén – kikészül, ágynak esik, és mi végre elérkezünk a
voltaképpeni regény kezdetéhez. (Eddigre épp a könyv harmadánál
tartunk.)
ÁKOS REGÉNYE. Ám
fölösleges fellélegeznünk: az újabb rövid kis lírai betét után ugyanis
ismét filosz-okoskodás következik. Előbb egy író a regényírás
nehézségeiről tart kiselőadást (lehetetlen eldönteni: ez most melyik
író; mint ahogy azt is, ha ennyire nehéz dolog ilyen munkát végezni –
akkor ugyan miért nem jobb felhagyni vele!), s csak ez után kezdődik el
végre-valahára a szecskává vágott regény: másfél-két oldalas, egymástól
teljesen elütő szövegrészleteken kell előrebukdácsolnunk. A cselekmény,
ha beszélhetünk ilyesmiről egyáltalán, öt-hat szálon fut: egy beteg és
pszichológusa közti párbeszéd; valakinek a töredezett monológja; valakik
levelei valakikhez; egy utazás epizódjai; telefon-üzenetrögzítőre
mondott szövegek; egyes szám első személyben írt „emlékek”; a lassan
körvonalazódó regényhős feleségének monológjai stb. Intenzív
odafigyeléssel, visszalapozásokkal lassan kezdünk eligazodni a szereplők
között és kezd kirajzolódni a főhős, Ákos életének regénye, mintha
már-már élvezni is kezdenénk a könyvet – ám a szerző ezen rajtakap
minket és letaglóz a mondattal: „Itt meg kell szakítanom regényemet.”
Közel hét könyvoldalon keresztül (!) újra a regényírás problémáival kell
foglalkoznunk. Aligha hihető, hogy ezeket a lapokat az olvasó
aprólékosan végigolvasná. A Pósalaki-féle olvasástechnika („Ugorgyunk!”)
szerencsére megóvhat bennünket attól, hogy a lapos bölcsészkedés
kizökkentsen a sztori végre megtaláltnak vélt lendületéből. Amelybe újra
beletalálni még így is nehéz: a korábbi szövegtípusoktól teljesen elütő
szerzői közlések következnek, mintegy húsz oldalon át. Talán a könyv
egyetlen emészthető szakasza! Végre valóban úgy érezzük magunkat, mintha
valódi epikát olvasnánk, még a kicsit erőltetett elméleti fejtegetések
sem különösebben zavaróak. Sikerül azt is megtudnunk – túl a könyv
kétharmadán! –, voltaképp mi is történt Ákossal, hogyan került
tolószékbe, és egyáltalán: mi a baja a családjával és a világgal.
INTERMEZZO. Ám nincs módunk elmélyülni egy
emberi sors részleteiben, nem tudunk hősünkkel azonosulni, nincs
alkalmunk erkölcsi következtetések levonására: hirtelen minden
félbeszakad és visszazökkenünk depressziós szerkesztőnkhöz, aki
időközben, amíg mi a megfejtett regényt olvastuk, felgyógyult – és
semmire sem emlékszik (ah, boldog állapot!). Persze nem ússzuk meg ezt
az epizódot sem filologizálás nélkül: el kell olvasnunk egy lektori
jelentést arról a könyvről, amelyet szerzőnk kirántott a kezünkből. A
szerkesztő tudatzavarával eljátszadozó, kicsit esetlen és kimódolt
fordulatoktól sem mentes intermezzo után visszakapjuk a regényt, ám újra
a szecskává vágott szövegekkel kell megbirkóznunk.
MARADÉK LAPOK. Előbb
persze, még a vegyesfelvágott előtt: regényelmélet. Szerzőnk (vajon
melyik is?) kifejti, hogy regényt írni voltaképp lehetetlen. (Ilyen
véleménnyel miért kezdett bele?) Aztán a már ismert szálak: beteg és
pszichológusa; Ákos és felesége monológjai; levél; egy „én”
visszaemlékezései (ez az egyes szám első személyű elbeszélő vajon melyik
íróval azonosítható?) és alig tíz oldal után újra szakadás: egy író
(melyik???) újra kifejti, hogy nem sikerült bizonyos alkotói feladatokat
megoldania. (Ezt mi már száz oldallal korábban sejtettük…) Ennek
ellenére ezt követőleg újra kapunk pár lapot a már említetten sikeresebb
elbeszélői szövegből, de beleélni megint nem tudjuk magunkat Ákos
tragédiájába: újra szövegtechnikai okfejtés, amely talán azt szeretné
elmondani, milyen filológiai megfontolások indokolták ennek az írásműnek
ilyetén interpretálását. A száraz okoskodás után némileg
megkönnyebbülünk, amikor az utolsó alcímet olvassuk:
EPILÓGUS. Persze újra a tudatzavaros
szerkesztő házában vagyunk, aki előbb hosszasan taglalja
memória-állapotát, aztán írói sikereiről és terveiről számol be.
