Lőkös Ildikó

Írjunk drámát

Balla D. Károllyal, az Ungváron élő József Attila-díjas magyar íróval, akinek nemrégiben jelent meg a Ne gondolj a fehér elefántra című drámakötete, gyermekkorunk óta ismerjük egymást. Érdektelennek látszik ez a kijelentés könyvrecenzió kapcsán, s mégsem az. Balla D. már gyermekkorában állandóan kísérletezett, már akkor összefabrikált üzenetrögzítős telefont egy kis magnó segítségével, amikor ezt még föl sem találták. A házuk tele volt meglepetésekkel. Ő maga fizikusnak készült.

Aztán elég hamar átnyergelt a bölcsészkarra, szervezője lett a kárpátaljai irodalmi életnek, folyóiratot szerkesztett, kiadót alapított, alapítványok létrehozásában vett részt. Felesége is író, s gyermekeik is írnak-szerkesztenek, ha egyelőre még csak az iskola újságjában is.

Nem véletlenül jutott mindez eszembe az öt drámát tartalmazó kötetét lapozgatva.

Ezeken a műveken is a kísérletező kedv érződik. Ahány dráma, annyiféle stílus. Érezni, nem kiforrott drámaíróval van dolgunk, hanem inkább jó tollú, érzékeny alkotóval, aki most az irodalomnak ezzel a műnemével próbálkozik. Talán azért is, hogy jó példával járjon elöl a kárpátaljai tollforgatók között. Balla D. Károly többször említette beszélgetésekkor, hogy náluk a dráma valahogy még nem tudott gyökeret verni. Gyönge hajtások itt-ott fölbukkannak, de igazán erőteljes mű nem született. Pedig néhány évvel ezelőtt drámapályázatot is hirdettek, de akkor sem találkoztak átütő erejű drámával.

Ez valószínűleg természetes. Ha csak a magyar drámatörténetet nézzük, néhány száz éves útja tele van megszakításokkal, szünetekkel. Kell hozzá az a kor is, az a helyzet is, amely kipréseli magából a világ esszenciájának effajta megfogalmazását. S ilyenkor aztán mindenképpen szerencsés, ha van a háttérben egy szervező, kritikai műhely, amely támogatja a friss alkotásokat. Ezért fontosak a pályázatok, a műhelyek, a folyóiratok, s ezért fontos Balla D. Károly kötete is, mely ennek a drámateremtő kísérletnek jelentős állomása.

A kötet 12 év termése. Az első színpadi játék – ahogy a szerző nevezi műveit – 1987-ben született, míg a legutolsó 1999-ben. Bár ez igazán nem pontos, mert a tartalomjegyzékben a címek mellett többnyire nem egy évszám, hanem kettő vagy három is található. Ez is azt igazolja, amire már fentebb utaltam, hogy a kísérletező kedvű író maga sem volt elégedett darabjaival, s többször javítgatta, csiszolgatta őket. A sokféle stílussal, a hol jobb, hol kevésbé jó művekkel találkozva, úgy érződik, mintha szerzőjük egyiket-másikat afféle kötelező föladatként írta volna meg. No nem valamiféle külső kényszerre gondolok, inkább belsőre. Arra a kényszerre, amely újból és újból kikényszeríti a kérdést: mi az oka, hogy a Kárpát-medencének ezen a tájékán a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni?

Az abszurd irodalom hatása érződik a kötetben elsőként olvasható, az 1987-es keltezésű művön. Játék három jelenetsorban – határozza meg a szerző a Vizet szüntess avagy a Lila zászlórúd című írásának műfaját. A négyszereplős játék elvont, jelképes színhelyen játszódik, cselekménye alig van, de félreérthetetlenül fogalmazza meg az értelmiség kiszolgáltatott helyzetét, azzal az erős kritikával, hogy minderről igazából maga tehet. A forma mára már kicsit elavultnak hat, a figurák és a helyzetek is kissé szájbarágósak és túl egyértelműek. Hiányzik az abszurd drámáknak a reális cselekményen túli, általános érvényű jelentése. De hát ez nem is igazi színdarab, már csak terjedelménél fogva sem (néhány oldalnyi az egész), ám ha például kabaréjelenetként elevenítenék meg, még érdekes is lehet.

