A velem foglalkozó fejezet a szerző monográfiájából. Autentikus digitális kézirat hiányában a fejezet egyes részeit abban a formában teszem közzé, ahogy a Kárpátaljai Szemle c. igénytelenül szerkesztet honlap oldalain olvasható. Külön elnézést kérek a lábjegyzetekért... - bdk

Változó irodalomszemlélet

1. Genius loci; könyvben, házban, családi közösségben
    Balla D. Károly irodalomszemléletét már a kialakulása előtt meghatározta az apa, Balla László irodalompolitikusi egzisztenciája. Ő egyszerűen beleszületett a kárpátaljai magyar irodalom elemi intézményi formáit fenntartó és felügyelő gondolkodásba. Egyik nyilatkozatában mondja, hogy valójában csak első verseskötetének a megjelenése döbbentette rá az irodalom rendkívüli felelősségére. Balla D. Károly az Álmodj zenét (1979) megjelenése után dönt arról, hogy irodalmi pályára lép. Csupán ekkor tudatosul benne az, hogy az írás nem csak szórakozás, nem csak játék¹. Itt érdemes felidézni, hogy a tőle jóval idősebb pályatársak, akiknek ekkor már irodalmi múltjuk volt, csak a kilencvenes évek változásai után juthattak saját kötethez. Ez jól mutatja a helyzeti különbségeket.
    Körülményei révén szinte azonnal az irodalmi élet meghatározó személyiségévé lett. 1981-től a József Attila Stúdió elnökségi tagja, 1983-tól pedig a Kárpáti Igaz Szó (KISz) irodalmi rovatának a szerkesztője. Így alkotói pályája egyszerre formálódik a szerkesztői és irodalomszervezői munkásságával. Ez együtt képezi az egzisztenciáját, ez együtt válik részévé a kárpátaljai magyar irodalomnak. Mindezért persze nagyon sajátosan kell szolgálnia a kultúrpolitikát. Irodalomszervezői hitelének a megteremtése végett a kárpátaljai magyar irodalom valamennyi alkotóját be kellett vonnia a közös gondolkodásba. Ez viszont megint egy másféle megértést, hozzáállást igényelt. Meg kellett nyernie a megsértett, megalázott, szerzői kiteljesedésükben is ellehetetlenített Forrás-tagokat. Legjobb, ha saját szavait idézzük föl azzal kapcsolatban, hogy irodalom- és létszemlélete miféle pólusok közt alakult. Az alábbi kis családi példázat egész későbbi tevékenységét is magyarázni tudja.
    „A házunkat – családi villa – az ötvenes években építettük, amikor építőanyagnak szűkében volt a vidékünk. Nem is csoda, hogy repedezik ez a ház. Különösen egy repedés nagyon állhatatos. Az én dolgozószobámban húzódik az egyik fal mentén. Éppen a mögött a könyvespolc mögött, amelyen Orbán Balázsnak a Székelyföld leírása című munkáját tartom. Hiába vakoljuk, meszeljük havonta, évente. Ez a repedés a genius locitól keletkezik mindig. Átellenben, a másik könyvespolcon Lenin válogatott művei állnak, ott soha meg nem reped a fal.”² Finom sugalmazás ez, hogy ő a szilárd Szovjetunió, valamint a feldarabolódott magyarság között áll, hogy helyzetéből adódóan neki egyszerre mindkettőre figyelnie kell. „Apám szerint a mi kertünkben ér véget a Kárpátok, és ettől akár szimbolikusnak is nevezhetném helyzetünket, mert egyrészt egy birodalomnak, másrészt egy nyelvterületnek vagyunk a peremén.”³
    A kettős gondolkodás kialakulása tehát természetes körülmények között vált Balla D. Károly sajátjává. A későbbi szépirodalmi jellegű munkáiban is nyilván ezért kap rendkívüli hangsúlyt a tudathasadásos állapot. Publicisztikáiban, közéleti esszéiben olyan valóságot mutat be, amely egyértelműen bizonyítja, hogy a „kettős kötődés” egyetlen egzisztenciális lehetősége volt a kárpátaljai alkotónak. Így marad takarásban a szovjet társadalmi felemelkedés motiváló ereje, a siker és az elismertség érdekében tett bármiféle lépés.
    „A jelentős műben az alkotó személyiség a maga teljes habitusával, érzéseivel, ismereteivel koncentráltan benne van. A művészi érték nagyon összetett. Sokféle értékelem szintézise, de ezek között az őszinteség, a témával szembeni teljes nyitottság és szabadság erkölcsi kötelességként, a hitelesség kritériumaként szerepel.”⁴ Ez a gondolat nagyban hozzásegít Balla D. Károly műveinek megértéséhez. Ugyanis az irodalom- és létszemléletét alakító kettős gondolkodás az őszinteség problémáját éppúgy teljes egészében magába foglalja, akárcsak a valóság és fikció kérdését.
    Az viszont az olvasói érdeklődés őszinteségéhez tartozik hozzá, hogy kimondja, miért fontos Balla D. Károly egész szépírói munkásságát részletezni. Itt érdemes felidézni Németh László gondolatát, amellyel Az Ady-pört vezeti be: „Az író munkásságának esztétikai értéke szétválaszthatatlan próféciájának társadalmi súlyától, a kettő együtt ítélhető és ítélendő meg”⁵. Ez segít a megértésben, amikor Balla D. Károly szépírói munkáit vizsgáljuk. Amikor tehát kiemelve nézem is a szépírói teljesítményt, az jól árnyalva mutatja az összetettségében jelentkező kisebbségi irodalmi értéket, amivel Balla D. Károly a kárpátaljai magyar irodalom gyarapodásához hozzájárult. A társadalmi próféciát nem egy elvonatkoztatott esztétikai érték részeként értem itt, hanem Balla D. Károly normateljesítő kreativitása⁶ által létrehozott hiánypótló alkotások megjelenésében látom. Nem véletlenül használom a normateljesítő kreativitás fogalmát. Ez az életpálya a kommunista világrend összeomlása utáni években ugyanis egy másik irodalomszemléleti magatartásban szeretne folytatódni. Ezért normatörőként tünteti föl magát, de az csak korábbi önmagához képest látszik annak. Hogy Balla D. Károly új irodalomszemléleti magatartása valójában a posztmodern normarendszer elfogadását jelenti-e – Pécsi Györgyi tanulmánya veti föl először.⁷
    A Szovjetunió összeomlásáig irodalomszemléletének a közösségi jellegét hangsúlyozta. Munkásságának ezt a szakaszát az egyetemes magyar irodalom becsülendő értékének tekinti a kritika. Elég föllapozni a Kárpáti Igaz Szó 1982 és 1987 közötti időszakának az irodalmi oldalait, máris látható, mekkora lelkesedéssel, szorgalommal és elkötelezettséggel dolgozott azon a szerkesztője.⁸ Ez az időszak volt a Lendület fénykora.⁹ Persze azoknak a vélekedésében is van jócskán igazságtartalom, akik ezeket a sikereket a KISz főszerkesztőjével, Balla Lászlóval szeretnék megosztani. Valóban nehéz elhinni, hogy a Balla D. Károly vezetése alatt formálódó kárpátaljai magyar irodalom eredményei Balla László vezetői, apai hozzájárulása nélkül jöttek volna létre. Különösen, hogy tudjuk, mekkora fordulat állt be Balla László magyarságszemléletében a kilencvenes évek elején.
    Megkapó az a hang, mellyel az apától való különbözés görcsös erőfeszítéseit említi 1990-ben, a Tisza-parti beszélgetések című gyűjteményben.¹⁰ Elmondja, mennyire vágyott már a kezdet kezdetén, hogy őt jól megkülönböztető stílus jellemezze. Ez azért fontos, mert magyarázatot ad a sokféle formai jellegű kísérletezésére. Magyarázatául szolgál a prózai megjelenés szélsőséges struktúráira. Azt is érezni lehet, hogy a kettős gondolkodás már önmagában is nyomasztó valóságát ez a különbözés vágya hogyan tette csak még bonyolultabbá. És akkor még a megöröklött tehertételt számba se vettük. Azt, hogy az apjának a kárpátaljai magyar irodalom kibontakozása ellen elkövetett tetteivel is szembe kellett néznie. Nemcsak az irodalomszervező Balla D. Károlynak, de az alkotónak is. Miközben pedig „mindig lelki támasza” maradt az apának.¹¹  