Pontosan érezzük: most még valami zárópoénnak következnie kell, és nem
is csalódunk, legfeljebb a befejezés ötletszegénysége, eredetietlensége
lehet meglepő. (Mibenlétét csak azért nem áruljuk el, hogy ha akadna
olyan elszánt olvasó, aki idáig eljut a könyvben, ne mondhassa: lelőttük
a poént. Sovány vigasz a végigvergődött oldalak után!)
*
Balla
D. Károly modern regényt akart írni. Ezért akár szokványosnak is
nevezhető történetét alaposan összekuszálta, feltupírozta és
belehelyezte egy kreált, izzadságszagú intellektuális közegbe.
Ezzel együtt el is vonatkoztatta magától, a
szövegek alól kirántotta az írói személyiség hitelesítő gravitációját.
Magát a szerzőséget is előbb felosztotta majd kontúrtalanná mosta: az
egyes írók alakja egymásba diffundál. Félő, a könyv írója még a maga
számára sem tisztázta, milyen viszony (részbeni vagy teljes azonosság?
hasonlóság? szerepcsere? ellentétesség?) áll fenn: a) a
belső szövegek egyes szám első személyű emlékezője; b)
az Ákos-regény írója (akitől a szerzői közlések származnak); c) a regényelméletek előadója; d) az
Agnosztosznak nevezett ismeretlen auktor; e) a
tudatzavaros szerkesztő; f)
Balla D. Károly között. E kételyek közt el-eltévedve – az amúgy kissé
suta könyvcímre is gondolva – joggal kérdezhetjük: Mégis,
kinek a (volt) regénye?
Felderíthetetlen
az is, van-e valamilyen szerves kapcsolat a keretjáték és a keretbe
foglalt történet között: teljesen kidolgozatlan a cselekmények
helyszínének azonossága (vagy különbözősége?), nem mutatható ki a két fő
műelem között egyértelműen sem elő-, sem utóidejűség, de még
párhuzamosság sem: a nagy írói erőlködéssel végrehajtott
szövegérintkezések, átfedődések roppant kimódoltak, ugyanakkor nem is
épülnek be szervesen a történetek folyásába: vagy banális, primitív
megfeleltetésekről van szó (kézirat, fénymásolás, küldönc, kiadó), vagy
„rejtett”-nek szánt, de a zsákból kibúvó szög módjára lelepleződő
átkötésekről (pl. az Ilkáék válása miatt eladott ház és a depressziós
szerkesztő által megvásárolt ház „burkolt” azonossága). Még a kritikusi
vénával meg nem áldott (átkozott?) olvasóban is felmerül a kérdés: miért
éppen ilyen keretbe ágyazódik a „fő”-regény, avagy viszont: miért éppen
Ákos regénye ágyazódik ebbe a keretbe. Hasonlóan esetleges a
„fő”-regényen belüli szövegtípusok és megközelítési módok váltogatása:
ugyan mi indokolja, hogy egyes események így, mások úgy, megint mások
pedig amúgy kapjanak interpretálást, és az vajon miért történik, hogy
akad, amiről két-három előadásmódban is értesülünk, s akad, amiről csak
egyben (de miért éppen ebben?). E lépten-nyomon tetten érhető
következetlenség oly nagymérvű, hogy maradéktalanul felemészti, semmissé
teszi a mű alapkoncepcióját, szétroncsolja amúgy is gyenge szerkezetét
és kohéziós erő híján a szövegrészek menthetetlenül széthullanak: előbb a
keretből kipottyan a regény, aztán maga is darabokra törik, s pattogva
szertegurul.