Két évszám is szerepel – 1992 és 1999 – a kötetben Bójasor címet viselő, de máshol Ha álmod vinne Dániába című darab mellett. Műfaji meghatározásként matematikai kifejezéssel találkozunk: permutációk három jelenetben, elő- és utójátékkal. Ennek a műnek a szövege nem igazán dráma, inkább egy színházi kísérlet leírása, egy különleges előadás vázlata. Különféle szereplők, akik egymással amúgy soha nem találkoznának, jönnek-mennek, beszélgetnek, mint például Ádám, Júlia, Hamlet, Melinda – és mellettük a mintegy öröktől fogva létezők: Püthia és Apollón. Nagyon szép verselésű szövegek, expresszív képekkel. Mégis, olvasva kissé túlburjánzónak, néhol zavarosnak, kesze-kuszának tűnnek. De könnyen lehet, hogy egy rendező épp ebbe az esetlegességbe szeret bele. Nem kész mű, de ígéretes. Ha úgy tetszik, szól a világunk értelmezhetetlenségéről és pusztulásáról. A rendet sugalló klasszikus versforma feszül szembe a káoszt árasztó, fölcserélhető, megfordítható jelenetsorokkal.

Ügyes forma, de ugyanakkor mélyebb értelmű is a Halló, Kovács lakás? című játék egy felvonásban. A színpadon hat telefonfülke, a hat szereplő, három férfi és három nő ki-bemászkál. Az ő telefonbeszélgetéseiket hallgatjuk, melyek először teljesen öntörvényűnek tűnnek, de aztán lassan-lassan kiderülnek az összefüggések, s a mai valóság legmélyebb bugyraiba merülhetünk le, mindvégig megőrizve a fanyarul humoros hangvételt is. Kiváló helyzetgyakorlat lehet színinövendékeknek, de elgondolkodtatóan szórakoztató előadás is születhet belőle.

Szerkezetében, stílusában egymáshoz hasonló az 1998–1999-cel datált Egy végjáték előzményei és a három keltezésű (1990; 1994; 1999) Ne gondolj a fehér elefántra. Mindkettőnek negyvenes férfihőse van, aki számvetést készít addigi életéről, s mindkettőben érdekesen kezeli a szerző az időt és a teret: oda-vissza közlekedik a jelenben és a múltban, külső és belső helyszíneken. Az elsőként említett négyszereplős mű a kiforratlanabb, párbeszédei néhol túl locsogósak, a helyzetek nem elég feszesek. Kicsit tanmesének érződik. Kicsit a bulvárdarabok felé dől, de lehetne belőle jól megírt lélektani dráma is. Balla D. kiválóan tud figurákat teremteni, a már említett gyengeségein kellene javítani.

A kötet legkiérleltebb darabja a nyilván nem véletlenül címadónak is választott Ne gondolj a fehér elefántra. Ez a két felvonásos játék napjainkban történik, amikor is Gajzágó István, a negyvenen túli, megfáradt, őszülő, enyhén kopaszodó férfi vet számot életével. Egyrészt általánosan is értelmezhető, hisz mindnyájan elérünk életünknek ahhoz a pontjához, amikor az ember visszanéz. De másrészt föltárul itt a sajátos határon túli magyar értelmiségi létnek az az egész problémahalmaza, amelytől még sokkal nehezebb szembenéznie az embernek – a férfinak – életével, tetteivel.

Érdekes a darab szereposztása is: a dráma főhőse, Gajzágó István önmagával mint Belső Hanggal és a Narrátorral beszélget. (Kár, hogy színpadon ez nem valósítható meg, de igazából ezt a három szerepet ugyanannak a színésznek kellene játszani!) A három férfi beszélgetése során elevenednek meg a jelenetek, idéződnek föl a nők, akik irányították Gajzágó életét.

A történet sodró, kíváncsivá teszi az olvasót/nézőt a folytatásra. Jól játszható, plasztikus szerepek, és a dialógusok is itt a legérettebbek.

Ahogy már az elején említettem, fontos ez a kötet. Fontos egyrészt Balla D. Károly írói pályáján, fontos a kárpátaljai irodalom fejlődése szempontjából, s fontos a magyar drámatörténet útján is, hisz a korai kísérletektől a szerző eljutott egy izgalmas mű megírásáig.

Megjelent: Criticai Lapok, 2000/9