  2. A megírhatatlan valóság megközelítése. Szembesülések a prózai művekben
    Elsősorban a téma fölvetésében rejlő tisztázási szándékot kell értékelni abban a prózakísérletében, amely Szembesülés. Fragmentumok egy regény-hiány környezetéből címmel jelent meg 1993-ban.¹² Ebben az írói ötletben Balla D. Károly egy nem létező regényről értekezik. A nem létező mű tárgya az a mindenki által jól ismert súlyos összeütközés, amely Kovács Vilmos és Balla László között zajlott le. Ezt tekinti a szerző olyan témának, amelynek fölvetése számára is megkerülhetetlen. Úgy hiszi, ez a konfliktus mindenki előtt a legapróbb részletekig ismert. Ezért akként kezeli, mintha az olvasmányélményként élne az olvasókban. A Szembesülés szerzője a legvalódibb valóságot fikcióként veti föl, így értekezik arról. Valós művekből is kiemel ezt-azt, s ezáltal növeli az ismert tények elbizonytalanítását. Ugyanakkor ezt abban a színben tünteti föl, mintha csak a tényállás hitelességéért tenné, amit tesz. A szerző a saját életének a fragmentumait is beleszövi ebbe a feltételezetten létező fikcióba.
    A kárpátaljai magyar irodalmi élet részleteiben jártas olvasó számára is rendkívül összekuszált utalásrendszer ez a prózai kísérlet. Ugyanakkor némely pontján még az avatatlanabb érdeklődő is fel tudja ismerni a hivatkozásokat. Ez a valóság és a fikció közti határ egybemosása miatt jön létre. A megértést segíti a Fülszöveg, az Előszó, a Jegyzetek, Utószó, Életrajz és a Werk. És mégis: hiába az eredeti ötlet, hiába a változatos fogalmazásmód, az értekezői stílus karikírozása – maradandó esztétikai élményt nem tud nyújtani. Az óvatos és takarékos véleménymondást amúgy is nehezíti az utalásos szövevény, úgyhogy az olvasónak olyan benyomása támad, mintha csupán a kíváncsiságával játszanának.
    A szerző igyekszik megfeleltetni a görögség kultúrájából jól ismert neveket és a Kárpátalján élő nevesebb személyeket. Így ötvözi szereplőkké azokat. „És Agamemnon megy, gyalogol, félcipőben dagasztja a Veres-kocsma környékének sarát – megy, mert újra szemébe akar nézni a Julis néniknek, hogy biztatást kapjon, s hogy igazságérzetének eltájolódott műszerét újra hozzáigazíthassa a szülőfalu parasztjainak tévedhetetlen iránytűjéhez” – idézi az Utószó írója a feltételezett, a hiányzó regényből.
    Agamemnon és Aigiszthosz összecsapásáról nincs idézet a Szembesülésben, és az erre való utalásokban sincs semmi gúny avagy cinizmus. Nem úgy a fenti részlet családi, származási vonatkozásaiban. (Könnyű felismerni Somogyi Gábor regénybeli viszonyulásait.) Az is világos, hogy a Meghalt Julis néni című szépséges Kovács Vilmos-verset ugyancsak szeretné bevonni ebbe a gondolkodásba. Nehéz eldönteni, hogy a versbeni beszélőnek az elhunythoz fűződő mély érzelmei hogyan segítik az összecsapás mibenlétének a föltárását – de most nem is ez a dolgunk. A szerző a nem létező regény elképzelt „idősíkjait” kívánta illusztrálni ezzel, és amúgy is figyelmeztet, nehogy a megfeleltetésekkel kezdjen bárki is foglalkozni. Tekintsen el ettől, mégha további idézeteket talál is a Holnap is élünkből. Az olvasóban viszont lankadatlanul munkál a kérdés, miért a nagyon is pontos hivatkozás, ha figyelmeztetik, nincs semmi jelentősége. Csak nem humor van ebben a Kovács Vilmos-sorban is, amely a Csillagfénynél című kötetből való? „Meglásd, holnap könnyebb lesz a szó, mely ma kimondhatatlan.”
    A szerző „regény-hiány”-nak mondja a művét, melynek Életrajz című részében ez áll: „[E]rőfeszítésébe telik, amíg elfogadtatja magát mindazokkal, akik apja ellentáborába tartoznak. Sokan a besúgót vagy provokatőrt látják benne, nehezen oldódnak fel iránta. Csak irodalomszervezői ténykedésének első valódi sikerei után kezdik becsülni elkötelezettségét”. Ezen a ponton viszont rendkívüli módon föltámad az olvasói kíváncsiság, vajon miért gondolhatta bárki ezt a besúgót, provokatőrt. Vagy ez is csak játék?
    Balla D. Károly ezt a rövidke művét – az általa megjelölt évszámok tanúsága szerint – már 1980-ban elkezdte írni. Tehát már a pálya legelején felismerhető az az igénye, hogy irodalomszemlélete megfogalmazását a hagyománnyal való szembesüléssel kezdi. Ám ez a szembenézés korántsem tekinti a hagyományt végérvényesen megkövültnek vagy sérthetetlennek. A múlt tisztázásának a szándékán túl, abban mélyen ott gyökerezik a közösség által megfogalmazódott igazság felülbírálatának az igénye is.
    Ekkor még a kárpátaljai magyar irodalmi hagyományról nem alakít ki végérvényes, markáns véleményt. Ám a későbbi munkái után ítélve, valószínűsíthető, hogy mindig is hitt a kétféle igazság létezésében. Vagyis abban, hogy mind a Kovács Vilmosék, mind a Balla Lászlóék vallotta létigazság ugyanúgy érvényes lehet a fennmaradás szempontjából.
    Balla D. Károly érdeklődése a valóság mibenléte iránt nyilván nem a keresztényi teológia értelmében vett igazság – egyenlő valóság evidenciájából fakad. Ezt ugyancsak a későbbi munkái bizonyítják. Így csak még jobban megerősödik az olvasó abban a hitében, hogy egy valóban szuverén gondolkodóval állunk szemben. Olyan emberrel, aki mindig is szerette volna elkerülni, hogy „a dolgok közvetlensége” és gondolatai közé „kész struktúrák férkőzzenek”¹³. Ám az, hogy Michelangelo Antonioni: Nagyítás című filmjének van köze a valóság megfoghatóságáról alkotott véleményéhez, azt ő maga is bizonyítja. „[H]a az embernyivé nagyított halál / egy fényképen hirtelen rádtalál / talán gyűlölni fogod a megjátszott szépet / halk igen helyett kimondod a lázadó nemet / s kikiáltod a fikció teljes jogát / minden kifundált ráció felett” – írja a Michelangelo Antonioni: Nagyítás (egy film impressziója) című korai versében.
    A Nagyítás által fölvetett valóságprobléma utángondolását szövi bele a Sándor utazásai című, több elbeszélést és egy kisregényt egybefogó prózakönyvébe. A hajó megy tovább című részben ez epizódértéket kap, és evvel kötődik a Valahol tűz van című színpadi novellához. Ez utóbbi ugyancsak ebben a kötetben található. És ennél az írásnál érdemes kicsit megállni. A színpadi jelenet ugyanis teljes egészében arról szól, hogy a valóságként elgondolt világ a művészetben milyen közel áll a fikcióhoz, sőt néha teljes egészében fölcserélhető a kettő.
    A Valahol tűz van valóságát teljes egészében fölkavarja egy elképzelt világ igazsága. Ez az elképzelt világ ugyanis a mindenki által elfogadott valóság ismert tényanyagán nyugszik. A mű főszereplője egy olyan író, akinek az egyik hőse szintén íróként kíván egy világot bemutatni. Hogy az ismert igazság melyik világban él, ez zavaros, kusza lehetőségeket vetne föl. Viszont a mű szerzőjének, Balla D. Károlynak sikerül elbizonytalanítania a „nézőt”. A jelenet végén a színpad közepére kiállított magnóból kiszűrődő szereplői szövegfoszlányok a nézőt arra döbbentik rá, hogy amit látott, az valójában nem is létezik. Viszont a mű zárlata – amikor az elképzelt világ egyik szereplője „hús-vér” emberként jelenik meg a darab végén – újabb átértékelésre készteti a nézőt, és az olvasót.
    Mindez azért érdemel figyelmet, mert ennek a színpadi jelenetnek az ötletét írja tovább a szerző az Élted volt regénye című munkájában, 1998-ban. Ám az előző írásban még társadalmi fontossága volt a valóságalapnak, az 1998-as regényben viszont az ötlet önmagáért való értékét hirdeti a szerző. Az előzőben a harminckét évesen öngyilkosságot elkövetett József Attila tette jelenti a valóság biztos kiindulópontját. Ez a tény biztosítja azt a rögzített alapot, amit semmi sem tud kimozdítani a helyéről. Az Élted volt regényében viszont már sikerül minden valóságos elemnek a bizonyosságát megkérdőjeleznie. Ebben a művében Balla D. Károly még a saját életének közismert tényeit is elbizonytalanítja, miközben mindent elkövet, hogy a kitalált történet egyes eseményeit az olvasó rá vonatkoztassa.
    Ez az irodalmi ötlet sokkal inkább egy szellemi rejtvénynek kíván megfelelni, mintsem egy regény önálló világa által biztosított esztétikai élménynek. Az Élted volt regénye című könyv első része egy író foglalatosságáról számol be. Egy ismeretlen szerző által küldött kézirat rendezését kísérhetjük figyelemmel, ami egy rejtjelezett titok felfedéséhez hasonlít. Amikor megoldódik a titok, amikor egybeáll végre az Ákos regénye című rész, és megismerkedünk vele, a kéziratot összeállító író tovább mondja az Ákos regénye által fölzaklatott magánéletét. Ezekben a rövid részekben azt sugalmazza, hogy ő, az író, aki a megkapott kéziratot összeállította, valójában Ákos. Vagyis, ezt hiszi. Ezáltal olyan események kikövetkeztetését szeretné elérni az olvasóban, amelyekből azt kellene látnia, hogy ő, az író, tudathasadásos ember. Az Ákos regényé-nek „ismeretlen” szerzője általi reflektálások és a kéziratrendező író története számos helyen azt igyekszik sugalmazni, hogy a könyv narrátora, írója, ismeretlen szerzője maga Balla D. Károly. Ugyanakkor számos helyen tagadja is ezt.
    Cséka György a Szerkezet – regény nélkül, avagy a pucér király című elemzésében pontosan és érzékletesen mutat rá arra a szerzői elképzelésre, hogy Balla D. Károly „szerkeszt, tervez, kombinál”, „de nem ír (mert megspórolja a regényművészet művészi részét, s ezáltal a technikait is)”¹⁴. A kritikus már a mottóul választott két idézettel is frappánsan rátapint az Élted volt regénye lényegére. (Jules Renard: „Nincs olyan, hogy egyfelől a forma, másfelől a tar-talom. A rossz stílus tökéletlen gondolkodás”. Paul Valery: „Sokan majmolják a modernség külsőségeit, anélkül, hogy értenék szükségességét”.) Ebben a könyvben a szerző már nem elégszik meg a fikció és a valóság hagyományos tapasztalatának a felfüggesztésével. Egy olyan „pszeudoszerkezetet”¹⁵, „tákolmányt” mutat be, amelyből szinte teljes egészében kipárolta az életanyagot. Van értékelő, aki a könyv elején a kárpátaljai levélküldemények és csomagok jellegzetességeit bemutató oldalakat szociografikus leírásnak látja. Tarján Tamás is szociorajznak mondja az ukrán-magyar szomszédság kishatárforgalmára utaló mondatokat, „a bele- és ráragadt egzisztenciákkal”¹⁶. Ennek ellenére úgy érzi az olvasó, hogy ez a könyv nem vet föl semmiféle életgondot. Hacsak a Balla D. Károly személyére vonatkoztatható fikciót nem tekintjük annak. Mert ha a Kovács Vilmos – Balla László egymással szembenálló kisebbségi magyarságszemléletének egész Kárpátalját megosztó hatását beleolvassuk ebbe a könyvbe, akkor valóban fontos gondot vet föl az írás. Ám ez rendkívül messzire esik az Élted volt regényének valóságosan létrehozott világától. Viszont a gondolat fölvetése erősen rávilágít a Balla D. Károly szépírói munkáit befogadó magatartás buktatójára.
    A Szembesülés. Fragmentumok egy regény-hiány környezetéből című prózakísérlet kárpátaljai létgondja tehát még nem talált megoldásra. A valóság hiába lett fikció, a fikcióban hiába sejtettük a valóság igazságát, a tudat hiába hasadt meg, és a megszámlálhatatlan utalás sem tudott többet mondani, mint amit az olvasó maga is megtapasztalt. Erre utal Kovács Imre Attila értékelése is, amikor az Élted volt regényével kapcsolatban egy technikai kérdést tisztáz.¹⁷ Azt mondja, hogy egy topológiai furcsaság, az önmagába visszatérő alagút gondolata képezi a könyv lényegét, szerkezetét. Vagyis nem az életanyag és létgond „rendező nyugtalansága” szervezi önálló minőséggé a művet, művé a tapasztalatot. A könyvben egy tárgyszerű, vizuális találmányra (Möbius-szalag) szeretne ráépülni az élet, a létezés fölfoghatatlan csodája. Ezáltal olyan benyomása támad az olvasónak, mintha a szerző a művészet autonómiáját külön képzelné el „az életanyag és a belőle kifejlő művészi eszme harmóniájától”.¹⁸ Pedig e kettő egymás nélkül nem is létezik.
    Valóság és fikció, valamint az esztétikum létrehozásának szakmai problémái jellemzik az 1993-as Karnyújtásnyira című kötet novelláit is, a 2002-es Világvégét pedig már teljes egészében ez formálja egésszé. A korábbi kötet értékeinek kétségessége nem visz közelebb a Világvége szerteágazó megszólalási kísérleteihez, ám Sütő Andrásnak a nagyapjától tanult ars poeticája segítheti mindkét kötet megértését, sőt az Élted volt regényére is visszautal. Ezek szerint nem a költői kiagyaltsághoz kell ragasztani valóságelemeket, hanem a valóságot kell költői magasságba emelni.¹⁹ Mintha e tanulság második részét tartotta volna szem előtt a szerző az 1993-as válogatásnál, de hogy abban milyen mértékben sikerült a valóságot költői magasságba emelnie, azt a Világvége jól megmagyarázza. Ide a szerző két korábbi, sikerültebb novelláját átdolgozva és egymásba ötvözve vette fel. Így a Karnyújtásnyira címűt és A semmi cseppjeit ez utóbbi cím alatt és filmnovellaként lehet újraolvasni. Ebben a különféle és sok vágással előállított és megidézett titok segíti az érdeklődés fenntartását. És mégsem ez, avagy a Vendéglő a dilis Palikához című nyújt maradandóbb élményt, hanem az, amelyben nem érezni kiötöltséget, túlbonyolítást, amelyben nem kirívóak a szerzői-szerkesztői beavatkozások. Ezekhez képest ezért lehet gazdagabb és színesebb Az utolsó híd című írás, egy kisebbségi íróházaspár olaszországi útjáról szóló „beszámoló”. Ugyanis nincs meddő remekmű, amint arra Márai Sándor figyelmeztet. A „nevelői szerep” bármennyire veszélyezteti a művet, azt vállalni kell, mert nélküle „félelmesen közömbös és meddő marad” az alkotás.²⁰
    A megírhatatlan valóság tehát, mint létgond a fentebb vázolt szembesülések kárpátaljai sajátosságaival kezdődött és látszólag írástechnikai problémává alakult. De ez csak a látszat. Mert a Karnyújtásnyira című kötet, de még inkább a Valahol tűz van szerzőjének valóság- és irodalomszemléletében olyan esztétikum formálódott több-kevesebb sikerrel, amelyben a kárpátaljai magyar jellegzetességek nem zavartak. Viszont a 2002-es könyvben ezek már csak nyomokban, motívumaikban fordulnak elő imitt-amott. Itt már olyan esztétikai tárgy létrehozására utaló szándékot lehet felfedezni, amelyben valamiféle „egyetemesebb igazságoknak” kellene megvillanniuk. Alföldy Jenő szavai szerint Balla D. Károly a Világvége című könyvében „[a]z egyéni életérzést nem csupán a nemzetiségi helyzetben élő magyarok jelképének tekinti, hanem a világon bárhol élő ember esélyeit is mérlegeli benne”²¹. Ezt a meglátást valóban igazolni tudja például A tizedik című novella távlata.²²
    Ennek az írásnak a magva Azok a prések, istenem címmel már 1998-ban megjelent. Egy magára maradt vidéki könyvtárosnő és egy szerszámok, műhely nélküli könyvkötő megismerkedéséről szólt, felvillantva a házasság lehetőségét. A közös élet, a családteremtés, az értelmes munka, valamint a jobb életkörülmények lehetősége formálódott benne, és így akár a Karnyújtásnyira, vagy a Valahol tűz van világát is gazdagíthatta volna. De a Világvége novellavilágába, az együtt is és külön-külön is értelmezhető-érthető darabok közé már egy másik kerettel kerül. Ez a keret arról szól, hogy a szerszámok és műhely nélküli könyvkötőnek munkát a kisváros rabbija kínál, aki a könyvtárrá átalakított zsinagóga épületében fogadja a férfit. Az olvasó megtudja, hogy egyetlen ember hiánya miatt lett könyvtárrá a zsinagóga. Egyetlen, egy tizedik ember hiányzik ahhoz, hogy az újra eredeti funkciójába kerüljön. A rabbi tapintatos kérdéseiből kiderül, hősünk hovatartozása önmaga előtt is tisztázatlan, de elgondolkodhat azon, miért épp őt kérik föl a könyvek felújítására. A megbeszélésük után, amint a rabbi lépeget a lépcsőn fölfelé, épp tíz lépcsőfokot számol össze. Tehát az önazonosság kérdése körüli jellegzetességek és a metaforizálódó számbeli kiteljesedés ugyancsak egy létrehívható-visszaszerezhető életminőségre utaló jelek. És a távlatnak épp ez a megformáltsága minősül át nevelői szereppé, ami különös megvilágításba helyezi a már csak nyomokban, motívumaiban jelenlévő másféle sajátságokat.²³
    A 2002-es novelláskötet tanulságai szerint a létgond esztétikai minőségben való föltárulásának egyedüli érvényességével Balla D. Károly valószínűleg mindig is tisztában volt. Csak aztán a megváltozott világrend és egzisztencia az irodalomszemlélet változását is előidézte. Nemcsak a prózai művekben észlelni ezt. Költészete talán még a prózájánál is kirívóbban mutatja, hogy az érték súlyát a szemléleti igazodás akkor sem tudja növelni, még ha tökéletesen meg is valósul abban valamelyik új irodalomelméleti tétel.

