Gravitációs csapda

(Balla D. Károly: Szembesülés)

Meglehetősen problematikus dolog kritikát írni Balla D. „regényéről”. Egyrészt azért, mert a legfontosabb elmondhatókat maga a szerző beleírta könyvébe, afféle kritika-paródiák formájában. Másrészt azért, mert a könyv egy meglehetősen konkrét kontextusba illeszkedik, és ebben a tekintetben szigorúan referenciális olvasatot indukál. Röviden: a Szembesülés nem regény, hanem egy regény bekerített helye, jelzett hiánya. A könyvben foglalt szövegegyüttes nem más, mint a Szembesülés című „hiányregény”-ről szóló naplójegyzetek, kommentárok, jegyzetek, beszámolók, kritika-részletek és a nemlétező szövegből kiemelt, csonkított vagy torzított idézetek, szövegváltozatok és szemelvények összessége. Történései azonban minden misztifikáció, ironizáló gesztus és görögösítés ellenére (ami abban nyilvánul meg, hogy a városoknak és a szereplőknek görög nevük van, és az események gyakran a görög drámák, elsősorban Euripidész Élektrájának fordulatait idézik) a kárpátaljai történelem elmúlt évtizedeinek abban a gondolati terében bontakoznak ki, amit Balla László és Kovács Vilmos konfliktusa határozott meg. Ezt tehát meg kell próbálnom összefoglalni, hogy aztán zárójelbe tehessem és elfordulhassak tőle, és a művet autonóm szövegvilágnak tekinthessem.

Kárpátalja magyar világa nagyon pici. 160-200-ezer fős lélekszámával abszolút értelemben sem nagy, de még kisebbnek látszik, ha arra gondolunk, hogy a Birodalom egyik alávetett népén belüli minoritás: a Szovjetunióban az oroszokkal mindig szembe feszülő Ukrajna kisebbségi közössége volt. Olyan típusú saját regionális kultúra, mint az erdélyi, természetesen nem alakult ki itt; és évtizedek során át komoly irodalmi teljesítményekkel sem találkozhattunk. (Ugyanakkor ennek a kicsi irodalomnak nagyon jellegzetes hangvétele alakult ki az 1950-60-as években, amit a szociografikus témaválasztás, fojtott indulatosság, a célratörő, egyszerű nyelv, rövidmondatos, drámaiságra törekvő narráció és a párbeszédek igen nagy aránya jellemez. Az 1980-as évek elejétől éppen Balla D. Károly, és a nála néhány évvel idősebb, de a pályát kissé nehezebben kezdő Nagy Zoltán Mihály fordult szembe ezzel az írásmóddal.)

A szovjet megszállástól az 1980-as évekig két, Magyarországon is észlelt (az ismert rettentő túlzás lenne) írója volt a régiónak: Balla László és Kovács Vilmos. Balla László a Parázs a hóban és A világóra ketyegése kisprózáival, Kovács Vilmos a Holnap is élünk című regénnyel írta be magát az irodalomtörténetbe, bár mindketten sok mást is írtak, novellát, verset, tankönyvet, publicisztikát. Irodalomtörténetet. (M. Takács Lajos szerzőtársaként Kovács írta a „sóska” Kárpátalja-fejezetét.) Lektori jelentést. (Elutasítót. Kovács regényéről, 1964-ben, Balla.) Utószót. (Balla novelláihoz, 1970-ben, Kovács.)

Ha analógiákat keresek, azt mondanám, hogy Balla novellisztikája talán leginkább Bertha Bulcsúéra, Kovács Vilmos munkája egyes Galgóczi Erzsébet-regényekre emlékeztet. Erős közéleti elkötelezettség, „haladó gondolatok” exponálása jellemzi őket, Ballánál villanásnyi jelenetekben, életképekben, Kovácsnál egy festőművész élettörténetére fűzve. A magyar irodalom egészében ezek a művek nem látszanak kiemelkedőknek, de a Holnap is élünk, mint az első olyan mű, mely nyíltan beszélt eufemisztikus kifejezéssel élve „a szovjet rendszer túlkapásairól”, és mert megírása után szerzője üldöztetéseket szenvedett, bizonyos irodalomtörténeti rangot kap ma is a szakmai diskurzusban.