Ezt a destrukciót nem
akadályozza meg, hanem ellenkezőleg: elősegíti a sok bölcselkedés. A
gyönge epikai váz nem bír ki ekkora elméleti terheltséget. A
megállapítás mind a keretre, mind Ákos regényére vonatkoztatható: előbbi
megértéséhez speciális, az általános műveltség körébe nem sorolható
verstani ismeretekkel kell(ene) tisztában lennünk, utóbbi egy zavaros
regény-elmélet fejezeteit hordja magán, mint kutya a bogáncsot. Más
jellegű (pl. lélektani, sakkelméleti, alkotáspszichológiai,
gnoszeológiai stb.) fejtegetésektől is sok helyütt terhelt a szöveg, ám
sem ezek, sem a filosz-okoskodások nem teszik sem esszéisztikussá, sem
filozófiai mélységűvé a művet, csupán elmélyítik a soványka történet és a
„tupír” közti feloldhatatlan ellentmondást.
Aligha
kétséges, hogy ilyen közegben az epikai műnem alapelemei, a cselekmény
és az alakok sem tudnak megfelelően kirajzolódni.
Mind a keret, mind a „regény” alapsztorija
alig novellányi, s egyik sem igazán eredeti, amin nem sokat segít az
eredetieskedő előadásmód. A keretjáték naplószerű kronologikussága
meglehetős unalmat áraszt: a hős fizikai ténykedései (kelés, fekvés,
evés, ivás) tökéletesen érdektelenek, a szellemi történés (a kézirat
megfejtése) pedig túlontúl részletekbe vesző, elaprózódó és
követhetetlen. Beszélhetünk még hangulati és „pszichológiai”
történésekről: előbbiek roppant leegyszerűsítettek és mindig ugyanarra a
kaptafára húzottak (nyugodtság–kétségbe esés–izgalom–megelégedettség,
aztán mindez elölről), utóbbiak azt a naivságot tükrözik, amellyel egy
laikus közelít a bonyolult lelki-tudati zavarokhoz. Nem sokkal
szerencsésebb a fő-„regény” cselekményeinek bonyolítása: a szinte
csíkokra szedett és alaposan megkevert folytonosságra alig-alig tudunk
rátalálni, hiszen nemcsak a szövegtípusok váltakoznak szinte
oldalanként, de az egyazon típushoz tartozó „elmondások” sincsenek
kronologikus sorrendben. Ahelyett azonban, hogy – mint talán az író
szerette volna – az egyes epizódok akár ok-okozati összefüggésükben,
akár az elmondottak lélektani motiválásában elősegítenék a fejlemények
láttatását és értelmezését, végképp összekuszálják a néha-néha összeálló
képet. Csupán két olyan cselekményvonal található a belső regényben,
amely lineáris felépítésű (ám számtalanszor megszakított): ez a Ákos és
Ilka utazásának a története (amely azonban érdektelensége, banalitása
okán ki is lóg a könyv hangulatából, csakúgy, mint az ehhez kapcsolódó
Ilka-levelek, arról nem is beszélve, hogy e cselekményszál
befejezetlensége okán zavaró disszonanciában áll a könyv egyébként zárt
szerkezetével) és az Ákos és orvosa közti párbeszédes sakkjátszma
„története”, amely nem sokat javít a mű epikus jellegén: a szituáció
inkább állóképszerű, illetve ha meg is lódul kicsit a cselekmény, mindig
visszazökken, belesüpped a beszélgetés logikai kiúttalanságába.
Meggyűlik szerzőnk baja az alakteremtéssel
és -ábrázolással is. A keretjáték bizalmaskodó, familiáris
előadásmódjából úgyszólván hiányoznak az őszinte megnyilatkozások,
ehelyett inkább pózokkal („Magamfajta lapszerkesztő”; „Ebben a
pillanatban valósággal kirázott a hideg! Hát miféle szerkesztő, miféle
költő, miféle filosz vagyok…; vájt fülű szerkesztőhöz ez lett volna
méltóbb megoldás” stb.) és magatartásbeli klisékkel (a szerkesztő
munkamódszere, hangulatváltozásai, emlékezetzavarai) van megtűzdelve, s
ez végképp elsekélyesíti a hős karakterét.