Jegyzetek:

¹ Vö.: Miklós Elemér: Tisza-parti beszélgetések. Vásárosnaményi Városi Könyvtár, 1990., 44-45.

² Uo., 40.

³ Uo.

⁴ Görömbei András: A kárpátaljai magyar irodalom fő sajátosságai. In Létértelmezések. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1999.,190.

⁵ Németh László: Az Ady-pör. In: N. L.: Két nemzedék. Magvető és Szépirodalmi Kiadó, 1970., 25.

⁶ A kifejezést Görömbei András: A gondolkodó Ady című tanulmánya alapján használom. In: G. A.: Létértelmezések. I.m., 9.

⁷ Pécsi Györgyi: Mi vész el az egységben? Kortárs, 2000/10-11., 103-104.

⁸ Talán az sem véletlen, hogy Balla D. Károlynak 2000-ben József Attila-díjat úgy adományoztak, mint „a Kárpáti Igaz Szó szépirodalmi rovata szerkesztőjének”. Magyar Írószövetség tájékoztatója. 2000., IV., 3. Ezt – hogy a József Attila-díjat a Kárpáti Igaz Szó szépirodalmi rovata szerkesztőjeként végzett munkájáért érdemelte volna ki –, Balla D. Károly cáfolja. Vö.: Mégis, kinek a státusa? Beszélő, 2001/9.

⁹ Lendület. A József Attila Irodalmi Stúdió közleményei címmel hónapról hónapra éveken át rendszeresen, egyenletes színvonalon jelent meg szépirodalmi és kulturális anyag kárpátaljai alkotóktól. A Kárpáti Igaz Szóból kivágható és összeilleszthető módon tördelt anyag jól pótolta a Kárpátalján 1989-ig hiányzó irodalmi folyóiratot. (Egyébként az 1989-ben beindított Hatodik Síp című irodalmi folyóirat létrehozása is Balla D. Károly érdeme.)