A régió posztkommunista mitológiájában Kovács Vilmos mártírként, Balla László a sátáni hatalom kiszolgálójaként jelenik meg, és ez meghatározza művük olvasási lehetőségeit. Holott a két életrajz igen sok ponton hasonlít. Mindketten 1927 nyarán születtek. Balla szobrászként végzett, majd tanár lett és 1951-től újságíró. Kovács pénzügyi főiskolára járt, tanácsi vb-titkár, adóhivatali főreferens, 1954-től az ukrán járási lap könyvelője, munkatársa; 1958-tól 1971-ig a Kárpáti Kiadó szerkesztője, vezető szerkesztője lett. Balla 1951-től dolgozott szerkesztőként a kiadónál, magyar tankönyveket írt, magyar irodalmat tanított az ungvári egyetemen. 1965-től 1987-ig a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője volt. Kovácsot pályakezdése idején Balla támogatta, és úgy tűnik, hogy (a Holnap is élünk kapcsán támadt nézeteltérés ellenére) az 1970-es évek elejéig kollegiális kapcsolatban álltak. Mindketten intenzíven foglalkoztak az új nemzedékekkel: Kovács a Forrás Stúdió fiatal alkotóinak mentoraként 1967-től, Balla a József Attila Irodalmi Stúdió néven szervezett fiatal írói csoport vezetőjeként 1971-től. Kovácsot 1971-ben eltávolították állásából (a pletyka úgy tudja, hogy ebben Balla keze is benne volt), szegényen, egyre betegebben és magányosabban a magyar őstörténetet kutatta; e tárgyban fogant roppant terjedelmű és balsejtelemmel emlegetett munkája kiadatlan. Balla is egyre kevesebbet publikált, a térség magyar szellemi életének pártmandarinjává nőtte ki magát. Ma úgy mondják: élet-halál ura volt. Ez természetesen metafora. A változások óta alig hallani róla, csak egykori pártfogoltjai emlegetik olykor, gyűlölködve. Kovács szörnyű szenvedések között 1977-ben meghalt.

Hogy miért kellett mindezt elmondani? Azért, mert ez az a történet, amit Balla D. Károly regénye nem beszél el. Ő ugyanis Balla László fia, de sokkal inkább Kovács Vilmos „tanítványa”. Persze majdnem gyerek volt még, amikor Kovács meghalt, így helyesebb lenne azt mondani, hogy az ő tanítványaival rokonszenvezett, és velük szervezte az új szellemi fórumokat, a megújuló kárpátaljai irodalmi életet nagyjából az 1980-as évektől az ezredforduló környékéig. Azóta pályatársai közül sokan fordultak el tőle (és a „haladó hagyománynak” megfelelően jobbadán az irodalomtól is), hogy inkább politikai és alapítványi csatákban vitézkedjenek. A kiemelkedő műveket nem a Lendület, a Forrás, a Hatodik Síp egykor ígéretes fiataljai írják. Hanem például Berniczky Éva. De ez már más történet.

Nem tudom, hogy akárhogyan is irodalommá lehetne-e formálni Balla László és Kovács Vilmos nyomorult, provinciális tragédiáját. Szerintem ennyi is sok belőle. Arra viszont éppen elég, hogy egy közéleti érdeklődésű írónak (és Balla D. ilyen alkat) megbénítsa az alkotó energiáit. Ebben látom a lélektani okot, ami arra késztette őt, hogy feldolgozza ezt a történetet; és az is kiviláglik az elmondottakból, hogy ha van író, aki ezt a történetet nem tudja megírni, az is éppen ő. A Szembesülés tehát megkerülhetetlen, ugyanakkor kudarcra ítélt vállalkozás.

Visszatérve most már a könyvhöz: a Szembesülés paratextus-rendszere úgy fogja körül elmond(hat)atlan tárgyát, hogy nemcsak az elbeszélhetetlenség motívumai válnak nyilvánvalóvá, tehát nemcsak az általában vett hallgatás finomul artikulált és pontos valamiről-hallgatássá, hanem a hallgatást megtörő kísérletek törlésnyoma is kivehetővé teszi az eltörölt szöveg gondolatiságát, sőt nyelvének jellegét is. Mondok egy példát. A nemlétező szöveg legtöbbet emlegetett szegmense a kezdő- és zárómotívum, az a jelenet, amikor a főszereplő, „Oresztész”, egy forrás tükrében megpillantja magát. Az író önkommentárjaiban részletesen és több helyütt is kifejti, hogy miféle elvont vagy enigmatikus jelentései vannak ennek a motívumnak: a tisztaság, átláthatóság metaforája, az élet, sőt az öröklét szimbóluma; a dolgok eredetét megelevenítő kép, ide vonva a bartóki áthallásokat is. Több változatban is megtalálható a jelenet szó szerinti idézete. Ez az egyik regénykezdet:

„A forráshoz hajlik. Arca néz vissza. Inna, de mikorra a vizet ajkával eléri, összetörik a tükör. Ezer szilánkja remeg, emlékek mozaikcserepei. Most, most leshet be a felszín alá! Arca foszlányai mögött ott lapul a lényeg. Iszik és közben tágra nyílt szemmel néz. Két szomjat olt egyszerre.

Visszaadja a forrást önmagának. Felegyenesedik. Mintha most mindent értene. Száját is nyitná, hogy elmondja neked. De nem lehet. Páfrányok levele alatt lapul a csend és denevérszárnyán érkezik a kétség.”

Hasonlóan elvont, álomszerű, de talán kissé kevésbé modoros a kép leírása a záró bekezdésben. Kétféle enigmatikussága okán is idézem:

„A tiszta víztükör mégis azt csillámolta, a fák mégis azt sóhajtozták, az ég fáradt szürkesége mégis azt hunyorogta, felejtett pergamenekről időn áthajló üzenetként mégis az káprázott elém, hogy:

.