Ennél
is több kifogást támaszthatunk Ákos jellemzésével szemben. Az
összetettnek láttatni kívánt figura olyan belső ellentmondásokkal
terhes, amelyek szétfeszítik voltaképp meg sem alkotott alakját. Más-más
vérmérsékletű embert ismerhetünk meg monológjaiból, mást a barát (=
szerző?) egyes szem első személyben elmondott történeteiből, mást a
feleség monológjaiból, mást az Ilka-sztoriból és megint mást a szerzői
leírásokból. És itt nem csupán egy gazdag jellemű szereplő különböző
megvilágításaival van dolgunk (ez esetben akár írói bravúrról is
beszélhetnénk), hanem arról, hogy Ákos egyszerűen nincs megformálva,
nincs „kitalálva”: személyisége épp úgy széthullik, mint maga a
cselekmény. (Hogy az elképesztő következetlenségek, ellentmondások közül
csak néhányat említsünk: a „barát” visszaemlékezései mint éles logikájú
jó vitázót jellemzik Ákost, ugyanakkor a főhős monológjai egy korlátolt
képességű, sekélyes gondolkozású embert mutatnak, csakúgy mint bizonyos
szerzői közlések, melyek szerint Ákos nem szokott olyasmit gondolni
vagy érzeni, ami mondatokba lenne foglalható; vagy: Ákos kelletlenségét,
érdességét, durva élceket is megengedő otrombaságát emelik ki az
orvosával folytatott párbeszédek, míg Ilkával utazván udvariasnak,
árnyalt viselkedési formákat kedvelőnek látszik, mindezenközben a
feleség monológjai érzéketlen tuskónak, a barát emlékezései pedig gazdag
érzelmi életűnek láttatják.) Jobban sikerült megformálni a másik hős,
Nelli (a feleség) alakját, legalábbis a tekintetben, hogy ábrázolása
mentes a feloldhatatlan ellentétektől, ám itt a következetlenségek
helyett bizonyos leegyszerűsítés, sematizálás rontja a hatást; még
elnagyoltabbak, már-már inkább emblematikusak a mellékszereplők (itt
mindenekelőtt a további családtagokra, Ákos anyjára, nővérére, bátyjára
gondolunk). Élőnek, elevennek csupán két regényalak tűnik: Ilka (nagy
kár, hogy az epizódsor, amelyben szerepel, a mű egészét tekintve
érdektelen és funkció nélküli) és az orvos-pszichológus, akinek jól
eltalált emberi jelleme még a párbeszédeken is átsüt (más kérdés, hogy
orvosi, szakmai szempontból működése értékelhetetlen: szerzőnk
valószínűleg soha nem látott-hallott még pszichoterápiás rehabilitációt,
s ahhoz sem vette a fáradtságot, hogy ennek mibenlétét a
szakirodalomból megismerje).
Szólnunk
kell a mű stílusáról, nyelvi megformáltságáról. Az nyomban szembetűnik,
hogy kerek mondatok alkotásához Balla D. sokkal jobban ért, mint
magához a regényíráshoz. Előadásmódja csiszolt, kellemes, szókincse
gazdag, választékos (némelykor túlontúl is az). Roppant módon ügyel
arra, hogy mondatai éppen azt jelentsék, ami jelenteniük kell: pontosan
fogalmaz, kerüli a többértelműséget, a lebegtetést, a szaggatottságot
(ez alól csupán Ákos monológjai képeznek kivételt). Emiatt enyhe
„túlírtság” is kimutatható egyes részleteknél, ám ez csak ritkán fajul
szájbarágósságig, így alig-alig hat zavarólag. Aránylag jól oldotta meg
szerzőnk a különböző közlésfajták nyelvi differenciálását is: minden
szövegtípusnak (monológ, közlés, párbeszéd, visszaemlékezés, levél stb.)
megvan a maga stílusa, ugyanakkor van közöttük bizonyos összetartás,
egységbe foglaltság (amit pl. nem mondhattunk el a cselekményről).
Kifogást csupán az elméleti „értekezések”, bölcselkedő leírások
stílusával szemben támaszthatunk: e részek ahhoz nem eléggé
szemléletesek, hogy szépirodalmi szövegben megállják a helyüket,
ugyanakkor ahhoz meg nem elég konkrétak, hogy tudományos, szakmai
szempontból értékelhetőek lennének. Az esszészerűség, amit mint eszményt
a szerző valószínűleg megcélzott, magasabb fán lakik: e szövegek csupán
a kávéházi filozofálás szintjéről kapaszkodnak felé.