¹⁰ Miklós Elemér, I.m.

¹¹ Vö.: Balla László: Szegény ember vízzel főz. Életem: a Kárpáti Igaz Szó. Visszaemlékezések, 1947-1987, PoliPrint, Ungvár, 2002., 234.

¹² A Szembesülés B. D. K.: Karnyújtásnyira című kötetében jelent meg. Galéria Kiadó, Ungvár-Budapest, 1993.

¹³ Balla D. Károly: Nem bántam, ha eltévedtem. Napút, 1999/9., 7.

¹⁴ „A ‘király meztelen’ tökéletes metaforája az egész regénynek, a könyv felfokozott, be nem teljesülő ambícióinak. Az Élted volt regényében a regényművészet csupán a technikára, a fogásokra, trükkökre redukálódik. Írója feltételezi, bármilyen anyagot bármilyen technikával össze lehet illeszteni, hogy létezhet technikától elkülönült anyag, jelentés, s hogy egy meglehetősen alacsony szintű technikai és kombináló készség elég a regényíráshoz. A könyv öncélú, jelentés és értelem nélküli pszeudoszerkezet, tákolmány. Valódi anyag, koncepció nélkül.” – Cséka György: Szerkezet – regény nélkül, avagy a pucér király (Balla D. Károly: Élted volt regé-nye). In: Szépirodalmi Figyelő, 1999/I., 77-78.

¹⁵ Uo.

¹⁶ Tarján Tamás: B. D. K.: Élted Volt regénye. Kortárs, 1999/8., 111.

¹⁷ „Az Élted volt regényé-nek működési elve John Barth: Bolyongás az elvarázsolt kastélyban című könyvének ötletére emlékeztet. Barth kivágat az olvasójával egy papírszeletet, megcsavartatja és a két végénél összeragasztatja (Möbius-szalag), majd az így végtelenített papírcsíkra írt mondatot (volt egyszer egy elbeszélés, amely arról szólt, hogy volt egyszer egy elbeszélés, amely...) (...) Balla D. mindent elkövet, hogy észrevétesse a topológiai furcsaságot irodalmilag hasznosító eljárást: Ákos rajza (önmagába visszatérő alagút, amelyben az idő is körbejár, benne a lény, akit eltorzított a tér görbülete, s egyszerre látni minden oldalról stb.) majdnem súlykolja az összefüggést.” – Kovács Imre Attila: A nimzoindiai védelem. Pánsíp, 1999/24., 13.

¹⁸ Vö.: Görömbei András: Németh László irodalomszemléletének fő vonásai. In: Létértelmezések. I.m., 89.

¹⁹ Vö.: Sütő András: Önéletrajz helyett, 1963. Idézi Máriás József: „Művedben lélegzik a lét reménye” Hitel, 2002/6., 56.

²⁰ Márai Sándor: Az író és a nemzetnevelés. In: XX. századi esszék az irodalomról. Válogatta, szerkesztette: Görömbei András. Debrecen, 1998., 99-100.

²¹ Alföldy Jenő: Megvilágosodások. Új Könyvpiac, 2002/9.

²² A szerző ezzel a novellájával 1999-ben a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület rövidpróza-pályázatának első díját nyerte el.

²³ Alföldy Jenő azt írja recenziójában, őt jó érzés tölti el, „hogy az egzisztenciális megvilágosodás határszituációit – mint valami kimerevített filmkockákat – a magyar nemzetiségi sors hiteles dokumentálásának szolgálatába állítja” a szerző, aki „napjaink egyik legtehetségesebb írója”. E novellák többsége ugyanis valóban a filmművészetben alkalmazott vágástechnikák szerint épülnek fel, ám az, hogy ezek az írások „a magyar nemzetiségi sors hiteles dokumentálásának a szolgálatába” állnának, ellentmond a szerző törekvéseinek, amint arról később még részletesen fogok szólni. Ugyanis mind a szolgálat, mind a dokumentálás ebben az új irodalomszemléletben csak mint cél, úgy jelenhet meg, Balla D. Károly pedig már a Valahol tűz van c. kötete utáni években lassan kezdett eltávolodni ettől. Ő Kassákot idézi minduntalan, hogy az írásnak oka van, nem célja. Ezért sokkal inkább „a világon bárhol élő ember esélyei” nőhetnek meg ezekben az írásokban, és kevéssé lesznek alkalmasak arra, hogy „a nemzetiségi helyzetben élő magyarok jelképének” tekintse őket az olvasó. Ezt igazolja S Varga Pál tudományos alapvetése is: A nemzet mint szimbolikus értelemvilág. Az idézetek Alföldy Jenő.: Megvilágosodások c. recenziójából valók., I.m.

---

  3. A régi költői létgond felszámolásának szükségességéről
    Hiába az irodalomszemléleti változás, Balla D. Károly erényei a költészetben is változatlan minőségű műveket hoznak létre. Ahogy a korábbi versek személyesebb beszédmódjának is megvoltak a maga értékei s korlátai, a későbbi, személytelenebb formák sem tudnak azokon túllépni. Nincsenek jelek, hogy belső igényből történhetett volna ez a szemléleti irányváltás. A közéleti esszéi és az irodalomtörténeti jellegű írásai ugyancsak azt mutatják, hogy a megváltozott társadalmi és közösségi berendezkedés formálta át a személyiség világlátását.
    Ám a dolog korántsem ilyen egyszerű. Hiába az a gondolat, hogy a közösségi gondok műbeli megjelenése nem idézhet elő minőséggyarapodást, mint ahogyan annak tudatos kiiktatása sem javít a mű esztétikai értékén; hiába az a gondolat, hogy a beszédmód személyesebb és személytelenebb változata nem áll egymással szemben, az csak más-másféle jelleget kölcsönöz a lírai énnek¹. Balla D. Károly a kárpátaljai magyar költészetről értekezve a közösségi gond műbeli jelenlétét már-már vízválasztónak tekinti. Úgy hiszi, az kétféle világot, kétféle világlátást eredményez, és az egyik provincializmushoz vezet, a másik pedig felemelkedést, általánosabb esztétikai értéket hoz.
    Mindezt csak az értekező írásaiban veti föl ilyen élesen, a költői gyakorlata mást mutat. A Halott madárral című, válogatott verseit tartalmazó kötete húsz év költői anyaga. A versek keletkezési idő szerint sorjáznak a válogatásban. Pontosabban: időrend, és egy másik, egy nehezebben értelmezhető szerzői-szerkesztői szándék alapján jön létre itt a kilenc fejezet. Az Árokszélen című, 1996-os kötet szerkesztési tanulságait és a Halott madárral elképzeléseit összehasonlítva körvonalazódik ez. Úgy tűnik fel, hogy egy többszólamú költői anyag meglétét szeretné sugalmazni ez a szerkesztői munka. Jó, hogy csak a tartalomban vannak egyértelműen különválasztva az egyes ciklusok, azokban ugyanis alig-alig érzékelhetők a különálló szólamok. Ez a válogatás sokkal inkább értelmezhető az irodalomszemléleti változás szerint. Majdhogynem illusztrálja azt. Ennek alapján pedig arra enged következtetni, hogy a korábbi közösségi létgondokat fölvető költeményekkel párhuzamosan egy másfajta léttapasztalatnak is birtokában volt e szerző. A Halott madárral ezért kevésbé összegzően hat, sokkal inkább egy átmeneti állapot benyomását kelti.
    Az újabb versekben a beszélő kerüli a közösségi bensőségben megfogant őszinteséget. Ezekkel szemben egészen más gondolkodásról számolnak be azok a költemények, amelyekben a beszélő a kisebbségi létprobléma legmélyebb fájdalmairól tudósít. Itt még a szerző egyértelműen úgy tekint a közösségére – amely a kárpátaljai magyarságot jelenti elsősorban –, hogy mindig annak sorsváltozásai alakítják az egyén, az ő boldogulását. De korántsem a bezárkózást hirdeti. Elsőként szólal meg például az erdélyi faluromboló terv meghirdetése idején a Székelykapu című képversével, de a magyar történelem távlatát ugyancsak igényli. Ezért születhetett meg például a Széchenyi című költeménye, vagy az [E]sztergom. Szinte minden kár-pátaljai költőtársának ajánl egy verset, de a történelmi hely, a szülőföld, mint haza ugyancsak mélyen megérinti. Ezért a megszólalás bensőséges őszintesége a Tövisek közt című költeményét a kárpátaljai magyar líra legjobb darabjai közé emeli.

szél el ne hordja

eső el ne mossa

tenger magába ne nyalogassa

ezt a hazák közé ijesztett ölelésnyi földet

melyet fölvert

gyökerét virágok közé fúrva

az ibolyánál szívósabb dudva

ahol tövisek közt mi is élünk

meg- és elhasonulva

ahol fölveti a dac fejünket

majd mellünkre horgasztja szégyen vagy alázat

ahol szögesdrót-szigorú határait

fejünk fölött elrángatta a század

ahol jeltelen betoncsík tekereg mára

hol őseink jöttenek lelni új hazára

s ahol a fenyőkön fésült szelek még rebegik

					Verecke
					Verecke
Szülőföld
	ibolyányi
		ölelésnyi
			töredék hazácska

     A költemény mottója Illyés Gyula: Magyarok című költeményéből való, és ezzel csak még jobban hangsúlyozódik a szétszakítottság mélységes igazságtalansága. A „haza a magasban” meghirdetőjéhez kíván csatlakozni, és ezt gondolja tovább a Hittel higgyem című szonettkoszorú is. „Részek között tudjak bölcs egészet” – olvashatjuk a tizennegyedik részben, de a tizedik, a Fohász mellékcímű versben hallható a lehető legtisztábban ez a költői hang.

Szerelmem, add, e sors legyen enyém:

otthont találjak hontalan hazában,

a rét füve alám simuljon lágyan;

előttem út: a kő legyen kemény.

Az asztalunkra jusson friss kenyér,

és szép szó lakjon itt velünk e házban.

Fiúnk-leányunk hogyha fekszik lázban,

a homlokuk borítsa hűs tenyér.

És add: ha kell, hát felszegjem fejem,

ne féljem torz, hazárd hatalmak öklét.

Egy fényes szikra itt legyen velem

    Jól érezhető ezekben a költeményekben, hogy az emberlét kiteljesedését, magát a létezés értelmét miféle értékekben látja a beszélő. Nyilvánvaló, hogy számára a bensőséges otthonvilág jelenti a legalapvetőbb szabadságformát. Ám ez a gondolkodás nem áll meg a személyes érdekeltségeknél, még ha személyes jellegű beszéd alakítja is. Ahogyan A ló című szerepversében sem csupán az egyén szabadságkorlátozásáról beszél a kipányvázott állat. „Egyetlen szó sincs ebben a versben a kárpátaljai magyarságról, a vers ‘mértana’ mégis egyértelművé teszi, hogy mindenfajta kiszolgáltatottság, bezártság pusztítását mutatja, s ezen belül nyomatékkal érezzük benne a kárpátaljai magyarság távlattalanságát, elviselhetetlen bezártságát.”² Ennek kapcsán az olvasóban természetesen villan föl Ady Endre: Lelkek a pányván című verse, de még egy távolabbi assziciációt sem tud elűzni magától. Ha nem is közvetlenül A ló című vers mögött, de alig messzebb tőle ködlik fel Az eltévedt lovas szelleme, ebből kifolyólag pedig az Új s új lovat is feldereng, ha belegondolunk a huszadik századi magyar sorstragédiába.
    Hogy Ady Endrének az egyik legmegrázóbb erejű magyarságversét, valamint a másik, létfilozófiai imádságát is kapcsolatba hozom egy ilyen kisebbségi létgond megjelenítésével, azt épp Balla D. Károly szemléletváltása magyarázza. A fönt idézett Tövisek közt, Fohász, valamint A ló című költemények által felébresztett aggodalmak mellé természetes módon állnak oda ezek az óriási Ady-versek. Ellenben félő, hogy épp az irodalomszemléleti változás miatt, az elbizonytalanítás, az elhiteltelenítés fölvállalt „programja” hamarosan ki fogja kezdeni ezeknek a Balla D.-verseknek az egyértelműségét, tisztaságát. Ha a szerző megszünteti, illetve kicseréli az egész költészeti környezetét – a versek hatóereje szükségszerűen módosulni fog. Bár az egész eddigi életmű a folytonos újraközlésekre, átszerkesztésekre³, szövegbeli módosításokra, hangsúlyeltolásokra épül, mégsem lehet érdektelen erre is odafigyelni, hiszen a költői világ legalapvetőbb megítélését érinti ez a változás.
    Ugyancsak erre figyelmeztet a Halott madárral című gyűjteményes kötet egyik legdöbbenetesebb „módosítása”: a Miközben délután című verse. Előző könyvében és más válogatásban is Balla D. Károly e költeményt Csoóri Sándornak ajánlva jelentette meg. Ebben a válogatásban pedig a régi ajánlást már a következőre cserélte: Egy költőnek, aki már nem az. Sem a verscímen, sem a költemény szövegén nincs semmi módosítás, így az olvasó csak ámul: mi végre...?
    Hogy nem esztétikai szempontok vezérelték a szerzőt, egészen bizonyos. Sokkal inkább egy nagyon megkésett csatlakozási szándékról tudósít ez a „kiigazítás”. Mintha Balla D. Károlynak csak utólag lett volna módja tájékozódni a tíz évvel ezelőtt kitört fantomháborúról, mintha csak utólag állna módjában hitet tenni. A Csoóri Sándort támadó csaknem kétszáz cikk közül azt juttatja az olvasó eszébe, amelyik a végén már múlt időben beszél a költőről. Balla D. Károlynak a kultúrpolitikát és társadalompolitikát érintő véleménynyilvánításáról majd az irodalomtörténeti jellegű írásainál szólok, most költészetének a posztmodern kánonhoz való átrendezését figyeljük.
    Ha látni szeretnénk, hogy a korábban biztos nézőpontú költői személyiséget hogyan sikerül átszabnia a posztmodern kánon normarendszerébe is beilleszthető lírai énné, akkor az előző kötethez érdemes visszalépni⁴. Az Árokszélen című versválogatásban van egy ciklus, amely szonetteket sorakoztat föl. Abban szinte észrevétlenül siklik át a Hittel higgyem szonettkoszorú fönt emlegetett beszélője egy bizonytalanabb világba. A Tíz nyári és őszi szonettben egyre több és több megfoghatatlan értéket jelöl meg a lírai én, mint tájékozódási pontot. Homályos erkölcsi és etikai utalások vannak itt, fenntartások fogalmazódnak meg ezekkel kapcsolatban. Ez gondolati líra még, de a korábbi költői világ támpontjai eltűntek, a változó érzelmeket és hangulatokat a csiszolt forma tartja egyben.
    Egy másik ciklusban viszont már minden tekintetben fölbomlik a korábbi egység. Ezért a Nincsen már oldás költeményei rendkívül felemás érzelmeket váltanak ki az olvasóból. Inkább a bizonytalanság és az érthetetlenség elutasítását, mintsem esztétikai többletet lehet érzékelni. Nem véletlen, hogy a szerző épp ezt a ciklust fejleszti fel, és színpadi jelenetet ír belőle később. Ezek a szövegek még arra is rámutatnak, hogy a szerzőt már 1992-ben foglalkoztatták hasonló gondok, hiszen a Permutációk (1992) című színpadi jelenetből nőttek ki. Így a Bójasor címmel, 2000-ben megjelentetett színpadi játék már az összes korábbi tudást és tapasztalatot felsorakoztatja. A Bójasorban az ismert költemények és az 1992-es színpadi szövegek úgy mosódnak össze, hogy azokat a következő „szereplők” szájába adja a szerző: Melinda, Hamlet, Püthia, Apolló, Júlia, Ádám, sőt még az Igazgatónak mondott szereplőnek is jut egy Balla D.-vers. Mégpedig az, amelyiket utólag Vári Fábián Lászlónak ajánlott.
    Az olvasó azt mondja, hogy a költői szerep átalakult megítéléséről ad számot a szerző. Most már a szerepet elsősorban alakításnak tekinti, a színházi világ részeként, meg egy kicsit megjátszott, mesterkélt magatartásnak. Színház az egész világ? Ezzel együtt természetesen a korábbi költői létgond is minőségi változásokon megy keresztül. Ebben a szerzői szemléletben már csak a nyelvi gond a létező gond. A szerepnek az a jelentése, mely a funkcióra, rendeltetésre, egy vállalt dolog hivatásszerű szolgálatára vonatkozna – elveszett. Hol vannak már Ratkó József sorai: „Vállaltam olyan csoda dolgot, / amire senki se kért. / Énekelek melegebb fényű, / romlatlan csillagokért”.
    Új személyek kelnek életre: Bodolay Klára és Alla Bilo-Rak. „Ők” még nagyon fiatalok, de úgy néz ki, velük a szerző meg tudja oldani a legalapvetőbb problémáit: a valóság és fikció, a tudathasadás és személyiségformálódás, valamint az alanyiság költői kérdéseit. Ám, ami normatörő kreativitásként szeretné föltüntetni magát, azon látszik, hogy valójában a posztmodern normaelvárás teljesítése. Milyen messze vagyunk az „én lelkes Eggyé így szaporodom” létfilozófiájától, a „közös ihlet” töredék hazácskát megtartó megidézésétől.⁵

Jegyzetek:

¹ Vö.: Görömbei András: A poétikai én változása Csoóri Sándor költészetében. In: Studia Litteraria. Tomus XXXV., Debrecen, 1997., 25.

² Görömbei András: Kisebbségi magyar irodalmak. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1997., 327.

³ A szerkesztetlen lényeg kihívása címmel már vizsgáltam Balla D. Károlynak a szerkesztésen alapuló életműépítkezését. In: Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen. Görömbei András szerk.

⁴ „Részek között tudjak bölcs egészet” címmel már megjelent egy ide vonatkozó kötetelemző írásom. Abban az Árokszélen egész szerkezetét vizsgálom. Hitel, 1998/6.