Az egészében a könyv erősségének mondható
nyelvi kifejezésmód néhány további apróságon csorbul, ezek tételes
felsorolására itt nincsen mód, ám három jellemző hibát megemlítünk. Az
első a keretjáték leírásainak „bratyizós”, a regényből ki-kibeszélő,
familiáris stílusa. A második az idegen szavak és a szakzsargon túlsúlya
– nemcsak az elméleti részekben, hanem a főszövegekben is (csak néhány
ezek közül, találomra: véletlen-generátor, struktúra, megalkotottság,
akaratlanság, spontaneitás, írás-idegen, kód, DNS-molekula, kóvert,
episztola, memóriajáték, szerepjáték, kifundált, intellektuális,
stiláris bravúr, duplum, dilettantizmus, novellisztikus, prózakísérlet,
asszociációs készség, apokrif, monogram, lexikon, enciklopédia, lapsus
memoriae, fatális, citátum, verzó, textus, koncepció, banalitások,
verbális, szövegszerű, definiálhatóság, adekvát, középarányos,
metaszöveg, rekonstruálás, puzzle-játék, publikál, információ, stiláris,
valószínűsít, hipotézis, gépirat, központozás, beütés, margószélesség,
árkus, cselekvési terv, inspirál, kommentár, dilemma, multiplikáció,
attitűd, stílusparódia, pátria, mappa – csupán az első 30 oldalon!).
Ehhez is kapcsolódóan harmadikként említsük meg az alighanem félreértett
intellektualizmusnak egy további kóros kinövését: az idegen szerzőkre,
valós vagy kreált személyekre történő utalások, hivatkozások, említések
túltengő sokaságát (a teljesség igénye nélkül – ábécé sorrendben – a
regény szereplőin kívül az alábbi nevekkel találkozhatunk: Ady,
Antonioni, Babits Mihály, Baka István, Barcsay, Beethoven, Bodolay
Klára, Byron, Cecil M. Joepardy, Csokonai [Vitéz Mihály], Csokonai Lili,
Csontváry, Dürer, Dalí, Dumas, Esterházy Péter, Freud, Robert Grawes,
Grendel Lajos, Van Gogh, Hizsnyai, Ikarosz, József Attila, Jean-Paul
Sartre, Kassák, Kovács
András Ferenc, Lázáry, Mózes, Minótaurusz, Moor,
Murphy, Eddie Murphy, Newton, Örkény, Sztyepan Pehotnij, Penckófer
János, Parti Nagy Lajos, Petőfi, Picasso, Portisch, Psyché, Herbert
Quain, Rapai Ágnes, Sárbogárdi Jolán, Szávai Géza, Szentkuthy Miklós,
Szerb Antal, Sziszüphosz, Szombathy, Tőzsér Árpád, Thészeusz,
Trencsényi–Waldapfel, Tsúszó Sándor, Weöres Sándor), illetve tegyük
szóvá azt a művészi és tudományos „másodlagosságot”, amelynek keretében
Balla D. (gyakran szereplői révén) hol könyvekre, festményekre,
filmekre, zeneművekre, a mitológiára vagy a Bibliára utal, hol pedig
tudományos és filozófiai elméleteket hoz fel. A műveltség-fogalmak
eltúlzott használata az epikum és a közvetlen élmények
„elsődlegességének” a rovására megy, súlyosbítja, mélyíti a regény
befogadhatóságának problematikáját.
*
Az elmondottakat
összefoglalva megállapíthatjuk: az Élted volt regénye
egy elhibázott (enyhébben: végig nem gondolt) koncepció megvalósítására
tett kétes eredményű kísérlet; olyan írásmű, amelyben – talán a szerzői
szerep tisztázatlansága folytán – sem a cselekmény, sem az alakok
rendszere nem valósítja meg azt az egységet, amelynek révén belső
tartalma üzenetté transzponálódhatna, s amelynek alapján egyáltalán
regénynek lenne nevezhető.
Mindazonáltal
Balla D. Károly könyve mögött sok szempontból figyelemre méltó
intellektuális teljesítmény áll: általában megnyerő a stílusa,
nyelvezete, imponáló az alkalmazott ötletek gazdagsága, meggyőző a
felsorakoztatott tudásanyag – ám ez, úgy tűnik, ahhoz kevés, hogy igazi
nagyepika szülessen. (Európai Protestáns Magyar
Szabadegyetem, Basel-Budapest)
Megjelent: UngBereg 1999
(Első Pánsíp-almanach)