⁵ Balla D. Károly költészetével kapcsolatban szólni kell a szerzőnek a költői formák iránti vonzódásáról. Legotthonosabban a szabadversek és a szonettek formavilágában mozog, az időmértékes verselésben, szereti a jambikus hullámzást. Épp ezért van az olvasónak egy olyan érzése, mintha a többi, a legkülönfélébb egyéb formai megoldások „fölmutatása” inkább az irodalomszervező, a kisebbségi irodalom „gazdagságát” reprezentálni szándékozó irodalompolitikus tudatos munkája lenne. Ezt némiképp magyarázza a hosszú stúdiós munkálkodása is, valamint az a vállalkozása, ami a képversek terén tapasztalható. Az Árokszélenben több mint egy tucat képverset mutat föl egyetlen ciklusba összefogva – meglehetősen kétséges esztétikai eredményt érve el velük. Erre a szerző önmaga utal. Az 1996-os, válogatott verseket tartalmazó kötetbe fölvett képverseire is gondolva ugyanis 2000-ben a következőket mondja: „[ö]ntudatos kárpátaljai alkotó nem foglalkozik szöveg-montírozással, hangköltészettel vagy vizuális költészettel (ha ‘képverset’ olykor ír is, az mindig jól olvasható – néha még rímel is!...)” (Vö.: A hontalanság metaforái, 216.) Kárpátaljai viszonylatban azt az egy-két próbálkozást leszámítva, amely elvétve fordult elő az elmúlt évtizedek alatt, csak B. D. K. képversei jelentenek ilyen irányú „gazdagodást”, hát nyilván főként önmagára gondol, nyilván ezt az útkeresését is felülbírálja a kritikájával. (A Karnyújtásnyira kötet hátsó borítóján látható képverse egyébként ritmusos szöveget rejt magába, rímel is, szójátékra épül.)
    Ír félszonettet, reciprok szonettet, rímtelen, hiányos és álszonettet. A szóhangsúlyra épülő, ütemes, magyaros verselés csak elvétve fordul elő nála – ennek egyik szép példája a Kalász Mártonnak ajánlott Indulások című költeménye (ez az álszonett). Kárpátalján elsőként ő jelentkezik a ballade ófrancia versalakzatával. A Cipőmre vastagon Takáts Gyulának ajánlott, és A szorongás balladája című, villoni magyaros ajánlású költeményei a klasszikus forma felelevenítésével készültek. Ám az „előírt” két vagy három rím helyett B. D. K. gazdagít e téren, s a négysoros Ajánlás helyett is mind a két versben nyolc-nyolc sort engedélyez magának. Az első versben a refrén megtartja a hagyományt: egy sorral zár minden esetben, ám A szorongás balladájában már kétsorosra módosítja a szerző ezt a kikristályosodott formát.

---

  4. A posztmodern kárpátaljai programjának az előkészítése
    Balla D. Károly irodalomszemléletének a változása azért kelt figyelmet, mert az egy új iránykijelölő program is, amit a kárpátaljai magyar irodalom vezéregyénisége hirdetett meg. A hontalanság metaforái című könyve tartalmazza ezt a programot. Ez az összeállítás nagyobb érdeklődésre is számot tart, ugyanis e kisebbség irodalmát ilyen éles hangú bírálat eddig még nem érte.
    Az érdeklődés úgy fordult a meghirdetett szemléletváltás felé, hogy azt a kárpátaljai magyar irodalom vezérképviselője teszi közzé, mégpedig a régió literatúrájának a kiteljesedése érdekében. Az egyik legszembeötlőbb furcsasága pedig éppen abban áll, hogy tagadja a kisebbségi közösségi szellem irodalomban való megjelenésének a szükségszerűségét. Tagadja a kisebbségi közösségi létgondok irodalmi vállalását. Ami által a szerző megteremtette a Balla D. Károly nevet, azt most igyekszik elhagyni, levetni, úgy, mint elavult és idejétmúlt kötöttséget hátrahagyni. Ami által irodalomszervezőként Kárpátalján mindenki elfogadta és elismerte ténykedésének a hasznosságát, azt most hátrahúzó erőként jelöli meg. A zászlót, amit fölhúzott, amely maga köré vonzotta az alkotótársakat, most letekeri, és az egybegyűltek közösségszemléletének a felülbírálatát szorgalmazza. Hogy mennyire új és szabad ez a program, azt érdemes részletesen megvizsgálni, ám ennek az előzményei úgyszintén szót kérnek.
    Balla D. Károly irodalomszemléletének az a vonása, amely a saját műveinek a látszólagos alábecsülésében nyilvánult meg, a változás meghirdetése után igazi teret kap. Amit most „iróniába oltott illedelmes cinizmus”-nak ¹ mond, annak nyomai már a kilencvenes évek elején megtalálhatóak.
    Az említett Tisza-parti beszélgetésekben mondja, hogy prózai munkái „nem igazán sikerültek”, nem mutatnak fel „valami komolyabb nívót” ². Ám ez nem sokat jelent: változatlan szorgalommal írja az elbeszéléseket, novellákat. Az Élted volt regényé-ben pedig, amikor a narrátor-szerző a „középrossz versek”-et elemzi, az irónia elhajlásában érezni, hogy kinek a verseire céloz. A szerző sejteti, hogy ő akár egyetlen szókapcsolatból is megérzi, kire vall a szófűzés hangulata. A regénybeli „rejtvényfejtő” szerző már a legegyszerűbb szókapcsolatokból rá tud érezni, hogy kitől való az idézet. Például az „e bús játszmavégen”-t adysnak találja, a „Hull a Semmi”-ben pedig József Attilát véli fölfedezni. Ezért a „Talán még várhat agg korok erénye / ahol már készül élted volt regénye” föllelt sorokkal szinte sugalmazza az olvasónak: ezek bizony Balla D. Károly jambusai. Aki az Élted volt regénye előtt figyelmesen olvasta a szerző verseit, könnyen ráismer a kilencvenes években íródott szonettjeire, jambikus kötöttségű költeményeinek a hangulatára. Azokra, amelyekben homályos erkölcsi, etikai fenntartásaival hozakodik elő. Szinte incselkedik, hogy gondolkodjon el az olvasó, és mondja ki: hát ezek valóban középrossz versek.
    Az sem véletlen, hogy az Élted volt regényében újra meg újra fölbukkan a kérdés, hogy mi a jó és mi a rossz műalkotás. Ez már része az irodalmi egzisztenciaváltásnak, amit pedig az irodalomszemlélet módosítása fog megalapozni. Amikor tehát Balla D. Károly kész az „új” irányváltásra, s a groteszk, az irónia, a cinizmus felértékelődésnek örvend, a műveiben föllelhető jegyek már bizonyítják is: ez a szerző mindig vonzódott a posztmodernhez, csak a közösségi körülmények nem engedték kibontakozni.
    Hogy mennyire nem új Balla D. Károly új irodalomszemlélete, arra Pécsi Györgyi is rámutatott, sőt meg is jelölte, az honnan vétetett. Elsősorban valóban Tőzsér Árpád és Cs. Gyímesi Éva neve jut az olvasó eszébe, amikor Balla D. kárpátaljai „besorolási” sürgetésével ismerkedik meg ³. Balla D. Károly kifogásait és kívánalmait ugyancsak Pécsi Györgyi fogta egybe: „túlhajtott népiség, provincializmus, az elkötelezett írói szerepbe való belemerevedés, a hagyományok szűken értelmezése, az intellektus hiánya, ‘szűkkeblűség és rövidlátás’, amely a dilettantizmusnak is teret adott, egyáltalán a tagolt irodalom jelenléte és ennek a tagoltságnak a legitimációja stb.; és főként: hagyjon föl az irodalom irodalmon kívüli tényezőkkel” ⁴. Ez tehát a kárpátaljai magyar irodalom huszadik század végi látlelete, és aki mindezt megállapítja, mintha már nem is lenne tagja ennek a „provinciának”. Ezt jól tudja igazolni mind a szépprózája, mind a költészete, vagyis szépírói munkásságának az a része, mely a látszólagos önleértékelő minősítés után alakítja posztmodernné önmagát. (Vö.: „nem igazán jók”, „középrossz versek”.) Van tehát remény a megújulásra, van tehát nívós kezdeményezés. Vegyük észre, hol.
    A korszerű irodalom igényének Kárpátalján Balla D. Károly a legmerészebb megfogalmazója, mondja Pécsi Györgyi ⁵. Ezt azzal lehet kiegészíteni, hogy korábbi önmagához képest is rendkívül éles hangon sürget, bírál, kifogásol és vet el. Ugyancsak Pécsi Györgyi jelzi Balla D. Károly irodalomszemléletének ellentmondásosságát, de amint ő sem kívánta föltárni azt, úgy ez a vizsgálódás is inkább figyel a gondolatok életképességére.
    Az Irodalmunk metaforái című részben a kárpátaljai magyar irodalom egymással szemben álló hagyományértelmezését kívánja hasonlónak látni, illetve „közös nevezőre” hozni. Így a Balla László és a József Attila Stúdió által hirdetett „szovjet magyarok” programját, valamint a Kovács Vilmos, Forrás által kimondott kárpátaljai magyar igazságot, amely a nemzeti hagyományban ismert önmagára, össze kívánja csatolni. Gondolatmenete szerint az „elkötelezettség”-ben föloldódhat az ellentét, mivel mindkét szemlélet a közösség képviseletét tartotta a legfontosabbnak. Így fogalmaz: „A különbség nagyjából annyi, hogy az előbbiek a tupírozott szovjet valóság, az utóbbiak a magyar közösség iránt voltak elkötelezettek” ⁶. Ilyen egyszerű. A közeledést és a feloldódást arra a tényre alapozza, hogy a nyolcvanas évek közepére a szétvert Forrás egykori tagjait a szükség mind a József Attila Stúdióba vitte. Hogy más lehetőség nem volt a számukra, arra nem tér ki a szerző. Arról sem beszél, hogy neki, az irodalomszervezőnek milyen szerepe volt ebben. A Forrás-tagok belépőjét viszont megnevezi: verseikben valóban megjelent a bányászsors, a Béke megéneklése, Majakovszkij alakja.
    Balla D. Károlynak ebben a gondolatmenetében tehát nincs különbség elkötelezettség és elkötelezettség között. Még abban az értelemben sem, hogy az a szerző belső igényéből születik-e meg és magas esztétikai színvonalon válik felismerhetővé, vagy egy-egy érvényesülni kívánó szerző érdekből magára vállalt megnyilvánulása-e, és sokadrangú esztétikai minőségben kínálja magát.
    Amikor pedig a kárpátaljai magyar költők haza-képéről beszél, azt haza-komplexusnak látja. A hontalanság kifejeződésében korántsem a magyarságot ért súlyos igazságtalanság fölemlegetését, fölpanaszolását érzékeli, hanem a költői személyiségek beteges hiányérzetét. Persze a kettő rendkívül közel esik egymáshoz, mégis egy világ választja el őket egymástól. Mivel ebben a kérdésben is mindenkit egy kalap alá vesz – önmagát sem hagyja kívül –, az olvasó érzi, hogy valóban vannak közöttük olyan költők, akik gátlásos módon viszonyulnak a magyarsághoz, a hazához. Ez helyénvaló is, ennek így kell lennie: aki a kárpátaljai magyar közösséget és a haza elveszített bensőségét versképző elemként próbálta hasznosítani a költeményében, annak a tudatalattijában egy másik haza képe dereng – ez pedig betegséghez vezet. Közel kerülhet a tudathasadáshoz.
    Vannak költők Kárpátalján, akiknek elsősorban nem az fáj, hogy nekik nincs hazájuk, hanem az, hogy a nemzeti sajátságaikat egy másik idegenségben szeretnék valakik újrameggyökereztetni. Az a fájdalom forrása, hogy a közösségben élők közül senkinek nincs hazája, hogy Kárpátalja magyarsága közösségként nem érezheti a szülőföldjét hazájának. A rendkívül nehéz sors fölpanaszolása pedig nem sirám, de vád. Nem személyes sérelemként élik meg a haza hiányát, hanem közösségi minőségbe emelik az egyén fájdalmát.
    Balla D. Károly rendkívül élesen bírál valamiféle magyarországi szakmai közvéleményt, amely állítólag külön igénnyel fordul a kárpátaljai magyar irodalom felé. Megfogalmazása szerint ez az elvárás azt tartja a kárpátaljai alkotókról, hogy „legfőbb ismérvük a nemzeti identitás iránti feltétlen elkötelezettség és aggodalom, a szülőföld szeretetéből származó ún. ‘tájélmény’ megjelenítése, a történelmi és nemzeti hagyományok felelevenítése és irodalmi feldolgozása, továbbá az anyanyelv hivatásszerű védelmezése, a sorsverés minden módjának és fajának tételes számbavétele, a nemzet-(nemzetiség-)mentés tudatos vállalása, plusz még a helyi értékek és sajátságok hiteles felmutatása, megtetézve a népi gyökerekből történő bőséges táplálkozással és a megtartó közösség iránti felelősségérzettel”. ⁷ Ebből kifolyólag Balla D. Károly minden olyan kárpátaljai alkotót ennek az „elvárásnak” a kiszolgálójaként tart számon, aki közösségi problémákat érzékel és meg is jeleníti azokat a műveiben. Akiket a kilencvenes évekig társainak mondott, A hontalanság metaforáiban „eminens” válaszadóknak, elvárásteljesítőknek minősít. Az „elvárások” szerinte némely magyarországi folyóiratszerkesztők részéről merülnek fel. Ezzel kapcsolatban azt kérdezi Balla D. Károly, nem „stréber”-e az a szerzői magatartás, amely szeretne megfelelni ezen „elvárásnak” ⁸.
    A kultúra- és műértékelés hibájának tudja be, hogy a kárpátaljai magyar irodalom kétpólusúvá alakult: „Mind a Kárpátalján, mind a Magyarországon napvilágot látott értékeléseknek közös gyengéjük volt (kivételek persze akadtak), hogy igen gyakran vagy a hivatalos kultúrpolitika irányában tett gesztusok voltak, vagy ellenkezőleg: bizonyos ellenzéki attitűd jegyében fogantak. Mindkét hozzáállás egyszersmind bipolarizálta is irodalmunkat ⁹. Balla D. Károly tehát kétezerben azt mondja, hogy a kárpátaljai magyar irodalmat létrehozó alkotók nem a létszemléletük alapján, valamint a belső igényükből fakadó válaszaik minősége alapján különültek el egymástól, hanem az irodalomkritika osztotta meg a szerzőket. Ez annyira újszerű fölvetés, hogy a szerzőnek még a közösségszemléletű prózakísérletek korából való Szembesülését is új megvilágításba fogja hozni.
    Ezek csak kiragadott részletek, amelyek Balla D. Károly irodalomszemléletének a megváltozását készítették elő. Még sok hasonló beállítást és kérdést lehetne idézni, az ellentmondásokról nem is szólva. Valószínű, hogy az egész Irodalmunk metaforái fejezet úgy készült, hogy nem is a tartalmi jegyek hitelessége, azok kompaktsága volt a kizárólagos szempont, hanem a figyelemfelkeltés. Ez utóbbi viszont tökéletesen beleillik abba a szellemi irányultságba, viselkedési módba, amely a posztmodern alkotói magatartásban jelöli meg a fejlődés irányát. Ahogyan azt Pécsi Györgyi is fölveti, nehéz megállapítani, ki beszél itt. ¹⁰ Vele kérdezhetjük hát, hogy a „népért síró bús, bocskoros”, avagy a provincializmusból épp kilépő européer hangja ez? A megnyilatkozói szándék tisztázatlansága kérdezteti hát: akkor most mindaz, ami közösségiként volt eddig elgondolva, az csak „Szerep” volt, megjátszott magatartás? Dobjunk el tehát mindent, amit eddig műalkotásként kínált föl Balla D. Károly a saját nevével jegyezve, hiszen az „nem igazán sikerült”, „nem mutat fel valami komolyabb nívót”, az amúgy is „középrossz”. Vagy a provincialakó kárpátaljainak mégis megfelel? ¹¹

Jegyzetek:

¹ B. D. K.: Nem bántam, ha eltévedtem. Napút, 1999., 9., 6.

² Miklós Elemér: I.m., 54., 59.

³ Vö.: Pécsi Györgyi: Mi vész el az egységben? Balla D. Károly: A hontalanság metaforái. Kortárs, 2000/10-11., 102.

⁴ Uo.

⁵ Pécsi Györgyi: I.m., 103.

⁶ Balla D. Károly: A hontalanság metaforái. Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, Budapest, 2000., 203.

⁷ Balla D. Károly: A hontalanság metaforái, I.m., 152.

⁸ Vö.: I.m., 219.

⁹ I.m., 150.

¹⁰ Pécsi Györgyi: I.m., 103.

¹¹ „A mi irodalmunk, költészetünk igyekszik ugyan az olvasót nevelni, igyekszik ‘felhúzni’ az átlagolvasót és irodalomesztétikai érzékét, élményeket nyújtani neki, ám elsődleges célja mégsem ez, hanem magyar szót művelni. Olyan magyar szót, amely eljut az egyszerű emberekhez is. A falusi magyarokhoz is. Ezért van létjogosultsága annak a versnek is, amelyről itt Magyarországon azt mondanánk, hogy nagyon messziről súrolja a költészetet. Nálunk a politikai napilapban, amelyik negyvenezer példányban jelenik meg, s gyakorlatilag minden család asztalára odakerül, igenis kell lenni olyan versnek, novellának, elbeszélésnek, melyet az egyszerű, kétkezi munkásasszonyok még Nagymuzsalyban, vagy bármelyik eldugott kis faluban is megérthetnek, s amely az ő lelkükben is megpendít valamit, valami magyarságérzést”. In: Miklós Elemér: I.m., 42-43.

---

---

5. A bezártság egzisztenciájából – az új egzisztencia szabadságába
    Kevés haszonnal járna a hozzáállás, ha A hontalanság metaforáinak fölvetéseiben a jobbító szándékot keresné az érdeklődő. Nyilvánvaló, hogy a szerző egy újabb irodalmi egzisztenciateremtés szükségességét és szükségszerűségét készítette elő. Valószínű, hogy ő maga látja a legjobban, milyen túlzott mértékben rajong a Kárpátalján is megjelent szövegcentrikus irodalomért. Az, hogy négy fiatal szerző – akik azóta mind Magyarországon élnek – első versesköteteiben nyomát sem találja a közösségi gondoknak, a haza fogalmának, rendkívül üdítő hatással van Balla D. Károlyra. Szerinte ezek a fiatalok már nem valamiféle céllal írnak, hanem valamilyen okból. Ugyanis Balla D. Károly fejtegetéséből kiderül, hogy akinek a műveiben a kisebbségi-közösségi létgond minden formája megtalálható, azt csakis valamiféle cél vezérelheti, valamiféle „közszolgálati” mentalitás. Ellenben azok, akik nyelvi létproblémákat feszegetnek, humor és irónia van a műveikben, a groteszk egyre nagyobb teret hódít náluk – azok a szerzők szabadok, a megszólalásuknak belső oka van. Balla D. Károly nem hiszi, hogy „csak úgy”, belső késztetésből is lehet írni a hazáról, a közösségről; nem hiszi, hogy a kárpátaljai költő a legbensőbb igénye szerint is aggódhat a nemzetéért. Szerinte mindez csak magára vállalt szerep; azt mondja, hogy az újabb irodalmi normák követői „nyerésre állnak” ezen elavult felfogással szemben.
    Mindebből az derül ki, hogy Balla D. Károly eddigi irodalmi tevékenysége szerepjátszás volt. Egy magára vállalt szerepben tetszelgett eddig, nem adhatta önmagát. Nem adhatott formát mindannak, ami „csak úgy”, a legbensőbb okból fakad föl az alkotóban. Mert szerinte, aki „csak úgy” ír, belső késztetésből, annak a művei semmiképp sem alakulhatnak „sorsverésesnek, nyelvművelőnek, identitáspallérozónak, nemzetmentőnek”. Ezek csak terhek, irodalmon kívüli szempontok, és az irodalomba való beemelésük ront a műalkotás nívóján.
    Balla D. Károly irodalomszemléleti változásának okai mélyen a társadalmi átalakulásban gyökereznek. Minden a kommunista világrend összeomlásával kezdődött. Az apával közösen kiépített és fenntartott irodalmi intézményrendszer összeomlásával a régi közösség is megszűnt létezni. Ugyanakkor a kilencvenes évek végére Balla D. Károly még mindig vezéregyéniségként lép fel Kárpátalján, merthogy e régióból egyedüliként messze-messze ő a legismertebb a világ magyarsága körében. Valójában a posztmodernhez való igazodást már úgy hirdeti meg, hogy az sokkal inkább a saját irodalmi egzisztenciájának az újabb alapokra helyezését szolgálja, és nem a kárpátaljai magyar irodalom egészét szeretné megújítani vele. És ezáltal meg is teremti a szabadságát.
    A hontalanság metaforái című könyv jelentős terjedelemben társadalmi-politikai kérdésekkel foglalkozik, és hozzácsatlakozik a Kis(ebbségi) magyar skizofréniához. Ezért sem lehet figyelmen kívül hagyni például azt, hogy szerzőnk már 1993-ban igen bátor kritikával illette a magyarországi kormányt. Ő már ezekben az években jelezte, hogy a kisebbséget, a kárpátaljai magyar közösséget jó lenne differenciáltan kezelni. „Indulat kétségbeeséssel váltakozik bennem, amikor tapasztalom: hatalmi kör, párt, szervezet, intézmény – sajátjának vall engem, s elvárja: nézeteimnek egyeznie kell az övéivel, hiszen kisebbségi ügyekben egyedül az általa képviselt nép-nemzeti-keresztény kurzus lehet irányadó. Mintha a kisebbségben élő magyarok között nem lehetnének ateisták, izraeliták, liberálisok – őróluk eleve lemond a hivatalos Magyarország?”
    Valószínűleg ez a legfőbb gondja Balla D. Károlynak, amikor nem tud azonosulni a kárpátaljai magyar közösséggel, és így már érthető is, miért érzi kiüresedett szerepnek a korábbi költői magatartását. Az viszont kevésbé érthető, miért gondolja, hogy minden kárpátaljai költőnek, írónak a magyar közösségét osztottnak kellene éreznie. Az olvasót jelentős dilemma elé állítja. Például, hogyan értse ezeket a régebbi verssorokat, amelyeket Vári Fábián László-nak ajánlott: „Mit ér a gyász s halál, ha nem marad kiért a harcot újra állni? Ha vége-hossza nincs a bástya-Rendnek, honnan mérgezett nyilakkal lőnek Rád és ránk, és mindazokra, kik a télben egyre fáznak, s nem hiszik, hogy égre gyúl az ősi csillag...”
    A kárpátaljai magyarságszervezetek erős hangú bírálata is része az irodalmi szemléletváltásnak. A Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében című könyvében már egyenesen „hivatásos magyaroknak” nevezi azok vezetőit. Vannak olyanok, mondja, akik „abból élnek, hogy magyarok, így közvetlenül érdekeltek nemzeti identitásuknak nemcsak a megtartásában, hanem folyamatos megerősítésében és demonstrálásban is”. A közösségről készült látlelet pedig a következő: „[M]orális tartása megtörőben, identitása elmosódóban, egysége elveszve. Töredékére csökkent érdeklődése a nemzeti kultúra értékei iránt, szülőföldjét lassan inkább gyűlöli, semmint ragaszkodna hozzá”. „[A] kárpátaljai magyarság demoralizálódik. Demoralizálódik, mert létbizonytalanságban, minden nyomorúsága mellett még azt is tapasztalnia kell, hogy vezetői a maguk pecsenyéit sütögetik piciny hatalmukkal visszaélve”.
    Balla D. Károly irodalmi szemléletváltását tehát olyan mély társadalmi, politikai, közösségi problémaelemzéssel támasztja alá, ami már önmagában is ellentmond az általa követendőként hirdetett eszménynek. (Pécsi Györgyi erre is fölhívta a figyelmet.) Miközben az irodalomnak a politikától, közösségi gondoktól, társadalmi problémáktól való tehermentesítését vallja, ő egyre merészebb „irodalmon kívüli” hangot üt meg. Csak Tóth István reagál a fenti megállapításokra, mondván, hogy Kárpátalján „a politika porondján szereplő magyarok túlnyomó többsége múltjánál fogva, s jelenkori tevékenységét tekintve tiszta.”
    A közösségtől, magyarságszervezetektől elfordulva így jut el végül is Balla D. Károly a világhálón terjeszkedő irodalmi létmódjához. A Pánsíp. A családi laptól a digitális folyóiratig című írásából megtudhatjuk, hogy végre megtalálta azt az egzisztenciáját, ahol maximálisan, igazán szabad, felszabadult lehet. A Lendület, majd a Hatodik Síp, később pedig a Pánsíp kárpátaljai magyar irodalmat fölmutató igyekezete után egy új virtuális valóságban lelte meg igazi önmagát. Irodalmi műhelye „a jövőben kevéssé kíván különbséget tenni az irodalmi művek között azon az alapon, hogy szerzőjük a világ mely sarkában él” Az általa kikényszerített tudathasadásos állapot problémája is átalakul, át a „kettős kötődés”, a tágan értelmezett genius loci. „[Cs]aládi keretek közé szorult a szerkesztőség: a munkát egy házaspár végzi (Balla D. Károly, Berniczky Éva), számítógépes-internetes ismereteivel pedig 16 éves fiuk (Balla Kolos) járul hozzá...” – írja „-bdk@”.
    Ezen a helyen kísérhetjük figyelemmel, hogyan bontakozik ki az irodalomszervező és szerző megváltozott irodalomszemlélete. Ez a honlap jelenti a század- s ezredforduló utáni Kárpátalján azt a szellemi irányultságot, amely magáénak mondja a Balla D. Károlytól való szellemes megfogalmazást, miszerint a „kárpátaljai magyar irodalom mára nagyjából megszűnni látszik: az a része, amely jellemzően kárpátaljai, egyre kevésbé mondható irodalomnak, az része pedig, amelyik irodalom, az egyre kevésbé kárpátaljai”. Ezt kívánják ellensúlyozni a régi-új Együtt (2002) című folyóirat köré csoportosuló kárpátaljai szerzők, akik pedig Nagy Zoltán Mihállyal vallják: „[N]em lehetnek méltó vitapartnereink a nemzet örökbecsű értékeinek lebecsülői és kigúnyolói, az életképes hagyományok elsorvasztói”.
    Ehhez a szembeforduláshoz köthető Balla D. Károly fiktív levele, a Tedd le a lepkefogódat, Yonathán című írás. Ebben egy mélyen megsértett barát az önmaga számára kivívott szabadság védelmezésére kel. Fájlalja, hogy kapcsolatuk Yonathánnal „ide fajult”, hogy „egymást kiegészítő iker-létük” megszakadt. „[H]a te vagy az én közösségi lelkiismeretem, akkor én vagyok a te individualista ideálod” – olvasható a levél vége felé, ám ez csak formájában kapcsolható a régi kettősséghez. Itt már szó sincs „kettős kötődésről”. A régi Baráttól, Yonathántól kapott levelet visszautasítja a megsértett, mert állítólag az „hisztérikus kirohanást” tartalmaz. „Magadat támadod bennem, azt az eszményt, amely benned is él, csak gyáva vagy vállalni. Elfogadtad és magad is táplálod a nemzeti kisebbségek szolgálatáról szóló hamis mítoszokat, elhitetted magaddal, hogy ott kell állnod az etnikai végvár bástyafokán; megrendülten magadra öltötted a küldetéstudat hősi mezét és pátoszát. Pedig lelked mélyén te is ott dajkálod azt a rút kis bábot, amelyből a szabadság tarka pilléje kikelhet. Közben irigyled, hogy az enyémnek már verdes a szárnya, mert látod, milyen színes és milyen könnyeden lebben” – zárul a levél; írója pedig arra kéri egykori Barátját, tegye le a lepkefogóját. A fiktív levél esztétikuma szokatlan módon alakul, hisz a szerző olvasóira elsősorban leplezetlen szándékával kíván hatni: a „levélben” hajszálpontos utalások révén felismerhetők az egykori társak, barátok, stúdió-tagok, a kárpátaljai magyar irodalom jeles képviselői.
    „A neo- és poszt- kísérletektől, a képverstől a szonettig és a hexameterig, a ‘szolgálatos’ kisebbségi írói elhivatottságtól és a ‘tájélménytől’ a kozmopolitizmusig és az olvasópukkasztásig, a metafizikától és a mélylélektantól a blődliig és a blöffig sok mindent kipróbáltam” – írja Balla D. Károly önvallomásában ezen a honlapon.
    Az elmondottakból kiderül, hogy az életmű eddigi része még jelentős hangsúlyeltolódásokat és egyéb módosításokat érhet meg, utalásai akár egymással ellentétes előjellel is elláthatók.

Jegyzetek:

¹ Vö.: B. D. K.: A hontalanság metaforái. I.m., 209-219.

¹ Vö.: I.m., 214.

¹ Balla D. Károly: Kis(ebbségi) magyar skizofrénia. Galéria Kiadó, Ungvár – Budapest, 1993., 142.

¹ B. D. K.: Kérdések és fogadalom című verse. In: Sorsomhoz szegezve (versek), 1990.

¹ B. D. K: Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2000., 61-62.

¹ Uo., 25.

¹ B. D. K: Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében, I.m., 31.

¹ Tóth István: Egy majdnem aktualitását veszített könyvről. (Kézirat)

¹ Magyar Napló, 2001/1., 107

¹ Vö.: Pánsíp. A családi laptól a digitális folyóiratig. Magyar Napló, 2001/1., 107., valamint Nyelvünk és kultúránk 2001/3., 96-98.

¹ Magyar Napló., Uo.

¹ Együtt, 2002/1., 11.

¹ Balla D. Károly: Tedd le a lepkefogódat, Yonathán c. írása B. D. K. honlapján, vagy az Üzenet, 2002. nyári számában található.

---